Levél

Kjell Askildsen: A thesszaloniki kutyák (Noran, 2004. Fordította: Pap Vera Ágnes)
[5 öreg, rühös eb]


Ha lesz rá időm, mindent elrendezek,
hogy ne neked kelljen majd.
A könyveket odaadom egy könyvtárnak.
Ami kellett, már úgyis elvitted.
És talán elvitted azt is,
amit mondani akartam neked.
Majd kiderül.
A ruhákból is csak néhány szükségeset tartok meg,
a többit lassanként elhordom a konténerbe,
van itt egy nem messze, kell annyi séta.
Nem akarok hordalékot magam után.
Sok mindent nem tudok már rólad, és ez bánt.
De te sem tudsz már mindent rólam, és ennek örülök.
Nincs is rá szükséged.
Idővel úgyis csak az emlékek maradnak meg.
Majd válaszd te is a szépeket.
Ölellek, apád.

Háromszögelés

Carl Frode Tiller (cop. Ole Morten Melgard)

Carl Frode Tiller: Bekerítés (Gondolat, 2011. Fordította: A. Dobos Éva) [4 deviáns személyiségzavar]

Én inkább a Háromszögelés címet adtam volna ennek a regénynek. Mert itt az történik. Csakhogy amíg a geometriában a háromszögelés egzakt dolog (egy háromszög két csúcsának és belső szögeinek ismeretében meghatározható a harmadik csúcs helye), addig az emberi lélekkel nem megy ez a mérnökösködés. Pedig megpróbálják. 

Ebben a regényben Daniel a harmadik, meghatározásra váró csúcs. Daniel elvesztette az emlékezetét (persze ez nem biztos, mert az elég hamar világossá válik, hogy ebben a regényben nincs bizonyosság, az új megszólalók mindig felülírják a már elkönyvelt ismereteinket), és most három hozzá közel álló ember felidézi a közös múltjukat, hogy segítsenek neki emlékezni. Jon, a középiskolai barát, az elvetélt zenész, és ifjúkori homoszexuális partner, Arvid, a lelkész nevelőapa, és Silje a régi barátnő, fogyasztógéppé szelídült művészpalánta. Ennek a három embernek az elbeszélése ad végül is egy viszonylagos pontot, ami Daniel. Lehet. De lehet, hogy nem. De ez nem is annyira fontos, mert a Danielhez intézett levelekben, és a cselekményben elbeszélt eseményekben nem Daniel a fontos. Inkább ő lesz egyfajta viszonyítási pont, ami arra szolgál, hogy a beszélők újra és újra maghatározzák önmagukat. Másokhoz képest. Mert csak másokhoz képest lehetünk önmagunk. Minden egyes új szituációban elmondják maguknak, hogy kik is ők, vagy inkább azt, hogy mit tartanak magukról. 

Szerintem magasan a legjobb az első rész (Jon), és utána egy kicsit kifárad, körülményessé válik, mind a történet, mind a stílus. A történet azért végig érdekfeszítő tud maradni, a nézőpontok váltogatásával, és a jól adagolt új információkkal. Remekül megragadja az a mindennapi tapasztalatot, hogy a gyerekeimmel, vagy a szüleimmel képesek vagyunk ugyanazt a párbeszédet, eseménysort homlokegyenest ellenkezően értelmezni. A stílus viszont kissé mesterkélt, ami a második harmadik részben néha már fárasztó. Nem tudom, hogy alapvetően ilyen-e Tiller stílusa, és ehhez választotta az eléggé stilizált levélformát, vagy a szereplők stílusát akarta ezzel a mesterkéltséggel érzékeltetni (két elvetélt művész és egy lelkész). 

Ha csak Jon története lenne, és abba beleépítve az utolsó pár oldal, akkor egyértelműen ötös lenne, így viszont egy kicsit túlírtnak érzem.

Stella zuhan

Linn Ullmann: Stella zuhan (Scolar, 2011. Fordította: Földényi Júlia)
[4 és fél másodperc zuhanás]

Az a helyzet, hogy én elkötelezett híve vagyok Linn Ullmannak, de az tuti, hogy nem ülnék le vele vacsorázni, mert a végén biztosan kiugranék az ablakon. 

Ez a szegény Stella egyre csak zuhan. Ez az Ullmann-féle zuhanás az én értelmezésemben az egész élet. Születésünkkor vagyunk a topon, és onnantól csak zuhanunk, zuhanunk, zuhanunk. (Szerintem szerinte.) 

És ez a szegény Stella egyre csak zuhan, nem csak a tetőről le, nem csak az életéből ki, hanem még a felejtésbe is be. Mert akárhányan beszélnek róla a regényben, mind csak önmagukról beszélnek. Stelláról akarnak beszélni, de mégis újra és újra önmagukról beszélnek. 

Úgy látszik, nem is tudunk másról beszélni csak magunkról. Akarva, akaratlanul mindig az előtérbe tolakszunk. Mindig fontosabbak akarunk lenni, mint a másik. 

Szóval ebben a regényben mindenki magáról beszél, mindenki zuhan, sőt van, aki eltűnik, vagy új életet kezd. És ezeket a szálakat Ullmann remek stílusérzékkel, visszatérő motívumuk egész halójával, magabiztosan tartja a kézben. 

Csak az a nyitott ablak ne lenne annyira közel!

Skandináv Don Quijoték

Arnaldur Indriðason: Hideg nyomon (Animus, 2011. Fordította: Torma Péter)
[5 jégbe fagyott nap]

Amikor Karin Fossum regényt olvasok, akkor Sejer a kedvenc felügyelőm, ha Nesbøt, akkor Hole, ha meg Indriðasont, akkor Erlendur, nem is vitás. Pillanatok alatt tudok azonosulni ezekkel az emberekkel, sőt, mivel már jó néhány történetük a hátam mögött van, már akkor bent ülök az irodájukban, a magánytól terhes lakásukban, a leharcolt autójukban, amikor még épp csak kezembe veszem az új történetet.
Ezek a már-már aszkétikusan férfias, de ezzel együtt érzelmes és vívódó figurák nekem nagyon szimpatikusak. Nem csak a bűnnel birkóznak, hanem saját démonaikkal is, és tisztában vannak azzal, hogy egyik küzdelemben sem nyerhetnek. A háborút el fogják veszíteni, legfeljebb csatákat nyerhetnek, de ez nem jelenti azt, hogy ne kellene harcolni, még ha néha értelmetlennek és fölöslegesnek is tűnik.

A nap, amikor halottként ébredsz

Jon Fosse: Reggel és este (Kalligram, 2010) fordította: A. Dobos Éva
[3 és fél szellem]

Az első magyarul megjelent Fosse regény elolvasása után arra a következtetésre jutottam, hogy el kell olvasni még valamit ettől az embertől, hogy kiderüljön, mit tud valójában, tényleg ő-e „a kortárs norvég irodalom egyik legnagyobb alakja, a mai Ibsen”. 

Hát nem lettem okosabb.

Ugyanazért tetszik, mint az előző, és ugyanazért nem.

A stílusát nagyon szeretem. A bibliás-balladás hangvétel, a munkadalok – és az élet – ritmusát idéző sok ismétlés tetszik. A szöveg, szikársága ellenére, bugyog, zubog, mint a víz, ami körülveszi Fosse halászait 

De valahogy az első regénynél is és ennél is úgy éreztem, hogy a stílus mögött csak egy blöff van, vagy ordas nagy közhelyek. Aztán úgy a kétharmadánál belém akadt a horog, kifogtak, és csak tátogtam, a csónakba hajítva.

A kisregény első, jóval rövidebb, része a születés misztériumát, a második a halálét mutatja be. Közte nincs semmi, csak néhány emlékfoszlány. A végére érve az volt az érzésem, hogy ha az első részt teljesen elhagyja, és a másodikat néhány oldallal hamarabb befejezi, szinte tökéletes novellát írhatott volna…

Így viszont kicsit túlszaladt a szöveg, mint mikor az utolsó két fölösleges evezőcsapástól túl hosszan fut a fövenyre a csónak.

Miért pont a skandináv krimik?

Meg kell mondjam, rám revelációként hatott a skandináv krimi boom, ami nálam Arnaldur Indriðasonnal és Karin Fossummal kezdődött.
Az ifjúkori krimifalás után évekre szinte teljesen megszakadt a kapcsolatom a műfajjal. Megcsömörlöttem az ördögi, misztikus, szuperintelligens bűnözőktől, sorozatgyilkosoktól, akik elárasztották a krimiket. Lehet, hogy hülyén hangzik, de úgy éreztem, hogy a műfaj valahogy elvesztette a „társadalmi beágyazottságát”. És nekem arra szükségem van.
Azért időnként olvastam krimit, de megmaradtam a klasszikusoknál (Chandler, Christie, Simenon), vagy véletlenül fedeztem fel magamnak egy-egy új kedves szerzőt (Andrea Camilleri, Donna Leon). Egyébként meg maradtak – a többnyire amerikai – filmek és sorozatok, amik nem győztek meg arról, hogy több krimit kellene olvasnom. Nekem valahogy túl „technikai” lett az egész. Tele van DNS-el, gigabájttal, supermannel.
Ne értsetek félre, alapvetően semmi bajom a CSI típusú dolgokkal, el is bambulom őket, ha nincs jobb dolgom (kivéve a Miamit, mert Horacio Cain-nél idegesítőbb figura kevés akad), de jobban szeretem az olyan krimit, ami megdolgoztat. Amiben egy „nagysebességű vérspriccből” (vagy miből) nem következik automatikusan, hogy az elkövető negyvenes fehér férfi, kék boxeralsóban. Szóval, az olyan krimiket szeretem, amikben van egy karakteres nyomozó, aki kérdezget, töpreng, kombinál, lelki mozgatórugókat keres, ilyesmik. (Esetleg iszik, láncdohányos, lelkibeteg, nagyokat zabál, nőcsábász, de ez már fakultatív.)
Aztán valahogy a kezembe kerültek Indriðason és Fossum könyvei, és Erlendur felügyelőben, de még inkább Sejerben mintha Maigret szelleme támadt volna föl. Konrad Sejer intelligens, melankóliára hajlamos rendőr. Sokat kérdez, sokat töpreng. Esténként könyvekkel zsúfolt paneljában egy whisky és egy sodort cigi társaságában gondolja végig az ügyeit. Kérdezősködése nyomán előbukkannak a hétköznapi emberek eltemetett titkai, előkerülnek a szekrényekbe rejtett csontvázak, a látszólag rendezett életek néhány óra alatt összekuszálódnak. Fossum úgy jellemzi a regényeit, mint kis, csendes történeteket. Aha, csak az agyad vágódik időnként a koponyád falához a döbbenettől.
Így aztán rákaptam erre a dologra. Először jöttek a férfiak. Indriðason után Håkan Nesser és Van Veeteren felügyelő, majd Jo Nesbø és Harry Hole nyomozó. Ezek a férfiak nem csak a bűnnel küzdenek nap, mint nap, hanem saját életükkel is. A démonaikkal, veszteségeikkel, az ürességgel, munkájuk kilátástalanságával. Utánuk jöttek a nők, Camilla Läckberg, és legutóbb Karin Alvtegen, akik egy másik utat követnek, ugyanolyan sikeresen. Nem egy központi karakterben gondolkodnak, inkább a skandináv próza családboncoló hagyományát viszik tovább. Az a folyamatot mutatják be, ahogy a „társadalom alapegysége” fikcióvá válik. Ahogy fölbomlanak az évszázados családi, társadalmi és vallási struktúrák, és az ember ellen fordulnak.

És persze, ahogy az lenni szokott, a megismertek újakat hoztak: Stieg Larssont, Henning Mankellt, Lars Keplert, Monika Fagerholmot, akiket el kellene olvasni. Elleszek egy darabig.

Bugyrok - Karácsony és Szilveszter körüli olvasások táviratilag

Karin Alvtegen
(Fotó: Micke Lundström)

Svéd-norvég krimi napok: 

Karin Alvtegen: Árulás [5 csillag hulla]

Mégis ki volt az a lökött szerkesztő, aki ezt a könyvet a skandináv krimik sorozatba tette? Hiszen ez egy hihetetlenül tömény lélektani regény! Olyan csavaros, mint egy pleisztocén csiga, és olyan ősi érzelmekkel is operál - vágy, harag, félelem, bosszú.
Szóval ki volt az az ügyes szerkesztő, aki rátalált erre a nőre? Simán van olyan jó, mint Nesbo, Nesser, vagy Indridason.

Karin Fossum: Az ördög tartja a gyertyát [5 hulla]

Anyás, szorongós, tehetetlen, hiú, önhitt, félelmetes, hatalomvágyó. Fekete, beteg, hideg.
Hétköznapi, bűnös. Hétköznapi bűnös.
Ó, bassza meg! A pokol az nem a másik ember, hanem a saját fölöslegesen nagyra hizlalt agyunk.

Lars Kepler: A hipnotizőr [5 hulla]

Hát kérem: fogalmam sincs, milyen anyagot tolnak ezek a svéd (meg norvég, meg izlandi) krimiszerzők, vagy milyen gombákat guberálnak ki a deresre fagyott tundrájuk földjéből, de akarok belőle!

Ezek a skandinávok olyan sötét bugyrokba vittek, hogy napokig tartott míg kikászálódtam belőlük.

Elfújta a nő

Tudod, úgy szerettem volna Erlend barátja lenni, amikor az a ribanc Marianne otthagyta! (Egy sasmegfigyelőért, bameg, jóhogy nem fókavadász mindjárt!) Beültünk volna egy kocsmába, Aasst iszogattunk volna, megveregettem volna a vállát, hogy ne búsulj Erlend, egy ilyen nő miatt nem érdemes. Hát nem látod, hogy csak úgy fogta magát és ráült a nyakadra! Ha az én barátnőm lett volna, elküldtem volna a jó búsba ezt az idegesítő, öntelt, nyafogó spinét.
(Ez nem igaz persze, biztos én is dédelgettem volna, meg fújkáltam volna a frissen lakozott körmeit, de ezt mégsem mondhattam volna egy barátnak.)
De ez az Erlend… olyan egy átlagos, jólelkű pasi (szóval gyerek, na). Mindig agyal, felfoghatatlanul bonyolult dolgokon töpreng. Kapcsolatok, felelősség, hódok. Ilyesmiken. Pedig az élet tök banális, ne birkózzon itt vele, nem kell nagy dolgokat várni tőle.
Aztán, ha már elég sokat ittunk volna, megmondtam volna neki, hogy konformista puhapöcs, és ne keverje össze a szerelmet a megszokással, és kapkodja a lábait, mert ha nem érjük el a Dániába induló kompot, én szétrúgom a seggét.

[Igen meg jó: nem ez a legjobb Loe regény, de ettől még szeretjük Erlendet. És már itt is megvan minden, amiért megszerettük: az agyalás, meg a társalgási zsebkönyv-szerű mondatok, (Az úszás egészséges. Ez a sárga komód nem illik a szobába. Szereti ön a hódokat?) meg ahogy a szereplői egymást figyelik, de nem értik, ésatöbbi.]

Erlend Loe: Elfújta a nő (Scolar, 2010) fordította: Földényi Júlia

Miért épp a norvégok?

Fogalmam sincs. De az a helyzet, hogy az utóbbi hónapokban több remek norvég könyv került a kezembe, és mit tagadjam, kialakult valami szerelemféle köztem és a norvég irodalom között. Talán a rezignált felszín alatt állandóan örvénylő nyugtalanság teszi, talán az emberábrázolásnak egy sajátosan norvég módja, vagy valami norwegian way of life, tényleg nem tudom.
Ezeket a regényeket egy olyan nyelven írták, aminek a 19. század közepéig nem volt irodalmi nyelvként használt változata, igaz akkor rögtön kettő is lett.
A nyelv és az azon megszólaló irodalom minden nemzet életében fontos identitásteremtő tényező, de vannak olyan nemzetek, ahol ez még hangsúlyosabb. Ilyen a magyar, és ilyen a norvég is.
A Svédországban, Dániában, Izlandon, a Feröer-szigeteken és Norvégiában beszélt skandináv nyelvek közös múltra tekintenek vissza. Természetesen léteztek nyelvjárásbeli különbségek. Ezek mentén először Izlandon, aztán a 13-14. századra Dániában. Svédországban és Norvégiában is kialakult egy-egy jól körülhatárolható írott nyelv. Csakhogy miután Norvégia elvesztette önállóságát, és először a svéd, majd a dán királyság befolyása alá került, a norvég írott nyelv nem kapta meg azt a politikai támogatást, amit a másik kettő, és fokozatosan elsorvadt. Norvégia írott nyelve a dán lett, ami a városi beszélt nyelvre is rányomta bélyegét, de a fjordok mélyén fönnmaradt a beszélt norvég, és önállóan fejlődött. A napóleoni háborúkban a dánok elveszítették Norvégiát. Igaz, a svédek rögtön rátették a kezüket a felszabadult területekre, de ez a fennhatóság már inkább csak névleges volt és 1905-ben meg is szűnt.
A 19. század közepétől a norvég írók tudatosan kezdtek egyre több norvég elemet használni műveikben, aminek egy új, folyamatosan változó nyelv lett az eredménye, az ún. dán-norvég (dansk-norsk). Ez a nyelv egyre jobban hasonlított a városokban beszélt norvégra, és egyre többen használták, pl. Ibsen is.
Ezzel versengett egy sokkal radikálisabb nyelvi mozgalom, ami egy teljesen új norvég nyelv megteremtését tűzte ki célul. Ez az írott forma lett a „nép nyelve” (landsmål), ami a paraszti nyelvjárásokat és a középkori írott norvégot vette alapul. Mindkét nyelv erős, politikai felhangoktól sem mentes, támogatást kapott. A dán-norvég hívei az ország városias, déli részéről kerültek ki, a konzervatív politikai nézeteket valló urbánus elitből. A landsmål támogatói inkább a nyugati részen élő, radikális, nacionalista nézeteket valló norvégok voltak. A két nyelvváltozat hívei sokáig folytattak elkeseredett küzdelmet egymással, de egyiknek sem sikerült felülkerekednie. Az iskolákban is folyt a küzdelem. Az iskolaszék dönthetett arról, melyik nyelven oktat, de a másikat is tanítani kellett.
A küzdelem mára lecsillapodott, a két eltérő nyelv fokozatosan közeledik egymáshoz, de még megkülönböztethető a dán-norvégból eredő „könyvnyelv” (bokmål), és a népnyelvből kialakult újnorvég (nynorsk). Az írók persze általában nem törődnek ezekkel a különbségekkel, egyedi nyelvhasználatuk pedig folyamatosan alakítja az írott és a beszélt norvégot. (Ezeket nem én találtam ki, ebben a könyvben olvastam.)

Szóval egy kis ajánló a mostanában olvasott norvégokból:
Johannes szívderítő temetése (novellák)
Niels Fredrik Dahl: Úton egy barát felé
Jon Fosse: Álmatlanság
Karin Fossum krimijei (Indiai feleség, Ne nézz vissza)
Jostein Gaarder: Vita brevis
Knut Hamsun: Éhség, Pán
Ibsen drámák, különösen a Vadkacsa és a Solness
Erlend Loe: Naiv.Szuper / Doppler / Doppler, az utak királya
Jo Nesbo krimi trilógiája (Vörösbegy, Nemeszisz, Boszorkányszög)
Hanne Orstavik: Vágy
Per Petterson: Lótolvajok
Linn Ullmann: Mielőtt elalszol, Áldott gyermek

Ezek tervben vannak:
Kjell Askildsen: A thesszaloniki kutyák
Sven Elvestad: Krag felügyelő nyomoz
Jon Fosse: A gyermek
Roger Kurland: Játszótér
Anne B. Radge: Neshov trilógia
Tore Renberg: Szerettem másképp is
Dag Solstad: A mellékszereplő pillanata

Ballada a fiúról, aki agyonütötte a bábát

Jon Fosse: Álmatlanság (Kalligram, 2008) fordította A. Dobos Éva

Asle és Alida hiába kér szállást, sehol sem fogadják be őket. Így kezdődik Jon Fosse balladája. A Bergenben élő, inkább színpadi szerzőként ismert, norvég írónak ez a legutóbbi prózai alkotása. Azért írtam mégis balladát, mert minden arra utal ebben a történetben. A megesett lány, a szegény szerelmesek, a gyilkosság motívuma. Az elbeszélői hangnem, és az időtlenség érzése. (Ha jól figyeltem, semmi nem utal arra, mikor játszódik a történet. Ha mégis mondanom kellene valamit, akkor a 19-20. század fordulóját mondanám.)

Alida mindenórás terhes, egy idegen városban bolyonganak, sötét van és hideg, esik az eső, és a két fiatalt (még csak 17 évesek) elborítja a fáradtság. Aznap éjjel szöktek a városba egy szinte lakatlan fjordból.

Aslénak már nem élnek a szülei, apja a tengerbe veszett, anyja a bánatba. Alidanak sincs apja, egy homályba vesző napon eltűnt, anyja pedig nem szereti a lányát, aki a férfira emlékezteti. A szerelmeseknek el kell hagyniuk a halászkunyhót, amit Asle  bérel, és mivel Alida anyja nem hajlandó befogadni őket, elindulnak a közeli városba.

Alida magával vinné anyja megtakarított pénzét, de észreveszik. Asle megakadályozza, hogy az anyja bántsa Alidát. (És agyonüti az asszony?) A fiú pihenni küldi a lányt, és amíg az alszik, elköt egy hajót, (és agyonüti a tulajdonosát?), hogy azzal menjenek a városba.

A városban azonban sehol sem fogadják be őket. Asle tehetetlenségében agyonüt egy öregasszonyt, aki még ki is oktatja őket, és beveszik magukat a házába. Ez az első gyilkosság, amit nem csak sejtet Fosse, és Alida ennek sem tanúja. Másnap reggel megindul a szülés, és kiderül, hogy Asle épp a környék bábáját ütötte agyon, segítséget kér, és egy rendőr (?) elirányítja a legközelebbi szülésznőhöz. Megszületik a gyermek, akiben mindketten elvesztett szüleiket vélik újra megtalálni, és véget ér a történet.

Lebuknak és megbűnhődnek, vagy boldogan élnek, amíg meg nem halnak? Lehet találgatni!

Lótolvajok

fotó: Berit Roald

Per Petterson: Lótolvajok (Scolar, 2009) fordította Földényi Júlia

Egyetlen pillanat elég, hogy darabokra hulljon minden. Trond Sander életében ez a pillanat a baleset, amiben elveszti feleségét. Trond akkor már hatvan fölött jár, olyan korban, amikor az időnek már különös jelentősége van az életben. Attól a naptól a „bármikor meghalhatok” állapotában él, és ettől a dolgok egyszerre lesznek sürgősek és ráérősek. Trond otthagyja addigi életét, vásárol egy tóparti kunyhót, ezzel akarva-akaratlanul apja nyomdokaiba lép. Egy olyan apa nyomdokaiba, aki fia tizenöt éves korában elhagyta a családját, aki azóta is központi helyet foglal el Trond gondolataiban.
Ez az alaphelyzet Per Petterson aparegényében, férfiregényében, amiben nők csak díszletként bukkannak fel. Ezzel senkit nem akarok elriasztani az olvasástól, ez egy remek regény. Petterson Osloban született 1952-ben, 1990-ben egy balesetben elveszette szüleit és egyik testvérét, attól kezdve a szülőkhöz való viszony és a baleset központi témák az írásaiban. 1987-ben adták ki első novelláskötetét, amit két, hazájában sikeres regény követett, ezek után jelent meg a Lótolvajok, ami nemzetközi elismerést hozott neki. A Lótolvajokban együtt van minden, ami a huszadik század végi norvég prózát jellemzi. A 2. világháború, a család, mint fikció, megbomlott struktúra, és a társadalomba beilleszkedni képtelen ember. A szikár, mégis lírai elbeszélői hang, a felszín alatt lappangó nyugtalanság, feszültség, a kimondás helyett a sejtetés.
A két idősíkon, 1999-ben és 1948-ban, játszódó regény egyrészt Trond kamaszkorának azt a nyarát követi végig, amit apjával kettesben töltenek egy hegyi faluban, másrészt az idős Trond felemás kivonulását a világból. Petterson mesterien állítja párhuzamba a két idősík cselekményét, motívumait. A regény tele van feszültséggel, titkokkal, sejtetésekkel, amik utólag értelmezik, átalakítják a cselekményt. És tele van érzelemmel is, bár ezeket az érzelmeket férfiasan eltitkolják, a bajtársiasság álruhájába bújtatják a szereplők. Az egész regényben nagyon erős a természet jelenléte, a hol barátságos, hol barátságtalan táj, időjárás fontos szerepet játszik Pettersonnál. Ez a jelenlét olykor aprólékos, de egyáltalán nem unalmas leírásokba torkollik, mint ahogy aprólékos az idős Trond mindennapjainak ábrázolása is.
Trond egyszerre főhőse és narrátora is a történetnek, az önmagára kényszerített szabályok szerint, magányosan eltöltött napok rezignált elbeszélése váltakozik a kamaszkori emlékek impulzív felidézésével. Az 1948-as nyár Trond életének legboldogabb időszaka lehetett volna. Kiválasztottnak érezte magát, hogy az egyébként gyakran távol levő apával, anyját és nővérét Osloban hagyva, az eldugott, folyóparti faluban töltheti idejét. Barátot is talál magának, akivel titkos kalandokba keverednek. Csakhogy egy váratlan tragédia véget vet az idillnek, és olyan láncreakciót indít el, ami nem csak Trond életét változtatja meg örökre, hanem az egész közösségét, és apja árulásához vezet. Attól kezdve az a kérdés, Trond lehet-e saját életének főszereplője, vagy kénytelen megismételni apja sorsát, pótolhatja-e az emlékezés az életet.
Szenvedély, szerelem, féltékenység, árulás, félelem, düh és keserűség kavarog ebben a regényben. Ősi, időtlen érzelmek, épp olyan időtlenek akár a természet, ami körülveszi hőseinket. Sok titokra fény derül, de legalább ennyi rejtve is marad, Petterson nem mond el mindent szereplőiről, a történet végén nincs katarzis, egyszerűen véget ér, további gondolkodásra, sőt önvizsgálatra késztetve az olvasót.
Nagyon-nagyon jó! (És külön köszönet a Scolarnak az igényes kiadásért.)

Annamarie is szerette.

Az ikrek viseltes ruháikban és elnyűtt cipőikben aznap reggel lent játszottak a pincében. Amikor elunták a játékot, nevetgélve felszaladtak a lépcsőn, és a pinceajtón át egymást lökdösve rontottak be az előtérbe. Pillantásuk a kampón lógó nyulakra és a falnak támasztott puskára esett. Jól tudták, hogy a puska Joné, bátyjuk az ő szemükben hős volt (…) Jont utánozni nagyszerű mókának ígérkezett.

Lars volt a gyorsabb, odaugrott a puskához, megragadta, meglóbálta és így kiáltott:

- Ide süss! – azzal tüzelt. Óriási csattanás hallatszott, a puska olyan keményen megrúgta Larsot, hogy a kisfiú a kiáltással egy időben a földre penderült. Vaktában lőtt, hiszen csak a kezében akarta tartani a csodálatos puskát, szeretett volna Jon helyében lenni. Eltalálhatta volna a padládát vagy a küszöbre néző kis ablakot. Esetleg a hosszú szakállú nagyapa fényképét, amely kanárisárgára mázolt keretben függött pontosan a kampó fölött, vagy a csupaszon himbálódzó lámpakörtét, amely örökké égett, hogy a ház lakói, ha odakint járnak, meglássák a fényt, és ne tévedjenek el. Nem így történt. Közvetlen közelről Oddot találta szíven. Ha egy indiánregény szereplői lettek volna, az állt volna az olcsó papírra nyomot oldalon, hogy a kilőtt golyóra Odd neve volt vésve, vagy hogy a végzete meg volt írva a csillagokban vagy a Sors Könyvében. Sem szó, sem tett nem befolyásolhatta azt, ami abban a lángba borult pillanatban történt. Emberfeletti erők irányították a puska csövét Oddra. Csakhogy ez nem indiánregény, ezzel Jon is tisztában van, amikor összekuporodva fekszik ott a domboldalban, és nézi az udvarra kilépő apját, karjában az ő öccse. Az egyetlen könyv, ahova Odd nevét beírták, a templom halálozási anyakönyve volt.

Úton egy barát felé

Niels Fredrik Dahl: Úton egy barát felé (Scolar, 2008) ford. Földényi Júlia

Általában nem érdekelnek a szerző életrajzi adatai, de most fontosnak tartom megjegyezni, hogy Niels Fredrik Dahl Linn Ullmann férje. Szeretnék továbbá hangot adni ama reményemnek, hogy nincsenek gyerekeik, és szeretném kijelenteni, hogy semmilyen körülmények között nem vennék részt közös programon a házaspárral. Annak ellenére, hogy mindketten kiváló írók.
NFD regénye felkavaró, szomorú, de lírai szépségű könyv. Főhőse, a 11 éves Vilgot, úton van egy barátja felé. Nem meglepetés, mondhatnátok. És nem meglepetés az sem, hogy valami történik Vilgottal ezen az úton, amitől felnőttként sem tud megszabadulni. Ez sejthető már az első néhány oldal után. Az elbeszélés kétfelé tart ettől az úttól, egyrészt vissza Vilgot gyermekkorába, másrészt a jelenbe, a felnőtt Vilgot életébe.
A fiú, bár ezt nem fogalmazza meg, a boldogságot keresve indul útnak, vagy legalábbis valami jobbat keresve, mint a családja. („Olyan volt, mintha a föld alatt laknánk… Azt hittem, a többiek megfordulnak utánunk, mikor feljövünk, mert földből vagyunk, rútak, torzak vagyunk, nyálkás lepedék lóg rólunk, a szánkból sötétség folyik, a szemünkből sár csorog.”) Vilgot normális gyerek, vannak barátai, titkai, fantáziája időnként messze viszi a valóságtól. Kezdetben nem is egyértelmű, hogy a felidézett emlékek és szereplőik (a Mérgesbéres, a Kólásember) valóságosak-e, vagy csak Vilgot képzeletében léteznek. A gyermeki félelmek sem kerülik el, sokszor önmagát okolja mások hibái miatt is. (Egyébként is, sosem tudhatjuk pontosan, mi jár egy gyerek fejében. Félni és félteni mindig van kit és kitől.)
A felnőtt Vilgot vonakodva idézi föl az emlékeit. Magányos, napról-napra élő különc lett. Olyan ember, akivel az anyák riogatják az engedetlen gyerekeket. Pedig csak egyszer hibázott, amikor útközben beült abba az autóba, amiből az óta sem tud kiszállni….

"Valaha azt hittem, aki egyszer meglát engem, rögtön megszeret. Hogy van bennem valami különleges, amit anya meg apa nem vesz észre, mert szemüket ellepi a sár és a nyálka, de amit mindenki más meglát. Ma már tudom, hogy nem szeret senki. Azt hittem, az idegen emberek pillantásában csakis barátra lelhetek. Ma nincsenek barátaim. Azelőtt sajnáltam magam, de ez már elmúlt. Nem csupán megvetem és vádolom önmagamat. Beismerem, hogy valami ellenállhatatlanul vonzott a Kólásember felé, tudtam, hogy nem szabadna beülnöm mellé a nagy kék kombiba. De azt hittem, a Kólásember látja azt, amit anya és apa képtelen voltak meglátni. Azt hittem a Kólásember egy a sok ember közül, akik szeretnek engem. És nem volt hová mennem, nem volt hol lennem azon az estén."

Nem CSI - Sejer

No tessék még egy norvég krimi író! Karin Fossum regénye úgy kezdődik, hogy egy kislány beszáll egy furcsa idegen autójába, és nekem itt majdnem véget is ér, mert nem nagyon bírom az ilyesmit. Sajnos az én agyam úgy működik, hogy ilyenkor rögtön elkezd képeket gyártani.
A fjord mélyén megbúvó faluba megérkezik Sejer felügyelő, hogy kiderítse, mi történt a kislánnyal. Aztán koppan az állam, a kislány megkerül, és mire a leesett testrészt visszaillesztem, már egy másik nyomozásban találom magam, az eltűnt gyerek keresése közben egy fiatal lány holttestére bukkannak.
Sejer intelligens, melankóliára hajlamos rendőr, Maigret-féle nyomozást folytat, sokat kérdez, sokat töpreng. Esténként könyvekkel zsúfolt paneljában egy whisky és egy sodort cigi társaságában gondolja végig az ügyeit. Kérdezősködése nyomán kibontakozik a falu titkos élete, előkerülnek a szekrényekbe rejtett csontvázak, a látszólag rendezett életek néhány óra alatt összekuszálódnak.
Ibsen és Strindberg elégedetten dörzsöli a tenyerét.

„Az ügyes rendőrök mind csúnyák.”

Az animus nagyot dobott a skandináv krimik sorozattal. A svéd Van Veeteren vagy az izlandi Erlendur felügyelő tökéletesen eltalált figurák, akik nagyon hiányoztak már az amerikai krimik által uralt piacon. Róluk majd később, mert az abszolút favoritom jelenleg Harry Hole az osloi rendőrség gyilkossági nyomozója. Harry 1.90 magas, majdnem kopaszra nyírt, árkos arcú negyvenes, aki Levi’s farmerban, Martens bakancsban és feliratos pólókban üldözi a bűnt. Napi betevője a kávé, a cigaretta és a sör. Nem könnyű eset: lázító, arrogáns, önfejű, örök ellenzéki, gonosz poénjai vannak, és nem áll tőle távol a bosszú és a káröröm. „Kezdek mogorva vénember lenni, régebben csak mogorva voltam.” Bár munkamániás, nem emeli piedesztálra a rendőri munkát. Egy szakma, amiből meg lehet élni és néha még jót is tesz vele – ennyi erővel lehetne könyvtáros is – és bár tíz jó okot fel tudna sorolni amiért rendőr lett, egyikben sem hisz. Épp az ellentéte Tom Waalernek a sztárnyomozónak, akinek germán arcéle, „barna inge”, és Hasselhoffra emlékeztető mosolya van – ezzel mindent el is mondtam róla!

Az első Harry Hole regényben (Vörösbegy) egy, a második világháborúig visszanyúló ügyben nyomoztak, és ennek során megölték Harry társát, amitől ő természetesen kiborult. Az új részben Hole tovább üldözi a gyilkost, de közben meg kell birkóznia egy nem mindennapi bankrablással és egy volt barátnő halálának rejtélyével. Harry maga is gyanúsítottá válik, életveszélybe kerül, és kénytelen magánnyomozást folytatni. A nyomok minduntalan összekuszálódnak, minden egyes új lehetőség szinte azonnal semmivé foszlik, de hősünk a rendkívüli arcmemóriával rendelkező Beate Lønn és a karizmatikus maffiózó Raskol segítségével mindkét ügyet megoldja. Továbbra sem derül fény azonban a meggyilkolt társ ügyére, úgyhogy harmadik rész is várható!

Jo Nesbø remek stílusú, pergő ritmusú, mégis a nyomozás aprómunkáját is bemutató krimit tett az asztalra (ismét). Nagyszerűen tartja fönn a feszültséget az elhallgatásokkal, de megadja a bennfentesség élményét is (mi olyan dolgokat is tudunk, amiket Harry nem.) A fejezetek – főleg a regény elején – szépen úsznak egymásba, és az első néhány oldal kimondott stílusbravúr. Letehetetlen!

Nesbø, aki volt már profi focista, hivatásos katona és rocksztár is, szerencsére rájött, hogy igazából író.

Jo Nesbø: Nemeszisz (Animus, 2008)