Két egyestés

Kerékgyártó István: Rükverc (Kalligarm, 2012)
[3 és fél sebességfokozat]

Már az előző Kerékgyártó regénnyel, a Trüffel Milánnal is gondban voltam. Nem nagyon tudtam eldönteni, hogy tetszik-e, vagy nem. Akkor azt írtam föl magamnak úgy száz oldal után, hogy biztosan rengeteg anyaggyűjtés van mögötte, és ez sajnos látszik is. Merthogy nem gördült. Időnként krúdys volt, időnként mikszáthos, de arra ugye ott van Krúdy és Mikszáth. Éreztem benne végig valami esetlegességet, úgyhogy nem lepődtem meg különösebben, amikor a Kerékgyártó István azt mondta, hogy többször a fellelt háttéranyag formálta a figurát és a történet irányát. 

A Rükverc egy fejezetét (Reggeli látogató) hallottam élőben a szerző felolvasásában, és bátran állíthatom, hogy ez a legjobban sikerült rész. A többi sem rossz, még azt is megkockáztatom, hogy jó, de azért mégsem annyira jó. Hiányzik belőle valami eredetiség. Szerintem többet ki lehetett volna hozni ebből a hétköznapi Benjamin Button-variációból, de azt el tudom képzelni, hogy színházban jobban él. (Nem láttam.)

Ray Loriga: Égből pottyantak (Európa, 2008. fordította: Mester Yvonne)

Közepes road movie-könyv (bár ez képzavar) Thelma és Louise nyomdokain. "A" kategóriás filmet is csak akkor lehetne belőle rendezni, ha mondjuk az ifjú Joaquin Phoenix lehetne a főszereplő. Loriga úgy járt, mint a főszereplője, csak három golyója volt a tárban. Sőt, inkább csak két és fél. 

Azért néhány jó mondat, amiből jó filmes beszólás lehetne:

"A strand fogalma kikészítette." 

"Anyám szerint közvetlen összefüggés van a szakadt farmer meg aközött, hogy valaki embert öl." 

"Ha valamitől kikészülök, hát ettől az apás történettől igen. Millió idiótát ismerek, akinek van apja."

"(mamának) tetszett, hogy zajongunk. Egy férfit hallani kell. Ilyen a természete. Sose bízz olyan férfiban, aki nem csap zajt."

Pomponius Flatus különös utazása

Eduardo Mendoza: Pomponius Flatus különös utazása (Európa, 2011. Fordította: Pál Ferenc)
[4 visszadobott kereszt]

Barátaim! Rómaiak!

Azt mondja itt ez a centurió a fülszöveg, hogy ez Eduardo Mendoza legsikeresebb könyve. Ez egy dolgot bizonyít polgártársak, hogy a cézár is tévedhet, még ha ezerfejű is. Merthogy olvastam én már sokkal jobb Mendoza könyvet, az egészen varázslatos Csodák városát.

Ebben a regényben Pomponius Flatus, római polgár a lovagok rendjéből, elhivatott természettudós és botcsinálta filozófus végigfossa a birodalmat, hogy megtalálja a bölcsesség forrását. A mindféle szennyezet vizek kortyolgatása közben lerongyolódva és felpuffadva eljut Názáretbe, ahol a véletlen és pénztelenség rábírja, hogy elfogadja a gyermek Jézus megbízását: derítse ki, ki ölte meg a gazdag Epulón, akinek meggyilkolásával Józsefet az ácsot, Jézus apját vádolják.

Pomponius Flatusnak kis szerencse és sok hízelgés árán kétszer is sikerül elérnie a keresztre feszítés elhalasztását, és végül, mint egy ókori Herkules Poirot fényt derít a rejtélyes ügyre.

Ha úgy tetszik, Mendoza regénye történelmi krimi, ha úgy tetszik épp ezek paródiája. Egy ügyesen összerakott, szórakoztató regény. Nem több. De nem is kevesebb.

(Persze, ha úgy döntök, hogy mélyebbre ások, akkor én ebben a kereszténység, ill. az egyistenhívő vallások kritikáját is láthatom. Pontosabban azt a nézetet, hogy az ember és az istenek együttélése sokkal harmonikusabb a politeista vallásokban. Mennyivel egyszerűbb az életünk, ha nem mindig ugyanazt az egy istent kell káromolni vagy éltetni!

De azt is megértem, ha valaki úgy gondolja, nem cél harmonikus viszonyt kialakítani az istennel/istenekkel.)

Elemi, kedves Chaplin.

William Gillette Sherlock Holmes szerepében

Rafael Marín: Sherlock Holmes és az Einstein-gyár (Metropilis Média, 2009)

Ez jó mulatság, férfi munka volt. Mármint Rafael Marín nemistudommicsodája. Hát regénye persze, de milyen? Mert egyrészről ez egy krimi, igazi Sherlock Holmes-sztori, másrészről a Frankensteinre hajazó fantasztikus történet, de leginkább egy jól sikerült vicc, ironikus kevercs, egy pastiche.
Marín fog egy rakás valóban élt személyt – Chaplintől Einsteinig –, és egy másik rakás kitalált figurát – Holmestól Grissomig –, néhány történelmi tényt, sok-sok fikciót és jól egybegyúrja őket. Összedogozza egy fordulatos cselekménnyel, megszórja egy rakás könyves, filmes, képregényes utalással, és kész is a pástétom.
A történet narrátora Charlie Chaplin, aki gyerekkorában a Holmes nyomozásait segítő, és a detektívet istenítő kölyökbandának a Baker Streeti Szabadcsapatnak volt a tagja. Ezzel kezdődik a sztori, a szürke, sivár és szutykos Londonban, pontosabban a hírhedt Whitechapelle negyedben, nem sokkal a Hasfelmetsző után. Néhány év elteltével az ifjú Chaplin már egy Holmesról szóló színdarabban tűnik fel. Az egyik előadás előtt elrabolják a Holmest alakító híres színészt, William Gillette-et, de Holmes parádés beugrással megmenti az előadást, és Charlie-t maga mellé véve nyomozásba fog egy titokzatos, világuralomra törő szekta után, akik a világ legintelligensebb emberére vadásznak. Nem, nem Holmesra, hanem Einsteinre. Ennyi! Többet nem árulok el, mert az csúnya spoiler lenne. A lényeget talán ennyiből is meg lehet érezni. Azt a szórakoztató játékot, ahogy Marín a történeten belül valóságot kreál a fikcióból és fikciót a valóságból, a fikció különböző szintjeit összekeveri, egymásba csúsztatja, szereplőiével szerepet játszat. Belekever a történetbe mindent és mindenkit, aki épp arra jár – pl. Lord Byront, Oscar Wilde-ot, Aleister Crowleyt, Adolf Hitlert -, és gúnyos fricskákat oszt az oly divatos „történelmi korokon átívelő összeesküvések”-ről szóló regényeknek.
Marín nagyvonalúan aknázza ki a kollektív tudatunkban és műveltségünkben rejlő lehetőségeket. Doyle és Holmes, Chaplin és az általa kitalált csavargó figurája egyaránt része a kulturális tapasztalatunknak, csakúgy, mint Mary Shelley és Frankenstein doktor, vagy akár Don Corleone, Ben Kenobi és Regős Bendegúz.
Utóbbiak persze nem szerepelnek a regényben, de akár szerepelhetnének is, hiszen a variációs lehetőségek száma csaknem végtelen. Ettől jó a játék.

Kulcscsont és bájdorong

Nemrég találkoztam ezzel a hírrel:

„Emlékművet állítottak az amerikai sztárkerékpáros, Lance Armstrong törött kulcscsontjának a spanyol Antigüedad falucskában. A hétszeres Tour de France-győztes tengerentúli versenyző egy hónappal ezelőtt az ország északi részén fekvő, négyszáz lelkes település közelében bukott a kasztíliai körversenyen, akkor törte el a kulcscsontját, amit aztán meg is kellett műteni. Az As című lap kedden azt írta, hogy az emlékmű egy, a hátsó kerekével egy kőbe erősített kerékpárból áll, a kövön lévő táblán pedig az áll: «Armstrong kulcscsontja»". (MTI 2009.04.21.)

És azonnal Cela fergeteges szatírája jutott eszembe róla. Camilo José Cela: Az archidonai bájdorong páratlan és dicsőséges hőstette (Európa, 1991) ford. Szőnyi Ferenc

Az alaphelyzet:

„Bizonyítékok alapján megállapítást nyert, hogy 1971. október 31-én Archidona városában, az Arcidona moziban egy énekes flameco-előadás közben a vád alá helyezett P.B.A. kezével ingerelte vőlegénye, az ugyancsak vád alá helyezett A.A.M. nadrágjából előhúzott nemi szervét, aminek következményeképp ondóval szennyezték be a nézőtéren helyet foglaló R.B.V.-t és feleségét, M.L.C.R. asszonyt…”

Eddig a tények. És bár az önzetlen honleányt és kivert kutya vőlegényét a kegyetlen hatóság elítéli, kárpótlás lehet nekik, hogy hírük egyre nagyobb lesz. Megmozgatja a tudósok és a Spanyolországért aggódó értelmiségiek fantáziáját is, és hamarosan beindul a tudományos kutatás és a legendagyártás.

„Áldott legyen a mindenható Isten, amiért megengedte, hogy ilyen prekonciliáns fütykösöknek és özönvízszerű magömléseknek kortársai legyünk! Ámen. Éljen Spanyolország! Mily nagyok is azok a nemzetek, melyeknek kemény farkú fiait nemi károkozásért ítélik el! (…) Kérlek, továbbítsd kérésemet a Málagai Tartományi Hivatalnak, hogy tegyen javaslatot egy országos szintű tisztelgésre a dicső szerszám tulajdonosa, a haza büszkesége és dicsősége, minden hazafi példaképe előtt. Fel lehetne állítani a tiszteletére gránitkőből egy emlékoszlopot, legömbölyített tetején egy lámpással – ez lenne az archidonai falloszfárosz – melyet egészen az afrikai partokról látni lehetne; kiadhatnának képeslapokat róla készült fényképekkel, és gyárthatnának galléra kitűzhető kis fütyiket…”

„Nagy örömmel vettem hírét (mint férfi és mint spanyol, nem mint katolikus) annak az eseménynek, amelyet már országszerte úgy emlegetnek, mint az «archidonai eset» vagy még pontosabban «az archidonai rejszolás». A kérdés, ahogy én látom, fontos, és nem mehetünk el csak úgy szó nélkül mellette. Igen, az eset irodalmilag is megéneklésre méltó, én egyenesen fajunk eposzát látom benne; olyan esemény ez, mely mázsás csapásokkal zörget azoknak a zsibbadt agyaknak a kapuján, melyek azt gondolják, hogy a századokon át űzött rejszolás és a zsebhoki lassacskán elsorvasztotta fajunkat. (…) Egy szigorúan tudományos szempontok szerint kiválogatott munkacsoporttal végzett kísérleteink alapján, melyekben néhány skandináv női munkatársunk is – valamennyi a kérdés nemzetközi ismerője – a segítségünkre volt, arra a megállapításra jutottunk, hogy a spanyol férfi penális és vesico-exkretális izomzata jóval fejlettebb és erőteljesebb, mint a világ többi férfiaié, megközelíti a bika hasonló izomzatának erejét. (…) Orvosok, tudósok és tudományos kutatók egy szűkebb csoportjával kutatóteamet hoztunk létre, melyhez egy fizikus is csatlakozott, a Poiseuille és Venturi törvények, valamint a Reynolds-féle folyadékdinamikai egyenlet specialistája, sőt egy városi tisztségviselő is hajlandó együttműködni velünk, aki az öntözőcsövek használatával és karbantartásával van megbízva. Reméljük, eredményesen fogunk dolgozni.”

Ah, a spanyol férfilélek!

Antigüedad egyébként rendelkezik még egy nagyszerű emlékművel, amit a spanyol katonai repülés úttörőinek állítottak. A kiállított gép rejtélyes módon egy amerikai F-4 Phantom.

A jövőben minden falu híres lesz 15 percre.

(Cela fotóját Daniel Mordzinski készítette.)

Spanyol válogatott

Az Espanyol kapusa Jaume Cabré hosszú évek óta stabil tagja a válogatottnak. Gyakorlatilag hibátlanul véd és nagy bravúrokra is képes.

A védelem közepét a Barcelona adja. Falcones a hagyományos védőjáték képviselője. Nem vállal kockázatot, de a feladatát tökéletesen végrehajtja. Erős, jól fejel. Mendoza képes váratlan megoldásokra is, elegáns játékát élvezet figyelni. Mindketten a Barca nevelései, évek óta játszanak együtt, nagyon összeszokott párost alkotnak. A baloldalon a kisebbik madridi klub kiváló védője Marías játszik. Elsöprő lendülete a támadásoknál is aranyat ér. A másik oldalt Pérez-Reverte uralja, aki nemrég került a válogatottba. Pályafutását a Murciában kezdte, jelenleg a nemrég feljutott – és idén is jól teljesítő – Alméria játékosa.

A középpálya két szélén a klubhűség két mintaképe játszik. Atxaga a Bilbaoban kezdte pályafutását és azóta is a baszkok alkalmazottja. Tomeo pedig akkor sem hagyta ott a Zaragozát, amikor az visszacsúszott a másodosztályba. (Ellentétben a klub másik csillagával Diego Militoval, aki már a Genoa játékosa.) Középen a Vadkan becenévre hallgató Porcel gyűjti be a labdákat. A Mallorca játékosa a világ egyik legjobb védekező középpályása. Az irányító az a Loriga, aki nemrég szorította ki a lassan kiöregedő Xavit a válogatottból. A Real üdvöskéjének játéka néha még súlytalan, de ő a jövő nagy ígérete. Gyakran hasonlítják a Romában focizó Tarantinohoz.

Csatárposzton a bőség zavarával küzd Miguel de Cervantes szövetségi kapitány. A két legjobb formában játszó támadó jelenleg barcelonai Ruiz Zafón és a fiatal Sierra. Ruiz Zafón a katalán klub saját nevelésű játékosa, briliáns technikájú csatár, aki gyakran választja a bonyolultabb megoldást, megoldhatatlan feladat elé állítva a védőket. Sierra sokáig játszott szülővárosa Teruel kis csapatában, és ő sem hitte volna, hogy valaha válogatott lesz, de a Valencia megfigyelőinek feltűnt az ügyes fiú és azóta töretlenül fejlődik. Rejtélyes cseleivel őrületbe kergeti az ellenfeleket.

Emlékezetes megmozdulásaik:
Jaume Cabré: Őméltósága; Az eunuch árnyéka; A Pamano zúgása
Javier Marías: A szívem fehér; Holnap a csatában gondolj rám; Amikor halandó voltam
Ildefonso Falcones: A tenger katedrálisa
Eduardo Mendoza: A csodák városa
Arturo Pérez-Reverte: A flamand tábla rejtélye; A Dél Királynője; Dobpergés Sevillában
Bernardo Atxaga: A magányos ember
Baltasar Porcel: A vaddisznó szíve
Ray Loriga: Égből pottyantak
Javier Tomeo: Szerelmes szörnyeteg; Gyilkosság az Orient moziban
Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka; Angyali játszma
Javier Sierra: A titokzatos vacsora; A kék dáma titka

(Bocs Xavi!)