Félbeszakadt napok krónikája

Dragan Todorovic: Félbeszakadt napok krónikája (Európa, 2011. Fordította: Lukács Laura)
[4 szétbombázott összekötő híd]

A XX. században megszámlálhatatlanul sok embernek szakadtak félbe a napjai. Nem csak azoknak, akik meghaltak valamelyik háborúban, hanem azoknak is, akik nem tudták úgy folytatni az életüket, ahogyan eltervezték. A történészek, akik ezeket a dolgokat számon tartják, biztosan tudnának olyan évszázadot mondani, amikor kevesebb volt a békeév, de nem hiszem, hogy tudnának olyat mondani, amikor több civil esett áldozatául a vérgőznek, vagy vált volna menekültté, mint az éppen csak magunk mögött hagyott acsarkodás korában.
Ennek a regénynek a három főhőse először a jugoszláv polgárháborúban, majd a NATO bombázások alkalmával szembesül a háborúval, ami olyan, mint egy titokban burjánzó rákos sejt. A felszínen sokszor semmi nem látszik, de az élet szövetében visszafordíthatatlan a pusztítás. Egyikük, Johnny, az ismert zenész mély meggyőződése ellenére belekeveredik a harcokba, a másik két főhős, Boris és Sara Kanadáig menekül az őrület elől. Hiába, az már ott várja őket. Minden a háborúról szól, a zene, a munka, a bevásárlás.
Todorovic hősei fiatalok, az a háború, amit ők látnak nem annyira a régi sérelmekről, usztasákról és csetnikekről, egy összeeszkábált országról szól, hanem inkább az irigységről. Hogy kinek van nagyobb (és rondább) háza, parabolája, Németországban dolgozó rokona. A dögöljön meg a szomszéd tehene is mentalitásról, meg egy rakás felfegyverzett köztörvényesről és szociopatáról, akiket kihasznál a politika, azok meg kihasználják a lehetőséget, hogy semmilyen hatalom nem korlátozza őket, sőt még biztatást is kapnak, hősként tekintenek rájuk.
És ha ez nem lenne elég, ők hárman még szerelmi háromszöget is alkotnak. A két barát ugyanabba a nőbe szerelmes. Sara Johnny barátnője, de annak eltűnése után Borishoz megy feleségül, hogy könnyebben kapjanak vízumot.
Boris és Sara együtt és Torontóban, Johnny egyedül és Amszterdamban teremt új egzisztenciát a félbeszakad napok után. Nem csak a körülményeik lesznek mások, ők maguk is. Nem lehet azt az életet folytatni, amit elkezdtek Jugoszláviában. És sehol sem jó. Otthon túléléssé zsugorodott az élet, az emigrációban pedig akkor is idegenek, ha befogadják őket. Élő játékfigurák egy aljas és véres ki nevet a végén játékban, ahol nem állhat vissza a kezdőpontra, akit kiütnek.
Ha irodalmilag nem is eléggé kiforrott ez a szöveg, mégis borzasztó ereje van. Olyan, mint egy bomba, elszívja a levegőt a környezetétől.

Két öreg szivar

Umberto Eco – Jean-Claude Carrière: Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől (Európa, 2010) fordította: Sajó Tamás
[4 ősnyomtatvány]

Két öreg szivar beszélget:

Észrevette már, milyen rosszul főznek itt?

Igen! És milyen kis adagokat adnak!

Igaz, hogy itt többnyire könyvekről folyik a társalgás, de ezzel a régi viccel elég jól leírható a szituáció. Két öreg szivar, két intelligens és művelt öreg szivar, elmondja, mit gondol a könyvekről az ősnyomtatványoktól az e-könyvig (Mondjuk az utóbbiról nincs sok mondanivalójuk, pedig a fülszöveg mintha ezt ígérte volna.) És ennek kapcsán olyan egyetemesebb dolgokról is szó esik, mint a kultúra lepárlásának folyamata; az új formanyelvek elsajátításának nehézségei; a megőrzés és ezzel együtt a szűrés/felejtés fontossága; a szabadság és diktatúra egymáshoz való viszonya; vagy Francesco Totti problémás kapcsolata a villanykörtékkel.

Hát igen, elég gyakran elkalandoznak az urak, de nem baj, mert olyankor a legszórakoztatóbbak, még úgy is, hogy időnként ordas nagy baromságokat beszélnek, de szerencsére az öniróniájukat nem hagyták a több tízezer kötetes magánkönyvtárukban. (A jó édes anyukájukat!)

Szóval szerintük azon kívül, hogy minden túl gyorsan változik, és ebben igazat kell adnom nekik, rendben vannak a dolgok. Az emberek egyre többet olvasnak, vagy legalábbis egyre többet forognak könyvek körül, és a könyvvel valami olyan tökéletességet talált fel az emberiség, mint a kerék, amin még jó ideig nincs értelme változtatni.

Ezzel együtt, lehet, hogy eltűnnek majd a könyvek, mint ahogy eltűntek az agyagtáblák, a papirusztekercsek, a pergamenre írt volumenek, és a kézírásos kódexek is az évszázadok alatt. Két dolog viszont nem tűnt el: a tudás rögzítésnek igénye, és képzeletünk, szellemünk megosztásának vágya.

Mit szaglászik itt?

A szaglás az olyan gyanús. - Mit szaglászik itt?
Meg olyan állatias is. Ha igazán érezni akarod a szagokat, négykézlábra kell állnod, mert a legtöbb a talajhoz közel jobban érezhető.
Meg lesajnált is. Állítólag, mióta felegyenesedve járunk nincs is szükség rá, mert mindent remekül látunk. Hátrafelé is mi?
Platón azért kárhoztatta, mert elgyengíti az embert. A bujaság, a testi vágy érzékszervének tartotta. Később egyszerűen gusztustalannak találták a szagokat, és lehet, hogy a kortársak szaga indokolta is ezt, mindenesetre a szaglás kutatása is sokat váratott magára a fennálló averziók miatt. Pedig a szagok körülvették már az ősembert is, de még milyenek, te jó ég! A középkori városok csatorna – szemét – rothadás – ember bűzéről már ne is beszéljünk.
A szaglás körüli miazmás ködöt végül épp a miazmák kezdték eloszlatni. A 18. századtól az orvosok egyre többet foglalkoztak a rossz levegővel, az ártó kipárolgásokkal, megkezdődött a szagok kutatása, de csak a 19. század végére vált általános meggyőződéssé, hogy nem a rossz szagú levegő ártalmas az egészségre, hanem az illatos vagy szagtalan környezetben is előforduló kórokozók. Mindenesetre a bűz évszázadait lassan felváltották az illatok.
A szagok és a szaglás kutatása a már meglévő lelkesedés ellenére is nehezen haladt. A szagokat nehéz befogni, porciózni, tárolni és így kutatásra alkalmassá tenni. A szagok érzékelése hatalmas egyéni különbségeket mutat, míg látni, többnyire, ugyanazt látják az emberek. Az érzékelés intenzitásán kívül nagy különbség van még a szagok minőségének megítélésében is. (Például vannak olyan emberek, aki szerint a fővő kelkáposztának illata van.) A szagérzetek nyelvi kifejezése is problémás. Nehéz egységes szagterminológiát kialakítani. A szaglás sokkal szorosabb kapcsolatban áll az agy ősi részeivel, a limbikus rendszerrel és agytörzzsel, mint a neokortex-szel. Ebből is adódik, hogy inkább az érzelmekre, mint az értelemre hat. Tudat alatt viszont gyakran befolyásolják viselkedésünket a különböző szagingerek.
Ebben a könyvben alaposan körüljárják a szaglás fiziológiáját, a szagok felosztási lehetőségeit, az emlékezetre és viselkedésre gyakorolt hatásait, az életkorral változó szagérzékenységet, valamint a szaglással kapcsolatos betegségeket. Mindezt élvezetes, de tudományos stílusban
Szagoljatok bele, érdemes.

Vroon - Van Amerongen - De Vries: A rejtett csábító: a szaglás pszichológiája (Korona, 2005) fordította: Varga Orsolya, a magyar kiadást szerkesztette: Olcsai Éva

Volt röhögni??

Burger Barna felvétele

Figyelem!  A szövegben erős kifejezések is előfordulnak.

(felütés)
-    Most mit röhög?? Mi a faszt röhög?? Volt röhögni?
-    Száás eetárs jelentem, voltam, de már visszajöttem.
-    Garacziii!! Ne baszakodjon velem, mert leharapom a faszát, és szembeköpöm vele!! Úgy vágom futkosóra, hogy a gombás lába nem éri a betont!!

(nosztalgiázás)
Nem adatott meg mindenkinek, hogy tápos geci lehessen. Mi az a tápos geci? Előfelvételis sorkatona. Olyan szerencsétlen balfék, aki az egyetemi felvételi lapján, az erre kijelölt helyen aláhúzta, hogy sorkatonai szolgálatát a tanulmányai után szeretné letölteni. Erre persze rögtön behívták.
Ha négy-öt férfi összehajol valahogy mindig ide lyukadnak ki, pedig nem volt felemelő élmény. De egyes kocsmafilozófusok szerint a távolság megszépíti az emlékeket. Kocsmapszichológusok viszont úgy gondolják, ez egyfajta elfojtás. A kellemetlen emlékeket agyunk mély latrinájába dobáljuk, a vidám és bajtársias (igen, ez a jó szó) pillanatokat pedig könnyedén felidézzük a megfelelő gombok megnyomásával.
Csak gondoljatok bele: harminc, tesztoszterontól csordultig (szó szerint) töltött húsz év körüli férfi egy szobában (szaknyelven: körlet) Hát nem szép?

(eemészteapicsábagaraczi!)
Most miért kellett ezt? Tényleg nem jutott más téma az eszedbe?
Szívatás föntről és szívatás oldalról. Egymás közti kegyetlenkedés és spicliskedés. Örökös fáradtság, hideg, nyirkos hálótermek. Klikkek, szadisták, bolondok.
Az intim szféra tökéletes hiánya, és rengeteg levezetésre váró agresszió.
Sajátos szókincsű és artikulációjú magyar nyelv, aminek kezdetben még a megértése is gondot okoz.
A totális hülyeség és elhülyülés állapota. A kívánatos rend és szervezettség helyett merő irracionalitás.
És mégis, valahogy az egész ellenállhatatlanul röhejes.

(és valamit a könyvről – úgyis mint spoiler)
Egy görcsös, gátlásos gyerek és kamasz képe van előttem. A Szógyűjtő, a Szűz, a Béna Pöcs.
Áldozat. Aki annyira kivan, hogy az öncsonkítástól sem riad vissza. Aki végül is kilábal ebből, ha ki lehet lábalni ebből.
Mondhatnék még valamit a szövegstruktúráról. A történetszövet erős és gyenge pontjai közötti kohézióról. De egy nagy lófaszt fogok! ;)

Garaczi László: Arc és hátraarc (Magvető, 2010)

Apák, legyetek erősek!

fotó: Ulla Montan

Jonas Hassen Khemiri: Montecore – Egy párját ritkító tigris (Gondolat, 2009) fordította: Papolczy Péter

Jonas Khemiri fiatal író, éppen túl van első regénye megírásán, és némileg megcsömörlött a hirtelen jött sikertől, az író-olvasó találkozóktól, a kiadói smúzolástól. Csak egy sötét, és nyugalmas szobára vágyik. De ekkor villanylevelet kap Kadirtól, apja régi barátjától, és a kibontakozó párbeszéd önvizsgálatra készteti ifjú hősünket.
Na de ki ez a titokzatos Kadir, aki a „billentyűket gombolja” és sajátos arab-francia-svéd, képzavarokkal és bombasztikus metaforákkal teli keveréknyelvén elmeséli Jonas apjának egy lehetséges történtét? Valóban ő az a Kadir, akivel Jonas apja Abbasz Khemiri, az algériai születésű, Tunéziában felnövő, aztán Svédországba emigráló fotográfus gyerekkori barátságot ápol, vagy esetleg maga Abbasz gombolja azokat a billentyűket, hogy ismét felvegye fiával a nyolc éve megszakadt kapcsolatot? Nem tudjuk meg.
Abbasz árvagyerek, apját nem is ismeri, anyját az algériai-francia háborúban veszíti el, sokáig egyáltalán nem hajlandó beszélni, aztán amikor már igen, leginkább fantáziálások hagyják el a száját. Beleszeret egy svéd lányba, az érzelem kölcsönös, és Abbasz, Kadirtól kölcsönzött pénzen, követi a lányt hideg és kiismerhetetlen hazájába. A kissé bohém, és túl büszke Abbasz kezdetben nem tud beilleszkedni a magát túlságosan is komolyan vevő, és a felszín alatt rasszista svéd társadalomba. Lehet, hogy tehetséges fotós, de ezt nem tudja megmutatni. Alkalmi munkákból próbál jövedelmet szerezni, és kevés sikerrel küzd a svéd nyelv elsajátításával. Ennek ellenére vidám és jó apa, aki belsőséges kapcsolatot ápol a fiával, és keményen próbálkozik, hogy választott hivatásában érvényesüljön.
Hogy mi igaz ebből? Fogalmunk sincs.
A Jonas és Kadir közti párbeszédből eleinte csak az utóbbi gondolatait „halljuk”, de aztán szép fokozatosan bekapcsolódik Jonas is, akinek az elbeszéléséből egy árnyaltabb apa-kép bontakozik ki. A gyermekkori csodálattól és szeretettől, a kamaszkori lázadásig, sőt az apa megtagadásáig vezet Jonas útja, aki gyerekként csüggött apja minden furcsa szaván, és imádta a szemében különleges és különc férfit.
A megélhetési gondok, és az egyre erősebb idegengyűlölet rákényszeríti Abbaszt, hogy svéddé váljon. Ezzel egy időben fotósként is sikeres lesz, de nem, mint fotóművész, hanem mint házikedvencek megörökítője. Abbasz a látszólagos elfogadás ellenére, vagy tán éppen a miatt csalódott, megkeseredett emberré válik. Legnagyobb félelme, hogy gyerekei olyan kirekesztettek lesznek, mint ő, ezért megtesz mindent, hogy rendes svéddé váljon, csakhogy ezzel már elkésett. Jonas már kisgyerekként megtapasztalja, hogy a kirekesztettség öröklött fertőzés. „Furcsa” fiú, aki csak bevándorlókkal barátkozik, és leginkább saját fantáziavilágában érzi jól magát. Abbasz sikeresnek látszó beilleszkedése egybeesik Jonas lázadásával a képmutató skandisznók ellen, ezért aztán kettejük harmonikus kapcsolatának felrobbanása elkerülhetetlen. Ráadásul Abbasz önmagával is meghasonlik, a mindenáron asszimilálódni akaró férfi elveszíti identitását, sőt személyisége egy részét is.
Apa és fia eltávolodik egymástól, nem beszélnek egymással, pedig közösek a félelmeik.
A nyolcvanas évek közepén tetőzik az idegenekkel szembeni erőszak Svédországban. Jonas megoldása a harc, de az apja nem akar harcolni. Abbasz úgy látja, hogy a harcos, asszimilálódni nem akaró bevándorlók önmagukkal szemben ugyanolyan kritikátlanok, mint a többségi társadalom tagjai, és logikájuk ugyanolyan rasszista, mint a svédeké. Ő csak egy „magányos, modern kozmopolita egy barbár társadalomban.”
Aztán Abbasz fényképészműhelyét megtámadják, és ez lesz az a bizonyos utolsó csepp a pohárban. A férfi megzavarodik, és, hogy rendet teremtsen a fejében, visszatér Tunéziába. Apa és fia hiába kísérleteznek a harmónia helyreállításával, az oktalanul érzett szégyen már nem engedi közel őket egymáshoz. Kölcsönös meg nem értés és harag lesz az egykori kölcsönös szeretetből és csodálatból. Abbasz úgy érzi, hogy a fia cserbenhagyta, Jonas meg úgy, hogy az apja elárulta. Abbasz tragédiája az, hogy hagyja magát lábbal tiporni, mert nem akar a politika áldozata lenni.

Jonas Khemiri 1978-ben született Stockholmban. Tunéziai apa, és svéd anya gyermekeként. Párizsban tanult, majd az ENSZ-nél dolgozott. Már első regénye a Vörös szem is sikeres volt, ezt követte a Montecore. Mindkét regényt nagy lelkesedéssel fogadta a közönség és a kritika egyaránt, különösen a sajátos nyelvezetét az úgynevezett bevándorló-svédet dicsérték.
Vicces, ironikus és elgondolkodtató. „Ezt a humort nyugodtan nevezhetjük rendkívül komikusnak!”
Azon kívül fordítói bravúr is.
Sok idézetet pakoltam belőle a Molyra.

Miért épp a norvégok?

Fogalmam sincs. De az a helyzet, hogy az utóbbi hónapokban több remek norvég könyv került a kezembe, és mit tagadjam, kialakult valami szerelemféle köztem és a norvég irodalom között. Talán a rezignált felszín alatt állandóan örvénylő nyugtalanság teszi, talán az emberábrázolásnak egy sajátosan norvég módja, vagy valami norwegian way of life, tényleg nem tudom.
Ezeket a regényeket egy olyan nyelven írták, aminek a 19. század közepéig nem volt irodalmi nyelvként használt változata, igaz akkor rögtön kettő is lett.
A nyelv és az azon megszólaló irodalom minden nemzet életében fontos identitásteremtő tényező, de vannak olyan nemzetek, ahol ez még hangsúlyosabb. Ilyen a magyar, és ilyen a norvég is.
A Svédországban, Dániában, Izlandon, a Feröer-szigeteken és Norvégiában beszélt skandináv nyelvek közös múltra tekintenek vissza. Természetesen léteztek nyelvjárásbeli különbségek. Ezek mentén először Izlandon, aztán a 13-14. századra Dániában. Svédországban és Norvégiában is kialakult egy-egy jól körülhatárolható írott nyelv. Csakhogy miután Norvégia elvesztette önállóságát, és először a svéd, majd a dán királyság befolyása alá került, a norvég írott nyelv nem kapta meg azt a politikai támogatást, amit a másik kettő, és fokozatosan elsorvadt. Norvégia írott nyelve a dán lett, ami a városi beszélt nyelvre is rányomta bélyegét, de a fjordok mélyén fönnmaradt a beszélt norvég, és önállóan fejlődött. A napóleoni háborúkban a dánok elveszítették Norvégiát. Igaz, a svédek rögtön rátették a kezüket a felszabadult területekre, de ez a fennhatóság már inkább csak névleges volt és 1905-ben meg is szűnt.
A 19. század közepétől a norvég írók tudatosan kezdtek egyre több norvég elemet használni műveikben, aminek egy új, folyamatosan változó nyelv lett az eredménye, az ún. dán-norvég (dansk-norsk). Ez a nyelv egyre jobban hasonlított a városokban beszélt norvégra, és egyre többen használták, pl. Ibsen is.
Ezzel versengett egy sokkal radikálisabb nyelvi mozgalom, ami egy teljesen új norvég nyelv megteremtését tűzte ki célul. Ez az írott forma lett a „nép nyelve” (landsmål), ami a paraszti nyelvjárásokat és a középkori írott norvégot vette alapul. Mindkét nyelv erős, politikai felhangoktól sem mentes, támogatást kapott. A dán-norvég hívei az ország városias, déli részéről kerültek ki, a konzervatív politikai nézeteket valló urbánus elitből. A landsmål támogatói inkább a nyugati részen élő, radikális, nacionalista nézeteket valló norvégok voltak. A két nyelvváltozat hívei sokáig folytattak elkeseredett küzdelmet egymással, de egyiknek sem sikerült felülkerekednie. Az iskolákban is folyt a küzdelem. Az iskolaszék dönthetett arról, melyik nyelven oktat, de a másikat is tanítani kellett.
A küzdelem mára lecsillapodott, a két eltérő nyelv fokozatosan közeledik egymáshoz, de még megkülönböztethető a dán-norvégból eredő „könyvnyelv” (bokmål), és a népnyelvből kialakult újnorvég (nynorsk). Az írók persze általában nem törődnek ezekkel a különbségekkel, egyedi nyelvhasználatuk pedig folyamatosan alakítja az írott és a beszélt norvégot. (Ezeket nem én találtam ki, ebben a könyvben olvastam.)

Szóval egy kis ajánló a mostanában olvasott norvégokból:
Johannes szívderítő temetése (novellák)
Niels Fredrik Dahl: Úton egy barát felé
Jon Fosse: Álmatlanság
Karin Fossum krimijei (Indiai feleség, Ne nézz vissza)
Jostein Gaarder: Vita brevis
Knut Hamsun: Éhség, Pán
Ibsen drámák, különösen a Vadkacsa és a Solness
Erlend Loe: Naiv.Szuper / Doppler / Doppler, az utak királya
Jo Nesbo krimi trilógiája (Vörösbegy, Nemeszisz, Boszorkányszög)
Hanne Orstavik: Vágy
Per Petterson: Lótolvajok
Linn Ullmann: Mielőtt elalszol, Áldott gyermek

Ezek tervben vannak:
Kjell Askildsen: A thesszaloniki kutyák
Sven Elvestad: Krag felügyelő nyomoz
Jon Fosse: A gyermek
Roger Kurland: Játszótér
Anne B. Radge: Neshov trilógia
Tore Renberg: Szerettem másképp is
Dag Solstad: A mellékszereplő pillanata

A sündisznó eleganciája

Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája (Geopen, 2009) fordította Tótfalusi Ágnes

„Renéenek hívnak. Ötvennégy éves vagyok. Huszonhét éve vagyok a Grenelle utca 7. házmesternője. A szép magánpalotának udvara és belső kertje is van, nyolc nagy luxuslakásra osztották, mindet lakják is és mind óriási. Özvegy vagyok, alacsony, kövérkés, tyúkszem van a lábamon, és rosszabb reggeleken olyan a leheletem, mint egy mamuté. Alig jártam iskolába, mindig szegény voltam, visszahúzódó és jelentéktelen. Egyedül élek a macskámmal, egy nagy, lusta kandúrral, akinek egyetlen különleges tulajdonsága van: lábát húzva jár, amikor neheztel valamiért. Ahogy én, ő sem igen tesz erőfeszítéseket, hogy a hozzá hasonlók köréhez csatlakozzék. Én nem vagyok túl barátságos, bár mindig udvariasan viselkedem, így nem szeretnek, de jól tűrnek, mert tökéletesen megfelelek az elképzelésnek, amelyet a közhiedelem sajtolt a házmesternő paradigmájába; tehát egyike vagyok a fogaskerekeknek, amelyek a nagy, egyetemes illúziót forgatják, mely szerint az életnek van értelme, mégpedig könnyen megfejthető értelme. És mivel valahol megíratott, hogy a házmesternők öregek, csúnyák és barátságtalanok, azt is lángbetűkkel írták ugyanennek a hülye égboltnak az oromzatára, hogy az említett házmesternőknek kövér, gyönge akaratú macskájuk van, és egész nap egy horgolt huzatú vánkoson szundikál.” Csakhogy Renée nem egy átlagos házmesternő. Renéenek van egy titka: kimondottan művelt. Köztünk szólva, műveltebb a ház összes előkelő lakójánál. Járatos az irodalomban és a filozófiában. Kedvencei az orosz írók, a holland festők és a japán filmesek, de a jó kommerszet sem veti meg. Műveltsége magaslatairól lenézi a gazdag, de felületes lakókat, és egy osztályharcos elszántságával ostorozza őket. Persze csak magában, mert az álcájára nagyon vigyáz. Reggel felveszi a bambaság és közömbösség álarcát, és csak akkor veszi le, amikor a házmesterlakás mélyére húzódva olvas. Néhányan mentesülnek megvetése alól: Manuela az arisztokratikus portugál takarítónő, az állatorvosnak készülő lány, és Paloma a különlegesen intelligens tizenéves. Az ő, mármint Paloma megvetése alól viszont senki nem mentesül, leginkább a családja nem. Paloma is álcázza magát, átlagos gyereknek, magában azonban ön és közveszélyes terveket forral. Kettejük párhuzamosan futó elbeszéléséből bontakozik ki sorsuk és a ház lakóinak élete.
Renée okosnak és páriának született, Paloma okosnak és kiválasztottnak. Sok mindenben eltér a sorsuk, de sok mindenben hasonlít a világlátásuk. Mindketten érzékenyen reagálnak a társadalmi igazságtalanságokra és az élet abszurditására. Mindketten elrejtőznek abban a szerepben, amit a társadalom kiosztott nekik, mert ez kényelmes. Nekik is, de főleg a környezetüknek.
Tudatosan és tudattalanul is mindannyian színlelünk. Mindannyian sztereotípiákat testesítünk meg. Minden ember kiállhatatlan és hatalomvágyó, de/és szeretetre és sajnálatra méltó. „Az élet maga, a létezés maga, egyetlen közhely.”
Így mennek a dolgok a Grenelle utca 7.-ben és mehetnének is a szereplők haláláig, ha nem bukkanna fel egy új lakó, a japán Ozu úr, aki pusztán azzal, hogy friss szemmel nézi a dolgokat, nem jelmezeket lát, hanem embereket alaposan megkavarja hőseink életét. Paloma és Renée kénytelen levetni álcáját, és ez  egyszerre jó és izgalmas, de kényelmetlen és fájdalmas is.
Értem én, hogy mitől lett ez bestseller, érzem rajta a cukormázat, látom a tragédiának álcázott hepiendet. De mégsem értem. Hogy egy kicsit Renée és Paloma legyek, azt hiszem nem mindenki fogta az adást, hogy ez a könyv minden gúnyos humora és pátosza ellenére mennyire szomorú és kíméletlen. Mert Renée és Paloma a kivételek.
Szóval, nekem tetszett, és mivel ez egy francia regény van benne egy csomó bonmot:

„Mert ki is az arisztokrata? Olyan valaki, akihez a közönségesség fel nem érhet, bár teljesen behálózza.”
„A politika a kis gazdagok játéka, amit nem adnak oda senkinek.”
„…az ember nem sokat fejlődött a kezdetek óta: még mindig azt hiszi, hogy nem véletlenül került a földre, és hogy többnyire jó szándékú istenek őrködnek a sorsa felett.”
„Az autodidakta meg van fosztva azoktól az irányjelzőktől, amelyekről a felsőfokú oktatás gondoskodik, viszont olyan szabadságot élvez a gondolkodásban, és olyan szintetizáló képesség birtokosa, melynek segítségével oda is eljuthat, ahol a hivatalos diskurzus választófalakat emel, és megtiltja a kalandozást.”
„Ha van valami, amit gyűlölök, hát az az, amikor az emberek a tehetetlenségüket és elmebetegségüket hitvallássá alakítják.”
„…a pszichológusok komikus színészek, akik azt hiszik, hogy a metafora a nagy bölcsek trükkje.”
„A civilizáció a kordában tartott erőszak, a soha be nem teljesedett győzelem a főemlősök agresszivitásán.”
„…csak a pszichoanalízis képes olyan tartós gyötrelmet mérni híveire, mint a kereszténység.”
„Nincs gyerekem, nem nézek tévét, és nem hiszek Istenben, pedig ezeket az ösvényeket azért tapossák ki az emberek, hogy az élet könnyebb legyen számukra.”
„Mondják csak, magukat nem zavarja a lelkük mélyén, hogy egy esernyőtartó kétszázkilencven euróba kerülhet?”

Az utolsó farkas

Krasznahorkai László: Az utolsó farkas (Magvető, 2009) fotó: Szilágyi Lenke

A Sátántangó óta nem élveztem ennyire Krasznahorkai könyvet! Megmondom őszintén, nekem általában sok. Nemrég valakitől azt hallottam, hogy nem illik háromnál több mondatot írni egy emailben. Na jó basszus, de az Krasznahorkainál egy regény!
Az utolsó farkas hőse egy gondolkodásból kiábrándult filozófus, akinek élete három szóval is leírható lenne: hiábavalóság, megvetés, megszokás. A neve mögött már nem él senki. Egy végtelenül mocskos város ócska török kocsmájában ücsörögve issza a legolcsóbb sört, beosztva. Ebbe a posványba érkezik egy meghívólevél a távoli Extremadurából, egy megbízás, amit vonakodva fogad el. De mikor már ott van, akarata ellenére is rabul ejti a táj, a meghitt kietlenség, az ott élők időn és téren kívülisége, büszkesége, bátorsága, állhatatossága, amire a külvilág bármikor rászabadíthatja a kárhozatot, és az utolsó extremadurai farkas legendája.

De mindez, a történet, nem is lényeges, csak apropó Krasznahorkai elmélkedéseihez.

(…) a gondolkodásnak vége, mert vagy az helyzet áll elő, hogy gondolkodás előtti tartalmakhoz nyúl vissza, és az kifejezhetetlen, vagy gondolkodás utáni tartalmakra mutat rá, de akkor is néma kell legyen, szükségszerűen, a nyelv ugyanis már nem alkalmas rá, hogy rögzíthetetlen tartalmaknak formául szolgáljon, nem szolgál többé, mert körbeért, bejárt minden elképzelhető tartományt, és elért oda, ahonnan indult, de végtelenül romlott alakban ért oda vissza, és hát akkor ezt meg hogy mondja el ezeknek a jóakaratú, lelkes embereknek, hogy többé már lehetetlen a gondolkozás, hogy nincs benne kaland és nincs benne tét, s hogy ezért nincs mélysége, és nincs magaslata sem, és hogy nem maradt belőle semmi egyéb, mint az ’ADD IDE’ primitív mocska, a nyelv a szennyesünk, ezt gondolta, és ez a gondolat tette tönkre, és ezért bukott meg, és ezért csúszott le az évek során, és csúszott és csúszott egyre lejjebb és lejjebb, az egyetemi katedráktól egészen a Sparschwein hideg kietlenségéig, mert ha azt mondja, márpedig azt, hogy a nyelv szennyes, akkor magától értetődően beszélni sincs értelme róla, sem úgy, hogy ő teszi, sem úgy, hogy más, ez az egész, a filozófia, nincs már, nem létezik, csak olyan, mintha volna, a könyvek a boltok kirakataiban s bent a boltok pultjain: egy ócska szemétdomb, csak álca, csak maszk, csak díszlet, csak egy undorító hazugság, mert el kell fedniük a tényt, hogy valóságos könyvek, valóságos filozófiák helyett állnak ott, (…)

(…) mindaz, amit mi a létből érzékelünk, nem más, mint a hiábavalóság felfoghatatlan terjedelmű emlékműve, mely az idők végezetéig ismétli önmagát, és hogy nem, korántsem a véletlen szerkeszti a maga rettenetes, kiapadhatatlan, diadalmas, legyőzhetetlen erejével, hanem mintha egy homályos, démoni szándék dolgozna itt, és ez oly mélyen bele van szerkesztve a dolgokba és a dolgok közti állapotok szövetébe, hogy a szándék bűze mindent betölt, egy kárhozat tehát, egy megvetés műve a világ, ez csapja meg az agyát annak, aki gondolkodni kezd, ezért ő nem is gondolkodik, megtanult nem gondolkodni többé, ami természetesen nem vezet sehová, mert azt a bűzt csak érzi, bármire néz, bármerre fordítja a fejét, ez a bűz ott van, mert végül is az ítélet, mely szintén azonos a világgal, azt is tartalmazza, hogy a hiábavalóságnak is és a megvetésnek is, mely a szándék formáját öltötte fel, tudatában kell legyen, a hiábavalóságnak is és a megvetésnek is, folyton, minden egyes pillanatban, aki gondolkodni kezd, viszont elég lemondani a gondolkodásról, és csak nézni a dolgokat, már létre is jön a gondolkodás új alakban, vagyis megszabadulni nem lehet, akár gondolkodik az ember, akár nem gondolkodik, mindenképpen a gondolkodás foglya, és iszonyatosan facsarja az orrát a bűz (…)

(…) a falkából már nem maradtak csak ők ketten, pontosan tudták, mire számíthatnak, ha ember meglátja őket, ezért aztán állandóan változtatták az útvonalaikat, (…) óvatosak, okosabbak, ravaszabbak és bátrabbak lettek, de nem mentek el, és ezt nem nagyon értette senki, mindenki, aki ismerte akkoriban ezt a farkastörténetet, arra számított, hogy két ennyire eszes állat végleg elmenekül innen, de ezek maradtak, mert tudja, mondta neki a vadőr, és újra elindultak valahová a dzsippel, ez úgy van a farkasoknál, hogy ha egy terület az övék, akkor az örökké az marad, egy területnek ha ők az urai, és ez jelenthet akár ötven hektárt is, akkor ők onnan nem is mehetnek el, ez a törvény, ők, a farkasok így gondolják, vagyis ennek szellemében élnek, ezért nem mozdult innen ez az utolsó kettő sem, ezért nem mentek el, mert nem tudtak elmenni, még a veszély állandó tudatában sem, elhagyni azt, ami az övék, amelynek a határait megjelölték folyamatosan, nem, ez az ő számukra egyenlő volt a lehetetlennel, sőt, ő, mutatott magára ez a José Miguel, meg van róla győződve, hogy a törvényben náluk erős szerepet játszik a büszkeség is, hogy tehát felfoghatjuk úgy is, hogy büszkeségből nem mentek el innen, mert a farkas nagyon büszke állat, büszke, köpte ki szinte a szót a vadőr (…)

jaranme?-ku?pi-popna-ui-yuwa

A cím ausztrál őslakos rembarrgna nyelven azt jelenti: ha lopózva próbáljuk becserkészni a kengurut, megérezheti verítékünk szagát. Ezt is megtudhatjuk Tore Janson érdekes és szórakoztató könyvéből. A példával azt igyekszik bizonyítani, hogy minden nyelv egyenlő, nincsenek fejlett ill. fejletlen nyelvek, csak a körülményekhez, a használathoz alkalmazkodó nyelvek vannak. Az említett ausztrál nyelv kevés hangot használ viszont nagyon fejlett a ragozása, a koiszán nyelvek (busmanok) viszont rengeteg hangot használnak (egyes nyelveik több mint százat) de egyszerű a mondattanuk. Vagy hogy közelebbi példát hozzunk: a spanyol öt alap magánhangzót használ, viszont rengeteg igealakot, az angol jóval kevesebb igealakot, viszont több hangot, diftongust. A természeti népek ill. az ipari civilizációban élő népek nyelveinek szókészlete is lehet egészen eltérő.
A könyvből megtudhatjuk azt is, hogy mikor és miért keletkeztek a nyelvek. Milyenek lehetnek kétszáz vagy akár kétezer év múlva? Hány nyelvet beszéltek tízezer éve és hányat beszélnek most? Megismerkedhetünk a nagyobb nyelvjárásokkal, a nyelvi identitás fontosságával.
Megtudhatjuk, hogyan keletkeztek új nyelvek az utóbbi négyszáz évben, pl. a norvég, az afrikaans vagy a kreol. A kreol nyelvek kialakulása különösen érdekes. Ma kb. ötven nyelvet sorolnak a kreol nyelvek közé. A legtöbben a haitit beszélik (kb. 6 millióan), ami már irodalmi és oktatási nyelv is, de van olyan is amit csak alig száz ember használ (pl. a papiamenta). A Nyugat-Afrikából Amerikába szállított rabszolgák eleve soknyelvű területről származtak, és a rabszolgatartók szándékosan keverték is őket. Így egy-egy ültetvényen csak néhány ember beszélte ugyanazt a nyelvet. A nyelvi identitásuktól megfosztott emberek kénytelenek voltak egy új nyelvet létrehozni. A szókincs jelentős része a hajcsárok nyelvéből származott, mivel ezt muszáj volt megtanulni (angol, francia, spanyol, portugál, holland ill. ezek keveredése), de a nyelvtanuk nem feltétlenül hasonlított az adott nyelvre. Egy-két generáció alatt kialakult egy saját nyelv.
Hasonlóan érdekes a norvég és az afrikaans keletkezése, és a Janson által felvetett többi téma is. Olvassátok el!
Tore Janson: Beszélj! – A világ nyelvei – tegnap, ma, holnap (HVG Kiadó, 2003)