Megyek Budára

cop. Teknős Miklós

Bächer Iván, Teknős Miklós: Megyek Budára - ÚjliPÓTkötet (Ab Ovo, 2010)
[3 kisfröccs]

Persze nem ér át Budára, mert Újlipótváros egy labirintus, ez a kötet meg az Újlipócia folytatása. Csak most más emberekről és házakról firkálgatja Bächer a – meg kell adni – kimunkált karcait. Csakhogy a probléma ugyanaz, mint az első résznél. Magamfajta másodrendű (betelepült), és helytörténet iránt fogékony újlipótvárosinak érdekesek lehetnek ezek a történetek, mások, ha olyan késői órán olvassák, mint én, alighanem elszunnyadnak rajtuk, hacsak nem spriccentik le magukat időnként a kötetben központi szereppel bíró szikvízzel.

Amit az újlipótvárosi kutyák és kutyások kulturáltságáról ír, az meg SZEMENSZEDETT HAZUGSÁG! EZ A VÁROSRÉSZ ÁLLANDÓAN TELE VAN SZARVA! Én nem tudom, Bächer mit néz gyaloglás közben, de a járdát biztos nem, pedig azt fontos lenne.

Alzsíri levelek

(fotó: AFP)

Bächer Iván: Igazad van, Loncikám (Ab Ovo, 2010)
[4 hófehér bérház]

Családi történet „Alzsír”-ból.
„Anyai nagyszüleim éltek itt – kisebb megszakításokkal – 1933 és 1964 között. Gondoltam illő beleszagolni abba a légbe, amelyből eszmélő anyánk szívta be egykor az idegenség, az ’étranger’-ség, a másság, a sokféleség, a tolerancia, a gyűlölködés, az ilyen-olyan nacionalizmus, az iszlám, a katolicizmus, középkori korlátoltság és a büszke francia felvilágosodás szétválaszthatatlanul összevegyült szellemfuvallatait.”
Ezekből a beleszagolásokból – Bächer úti élményeiből – és a nagymama magánleveleiből áll össze a kötet.
A „kisebb megszakítások” is érdekesek. Bächer Iván anyai nagyszülei 1933-ban költöztek Algériába, az akkor 7 éves lányukkal. A kislány házasságon kívül született, ami még nem lett volna akkora baj, de az építész nagypapának már volt felesége, és valami vesztegetési ügybe is belekeveredett. Szóval: olaj!
Algírban a nagypapa szép egzisztenciát épített, ennek ellenére 1942-ben úgy döntöttek visszatérnek Magyarországra. (Mikor máskor, ugye?) A nagymama és a leendő Bächer anyuka haza is tért, de a nagypapa addig-addig intézte folyó ügyeit, amíg Algériát megszállták az amerikaiak. Ott ragadt, és talán nem is bánta annyira. A nagymama viszont alighanem megbánta, hogy hazajött, legkésőbb Pest ostromakor. Csak 1948-ban tudott visszamenni Algériába, de ekkor már a lánya nélkül, aki időközben férjhez ment.
Aztán 1954-ben kitört a felszabadító háború, és a nagyszülők úgy gondolták, nem maradnak olyan országban, ahol csak úgy ukmukfukk elkezdenek lövöldözni, és 1955-ben visszatelepültek a Józsefvárosba. (Megint tökéletes időzítés.) 1957-ben vissza az egész, újra egzisztenciát teremteni Algírban. De ott a „fehér emberek” élete tarthatatlanná vált, így aztán a nagyszülők 1964-ben végleg hazatértek.
A maga műfajában – mondjuk: fényképes családi anekdota :)  – jó könyv.
[ Már csak azért is érdekes volt, mert még nem jártam Algériában. Személyes Alzsír-élményem csak a hetvenes évekből van, amikor a balatoni gyerekkolóniában minden évben nyaralt két lány, akik ott éltek orvos szüleikkel. Időnként másik bolygóról jött félistennőknek tűntek. :) ]