Március könyvtárosa

A hónap könyvtárosa Sherman. Lobo ajánlására, egyhangúlag elfogadva.

Március olvasója

Ha már március könyvtárosa zenész, akkor legyen az március olvasója is: Snoop Dogg.

Ezt olvassa :-)

Született tehetség lettem

Megint kaptam egy blogdíjat. Most Miestastól. Köszönöm, jól esett!
Már a múltkor is erős kételyeim voltak a továbbküldéssel kapcsolatban, úgyhogy ezt most nem adom tovább. De mivel úgyis arra megy ki a játék, hogy ezeket az információkat kihúzzátok belőlem, hát legyen! :-)

név: Novák Péter

becenév: na ezt azért mégsem! :-)

lakhely: Budapest

magasság: 168 cm, bár ez inkább mélység

névnap: rengeteg, de áprilisban tartom

foglalkozás: könyvtáros, micsoda meglepetés...

testvér: egy lány

anyanyelv: magyar, bár ez nem mindig látszik

beszét nyelv: az angollal próbálkozom

gyújtemény: sörcimke

cipőméret: 43

iskola: most éppen semmilyen

hobbi: olvasás, városjárás fényképezőgéppel, jazz

zsebpénz: sajnos már én adom

álom: világkörüli út, az emberek békében élnek egymással és megszűnik a szegénység

szeretne találkozni: túl hosszú lenne, de egy sör mellett szinte bárkivel 

háziállatok: két hal és öt vizicsiga 

Berlin regénye

Daniel Vernet: Berlin regénye (General Press, 2010) fordította: Kádár Krisztina) 

Ez nem egészen az volt, amit vártam, de nem volt rossz. Igaz, jó sem. Valami városéletrajzra számítottam, ehelyett egy igencsak könnyített Németország történetet kaptam.
Vernet politikai újságíró, a Le Monde munkatársa, egy rakás könyvvel a háta mögött. Stílusa gördülékeny és szórakoztató, bár kissé csapongó. Megállapításai szerintem találóak, ennek ellenére hiányérzetem van.Ügyes húzás, hogy Berlin történetének jelentősebb korszakait egy-egy személy élete köré csoportosítja, csak sajnos ezt nem viszi végig következetesen.
Gyorsan átszáguldunk Berlin korai évszázadain, egészen a 19.-ig. Ami részben indokolt is, mert Berlin csak Poroszország megerősödése után válik Európa egyik meghatározó városává. A jelentősebb múlttal rendelkező német városok szemében azonban ekkor is történelmi érzék és hagyományok nélküli betolakodónak számít. Berlin viszonylag késői alapítású város, csak 1307-ben egyesül két kisebb település, és bár évszázadokig a brandenburgiak majd a poroszok fővárosa, csak a19. században válik valódi nagyvárossá. A középkorban Berlin éli a kisvárosok életét, politikai és valódi csatározásokkal, vallásháborúkkal, járványokkal, pogromokkal. A szokásos ügymenet. A várost a Hollandiában nevelkedett, kálvinista Figyes Vilmos (1640-88) rázza majd gatyába, és innen kezdődik Berlin felemelkedése. Kapunk néhány jó sztorit az egymást váltó Frigyesekről, Vilmosokról és Frigyes Vilmosokról, meg pl. arról, hogy miért Kurfürstendamm a Kurfürstendamm. Na ilyenből kellett volna több, hogy jobban élvezzem.
Végigmasírozunk a porosz kaszárnyaváros utcáin, átcsattogunk a német egyesítési háborúkon, hogy megérkezzünk a „vidéki” Németország által gyanakodva figyelt kozmopolita és mondén Berlinbe, a 20. század 20-as éveinek, nagyrészt a zsidó művészeknek köszönhető, virágkorába. Innentől lesz érdekesebb. A 20. századot Rosa Luxemburg, Walther Rathenau, Marlene Dietrich, Albert Speer, és Willy Brandt személyén keresztül mutatja be. Izgalmas névsor, igaz? Vernet átevez velünk a század eleji pezsgésen, a barna szaron, a vörös szószon, hogy végül eljussunk az újraegyesített, náci és kommunista múltjával birkózó, önmagát újra meghatározó Berlinbe. De ha Berlin jó valamiben, akkor a megújulásban az.

Zsidóbb vagyok nálad?

 Schein Gábor: Egy angyal önéletrajzai (Jelenkor, 2009)

„Schein Gábor könyvében egy elbeszélő, egy angyal mesél el két, időben és térben egymástól nagyon távoli életrajzot. A német Johann Klarfeld története a 18. században játszódik, a nevelődési regénynek is beillő életrajz hőse egy német kisvárosban születik és tölti gyermekkorát, majd apja halála után nem sokkal, 15 évesen ott hagyja anyját és testvéreit, hogy tanulhasson. Vándorlásai során bejárja a német fejedelemségeket és Flandriát. Először egy borbélyhoz szegődik el segédnek, majd csatlakozik Frangipan gróf huszárezredéhez, felcserként megjárja a háborút, hol a francia, hol a német seregekhez csapódva, kémkedéssel vádolják, fogságba esik, végül Hágába kerül, s ott is marad Del Filato úr, az olasz származású festő szolgálatában. A mester felesége halála óta egyedül neveli vak lányát, Carlitát, akibe a főhős beleszeret. A titokzatos és fantasztikus elemekkel átszőtt történet a német romantika, Hoffmann és Goethe műveit idézi.
A másik életrajz főszereplője az 1943-ban született Józsa Berta, dédszülei, nagyszülei, szülei és saját maga történetén keresztül egy magyarországi család sorsa tárul fel, mely a 20. század kiszámíthatatlan és kegyetlen történelmében a múlt elfedésével, eltitkolásával, a feledés taktikájával próbál életben maradni. „Mert a világ közeli ugyan, csak ki kell nyújtanunk a kezünket, és a legtávolabbi szegletét is könnyedén elérjük, de nem otthonunk, és soha többé nem is lesz az” – írja az angyal a könyv egyik előbeszédében. Éppen ez otthontalanság az, ami mindkét történetben meghatározó, s ami ellen mindkét főhős eltérő eszközeivel hiába küzd.
A sűrű motivikus kapcsolatokon túl az otthontalanság mindent átható érzése, a származás elhallgatása, eltitkolása, a megbélyegzettségtől való félelem, a feledésben felbomló, de teljesen soha fel nem számolható zsidó identitás miatti szorongás és rettegés fűzi össze egy regénnyé a két történetet.”
Ezt mondja a fülszöveg, és magam sem foglalhattam volna össze szebben a dolgot. Csakhogy én pont ezeket a sűrű motivikus kapcsolatokat nem találtam a könyvben, és annak ellenére, hogy voltak nagyon jó részei (pl. az Egy pisztoly eldördül c. fejezet), nekem nem állt össze regénynek.
Aztán többször is akad egy kis zűrzavar. A fülszöveg szerint Berta ’43-ban született, a regényben ’44 van, amikor az apja Németországban ássa a harckocsifedezéket. Majd néhány oldallal később azt írja, hogy az apa rendőr volt, amikor a Miskolc környéki zsidókat deportálták, és ekkor Berta kb. 4 éves. Ez ugye nem lehetséges. Lehet, hogy a születési dátum nyomdahiba (vagy írói hiba), és ’40 vagy ’41 akart lenni, akkor viszont senki nem ásott még harckocsifedezéket Németországban. És van még ilyen.
Johann Klarfeld története nekem érdektelen volt, Józsa Bertáé sokkal érdekesebb. Már csak azért is mert a 20. századi magyar történelemnek Berta életébe is beleszóló eseményeivel – doni katasztrófa, zsidók deportálása, 1956 – nem lehet elégszer szembenézni. És szembe kell nézni azzal is, hogy az ezekben bűnösként vagy áldozatként részt vevő emberek adott helyzetben, adott körülmények között, adott hiteikkel hoztak döntéseket, ami nem menti fel őket egy objektív és egyetemes igazság hatálya alól, ha van ilyen, de megvilágíthatja tetteik mozgatórugóit. 
Ha le akarok vonni egy tanulságot, és ezt figyelmébe ajánlom minden kedves antiszemitának, akkor az az, hogy soha senki nem lehet biztos benne, hogy nem zsidó, azaz, hogy nem lesz valamikor, valamiért kirekesztett.
Minden történet, élet, tárgy összefonódik, összekavarodik, összefügg. A mi történetünk a másiké is, és a másiké is a miénk. Ezért nem állíthatjuk sem azt, hogy nem vagyunk zsidók, sem azt, hogy azok vagyunk. Helyettesíteni semmit nem lehet, ami elveszett, örökre veszett el. Annyit tehetünk, hogy kitalált és felidézett történetekkel megtöltjük az üres időt, mert az emberek meghalnak, de a történetek megmaradnak.

Féltékenység

fotó: Visontay Péter

Féltékenység - Modern finn elbeszélések (Nagyvilág Kiadó,2007)

Nem feltétlenül katasztrófa finnek lenni, de azért egyszerű semmi kép nem lehet. Ez világosan kirajzolódik a kötet elbeszéléseiből.
Ezek a dísztelen, olykor minimalista prózák egy irodalmilag kétnyelvű országban születtek. Bár a népességnek csak hat százaléka svéd, de nagy részük a városokban él, és hagyományosan elég nagy szeletet kanyarítanak ki maguknak a finn irodalomból. A svédül írók inkább a városi lét problémáival foglalkoznak, a finnül írók a vidékkel, de persze ez általánosítás. (A kétnyelvűséget az alkotmány garantálja, és a svéd a finnel egyenrangú hivatalos nyelv. Csak úgy mondom.)
A vidék egyébként is fontos szerepet játszik a finnek életében. Egy olyan országról van szó, ahol ötven évvel ezelőtt még a kisgazdaságok határozták meg az egész életet. A szerzők egy részének gyerekkorában a Nokia még csak gumicsizmát gyártott. Kis túlzással mondhatnánk, hogy Finnország a 19. századból egyből a 21-dikbe lépett.
Sok egyedi elem van ezekben a novellákban (városi asszony mellét megfogdosó parasztgazda, lékbe fúló gyerekek, falról levehető ablakok, farkasvadászat, satöbbi, satöbbi), de van, ami szinte mindben közös: a hideg, a halál, a fölöslegesség érzése.
Szóval késeket eldugni, gázt elzárni, ablaktól messze ülni, és akkor lehet olvasni. Mert érdemes.

A finn ember természetéről irodalmunkban két, egymással szögesen ellentétes nézet uralkodik. Az egyik Kivi kapaszkodók nélküli, féktelen finnje, a másik Aho és Sillanpää csöndes falusi embere. Jelenleg Kivi fölfogása az uralkodó. Alighanem ugyanarról a típusról van szó, csak épp külön-külön mutatják nekünk az érem két oldalát, és elhallgatják, hogy maga az érem ugyanaz. A finn ember békés természetének feltétele és ára a sok váratlan robbanás és az anarchia elszabadításának ellenállhatatlan vágya. Minél hosszabb a szélcsend, annál hevesebb az azt követő vihar.
A finnek individuálisnak tartják magukat. Ezért viselkednek néha egészen váratlan módon, nemegyszer megdöbbentően barátságtalanul. A finn ember nem képes titkot tartani. Ezt a tulajdonságát háborús időkben remekül kamatoztatták a maguk javára a külső hatalmak nálunk időző képviselői. A finn embert néhány barátságos gesztussal le lehet kenyerezni. A finn ember gyöngédségre és bizalomra vágyik, és e tekintetben annyira alultáplált, hogy a legkisebb adomány lépre csalja. A finn embert ebédre sem szükséges meghívni, neki elég egy cigaretta is. Máris megígéri, hogy mindent megtesz érted. Ha pedig megígérte, úgy érzi, ígéretét teljesítenie kell, még ha az életébe kerülne is. A finn nyelv olyan fiatal nyelv, és oly sokáig volt a bájolás eszköze, hogy tett és szó egy finnél még majdnem ugyanaz… A részegen vagy négy fal között adott ígéreteket gyakran borzasztó nehéz, időnként pedig lehetetlen józanul, a többé-kevésbé szabályozott szociális valóság feltételei közt teljesíteni. Önhibáján kívül ilyenkor szembesül a finn ember a lehetetlennel. Ugyanígy kötelezőnek érzi önmagára nézve másoknak az ő nevében adott ígéreteit. A finnek persze tisztában vannak ezekkel a veszélyekkel, és igyekeznek előre elhárítani őket. Külföldön általános panasz, hogy a finnek nem válaszolnak a levelekre, a hivatalosakra sem. Nem, mert a lehető legtávolabbra próbálják kitolni védőbástyáikat, a kisujjukat a szájukba veszik, nehogy oda találják adni az ördögnek, egész kézzel kezelnek, összeroppantva a másik kezét.
Az érzelmeket gondosan titkolják. Finn felfogás szerint az érzelmeket úgy kell rejtegetni, akár a lábszáron lévő fekélyt. Mindez napjában többször dühkitörésekhez vezet. A finnek rettenetesen tudnak káromkodni. Van, amikor ez is az agresszió levezetése…
Finnországban már a gyerekeket megtanítják rá, hogy leplezzék érzelmeiket. Legföljebb kiskorukban cirógatják meg őket, ha megcirógatják egyáltalán. Erre az időszakra később persze már nem emlékeznek, mégis a tudatalattijukba rögzül a simogatások és a gyöngédség igénye. Miután azonban mindez nem tudatos, nem képesek ennek az igénynek az egyedül természetes módon, cirógatással eleget tenni. Amikor valakit megsimogatunk, önmagunkat simogatjuk meg, méghozzá abban a ritmusban, amelyet legmegfelelőbbnek találunk. Ennyire mindenki lehet narcisztikus.
A finnek nem hisznek a pszichológiában, inkább vesznek be tablettákat, mintsem pszichiáterhez forduljanak. A lélektant túl gyenge botnak érzik ahhoz, hogy azzal vágjanak neki a finn kőrengetegnek. Ezért védekezni sem tudnak olyankor, amikor a pszichológiát használják fel a manipulálásukra. A reklámügynökségek bizonyára ebből is profitálnak. A finnek imádják a divatot és az újdonságokat. Ezek egy évvel korábban bukkannak fel nálunk, mint Svédországban.
Finnországot szokás a be nem következett katasztrófák országának nevezni. Tulajdonképpen nem estünk át rettenetes eseményeken… Mi a válságot ügyesebben tudtuk kezelni, mint a svédek, ami jól mutatja, hogy nem is vagyunk olyan rossz emberek. Az általános vélekedéssel ellentétben háborús veszteségeink sem tartoztak százalékosan a legsúlyosabbak közé Európában, ellenkezőleg: a legkisebbek közé tartoznak, ha azokat a Rajnától és a Balti-tengertől keletre élő népek veszteségeihez hasonlítjuk. Miután félig-meddig fejlődő ország voltunk, tőlünk a háború utáni évtizedekben csaknem négyszer annyian távoztak Svédországba és Ausztráliába.
Legjobban a tönk szélén érezzük magunkat. Azok, aki felelősséget éreznek népünk romlásáért, valósággal visszavágyják a téli háború és 1944 nyarának legnehezebb pillanatait. Már Jukola Simon azt kiáltotta Istennek: Verj bennünket, Uram!
Nekünk ez a világ nagyon is megfelel. Fatalisták vagyunk. A világ minden kincséért sem mennénk orvoshoz, bármennyire gyötörjön is valamely nyavalya. Ha csak lehet, cipőben halunk meg. Ez a vágya sokunknak teljesül, a legtöbbnek negyven-, ötvenéves korban. Nem akarjuk, hogy hozzánk érjenek, hogy megérintsen egy orvosi szike. A legkínosabban olyankor érezzük magunkat, amikor valaki nyilvános helyen megölel. Ez a valaki többnyire egy ismeretlen részeg. De mi még annyira sem tudunk hozzáérni, hogy eltoljuk magunktól. Könnyen megsértődhet, akkor pedig tövig belénk márthatja a kését. Hiszen megvontuk tőle azt a melegséget és közelséget, amire vágyott.

Veijo Meri

Megint erjúvoltak :)

Ismerd meg a könyvesbloggert! - egy ember

Springer testvér fekete miséje

Charles Willeford: Springer testvér fekete miséje (Agave, 2009) fordította: Varga Bálint

Egy bekötőúton állunk, szemben a napfelkeltével. Lapos, egyhangú táj, nem ad semmi fogódzót a szemnek. A kamera először balra, majd jobbra mozdul, mintha felmérné a már megtettt és a még hátra levő távolságot. Balra egy autópálya, de csak néhány autó húz el rajta, kicsit távolabb benzinkút látszik. Jobbra egy narancssárgában játszó épületegyüttes. Lapos tetős kis házak állnak körben, első pillantásra motelnek tűnhet. A kamera lassan ráközelít az épületekre. Körülöttük ócska drótkerítés, középen egy kapu. Már látszik, hogy az egyik épület nagyobb mint a többi, és mind a narancssárga különböző árnyalataiban pompázik, az házak mögött feltűnik egy narancsliget. Ahogy közelebb érünk a kapuhoz, olvashóhatóvá válik a felirat: Isten Nyája Egyház. Szóval nem motel, hanem kolostor. Már látszik a nagyobb épület tetejére állított csálé kereszt. Arra kocsizik a kamera, bemegy a templomba. A padsorok helyén egy lepusztult Ford pickup áll, az oltárra egy kék törölköző van terítve. Kimegyünk az egyik oldalajtón és be az egyik szerzetesi lakásba. Puritán bútorzat, az asztal mellett két férfi ül, kávésbögrével a kezében. Az egyikük nagydarab kopaszra borotvált férfi papi ruhában, a szemöldöke is le van borotválva, és a reverendáján katonai kitüntetést visel. Ő Dover apát (Mickey Rourke) A másik átlagosan öltözött, utazástól kissé gyűrött férfi Sam Springer (John Cusack) Kettőjük beszélgetése közben Springer múltjából villannak be képek. Springer könyvelő volt Colombusban. (Ócska Buickot vezetve tart a munkahelyére, egy az ötvenes évek stílusában berendezett irodába, az asztalon papírhalmok.) Aztán írt egy regényt és otthagyta az állását. Az előlegből vett egy házat Floridában. (Sam és felsége – Gwyneth Paltrow – ülnek a verandán, egy tipikus kertvárosban, amiben minden túl új és túl mesterséges. Sam ül a dolgozószobájában és bambán bámul egy darab papírt, a felesége kertészkedik.) Springer elmondja, hogy válságban van, a pénze elfogyott, új regényötlete nincs, és nem akar megint könyvelőnek állni. Dover láthatóan kedveli Springert, felajánlja neki, hogy az egyik templomának lelkésze legyen, egy néger közösségé Jacksonville-ben.
A következő képsorokon Springert látjuk, úton Jacksonville felé, egy zsúfolt buszon ül, nézi az elsuhanó tájat. Szűk papi gallér, és egy túlságosan bő és vastag fekete öltöny van rajta a döglesztő melegben. Látszik rajta a töprengés, még nem döntötte el, mi legyen.
Utána azt látjuk, ahogy belép a fekete fogorvos, és a gyülekezet egyik kurátora dr. Jensen (Danny Glover) rendelőjébe, méregetik egymást, semmitmondó beszélgetést folytatnak, majd belép dr. Jensen felesége Merita (Halle Berry) és Springer el van veszve. (Itt egy kicsit változtatnék az eredeti történeten, ahol csak később találkoznak.)
Eddig van meg. Kb. az első 10-15 perc. Még dolgoznom kell rajta, de biztosan lesz benne gospelt éneklő néger templomi gyülekezett, a némileg szerencsétlenkedő Springer tiszteletessel; lángoló kereszt, amit fekete kamaszok gyújtanak a háza előtt; és egy öreg néger szakácsnő, aki a paplak hajnali csendjében kotyvasztja voodoo szereit.

Nem tudom, hogy forgattak-e filmet ebből a regényből, de az isten is vászonra teremtette. Sőt Willeford élete is filmre kívánkozik. 1919-ben született Arkansasban, 1935-ben megszökött otthonról és katonának állt. Végigharcolta a 2. világháborút. Többször kitüntették. Miután leszerelt volt profi bokszoló, színész, lóidomár és rádióbemondó. Első regénye1953-ban jelent meg. 1964-ben, 45 évesen, diplomázott, majd egy floridai főiskolán tanított filozófiát és angol irodalmat. Nem csak krimit írt, és krimijeiben is inkább a társadalmi problémák – alkoholizmus, szegregáció – foglalkoztatták. Jim Thompsonnal együtt a krimi 2. világháború utáni megújítójának tartják, akinek regényeiben nem a nyomozás, a nyomozó a fontos – ebben a regényben nincs is ilyen – hanem a bűnbe mintegy véletlenül belesodródó emberek, akiket egy jó ügyvéd akár fel is mentetne, de ártatlannak semmiképp nem nevezhetők.
A Spriger testvér … jó kis gúnyos és cinikus hangú egzisztencialista bűnregény. Hőse igazi egoista – hiszen író – de az önvád, a kétség,  az önsanyargatás is dolgozik benne. Egy önkritikus amatőr, aki lassan csúszik bele a bűnbe, amit akár írói tapasztalatszerzésnek is telinthetne.
Az agave.45 sorozat második darabja, most már kíváncsi vagyok a következőre.

Apák, legyetek erősek!

fotó: Ulla Montan

Jonas Hassen Khemiri: Montecore – Egy párját ritkító tigris (Gondolat, 2009) fordította: Papolczy Péter

Jonas Khemiri fiatal író, éppen túl van első regénye megírásán, és némileg megcsömörlött a hirtelen jött sikertől, az író-olvasó találkozóktól, a kiadói smúzolástól. Csak egy sötét, és nyugalmas szobára vágyik. De ekkor villanylevelet kap Kadirtól, apja régi barátjától, és a kibontakozó párbeszéd önvizsgálatra készteti ifjú hősünket.
Na de ki ez a titokzatos Kadir, aki a „billentyűket gombolja” és sajátos arab-francia-svéd, képzavarokkal és bombasztikus metaforákkal teli keveréknyelvén elmeséli Jonas apjának egy lehetséges történtét? Valóban ő az a Kadir, akivel Jonas apja Abbasz Khemiri, az algériai születésű, Tunéziában felnövő, aztán Svédországba emigráló fotográfus gyerekkori barátságot ápol, vagy esetleg maga Abbasz gombolja azokat a billentyűket, hogy ismét felvegye fiával a nyolc éve megszakadt kapcsolatot? Nem tudjuk meg.
Abbasz árvagyerek, apját nem is ismeri, anyját az algériai-francia háborúban veszíti el, sokáig egyáltalán nem hajlandó beszélni, aztán amikor már igen, leginkább fantáziálások hagyják el a száját. Beleszeret egy svéd lányba, az érzelem kölcsönös, és Abbasz, Kadirtól kölcsönzött pénzen, követi a lányt hideg és kiismerhetetlen hazájába. A kissé bohém, és túl büszke Abbasz kezdetben nem tud beilleszkedni a magát túlságosan is komolyan vevő, és a felszín alatt rasszista svéd társadalomba. Lehet, hogy tehetséges fotós, de ezt nem tudja megmutatni. Alkalmi munkákból próbál jövedelmet szerezni, és kevés sikerrel küzd a svéd nyelv elsajátításával. Ennek ellenére vidám és jó apa, aki belsőséges kapcsolatot ápol a fiával, és keményen próbálkozik, hogy választott hivatásában érvényesüljön.
Hogy mi igaz ebből? Fogalmunk sincs.
A Jonas és Kadir közti párbeszédből eleinte csak az utóbbi gondolatait „halljuk”, de aztán szép fokozatosan bekapcsolódik Jonas is, akinek az elbeszéléséből egy árnyaltabb apa-kép bontakozik ki. A gyermekkori csodálattól és szeretettől, a kamaszkori lázadásig, sőt az apa megtagadásáig vezet Jonas útja, aki gyerekként csüggött apja minden furcsa szaván, és imádta a szemében különleges és különc férfit.
A megélhetési gondok, és az egyre erősebb idegengyűlölet rákényszeríti Abbaszt, hogy svéddé váljon. Ezzel egy időben fotósként is sikeres lesz, de nem, mint fotóművész, hanem mint házikedvencek megörökítője. Abbasz a látszólagos elfogadás ellenére, vagy tán éppen a miatt csalódott, megkeseredett emberré válik. Legnagyobb félelme, hogy gyerekei olyan kirekesztettek lesznek, mint ő, ezért megtesz mindent, hogy rendes svéddé váljon, csakhogy ezzel már elkésett. Jonas már kisgyerekként megtapasztalja, hogy a kirekesztettség öröklött fertőzés. „Furcsa” fiú, aki csak bevándorlókkal barátkozik, és leginkább saját fantáziavilágában érzi jól magát. Abbasz sikeresnek látszó beilleszkedése egybeesik Jonas lázadásával a képmutató skandisznók ellen, ezért aztán kettejük harmonikus kapcsolatának felrobbanása elkerülhetetlen. Ráadásul Abbasz önmagával is meghasonlik, a mindenáron asszimilálódni akaró férfi elveszíti identitását, sőt személyisége egy részét is.
Apa és fia eltávolodik egymástól, nem beszélnek egymással, pedig közösek a félelmeik.
A nyolcvanas évek közepén tetőzik az idegenekkel szembeni erőszak Svédországban. Jonas megoldása a harc, de az apja nem akar harcolni. Abbasz úgy látja, hogy a harcos, asszimilálódni nem akaró bevándorlók önmagukkal szemben ugyanolyan kritikátlanok, mint a többségi társadalom tagjai, és logikájuk ugyanolyan rasszista, mint a svédeké. Ő csak egy „magányos, modern kozmopolita egy barbár társadalomban.”
Aztán Abbasz fényképészműhelyét megtámadják, és ez lesz az a bizonyos utolsó csepp a pohárban. A férfi megzavarodik, és, hogy rendet teremtsen a fejében, visszatér Tunéziába. Apa és fia hiába kísérleteznek a harmónia helyreállításával, az oktalanul érzett szégyen már nem engedi közel őket egymáshoz. Kölcsönös meg nem értés és harag lesz az egykori kölcsönös szeretetből és csodálatból. Abbasz úgy érzi, hogy a fia cserbenhagyta, Jonas meg úgy, hogy az apja elárulta. Abbasz tragédiája az, hogy hagyja magát lábbal tiporni, mert nem akar a politika áldozata lenni.

Jonas Khemiri 1978-ben született Stockholmban. Tunéziai apa, és svéd anya gyermekeként. Párizsban tanult, majd az ENSZ-nél dolgozott. Már első regénye a Vörös szem is sikeres volt, ezt követte a Montecore. Mindkét regényt nagy lelkesedéssel fogadta a közönség és a kritika egyaránt, különösen a sajátos nyelvezetét az úgynevezett bevándorló-svédet dicsérték.
Vicces, ironikus és elgondolkodtató. „Ezt a humort nyugodtan nevezhetjük rendkívül komikusnak!”
Azon kívül fordítói bravúr is.
Sok idézetet pakoltam belőle a Molyra.

Te felkészültél?

Cormac McCarthy: Az út (Magvető, 2010) fordította: Totth Benedek

Az emberi agy perverz szerkezet, hajlamos eljátszani a gondolattal, mi lenne, ha a szeretteit valami katasztrófából kellene kimenteni.  Különös kéjjel forgatja a földrengések, árvizek, háborúk, iskolai lövöldözések képeit, beléjük képzelve gyerekeit, feleségét, szüleit. A rohadt, aljas dög.

Az út egy világégés utáni kietlen és kíméletlen világba viszi az agyunkat. Ebben a világban vándorol apa és fia. Mennek, mert nincs más választásuk, mert úton lenni az élet, megérkezni a halál. Pedig könnyebb lenne feladni, megállni, meghalni. De az apai ösztön ezt nem engedi.

McCarthy szövegéből már az első oldalakon olyan szomorúság és kilátástalanság árad, hogy az ember szíve belefacsarodik, csaknem fizikai fájdalmat okoz az olvasása.

A sötétben, hidegben, éhesen és szomjasan bolyongó két ember arcára hol a fásultság, hol a félelem ül ki. Ősemberi rettegéssel figyelik alkalmi menedékhelyeikről a hamuval borított tájat, az úton vonulókat. Vérkultusz hívőket és istentanukat, rablóhordákat – jobb mindenkit elkerülni.

Én azon töprengek olvasás közben, szent-e még az élet, ha már semmi szentség, semmi öröm nincs benne, csak testi és lelki kín. Az apa azon töpreng, hogy képes lesz-e megölni saját fiát, ha már nem lesz más választása. A fiú azon töpreng, élnek-e még jók rajtuk kívül, vagy már mindenki más gonosz. (És az ember óhatatlanul beleképzeli saját magát és a fiát ebbe a helyzetbe!) Csakhogy ők ott vannak egymásnak, és támogatják egymást, ha megrendül a hitük, az olvasó pedig magányos.

Az idő már régen nem létezik. Lassan vánszorognak dél felé, ahol talán megtalálják a jókat, a „tűz őrzőit”, az embernek megmaradt embereket – talán igen, talán nem, a keresés a fontos. Reményüknek nincs semmi reális alapja. Minden egyes nap egy újabb hazugság, amihez ragaszkodni kell, mert ha beismerik, hogy reménytelen a helyzetük, akkor mi értelme volt az éveken át tartó vándorlásnak? Pedig a tüzet, a jóságot nem is kellene keresniük, mert az a fiúban van. Ha a körülöttük lévő világ az abszolút gonosz, akkor a fiú az abszolút jó, az abszolút tisztaság. A férfi racionális döntéseket hoz, mert nem tehet mást, ő felelős a fiúért, aki megérti, miért kell meghozni ezeket a döntéseket, de nem mindig fogadja el őket. Benne még él egy egyetemes és elvont jóság képe, aminek az apa már nem tud megfelelni, holott ezt a képet nyilván ő ültette el a gyerekben. Csakhogy a férfinak túl kellett lépnie ezen, rá kellett jönnie, hogy már csak relatív jóság létezik, és az ő jóság és szentség fogalmába ettől kezdve csak kettejük élete fér bele.

A gyilkosság, az öngyilkosság, a szálak elvágásának kérdésére egyeseknek magabiztos igen/nem válasza van, holott ezek a kérdések csak a pillanatnyi körülmények között megválaszolhatóak. Az út végén csak kérdéseket találunk, válaszokat nem.

Borzalmas volt és gyönyörű.

Lassan kúsztak az avarban egy mélyedés felé. A férfi mozdulatlanul fekve fülelt és átkarolta a fiút. Megálltak az úton és beszélgettek. Egy nő. Hallotta hogy elindulnak a száraz avaron. A fiú kezébe nyomta a pisztolyt. Fogd meg – suttogta. A fiú halálra rémült. A férfi átkarolta és magához ölelte. Olyan sovány. Ne félj – mondta. Ha megtalálnak muszáj megtenned. Megértetted? Sss. Ne sírj. Hallasz? Tudod hogyan kell csinálni. A szádba teszed a csövet és felfelé célzol. Gyorsan csináld. Megértetted. Ne sírj. Megértetted?

    Azt hiszem.

    Nem. Megértetted.

    Igen.

    Mond utánam igen apa megértettem.

    Igen apa megértettem.

    A férfi lepillantott a fiúra. A rettegést látta. Elvette tőle a fegyvert. Nem értetted meg – mondta.

    Nem tudom mit csináljak apa. Nem tudom mit csináljak. Hol leszel?

    Nincs semmi baj.

    Nem tudom mit csináljak

    Sss. Itt vagyok. Nem hagylak el.

    Megígéred?

    Igen. Megígérem. El akartam csalni őket. De nem tudlak itt hagyni.

    Apa?

    Sss. Maradj fekve.

    Nagyon félek.

    Sss.

Feküdtek és hallgatóztak. Meg tudod csinálni? Amikor eljön az ideje?  Amikor eljön az ideje nem lesz vesztegetni való időd. Most van itt az ideje. Átkozd meg Istent és halj meg. De mi van ha nem sül el a pisztoly? Ilyen nincs. És ha mégis van? Képes leszel szétzúzni a fiad koponyáját egy kővel? Vajon lakozik-e benned egy ilyen lény amelynek létezéséről eddig semmit sem tudtál? Létezhet-e egyáltalán? Öleld át szorosan a fiút. Így jó lesz. A lélek fürge. Húzd magadhoz a fiút. Puszild meg. Gyorsan.

Várt. A kis nikkelezett revolverrel a kezében. Alig bírta visszatartani a köhögést. Minden erejével azon volt hogy visszafojtsa. Hallgatózni próbált de nem hallott semmit. Nem hagylak el – suttogta. Sosem hagylak el. Megértetted? Az avarban feküdt karjában a remegő gyermekkel. A pisztolyt szorongatva. Végig a hosszú alkonyatban egészen az éjszaka leszálltáig. A hideg és csillagtalan éjszaka leszálltáig. Az áldott éjszaka leszálltáig. Kezdte úgy érezni hogy mégis van esélyük. Várnunk kell – suttogta. Nagyon hideg van. Megpróbálta végiggondolni mit tegyen de kába volt a feje. Nagyon legyengült. Egyfolytában azt hajtogatta hogy el kell futniuk. Pedig képtelen volt futni. Amikor teljes lett a sötétség kioldotta a hátizsák szíjait elővette a pokrócokat és betakarta a fiút és a fiú nemsokára elaludt.

Február olvasója

Február olvasója Wayne Rooney – és ez nem vicc.

Annak, aki esetleg nem tudná kiről van szó: a Manchester United és az angol válogatott csatára, jelenleg a világ egyik legjobb és legdrágább focistája. És, hogy miért ő a hónap olvasója? Azért mert részt vesz a Premier League és a National Literacy Trust közös kampányában, ami arra próbálja ösztönzi a gyerekeket és a családokat, hogy olvassanak többet.

A kampány már hetedik éve tart, és az abban részt vállaló labdarúgók nem csak a nevüket adják a dologhoz, hanem különböző olvasásnépszerűsítő programokon vesznek részt, iskolákba, könyvtárakba látogatnak el. Ezen kívül, a program részeként, minden klub támogat egy helyi könyvtárat. Bizony!

A 2009-es szezonban olyan nagyágyúkat és példaképeket sikerült megnyerni az akciónak, mint Rooney, vagy a liverpooli Jamie Carragher. A programban ezúttal is a kapusok vannak többségben. A húsz PL csapat közül tizenegyből kapus vállalkozott a részvételre. (Hiába, különleges létforma!) Köztük van a válogatott David James (Portsmouth), aki egyedüliként mind a hét szezont végigjátszotta a kampányban, amiben eddig 99-en vettek részt.

A játékosok kiválasztanak egy-egy gyerek- vagy felnőtt könyvet, így minden évben összeáll egy húszas lista, amiből a támogatott könyvtárak ajándékpéldányokat kapnak. A programban részt vevő családok is ajándékkönyvekkel lesznek gazdagabbak, persze az élményen kívül.

Olyan focista is van, aki nem csak olvas, de ír is. Az Everton kapusa Carlo Nash útleíráson dolgozik, egy másik kapus Mark Schwarzer (Fulham) pedig focis témájú gyerekkönyveket ír.

Na kérem, így is lehet!

 

Wayne és Bölcsek Köve, no meg Carragher önéletrajza. 

Február könyvtárosa

Február könyvtárosa Batgirl, aki nappalait bizony egy könyvtár falai között tölti. Biztosan sok jó képregényt tud ajánlani.