Levél

Kjell Askildsen: A thesszaloniki kutyák (Noran, 2004. Fordította: Pap Vera Ágnes)
[5 öreg, rühös eb]


Ha lesz rá időm, mindent elrendezek,
hogy ne neked kelljen majd.
A könyveket odaadom egy könyvtárnak.
Ami kellett, már úgyis elvitted.
És talán elvitted azt is,
amit mondani akartam neked.
Majd kiderül.
A ruhákból is csak néhány szükségeset tartok meg,
a többit lassanként elhordom a konténerbe,
van itt egy nem messze, kell annyi séta.
Nem akarok hordalékot magam után.
Sok mindent nem tudok már rólad, és ez bánt.
De te sem tudsz már mindent rólam, és ennek örülök.
Nincs is rá szükséged.
Idővel úgyis csak az emlékek maradnak meg.
Majd válaszd te is a szépeket.
Ölellek, apád.

Legtávolabb a haláltól

Fotó: Juha Salminen

Elina Hirvonen: Legtávolabb a haláltól (Magvető, 2012. Fordította: Huotari Olga) [5 hasba rúgás]

Gyerekeket látsz az utca szélén állni. Mereven néznek a semmibe, körülöttük zajlik az élet, de nem fognak semmit belőle. Rongyokba öltözöttek. Arcukon kosz és takonycsík, kezükben ragasztós zacskó.

Egy kamerát látsz, be van kapcsolva. Ha felemeled a tekintetedet, meglátod a szobát is. Ócska berendezés, vetetlen ágy. Az ágyon egy még majdnem gyerek lány. Paróka van a fején, az arcát durván sminkelték ki. Majdnem meztelen, testén mindenhol véraláfutások.

Egy repülő követ látsz. Aztán még sokat. Egy férfit dobálnak, aki ellopott pár paradicsomot a piacon. Napok óta nem evett. 

Egy fehér fiút látsz a fürdőszoba tükrében, a kezében fogkefe. Megmerevedett. A fölszintről lövések zaját hallja. Tudja, hogy milyen az.

Egy bakancsot látsz. Túl közelről, egészen az arcodnál. Tudod, hogy az egy Martens. Szép a varrása. Tudod, hogy vasalva van az orra.

Mikor vagyunk legtávolabb a haláltól? Mikor nem vagyunk rémisztően közel hozzá?

Mikor lép be az életünkbe a halál? Amikor rádöbbenünk, hogy a szeretteink halandók? Vagy amikor rájövünk, hogy mi is azok vagyunk, sőt olykor kéjesen eljátszunk saját halálunk gondolatával? Amikor gyerekünk születik? Amikor már a kapujában állunk? Szerintem tudat alatt ott van folyamatosan.

Bennünk van a halál félése, tagadása és kívánása is. A magváltó halál tudata. A kegyetlen és váratlan ismerete. Az áldozat öröme. A gyász. Az idegenek halála fölött érzett furcsa, személytelen döbbenet. A tömeges halálok elkeserítő, gyomorforgató tudása. 

Ismerjük az úr adta, az úr elvette fatalista ostobaságát, és a tíz körömmel kapaszkodást az életnek már alig nevezhető szenvedésbe. A halál jó ismerősünk, mégis a lehető legtávolabb akarunk lenni tőle.

A halál: a lelki, testi fájdalom, amit egy másik ember okoz.

A halál: a tehetetlenség.

A halál: a kisebb-nagyobb árulások, amik összeadódva az életet alkotják.

Ez a mosolygós, szőke finn nő megint hasba rúgott. 

Omega minor

Paul Verhaeghen: Omega minor (Gondolat, 2011. Fordította: Fenyves Miklós)
[5 különlegességében is tipikus sors, ami vagy igaz, vagy nem]

„Sok dolog történt, de egyik sem igaz. Más dolgok igazak, de nem történtek meg.”

Berlinben vagyunk, 1995-ben. A poszt-NDK apokalipszis díszleteit leöntötték némi rothadó 

kapitalizmussal. 

Itt hozza össze a véletlen a regény főhőseit: Goldfarbot, a Nobel-díjas fizikust, aki részt vett az atombomba kifejlesztésében, De Heert, az auschwitzi túlélőt, Paul Andermanst, a posztgrad pszichológust, aki az emlékezet működést kutatja (beszélő nevek), Donatellát, Goldfarb asszisztensét, aki a mágneses monopólust keresi, és Nebulát, a bosszú angyalát.

Párhuzamos életrajzok is lehetne a címe, ha az már nem lenne foglalt. 

A történet kezdetén Andermans az elbeszélőnk, aki bekerül a potsdami egyetemi világba, a posztgradok, a modern kor nomádjai, a tudomány vándorcigányai közé. Összetűzésbe keveredik egy csapat neonácival, és így találkozik De Heerel, aki öngyilkossága után lábadozik egy kórházban. De Heer felhasználja Andermans figyelmét, hogy elmondja neki egy túlélő tipikus, univerzális történetét. Egy túlélőét, aki per definitionem nem lehet boldog. Épp attól, hogy túlélő. Neki az a feladata, hogy elmondja az elmondhatatlant, feldolgozza a feldolgozhatatlant. 

Közben Godfarb életével is ismerkedünk. (Az elbeszélői nézőpont gyakran változik, ami kissé megnehezíti az olvasást, bevallom volt egy fejezet, amikor fogalmam sem volt, hogy épp ki beszél, és a történetet gyakran szakítják meg tudományos és esztétikai fejtegetések – művészetről, matematikáról, fizikáról, csillagászatról, történelemről.) Goldfarb még gyerekként hagyja el Németországot 1933-ban, színésznő anyjával, aki mindenféle munkát elvállal, hogy megéljenek valahogy. A nemnémetből nemamerikaivá váló, gyökértelen fiú, aki siránkozó bevándorlókkal van körülvéve, a tanulásban találja meg a kitörés lehetőséget. Bekerül a Harvardra, és onnan némi szerencsével Los Alamosba.

Csakhogy ebben a történetben senki sem az, aminek látszik. Olyan ez, mint egy 5000 darabos kirakós, aminek bizonyos részei hamar összeállnak, de az utolsó elemek csak nem akarnak a helyükre kerülni, egészen a szó szerint bombasztikus befejezésig. 

A huszadik század két borzalmas tengelyen forog. Auschwitz és Hirosima. Ez a két árny lebeg, sokáig kimondatlanul, a könyv felett (Auschwitz csak valahol regény félideje után jelenik meg, Hirosima csak legvégén.) És a legnagyobb borzalom ebben az, hogy ezt mind emberek követték el, akik előtte és utána is ettek, ittak, nevettek, dugtak. Az áldozat és a túlélő nem kiválasztott, mitikus hős, hanem ember. A gyilkos és a közreműködő nem metafizikai gonosz, hanem ember. Méghozzá mind megnevezhető ember. De Heer azt mondja, lehet, de nem érdemes áttekintést adni a XX. század borzalmairól, mert abban épp az egyéni felelősség veszik el. A történelem szószában az egyének típusokká lesznek, és minden elmaszatolódik. Egyébként is, már alig emlékszik valaki az egészre, eltelik még kétszáz év és a holokauszt csak lábjegyzet lesz a történelemkönyvekben. Az egyéni felelősség feltárása mellett van egy erős relativizmus is a könyvben. A túlélők és emlékezők tanúságtétele egyre nehezebben ellenőrizhető. A véletlen dönti el, hogy az ember melyik oldalra kerül, és így tulajdonképpen senki nem felelős a tettiért. Akár ez is kiolvasható egyes megnyilatkozásokból.

Verhaeghen nagyon precízen ábrázolja az egyéneit, a legkisebb lelki rezdülésüket is bemutatva. (Pszichológiaprofesszor, ha még nem mondtam volna.) Ez a legnagyobb ereje a könyvnek, meg a szimbólumok bonyolult hálója. És persze a történet. Verhaeghen 550 oldalon keresztül megkonstruál egy hihetetlenül összetett sztorit, hogy aztán a könyv utolsó 100 oldalán az egészet lebontsa, és romjaiból felépítsen egy másikat. Egy ilyen hosszú regénynek elkerülhetetlenül vannak gyengébb pontjai, amik kissé erőltetettre sikerültek, de ezen is átlendít a stílus, és többségben vannak a sokáig emlékezetes részek. Például, ahogy De Heer szemén keresztül látjuk az auschwitzi szelektálás folyamatát, az egészen hátborzongató. Főleg, ahogy leírja a jobbra irányítottak önfeledt boldogságát. És az is hasonlóan emlékezetes, ahogy Goldfarb nézőpontjából látjuk a Los Alamosban dolgozó atomfizikusokat, a tudományos felfedezés részegítő örömét, amivel világra játsszák a bombát, mintha csak egy rádiót barkácsolnának össze a cserkésztáborban. Vagy említhetem még a századvég német neonáci kultúrájának aprólékos leírását.

Monumentális mű, ami nem kevesebbre törekszik, mint az egész XX. századi történelem magyarázatára. Megpróbál „Szabadulni a mimézistechnika parancsától és a narratíva kényszerzubbonyától, vállalni a zuhanórepülést, bele a radikális reflexivitásba, az öntudatba, a Daseinről való meditációba, amely a Daseinnél is előbbre való…” 

És miközben „Szentül hisszük, hogy ez a világ megérthető, holott erre semmi ok sincs, ha csak az nem, hogy a koponyánkban rejtőző apparátus odavan a jelentésért meg az összefüggésért.” mégiscsak megpróbál valami magyarázatot adni a felfoghatatlanra.

(A fordítás is nagyszerű és a szerkesztés is jól sikerült, de azért én szívesen vettem volna a sok német szövegrész fordítását. Még szerencse, hogy a feleségem németes, bár lehet, hogy ezt az olvasás alatt ő másként gondolta.)

Verhovina madarai

Bodor Ádám: Verhovina madarai (Magvető, 2011)
[5 kék kristállyal benőtt levágott hajszál]

Nem mondom, hogy megértettem ezt a regényt, de élveztem.

Verhovina határhely, határhelyzetekkel. Olyan hely, ahol napok egyformák és meglehetősen egyhangúak. Nem történik semmi, az emberek mégis állandóan készenlétben állnak. Mint egy laktanya. Vagy láger. Mint a dzsungelben felejtett japán katonák. Vannak, várnak. Halnak. De az itt nem esemény. A kis mocskos csodákat is közönyösen veszik tudomásul. 

Elkényelmesedett agyam folyamatosan tiltakozik az egyértelmű információk hiánya miatt. Kik ezek az emberek? Honnan jöttek? Mit akarnak? Mit cselekszenek?

Valami megmagyarázhatatlan rossz érzés lengi be az egész tájat, mint a kénes források gőzei. Okok és válaszok nélküli vidék. Csak következmények és kérdések vannak. Miért tűntek el a madarak? Miért akarják letartóztatni a brigadérost? Kik a titokzatos kámzsás alakok? Egyáltalán léteznek? Egy dolog biztos: valami a végéhez közeledik. Mindenhol baljós jelek tűnnek fel. És Eronim Mox szentkönyvként kezelt szakácskönyve sem ad válaszokat. 

Olyan ez a könyv, mint egy hatalmas tabló, aminek egyszerre csak kis darabjait tudja befogadni az ember. Mint a Magyarok bejövetele, de itt nem jönnek a magyarok, csak egy, egy összefagyott tiszt, akire évekig hiába várt valaki. És amikor megjön, őt is csak baljós hírnöknek tekintik, mint a lóarcút. És baljós hírnök lesz Nikita is, az egyetlen gyerek, akinek születéséről az évek során hírt kapunk. Baljós jel, mert a Nikita név itt a halált jelenti. Megszületett a halál. De Nikitának állítólag három lába van, mint a vidék védőszentjének. Megszületett a megváltó. 

De nincs se végső pusztulás, se megváltás. Csak ez a múlás van.

Stella zuhan

Linn Ullmann: Stella zuhan (Scolar, 2011. Fordította: Földényi Júlia)
[4 és fél másodperc zuhanás]

Az a helyzet, hogy én elkötelezett híve vagyok Linn Ullmannak, de az tuti, hogy nem ülnék le vele vacsorázni, mert a végén biztosan kiugranék az ablakon. 

Ez a szegény Stella egyre csak zuhan. Ez az Ullmann-féle zuhanás az én értelmezésemben az egész élet. Születésünkkor vagyunk a topon, és onnantól csak zuhanunk, zuhanunk, zuhanunk. (Szerintem szerinte.) 

És ez a szegény Stella egyre csak zuhan, nem csak a tetőről le, nem csak az életéből ki, hanem még a felejtésbe is be. Mert akárhányan beszélnek róla a regényben, mind csak önmagukról beszélnek. Stelláról akarnak beszélni, de mégis újra és újra önmagukról beszélnek. 

Úgy látszik, nem is tudunk másról beszélni csak magunkról. Akarva, akaratlanul mindig az előtérbe tolakszunk. Mindig fontosabbak akarunk lenni, mint a másik. 

Szóval ebben a regényben mindenki magáról beszél, mindenki zuhan, sőt van, aki eltűnik, vagy új életet kezd. És ezeket a szálakat Ullmann remek stílusérzékkel, visszatérő motívumuk egész halójával, magabiztosan tartja a kézben. 

Csak az a nyitott ablak ne lenne annyira közel!

Semmi

Janne Teller: Semmi (Scolar, 2011. Fordította: Weyer Szilvia)
[1 elvesztett szüzesség, 1 levágott új, 1 kutyafej, 1 kiásott koporsó, az összesen 4]

Gyerekként még egyszerű megmondani, mi számít értéknek az életben, mi fontos. A szüleink figyelme, a barbik, a barátnők, a kisautó gyűjtemény, a bajnokok ligája…

Felnőttként megint viszonylag egyszerű a dolog. Ha már van gyerek, akkor az. De lehet a karrier, vagy a hivatás is…

De e között a kettő között van néhány év, amikor elég nehéz meghatározni, mi az értékes az életünkben. A gyerekdolgok már nem működnek, a felnőtt világ elvárásai hülyeségnek tűnnek. Sokszor úgy érezzük, az életnek semmi értelme.

És akkor jön valaki, aki ezt kimondja, és akkor őt nem szeretjük. Tán csodáljuk, ám nem szeretjük. Magunkban azért belátjuk, hogy igaza van, hogy a nagy egészhez képest az egyes ember élete semmi, de ha ezt elfogadjuk, eldobjuk az identitásunkat. És a nélkül nem lehet élni.

Így járnak ezek a tizenéves dán iskolások is. Kezdetben megható, ahogy elkezdik halomba hordani a számukra fontos dolgokat. Kezdetben úgy látszik, hogy fontosabb a hit abban, hogy valami Fontos, mint maguk a dolgok. De aztán elkezdenek egyre nagyobbakat kérni a társaiktól, eldurvul a „játék”, az összefogás és a szolidaritás helyére a gonoszkodás és a bosszú lép. A felnőtt világ elvárásaiból fakadó, a közösség által rájuk kényszeríttet norma erősebb lesz, mint az egyéni identitásuk, személyiségük integritása.

A kezdeti összefogás jelentősége is megkérdőjeleződik, hiszen csak valami ellen fogtak össze. Egészen pontosan egy kívülálló ellen. Mert a kívülállást nem tűrjük. 

Látszólag győznek, megtalálják az élet értelmét – megkapják a tizenöt perc hírnevüket, de csak azon az áron, hogy a lázadó Lucifer Pierre-ből, áldozat Jézus Pierre-t csinálnak. 

Érdekes könyv volt, két dolog miatt van egy kis hiányérzetem. Először: egy kertvárosi nyolcadik osztály nem ennyire izolált közösség. Ha az iskolából valaki demonstratíve kivonul, akkor ahhoz a szülőknek és tanároknak is van egy-két szava alighanem. Ez nekem hiányzott. Hacsak nem éppen a hiánya volt a cél. Másodszor: engem kicsit zavart a már-már primitívre egyszerűsített narráció, a sok ismétlés, visszatérő motívum. Igaz, nem én vagyok a célközönség. Mindenestre soha rosszabb „tinikönyvet”.

A város és az ajtók

Dino Buzzati: Képes poéma (Magvető, 1981. Fordította: Telegdi Polgár István)
[5 éjszaka a város bugyraiban]

„Miért beszélsz a magányról? 

Hogy rámutassak, milyen végtelenül sok életforma létezik, hogy míg az egyik ház színültig tele emberekkel, addig a másik, ki tudja milyen titokzatos okból, düledezik, elhagyatott, üres… A Képes poémában azt iparkodtam elmondani, hogy a másvilágon a legszebb dolog a halál. Amitől a leginkább félünk itt, azt a legjobban kívánjuk ott. Onnan megértjük, hogy a halál megédesíti az élet dolgait. Különben az élet a legfélelmetesebb és legostobább ügy lenne, ami csak létezik a földön. Amikor az ember a halhatatlanságról ábrándozik, a saját kizárólagos és bárgyú boldogtalanságát álmodja.”

Dino Buzzati képes poémája, ha úgy tetszik képregénye, egy Orfeusz történet. 

Csodálatos és borzongató látomásában alászállunk a másvilágra, ami nála az itteni világ mása, csak sokkal unalmasabb és szomorúbb, mert nincs halál, ami megédesíthetné. Egy szerelem, fajdalom és félelem nélküli világ. Buzzati pokla nem Dante pokla, és nem is Sartre-é. Buzzati pokla a tétnélküliség.

A városok tele vannak odaátra vezető ajtókkal. Jól nézzétek meg, hova nyittok be!

Nyolc menet Klicskóval

Tar Sándor: A te országod - válogatott és új novellák (Századvég, 1993)
[5 megrepedt borda]

Tar Sándor novellákat olvasni olyan, mint egy tizenkétmenetes Klicskóval.

Az ember eleinte élvezi a helyzetet. A bemutatásnál még minden rendben van, nagy az önbizalom, vigyorog, kicsit árnyékbokszol a kameráknak, belenéz a nagy melák bárgyú pofájába. Letépem a fejedet, visszaütlek Ukrajnába, köcsög – ilyeneket sziszeg neki a foga között.

Az első menetekben sincs még semmi baj. Az ember beméri az ütőtávot, beugrik, kicsit megszurkálja gyors jobbosokkal, aztán elegánsan eltáncolgat, elhajol, a nagy majom meg csak lépeget utána. A szünetekben kiinteget a csajának, meg a menedzserének az első sorba.

Aztán a negyedik menetben kezd egy kicsit fáradni a lába, kénytelen közelebb engedi a melákot, egy-két nagy egyenes elcsattan, még csak a kesztyűn, vagy az alkaron, de a fájdalom már végigvibrál az agyáig. Aztán beszed egyet testre. Úgy érzi, a hangzavarban is hallja, hogy recseg-ropog belül. A következőre már készül, lejjebb teszi a könyökét, de abban a pillanatban ott marad a feje, és már jön is az egyenes. Érzi, ahogy a vér lecsordul a szemöldökén, egy pillanatra elhomályosul a látása, de szerencsére gongatnak.

Levasalják, iszik pár kortyot, legyezik, bíztatják, de már semmi kedve visszamenni, ő tudja, hogy vége van, már csak az jár a fejében, hogy mire fog hivatkozni a meccs után, hogy törött a lábujja, és a szemébe csorgott a vér, mindegy is.

Még állja pár menetig, mert így trenírozták. Számolnak, kétségbeesetten kinéz, de nem lát már semmit a körülötte morajló arénából. És a nyolcadikban megkapja a taglót. Az agya meglódul, érzi, ahogy a kocsonyás massza ide-oda verődik a koponyában, és elterül.

És olyan jó a padlón elnyúlni, kifújni az összes fáradt levegőt a tüdőből, és nem tudni semmiről.

Félbeszakadt napok krónikája

Dragan Todorovic: Félbeszakadt napok krónikája (Európa, 2011. Fordította: Lukács Laura)
[4 szétbombázott összekötő híd]

A XX. században megszámlálhatatlanul sok embernek szakadtak félbe a napjai. Nem csak azoknak, akik meghaltak valamelyik háborúban, hanem azoknak is, akik nem tudták úgy folytatni az életüket, ahogyan eltervezték. A történészek, akik ezeket a dolgokat számon tartják, biztosan tudnának olyan évszázadot mondani, amikor kevesebb volt a békeév, de nem hiszem, hogy tudnának olyat mondani, amikor több civil esett áldozatául a vérgőznek, vagy vált volna menekültté, mint az éppen csak magunk mögött hagyott acsarkodás korában.
Ennek a regénynek a három főhőse először a jugoszláv polgárháborúban, majd a NATO bombázások alkalmával szembesül a háborúval, ami olyan, mint egy titokban burjánzó rákos sejt. A felszínen sokszor semmi nem látszik, de az élet szövetében visszafordíthatatlan a pusztítás. Egyikük, Johnny, az ismert zenész mély meggyőződése ellenére belekeveredik a harcokba, a másik két főhős, Boris és Sara Kanadáig menekül az őrület elől. Hiába, az már ott várja őket. Minden a háborúról szól, a zene, a munka, a bevásárlás.
Todorovic hősei fiatalok, az a háború, amit ők látnak nem annyira a régi sérelmekről, usztasákról és csetnikekről, egy összeeszkábált országról szól, hanem inkább az irigységről. Hogy kinek van nagyobb (és rondább) háza, parabolája, Németországban dolgozó rokona. A dögöljön meg a szomszéd tehene is mentalitásról, meg egy rakás felfegyverzett köztörvényesről és szociopatáról, akiket kihasznál a politika, azok meg kihasználják a lehetőséget, hogy semmilyen hatalom nem korlátozza őket, sőt még biztatást is kapnak, hősként tekintenek rájuk.
És ha ez nem lenne elég, ők hárman még szerelmi háromszöget is alkotnak. A két barát ugyanabba a nőbe szerelmes. Sara Johnny barátnője, de annak eltűnése után Borishoz megy feleségül, hogy könnyebben kapjanak vízumot.
Boris és Sara együtt és Torontóban, Johnny egyedül és Amszterdamban teremt új egzisztenciát a félbeszakad napok után. Nem csak a körülményeik lesznek mások, ők maguk is. Nem lehet azt az életet folytatni, amit elkezdtek Jugoszláviában. És sehol sem jó. Otthon túléléssé zsugorodott az élet, az emigrációban pedig akkor is idegenek, ha befogadják őket. Élő játékfigurák egy aljas és véres ki nevet a végén játékban, ahol nem állhat vissza a kezdőpontra, akit kiütnek.
Ha irodalmilag nem is eléggé kiforrott ez a szöveg, mégis borzasztó ereje van. Olyan, mint egy bomba, elszívja a levegőt a környezetétől.

Meghalni élvezet

(cop. Anthony Armstrong-Jones)

Vladimir Nabokov: Laura modellje (Európa, 2011. Fordította: Dunajcsik Mátyás)

Nabokov utolsó, befejezetlen regényének cédulái, amiket részben ő, részben a fia rendezett össze. Kezdemények, nekiiramodások, kidolgozott epizódok nagyon vegyes gyűjteménye. Azt se tudni, mi lett volna esetleg központi része a regénynek, és mi ment volna a szemétbe.
A nagyjából követhető történet egy Philip Wild nevű neurológusról és feleségéről, az orosz művészcsaládból származó Floráról szól. Flora, aki a pénze miatt ment hozzá Wildhoz, lépten-nyomon csalja a bálnatestű, öreg tanárt, Wild meg egy érdekes kísérleten dolgozik, amelynek során transzállapotban, gondolatban felszámolja a saját testét. A kísérlet magasabb fokán az önfelszámolás eksztázisát megpróbálja átvinni a fizikai valóságba, próbál a transzban eltörölt testdarabok nélkül ébredni. Az öregedő, túlsúlyos, csalódott férfi az öngyilkosság sajátos módjában keres és talál élvezetet.
Kb. a cédulák kétharmadánál még ez a vázlatos történés is megszakad, onnantól már valóban csak ötletek, foszlányok vannak.
Talán mégis jobb lett volna Nabokov végakaratának megfelelően elégetni, vagy, ha már erre nem voltak képesek az örökösök, akkor darabonként elajándékozni múzeumoknak, könyvtáraknak, gyűjtőknek.
Nem mondom, hogy nem volt érdekes, látni a szöveg születésének folyamatát, de azért ebben Nabokov zsenialitásának utolsó villanását csak a rajongók képesek felfedezni.
Nem értékelem. Olyan lenne, mintha az alapanyagok felsorolása alapján ítélkeznék egy ételről.

"Egy önmegsemmisítési folyamat, melyet az akarat megfeszítése vezérel. Az élvezet, amely a csaknem elviselhetetlen eksztázissal határos, abból származik, hogy érezzük: az akarat számára eddig ismeretlen munkába kezd: olyan pusztításba, mely paradox módon egyfajta kreativitást is felszabadít a totálisan szabad akarat alkalmazása során. Megtanulni, hogy a test életerejét saját eltörlésére használjuk fel, feje tetejére állítva ezzel a vitalitást."

Más vélemények és idézetek a molyon.

Egy férfi legyen

Kőrösi Zoltán: A hűséges férfi (Kalligram, 2011)
[4-szer jöttem rá közben, mi a boldogság nekem]

Egyszerű és egyenes. Sallangmentes. Néhány olyan finom trükkel, amikre csak kiváló, hosszú évek múltán is emlegetett labdarúgók képesek. 

Férfias. Érzelmesen férfias.

Mert egy férfi legyen mindig készen. Mindenre. Legyen az halál, vagy legyenek legyek. Legyen az a boldogság fellelése, vagy legyen konzervnyitás. Legyen az emlékezés, vagy legyen csöpögő csap. Legyen az a hétköznapok bűzös mocsarának túlélése, vagy legyen biciklilánc fölrakása. Legyen készen a változásra, és legyen készen a változatlanságra.

Egy férfi járjon nyitott szemmel. Legyen nála mindig mérce, hogy felmérhesse a világ állapotát. 

Egy férfi vegye észre a határokat, amiken átlépve, átbukdácsolva, átesve már semmi nem lehet olyan, mint volt.

Egy férfi legyen.

"Egy péntek délután, amikor bevásároltak a Nagycsanokban, s a feleségével együtt sétáltak hazafelé a Szamuely utcán, három hosszú hajú, különös férfit láttak a Kinizsi utca sarkán. Mindhárman világosbarna, földig érő ballonkabátot viseltek, púpos volt a hátuk, mintha valamit takargatnának a ballonok alatt, hátizsákot, felcsavart pokrócot, ki tudja, mi lehet az, sápadt az arcuk, mintha soha nem érte volna fény. Olyan volt a szaguk, akár a piszkos galambtollaknak. Hosszú, kopott mérőléceket illesztettek egymás fölé, és egy háromlábú, apró műszerrel nézegették az eredményt. 

Lozsádi kérdésére, hogy mit csinálnak, mosoly nélkül, kissé türelmetlen egykedvűséggel azt felelték, felmérik a világ állapotát. 

Fáradt volt a szemük, mint akik sok éjszaka óta nem aludtak már, de az arcukon nem lehetett látni egyetlen ráncot sem. 

Minek, kérdezte Lozsádi. 

Nem válaszolt egyik férfi sem, közülük kettő már vissza is fordult a műszerükhöz, a harmadik csak széttárta szótlanul a két karját, felhúzta a vállat, mint aki repülni készül."

Más vélemények és idézetek a molyon.

Bejött az élet

Lackfi János: A legnehezebb kabát (történetek) (Helikon, 2011)
[4 elkoszlott mikádó]

Ez a kabát, ami az élet, ez hol bevág, hol lötyög. Nem tudom, miért, de olyan ritkán illik pontosan az emberre. 

Ezek itt ilyen kis életdarabok. Bonbonok. Hogy a Forrest Gump drága mamáját idézzem: Az élet olyan, mint egy doboz bonbon, sose tudhatod, mit veszel belőle. Ezek között a bonbonok között van néhány tűrhető ízű, de a többség magány ízű, elmúlás ízű, tévedés ízű, szorongás ízű, kétségbeesés ízű, megveretés ízű, elhagyatás ízű, levágott láb ízű, öngyilkosság ízű. 

Főleg az első történetek nagyon keserűek. Aztán lassan, de biztosan fölpuhulnak az írások. Vesztenek a keserűségükből. Már nem epe, csak sör. Kis nosztalgia bújik elő a repedésekből, de amikor elandalodnánk, akkor megint feljön az epe. 

Bejött nekik az élet. A csukott ablakon, a kurva anyját.

Más vélemények és idézetek a molyon.

Nekem akkor is Bones

Kathy Reichs: Síri titkok (Szó Kiadó, 2008. Fordította: Kövesdi Miklós Gábor)
[3 és fél csontváz]

Nahát, ez meg a Csontos nő! Mármint a Dr. Csontos. Az ő regényei adták a kiindulópontot a sorozathoz. De csak a kiindulópontot, mert a két Temperance Brennan karakter eléggé eltér egymástól. Az csak egy apróság – de nehezen megszokható –, hogy a könyvben a szereplőt végig Tempe-nek szólítják, mert a sorozatban inkább Bones. A lényegi különbség azonban, hogy a könyvben szereplő törvényszéki orvos-szakértő egyrészt nem olyan elképesztően okos, mint a filmbéli, másrészt egyáltalán nem az az empátia nélküli személyiség, amit a sorozatban csináltak belőle. De őszintén szólva nekem az jobban tetszik.
Ami Kathy Reichst illeti, nem a stílus az erőssége, bár van, hogy megvillan az a fanyar patológus-humor, ami a sorozatot jellemzi. A stílusbéli hiányosságokét viszont részben kárpótol az első kézből származó élményanyag. A történetvezetés időnként kicsit erőltetett, de összességében egy egész jó krimi, megtűzdelve egy kis guatemalai történelemmel.
(A könyv végén van egy fotó a szerzőről. Biztosan hízelgett neki, amikor a gyönyörű Emily Descanelt választották a szerepre, mert ha zongorázni tudnám a különbséget, akkor nagyon kellene vigyáznom a kézcsontjaimra. De ez csak egy szexista macsó megjegyzés. :)

Őrült Johanna

Farkas Péter: Johanna (Magvető, 2011)
[4 érinthetetlen királyi személy]

Őrült volt Johanna? Hát persze. Aki a halott férjét éveken keresztül cipeli magával az nem komplett.
Őrült volt Johanna? Nem hiszem. Egy olyan korban élt, amikor a nemesi, királyi családok szülöttei árucikkek, túszok, szerződések zálogai voltak. Éppoly érinthetetlenek, mint a páriák. És olyan környezetben élt, ahol az embertelen nevelés a szenvedést – a fizikait és a lelkit egyaránt – az élete legalapvetőbb részeként sulykolta belé. Ahol a bűnt nap, mint nap rá olvasták. Nem tűrtek függetlenséget, gondolkodást és ellenállást. Fullasztó közönybe és szótlan, érint(het)etlen magányba száműzték a gyermeket. Ha őrült is, áldozat, akiben az első érintés elszabadít valami vad, korlátozhatatlan áradatot. Ha akarod, nevezd őrületnek.
Megrázó könyv, de nem mart annyira belém, mint a Nyolc perc, lehet, hogy azért mert a hősei nem névtelen kortársaim, hanem egy történelmi személy. És a történelem, különösen az európai középkor története, százával szolgáltatja az ilyen vallási fanatizmustól fűtött danse macabre-okat.
Aki királyok közé keveredik, megeszik a disznók.

"Az akkori szokásoknak megfelelően hamarosan megérkezett a kasztíliai udvarba egy bizonyos Boudenwijn, a távol lévő vőlegény hivatalos küldöttje, és per procurationem fölbonthatatlanná tették a házasságot. Ez az alábbi módon zajlott le. Johanna teljes nappali toalettjében elhelyezkedett a katafalkszerűen megemelt hálóhelyén, személyes komornái felhúzták testére a takarót, egész az álláig, majd bevonult a szobába különféle tisztviselők társaságában a vőlegény küldöttje. Kilépett a cipőjéből, lesodorta egyik lábáról a harisnyát, és egyik kezével az ágy baldachinját tartó, a stilizált akantusz leveleinek rajzolatát felidéző arabeszk berakással díszített oszlopba kapaszkodva, bedugta meztelen lábszárát a takaró alá. Johanna lehunyt szemmel, rezzenéstelen arccal feküdt, és bár senki és semmi nem érintette meg, mégis úgy viselte el a néhány pillanatig tartó procedúrát, mintha a testében végeztek volna el egy ugyan nem fájdalmas, de kellemetlen beavatkozást. Az aktus befejezése után a küldött és kísérete menten elhagyta a helyiséget. Johanna fölkelt, elbocsátotta a szolgálókat, és átvonult a budoárba. Levetkőzött és indokolatlanul mélyen kimosta magát."

Hellboy

Mike Mignola: Hellboy - A leláncolt koporsó és más mesék (Cartaphilus, 2011)
[4 temetői kaland]

Nem vagyok egy nagy képregényfaló. A két kezemen meg tudnám számolni hányat olvastam felnőtt fejjel.
Egyszer elolvastam egymás után három magyart.
Meg olvastam még a Zografokat, a Maust, és a Persepolist, de ezekkel nem igazán lehet összevetni Mignola Hellboyát.
Amivel esetlen össze tudom hasonlítani az a teljesen felejthető Sandman sorozat (ami még ronda is), illetve a Watchmen, ami lenyűgözött az összetettségével.
A Hellboy viszont, ha nem is nyűgözött le, éppen az egyszerűségével, letisztultságával fogott meg. Szövegben is, képben is. A lépten-nyomon felbukkanó népmesei, mítoszi elemek, és temetők :) is kedvemre valók voltak.
Azt hiszem beemelem az előző részeket is.

Egy undorító szőnyeg

Daša Drndić: Leica formátum (Nyitott Könyvműhely, 2010. Fordította: Radics Viktória)
[4 és fél letörölhetetlen szégyenfolt]

Olyan ez a regény, mint egy nagy, nehéz, öreg, sötét és ronda szőnyeg, az évtizedeken át belerakódott porral és gyanús eredetű, megszáradt foltokkal. Egy visszataszító darab. Gusztustalan a mintája is. Ha jobban megnézed, vannak benne szép motívumok is, de a legtöbb undorító. Vérbaj, emberkísérletek, háborúk. 

Ezek vonulnak végig a könyvön, motivikus összefüggéseket teremtve a szétszórt részek között, amik Drndić szerint csak „selejtek”. Ezeket a selejteket – selejt írásokat és „selejt” embereket - fűzi össze egy regénnyé, több különálló cselekményszálat szőve össze lazán, vezérszálként a felejtést, az emlékezetkiesést, a „fugát” használva. Danilo Kiš után ez lehetne a Felejtés enciklopédiája. Egy gonosz mese a széthulló, felfoghatatlan és kegyetlen világról. 

Néhány szálat elég hosszan vezet. A saját családja sorsát, egy a tízes években kivándorlásra készülő szifiliszes orvosét, és a folyton a múltjában élő városét, Rijekáét. Néhány szálat épp csak megmutat, befűz, hogy aztán pár oldal után szétbomolva eltüntesse. 

A sok borzalom ellenére szép ez a regény. Drndić szépen ír. Ahol az kell, ott durva, ahol az, ott finom. 

Az embernek semmi kedve letelepedni erre a szőnyegre és elnézegetni a mintáját, de időnként szembe kell nézni vele.

A jó öreg kauzalitás

Guillermo Martínez: Luciana B. lassú halála (Európa, 2011. fordította Kutasy Mercédesz)
[5 véletlen áldozat]

Úgy indul, mint egy Chandler regény, csak itt a magánnyomozó irodája helyett egy író dolgozószobájában járunk. Ő a narrátor, ő meséli el Luciana jelenbeli és tíz évvel ezelőtti történetét. Akkor kezdődött az az eseménysor, ami tönkretette Luciana életét. Itt egy kicsit brazil argentin szappanoperára kezd emlékeztetni a könyv, ahogy felidézik a múlt eseményeit, az ősokot, ami Luciana családtagjainak sorozatos elhalálozásához vezet. Luciana meggyőződése, hogy a halálesetek mögött a sikeres író Kloster áll, akit tíz évvel ezelőtt megsértett. Lucianának sikerül belerángatni az ügybe narrátorunkat, aki persze egy kicsit féltékeny a sikeres Klosterre, aki viszont nem volt mindig ekkora sztár, tíz évvel korábban éppen a titokzatosságával őrjítette meg az írótársait. Szép lassan megismerjük Luciana verzióját arról, hogyan kezdett ki vele Kloster, hogyan lett ebből zaklatási per, és azóta hogyan tette el szeretteit láb alól a gonosz könyveiről ismert író, mindannyiszor balesetnek álcázva az estet.
Narrátorunk kezdetben nem hisz neki, és mindent a véletlen számlájára ír, de aztán gyökeret ver a fejében a gondolat, hogy talán mégsem teljesen logikátlan Luciana gondolatmenete. Őrült beszéd, de van benne rendszer. Sőt, ami a logikát és a mögöttes szándékokat, az ok-okozati összefüggéseket illeti legalább olyan logikus Kloster számlájára írni a halottakat, mint a véletlenére. A bosszú logikájára alapozva. És ha már itt tartunk, az sem kizárható, hogy Luciana áll a halálesetek mögött. Az őrültség, a bűntudat logikája szerint ez is lehetséges. Van tehát három „elkövetőnk”: Luciana, Kloster, és a véletlen. Persze, hogy az utóbbi a legvalószínűbb, de a kauzalitásra törekvő emberi agy nehezen fogadja ezt el.
A szappanopera második részében a narrátor felkeresi Klostert és megismeri az ő verzióját is. Vannak olyan pontok, ahol megegyezik Luciana elbeszélésével, de van, ahol nem. A zaklatást elismeri, de félreértett jelzésekkel magyarázza, sőt akár egy előre kigondolt tervvel. Kloster váratlanul beavatja a másik írót a magánéletébe. A zaklatási ügy miatt elhagyta a felesége, és a nő gondatlansága miatt meghalt imádott kislánya. Mindezért Lucianát okolja, aki feljelentésével megtörte a feleségével fennálló status quo-t. Kloster ugyanolyan megszállottja ennek az esetnek, mint Luciana a sajátjának. Az összes véletlen eseményt mögöttes szándékokkal magyarázzák. De hát mennyit foghatunk föl embertársaink mögöttes szándékaiból? És igen, Kloster felveti, mi van, ha Luciana intézte el a családtagjait. Ugyanolyan logikusan meg lehet magyarázni, mint azt, hogy ő volt.
Na és szerintem itt kellett volna abbahagyni.
Mert ezután Martinez behúz egy misztikus szálat a történetbe a Klostert megszálló „démonról”, aki azt a regényt „diktálja” neki, amiben az események csaknem úgy történnek, mint ahogy Luciana elbeszélte azokat. Csak a „valóságban” még rafináltabban, mintegy a regény javított verziójaként. Ezzel a húzással viszont Martinez kiveszi Lucianát a gyanúsíthatóak köréből. Egyszerűen nem tudhatott arról, hol tart Kloster a regénnyel. Marad tehát Kloster, vagy a véletlen.
Egy darabig töprengtem, hogy levonjak-e csillagot azért, mert én nem így fejeztem volna be a történetet, de végül is nem tettem, mert Martinez megoldása is logikus. Én mindenesetre meghagytam volna a három lehetőséget, és úgy fejeztem volna be, hogy Luciana B. lassú haláláért egyaránt okolható legyen a véletlen, Kloster, vagy saját maga.

(Elolvasva, amit írtam, úgy tűnik, mintha itt egy szappanoperába oltott krimiről lenne szó, pedig dehogy. Jó, az is, de annál lényegesen több. Martinez, arról elmélkedik, amiről már az Oxfordi sorozatban is, hogy képesek vagyunk-e elfogadni a véletlent, vagy mindenhol kényszeresen ok-okozati összefüggéseket keresünk. És amikor meginog a jó öreg kauzalitásba vetett bizalmunk, kénytelenek vagyunk-e azt pótolni valami nem racionális hittel.)

Brezsnyev csókja

Olga Szlavnyikova: A halhatatlan (Noran, 2008. fordította: Goretity József)
[4 Lenin-rend]

Na ez a könyv most inkább a stílusával érdemelte ki a 4 Lenin-rendet és nem a cselekményével.
Annak egyik szála, a szélütés után mozdíthatatlan nyomorékká váló veterán családjában zajló állóháború érdekes, de a másik, a veterán lányának politikai kanosszajárása viszont nekem teljesen érdektelen volt. De a stílus! Úgy hömpölyög, mint a hatalmas orosz folyók, és mozdíthatatlannak látszó köveket görget magával.
A szereplőábrázolások is kitűnőek. Az idős veteránról nem sokat tudunk meg, de nem is számít igazán, az ő szerepe csak annyi, hogy a körülöttük darabjaira hulló világban egybetartsa a családját, de ezzel együtt ki is szívja az életerejüket. A család két nőtagja, a férjénél huszonöt évvel fiatalabb, de már idősödő Nyina, és lánya Marina mindent megtesznek, hogy életben tartsák az öreg férfit. Van ebben némi szeretet, némi hajlam az önfeláldozásra, némi hála, kicsit több szánalom, és sokkal több számítás. A családi büdzsé ugyanis eléggé függ a veteránnyugdíjtól. Hogy a szinte öntudatlanul fekvő férfit megvédjék a külvilág változásaitól, a lakásban fenntartják a Szovjetuniót – mint a Good bye Lenin-ben az NDK –de nekem végig olyan érzésem volt, hogy az öreg felderítő tisztában van mindennel. Ha egyszer valaki felderítő volt a Vörös Hadseregben, azt nem lehet csak úgy átdobni a palánkon. Lehet, hogy a pár utalással mesterien felvázolt veje az informátora, egy lecsúszott egzisztencia, két fél diplomával és jól fejlett alkoholizmussal. Az öreg veterán nem is forszírozná már ezt az élet dolgot, de minthogy béna, nem sok mindent tud tenni ellene.
Közben a két nő lassan megteremt egy látszatvilágot a számára. Előemésztenek minden hozzá eljutó információt, de minthogy a Szovjetunióból egyre kevesebb marad, a beteghez is egyre kevesebb hír jut el, és ezzel együtt a két nőnek is elfogynak az otthoni szavai, hallgatássá merevülnek. A lakás és a külvilág, a belső és külső idő teljesen elválik egymástól. Valahogy végig azt éreztem, hogy nekik, és főleg Marinának, van nagyobb szükségük erre a színjátékra, az idő konzerválására. A múlt időre, ami a falra akasztott Brezsnyev portréban sűrűsödik meg, mint a bebőrzött szilvalekvár.

Ennek az embernek egész létformája és minden tette pontosan addig tartott, hogy ő is, a környezete is teljességgel megértse és eszébe vésse a történteket; talán csak az a másfél tucat ember, akiket egykor mint katonai felderítő hangtalanul, puszta kézzel eltett láb alól, jelentette azon keveseket, akik még közel kerültek annak megfejtéséhez, mi is az a halál. Alekszej Afanaszjevics megajándékozta őket ezzel a tudással, melyre méltónak találtattak, miközben rángatták a lábukat, tébolyultan valahová befelé, a homloküregükbe fordították szemüket, földre ejtették géppisztolyukat, levesescsajkájukat, pornóképeslapjaikat. Alekszej Afanaszjevics leghatásosabb eszköze egy erős selyemzsinórból kötött hurok volt, amely előnyösebbnek bizonyult a késnél is, melynek élén a legsötétebb éjszakában is árulóan megcsillant a ki tudja honnan rávetülő fény; egyetlenegyszer sem hagyta cserben, maga a felderítő pedig, miközben markában szorongatta a fasiszta kásameleg hörgését, pontosan megérezte azt a pillanatot, amikor a testből, puhán elrugaszkodva, mintha macska lenne, kiszállt a lélek. Veszélyes munkája pihenőiben Alekszej Afanaszjevics, hogy el ne veszítse eszközét, a hurkot a nyakába akasztotta; az elnyűtt zsinórt olykor-olykor keresztnek vélték. Hogy a lenézett mosás iránti férfiundor miatt-e, vagy amiatt-e, mert félt tőle, hogy a kifényesedett zsinegből kilögyböli a simaságot és a szerencsét, Alekszej Afanaszjevics sosem mosta ki a zsinórt egyetlen áporodott gőzfürdőben sem, ahol alkalma volt kigőzölni magából a sós frontpiszkot; és a zsineg, amelyet izzadsága átitatott, egyre inkább teste részévé vált. Hátul, a felderítő nyakán, ahol a koszos hurok kidörzsölte sovány, biciklilánchoz hasonló, verejtéktől síkos gerincét, duzzadt, vörös, levedző csík húzódott: Alekszej Afanaszjevicsnek örökre megmaradt ott ez a nyirkos időben állandóan viszkető, durva sebhely.

A vajszínű árnyalat

Esterházy Péter - Szebeni András: A vajszínű árnyalat (Pelikán, 1993)
[5 tüntetés]

Többnyire képek EP rövid szövegeivel. Szebeni András sajtófotói. 

Egy jó sajtófotó sokszor többet mond el egy korszakról, mint 600 oldalnyi történeti elemzés, politikai eszmefuttatás. És ezek jó fotók. 

’88 március 15-e, tűntetés a romániai falurombolások ellen, Bős-Nagymaros ellen, Nagy Imre temetés, ’89 október 23-a, az ápolónők demonstrációja, egy szovjet laktanya, a pápa látogatása… 

Aztán portrék Szentkuthy Miklósról, Wittner Máriáról, Perczel Zitáról, egy pilisborosjenői öregasszonyról, recski bányászokról… 

Képek Prágából, Berlinből, Bakuból. 

Torgyán. Csurka tüntetés Feróval, Demokratikus Charta felvonulás Hobóval. 

’89 március 15-e a Bem szobornál, Rockenbauer Zoltánnal és Csengey Dénessel. Meg ott vagyok én is csak nem látszom a képen. 

Mert ezek mind mi voltunk egykor. Mi vettünk rész ezekben az akkor (és még most is) hihetetlennek tűnő eseményekben. 

Mert mindenhol mi vagyunk, azok is mi vagyunk, akiknek kamaszosan vidám grimasz van az arcán, és azok is akik kiábrándultan bámulnak maguk elé. 

Kis ország a miénk, nekünk mindenre csak egy garnitúránk van.

Vigyázzatok a költőkkel!

Roberto Bolaňo
(cop. Mathieu Bourgois)

Roberto Bolaňo: Távoli csillag (Európa, 2010) fordította: Scholz László
[5 szürrealista költő]

„A mai átlagember alacsony hatásfokú életet él. Bár nem nagyon szenved, mégis keveset tud arról, hogyan kell igazán kreatívan élni. A világ óriási lehetőségeket kínál számára, amelyekkel gazdagíthatná és élvezetesebbé tehetné az életét, mégis céltalanul kóborol, nem igazán tudja, mit akar. Nincs benne igazi lelkesedés. Úgy tűnik, mintha sokat tevékenykedne, de arckifejezése arról tanúskodik, hogy kiveszett belőle az igazi érdeklődés az iránt, amit tesz. Ügyesen beszél a gondjairól, de megbirkózni nem tud velük.” (Fritz Perls a Gestalt terápia kitalálója) 

„Az alaplélektannak is nevezett irányzat szerint mindenki másképp látja a történéseket, vagyis ahányan vagyunk, annyiféle valóságot érzékelünk.

Ez a valóság aztán segíthet vagy korlátozhat minket abban, hogy a környezetünkben megfelelően tudjuk működni.

A Gestalt terápia - terapeuta célja, hogy a páciens felismerje saját valóságát, a külső világát, a testi érzeteket és az érzelmeket, és igyekezzen ezeket tudatosítani magában.

Ha ez nem történik meg, nem tud megfelelő döntéseket hozni és helyesen alkalmazkodni a környezetéhez. A Gestalt terápia egyszerű, csak koncentrálni kell, tudatosítani a cselekedeteinket, így az itt és most segítségével képessé válunk elmélyedni önmagunkban és megérteni tetteinket és az érzéseinket.” (egeszseg.org)

Nem véletlenül említi a narrátor a Gestalt terápiát a szövegben. „Mindenki másképp látja a történéseket, vagyis ahányan vagyunk, annyiféle valóságot érzékelünk.” A bizonytalanság központi eleme a regénynek.

Chilében járunk a 20. század második felében. Bujkáló nácik és leszármazottaik, balos értelmiségiek és költők között, akik közül lesz, aki a Pinochet-rezsim kiszolgálójává válik, lesz, aki gerillának áll. Lesz, akiből sorozatgyilkost alkot a lehetőség, és lesznek, sokan, akik meghalnak.

A bizonytalanság regénye ez a könyv, rémtörténet a létező gonoszról. 

A halál előli menekülés regénye, ha másként nem megy, egy utolsó, hősies gesztussal elémenve.

És a végletes önkifejezés regénye, egy ember vagy egy nép géniuszának, alkotni vágyásának története, ami időnként nagyon gajra megy. Így születnek a szürrealista költők és a sorozatgyilkosok, a piramisépítők és lágerállítók, akik lelki alkatukban nem is sokban különböznek egymástól. 

De ez csak az én olvasatom, sok más értelmezése lehet ennek a szerteágazó, metaforikus, költők tucatjaival dobálózó, izgalmas szövegnek.