A következő címkéjű bejegyzések mutatása: nem CSI. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: nem CSI. Összes bejegyzés megjelenítése

2009. július 6., hétfő

Nem CSI - Sejer

No tessék még egy norvég krimi író! Karin Fossum regénye úgy kezdődik, hogy egy kislány beszáll egy furcsa idegen autójába, és nekem itt majdnem véget is ér, mert nem nagyon bírom az ilyesmit. Sajnos az én agyam úgy működik, hogy ilyenkor rögtön elkezd képeket gyártani.
A fjord mélyén megbúvó faluba megérkezik Sejer felügyelő, hogy kiderítse, mi történt a kislánnyal. Aztán koppan az állam, a kislány megkerül, és mire a leesett testrészt visszaillesztem, már egy másik nyomozásban találom magam, az eltűnt gyerek keresése közben egy fiatal lány holttestére bukkannak.
Sejer intelligens, melankóliára hajlamos rendőr, Maigret-féle nyomozást folytat, sokat kérdez, sokat töpreng. Esténként könyvekkel zsúfolt paneljában egy whisky és egy sodort cigi társaságában gondolja végig az ügyeit. Kérdezősködése nyomán kibontakozik a falu titkos élete, előkerülnek a szekrényekbe rejtett csontvázak, a látszólag rendezett életek néhány óra alatt összekuszálódnak.
Ibsen és Strindberg elégedetten dörzsöli a tenyerét.

2009. május 20., szerda

Nem CSI - Brenner

Wolf Haas: Halottak feltámadása (Brenner nyomozó történetei 1.)
Scolar, 2009


Szóval kiszúrtam ezt a könyvet a neten, hogy aszondja osztrák krimi, meg Brenner felügyelő. És tudod, hogy nekem a nagyapám Brenner és a Csáth Gézának is ez volt a lányneve, úgyhogy tudtam, hogy ezt el kell olvasnom, mi sem természetesebb.
De figyelj! Szóval van ez a Brenner, aki nemrég még rendőr volt, de marhára nem bírja az új főnökét, és negyveniksz éves fejjel otthagyja a rendőrséget, de olyan mákja van, hogy rögtön felfogadja egy nyomozóiroda és megbízza azzal az üggyel, amin utoljára dolgozott, mert a biztosító ad a látszatra, és meg akarja oldani a két megfagyasztott amerikai ügyét. Ja mer’ azt még nem mondtam, hogy onnan indul az egész, hogy egy ilyen osztrák kisvárosban találnak két hullát a síliften, de a fő gyanúsítottnak tuti alibije van, úgyhogy a rendőrség nem tudja lezárni a dolgot. És akkor visszajön ez a Brenner és elkezd újra nyomozni. Olyan az ürge, mint aki kettőig se tud számolni, mindent felír, nem tud semmire koncentrálni, körülményes mint a fene. Hozzá még olyan rendőrfeje van, hogy ellenszélben száz méterről ki lehet szúrni, persze nem is kell titkolóznia, mindenki tudja, hogy miért van ott. Na de azért nem olyan béna, mint amilyennek látszik, szépen kikerüli az összes bepalizást, és a végén persze megoldja az ügyet. Ráadásul még a nőknek is bejön ez a kicsit tesze-tosza stílusa, meg az érdekes kék szeme, majdnem be is csajozik, de a kis tanárnő, akire szemet vetett már foglalt. A helyi újságíró a pasija, egy ilyen idegesítő kis zseléhuszár. És pont ettől volt jó még, hogy van benne egy csomó ilyen figura, mint ez az újságíró. Van a Liftes Lojzi, aki megtalálja a hullákat, és ő a helyi önkéntes tűzoltók parancsnoka, meg a faluszínház egyik színésze. Aztán még a Goggenberger Johnny a helyi taxis, akinek egy régi rózsaszín Chevyje van és mindenhova konstans ötvennel megy, és még egy csomó jó arc, olyan az egész, mint valami paródia, hogy nesze itt egy osztrák kisváros az összes hülyéjével.
És még jól is van megírva. Van egy mesélő, és olyan az egész, mintha egy kocsmában ülnél vele és így söröznél, és ő meg elmesélne egy sztorit erről a Brennerről, aki valahogy ismerőse, mert sok mindent tud róla. De az nem derül ki, hogy ki mesél, de állítólag majd valamikor a későbbi részekben ki fog. És jó a stílusa is, van benne egy csomó szójáték, meg nyelvi vicc, és időnként elhallgat dolgokat, éppen csak ki nem szól, hogy gondolkozzál öcsi! Azt írják az utószóban, hogy olyan mintha a Thomas Bernhard krimit írt volna, és tényleg.
Szóval olvasd el, majd legközelebb odaadom.
Iszunk még egyet?

2009. április 24., péntek

„Az ügyes rendőrök mind csúnyák.”

Az animus nagyot dobott a skandináv krimik sorozattal. A svéd Van Veeteren vagy az izlandi Erlendur felügyelő tökéletesen eltalált figurák, akik nagyon hiányoztak már az amerikai krimik által uralt piacon. Róluk majd később, mert az abszolút favoritom jelenleg Harry Hole az osloi rendőrség gyilkossági nyomozója. Harry 1.90 magas, majdnem kopaszra nyírt, árkos arcú negyvenes, aki Levi’s farmerban, Martens bakancsban és feliratos pólókban üldözi a bűnt. Napi betevője a kávé, a cigaretta és a sör. Nem könnyű eset: lázító, arrogáns, önfejű, örök ellenzéki, gonosz poénjai vannak, és nem áll tőle távol a bosszú és a káröröm. „Kezdek mogorva vénember lenni, régebben csak mogorva voltam.” Bár munkamániás, nem emeli piedesztálra a rendőri munkát. Egy szakma, amiből meg lehet élni és néha még jót is tesz vele – ennyi erővel lehetne könyvtáros is – és bár tíz jó okot fel tudna sorolni amiért rendőr lett, egyikben sem hisz. Épp az ellentéte Tom Waalernek a sztárnyomozónak, akinek germán arcéle, „barna inge”, és Hasselhoffra emlékeztető mosolya van – ezzel mindent el is mondtam róla!

Az első Harry Hole regényben (Vörösbegy) egy, a második világháborúig visszanyúló ügyben nyomoztak, és ennek során megölték Harry társát, amitől ő természetesen kiborult. Az új részben Hole tovább üldözi a gyilkost, de közben meg kell birkóznia egy nem mindennapi bankrablással és egy volt barátnő halálának rejtélyével. Harry maga is gyanúsítottá válik, életveszélybe kerül, és kénytelen magánnyomozást folytatni. A nyomok minduntalan összekuszálódnak, minden egyes új lehetőség szinte azonnal semmivé foszlik, de hősünk a rendkívüli arcmemóriával rendelkező Beate Lønn és a karizmatikus maffiózó Raskol segítségével mindkét ügyet megoldja. Továbbra sem derül fény azonban a meggyilkolt társ ügyére, úgyhogy harmadik rész is várható!

Jo Nesbø remek stílusú, pergő ritmusú, mégis a nyomozás aprómunkáját is bemutató krimit tett az asztalra (ismét). Nagyszerűen tartja fönn a feszültséget az elhallgatásokkal, de megadja a bennfentesség élményét is (mi olyan dolgokat is tudunk, amiket Harry nem.) A fejezetek – főleg a regény elején – szépen úsznak egymásba, és az első néhány oldal kimondott stílusbravúr. Letehetetlen!

Nesbø, aki volt már profi focista, hivatásos katona és rocksztár is, szerencsére rájött, hogy igazából író.

Jo Nesbø: Nemeszisz (Animus, 2008)

2009. április 3., péntek

Matt Scudder

Először még a nyolcvanas évek közepén (uhh!) olvastam Blockot, akkor jelent meg az Albatrosz sorozatban a Betörő a szekrényben című történet, és már akkor is tetszett. Aztán amikor az Agave elkezdte kiadni a Block regényeket, rákaptam a Matt Scudder sorozatra.
Az elsők nagyon bejöttek, a közepét kicsit untam, most megint tetszik. Hogy miért? Azt hiszem, a negyedik résznél jött el az a pillanat, amikor kezdett elegem lenni az állandó ismétlésekből. Ez a baj a sorozat krimikkel. Az író nem alapozhat arra, hogy mindenki elolvas minden egyes részt, ezért aztán néhány kulcsmomentumot újra és újra be kell építeni a történetbe. (Scuddernél pl. a véletlenül lelőtt kislány esetét) Viszont sokkal több előnye van: föl lehet építeni a figurát, regényről regényre lehet alakítani, öregíteni, új szokásokkal és tulajdonságokkal felruházni. (pl. a kőalkoholista Scudder egy delírium után megpróbál lejönni a piáról, és csatlakozik az AA-hoz) Ugyan ilyen aprólékosan föl lehet építeni a környezetet, jelen esetben New Yorkot, és a mellékszereplők, visszatérő alakok egész kis rendszerét lehet a történetekbe építeni.
És Block éppen ezekben a legjobb. Pazar a helyszínrajz, az ember szinte érzi a szagokat, a mellékszereplők megformálása aprólékos. Scudder figurája részről részre alakul, gazdagodik, míg végül már ismerősünkként tekintünk rá.
És hogy miért tetszik újra? Egyrészt, mert a Nyolcmillió halál úgy, ahogy van remekmű (ez lett volna a sorozat vége, de rábeszélték a folytatásra), másrészt, mert az utolsó magyarul megjelent részben (A penge élén) Block végre abbahagyja az ismételgetést (egy szó sem esik a kislányról)
Scudder figurája nem újdonság a krimi irodalomban (Hammett, Chandler, hogy mást ne mondjak). Block nem újító, de nagyon jó epigon, aki hatalmas életművet fog maga után hagyni. Scudder alakjában pedig egy nagyon szerethető antihőst sikerült megalkotnia, aki veszett ügyeket vállal, őszinte, vívódó típus. Képes nagy dolgok felett egy vállrándítással elsiklani, míg az apróságokon hosszan agyal. Kicsit kiábrándult és nagyon magányos ember. Az ügyek, amikben nyomoz „kis” bűnök, még akkor is, ha gyilkosságok. Ezekben a krimikben nincsenek nagy összesküvések, vérengző sorozatgyilkosok, az elkövetők és az áldozatok is mindennapiak. Kisemberek, lúzerek, akik a 70-es, 80-as évek New Yorkjának szürke utcáit koptatják. Minden különbség ellenére is Simenon Párizsára emlékeztetnek ezek az utcák a rossz bérházakkal, mogorva gondnokokkal, sarki bárokkal.

A Matt Scudder sorozat darbajai:

The sins of the fathers (1976) - Az apák bűnei (2004)
In the midst of death (1976) - A halál völgyében (2005)
Time to murder and create (1977) - A pusztítás és teremtés ideje (2004)
A stab int he dark (1981) - Döfés a sötétben (2007)
Eight million ways to die (1982) - Nyolcmillió halál (2007)
When the sacred ginmill closes (1986) - Ha a szent kocsma is bezár (2008)
Out on the Cutting Edge (1989) - A penge élén (2009)
A Ticket to the Boneyard (1990)
A Dance at the Slaughterhouse (1991)
A Walk Among the Tombstones (1992)
The Devil Knows You're Dead (1993)
A Long Line of Dead Men (1994)
Even the Wicked (1997)
Everybody dies (1998)
Hope to die (2001)
All the Flowers Are Dying (2005)

2009. március 11., szerda

Nem CSI - Brunetti

Az előző "nem CSI" bejegyzésben ígéretet tettem, hogy lesznek még európai krimik, nos ha kicsit késve is de itt a második rész. És rögtön meg is szegem az ígéretemet, mert itt félig-meddig amerikai krimikről lesz szó. Donna Leon ugyanis amerikai, de húsz évig élt Velencében, ahol történetei játszódnak. A krimik állandó szereplője Brunetti felügyelő sok mindenben ellentéte a szicíliai Montalbanonak. Nem politizál, de azért szimpatizál a Lega Norddal, nem különösebben szereti a bevándorlókat, főleg szicíliai főnökét. Nincs nagy véleménnyel az EU-ról. Szegény családból származik, felesége azonban egy régi velencei arisztokrata család sarja - ami gyakran konfliktusok forrása. Brunetti mániákusan törekszik az igazság kiderítésére, teljesen belefeledkezik az ügyekbe, legyenek akármilyen jelentéktelenek is. Úgy érzi, nem csak a törvénytelenségek ellen kell küzdenie, hanem minden bűn ellen, ha már nem létzik isteni igazságszolgáltatás. Ennek ellenére nem inkvizitor, hanem megértő, szociálisan érzékeny ember.

A regények másik állandó szereplője maga a Város. A helybeliek Velencéje, ami legtöbbször rejtve marad a túristák elől, a környék ipartelepei, az omladozó épületek, az Aqua Alta, amikor csak gumicsizmában lehet közlekedni, a mindenen átfújó hideg szél.

Donna Leonnak hat regénye jelent meg magyarul. Az első kettő még Tandori Dezső fordításában az Ab Ovo kiadónál: Halál idegenben, Cián Velencében (ennek második kiadása Méregpohár az operában címen). A többi az utóbbi két éveben a Geopennél: Bíbornál is sötétebb, Gyilkosság receptre, Végzetes áradás, Nemesi kisugárzás.

2009. február 17., kedd

Nem CSI - Montalbano

Tulajdonképpen nincs semmi bajom a CSI sorozatokkal, nézni is szoktam (kivéve a Miamit, mert az azért gáz), de olvasni jobban szeretek olyan krimit, ami megdolgoztat. Amiben egy „nagysebességű vérspriccből” (vagy miből) nem következik automatikusan, hogy az elkövető negyvenes fehér férfi, kék boxeralsóban. Szóval az olyan krimiket szeretem, amikben van egy karakteres nyomozó, aki kérdezget, töpreng, kombinál, lelki mozgatórugókat keres, ilyesmik. (Esetleg iszik, cigarettázik, lelkibeteg, jókat eszik, nőcsábász, de ez már fakultatív.) Azt meg külön szeretem, ha ezeket a dolgokat Európában csinálja. Például Szicíliában, mint Andrea Camilleri nyomozója Montalbano felügyelő. Jó történetek, jó hely- és korrajz, jó figurák – minden adott egy jó krimihez, vagy akár többhöz is. Olvastam volna még, de csak ennyi jelent meg magyarul:
Az agyagkutya (Bastei, 2001); Az uzsonnatolvaj (Bastei, 2001); A hegedű hangja (Bastei, 2002) A víz alakja (Mágus, 2004)