Fortélyos félelem igazgat

Umberto Eco: A prágai temető (Európa, 2012. Fordította: Barna Imre) [4 hamis közjegyzői okirat]

Állítolag Borges azért nem írt soha regényt, mert egy regény óhatatlanul tele van üresjáratokkal. Eco éppen az üresjáratok miatt ír regényt. Merthogy az a helyzet, hogy amit itt megírt, azt sokkal elegánsabban megírta már az esszéiben, vagy az éppen nemrég kiadott alkalmi beszédeiben, csakhogy azokban nincs fabula, itt meg van. 

Laza csuklóval kever „valóságot” és „kitalációt”. Sőt „bizonyítja”, hogy a „kitaláció” bármikor „valósággá” válhat, ha beépül a kortársak vagy utódok gondolkodásába. Amit elég ember valóságnak vél, az valósággá válik, vagy legalábbis befolyásolja azt (lásd: Cion bölcseinek jegyzőkönyve) 

Umberto mestert gyakran elkapja a lista mámora, és összehord egy halom felesleges információ – hogy ne mondjam: tárgyi tudást –, aminek sem a cselekményben, sem a történetben nincs különösebb jelentősége, viszont ettől lesz ez a regény éppen ecós és nem brownos vagy dossantosos. 

Azért amikor zabolátlanul kiéli a szabadkőműves mániáját, az már kicsit sok, és az utolsó ötven oldal is nyugodtan elmaradhatott volna, de attól függetlenül, hogy a regény a XIX. századot öleli föl, a XXI.-ben is aktuális. A mechanizmus nem sokat változott: ma is kell ellenséget alkotni, sőt a manipuláció és az (ön)áltatás egyre kifinomultabb technikáival vagyunk kénytelenek szembenézni.

Piazza Bucharest

(fotó: Dalum Astrid)

Jens Christian Grøndahl Piazza Bucharest [4 emigráns a piazzán]

Szabadság és idegenség – e két fogalom körül forog ez a némileg köldöknézős regény. 

Két főhőse elsőre egymás antipódusának tűnik: a szabad Amerikából érkező Scott és a kommunista Romániából menekülő Elena; a szemlélődő Scott és a cselekvő Elena. A végére nekem úgy tűnt, nincs is akkora különbség közöttük. 

Scott a vietnámi háború miatt marad Dániában, és megszereti, vagy inkább megszokja a helyet. Idegen marad, de próbál beilleszkedni. Neki azt jelenti a szabadság, hogy nem kell feltétlenül részt vennie az eseményekben. Hogy megúszhatja a történelmet. Csak akkor kell tennie valamit, ha akar, egyébként meg ellehet a világ megfigyelésével a kis belső emigrációjában. Tulajdonképpen még az életében sem muszáj részt vennie, csak hagynia kell megtörténni a dolgokat. Azt hiszem, Scott nem hajszolja, hanem megéli a szabadságot.

A másik oldal Elena. Őt Scott segíti ki a már omladozó diktatúrából. Elena az, aki hajszolja a szabadságot, és el is ér belőle annyit, amit ott és akkor (Bukarestben, a nyolcvanas évek végén) lehet: egyfajta belső függetlenséget, rendszeren kívüliséget, némi ellenzékiséget. Csakhogy Elena nem a rabság elől menekül, hanem a hétköznapiság, a kilátástalanság elől. Ez a rendkívüliség iránti hatalmas vágy legyőzi benne még az anyai ösztönt is, de az új szabadság a múló hónapok során puszta hontalansággá válik, ahonnan már nincs visszaút. 

Amikor olvastam, nem tetszett, inkább idegesített ez a könyv. Utólag kezdett bennem megérni. Lehet, hogy nem véletlenül, mert ebben a regényben minden valahogy utólag történik. 

Mint amikor hirtelen észrevesszük, hogy az életünkből elveszett valamennyi idő, sok meg nem valósult lehetőség, és furcsa módon pont ez a hiány válik valamivé, ami fontos. Egyszerre a meg nem történt valóságosabbnak tűnik, mint ami megtörtént.

Legtávolabb a haláltól

Fotó: Juha Salminen

Elina Hirvonen: Legtávolabb a haláltól (Magvető, 2012. Fordította: Huotari Olga) [5 hasba rúgás]

Gyerekeket látsz az utca szélén állni. Mereven néznek a semmibe, körülöttük zajlik az élet, de nem fognak semmit belőle. Rongyokba öltözöttek. Arcukon kosz és takonycsík, kezükben ragasztós zacskó.

Egy kamerát látsz, be van kapcsolva. Ha felemeled a tekintetedet, meglátod a szobát is. Ócska berendezés, vetetlen ágy. Az ágyon egy még majdnem gyerek lány. Paróka van a fején, az arcát durván sminkelték ki. Majdnem meztelen, testén mindenhol véraláfutások.

Egy repülő követ látsz. Aztán még sokat. Egy férfit dobálnak, aki ellopott pár paradicsomot a piacon. Napok óta nem evett. 

Egy fehér fiút látsz a fürdőszoba tükrében, a kezében fogkefe. Megmerevedett. A fölszintről lövések zaját hallja. Tudja, hogy milyen az.

Egy bakancsot látsz. Túl közelről, egészen az arcodnál. Tudod, hogy az egy Martens. Szép a varrása. Tudod, hogy vasalva van az orra.

Mikor vagyunk legtávolabb a haláltól? Mikor nem vagyunk rémisztően közel hozzá?

Mikor lép be az életünkbe a halál? Amikor rádöbbenünk, hogy a szeretteink halandók? Vagy amikor rájövünk, hogy mi is azok vagyunk, sőt olykor kéjesen eljátszunk saját halálunk gondolatával? Amikor gyerekünk születik? Amikor már a kapujában állunk? Szerintem tudat alatt ott van folyamatosan.

Bennünk van a halál félése, tagadása és kívánása is. A magváltó halál tudata. A kegyetlen és váratlan ismerete. Az áldozat öröme. A gyász. Az idegenek halála fölött érzett furcsa, személytelen döbbenet. A tömeges halálok elkeserítő, gyomorforgató tudása. 

Ismerjük az úr adta, az úr elvette fatalista ostobaságát, és a tíz körömmel kapaszkodást az életnek már alig nevezhető szenvedésbe. A halál jó ismerősünk, mégis a lehető legtávolabb akarunk lenni tőle.

A halál: a lelki, testi fájdalom, amit egy másik ember okoz.

A halál: a tehetetlenség.

A halál: a kisebb-nagyobb árulások, amik összeadódva az életet alkotják.

Ez a mosolygós, szőke finn nő megint hasba rúgott. 

Omega minor

Paul Verhaeghen: Omega minor (Gondolat, 2011. Fordította: Fenyves Miklós)
[5 különlegességében is tipikus sors, ami vagy igaz, vagy nem]

„Sok dolog történt, de egyik sem igaz. Más dolgok igazak, de nem történtek meg.”

Berlinben vagyunk, 1995-ben. A poszt-NDK apokalipszis díszleteit leöntötték némi rothadó 

kapitalizmussal. 

Itt hozza össze a véletlen a regény főhőseit: Goldfarbot, a Nobel-díjas fizikust, aki részt vett az atombomba kifejlesztésében, De Heert, az auschwitzi túlélőt, Paul Andermanst, a posztgrad pszichológust, aki az emlékezet működést kutatja (beszélő nevek), Donatellát, Goldfarb asszisztensét, aki a mágneses monopólust keresi, és Nebulát, a bosszú angyalát.

Párhuzamos életrajzok is lehetne a címe, ha az már nem lenne foglalt. 

A történet kezdetén Andermans az elbeszélőnk, aki bekerül a potsdami egyetemi világba, a posztgradok, a modern kor nomádjai, a tudomány vándorcigányai közé. Összetűzésbe keveredik egy csapat neonácival, és így találkozik De Heerel, aki öngyilkossága után lábadozik egy kórházban. De Heer felhasználja Andermans figyelmét, hogy elmondja neki egy túlélő tipikus, univerzális történetét. Egy túlélőét, aki per definitionem nem lehet boldog. Épp attól, hogy túlélő. Neki az a feladata, hogy elmondja az elmondhatatlant, feldolgozza a feldolgozhatatlant. 

Közben Godfarb életével is ismerkedünk. (Az elbeszélői nézőpont gyakran változik, ami kissé megnehezíti az olvasást, bevallom volt egy fejezet, amikor fogalmam sem volt, hogy épp ki beszél, és a történetet gyakran szakítják meg tudományos és esztétikai fejtegetések – művészetről, matematikáról, fizikáról, csillagászatról, történelemről.) Goldfarb még gyerekként hagyja el Németországot 1933-ban, színésznő anyjával, aki mindenféle munkát elvállal, hogy megéljenek valahogy. A nemnémetből nemamerikaivá váló, gyökértelen fiú, aki siránkozó bevándorlókkal van körülvéve, a tanulásban találja meg a kitörés lehetőséget. Bekerül a Harvardra, és onnan némi szerencsével Los Alamosba.

Csakhogy ebben a történetben senki sem az, aminek látszik. Olyan ez, mint egy 5000 darabos kirakós, aminek bizonyos részei hamar összeállnak, de az utolsó elemek csak nem akarnak a helyükre kerülni, egészen a szó szerint bombasztikus befejezésig. 

A huszadik század két borzalmas tengelyen forog. Auschwitz és Hirosima. Ez a két árny lebeg, sokáig kimondatlanul, a könyv felett (Auschwitz csak valahol regény félideje után jelenik meg, Hirosima csak legvégén.) És a legnagyobb borzalom ebben az, hogy ezt mind emberek követték el, akik előtte és utána is ettek, ittak, nevettek, dugtak. Az áldozat és a túlélő nem kiválasztott, mitikus hős, hanem ember. A gyilkos és a közreműködő nem metafizikai gonosz, hanem ember. Méghozzá mind megnevezhető ember. De Heer azt mondja, lehet, de nem érdemes áttekintést adni a XX. század borzalmairól, mert abban épp az egyéni felelősség veszik el. A történelem szószában az egyének típusokká lesznek, és minden elmaszatolódik. Egyébként is, már alig emlékszik valaki az egészre, eltelik még kétszáz év és a holokauszt csak lábjegyzet lesz a történelemkönyvekben. Az egyéni felelősség feltárása mellett van egy erős relativizmus is a könyvben. A túlélők és emlékezők tanúságtétele egyre nehezebben ellenőrizhető. A véletlen dönti el, hogy az ember melyik oldalra kerül, és így tulajdonképpen senki nem felelős a tettiért. Akár ez is kiolvasható egyes megnyilatkozásokból.

Verhaeghen nagyon precízen ábrázolja az egyéneit, a legkisebb lelki rezdülésüket is bemutatva. (Pszichológiaprofesszor, ha még nem mondtam volna.) Ez a legnagyobb ereje a könyvnek, meg a szimbólumok bonyolult hálója. És persze a történet. Verhaeghen 550 oldalon keresztül megkonstruál egy hihetetlenül összetett sztorit, hogy aztán a könyv utolsó 100 oldalán az egészet lebontsa, és romjaiból felépítsen egy másikat. Egy ilyen hosszú regénynek elkerülhetetlenül vannak gyengébb pontjai, amik kissé erőltetettre sikerültek, de ezen is átlendít a stílus, és többségben vannak a sokáig emlékezetes részek. Például, ahogy De Heer szemén keresztül látjuk az auschwitzi szelektálás folyamatát, az egészen hátborzongató. Főleg, ahogy leírja a jobbra irányítottak önfeledt boldogságát. És az is hasonlóan emlékezetes, ahogy Goldfarb nézőpontjából látjuk a Los Alamosban dolgozó atomfizikusokat, a tudományos felfedezés részegítő örömét, amivel világra játsszák a bombát, mintha csak egy rádiót barkácsolnának össze a cserkésztáborban. Vagy említhetem még a századvég német neonáci kultúrájának aprólékos leírását.

Monumentális mű, ami nem kevesebbre törekszik, mint az egész XX. századi történelem magyarázatára. Megpróbál „Szabadulni a mimézistechnika parancsától és a narratíva kényszerzubbonyától, vállalni a zuhanórepülést, bele a radikális reflexivitásba, az öntudatba, a Daseinről való meditációba, amely a Daseinnél is előbbre való…” 

És miközben „Szentül hisszük, hogy ez a világ megérthető, holott erre semmi ok sincs, ha csak az nem, hogy a koponyánkban rejtőző apparátus odavan a jelentésért meg az összefüggésért.” mégiscsak megpróbál valami magyarázatot adni a felfoghatatlanra.

(A fordítás is nagyszerű és a szerkesztés is jól sikerült, de azért én szívesen vettem volna a sok német szövegrész fordítását. Még szerencse, hogy a feleségem németes, bár lehet, hogy ezt az olvasás alatt ő másként gondolta.)

Hem és Fitz

James Aldridge: Még egy utolsó pillantás (Magvető, 1980. Fordította: Nemes László)
[4 levadászott fajdkakas]

Párizs, 1929. Egy ifjú titán (Kit = James Aldridge) megérkezik a fény városába. Az ausztrál vadonból jött, de nem vadember. Szerencséje vagy balsorsa (igazából egy újságíró barátja) Hemingwayhez irányítja, aki éppen egy kirándulásra indul, F. Scott Fitzgerald társaságában, hogy eldöntsék, ki a jobb író, Balzac vagy Hugo. Ha őszinték akarnak lenni magukhoz, akkor azért, hogy eldöntsék, ki a faszább gyerek. Scott ráveszi a fiatalembert, aki egyiküket sem ismeri, hogy tartson velük, legyen aki vezet, ha mindketten berúgnak. 

Persze egyáltalán nem erre kell nekik a fiú. Az első sikereiket élő írók épp próbálják feldolgozni, azt, hogy nem ifjú titánok többé, és Scott a saját egykori ártatlanságát véli felfedezni a tizenkilenc éves srácban (és Bo-ban, az angol lányban, aki később csatlakozik hozzájuk.) 

Hem és Fitz egyfolytában baszogatják egymást. Kötekedő, személyeskedő vitákat folytatnak, próbálják morális alapon elkapni a másikat. Vadásznak egymásra, egyszer szó szerint. Mindketten adják a szerepüket, Fitz az érzékeny, sérülékeny, romantikára hajló piást, Hem a kemény férfit, aki szerint minden csak felszín. És Jamest használják erkölcsi játszmáik mérőműszerének. 

Nem rossz, nem rossz, csak az a baj, hogy az első negyven oldalon ellövi a poént, hogy mi is a gond, hogy viszályban állnak a felvett szerepek és a vélt önazonosság (már ha többek vagyunk, mint a magunkra vett szerepek). 

(Fitzgerald): "…pontosan olyan tiszta fejű és olyan szilárd jellemű, olyan megbízható és olyan hajthatatlan valakire van szükségünk, mint amilyen te vagy (Kit) ebben a remek zakódban, arra az esetre, ha Ernest meg én egyszerre isszuk le magunkat. Mert nem akarom, hogy Ernest megöljön, és Ernest sem akarja, hogy én megöljem őt. És képzeld, mi lenne akkor, ha valamelyikünk elütne egy figyelmetlen, gondtalan, részeg franciát? – Megborzongott, úgy folytatta: - Még rágondolni is iszonyú. Azt mondanák, hogy részegek voltunk, és rámenne az utolsó ingünk is.

 …Hemingway meg én olyasvalakikké kezdünk átalakulni, akik valójában nem mi vagyunk. És ez nagyon komisz dolog, Kit, mert ezt a folyamatot, minden jel szerint, egyikünk sem képes megállítani.

…Ha az ember kezd sikert aratni, ha valóban ér valamit, mint Ernest meg én, akkor nagyon szerényen veheti csak igénybe a saját egyéniségét. Gyakorlatilag hozzá kell fognia, hogy létrehozza önvédelmi másodpéldányait, amelyeket abból rak össze, ami sebtiben a keze ügyébe kerül: alkoholból, hencegésből, fogvicsorításból, útszéliségből, elveszettségből nőügyekből, hazugságból, bármiből, csupán azért, hogy elrejthesse azt az egyetlen egyet, ami csak neki adatott meg, senki másnak.

… Csak egy a baj, hogy amivel védeni akarjuk magunkat, kikezdi azt, ami a legjobb bennünk. Ernest már valóban olyan, mint egy hivatásos bokszoló, úgy is beszél, én pedig kezdek megrögzött iszákosnak látszani. Nézz csak a szemembe!" (26-31. old) 

És innen már „csak” egy ügyesen megírt jó sztori Hemigwayről és Fitzgeraldról.

A hatalom nélküliek hatalma

Steve Crawshaw - John Jackson: Civil bátorság - A hatalom nélküliek hatalma (HVG, 2011. Fordította: Igaz Katalin.
[4 és fél kiló civil kurázsit kérek!]

Lehet, hogy ez a könyv csapongó, még az is lehet, hogy felületes, és az biztos, hogy kicsit patetikus. Viszont fontos. 

Fontos, hogy az emberekben időnként tudatosítsák, hogy rajtuk is múlnak dolgok. Hogy a hatalom nélkülieknek igenis van beleszólásuk a világ folyásába, és ehhez még csak hősnek sem kell lenni mindig. De van, amikor igen. 

Fontos azért is, mert nem csak a dél-amerikai, afrikai és ázsiai elnyomó rezsimek, a náci és kommunista diktatúrák ellen emel szót, hanem azokat a demokratikus államokat is kritizálja, amik alkalmanként elfelejtik, hogy ők demokráciák.

Fontos, hogy időnként megismerjük a civil kurázsi olyan megnyilvánulásait, mint az uruguayi focidrukkerekét, akik a katonai junta idején a válogatott meccseken a himnusznak csak egy sorát énekelték, azt viszont teli torokból: Tiranos temblad! – Reszkessetek zsarnokok! Tízezer embert mégsem lehet letartóztatni, és a himnusz szövegét átírni is meglehetősen kínos. 

Mint azokét a perui ellenzékiekét, akik 2000 májusában minden pénteken összegyűltek Lima főterén, hogy kimossák a perui zászlót, amihez hamarosan országszerte százezrek csatlakoztak, és öt hónap alatt elérték Fujimori elnök távozását.

Mint azokét a brit aktivistákét, akik az apartheid rendszert támogató Barclays Bank pénzfelvevő automatái fölé CSAK FEHÉREKNEK és CSAK FEKETÉKNEK feliratokat festettek, akciójukkal elérték, hogy egyre kevesebb brit pályakezdő jelentkezett a banknál, piaci részesedése 12%-ot esett, és a Barclays 1986-ban kivonult Dél-Afrikából, ami súlyos gazdasági csapást jelentett az apartheidnek.

Mint azokét a fiatalokét, akik Myanmarban úgy játszották ki a gyülekezési tilalmat, hogy a burmai kultúrában alantas lényeknek számító kutyákra aggatták a gyűlölt a katonai vezetők képeit. 

Mint azokét a német nőkét, akiknek zsidó férjeiket a nácik kénytelenek voltak szabadon engedni, mert nem engedhettek meg maguknak egy több száz „német anyából” álló tiktakozó menetet Berlinben.

Mint azét a fekete varrónőét, aki nem engedte át a helyét egy fehér férfinak a színeseknek kijelölt részen, és ezzel kirobbantotta a montgomeryi buszblokádot, és közvetve még számtalan más tiltakozó akciót a szegregált Délen.

Mint azét a 25 éves afgán nőét, aki nyilvánosan felszólította a hadurakat, hogy fejezzék be az ország tönkretételét.

Mint azét a brit jogászét, aki 1960-ban egy újságcikket olvasva eltöprengett azon, hogy Portugáliában miért zártak be két embert, akik egy kocsmában Salazar eljövendő bukására koccintottak, és ebből a töprengésből egy év alatt megszületett az Amnesty Intenational.

Mint azokét az amerikai katonai ügyészekét és tisztekét, akiket felháborított, ahogyan a hazájuk bánt a guantánamói foglyokkal, és tikos anyagokat hoztak nyilvánosságra, vállalva ezzel a meghurcoltatást.

Mint azokét a…

Van, amit Te is megtehetsz.

Semmi

Janne Teller: Semmi (Scolar, 2011. Fordította: Weyer Szilvia)
[1 elvesztett szüzesség, 1 levágott új, 1 kutyafej, 1 kiásott koporsó, az összesen 4]

Gyerekként még egyszerű megmondani, mi számít értéknek az életben, mi fontos. A szüleink figyelme, a barbik, a barátnők, a kisautó gyűjtemény, a bajnokok ligája…

Felnőttként megint viszonylag egyszerű a dolog. Ha már van gyerek, akkor az. De lehet a karrier, vagy a hivatás is…

De e között a kettő között van néhány év, amikor elég nehéz meghatározni, mi az értékes az életünkben. A gyerekdolgok már nem működnek, a felnőtt világ elvárásai hülyeségnek tűnnek. Sokszor úgy érezzük, az életnek semmi értelme.

És akkor jön valaki, aki ezt kimondja, és akkor őt nem szeretjük. Tán csodáljuk, ám nem szeretjük. Magunkban azért belátjuk, hogy igaza van, hogy a nagy egészhez képest az egyes ember élete semmi, de ha ezt elfogadjuk, eldobjuk az identitásunkat. És a nélkül nem lehet élni.

Így járnak ezek a tizenéves dán iskolások is. Kezdetben megható, ahogy elkezdik halomba hordani a számukra fontos dolgokat. Kezdetben úgy látszik, hogy fontosabb a hit abban, hogy valami Fontos, mint maguk a dolgok. De aztán elkezdenek egyre nagyobbakat kérni a társaiktól, eldurvul a „játék”, az összefogás és a szolidaritás helyére a gonoszkodás és a bosszú lép. A felnőtt világ elvárásaiból fakadó, a közösség által rájuk kényszeríttet norma erősebb lesz, mint az egyéni identitásuk, személyiségük integritása.

A kezdeti összefogás jelentősége is megkérdőjeleződik, hiszen csak valami ellen fogtak össze. Egészen pontosan egy kívülálló ellen. Mert a kívülállást nem tűrjük. 

Látszólag győznek, megtalálják az élet értelmét – megkapják a tizenöt perc hírnevüket, de csak azon az áron, hogy a lázadó Lucifer Pierre-ből, áldozat Jézus Pierre-t csinálnak. 

Érdekes könyv volt, két dolog miatt van egy kis hiányérzetem. Először: egy kertvárosi nyolcadik osztály nem ennyire izolált közösség. Ha az iskolából valaki demonstratíve kivonul, akkor ahhoz a szülőknek és tanároknak is van egy-két szava alighanem. Ez nekem hiányzott. Hacsak nem éppen a hiánya volt a cél. Másodszor: engem kicsit zavart a már-már primitívre egyszerűsített narráció, a sok ismétlés, visszatérő motívum. Igaz, nem én vagyok a célközönség. Mindenestre soha rosszabb „tinikönyvet”.

Burok - lehetne

Itojama Akiko: Balfék!; A tengeri remete (Európa, 2010. Fordította: Nagy Anita)
[3 és fél Kirin]

Akár A tengeren várlak novelláinak folytatásaként is olvasható a két a kisregény, csak itt férfiak a főhősök, ott meg többnyire nők voltak, ha jól dekódoltam a japán neveket.
De a téma, témák ugyanazok. Két szerencsétlen szerelem története és a társadalmon kívüliség állapota.
A két kisregény két főhőse nem kitaszított, szerencsétlen sorsú pária. Szuverén és átgondolt döntésük, hogy nem kívánnak részt venni a játékban. Hide (Balfék!) ezt úgy oldja meg, hogy a szülein élősködő alkoholista lesz, Kóno (A tengeri remete) meg egyszerűen nyer a lottón. Olyan férfiak, akiknek a társadalom nem nyújt semmit, vagy amit nyújt, arra nem vevők. Munka, csoporttudat, megfelelés, hagyományok.
A hagyományok egyébként is egyre inkább csak üres rituálék, a munka csak időtöltés, úgy érzik semminek, amit tesznek nincs kifutása. Magányosak, még a családban, barátok között, különböző közösségekben is. De leszarják, ahogy minden mást is, kivéve a piát (Hide) vagy a tengert (Kóno).
Hidére még rá lehetne fogi, hogy a szerelmi csalódás miatt lett ilyen (de szerintem fölösleges), Kóno viszont a vegytiszta nihil. Ezek a férfiak nem tesznek mást, mint a saját kis rituáléikkal burkot szőnek maguknak a világ ellen. Ami a leginkább ironikus az egészben, hogy ez a burok, mindkettőjüknek a szerelem lehetne, ha nem lenne olyan iszonyatos pechjük.
Legalábbis én úgy érzem, hogy nem lesz szerencséjük már az életben soha, mert ezt nem tudjuk meg, mindkét történet befejezetlen, a végük ott lebeg a nagy büdös, szerencsétlen semmiben.
Gondolom a stílus is szándékoltan semmilyen, lecsupaszított, távolságtartó.
Nem tudok rá rosszat mondani, de sok jót sem.
Pipa. Kérem a következőt!

Szerencsétlen boszorkány

Marie NDiaye: A boszorkány (JAK, 2004. Fordította: Földes Györgyi)

[4 és fél alakváltó]

Lehet, hogy jó lett volna, ha anyám jövőbelátó. Igaz, hogy a húgom örökölte volna a képességét (mert ezek a dolgok mindig női ágon öröklődnek, mint az köztudott), de talán megóvott volna néhány ballépéstől. Az is igaz, hogy így is óvott állandóan. 

Biztosan mindenki gondolt már rá, hogy milyen jó lenne belelátni a jövőbe, pedig terhes és fárasztó dolog ez a leskelődés.

A regény főhőse Lucie sincs kibékülve a tudásával (persze lehet, hogy csak azért, mert nem tudja elég jól használni), de azért továbbadja életrevaló és pragmatikus (másként: akaratos és könyörtelen) lányainak. 

A jövő ismerete persze nem ment meg attól. Lucie hiába látja / látná, mi fog történni a férjével, az apjával, a lányaival, nem tudná megakadályozni. Lehet, hogy nem is akarná. Mert ez a Lucie fura egy szerzet. Nem tudtam eldönteni, hogy ilyen kibaszottul végtelenül toleráns e, vagy ennyire nincs benne akarat és szenvedély. 

Emberi kapcsolatainkról szól ez a regénye, amik olyanok, mint egy-egy érme: különböző oldalaikról egészen más képet mutatnak, és NDiaye remek szereplőábrázolásainak köszönhetően ezek az érmék megállás nélkül pörögnek a szemünk előtt. 

Lucie az érzékek világában él. A tárgyak, a történések, a valóság határai elmosódnak körülötte, és az olvasó is egyre jobban eltéved az egymásnak ellentmondó, mégis egyszerre jelentkező érzések, és az egyre szürreálisabb történések labirintusában. Valódi kapcsolatok helyett illúziókat táplál (táplálunk), a valahova tartozás illúzióját, hogy rajta vagyunk a trenden, és szépek vagyunk és gazdagok. 

Lucie nem képes megfelelni vállalt szerepeinek (boszorkány, jó feleség, mintaanya) ezért lesz (és marad) magányos és kívülálló a saját életében is. 

A szereplőknek a harmónia visszaállítására tett próbálkozásai mind kudarcba fulladnak, újra és újra ugyanolyan élethelyzetekben találják magukat.

Remekül megírt és igencsak zavarba ejtő regény, amiben nincs egyetlen biztos pont sem, nincs semmilyen bizonyosság, nincsenek egyértelműen jók vagy rosszak.

(Azért nem kapta meg a maximumot, mert a szépirodalomnál nálam ahhoz feltétel, hogy érzelmileg is érintsen, és itt ez elmaradt, de azt hiszem, ez ízig-vérig női könyv. Ha van ilyen.)

Más vélemények és idézetek a molyon.

Sztálin tehenei

Sofi Oksanen (cop. ESS / Vesa Tapiola)

Sofi Oksanen: Sztálin tehenei (Scolar, 2011. Fordította: Pap Éva)
[4 családi doboz fagyi egymás után]

Az a helyzet, hogy ez ugyanaz a regény, mint a Tisztogatás.
Abban is, ebben is három generáció három nőalakja körül csoportosulnak a dolgok. Abban a független Észtország eltűnése okoz fájdalmat, ebben Szovjet-Észtországé. Ami ott a megerőszakolás motívuma, az itt az önsanyargatás.
Ugyanolyan szerkezetben, ugyanazt a történetet mondja el – a megaláztatás, a bizalmatlanság, a kiszolgáltatottság történetét – csak a Tisztogatásban kiforrottabban. (Egyébként a Tisztogatás cselekménye csírájában benne is van a Sztálin teheneiben.)
Amiben mégis különbözik, hogy ebben sokkal több a jelen, mint a múlt, és a Tisztogatás központi figurája, Aliide, sokkal érdekesebb, mint ennek a regénynek főalakja Anna, aki olykor már idegesített bulímiás nyavalygásával.
Anna félig észt, félig finn. A hetvenes években született, amikor észt anyjának hosszas procedúra után sikerült férjhez menni a finnhez. (Csak így: finn. Nem rémlik, hogy egyszer is említették volna a nevét.) A házasság nem sikerül. A Szovjetunióból elkívánkozó Katariina nem találja meg a helyét az észteket lenéző kisvárosi finn közösségben. Úgy érzi, állandóan figyelik: a szomszédok, a finn hatóságok, a KGB – és alighanem igaza is van. Bevándorló lesz, aki tagadja származását, és a lányát is erre kényszeríti. Ettől Annának a származás sokkal fontosabbá válik, mit amilyen fontos egyébként lenne. Az ő szemében a szovjet Észtország valami mesebeli paradicsommá válik, pedig sosem volt az. És amikor ez már látható és kimondható, amikor a határon már bárki átkelhet oda-vissza, és a munkát kereső észtek tömegeit a lerészegedni igyekvő finnek tömegei váltják, akkor Anna élete úgy csuklik össze, mint egy vodkával kibélelt láb.
A lány függetlensége, talpraesettsége addig is látszat volt, azt hiszi, kordában tartja a testét és a betegségét, de az uralkodik rajta. A bulímia, mint fizikai tünet, és a megfelelési kényszer, mint mindennek az oka. Anna egy olyan gyerekkorból nőtt ki, ahol az apa csak elvétve volt jelen, és ahol anyjával a két ország közötti senkiföldjén éltek, még ha fizikailag nem is tartózkodtak ott. A finneknek észtek voltak, sőt ruszkik, ruszki kurvák; az észteknek meg már finnek, akiket lehet pumpolni. A gyanakvás, meg nem értés, és elhallgatás légkörében éltek két egymástól gyökeresen eltérő, de egyaránt képmutató társadalomban, ahol a színlelés alapkövetelmény.
Oksanen ügyesen, adagolja a szorongást, először csak az apró, véletlennek látszó kellemetlenségekről ír, és fokozatosan jut el a politikai zaklatásig. Elég sötét képet fest, sok jellemző apró részlettel. Remény van, de a huszadik század mocska levakarhatatlan.

A prikolics utolsó élete

Hamvai Kornél (cop. Simarafoto)

Hamvai Kornél: A prikolics utolsó élete (Ab Ovo, 2001)
[5 vicsorgó prikolics]

Hogy kicsoda, micsoda az a prikolics? Hát ez egyszerű kérem, mert a prikolics az a Keserű patikus. Valami farkasember féle, aki nem átallja beleütni mások pinájába dolgába azt a ronda pofáját.
De lehet, hogy nem is olyan egyszerű ez kérem, mert a prikolics lépten-nyomon feltűnik akkor is, amikor a Keserű patikust már a földbe tették régen. Úgy tűnik a prikolicsság öröklődik ám, valami generációkon áthúzódó átok lehet az.
A prikolics egy erdélyi kis faluban él, ahol mindenki tengeti az elrendelt életét, és az olyan pillanatok után áhítozik, mint a táncosasszony megjelenése. Az oktalan boldogság varázslatos, felszabadító pillanatai után, amikor hirtelen értelmet nyer minden, ami máskor csak beletörődést vált ki.
A falu rejtélyektől terhes életét végigkövethetjük a 19. század végétől egészen addig, amíg már senki sem marad benne, csak az emlékek, és ezzel párhuzamosan a 20. század végi Budapesten is kalandozunk, ahová betette karmos lábát a prikolics, és csúnyán belekavar egy szerelmi három-, nem, négy-, nem, ötszögbe.
Kezdetben laza novellafüzérnek tűnik, amit olvasunk, de az elágazások egy idő után összeérnek, egyre szorosabbra fonódódnak a természetfeletti elemeket sem nélkülöző történések, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy egy bozótban állunk. Egy csodálatos szövegbozótban. Az ördög műve ez!
Csak azt nem tudjuk még mindig, hogy mi a franc az a prikolics. De megmondom én, hogy szerintem mi. A prikolics a világban kódorgó kiszámíthatatlanság, a bizonytalanság éhes farkasa. A prikolics az oktalan félelem, a magány, a szomorúság, a gonosz.
Hogy ez lenne a prikolics utolsó élete? Ugyan kérem! 

Aúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúú

Egy undorító szőnyeg

Daša Drndić: Leica formátum (Nyitott Könyvműhely, 2010. Fordította: Radics Viktória)
[4 és fél letörölhetetlen szégyenfolt]

Olyan ez a regény, mint egy nagy, nehéz, öreg, sötét és ronda szőnyeg, az évtizedeken át belerakódott porral és gyanús eredetű, megszáradt foltokkal. Egy visszataszító darab. Gusztustalan a mintája is. Ha jobban megnézed, vannak benne szép motívumok is, de a legtöbb undorító. Vérbaj, emberkísérletek, háborúk. 

Ezek vonulnak végig a könyvön, motivikus összefüggéseket teremtve a szétszórt részek között, amik Drndić szerint csak „selejtek”. Ezeket a selejteket – selejt írásokat és „selejt” embereket - fűzi össze egy regénnyé, több különálló cselekményszálat szőve össze lazán, vezérszálként a felejtést, az emlékezetkiesést, a „fugát” használva. Danilo Kiš után ez lehetne a Felejtés enciklopédiája. Egy gonosz mese a széthulló, felfoghatatlan és kegyetlen világról. 

Néhány szálat elég hosszan vezet. A saját családja sorsát, egy a tízes években kivándorlásra készülő szifiliszes orvosét, és a folyton a múltjában élő városét, Rijekáét. Néhány szálat épp csak megmutat, befűz, hogy aztán pár oldal után szétbomolva eltüntesse. 

A sok borzalom ellenére szép ez a regény. Drndić szépen ír. Ahol az kell, ott durva, ahol az, ott finom. 

Az embernek semmi kedve letelepedni erre a szőnyegre és elnézegetni a mintáját, de időnként szembe kell nézni vele.

A jó öreg kauzalitás

Guillermo Martínez: Luciana B. lassú halála (Európa, 2011. fordította Kutasy Mercédesz)
[5 véletlen áldozat]

Úgy indul, mint egy Chandler regény, csak itt a magánnyomozó irodája helyett egy író dolgozószobájában járunk. Ő a narrátor, ő meséli el Luciana jelenbeli és tíz évvel ezelőtti történetét. Akkor kezdődött az az eseménysor, ami tönkretette Luciana életét. Itt egy kicsit brazil argentin szappanoperára kezd emlékeztetni a könyv, ahogy felidézik a múlt eseményeit, az ősokot, ami Luciana családtagjainak sorozatos elhalálozásához vezet. Luciana meggyőződése, hogy a halálesetek mögött a sikeres író Kloster áll, akit tíz évvel ezelőtt megsértett. Lucianának sikerül belerángatni az ügybe narrátorunkat, aki persze egy kicsit féltékeny a sikeres Klosterre, aki viszont nem volt mindig ekkora sztár, tíz évvel korábban éppen a titokzatosságával őrjítette meg az írótársait. Szép lassan megismerjük Luciana verzióját arról, hogyan kezdett ki vele Kloster, hogyan lett ebből zaklatási per, és azóta hogyan tette el szeretteit láb alól a gonosz könyveiről ismert író, mindannyiszor balesetnek álcázva az estet.
Narrátorunk kezdetben nem hisz neki, és mindent a véletlen számlájára ír, de aztán gyökeret ver a fejében a gondolat, hogy talán mégsem teljesen logikátlan Luciana gondolatmenete. Őrült beszéd, de van benne rendszer. Sőt, ami a logikát és a mögöttes szándékokat, az ok-okozati összefüggéseket illeti legalább olyan logikus Kloster számlájára írni a halottakat, mint a véletlenére. A bosszú logikájára alapozva. És ha már itt tartunk, az sem kizárható, hogy Luciana áll a halálesetek mögött. Az őrültség, a bűntudat logikája szerint ez is lehetséges. Van tehát három „elkövetőnk”: Luciana, Kloster, és a véletlen. Persze, hogy az utóbbi a legvalószínűbb, de a kauzalitásra törekvő emberi agy nehezen fogadja ezt el.
A szappanopera második részében a narrátor felkeresi Klostert és megismeri az ő verzióját is. Vannak olyan pontok, ahol megegyezik Luciana elbeszélésével, de van, ahol nem. A zaklatást elismeri, de félreértett jelzésekkel magyarázza, sőt akár egy előre kigondolt tervvel. Kloster váratlanul beavatja a másik írót a magánéletébe. A zaklatási ügy miatt elhagyta a felesége, és a nő gondatlansága miatt meghalt imádott kislánya. Mindezért Lucianát okolja, aki feljelentésével megtörte a feleségével fennálló status quo-t. Kloster ugyanolyan megszállottja ennek az esetnek, mint Luciana a sajátjának. Az összes véletlen eseményt mögöttes szándékokkal magyarázzák. De hát mennyit foghatunk föl embertársaink mögöttes szándékaiból? És igen, Kloster felveti, mi van, ha Luciana intézte el a családtagjait. Ugyanolyan logikusan meg lehet magyarázni, mint azt, hogy ő volt.
Na és szerintem itt kellett volna abbahagyni.
Mert ezután Martinez behúz egy misztikus szálat a történetbe a Klostert megszálló „démonról”, aki azt a regényt „diktálja” neki, amiben az események csaknem úgy történnek, mint ahogy Luciana elbeszélte azokat. Csak a „valóságban” még rafináltabban, mintegy a regény javított verziójaként. Ezzel a húzással viszont Martinez kiveszi Lucianát a gyanúsíthatóak köréből. Egyszerűen nem tudhatott arról, hol tart Kloster a regénnyel. Marad tehát Kloster, vagy a véletlen.
Egy darabig töprengtem, hogy levonjak-e csillagot azért, mert én nem így fejeztem volna be a történetet, de végül is nem tettem, mert Martinez megoldása is logikus. Én mindenesetre meghagytam volna a három lehetőséget, és úgy fejeztem volna be, hogy Luciana B. lassú haláláért egyaránt okolható legyen a véletlen, Kloster, vagy saját maga.

(Elolvasva, amit írtam, úgy tűnik, mintha itt egy szappanoperába oltott krimiről lenne szó, pedig dehogy. Jó, az is, de annál lényegesen több. Martinez, arról elmélkedik, amiről már az Oxfordi sorozatban is, hogy képesek vagyunk-e elfogadni a véletlent, vagy mindenhol kényszeresen ok-okozati összefüggéseket keresünk. És amikor meginog a jó öreg kauzalitásba vetett bizalmunk, kénytelenek vagyunk-e azt pótolni valami nem racionális hittel.)

Brezsnyev csókja

Olga Szlavnyikova: A halhatatlan (Noran, 2008. fordította: Goretity József)
[4 Lenin-rend]

Na ez a könyv most inkább a stílusával érdemelte ki a 4 Lenin-rendet és nem a cselekményével.
Annak egyik szála, a szélütés után mozdíthatatlan nyomorékká váló veterán családjában zajló állóháború érdekes, de a másik, a veterán lányának politikai kanosszajárása viszont nekem teljesen érdektelen volt. De a stílus! Úgy hömpölyög, mint a hatalmas orosz folyók, és mozdíthatatlannak látszó köveket görget magával.
A szereplőábrázolások is kitűnőek. Az idős veteránról nem sokat tudunk meg, de nem is számít igazán, az ő szerepe csak annyi, hogy a körülöttük darabjaira hulló világban egybetartsa a családját, de ezzel együtt ki is szívja az életerejüket. A család két nőtagja, a férjénél huszonöt évvel fiatalabb, de már idősödő Nyina, és lánya Marina mindent megtesznek, hogy életben tartsák az öreg férfit. Van ebben némi szeretet, némi hajlam az önfeláldozásra, némi hála, kicsit több szánalom, és sokkal több számítás. A családi büdzsé ugyanis eléggé függ a veteránnyugdíjtól. Hogy a szinte öntudatlanul fekvő férfit megvédjék a külvilág változásaitól, a lakásban fenntartják a Szovjetuniót – mint a Good bye Lenin-ben az NDK –de nekem végig olyan érzésem volt, hogy az öreg felderítő tisztában van mindennel. Ha egyszer valaki felderítő volt a Vörös Hadseregben, azt nem lehet csak úgy átdobni a palánkon. Lehet, hogy a pár utalással mesterien felvázolt veje az informátora, egy lecsúszott egzisztencia, két fél diplomával és jól fejlett alkoholizmussal. Az öreg veterán nem is forszírozná már ezt az élet dolgot, de minthogy béna, nem sok mindent tud tenni ellene.
Közben a két nő lassan megteremt egy látszatvilágot a számára. Előemésztenek minden hozzá eljutó információt, de minthogy a Szovjetunióból egyre kevesebb marad, a beteghez is egyre kevesebb hír jut el, és ezzel együtt a két nőnek is elfogynak az otthoni szavai, hallgatássá merevülnek. A lakás és a külvilág, a belső és külső idő teljesen elválik egymástól. Valahogy végig azt éreztem, hogy nekik, és főleg Marinának, van nagyobb szükségük erre a színjátékra, az idő konzerválására. A múlt időre, ami a falra akasztott Brezsnyev portréban sűrűsödik meg, mint a bebőrzött szilvalekvár.

Ennek az embernek egész létformája és minden tette pontosan addig tartott, hogy ő is, a környezete is teljességgel megértse és eszébe vésse a történteket; talán csak az a másfél tucat ember, akiket egykor mint katonai felderítő hangtalanul, puszta kézzel eltett láb alól, jelentette azon keveseket, akik még közel kerültek annak megfejtéséhez, mi is az a halál. Alekszej Afanaszjevics megajándékozta őket ezzel a tudással, melyre méltónak találtattak, miközben rángatták a lábukat, tébolyultan valahová befelé, a homloküregükbe fordították szemüket, földre ejtették géppisztolyukat, levesescsajkájukat, pornóképeslapjaikat. Alekszej Afanaszjevics leghatásosabb eszköze egy erős selyemzsinórból kötött hurok volt, amely előnyösebbnek bizonyult a késnél is, melynek élén a legsötétebb éjszakában is árulóan megcsillant a ki tudja honnan rávetülő fény; egyetlenegyszer sem hagyta cserben, maga a felderítő pedig, miközben markában szorongatta a fasiszta kásameleg hörgését, pontosan megérezte azt a pillanatot, amikor a testből, puhán elrugaszkodva, mintha macska lenne, kiszállt a lélek. Veszélyes munkája pihenőiben Alekszej Afanaszjevics, hogy el ne veszítse eszközét, a hurkot a nyakába akasztotta; az elnyűtt zsinórt olykor-olykor keresztnek vélték. Hogy a lenézett mosás iránti férfiundor miatt-e, vagy amiatt-e, mert félt tőle, hogy a kifényesedett zsinegből kilögyböli a simaságot és a szerencsét, Alekszej Afanaszjevics sosem mosta ki a zsinórt egyetlen áporodott gőzfürdőben sem, ahol alkalma volt kigőzölni magából a sós frontpiszkot; és a zsineg, amelyet izzadsága átitatott, egyre inkább teste részévé vált. Hátul, a felderítő nyakán, ahol a koszos hurok kidörzsölte sovány, biciklilánchoz hasonló, verejtéktől síkos gerincét, duzzadt, vörös, levedző csík húzódott: Alekszej Afanaszjevicsnek örökre megmaradt ott ez a nyirkos időben állandóan viszkető, durva sebhely.

Vigyázzatok a költőkkel!

Roberto Bolaňo
(cop. Mathieu Bourgois)

Roberto Bolaňo: Távoli csillag (Európa, 2010) fordította: Scholz László
[5 szürrealista költő]

„A mai átlagember alacsony hatásfokú életet él. Bár nem nagyon szenved, mégis keveset tud arról, hogyan kell igazán kreatívan élni. A világ óriási lehetőségeket kínál számára, amelyekkel gazdagíthatná és élvezetesebbé tehetné az életét, mégis céltalanul kóborol, nem igazán tudja, mit akar. Nincs benne igazi lelkesedés. Úgy tűnik, mintha sokat tevékenykedne, de arckifejezése arról tanúskodik, hogy kiveszett belőle az igazi érdeklődés az iránt, amit tesz. Ügyesen beszél a gondjairól, de megbirkózni nem tud velük.” (Fritz Perls a Gestalt terápia kitalálója) 

„Az alaplélektannak is nevezett irányzat szerint mindenki másképp látja a történéseket, vagyis ahányan vagyunk, annyiféle valóságot érzékelünk.

Ez a valóság aztán segíthet vagy korlátozhat minket abban, hogy a környezetünkben megfelelően tudjuk működni.

A Gestalt terápia - terapeuta célja, hogy a páciens felismerje saját valóságát, a külső világát, a testi érzeteket és az érzelmeket, és igyekezzen ezeket tudatosítani magában.

Ha ez nem történik meg, nem tud megfelelő döntéseket hozni és helyesen alkalmazkodni a környezetéhez. A Gestalt terápia egyszerű, csak koncentrálni kell, tudatosítani a cselekedeteinket, így az itt és most segítségével képessé válunk elmélyedni önmagunkban és megérteni tetteinket és az érzéseinket.” (egeszseg.org)

Nem véletlenül említi a narrátor a Gestalt terápiát a szövegben. „Mindenki másképp látja a történéseket, vagyis ahányan vagyunk, annyiféle valóságot érzékelünk.” A bizonytalanság központi eleme a regénynek.

Chilében járunk a 20. század második felében. Bujkáló nácik és leszármazottaik, balos értelmiségiek és költők között, akik közül lesz, aki a Pinochet-rezsim kiszolgálójává válik, lesz, aki gerillának áll. Lesz, akiből sorozatgyilkost alkot a lehetőség, és lesznek, sokan, akik meghalnak.

A bizonytalanság regénye ez a könyv, rémtörténet a létező gonoszról. 

A halál előli menekülés regénye, ha másként nem megy, egy utolsó, hősies gesztussal elémenve.

És a végletes önkifejezés regénye, egy ember vagy egy nép géniuszának, alkotni vágyásának története, ami időnként nagyon gajra megy. Így születnek a szürrealista költők és a sorozatgyilkosok, a piramisépítők és lágerállítók, akik lelki alkatukban nem is sokban különböznek egymástól. 

De ez csak az én olvasatom, sok más értelmezése lehet ennek a szerteágazó, metaforikus, költők tucatjaival dobálózó, izgalmas szövegnek. 

Hiány

Mariának kész, végleges élete van. Negyvenkét éves, független, öntudatos értelmiségi. Egy esti iskolában tanít melósokat és bevándorlókat, de nem kényszerből, hanem meggyőződésből. Radikálisan és tudatosan szakított szülei világával – de nem a szüleivel –, anyja bigott katolicizmusával, és apja kommunizmusával, ami végül is ugyanaz. Vakhit, gondolkodás nélkül.
Maria eltöltene még így évtizedeket, tanítással és nyelvészeti könyvének írásával, de teherbe esik egy futó kapcsolatból. A fogantatás pedig mindent megváltoztat. Nem csak a gyermek fogann meg, hanem Maria új élete is. Kap egy hatalmas lehetőséget, hogy ledobja a páncéllá keményedett megszokást. De a baba túl korán érkezik. Maria megszüli a gyermeket, de megszüli a hiányt is. A hiányt, ami eddig is ott volt az életében, csak nem vett róla tudomást. Már nem anya, és még nem anya, méhét egy inkubátor helyettesíti, és az össze-vissza hullámzó érzelmek – düh, remény, kétségbeesés – között Maria nem csak a gyermeke életért, hanem a sajátjáért is küzd. A hiány ellen.
A kórházban töltött hosszú órák alatt van ideje elgondolkodni az életéről, szembenézni a múltjával, kényszerű választásaival, önmegtagadásaival, lemondásaival. Ahogy egyre mélyebbre merülünk a múltban egyre markánsabban bontakozik ki a szülők, és a szülőváros, Nápoly, alakja.
A szöveg olyan gondosan kimunkált, mint Maria élete; steril, mint az intenzív osztály, csak időnként csap át a patikamérlegen kimért mondatok felett a fájdalom, a félelem.

(Ma már tudok olyan könyvet olvasni, mint ez, vagy a Hova megyünk, papa?, de a gyerekeim születése előtt biztosan frászt kaptam volna tőle. Aki még előtte van, annak nem ajánlom.)

Valeria Parrella: A fehér tér (Helikon, 2010) fordította Balkó Ágnes

Nyűvek a húsban

fotó: Toni Härkönen

Azt a félelmet, ami megbénít az utcán egy ismerősnek tűnő arctól, azt az undort, ami hányásként tör elő a belsődből, és még órákkal később is ott kapar a torkodban. Ezt akarta megírni Oksanen. Egy megaláztatás emlékét, amit évtizedekig hordhatsz magadban anélkül, hogy gyógyult sebbé hegesedne. Ebből lett a színdarab, a megerőszakolás időn és téren kívüliségének ábrázolása. Aztán ahogy tovább burjánzott benne a téma, mint egy rákos sejt, lett belőle a regény, ami jóval több lett az alapkoncepciónál: Észtország ötven évének története, egy család életébe sűrítve. Ötven év, amelyben jöttek a szovjet megszállók, a náci felszabadítók (elég visszás, nem?), a szovjet megtorlók, és végül az orosz maffiózók, és ezek így együtt elvittek mindent. A házat, az erdőt, a lányokat, még a nyelvet is, és nem hagytak mást csak félelmet, bizalmatlanságot, haragot.
Oksanen annyi szenvedély és szenvedést zsúfolt ebbe a regénybe, hogy háromra is elég lenne, de elhiszem neki. Az érzékletes leírások, a jól váltogatott elbeszélői és idősíkok mozgalmassá teszik a szöveget, és végig fenntartják a feszültséget. Árulások és megtévesztések kibogozhatatlan hálóját szövi meg, amin a fenyegetettség és a gyűlölet köde ül.
Nyomasztó, kegyetlen, sokáig a húsodban rágó könyv.
Sofi Oksanen: Tisztogatás (Scolar, 2010) fordította Pap Éva

"Ám most, hogy ez az idegen lány itt az ő konyhájában szétteregette meztelen félelmét az ő viaszosvászon terítőjén, nem tudta eltüntetni onnan, pedig azt kellett volna tennie. Hagyta, hogy ez a félelem bekússzon a tapéta és az elöregedett csiriz közé, a hasadékokba, amelyek az odarejtett, majd később megsemmisített fényképek után maradtak. A félelem befészkelte magát a jól ismert házba. Mintha soha nem is távozott volna onnan. Mintha csak ellátogatott volna valahová, hogy estére visszatérjen." 

Állat van bent

Ó igen, állat van bent,
és kivicsorog a számból
kihulló szavakból olykor,
kimorog a fiamra éppen,
és nem csak a magnézium
hiány
miatt van
agyamban
ez a lüktető rosszkedv.

Nézd, tényleg
egy állat van bent,
és boldogan nyihog,
néha,
és trappol,
farkát csóválja
dorombol,
ha nem futsz el előle,
ha megsimogatod.

Tudod, egy állat van bent
és szűköl, nyí,
behúzza a farkát,
összegömbölyödik,
úgy fújtat,
és én is bújnék ágy alá,
rejtőznék szekrénybe,
csak meg ne lásson,
aki most láthat,
meg ne halljon,
aki most hallhat,
mert akkor végem van.

Ó igen, egy állat van bent
és tombol,
rúg, harap, karmol,
zabál odabent,
érzem ahogy
hátamon kiüt
a durva szőre,
és lassan
felborzolódik.

(Amiről ez eszembe jutott: 
Krasznahorkai László - Max Neumann: Állatvanbent (Magvető, 2010) 

A róka volt a vadász

Szürkére fáradt emberek baktatnak
a haláluk elé.
Gyárak, vágóhíd, hajba tapadó bűz.
Külváros.
A folyóparton magányos, csontos fiatal nők
sétálnak a mindent zörgő papírlappá szárító hőségben.

A lapokról egyetlen arc figyel,
és éjjel,
ha elveszik a fényt, ő lesi az alvók álmát,
és az utcákat rovók hátát a bádogozott égről.
Ő a Minden. Szolgái csöndes, ritkán látható emberek.
Törpe hatalmasok. Portások, diktátorok.

Óriási-szűk terekbe szorított, poshadt magányban tengődők,
valami örökös kaparással a torkukban,
amiből csak nehezen szabadul a dal.
És az is csak baj.
Bármi ellened fordítható. Barátból lesz jó áruló.
Lehetsz róka, lehetsz vadász, mindenhogy pórul jársz.

Tudod, hogy a pofonosztó is ember, lehet szerelmes,
nevelhet gyereket. De kit érdekel?
Dögöljön meg!
Az ember kikészül, vagy elfásul, amíg a gonosz Kronosz csak fal,
és mikor már halálra zabálja magát, amikor megreped a kemény burok,
akkor is csak néz, motyog, mert az élete már halott.

(Amiről ez eszembe jutott:
Herta Müller: A róka volt a vadász (Cartaphilus, 2010) fordította: Nádori Lídia)

Helyreigazítás

"Lapunk múlt heti számában megjelent, kiterjedt államellenes összeesküvést leleplező cikkünkbe tévedésből került bele a Fátray név. Sajnálatos szedési hiba történt. Fátray Gyula elvtárs semmilyen módon nem érintett az ügyben. Fátray elvtárstól ezúton is elnézést kérünk.

a Szerkesztőség”

Fátray Gyula magánbeszélgetésben elhangzott kommentárja:

„A jó édes anyjukat ezeknek! Igaza volt a Katinak, már negyvenötben el kellett volna menni innen. Ebben az országban már nem lehet élni.

A szüleim minden garast a fogukhoz vertek, hogy mérnök lehessek és mire mentem vele? Aktágat tologatok, lehetetlen tervszámokat próbálok megvalósíttatni. Tönkre tették az ipart, nincs fejlesztés, egyre rosszabb lesz minden!

Rendben van, most elnézést kértek, de hogyan nézzek azoknak a szemébe, akik hazudtak, akik elárultak? Hogyan üljek velük még hosszú évekig egy irodában? Kit érdekel, hogy egy hétig halálraítéltként jártam az utcákat? Senkit. Mindenki úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. Színjáték az egész! Olyan bűz van itt, hogy rátapad a bőrre!

A háború alatt minden egyszerű volt. A jók voltak a rosszak ellen. De most mi van? Most kik a jók? Ők? Ugyan kérlek! Fasiszták ezek, csak vörösben. Nem teszik transzportba az embert, elintézik helyben. 

Hogy mondhatod, hogy néphatalom, meg egyenlőség? Ez nem osztálytársdalom, ez már kasztrendszer. Faj, vallás, politikai meggyőződés, pénz – minden elválasztja az embereket, nem lehet egyik kasztból a másikba vándorolni. Mi meg birkák vagyunk, és az Internacionálét énekelve megyünk a vágóhídra, ezek az ostoba akarnokok meg jót röhögnek a markukba. Bárkit áldozattá tehetnek, amikor csak akarnak! Én már tudom. Már majdnem magam is elhittem, amit állítottak rólam. 

De hát ki vagyok én? Egy senki. Mégis figyelnek. Miért engem? Mond meg, miért? Nem tudod. Én sem tudom. Most megúsztam, de ki garantálja, hogy nem lesz legközelebb? A tervet teljesíteni kell, és tönkretett emberből sokkal könnyebben megy, mint fogaskerékből...”

Spiró György: Tavaszi Tárlat (Magvető, 2010)