Léggyökerek

W.G. Sebald: Kivándoroltak (Európa, 2006. Fordította: Szijj Ferenc) [4 élettérkép, de 5 irány]

Négy, korántsem eredeti, gondolat a könyv kapcsán:

Az ember nagyon szívós élőlény. Bárhová veti is a sorsa azonnal elkezd gyökereket ereszteni az új földbe, van aki mélyebbre, van, aki csak a felszínre. De a gondolatai többnyire abba az irányba mutatnak ahonnan jött, mint az állandóan egyfelől fújó szélnek kitett faágak.

A világ, a társadalom, a többi ember számtalan módon tör az elpusztításunkra. Nekünk az a feladatunk, hogy ezeket kikerüljük, hogy aztán, mintegy a szabadság legfelső fokán, magunk dönthessünk a halálunk idejéről.

Egyre többet tudunk az agy kapcsolási rajzairól, de még mindig nem tudunk szinte semmit. Az emlékezet a legkétesebb tanú. Az emlékezet egy szajha, aki mindig a kedvünket keresi.

Minden, ami egy életből megmarad, legyen az egy emberé, egy városé, egy civilizációé, csak hordalék. 

Rút pusztulás. 

Szép pusztulás.

Velence vízjele

Joseph Brodsky: Velence vízjele (Typotex, 2008. Fordította: Hetényi Zsuzsa)
[4 ködben bolyongó vaporetto]

Ennek a könyvnek két főszereplője van. Az egyik Brodsky a leningrádi zsidó fiú, aki túlélte a blokádot, és a háború utáni nyomort. Otthagyta az iskolát, megpróbálkozott a haditengerészettel, volt gépkezelő, hullaházi segéderő, csatorna karbantartó. Önerőből megtanult lengyelül és angolul, Miloszt és Donne-t fordított. Saját verseivel az ötvenes években jelentkezett az undergound Szintakszis folyóiratban, elnyerte Ahmatova pártfogását. Saját bevallása szerint már ekkor emigrációban élt, pedig nem foglalkozott politikával, de nyomasztotta az antiszemitizmus és a rengeteg Lenin kép. 

A hatvanas években sorozatos támadások érték „pornográf és szovjetellenes” költészete miatt. Kétszer küldték elmegyógyintézetbe, majd letartóztatták. Öt év kényszermunkára ítélték, amiből 18 hónapot le is töltött Arhangelszk közelében. A nemzetközi tiltakozás hatására azonban szabadon engedték. A sikeres kéziratcsempészések miatt ekkortájt több műve jelent meg külföldön, mint odahaza, ahol gyakorlatilag elhallgattatták. 1972-ben „elengedték” a Szovjetunióból, ami a gyakorlatban kiutasítást jelentett, mert Brodsky nem akart menni. 

Rövid bécsi tartózkodás után az USA-ban telepedett le, ahol W.H. Auden támogatásával vetette meg a lábát. Neves egyetemeken tanított, köteteket adott ki, díjakat kapott. 1987-ben Nobelt is. Amikor megkérdezték tőle, hogy ki ő, amerikai vagy orosz, ezt válaszolta: Zsidó vagyok, aki oroszul ír verset és angolul esszét. 

55 éves korában halt meg, többször műtött szíve végképp felmondta a szolgálatot. A velencei San Micheleben temették el.

A könyv másik főszereplője Leningrád után egy másik vízi város: Velence.

Az én Velencém nyári város. Rohasztó meleggel, turistahordákkal és még a pestinél is magasabb egy főre jutó galambpopulációval. Brodsky Velencéje téli város.

Tizenhét telet töltött ott, ezeknek krónikája ez a vékony kötet. Bár krónikának nem igazán krónika, nincs benne időrend, sem semmilyen más rendszer. Reflexiók és önreflexiók gyűjteménye. Lírai önéletrajz, prózavers. Egyszerre nosztalgikus, elegáns és csipkelődő, és egy-egy jó mondatért hajlandó felfüggeszteni a logikus gondolkodás uralmát is. (Lásd idézetek)

Brodsky Velencéje márvány és hús-vér testekről szól, boltokról, evésről, álmokról és optimizmusról, időről-vízről-Istenről (ezek nála összetartoznak), oroszlánokról, kerubokról és tükrökről, ködről az aqua altáról. 

Brodsky egy könyv hatására szeretett bele ebbe a csodálatos városba, és lett a szemében valami felülmúlhatatlan tökéletesség. Mások persze más városokba szeretnek bele, akár többe is. Épp ez a jó a városszerelemben: a városok nem féltékenykednek egymásra.

(A könyvért köszönet a Typotex kiadónak)

Más vélemények is idézetek a molyon.

Szófosás

Karátson Gábor: Ötvenhatos regény (Helikon, 2005)
[2 év szigorított]

[Ez az olvasás egy többhónapos kimerítő küzdelem volt. Nem igazán tudnék róla „rendes” értékelést írni, ezért úgy döntöttem, hogy szinte változtatás nélkül idemásolom, amit menet közben jegyzeteltem.]

[kb. 30 oldal után] Az eleje töredezett, sőt összevissza. Egy dokumentumfilm forgatásán vagyunk. Róla készül. Ugrálunk ide-oda ’57 és a 90-es évek között – emlékeken, de inkább csak foszlányokon.

[kb. 100 oldal után] Egy megkeseredett ember hibbant szófosása, nem regény. Értem én, hogy az ’56-osoknak sokk lehetett a szocik visszatérése, ’94-ben, ráadásul Hornnal, de azért gondolkozzunk már egy kicsit! Nem hiszem, hogy az előtte vagy után levő kormányokkal jobban jártak volna. Ki nem hozta nyilvánosságra rögtön 1990-ben az ügynöklistákat? Ki szüntette be a Kenedi-bizottság munkáját? Na! A politika mocskos játék, és nem csak a vörösök játsszák mocskosan.
Egyébként is az agyamra megy, úgy beszél mindenféle emberekről, mintha mindenki ismerné őket. Állítólag kulcsregény, de milyen zár való hozzá? Nekem nincs olyanom.
Előkerülnek a foszlányok a többi évtizedből is. Erdélyi származás. A háború, amikor meghal az anyja, K.G. még gyerek, összeomlik a világa. Duna-kör.
Leginkább az tűnik központi problémának, hogy létezik-e a múlt. Elmondható-e, jelent-e bármit is a jelenben. Az egyik válasz szerint nem elmondható. A másik szerint nincs is múlt, az idő folyamatosan visszahajlik önmagába. A múlt megtagadásával és letagadásával elveszik-e a múlt? Egy része biztosan. És ami felidézhető, az a valóság-e? Mi és mennyi minden más rakódik rá?

[kb. 200 oldal után] Egyszerre szereplője és elbeszélője a regénynek. Hol regény-szerű, hol inkább memoár. De nem mindentudó, sőt emlékeiben olykor elégé bizonytalan, vagy szándékosan bizonytalanul idézi fel azokat. Időnként önmagától is idegenkedik, ezért is kell a Kádár-kori alteregó – Campen. Belenyugvás, fásultság, apolitikusság – és utólag ezekért szégyenkezik.
Karátson Endre a nagybátyja. Az ő memoárjait olvastam! Nahát!

[kb. 300 oldal után] Rettenetesen szószátyár! Pl. több oldalon át meséli, hogy hol szokott mézet venni. De ki a faszt érdekel ez?? Most meg arról ír, hogy hol tartózkodott az asztrálteste, amikor a fizikai itt meg ott volt. Bah!
Ezt a könyvet tulajdonképpen magának írta, és írta át kétszer-háromszor, ami nem is lenne baj, csak mit keres itt. [Mármint a 303 magyar regény, amit el kell olvasnod mielőtt…]

[kb. 400 oldal után] Az ’56-os nemzedéknek, a Rákosi-korszakban felnövőknek biztos, hogy hatalmas csalódás volt a ’89-ben felvillanó remény, „kegyelmi pillanat”, elvesztése. Ennyiben szerintem a később születettek, a Kádár-korban felnövők előnyben vannak velük szemben – eleve cinikusan viszonyulnak a politikához.
Egy intelligens és némileg zavarodott ember hatalmas küzdelme a felidézéssel, valamiféle rendszer, bizonyosság megtalálásával.

[Itt félbeszakadnak az olvasó feljegyzései, de biztos forrásból tudom, hogy túlélte az olvasást, sőt azóta már újra képes volt könyvet venni a kezébe.
Két csillag, mert értékelem a belefektetett munkát.]

A vajszínű árnyalat

Esterházy Péter - Szebeni András: A vajszínű árnyalat (Pelikán, 1993)
[5 tüntetés]

Többnyire képek EP rövid szövegeivel. Szebeni András sajtófotói. 

Egy jó sajtófotó sokszor többet mond el egy korszakról, mint 600 oldalnyi történeti elemzés, politikai eszmefuttatás. És ezek jó fotók. 

’88 március 15-e, tűntetés a romániai falurombolások ellen, Bős-Nagymaros ellen, Nagy Imre temetés, ’89 október 23-a, az ápolónők demonstrációja, egy szovjet laktanya, a pápa látogatása… 

Aztán portrék Szentkuthy Miklósról, Wittner Máriáról, Perczel Zitáról, egy pilisborosjenői öregasszonyról, recski bányászokról… 

Képek Prágából, Berlinből, Bakuból. 

Torgyán. Csurka tüntetés Feróval, Demokratikus Charta felvonulás Hobóval. 

’89 március 15-e a Bem szobornál, Rockenbauer Zoltánnal és Csengey Dénessel. Meg ott vagyok én is csak nem látszom a képen. 

Mert ezek mind mi voltunk egykor. Mi vettünk rész ezekben az akkor (és még most is) hihetetlennek tűnő eseményekben. 

Mert mindenhol mi vagyunk, azok is mi vagyunk, akiknek kamaszosan vidám grimasz van az arcán, és azok is akik kiábrándultan bámulnak maguk elé. 

Kis ország a miénk, nekünk mindenre csak egy garnitúránk van.

Alzsíri levelek

(fotó: AFP)

Bächer Iván: Igazad van, Loncikám (Ab Ovo, 2010)
[4 hófehér bérház]

Családi történet „Alzsír”-ból.
„Anyai nagyszüleim éltek itt – kisebb megszakításokkal – 1933 és 1964 között. Gondoltam illő beleszagolni abba a légbe, amelyből eszmélő anyánk szívta be egykor az idegenség, az ’étranger’-ség, a másság, a sokféleség, a tolerancia, a gyűlölködés, az ilyen-olyan nacionalizmus, az iszlám, a katolicizmus, középkori korlátoltság és a büszke francia felvilágosodás szétválaszthatatlanul összevegyült szellemfuvallatait.”
Ezekből a beleszagolásokból – Bächer úti élményeiből – és a nagymama magánleveleiből áll össze a kötet.
A „kisebb megszakítások” is érdekesek. Bächer Iván anyai nagyszülei 1933-ban költöztek Algériába, az akkor 7 éves lányukkal. A kislány házasságon kívül született, ami még nem lett volna akkora baj, de az építész nagypapának már volt felesége, és valami vesztegetési ügybe is belekeveredett. Szóval: olaj!
Algírban a nagypapa szép egzisztenciát épített, ennek ellenére 1942-ben úgy döntöttek visszatérnek Magyarországra. (Mikor máskor, ugye?) A nagymama és a leendő Bächer anyuka haza is tért, de a nagypapa addig-addig intézte folyó ügyeit, amíg Algériát megszállták az amerikaiak. Ott ragadt, és talán nem is bánta annyira. A nagymama viszont alighanem megbánta, hogy hazajött, legkésőbb Pest ostromakor. Csak 1948-ban tudott visszamenni Algériába, de ekkor már a lánya nélkül, aki időközben férjhez ment.
Aztán 1954-ben kitört a felszabadító háború, és a nagyszülők úgy gondolták, nem maradnak olyan országban, ahol csak úgy ukmukfukk elkezdenek lövöldözni, és 1955-ben visszatelepültek a Józsefvárosba. (Megint tökéletes időzítés.) 1957-ben vissza az egész, újra egzisztenciát teremteni Algírban. De ott a „fehér emberek” élete tarthatatlanná vált, így aztán a nagyszülők 1964-ben végleg hazatértek.
A maga műfajában – mondjuk: fényképes családi anekdota :)  – jó könyv.
[ Már csak azért is érdekes volt, mert még nem jártam Algériában. Személyes Alzsír-élményem csak a hetvenes évekből van, amikor a balatoni gyerekkolóniában minden évben nyaralt két lány, akik ott éltek orvos szüleikkel. Időnként másik bolygóról jött félistennőknek tűntek. :) ]

Végül csak néhány történet leszel

fotó: Dirk Leunis

Az élet nem egy habostorta. Az élet egy motor, be kell rúgni, és akkor megy. Ez a Verhulstök életfilozófiája. Ebbe a családba születik Dimitri. Anyja hamar lelép a színről, így apjával visszaköltözik annak anyjához, hogy együtt éldegéljenek még három nagybácsi társaságában. Egy flamand kisvárosban vagyunk, valamikor a nyolcvanas évek elején. A bácsikák csak akkor dolgoznak, amikor már nagyon muszáj, viszont minden este tajtrészegre isszák magukat a szép számmal fellelhető kocsmák egyikében. Látják ők ennek az életmódnak a csődjét, mégsem tesznek semmit ellene, sőt lubickolnak benne. Egyikük még egy társasjátékot is feltalál: különböző szeszek fogyasztásával kell teljesíteni a Tour de France szakaszait; hullarészegen, behugyozva, összehányva tologatni az apró bábokat a térképen. 
Szóval csupa móka-kacagás. Olyan érzésem van, mint egy Bosch kép nézegetése közben. Vagy olyan, hogy Dimitrivel ülnünk egy bárpultnál, már mi sem vagyunk józanok, ő mesél, én meg röhögök a történetein, de közben csikorog a fogam. A Verhulstök meg fogatlan vigyorral, sörtől habos tekintettel bámulnak minket, hogy mi a faszon röhögünk má’.
A lazán összefűzött novellákban egy gyakorlatilag élhetetlen gyerekkor fájdalmas vagy szép, nevetséges vagy borzalmas pillanatai sorakoznak, és néhány mondatban előbukkan a felnőtt, környezetéből kiszakadt Dimitri is. Az apa halálán, a gyerekotthonon, a nevelőszülőkön át jut el a felnőttségig, és keményen kell küzdenie, hogy ne ismételjen meg egy elbaltázott életet, ami részben sikerül. Kiszakad, de ennek ára van: a lelkifurdalás. Hülyeség persze, de az ember már csak így működik. Amikor Dimitri hazalátogat, idegennek érzi magát bácsikái között, és ez fájdalmas. Nem lett alkoholista. De ez még kevés, csak másképp felesleges, mint a rokonai.
(Verhulst nem vérszerinti rokonai szerintem: Csehov, Tar, Brusselmans)

Dimitri Verhulst: Semmivégre (Európa, 2010) fordította: Szita Szilvia

Otthonok

Ha emlékiratot olvasok, mindig van bennem valami izgalom amiatt, hogy belenézhetek egy hús-vér ember életébe, a valóságába (még ha némi szépítéssel is), de van bennem egy kis szégyenérzet is, mert azért ez mégiscsak a kukkolással rokon.
Ráadásul Karátson Endre eléggé kitárulkozik emlékirataiban. A leélt élet eseményei másodlagosak számára, nem is időrendben követik egymást. A hangsúly a lelki és szellemi történésekre kerül, az érzelmi élet, a gondolkodásmód alakulása a legfontosabb témája. Egy agnosztikus útkeresése a világban.
Az útkesés, és a saját otthon megteremtésének igénye végigvonul a két köteten. Nem annyira a fizikai otthon megteremtéséről van szó (bár az sem árt), hanem a szellemi otthonéról. A gondolkodás függetlenségének megtartása, a három lépés távolság a társadalmi elvárásoktól, és szenvedélyek nélküli élet idelája, ez a Karátson-féle szentháromság.
Az írás tulajdonképpen az életút végén kezdődik, a feleség halálával – talán terápiás céllal is, a fájdalom kiírása miatt. (Azért később az is kiderül, hogy Szent Nicole nem volt mindig angyal, sőt többnyire nárcisztikus, a társadalmi elvárásoknak behódoló ember volt). A szöveg négy nagyobb egységre oszlik, felelevenítve a negyvenes-ötvenes évek Budapestjét, az ’56-os forradalmat, és a franciaországi emigráció éveit. A legerősebb, legérdekesebb rész az első, amiben Karátson a felesége halála kapcsán sorra veszi sírás-emlékeit. A gyerekkori nagy bánatoktól egészen az öregkori kétségbeesésig. Magányos sírásokat, nyilvános, sőt demonstratív sírásokat; saját sírásokat, szülői sírásokat, tömeges sírásokat. Ez a rész nagyon tetszett, a későbbiek kevésbé. Egyre többször volt olyan érzésem, hogy egy magányos öregember mellett ülök a vonaton, aki örül, hogy végre talált valakit, aki meghallgatja.
Öt csillagról indult, de másfelet elveszett útközben.
Nem az öreg, a könyv.

Karátson Endre: Otthonok (Jelenkor, 20074)

E gondolkodást feldúló, életkedvet szétmarcangoló érzésnek, úgy rémlik, természetes velejárója a zokogás. Pedig létezik gyász könnyek nélkül. És dőlhetnek a könnyek gyásztól függetlenül. Bajos a rendszert azonosítani. Anyám szerint nem voltam sírós kisgyerek. Két-három éves koromból fennmaradt egy fénykép: bilin trónolok bőgve. Anyám jól megcsípett a felvétel előtt, mert nem akart folyton mosolygósan fényképezni. De anyám a poén kedvéért gyakran igazított a tényeken. Öcsém, az igaz, sírósabb volt nálam. Különösen akkor tört el a mécsese, ha én vertem, és a szüleim megláthatták. De ezek a bosszú könnyei voltak, s alkalomadtán én is bőven ontottam ilyeneket. Nem fölösleges a megjegyzés. Ugyanis lehet-e egy kalap alá venni a magányos sírást és a mások előttit? Ha az ember mások előtt borul ki, fennállhat a gyanú, hogy hatni akar másokra, valamilyen cél érdekében. Hatásosan színészkedik a társadalom előtt, illetve a társadalom elvárásai szerint. Ami nem jelenti azt, hogy csak a magányos sírás az őszinte, sem azt, hogy ez utóbbiban soha nincsen mesterkéltség vagy tetszelgés. Mint ahogy azt sem lehet állítani bizonyossággal, hogy szívtelenség száraz szemmel válaszolni olyan helyzetre, amelyben könnyezni illik.

Alany legyen a talpán, aki a halállal kapcsolatban ki tudja bontani az egyéni tudat értelmét, jogosultságát. Aki pedig elhallgatja a halált, az port hint rosszhiszeműen. Persze minden társadalom ezt teszi, nehogy tagjainak külön-külön és összességükben elmenjen a kedvük a folytatástól. Aztán, mivel mégsem lehet a halált a szőnyeg alá söpörni, kezelését metafizikai bohócokra bízzák. Ezek alanyisággal felruházott személyre, személyekre, erőre hivatkoznak, amely vagy akik szövetségesei, valósággal cinkosai az evilágon becsapott alanyiságnak. Igaz, hogy jóval erősebbek a hétköznapi alanynál, amiért is félni kell őket, de mindazonáltal szeretni még inkább, mert átfogóan az alany nekik sokat köszönhet. Ebből következik az a döbbenetes ellentmondás, hogy az emberi sorsot, amivel senki sincs megelégedve, mindenkinek szeretnie kell.
Németh Sándor is, ha ilyesmiről beszéltünk, előszedte rögtön a a Nagy Építőmestert, mert ő őszintén csatlakozott a kőművességhez. Én viszont, bárminek nevezték is, Istennek, Úrnak, Teremtőnek, Mennyei Atyának, Legfelsőbb Lénynek, Akaratnak, Őserőnek, Természetnek, Matériának, szóval én nem gondoltam sohasem, hogy valamivel is adósa vagyok ennek az emberfeletti valakinek, valaminek. Jó, persze, van a világban sok szép és jó, de van ugyanannyi, ha nem több, rút és gonosz. Mi az ördögnek kellett a rútat és a rosszat belekeverni a szépbe és a jóba? Vagy rosszakaratból történt ez, vagy hozzá nem értésből. Vagy szadista az, aki ezt tette, vagy seggfej. Esetleg mind a kettő. Hol barát, hol ellenség. Még csak nem is kiszámítható. Mit kezdjek ilyesmivel? Agyalágyultnak tartottam az eredendő bűn tanát, azt, hogy valami tiltásnak nem engedelmeskedtünk, ezért hullik homlokunk verejtéke, ezért véges az életünk. Miért kellet azt az észbontó, perverz, tantaluszi helyzetet kitalálnia a Paradicsomban? Direkt odarakott valami kívánatosat, hogy aztán tilthassa. Szórakozzék az édes mamájával, de ne az emberiséggel. Ja, hogy neki nincs édes mamája… Nem fogom ezért sajnálni. Ha valaki ellen vétkezik az emberiség, akkor önmaga ellen vétkezik, ezt pedig azzal is lehet magyarázni, hogy hibásan van megalkotva.

Kidöntött fáink suttogása

Ágh István: Kidöntött fáink suttogása; Egymás mellett; Virágárok (Nap, 2008)

Ágh István
Eredeti neve Nagy István, de ennek írói foglaltsága miatt első jelentkezésétől (1958) Ágh néven publikál. Írói nevét 1968-ban hivatalosan is felvette.
Felsőiszkázon született 1938. március 24-én, parasztcsaládban. Édesapja Nagy Béla (1884–1969), édesanyja Vas Erzsébet (1905–1995). Két nővére van, bátyja Nagy László (1925–1978) költő. Általános iskolai tanulmányait szülőfalujában végezte, majd Tapolcán járt gimnáziumba (1952–1956). Budapesten az ELTE BTK magyar–könyvtár szakát végezte el (1956–1961).
1961-ben megnősült, felesége Lángh Zsuzsanna, Zsófia lányuk 1962-ben született. Öt év után elvált. 1968 óta felesége Széles Judit textilművész, Eszter lányuk 1972-ben született.
1961–1962-ben az építők szakszervezetében, majd 1969-ig a Népművelési Intézetben könyvtáros. 1968 és 1970 között a Munka című folyóirat kulturális rovatának vezetője. 1975-ben az Új Írás versrovat-vezetője. 1985 és 1990 között a Magyar Nemzet szerződéses munkatársa irodalmi publicisztikára. 1997 óta a Hitel munkatársa. A közbeeső időszakokban szellemi szabadfoglalkozású író. (DIA)

Egy élet váza. De Ágh István önéletrajzi trilógiája ennél sokkal több: a történések, döntések, események átszűrése a lírai (alkatú) énen. Három, eredetileg önállóan megjelent, művét szerkesztette egybe ebben a kiadásban, megrajzolva így a falusi gyerekkort, a pesti, zavaros egyetemi éveket, és a fiatal felnőtt és költő útkeresését.
Az első – és szerintem legjobb – rész, a Kidöntött fáink suttogása, nem csak az iszkázi gyerekkor fölidézése, hanem családtörténelem is. A 17. század végéig néz vissza ebben a krónikában, de tulajdonképpen csaknem ezer év változatlanságára lát. A történelem névtelenjeire, jobbágyokra, parasztokra, mesteremberekre. Tatárra, törökre, nótázó, de vérre menő választási harcokra, listázásokra, téeszesítésre. A visszaemlékezés tele van vendégszövegekkel. Történeti forrásokkal – egyházi iratok, évkönyvek –, egy parasztcsalád kicsi, de gondosan őrzött irattárában lelt papírokkal – periratok, feljegyzések –, családtagok naplóiból, leveleiből vett részletekkel, amik úgy sorjázzák a születéseket, esküvőket és halálokat, mint a családi biblia üres oldalán vezetett krónika. A mondtatok, a sok átvétel miatt is, hol mívesen faragottak, hol csak baltával lesorjázottak.
A lassan múló, változatlan falusi élet testébe a 20. század vág mély, sosem begyógyuló sebeket – 1919, 1945, 1959 –, bátyja lábába pedig a csontvelőgyulladás, és István még a világon sincs, amikor a család elfordul a földtől. Attól a földtől, ami évszázadokon keresztül nem csak birtokuk, de identitásuk alapja is volt.
Az útkeresésről, az új identitás megteremtéséről szólnak a másik két rész – Egymás mellett, Virágárok – írásai, nem feltétlenül ragaszkodva az időrendhez. Egyetem, munkahelyek, albérletek, presszók és kocsmák a színterei a sok-sok találkozásnak, költőkkel, írókkal, és persze nőkkel: feleségekkel és szeretőkkel. Az ötvenes évek közepétől a hetvenesek elejéig felvillantott epizódok egy gúzsban táncoló, színes, de belterjes világot mutatnak be. Mivel nincs külső szabadság, a szó emberei a belső kiszélesítésével próbálkoznak, sokszor az önpusztítástól sem riadva vissza. Ebben a világban kóvályog a fiatal Ágh István egy ’56-os sebesülés emlékével, a nagynevű írók barátságától és alkoholtól megrészegülve, első generációs értelmiségiként. Már nem paraszt, de a gyökerei még oda húzzák, még nem városi, de a vágyai már oda vonzzák, szerelemes és szeretett, csaló és csalatott, kívülálló és bennfentes egyszerre.

A berni katasztrófa

Ez csak elvesztett labdarúgó-mérkőzés, kedves hallgatóim.
Hiába mantrázta ezt Szepesi, mindenki tudta, hogy ez nem csak egy elveszett, illetve a másik oldalon megnyert, meccs ez annál sokkal több.
Magyarországon a vereség miatti elkeseredés tüntetésekbe torkollott, és az emberek nem csak Sebes Gusztávot szidták, hanem Rákosit is. Az addig rendíthetetlennek tűnő sztálinista rezsim bekapta az első jobbegyenest. Németországban a győzelem leírhatatlan eufóriát váltott ki, az akkortájt beinduló gazdasági csodával együtt ez alapozta meg a németek új önképét, amely nagyon messze került a csalódott vesztesétől.
A mítoszteremtés már a lefújás pillanatában megkezdődött. Joachim Fest történész mondása szerint az NSZK-nak három alapító atyja volt: Konrad Adenauer a politika, Ludwig Erhard a gazdaság, és Fritz Walter a mentalitás területén. A magyarok turáni átkot és összesküvést emlegettek. Miért játszott a sérült Puskás? Miért keverte meg Sebes az összeállítást? Miért nem adta meg az angol bíró a szabályos gólunkat? Csupa megválaszolatlan kérdés. Újra előkerült a ’38-ban az olaszokkal szemben elveszett VB-döntő is, amit Mussolini rovására írtak.
A sport, a nép, és a politika mágikus háromszöge Magyarországon széthullott, Németországban összeállt. Magyarországon az Aranycsapat volt a politikai gitt, ami összekötötte egymással a hatalmat és népet, ez volt az egyetlen közös nevező. Az emberek és a hatalom gyakorlatilag bármit elnéztek a csapatnak. Közszájon forogtak a csempészési ügyek, és Puskás megtehette, hogy Farkas Mihály honvédelmi miniszter öltönyével viccelődjön. Ez az átmeneti kegyelmi állapot szűnt meg a berni döntő elvesztésével. A másik oldalon az addig lesajnált és kevés érdeklődést kiváltó német válogatottakból nemzeti hősök lettek, még akkor is, ha a döntő után következő tizennyolc meccsből tizenkettőt elvesztettek – Adenauer szerint mindig jó politikai érzékkel.
Peter Kasza jó könyvet írt. Alapos, okos, korrekt és emellett stílusos és szórakoztató is. Nem csak a döntő környéki időszakot elemzi, hanem a megvizsgálja a foci, a nép és a hatalom viszonyát a két országban egészen a harmincas évek végétől. Az elemzéseket és elméleteket jó arányban vegyíti a sztorikkal. (Például Brüll Alfréd MTK elnök történetével, aki kijavítja a Shakespeare-t hibásan idéző Mengelét.) Rávilágít a sport és a történelem megdöbbentő párhuzamaira.
Persze ha mi nyerjük az ’54-es VB-t attól még nem maradt volna el sem a magyar forradalom, sem a német gazdasági csoda, de lehet, hogy máskor, másképp, más mentális környezetben ment volna végbe. A futball nem csak a világ legnagyszerűbb játéka, hanem olyan intézmény, amely döntően befolyásolja egy közösség, akár egy egész nemzet, pszichéjét, és olykor történelmet is ír.

Peter Kasza: A berni csoda, 1954: amikor a futball történelmet ír (Alexandra, 2004) fordította Bujdosó István

Székelyudvarhely valaha Magyarország volt, de ekkor már – akárcsak egész Erdély – Romániához tartozott, viszont a kis település nyelve és kultúrája továbbra is magyar maradt. Amikor a döntő utáni napon egy színházi társulat érkezett a faluba, a színészek meglepődve tapasztalták, hogy mindenki feketébe öltözött. Megkérdezték egy nénitől, hogy ki halt meg. Senki, mondta az anyóka. Sokkal nagyobb a baj. Tegnap elvesztettük a vb-döntőt. Kérdezték, hogy ennyire szívén viseli a labdarúgást. „Dehogyis! Még életemben nem láttam focit. De ha ezt a meccset megnyertük volna… Egész Erdély újra Magyarországhoz került volna.


Az egykori német válogatott játékos (Albert Sing) időközben a Young Boys Bern csapatához igazolt edzőnek, és a Wankdorf-stadion felavatásán játszott a magyarok ellen. Az eredmény 0:9. Ezen nem is csodálkozott senki. Amin viszont Sing nagyon is elcsodálkozott, és amit soha nem felejt el az életben, hogy a magyarok egy közös vacsora után a terítéket félretolták, és a játéknak minden egyes mozzanatát, ahol az összehangoltságnak a legcsekélyebb hiánya is megmutatkozott, a sótartó és egyéb asztali kiegészítők segítségével tüzetesen kielemezték. „Egy olyan mérkőzésről nekiálltak vitatkozni, amit 9:0-ra megnyertek. Felfoghatatlan!” – mondja hüledezve Sing.

Apák, legyetek erősek!

fotó: Ulla Montan

Jonas Hassen Khemiri: Montecore – Egy párját ritkító tigris (Gondolat, 2009) fordította: Papolczy Péter

Jonas Khemiri fiatal író, éppen túl van első regénye megírásán, és némileg megcsömörlött a hirtelen jött sikertől, az író-olvasó találkozóktól, a kiadói smúzolástól. Csak egy sötét, és nyugalmas szobára vágyik. De ekkor villanylevelet kap Kadirtól, apja régi barátjától, és a kibontakozó párbeszéd önvizsgálatra készteti ifjú hősünket.
Na de ki ez a titokzatos Kadir, aki a „billentyűket gombolja” és sajátos arab-francia-svéd, képzavarokkal és bombasztikus metaforákkal teli keveréknyelvén elmeséli Jonas apjának egy lehetséges történtét? Valóban ő az a Kadir, akivel Jonas apja Abbasz Khemiri, az algériai születésű, Tunéziában felnövő, aztán Svédországba emigráló fotográfus gyerekkori barátságot ápol, vagy esetleg maga Abbasz gombolja azokat a billentyűket, hogy ismét felvegye fiával a nyolc éve megszakadt kapcsolatot? Nem tudjuk meg.
Abbasz árvagyerek, apját nem is ismeri, anyját az algériai-francia háborúban veszíti el, sokáig egyáltalán nem hajlandó beszélni, aztán amikor már igen, leginkább fantáziálások hagyják el a száját. Beleszeret egy svéd lányba, az érzelem kölcsönös, és Abbasz, Kadirtól kölcsönzött pénzen, követi a lányt hideg és kiismerhetetlen hazájába. A kissé bohém, és túl büszke Abbasz kezdetben nem tud beilleszkedni a magát túlságosan is komolyan vevő, és a felszín alatt rasszista svéd társadalomba. Lehet, hogy tehetséges fotós, de ezt nem tudja megmutatni. Alkalmi munkákból próbál jövedelmet szerezni, és kevés sikerrel küzd a svéd nyelv elsajátításával. Ennek ellenére vidám és jó apa, aki belsőséges kapcsolatot ápol a fiával, és keményen próbálkozik, hogy választott hivatásában érvényesüljön.
Hogy mi igaz ebből? Fogalmunk sincs.
A Jonas és Kadir közti párbeszédből eleinte csak az utóbbi gondolatait „halljuk”, de aztán szép fokozatosan bekapcsolódik Jonas is, akinek az elbeszéléséből egy árnyaltabb apa-kép bontakozik ki. A gyermekkori csodálattól és szeretettől, a kamaszkori lázadásig, sőt az apa megtagadásáig vezet Jonas útja, aki gyerekként csüggött apja minden furcsa szaván, és imádta a szemében különleges és különc férfit.
A megélhetési gondok, és az egyre erősebb idegengyűlölet rákényszeríti Abbaszt, hogy svéddé váljon. Ezzel egy időben fotósként is sikeres lesz, de nem, mint fotóművész, hanem mint házikedvencek megörökítője. Abbasz a látszólagos elfogadás ellenére, vagy tán éppen a miatt csalódott, megkeseredett emberré válik. Legnagyobb félelme, hogy gyerekei olyan kirekesztettek lesznek, mint ő, ezért megtesz mindent, hogy rendes svéddé váljon, csakhogy ezzel már elkésett. Jonas már kisgyerekként megtapasztalja, hogy a kirekesztettség öröklött fertőzés. „Furcsa” fiú, aki csak bevándorlókkal barátkozik, és leginkább saját fantáziavilágában érzi jól magát. Abbasz sikeresnek látszó beilleszkedése egybeesik Jonas lázadásával a képmutató skandisznók ellen, ezért aztán kettejük harmonikus kapcsolatának felrobbanása elkerülhetetlen. Ráadásul Abbasz önmagával is meghasonlik, a mindenáron asszimilálódni akaró férfi elveszíti identitását, sőt személyisége egy részét is.
Apa és fia eltávolodik egymástól, nem beszélnek egymással, pedig közösek a félelmeik.
A nyolcvanas évek közepén tetőzik az idegenekkel szembeni erőszak Svédországban. Jonas megoldása a harc, de az apja nem akar harcolni. Abbasz úgy látja, hogy a harcos, asszimilálódni nem akaró bevándorlók önmagukkal szemben ugyanolyan kritikátlanok, mint a többségi társadalom tagjai, és logikájuk ugyanolyan rasszista, mint a svédeké. Ő csak egy „magányos, modern kozmopolita egy barbár társadalomban.”
Aztán Abbasz fényképészműhelyét megtámadják, és ez lesz az a bizonyos utolsó csepp a pohárban. A férfi megzavarodik, és, hogy rendet teremtsen a fejében, visszatér Tunéziába. Apa és fia hiába kísérleteznek a harmónia helyreállításával, az oktalanul érzett szégyen már nem engedi közel őket egymáshoz. Kölcsönös meg nem értés és harag lesz az egykori kölcsönös szeretetből és csodálatból. Abbasz úgy érzi, hogy a fia cserbenhagyta, Jonas meg úgy, hogy az apja elárulta. Abbasz tragédiája az, hogy hagyja magát lábbal tiporni, mert nem akar a politika áldozata lenni.

Jonas Khemiri 1978-ben született Stockholmban. Tunéziai apa, és svéd anya gyermekeként. Párizsban tanult, majd az ENSZ-nél dolgozott. Már első regénye a Vörös szem is sikeres volt, ezt követte a Montecore. Mindkét regényt nagy lelkesedéssel fogadta a közönség és a kritika egyaránt, különösen a sajátos nyelvezetét az úgynevezett bevándorló-svédet dicsérték.
Vicces, ironikus és elgondolkodtató. „Ezt a humort nyugodtan nevezhetjük rendkívül komikusnak!”
Azon kívül fordítói bravúr is.
Sok idézetet pakoltam belőle a Molyra.

A mecset ura

Kader Abdolah: A mecset ura (Nyitott Könyvműhely, 2009) fordította: Wekerle Szabolcs

Szögezzük le az elején: én rühellem az egyházakat, a fundamentalistákkal pedig végképp tele a hócipőm, legyenek bármilyen vallásúak, vagy politikai hitvallásúak. Nagyon nem szeretem, ha meg akarják nekem mondani, hogy mit gondoljak, miben higgyek; mi nem vagyok, ha nem értek egyet velük.
Ha valahol, valamikor a történelemben előfordult, hogy az egy főre eső fundamentalisták aránya nagyon közel volt az egyhez, akkor az Irán, Khomeini idejében. Ebben, és az ezt kicsivel megelőző időszakban játszódik Abdolah regénye, az 1969 és ’89 közötti években.
1969-ben született Marjane Satrapi, a másik ismert Irán-krónikás. (A Persepolis kapcsán írt gyorstalpaló Irán-történetemet esetleg érdemes elolvasni.) Satrapi teheráni, világi életmódot folytató családjához és környezetéhez képest egész más Irán-képet fest Kader Abdolah.
A mecset ura nagyrészt egy Szenedzsán nevű városkában játszódik. A mecset ura Aga Dzsán a környék legtekintélyesebb embere, jómódú szőnyegkereskedő, akinek nyolcszáz éves, rokonoktól nyüzsgő háza egybenőtt a város legfontosabb mecsetjével. Az ő tiszte az imám kiválasztása és felügyelete, ő irányítja a bazár életét, beleszólása van a helyi közigazgatásba. Aga Dzsán mélyen vallásos ember, de a hitet belügyeként kezeli, még családja tagjaira sem erőlteti rá, testvére Noszrat teljesen vallástalan ember (ennek ellenére Khomeini belső köréhez tartozik majd). A mecset házának életét a vallás, a hagyomány, a szertartások, és a mozdulatlanság határozza meg. A legendák és a mesék a mindennapok részei. Az évek telnek, de az idő áll. A házban jó hangulat és viszonylag szabad szellemiség uralkodik, a nőket megbecsülik. A házon kívül azonban változik a világ. Mohamed Reza sah uralma alatt sokat modernizálódik, liberalizálódik Irán. Egyre többen hallgatnak rádiót, néznek tévét, és ismerkednek a nagyvilággal. A nők leveszik a csadort, moziba és nőgyógyászhoz járnak. De nem mindenhol, az ország egyes városai, vagy akár városrészei élesen elkülönülnek egymástól. A nyugatosodás és liberalizáció szimpatikusnak tűnhet – legalábbis nekem  –, de azért azt nem szabad elfelejteni, hogy Reza sah rezsimje a hadsereg és a titkosszolgálat hatalmán alapult.

A világról sokáig tudomást nem vevő házat is eléri a változás. A müezzin fia (Sahbal – az író alteregója) a nyitottságot, az érdeklődést csempészi be a falak közé (és később a balos forradalmiságot is), az új imám pedig az ajatollahok harcos vallásosságát. A nagypolitika és az egyes ember életének eseményei felgyorsulnak. Egymást érik a tragédiák az országban és házban.
A szerteágazó családi krónikában sok minden történik a szereplőkkel, amit most nem fogok részletezni. Egy biztos, az iszlám forradalom és az Irak elleni háború után nem maradt ember Iránban, akinek ne változott volna meg az élete. A korrupt, velejéig romlott, de a magánéletbe bele nem szóló rezsimet felváltotta egy magát tisztának hirdető, de aljas, képmutató, és kegyetlen vallásos diktatúra, ahol az ellenzékieket, másként gondolkodókat tárgyalás nélkül végezték ki, ahol súlyos büntetés járt a legkisebb szórakozásért, vagy egy kivillanó hajtincsért. Sok iráni számára az iszlám az élet keretéből és értelméből, annak ellenségévé vált.
A mecset ura nem jó (esztétikai élményt nyújtó) irodalom, de jó könyv, fontos krónika. (Mint mondjuk ezek is: Jóakaratúak, Párbeszéd a halállal) Mindig döbbenetes látni, olvasni, ahogy egy erőszakos hatalmi és megtorló gépezet mozgásba lendül és mindent letipor maga előtt. Még a saját híveit is.

Apád, anyád idejöjjön!

J-M. G. Le Clézio: Az afrikai – Apám könyve. Fordította: Takács M. József
Az éhség ünnepei – Anyám könyve. Fordította: Lőrinszky Ildikó (Ulpius, 2009)

Ezekhez muszáj némi életrajz.
A Le Clézio család Bretagne-ból származik. A 18. században francia telepesek hullámával érkeztek Mauritius szigetére – ez lesz Le Clézio írásaiban az elveszett édenkert. A franciák kb. száz évig uralták a szigetet, ami 1810-ben brit fennhatóság alá került. A britek itt sem hazudtolták meg gyarmatosítási szokásaikat, érintetlenül hagyták a helyi közigazgatást, nem korlátozták a nyelvhasználatot, de a szigetlakók brit alattvalók lettek. (Ezért fordulhat elő több életrajzban, hogy Le Clézio apját angolnak emlegetik.) Az apa, Raoul Le Clézio, Mauritiuson született 1896-ban. 1919-ben kénytelen elhagyni a szigetet. Sajnos nem találtam erről semmi információt, talán valami családi vita állhat a háttérben. Az mindenesetre biztos, hogy nem sokkal később Londonban bukkan föl, ahol ösztöndíjasként orvosnak tanul. Mivel magánpraxis indítására nincs pénze, a kórházi világ kasztrendszere pedig taszítja, katonaorvosnak áll. Ebben a döntésben legalább akkora szerepet játszik a kényszer és a gőg, mint a kalandvágy. Először Guyanába kerül, ahol motorcsónakján járja a vidéket és gyógyítja az indiánokat. 1928-ban helyezik át Afrikába. Először a tengerhez közeli, mondjuk úgy, gyarmati zónába, amit gyűlöl, majd 1932-ben a kontinens belsejébe, Kamerun és Nigéria határvidékére, amit imád. Ekkor már vele van a felesége, Simone, aki másodfokú unokatestvére. Felesége 1938-ban visszatér Bretagne-ba, hogy ott szülje meg első gyermeküket, Raoul Afrikában marad, mint katona nem ugrándozhat össze-vissza. 1939-ben kitör a háború, Simone családjának el kell költöznie Bretagne-ból, így kerülnek a Szabad Zónában fekvő Nizzába, és itt születik meg a második fiú, az író Jean-Marie Gustav. Raoul kétségbeesett kísérletet tesz, hogy eljusson Nizzába - ahol brit katonaként deportálás várna rá, ha elfogják -, gyalog vág neki a sivatagnak, de letartóztatják és visszaküldik állomáshelyére. A háború idejére a család szétszakad és csak 1948-ban egyesül újra, amikor Simone a két fiúval Nigériába költözik. Az ötvenes évek elejéig élnek Afrikában. Ami ez után következik történeteink szempontjából nem érdekes.
Az Anyám könyve regény, valós életrajzi elemeket felhasználó fikció. Meglehetősen érdektelen történet egy alapvetően zárkózott és pesszimista lányról a húszas-harmincas évek Párizsából, aki családi veszekedések és mauritiusi nosztalgiázások közepette tölti mindennapjait. Akinek felelőtlen apja kétes vállalkozásokban elszórja az örökségét. Akiben állandón fortyog valami egyszerre izgató és elviselhetetlen düh. Aki a háború alatt megtapasztalja a menekülést és az éhezést, és aki félig szerelemből, félig menekülésből hozzámegy apja elhunyt barátjának Londonban élő fiához. Aki végül rádöbben, hogy nem szereti a szüleit, de gyengédséget azért érez irántuk, és rádöbben arra is, hogy már sohasem fogja megismerni a történetüket.
Sokkal érdekesebb vállalkozás az Apám könyve, ami, amennyire meg tudom ítélni, tényleges életrajz, még akkor is ha nem szokványos. Egyrészt Raoul Le Clézio életének kihagyásos, költői leírása, másrészt Jean-Marie Gustav Le Clézio gyermekkori önéletrajza. Utóbbi Le Clézionak láthatóan fontosabb az, hogyan látta ő az apját gyerekként, mint az, hogy elémesélje apja történetét. Az ifjú JMG első nagy élménye a nizzai szegénység, éhezés, és félelem a háborús évek alatt. Egy nőkből álló családban, ahol bátyjával mindent megengednek maguknak, és megkövetelnek mindent, ami csak lehetséges. Nyolc éves amikor a család elköltözik Nigériába és találkozik a szemében puritán, autoriter és nagyon brit apjával. Mondanom sem kell, hogy az afrikai falu, ahol hatvan kilométeres körzetben ők az egyedüli fehérek, mennyire más világ Nizzához képest. JMG apja gyakori távollétei alatt megtapasztalja a test és lélek korlátlan szabadságát, a vadságot, a nyílt (természeti) erőszakot, egy teljesen más életet. Amikor pedig Raoul nem a körzetét járja, zajlik az „ismeretlen, fura s feltételezhetően veszélyes apának felfedezése”. (Apám) „elnyűtt, az egyenlítői éghajlatnak betudhatóan idő előtt megöregedett, az asztmarohamok elleni védekezésül szedett teofillintől ingerlékeny, a magánytól megkeseredett ember volt…”.
Az Apám könyve emlékmű. Egy janus-arcú apának, egy gyermekkornak, egy „normális” családi élet elszalasztott lehetőségének állított emlékmű.
Az Anyám könyvének végén a regény hősnője azon kesereg, hogy nem fogja megismerni szülei történtét. Le Clézio igyekszik ezt elkerülni, és megőrizni, amit meg lehet, illetve kitalálni, ami elveszett. A két könyv együtt olvasva érdekes. Izgalmas megfigyelni, hogy az Apám könyvéből kibányászható tények hogyan viszonyulnak az Anyám könyve félig-meddig fiktív világához, hogy milyen visszatérő, összecsengő motívumok vannak a két írásban. Érdemes lett volna a kettőt egy kötetben, jegyzetekkel ellátva kiadni. Már csak azért is, mert az Apám könyve csúnya lehúzás az Ulpius részéről. A szöveg úgy éri el a 140 oldalas terjedelmet, hogy mesekönyv tipográfiával készült, és még néhány fotóval is felturbózták. Ami ebben igazán boszantó, hogy más Le Clézio könyvekből vett részletekkel fölnyomták az oldalszámot 200-ra, hogy 2500 Ft-ért lehessen eladni. Anyád könyve! Még jó, hogy könyvtári példányt olvastam.

Volt benne Tücsökség.

Aki pislog, fél a haláltól

Knud Romer: Aki pislog, fél a haláltól (Polar könyvek, 2009) fordította: Bogdán Ágnes

fotó: Sigrid Nygaard

Nincs semmi különös ebben a könyveben.

Knud Romer dán reklámszakember és médiaszemélyiség, sok mindent csinál. Saját reklámcéget és tévéműsort vezet, önmagát alakította Lars von Trier Idióták című filmjében, kortárs irodalmi antológiát szerkesztett és kalauzt írt Koppenhága nyilvános vécéiről.

Első regényét 46 évesen publikálta, és mivel ez a könyv a gyermekkoráról, a szüleiről és a nagyszüleiről szól, biztosak lehettek benne, hogy alaposan megérlelte a mondanivalóját.

Romer félig dán félig német családba születtet 1960-ban, egy dán kisvárosban. Anyja a nagyvilági Berlinből került a kis szigetre, a második világháború utáni években. Anya és fia sorsa ebben a mikrovilágban, németként nem lehetett más, mint kirekesztettség, sőt megvetettség. Romer krónikája felvillantja tágabb családjának sorsait, a porosz junker nagyapát, a bombázásokban megnyomorított nagymamát, a keleti frontról csendes őrültként visszatérő férfiakat, a fantaszta dán nagyapát, akinek minden vállalkozása kudarcba fullad, és még sorolhatnám.

Romer prózája nagyon kidolgozott, pontos, éppen kellő arányban vegyíti a pátoszt és az iróniát, és ad hozzá némi abszurd humort. Őszinte, nem játszik az érzéseinkkel, nem trükközik, mégis eléri, hogy a regény az egész nyomorult huszadik század lenyomata legyen, ami bármelyik európai nyelven megszülethetett volna.

Mondom, nincs semmi különös ebben a könyvben, mégis könnyen bekerülhet az idei legjobb 10-be.

Egy olyan városon keresztül vezetett az utunk nap mint nap, amely hátat fordított nekünk, s mi mindent a visszájáról láttunk, csak olyanokkal találkoztunk, akik elhúzódtak tőlünk és elutasítóan intettek, amikor anyám feléjük fordult. Elfordultak, másfelé néztek, az ajtók bezárultak, kifogyott az áru, foglaltak voltak a székek, még a pap is visszahúzta a kezét a karácsonyi istentisztelet után. Egyedül voltunk a világon, anyám a kezében tartotta az életemet, s én is az övét, ahogyan apró léptekkel szaladtam mellette a főtérig, majd végig a visszafelé vezető úton. (…)

Anyám nagyvilági hölgy létére a világ végén kötött ki, s én soha nem fogtam föl, milyen sokat veszített, és milyen újabb veszteségek érték Nykøbingben. A háború után maga mögött hagyta mindazt, ami megmaradt az életéből – elhagyta a családját, a nevét, az országát, az anyanyelvét -, és Dániába költözött, mert beleszeretett az apámba. Tűrte, hogy megalázzák, megvessék, gyűlöljék, mert német, ő imádta apámat, és napistennek becézte. Ő volt a mindene, és az egyetlen, akije volt – abban az időben senki nem akart németekkel barátkozni. – Ach ja – sóhajtott anyám, s ahogy szokott, slukkolt egyet a szivarkából, felhörpintette italát, és feltette a Koldusoperát. Végigénekeltük a Bicska Maxit, az Ágyúdalt meg a Kocsma Jennyt, s amikor ahhoz a helyhez értünk, ahol megkérdik a lánytól, hogy ki haljon meg, kórusban feleltük, hogy mind!

Folyton azt reméltem, hogy minden úgy történik majd, mint a dalban, hogy majd jön egy hajó, fedélzetén ötven ágyúval, és porig bombázza Nykøbinget, megment bennünket és elvisz messzire. (…) és akkor eljön a bosszúállás órája. A piactéren hirdetik majd ki az ítéleteket, és akkor mindannyian megtudják, ki is az én anyám: a szomszédok, az eladókisasszonyok a pékségben, a hentes, a zöldséges, a pap, a gyerekek meg a többiek, egytől egyig letérdepelnek, és nyújtják a nyakukat. Hopplá! – mosolygunk majd egymásra anyámmal, és vég nélkül görögnek a fejek. (…)

Az életemet adtam volna azért, hogy boldognak lássam, nemegyszer megfogtam és simogattam a kezét, és beszámoltam az aznapi eseményekről. Fociztunk, kihívtak a táblához, Suzanne fogszabályzót kapott, az ikrek meghívtak a születésnapjukra – hazudtam. Abból állt a nap, hogy csúfoltak, német disznónak neveztek, a szünetekben elrejtőztem, iskolatársaim kinevették a szendvicsemet, a kerékpáromat és a ruhámat, anyámat se kímélték, a nevét gyalázták. (…) Soha nem vitt rá a lélek, hogy ezt elmondjam neki, mindent megtettem, hogy szórakoztassam – és anyám rám emelte a tekintetét, lassan szétnyitotta a kezét, én mindenemet a tenyerébe tettem, és reméltem, hogy elegendő lesz.

(Apám) Jó ember volt, a légynek sem ártott, arca ragyogott, mint a nap. Nem ivott, nem dohányzott, korán kelt és feküdt, egyetlen alkalommal sem hallottam káromkodni. Nem késett el, jól dolgozott, befizette az adóját, és száz méterrel a kereszteződés előtt lassítani kezdett, akkor is, ha a lámpa zöld volt; mire odaértünk, épp pirosra váltott. Önkéntelenül felállt, ha valamely hatósággal beszélt telefonon, és egyetlen készüléket sem dugott be a konnektorba addig, amíg el nem olvasta a használati utasítást. Kívül-belül kifogástalan volt – a lelkiismerete éppoly tiszta, mint az ingei -, nyakkendőt hordott, mindig kipucolta a cipőjét és makulátlan volt az öltönye. Egy biztosítási társaságnál dolgozott, és minden áldott nap biztosította magát afelől, hogy semmi nem történt.

Minden tanúk legkétesebbike

Günther Grass: Hagymahántás közben (Európa, 2007) fordította Győri László

"Kézenfekvő a hasonlóág: Goethe Eckermann unszolására megírta a Költészet és valóságot. Ez a könyv az Ön Költészet és valósága?

A Költészet és valóság cím magában rejti a valóság kérdéses voltát is. A költészet a valóság kontrolljának eszköze. Ez előtt a dilemma előtt álltam én is, amikor, legyőzve ellenállásomat, úgy döntöttem, elég öreg vagyok már hozzá, hogy visszatekintsek, és könyvet írjak fiatal éveimről. Ebbe a könyvbe azonban bele kellett írnom azt is, hogy mennyire bizalmatlan vagyok tulajdon emlékezetemmel szemben. Az emlékezet hajlamos átrendezni, kicsinosítani a dolgokat, megszépíteni a valóságot, az egymással párhuzamosan zajló, de egymásnak ellentmondó eseményeket úgy rendezni, hogy azok kerek, jól elbeszélhető folyamattá álljanak össze. Le akartam írni ezeket a kétes valóságtartalmú folyamatokat, egyszersmind azt a csábítást is, amelyek ezek jelentenek. …A másik nagy kérdés az volt, hogy mettől meddig terjedjen az az időtartam, amelyet le kell írnom. Gyerekkorom végétől – a gyerekkort szinte teljesen kihagytam – harminckilenctől írtam meg, amikor a háború kitört Danzigban, és a családom életébe is beleszólt, és véget vetett a gyerekkoromnak. Leírom, hogyan nőttem fel, és hogyan formálta és deformálta a nemzetiszocializmus zárt rendszere a gondolkodásomat, hogyan hittem egészen 1945-ig a végső győzelemben, ami nem magyarázható kizárólag a butaságommal." (részlet egy interjúból)

Ez egy kivételesen jól sikerült fülszöveg, nem is nagyon kell hozzátenni semmit. Grass lehántja a hagyma és az emlékezet rétegeit és leírja, mit talál az egyes héjak alatt. Amire emlékszik. Hogy ez igaz vagy sem, nem is olyan lényeges. Nem makulátlan önéletrajzot akar írni, hanem az emlékezés anatómiáját. Az utólagos szégyent, amiatt, hogy nem tett fel kérdéseket, hogy senkinek a szájából nem hangzott el egy „miért” amikor kasub nagybátyját kivégezték a németek és a család megszakította a kapcsolatot az anyai rokonsággal, amikor mindenki szó nélkül vetette alá magát a Párt parancsainak, amikor ismerté váltak a koncentrációs táborokban elkövetett rémtettek. Őszinte – legalábbis annak látszó – emlékirat, akkor is, ha Grass szándékosan igyekszik távolságot tartani akkori önmagától. („a nevemet viselő fiú”, „fiú, aki szemmel láthatóan én voltam”)

Az emlékezés nem is igazán helytálló kifejezés ebben az esetben, ez inkább rekonstrukció, a gyermekkori (és a 20, 30, 40, 50 éves) önmaga újjáépítése. Minden emléke megkérdőjelezhető, mind mellett ott áll egy verzió. Csak kérdések vannak: mennyire lehetett tisztában a barna kaland a szennyességével, mikor morzsolódtak szét az ideálok, mikor váltak bizonyossággá a sejtések? Van-e kollektív bűnösség, és a válhattak-e a németek a háború után kollektív bűnösökből kollektív áldozatokká? A háború áldozataivá, ami a németek számára nem ért véget a fegyverletétellel?

Nehéz kérdések ezek, és időnként Grass is nehezen birkózik meg velük, ettől kissé döcögős lesz a könyv, de azért jó és fontos. Az ötvenes évekről, és művészeti tanulmányairól szóló rész viszont nyugodtan kihagyható.

(fotó: Joseph Gallus Rittenberg)

Ez a büntetés

Thomas Bernhard: Díjaim (Kalligram, 2009) fordította Adamik Lajos

Az előző Bernhardról szóló posztomban, azt írtam, hogy a legtöbb neki ítélt díjat nem vette át, erre most kiadják ezt! Azokról a díjakról, amiket átvett. A vékony kötet elsőre önigazolásnak tűnhet, de nem az.
Miért vette át ezeket a díjakat, ha annyira megveti azokat, akik odaítélték? (Mondjuk emiatt egyetlen írónak sem kellene szégyenkezni, vagy mentegetőzni. Nincs sok választási lehetőségük, őket nem kérik fel reklámszerepekre, vagy dzsungelbohóckodásra, de még a tévék reggeli agymoshowiban sem nagyon tűnnek fel.) Hát azért vette át, mert kellet a pénz kalácsra! (ruhára, lakásra, kórházra) És azért, mert TB az önmarcangolás világbajnoka. Ő a gúnyos, kekeckedő, örök elégedetlen, magával szemben is.
Az első díjátadójára vesz egy új öltönyt, aztán azon morog, hogy 25 évig jó volt a pulóver, most meg majomkodik. Máskor elalszik a díjátadó miniszter, Bernhard kisasszonyként konferálják fel, vagy olyan regényt említenek a méltatásban, amit nem is ő írt. Annyira Bernhrad!
A díjakkal járó pénz elköltése is tipikus. Minden döntése azonnali és radikális. Amikor nem kell a kórházi számláit kifizetni, akkor hirtelen felindulásból autót vásárol, amit az első hosszabb úton, nem az ő hibájából, ripityára tör, vagy leelőlegez egy házat, amit a köd miatt alig lát, és csak később derül ki, hogy egy romhalmaz.
Az önéletrajzi írások szaggatott folytatásaként is olvasható kötetbe beszerkesztették a díjátadókon elmondott TB beszédeket is, azt is, amelyikkel annyira kiverte a biztosítékot a Művészeti Tanácsnál, hogy a miniszter „leszólt” a Burgtheaternek, hogy ne játsszák a darabjait.

Olvassatok Bernhardot! Egy kis egészséges ön- és világutálatra mindenkinek szüksége van!

„Igen, mondtam, a Művészeti Szenátusban csupa seggfej foglal helyet, mégpedig csupa katolikus és nemzetiszocialista seggfej, és hozzá még néhány alibizsidó. Viszolyogtam ezektől a kérdésektől és a válaszoktól is. És ezek a seggfejek, mondták az emberek, minden évben új seggfejeket választanak a szenátusukba olymód, hogy odaítélik nekik az Állami Nagydíjat. Igen, mondtam, minden évben új seggfejeket választanak be a szenátusba, amely Művészeti Szenátusnak nevezi magát és amely egy kiirthatatlan rossz és perverz abszurditás ebben a mi államunkban. A legeslegnagyobb pancserek és disznók gyülekezete, mondtam mindannyiszor. És akkor mi az Állami Kisdíj? - kérdezték ők, én pe­dig azt feleltem, hogy az Állami Kisdíj egy úgynevezett tehet­ségtámogatás, és azt már olyan sokan megkapták, hogy föl sem lehet sorolni őket, köztük vagyok most én is, mondtam, mert én az Állami Kisdíjat büntetésül kaptam meg. Büntetésül miért? - kérdezték, én pedig nem tudtam válaszolni. Az Álla­mi Kisdíj, mondtam, harminc felett galádság, és mivel én már majdnem negyven vagyok, hallatlan egy galádság. De hozzá­tettem: megfogadtam, hogy túlteszem magam ezen a hallatlan galádságon, és nem gondolok arra, hogy ezt a hallatlan galád­ságot visszautasítsam. Nem vagyok hajlandó visszautasítani huszonötezer schillinget, mondtam, pénzsóvár vagyok, jel­lemtelen, disznó vagyok én magam is. Az emberek nem tágí­tottak, és vájkáltak tovább. Pontosan tudták, hol kell vájkálni­uk, hogy őrületbe kergessenek. Összetalálkoztak velem reggel, gratuláltak a díjamhoz, és azt mondták, ideje volt már végre, hogy nekem ítéljék oda az Irodalmi Nagydíjat, majd jelentő­ségteljes szünetet tartottak. Én ekkor kénytelen voltam elma­gyarázni nekik, hogy az én esetemben az Állami Kisdíjról van szó, galádságról, nem pedig megtiszteltetésről. De a díjak ele­ve nem megtiszteltetések, mondtam aztán, a megtiszteltetés perverzitás, megtiszteltetés sehol a világon nem létezik. Az emberek megtiszteltetésről beszélnek, és galádságról van szó, bármiféle megtiszteltetésről legyen is szó, mondtam. Az állam megtiszteltetésekkel halmozza el az ő dolgozó polgárait, való­jában pedig perverzitásokkal és galádságokkal halmozza el őket, mondtam (…) Elfogadom a pénzt, mert az államtól, amely évente nem csupán milliókat, de milliárdokat hajít ki teljesen értelmetlenül az ablakon, mindent pénzt el kellene fogadnunk, a polgárnak joga van ehhez, én pedig nem vagyok bolond. Semmirekellő kormányunk van, mondtam, amelynek bármilyen eszköz megfelel ahhoz, hogy jó képet fes­sen magáról és hatalmon maradjon, akkor is, ha az állam a tönk szélére jut, ettől az államtól magától értődőén elfoga­dom a huszonötezret. Alávaló vagy sem, jellemtelen vagy sem, mondtam. Nénikém következetlenséggel vádolt. Nem lehetett meggyőzni őt az álláspontomról. Nem hiszem, mondtam, hogy jellemtelen volna elhoznom a díjjal járó összeget azoktól, akiket mélységesen megvetek és lenézek, éppen ellenkezőleg. Kárpótlásul a megaláztatásért, hogy az Állami Kisdíjat adják nekem, tehetnék egy utazást, olyan sok országot nem ismerek még Európában sem, a huszonötezerrel lehetőségem nyílna rá, hogy elutazzam például Spanyolországba, ahol még soha nem jártam. Ha nem fogadom el a pénzt és vele az utazás lehe­tőségét, mondtam, egy pancsernek fogják martalékul vetni, aki irományaival csak kárt okoz, és mérgezi a levegőt. Minél közelebb volt a díjátadás napja, nekem egyre több lett a már-már elviselhetetlenül álmatlan éjszakám. Amit néhány tökfej esetleg valóban megtiszteltetésnek hitt, azt én, minél többet gondolkoztam rajta, annál inkább aljasságnak éreztem, a ki­végzés túl erős volna, de az aljasságot még ma is a legszeren­csésebb kifejezésnek érzem. „

Hova megyünk, papa?

Jean-Louis Fournier: Hova megyünk, papa? (Ab Ovo, 2009) ford. Szoboszlai Margit

"Tegye fel a kezét, aki sosem félt attól, hogy a gyereke nem lesz normális.Senki sem tette fel a kezét.
Mindenkinek megfordul a fejében, ahogyan minden­ki gondol a földrengésre, ahogyan mindenki gondol a világ végére, valamire, ami csak egyszer fordul elő.
Én kétszer éltem át a világvégét."

Jean-Louis Fournier író, színész, rendező. Ennek ellenére magánélete nem zajlik a nyilvánosság előtt. A róla szóló wikipédia oldalon is néhány szóban foglalják össze életrajzát, de semmi sem olvasható a családjáról. Negyven év elteltével írt először két fogyatékos fiáról, akik a hatvanas években születtek, bár sérült gyerekekről több tévéműsort is készített.

Megrázó könyv, és nyilván lesz olyan, akit megbotránkoztat a hangvétele. Álszentekből sosincs hiány. De a morbid, keserű viccelődés az apa túlélési technikája. A gyerekek kigúnyolása „apai kiváltság”, az időnként előtörő gyűlölet és harag (MIÉRT? MI LEGYEN? KI A HIBÁS?) után feltámadó bűntudat álcázása. De mögötte mindig ott van a – feltétel nélküli – szeretet.

"Nem volt szerencsénk, sem nektek, sem nekünk. Titeket pottyantott ránk az Ég, de hát lehetett volna az ominózus féltégla is.
Félre a siránkozással.
Ha fogyatékkal élő gyerekekről beszélünk, az alkalomhoz illő képet vágunk, mint amikor valami katasztrófa kerül szóba. Most az egyszer szeretnék mosolyogva beszélni rólatok. Ti megnevettettek engem, és nem mindig akaratlanul.
Nektek köszönhetem, hogy némi előnyt élveztem azokkal a szülőkkel szemben, akiknek normálisak a gyerekeik. Nem kellett foglalkoznom a tanulmányaitokkal, sem pedig a pályaválasztásotokkal. Nem kellett döntenünk, reál vagy humán tagozatba járjatok-e. Nem okozott fejtörést, mit fogtok csinálni később, egy-kettőre kiderült, mit: semmit.
Ami szintén fontos, sok-sok éven át ingyen matricát kaptam a kocsimra. Nektek köszönhetem, hogy nagy amerikai kocsikat vezethettem.

Thomas tízévesen ült be először a Camaróba, azóta mindig megkérdezi:
-Hova megyünk, papa? Eleinte azt válaszoltam neki:
-Hazamegyünk.
Egy perc múlva, ugyanolyan édesen teszi fel ugyanazt a kérdést, nem jegyez meg semmit. A tizedik 'Hova megyünk, papára' nem felelek...
Nem is nagyon tudom, hova megyünk, szegény Thomas-m.
A vesztünkbe rohanunk. Egyenesen a falnak megyünk.
Egy fogyatékos gyerek, azután kettő. Miért nem mindjárt három...
Nem számítottam rá. Hova megyünk, papa?
Az autóútra megyünk, a forgalommal szemben.
Alaszkába megyünk. Megsimogatjuk a medvét. Felfalatjuk magunkat.
Gombászni megyünk. Gyilkos galócát szedünk, csinálunk egy jó rántottát.
Uszodába megyünk, leugrunk a legmagasabb tram-bulinról, abba a medencébe, amelyikben nincs víz.
A tengerpartra megyünk. A Mont-Saint-Michelre megyünk. Sétálunk a futóhomokban. Elsüllyedünk benne. A pokolba megyünk.
Thomas rezzenetlenül folytatja:
- Hova megyünk, papa?
Lehet, hogy csúcsot javít. Századszorra csakugyan nem lehet ellenállni neki. Mellette az ember nem unatkozik, Thomas a running gag (visszatérő poén) bajnoka.”

Fournier volt felesége létrehozott egy honlapot, hogy elmondja a saját verzióját.

a hivatalnokok háborúja 2.

Jonathan Littell: Jóakaratúak (Magvető, 2009) ford. Tótfalusi Ágnes

Akit érdekel a második világháború ­– és engem érdekel – számos visszaemlékezést olvashatott már a témáról. Ez a könyv fiktív emlékirat, de lehetne igazi is. Littel igyekszik is a valódiság látszatát fenntartani: rengeteg helyszín, név, rangfokozat, esemény bezsúfolásával. És ezzel essünk is túl a regény egyetlen gyenge pontján: szerintem ekkora tömegű információ már fölösleges, kicsit megnehezíti a olvasást, és szinte hihetetlen, hogy egy ember évtizedek elteltével ennyi részletre emlékezzen.

Az emlékirat szerzője Max Aue, a történet kezdetén SS főhadnagy, akit a keleti frontra vezényelnek. Az egység feladata a front mögötti tisztogatás, a zsidók, kommunisták, elmebetegek összegyűjtése és likvidálása. Littel nem fukarkodik az elborzasztó részletekkel, bemutatja azt a zűrzavart, ami a megsemmisítő kommandók munkáját kezdetben jellemezte, hatalmas tablót fest az SS-be belépők különféle motivációiról. És ugyan olyan alaposan bemutatja az Auéban és társaiban zajló lelki folyamatokat. Azt az utat, ahogy gondolkodó civilekből parancsteljesítő robotokká és – egyesek – szadista gyilkosokká válnak. Aue jobb híján jogász, akit leginkább az irodalom és a zene érdekel, kezdetben nehezen teszi túl magát a gyilkosságokon, de egy idő után ő is meggyőzi magát szükségszerűségükről. És ezek még szemtől szembe elkövetett kivégzések, nem személytelen gyilkolás, mint a gázkamrákban. A kivégzőosztagok olykor több ezer emberrel végeznek egyszerre, ami szélsőséges reakciókat vált ki a katonákból. Van, aki kéjjel öl – ezek Aue szemében egyszerűen bűnözők – van, aki undorodva, csak kötelességből, és van, aki szükségszerűségből, ők az igazi antiszemiták, akik kártevőként tekintenek a zsidókra. (Egyes számítások szerint a keleti fronton 5 másodpercenként (!) haltak az emberek – zsidók, oroszok, németek.) Aue kénytelen belátni, hogy ezeknek a szegény, falusi zsidóknak semmi közük a propagandaanyagokban szereplő plutokratákhoz, rádöbben, hogy a zsidók kiirtásának semmi más értelme nincs, mint az, hogy a németeket végképp elkötelezze a rendszer mellett. Innen már nincs visszaút, és Aue tisztában van azzal, hogy felelnie kell a tetteiért, akár elveszítik, akár megnyerik a háborút.

Aue több szempontból is szélsőséges figura: homoszexuális, aki szerelemes a nővérébe, férfiakkal való kapcsolatában próbál azonosulni a szeretett nővel. Az apja tisztázatlan okokból elhagyja a családot, és neki egyre inkább meggyőződésévé válik, hogy erről az anyja tehet, ezért meggyűlöli. Úgy gondolja, az apja miatt lett náci, ő is első világháborús frontkatona volt, olyanokat mondott volna, mint Hitler, aki egy egész apa nélküli generáció reményeit és bosszúvágyát testesítette meg.

Auénak sikerül magát áthelyeztetni a hírszerzéshez. Itt egyre inkább szembesül a Wermacht és az SS közötti ellentétekkel, a párton belüli hatalmi harcokkal és korrupcióval. Igazi jó német hivatalnokhoz híven precízen elvégzi a munkáját, és kisebbfajta hírnévre tesz szert minőségi jelentéseivel. Sajátos szempontból próbál zsidókat menteni, ő a munkaerőt látja bennük, akiket azért kell megkímélni, és jobb körülmények között tartani, hogy szolgálhassák a Harmadik Birodalmat, persze ez is a túlélésüket jelentené. De nem mindenki nézi jó szemmel tevékenységét, büntetésből Sztálingrádba vezénylik, ahol a földi pokol fogadja, megsebesül, de szerencséje van, sikerül az egyik utolsó evakuáló géppel kijutnia a katlanból. Kitüntetik, és képességeire felfigyel az SS vezetése, ahol megbízzák, hogy dolgozzon ki egy javaslatot a zsidó munkaerő jobb kihasználására, és vizsgálja meg a koncentrációs táborok működését. A bombázott Berlinben újra találkozik imádott nővérével és meglátogatja az anyját is, de nem fogom a történet minden szálát felgöngyölíteni…

Tanulság? A csillagos ég fölöttünk még csak-csak. De az erkölcsi törvény bennünk?

Elég hosszú, de remek könyv. Lássatok neki!

Itt egy jellemző részlet a regényből.

a hivatalnokok háborúja 1.

Jonathan Littell: Jóakaratúak: Eumeniszek (Magvető, 2009) ford. Tótfalusi Ágnes

(A képen Dr. Wilhelm Stuckart belügyminisztériumi államtitkár.)

részlet a regényből:

A politikai filozófusok gyakran kifejtet­ték, hogy háborús időkben a polgár, legalábbis a hímnemű polgár a francia forradalom és a sorozás bevezetése óta elveszí­ti a legelemibb jogait, például az élethez való jogát - ezt az eszmét ma szinte mindenütt elfogadják. De azt ritkán említi bárki is, hogy ugyanez a polgár elveszíti egy másik jogát is, amely éppen olyan elemi jog, és számára talán még fontosabb is, ha azt az eszmét nézzük, amelyet önmagáról mint civilizált emberről táplál: azt a jogot, hogy ne öljön. Senki sem kérdezi a véleményét. A tömegsír felett álló férfi a legtöbb esetben ép­pen úgy nem kérte, hogy ott lehessen, mint az a másik, aki holtan vagy haldokolva ott fekszik, ugyanebben a gödörben. Erre majd azzal vágnak vissza, hogy fegyveres harcban megöl­ni egy másik embert nem ugyanaz, mint megölni egy fegyver­telen civilt; a háború törvénye az egyiket lehetővé teszi, a má­sikat nem. Ez jó kis érv az elvont gondolatok síkján, de abszo­lút nem áll meg a kérdéses háború körülményei között. Remé­lem, sikerül bebizonyítanom, hogy a háború után felállított teljesen önkényes felosztás – voltak egyrészt az átlag háborús helyzetnek megfelelő „katonai hadműveletek", másrészt a sza­disták és őrültek kis csoportja által elkövetett „kegyetlenkedé­sek" – nem más, mint a győztesek vigasztaló elmeszüleménye. (…)
Amit tettem, az ügy teljes ismeretében tettem, azt gondoltam, ez a felada­tom, és meg kell oldanom, akkor is, ha kellemetlen vagy sze­rencsétlen ez a feladat. Éppen ez a totális háború: olyan, hogy civil, nem létezik többé, és egy elgázosított és lelőtt zsidó gyer­mek vagy egy gyújtóbomba miatt elpusztult német gyermek között csak a módszerben van különbség; a két halál egyfor­mán hiábavaló, az egyik halál sem rövidíti meg a háborút egy másodperccel sem; de az a férfi, vagy férfiak, akik megölték őket, mindkét esetben azt gondolták, hogy ez igazságos és szükségszerű volt; és ha tévedtek, kit kell megrovásban része­síteni? Ez akkor is igaz, ha mesterségesen megkülönböztetjük a háborútól azt, amit egy Lempkin nevű zsidó ügyvéd genocídiumnak nevezett el, megjegyezve, hogy legalábbis a mi szá­zadunkban még soha nem volt népirtás háború nélkül, hogy a háborún kívül nem létezik népirtás, és hogy mint a háború esetében, itt is egy kollektív jelenségről van szó: a modern nép­irtás olyan folyamat, amelyet a tömegekre mérnek a tömegek, a tömegek kedvéért. És a minket foglalkoztató esetben ez egy olyan folyamat, amelyet az ipari módszerek követelményei ha­tároznak meg. Ugyanúgy, ahogy Marx szerint a munkás elide­genedik a munkája termékétől, a modern formában működő modern népirtásban vagy totális háborúban a feladat végre­hajtója el van idegenedve a tevékenysége termékétől. Ez arra az esetre is igaz, amikor egy férfi fegyvert szegez egy másik férfi fejének, és meghúzza a ravaszt. Hiszen az áldozatot másik férfiak vezették elé, megint mások döntöttek a haláláról, és az, aki lő, pontosan tudja, hogy ő csak egy nagyon hosszú lánc utolsó szeme, és hogy nem kell több kérdést feltennie magá­nak, mint ha egyik tagja lenne egy kivégzőosztagnak, amely a civil életben kivégez egy törvényesen elítélt bűnözőt. Aki lő, tudja, hogy a véletlen tehet róla, hogy éppen ő lő, a bajtársa őrködik, és egy harmadik vezeti a teherautót. Legfeljebb meg­próbálhatna helyet cserélni az őrrel vagy a teherautósofőrrel. Mondok egy másik példát, amelyet inkább a bőséges történe­ti forrásokból merítettem, mint a személyes tapasztalataimból: a német testi fogyatékosok és elmebetegek elpusztítását célzó, „Eutanázia" vagy „T-4" elnevezésű programot, amelyet a „Vég­ső megoldás" előtt két évvel indítottak el. Egy erre kijelölt épületben hivatásos ápolók fogadták a törvényes rendeletek alapján kiválasztott betegeket, jegyzékbe vették és levetkőztet­ték őket, utána az orvosok megvizsgálták, és egy zárt szobába vezették őket; egy munkás kezelte a gázcsapot; más munkások tisztították fel a szobát, egy rendőr pedig kiállította a halotti bizonyítványt. Amikor a háború végén kihallgatták ezeket az embereket, mindegyikük azt kérdezte: bűnös, én? Az ápolónő nem ölt meg senkit, csak levetkőztette és megnyugtatta a be­tegeket, ezek a hivatása szokásos gesztusai. Az orvos sem ölt meg senkit, egyszerűen csak felállított egy diagnózist a felettes hatóságok által megszabott kritériumok alapján. A segédmun­kás, aki kinyitja a gázcsapot, aki időben és térben a legközelebb áll a gyilkossághoz, technikai műveletet hajt végre a felettesei és az orvos felügyelete alatt. A munkások, akik kitakarítják a szobát, a szükségszerű fertőtlenítő tevékenységet végzik, amely ráadásul igencsak undorító. A rendőr is a szokásos eljárást kö­veti: megállapítja a halált, és jegyzékbe veszi, hogy az érvény­ben lévő törvények megsértése nélkül következett be. Akkor ki a felelős? Mindenki vagy senki? Miért lenne a gázcsapot kinyitó munkás inkább felelős, mint az, aki a kazán mellett, a kertben vagy a járművekkel dolgozik? És ez érvényes eme hatalmas vállalkozás minden egyes elemére. Például: bűnös-e a vasúti váltóőr azoknak a zsidóknak a halálában, akiket egy tábor felé irányított? Ez a munkás csak hivatalnok, huszonöt éve ugyanazt a munkát végzi, egy adott terv szerint irányítja a vonatokat, nem kell tudnia, mi van a vagonokban. Nem az ő hibája, ha ezeket a zsidókat egy A pontból az ő váltóján keresz­tül egy B pontba szállítják, ahol azután megölik őket. Pedig ennek a váltóőrnek központi szerepe van a zsidók kiirtásában: nélküle a zsidók vonata nem érkezhetne meg B pontba. És ez a helyzet a hivatalnokkal, akinek az a dolga, hogy lakásokat foglaljon le a kibombázottak számára, a nyomdásszal, aki a deportálási végzéseket nyomtatja, a szállítóval, aki betont és szöges kerítést ad el az SS-nek, a hadbiztosság őrmesterével, aki a benzint szállítja az SP egyik Teilkommandójának, és Is­tennel az égben, aki mindezt eltűri. Természetesen a büntető­jogban viszonylag pontosan meg lehet határozni az eltérő szintű felelősségkategóriákat, ezek alapján egyeseket elítélhe­tünk, az összes többit pedig a saját lelkiismeretére bízhatjuk, már ha van neki ilyen; ez már azért is könnyű, mert általában az események megtörténte után írják a törvényeket, mint pél­dául Nürnbergben, de még ott is összevissza kapkodtak. Miért akasztották fel Streichert, azt a tehetetlen parasztot, és miért nem azt a sötét lelkű von dem Bach-Zelewskit? Miért az én felettesemet, Rudolf Brandtot akasztották fel, és nem az ő fe­lettesét, Wolffot? Miért akasztották fel Frick minisztert, és miért nem az ő alárendeltjét, Stuckartot, aki a tulajdonképpe­ni munkát végezte? Boldog ember az a Stuckart, aki csak tin­tával mocskolta össze a kezét, vérrel sohasem. Még egyszer, csak hogy tisztán lássunk: nem azt akarom mondani, hogy nem vagyok bűnös ebben és ebben az eseményben. Én bűnös vagyok, maguk nem, nagyon helyes. De mégis ki kell tudniuk mondani, hogy amit én megtettem, maguk is megtették volna. Lehet, hogy kevésbé lelkesen, de talán kevésbé kétségbeesetten is, mindenesetre vagy így, vagy úgy. Azt hiszem, bátran kije­lenthetem: a modern kori történelem által lefektetett tény, hogy bizonyos körülmények együttes fennállása esetén min­denki, vagy majdnem mindenki azt csinálja, amit mondanak neki; és bocsássák meg nekem, de kevés esély van rá, hogy ma­guk jobban ki tudják magukat vonni e törvény alól, mint én. Ha olyan országban és időben születtek, amikor nem egysze­rűen csak nem akarja senki megölni a feleségüket és a gyerme­küket, de senki nem is kéri maguktól, hogy öljék meg más fele­ségét és gyerekeit, adjanak hálát Istennek, és menjenek békével. De soha se feledkezzenek meg róla: talán több szerencséjük volt, mint nekem, de nem jobbak nálam. Mert ha olyan gőgö­sek, hogy azt képzelik: de igen, ott kezdődnek a bajok. Szíve­sen állítjuk szembe a (totalitárius vagy nem totalitárius) Álla­mot az aljas vagy gyenge átlagemberrel. De azt elfelejtjük, hogy az Állam is emberekből áll, többé vagy kevésbé átlagos embe­rekből, mindnek megvan a maga élete, története, és ott a vé­letlenek sorozata, amely eldöntötte, hogy egy napon a puska vagy egy papírlap jó oldalán találták magukat, míg mások a rossz oldalra kerültek. Ez az út nagyon ritkán választás, vagyis valamire való hajlandóság eredménye. Az áldozatokat az esetek jelentős többségében nem azért kínozták vagy ölték meg, mert ők voltak a jók, és a hóhéraik nem azért kínozták meg őket, mert gonoszak voltak. Naivság lenne így képzelni, és elég meg­ismerkedni bármelyik bürokráciával, akár a Vöröskeresztével is, hogy meggyőződjünk róla. (…) Márpedig az Állam gépezete ugyanabból az omladozó homokkupacból épül, amelyet meg­őröl, szétmorzsol, porrá tör, szemről szemre. Azért létezik, mert mindenki egyetért abban, hogy léteznie kell, gyakran még az áldozatai is, a legeslegutolsó pillanatig. Az olyanok nél­kül, mint Höss, Eichmann, Goglidze, Visinszkij, de akár a vál­tóőrök, betonszállítók, minisztériumi könyvelők - egy Sztálin vagy egy Hitler nem lenne más, mint gyűlölettel és tehetetlen rettegéssel felfújt tömlő. Ma már közhelynek számít, hogy a népirtó műveletek hivatalnokainak legtöbbje egyáltalán nem volt szadista vagy abnormális. Természetesen akadtak szadis­ták és elmeháborodottak is, mint minden háborúban, és el­képzelhetetlen szörnyűségeket követtek el, ez az igazság. És az is igaz, hogy az SS tehetett volna nagyobb erőfeszítéseket is, hogy ellenőrizze az embereit, bár többször megtette, mint ál­talában gondolják; és ez nem olyan könnyű: kérdezzék csak meg a francia tábornokokat, hogy nekik mennyi gondjuk akadt Algériában az alkoholistáikkal, az erőszaktevőikkel és a tisztgyilkosaikkal. De nem itt van a probléma. Mindig, min­denhol akadnak elmeháborodottak. Nyugodt külvárosaink pedofilektől és pszichopatáktól hemzsegnek, éjszakai mene­dékhelyeink megalomán dühöngőktől; néhányan valódi gon­dot jelentenek; megölnek két, három, tíz, olykor ötven embert is - és azután ugyanaz az Állam, amely szemrebbenés nélkül használja őket egy háborúban, szétnyomja őket, mint egy vér­rel telt szúnyogot. Ezek a beteg emberek semmit nem számí­tanak. De a közönséges emberek, akikből egy Állam felépül - főleg bizonytalan időkben -, ők jelentik az igazi veszélyt.

Mit tudsz Iránról?

Marjane Satrapi: Persepolis I-II (Nyitott Könyvműhely, 2007-08) ford. Rády Krisztina

Alighanem keveset. Még a saját országunkat és a szomszédainkat sem ismerjük, nemhogy az ilyen távoli országokat. Olaj, Khomeini, iraki-iráni háború, arabok – gondolom, a legtöbb embernek ezek jutnak eszébe. Pedig arabok például alig élnek Iránban, a népességnek csupán 2%-a, szemben mondjuk a szomszédos Irakkal, ahol 80%. Az irániak nagy része perzsa, de ők is csak az összlakosság 55%-át teszik ki. Ebből is látszik, hogy egy nagyon sokszínű, soknépességű országról van szó. Élnek itt azeriek, lurok, bahtiáriak, kurdok, örmények, kaskájok és még sokan mások. Valószínű, az etnikai sokszínűség miatt is az állam identitásának legfontosabb meghatározója a vallás. A mohamedán vallás síita ága átszövi Irán mindennapjait. Nagyon leegyszerűsítve a síiták Mohamed vejének és unokaöccsének Alinak a követői. A Mohamed halála után kirobbant hatalmi harcokban Ali mögé állók a próféta családjának trónöröklését támogatták, szemben a szunnitákkal, akik a szabad kalifaválasztás mellett kardoskodtak – szó szerint. A síiták jelentős kisebbségben vannak a mohamedán világban, az összes muzulmánnak csak kb. 10%-a síita. Ők nagyrészt Iránban, Irakban, Libanonban élnek.
Az identitás másik oszlopa a dicső perzsa múlt. A Mezopotámiával szomszédos mai Irán Kürosz, Kambüszész és Dareiosz hatalmas Perzsa Birodalmának része volt. Miután Nagy Sándor meghódította, majd utódai elveszítették a birodalmat a Szeleukidák kerültek ki győztesen a hatalmi harcokból, és megalapították a Pártus Birodalmat, ami hosszú és váltakozó sikerű háborúkba keveredett Rómával. Végül mindketten pórul jártak, a cézárok birodalmát a népvándorlással Európába özönlő törzsek, a pártusokét az arabok döntötték meg (642). Az arab Abbászida kalifák uralma nem tartott sokáig, de ahhoz épp elég hosszú volt, hogy a mohamedán vallás villámgyorsan elterjedjen, főleg a szegények körében. A vallással együtt terjedt a fárszi nyelv használata, ami ma is az ország hivatalos nyelve. Az Abbaszidák bukása után a Bagdadi Kalifátus élén egy sor síita dinasztia váltotta egymást, míg a török Szeldzsukok uralmuk alá nem hajtották (1037-1194), utánuk jöttek a mongolok (Ilhanidák 1335-ig). Ezután pár száz évig törzsek és törzsszövetségek keletről be, nyugatra el, vagy fordítva. Ebből a katyvaszból a síita Szafavidák dinasztiája (1501-1736) emelkedett ki, amelynek sikerült megszilárdítania belső hatalmát, és megtartani területeit az Oszmán Birodalommal szemben, sőt Észak és Kelet felé még terjeszkedni is tudtak. (Még Delhit is bevették!) Ekkor épültek ki az első európai kapcsolatok, többek közt a Habsburg Birodalommal. A jó világ azonban nem tartott örökké, hamarosan nagyobb ragadozók tűntek fel a színen, az oroszok és az angolok. Perzsia több háborúban jelentős területeket vesztett el az oroszokkal szemben, míg az angolok inkább pénzügyi befolyásukat terjesztették ki. A XIX. század második felére az ország gyakorlatilag gyarmattá vált, északi része az oroszok, dél-keleti az angolok uralma alá került, a két országrész között semleges zónát alakítottak ki.
A XX. századba fordulva egyre erősebb lett a gyarmatosítókkal szembeni ellenállás. A síita főpapok által vezetett mozgalomhoz tömegek csatlakoztak, és sikerült elérniük néhány monopólium megszüntetését, és rákényszeríteni a sahhot egy alkotmány kibocsátására. Az I. világháborúban Perzsia független maradt. A háború utáni szovjet inváziót és a horaszáni felkelést kihasználva egy katonatiszt, Reza kán – angol támogatással – államcsínyt hajtott végre. Reza Pahlavi több reformot hajtott végre az oktatásban, a hadseregben, a jogrendben, európaizálta az öltözködést, az ország hivatalos nevét Perzsiáról Iránra változtatta, de ezekkel az intézkedésekkel kivívta a síita papság ellenszenvét. Hogy némileg függetlenítse magát a britektől a náci Németországhoz közeledett, ennek eredménye azonban orosz-brit megszállás lett. A sah kénytelen volt fia, Mohammed Reza Pahlavi javára lemondani a trónról. A II. világháború után az ország egyre inkább amerikai befolyás alá került. Az ez ellen fellépő Moszadek miniszterelnököt a CIA puccsa buktatta meg 1953-ban. 1963-ban a sah meghirdette az ún. fehér forradalmat, ez egy modernizációs program volt némi földosztással, sok-sok iparosítással, női választójoggal. A világi hatalom megerősítése és az amerikai katonai jelenlét ellen tiltakozó Khomeini ajatollahot száműzték. 1969-ben vallásos, de világi életvitelt folytató családban megszületett Marjane Satrapi, aki gyermekkorában próféta szeretett volna lenni. A hetvenes évek elején bekövetkezett olajárrobbanás a külföldi cégeknek és egyes iráni csoportoknak hatalmas bevételeket hozott, a többségnek azonban ebből a gazdagságból nem jutott más, csak a „botrányosan” viselkedő külföldiek. A sah katonai diktatúrája 1978-ra tömegeket fordított a rendszer ellen. A polgári liberálisok, szocialisták, és a vallásos ellenzék egyszerre lépett fel ellene. Utóbbiak voltak többen. A sahnak menekülnie kellet, és 1979-ben kikiáltották a fundamentalista Iráni Iszlám Köztársaságot. Az új rezsim nem sokat vacakolt, sorra bebörtönözték vagy kivégezték a sah embereit, a kommunistákat vagy bármiféle ellenzékit. A Khomeini vezette országban bevezették az iszlám törvénykezést, a saríát. A nyilvános élet minden területét állami-vallási ellenőrzés alá vetették. Megszüntették a koedukált iskolákat, bevezették a kendőviselést, betiltották a kártyázást, a borfogyasztást, az ünnepek nagy részét. A világias életet élőknek ez a képmutatás és színlelés időszaka volt. Az államnak nem tetsző viselkedés visszaszorult az elfüggönyözött lakásokba, de ott sem voltak biztonságban, mert a forradalmi felügyelők bárhol ellenőrzést tarthattak. Közben 1980-ban a szomszédos Irak megtámadta Iránt, amivel egy nyolc éven át tartó eszement és kegyetlen háború vette kezdetét, aminek csaknem egymillió iráni esett áldozatul. 1984-ben Marjanét szülei Ausztriába küldték a vallási terror és a bombázások miatt lakhatatlanná vált Teheránból. A kamaszkorral küszködő lány teljesen idegen környezetbe került, elveszítette identitását. Khomeini halála után (1989) óvatos nyitás következett be az ország politikájában, de elsősorban külpolitikai és gazdasági téren, az emberek élete nem sokat változott. A háború után Marjane is hazatért, újra meg kellet szoknia a síita hétköznapokat. Huszonegy évesen férjhez ment, hogy együtt élhessen a szerelmével, házassága azonban hamar tönkrement. Az egyetem elvégzése után azonnal visszatért Európába, Franciaországba. Az 1997-es elnökválasztáson meglepetésre a mérsékelt Mohhamed Hatemit választották meg elnöknek, de a háttértben továbbra is a síita főpapok irányították az országot.
És most? Mi lesz Iránban?

A könyv? Remek volt, olvassátok!