A következő címkéjű bejegyzések mutatása: atomerőmű. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: atomerőmű. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. július 6., szerda

Elsodort világok

Risto Isomäki - Jussi Kaakinen: Elsodort világok - képregény (Nyitott Könyvműhely, 2010. Fordította: Lerch Bella)
[5 olvadó metánjég mező]

Meg kell mondjam, nem vagyok egy harcos környezetvédő. Nem gyűjtök szemetet erdőkben, nem mentek békákat, nem osztogatok szórólapot, nem alkotok élő láncot atomerőművek körül.  Lelkifurdalásom is van emiatt, ezért amit lehet, megteszek: szelektíven gyűjtöm a hulladékot, csak akkor megyek autóval, amikor muszáj, energiatakarékos izzókat használok és kikapcsolom az elektronikus berendezéseket a gyerekeim után, nincs légkondi a lakásomban, és nem dobok el az utcán még egy csikket sem. De sokszor érzem úgy, hogy ez kevés, hogy az már nem elég, ha magunk után eltakarítjuk a hulladékot, főleg akkor nem, amikor a „nagyok” – vállalatok, kormányok – csak a szép deklarációkban foglalkoznak a környezettel.
Nem vagyok természettudós sem, ezért csak kapkodom a fejem, amikor globális felmelegedésről, ökológia katasztrófákról olvasok egymással homlokegyenest ellentétes szakértői véleményeket. Valahogy nehezen hiszem el, hogy egyszer csak elpusztul, vagy lakhatatlanná válik ez az egész kóceráj, biztosan azért, mert még nem szembesültem komoly katasztrófával. A globális felmelegedést is csak azóta tudom elképzelni, hogy milyen is lehet, amióta láttam egy gleccsert – pontosabban nem láttam –, ami ötven év alatt eltűnt.
Amit viszont tudok, hogy az egész bolygó néhány száz, na jó néhány ezer ember miatt szív, akik atomgazdagra keresik magukat a kőolajon és társaikon. Fogalmam sincs, mennyivel lenne drágább az elektromos áram, ha megújuló energiaforrásokból állítanák elő, de előbb-utóbb ezt az árat meg kell fizetni.
A nyugati életforma rengeteg energiát követel, és rengeteg szemetet termel. Gondoljatok csak bele, hogy mennyi fogyasztó működik otthon egész nap magára hagyottan – hűtő, bojler, készenlétire hagyott tévé, számítógép –, és mennyi fölösleges kilométert teszünk az autóinkba – sok olyan embert ismerek, aki néhány száz métert is rest legyalogolni. Nem tudom, hogy mennyi energiát termel egy szélerőmű, egy ár-apály erőmű, hogy mennyire közeli jövő a hidrogénnel, vagy biometánnal hajtott autó, de dolgozni kell ezeken emberek!
Sebezhetőek vagyunk. Ha valaki lenyomja a főkapcsolót, nekünk annyi, ezzel együtt nem hiszem, hogy a civilizáció káros lenne, csak meg kell találni a helyes mértéket. És vigyázni kell a könyvtárakra, mert az elektronikusan tárolt tudással semmit sem érünk, ha nincs áram, vagy internet.
Ha annak a forgatókönyvek, amit Isomäki felvázol, csak a tizede igaz, már akkor is kurva nagy szarban vagyunk.

2010. november 10., szerda

Cserno bili

Stolmár Aladár szerint a katasztrófa – durván leegyszerűsítve – egy túlságosan elnyújtott reaktorleállítási művelet (közben szóltak fentről, hogy kellene még energia, elvtársak, ne kapcsolgassák azt a kurva reaktort) és egy ezzel egyszerre végrehajtott biztonsági gyakorlat (valami szivattyúk leállítása) miatt történt meg.
De ez csak a közvetlen kiváltó ok volt. A bajt a konstrukció hibája okozta. Egyrészt a cirkónium – vízgőz reakció, ami nagy mennyiségű hidrogént termelt (ha jól értettem), és ez, a levegővel keveredve durranógázt hozott létre, ami kiváltotta a robbanást. Másrészt az RBMK (Nagy Teljesítményű Csöves Reaktor) tervezési hibái. 
Az RBMK reaktor hadi fejlesztés volt, és annak idején a hadsereg is üzemeltette azokat. Atomtudósok már a hatvanas években úgy gondolták, hogy ilyen típusú reaktorokat nem lenne szabad üzemeltetni, mert a reaktorok nincsenek hermetikusan elzárva. Egyszerűen túl nagy a cucc, nem lehet köré megépíteni az ún. harmadik védővonalnak számító, egy esetleges balesetnél a teljes fellépő nyomásnak ellenálló épületet. A rossz hír az, hogy még ma is működnek ilyen reaktorok. Jó hír nincs ezzel kapcsolatban.
Stolmár szerint nem csak a csernobili katasztrófát okozta a cirkónium – vízgőz reakció, hanem az 1979-es harrisburgi balesetet is, sőt az összes komolyabb üzemzavar e miatt lépett fel. Ez, Stolmár szerint, szakmai berkekben köztudott, megoldás is lenne a problémára, de a szén-olaj lobbi érdekelt az atomenergiától való félelem fenntartásában, ezért nem derült még ki, vagy legalábbis nem jutott még el a nagy nyilvánossághoz.
Ennyit sikerült kimazsoláznom a kicsit zavaros, magyarázat nélkül maradó szakzsargonnal alaposan megterhelt, nagyarcú szövegből. Nem kizárt, hogy nekem is lenne ekkora arcom, ha én lennék az első (vagy második) atomerőmű-mérnök (vagy mi a bánat) Magyarországon, de akkor is idegesített. Sikerült minden és mindenkit belekevernie a szövegbe. A reykjavíki csúcsot, Katynt, 56-ot; Reagant, Gorbacsovot, Jelcint, őket ráadásul úgy, mintha a tenyeréből fogyasztották volna a savanyú uborkát a vodkához. Kicsit kevesebb önfényezés és több információ, néhány jegyzet, kicsit kidolgozottabb szöveg jobb lett volna.

Stolmár Aladár: Az én Csernobilom: Mi a gond az atomerőművekkel (Silenos, 2009)
A könyvet köszönöm a Silenosnak!