[5 jégbe fagyott nap]
Amikor Karin Fossum regényt olvasok, akkor Sejer a kedvenc felügyelőm, ha Nesbøt, akkor Hole, ha meg Indriðasont, akkor Erlendur, nem is vitás. Pillanatok alatt tudok azonosulni ezekkel az emberekkel, sőt, mivel már jó néhány történetük a hátam mögött van, már akkor bent ülök az irodájukban, a magánytól terhes lakásukban, a leharcolt autójukban, amikor még épp csak kezembe veszem az új történetet.
Ezek a már-már aszkétikusan férfias, de ezzel együtt érzelmes és vívódó figurák nekem nagyon szimpatikusak. Nem csak a bűnnel birkóznak, hanem saját démonaikkal is, és tisztában vannak azzal, hogy egyik küzdelemben sem nyerhetnek. A háborút el fogják veszíteni, legfeljebb csatákat nyerhetnek, de ez nem jelenti azt, hogy ne kellene harcolni, még ha néha értelmetlennek és fölöslegesnek is tűnik.
Ezek a már-már aszkétikusan férfias, de ezzel együtt érzelmes és vívódó figurák nekem nagyon szimpatikusak. Nem csak a bűnnel birkóznak, hanem saját démonaikkal is, és tisztában vannak azzal, hogy egyik küzdelemben sem nyerhetnek. A háborút el fogják veszíteni, legfeljebb csatákat nyerhetnek, de ez nem jelenti azt, hogy ne kellene harcolni, még ha néha értelmetlennek és fölöslegesnek is tűnik.
