Fortélyos félelem igazgat

Umberto Eco: A prágai temető (Európa, 2012. Fordította: Barna Imre) [4 hamis közjegyzői okirat]

Állítolag Borges azért nem írt soha regényt, mert egy regény óhatatlanul tele van üresjáratokkal. Eco éppen az üresjáratok miatt ír regényt. Merthogy az a helyzet, hogy amit itt megírt, azt sokkal elegánsabban megírta már az esszéiben, vagy az éppen nemrég kiadott alkalmi beszédeiben, csakhogy azokban nincs fabula, itt meg van. 

Laza csuklóval kever „valóságot” és „kitalációt”. Sőt „bizonyítja”, hogy a „kitaláció” bármikor „valósággá” válhat, ha beépül a kortársak vagy utódok gondolkodásába. Amit elég ember valóságnak vél, az valósággá válik, vagy legalábbis befolyásolja azt (lásd: Cion bölcseinek jegyzőkönyve) 

Umberto mestert gyakran elkapja a lista mámora, és összehord egy halom felesleges információ – hogy ne mondjam: tárgyi tudást –, aminek sem a cselekményben, sem a történetben nincs különösebb jelentősége, viszont ettől lesz ez a regény éppen ecós és nem brownos vagy dossantosos. 

Azért amikor zabolátlanul kiéli a szabadkőműves mániáját, az már kicsit sok, és az utolsó ötven oldal is nyugodtan elmaradhatott volna, de attól függetlenül, hogy a regény a XIX. századot öleli föl, a XXI.-ben is aktuális. A mechanizmus nem sokat változott: ma is kell ellenséget alkotni, sőt a manipuláció és az (ön)áltatás egyre kifinomultabb technikáival vagyunk kénytelenek szembenézni.

Léggyökerek

W.G. Sebald: Kivándoroltak (Európa, 2006. Fordította: Szijj Ferenc) [4 élettérkép, de 5 irány]

Négy, korántsem eredeti, gondolat a könyv kapcsán:

Az ember nagyon szívós élőlény. Bárhová veti is a sorsa azonnal elkezd gyökereket ereszteni az új földbe, van aki mélyebbre, van, aki csak a felszínre. De a gondolatai többnyire abba az irányba mutatnak ahonnan jött, mint az állandóan egyfelől fújó szélnek kitett faágak.

A világ, a társadalom, a többi ember számtalan módon tör az elpusztításunkra. Nekünk az a feladatunk, hogy ezeket kikerüljük, hogy aztán, mintegy a szabadság legfelső fokán, magunk dönthessünk a halálunk idejéről.

Egyre többet tudunk az agy kapcsolási rajzairól, de még mindig nem tudunk szinte semmit. Az emlékezet a legkétesebb tanú. Az emlékezet egy szajha, aki mindig a kedvünket keresi.

Minden, ami egy életből megmarad, legyen az egy emberé, egy városé, egy civilizációé, csak hordalék. 

Rút pusztulás. 

Szép pusztulás.

Omega minor

Paul Verhaeghen: Omega minor (Gondolat, 2011. Fordította: Fenyves Miklós)
[5 különlegességében is tipikus sors, ami vagy igaz, vagy nem]

„Sok dolog történt, de egyik sem igaz. Más dolgok igazak, de nem történtek meg.”

Berlinben vagyunk, 1995-ben. A poszt-NDK apokalipszis díszleteit leöntötték némi rothadó 

kapitalizmussal. 

Itt hozza össze a véletlen a regény főhőseit: Goldfarbot, a Nobel-díjas fizikust, aki részt vett az atombomba kifejlesztésében, De Heert, az auschwitzi túlélőt, Paul Andermanst, a posztgrad pszichológust, aki az emlékezet működést kutatja (beszélő nevek), Donatellát, Goldfarb asszisztensét, aki a mágneses monopólust keresi, és Nebulát, a bosszú angyalát.

Párhuzamos életrajzok is lehetne a címe, ha az már nem lenne foglalt. 

A történet kezdetén Andermans az elbeszélőnk, aki bekerül a potsdami egyetemi világba, a posztgradok, a modern kor nomádjai, a tudomány vándorcigányai közé. Összetűzésbe keveredik egy csapat neonácival, és így találkozik De Heerel, aki öngyilkossága után lábadozik egy kórházban. De Heer felhasználja Andermans figyelmét, hogy elmondja neki egy túlélő tipikus, univerzális történetét. Egy túlélőét, aki per definitionem nem lehet boldog. Épp attól, hogy túlélő. Neki az a feladata, hogy elmondja az elmondhatatlant, feldolgozza a feldolgozhatatlant. 

Közben Godfarb életével is ismerkedünk. (Az elbeszélői nézőpont gyakran változik, ami kissé megnehezíti az olvasást, bevallom volt egy fejezet, amikor fogalmam sem volt, hogy épp ki beszél, és a történetet gyakran szakítják meg tudományos és esztétikai fejtegetések – művészetről, matematikáról, fizikáról, csillagászatról, történelemről.) Goldfarb még gyerekként hagyja el Németországot 1933-ban, színésznő anyjával, aki mindenféle munkát elvállal, hogy megéljenek valahogy. A nemnémetből nemamerikaivá váló, gyökértelen fiú, aki siránkozó bevándorlókkal van körülvéve, a tanulásban találja meg a kitörés lehetőséget. Bekerül a Harvardra, és onnan némi szerencsével Los Alamosba.

Csakhogy ebben a történetben senki sem az, aminek látszik. Olyan ez, mint egy 5000 darabos kirakós, aminek bizonyos részei hamar összeállnak, de az utolsó elemek csak nem akarnak a helyükre kerülni, egészen a szó szerint bombasztikus befejezésig. 

A huszadik század két borzalmas tengelyen forog. Auschwitz és Hirosima. Ez a két árny lebeg, sokáig kimondatlanul, a könyv felett (Auschwitz csak valahol regény félideje után jelenik meg, Hirosima csak legvégén.) És a legnagyobb borzalom ebben az, hogy ezt mind emberek követték el, akik előtte és utána is ettek, ittak, nevettek, dugtak. Az áldozat és a túlélő nem kiválasztott, mitikus hős, hanem ember. A gyilkos és a közreműködő nem metafizikai gonosz, hanem ember. Méghozzá mind megnevezhető ember. De Heer azt mondja, lehet, de nem érdemes áttekintést adni a XX. század borzalmairól, mert abban épp az egyéni felelősség veszik el. A történelem szószában az egyének típusokká lesznek, és minden elmaszatolódik. Egyébként is, már alig emlékszik valaki az egészre, eltelik még kétszáz év és a holokauszt csak lábjegyzet lesz a történelemkönyvekben. Az egyéni felelősség feltárása mellett van egy erős relativizmus is a könyvben. A túlélők és emlékezők tanúságtétele egyre nehezebben ellenőrizhető. A véletlen dönti el, hogy az ember melyik oldalra kerül, és így tulajdonképpen senki nem felelős a tettiért. Akár ez is kiolvasható egyes megnyilatkozásokból.

Verhaeghen nagyon precízen ábrázolja az egyéneit, a legkisebb lelki rezdülésüket is bemutatva. (Pszichológiaprofesszor, ha még nem mondtam volna.) Ez a legnagyobb ereje a könyvnek, meg a szimbólumok bonyolult hálója. És persze a történet. Verhaeghen 550 oldalon keresztül megkonstruál egy hihetetlenül összetett sztorit, hogy aztán a könyv utolsó 100 oldalán az egészet lebontsa, és romjaiból felépítsen egy másikat. Egy ilyen hosszú regénynek elkerülhetetlenül vannak gyengébb pontjai, amik kissé erőltetettre sikerültek, de ezen is átlendít a stílus, és többségben vannak a sokáig emlékezetes részek. Például, ahogy De Heer szemén keresztül látjuk az auschwitzi szelektálás folyamatát, az egészen hátborzongató. Főleg, ahogy leírja a jobbra irányítottak önfeledt boldogságát. És az is hasonlóan emlékezetes, ahogy Goldfarb nézőpontjából látjuk a Los Alamosban dolgozó atomfizikusokat, a tudományos felfedezés részegítő örömét, amivel világra játsszák a bombát, mintha csak egy rádiót barkácsolnának össze a cserkésztáborban. Vagy említhetem még a századvég német neonáci kultúrájának aprólékos leírását.

Monumentális mű, ami nem kevesebbre törekszik, mint az egész XX. századi történelem magyarázatára. Megpróbál „Szabadulni a mimézistechnika parancsától és a narratíva kényszerzubbonyától, vállalni a zuhanórepülést, bele a radikális reflexivitásba, az öntudatba, a Daseinről való meditációba, amely a Daseinnél is előbbre való…” 

És miközben „Szentül hisszük, hogy ez a világ megérthető, holott erre semmi ok sincs, ha csak az nem, hogy a koponyánkban rejtőző apparátus odavan a jelentésért meg az összefüggésért.” mégiscsak megpróbál valami magyarázatot adni a felfoghatatlanra.

(A fordítás is nagyszerű és a szerkesztés is jól sikerült, de azért én szívesen vettem volna a sok német szövegrész fordítását. Még szerencse, hogy a feleségem németes, bár lehet, hogy ezt az olvasás alatt ő másként gondolta.)

Külföldiek futtában

Richard Wagner: Kőomlás Bécsben (4) (Pont, 1999. Fordította: Zsidó Ferenc)

Richard Wagner Herta Müller férje. Együtt jártak a temesvári egyetemre, Wagner utána némettanárként és újságíróként dolgozott. Aztán együtt emigráltak, miután a Securitate feloszlatta az Aktionsgruppe Banat írócsoportot. 

Ez a regény Wagner alteregójának Benda mérnöknek a története. Egy szaggatott visszaemlékezés. 

A sóvárgás és a menekülés regénye. Sóvárgás az egykor volt teljesség után. A szülőföld, a szerelem, egy elmondható és megérthető múlt után. És menekülés, az egyébként nagyon is vágyott, valahová tartozás elől. 

Félelem a véglegességtől.

Tomasz Lem: Földközeli kalandok (5) (Typotex, 2010. Fordította: Jakab Valéria)

Tomek és Staszek könyve. 

Önéletrajz – életrajz kombó. 

Tomasz Lem arról ír, hogy milyen híres ember gyerekeként felnőni. Nincs a szövegében sem túlzott heroizálás, sem sárbadöngölés. Humoros és megértő. 

Ír a saját iskoláiról, barkácsolásairól, a hadiállapot bevezetéséről, az emigrációról, az anyjáról. 

De legtöbbet mégiscsak az apjáról, aki édességmániás, autóbuzi, slendrián, szórakozott, kötekedő, okoskodó, önfejű és türelmetlen. De szerethető, és – a túlzott elvárások mellett – szerető és gondoskodó is. 

Ja és milliók szemében az egyik legjobb sci-fi szerző.

Martin Buber: Angyal- szellem- és démontörténetek (3) (Atlantisz, 2002. Fordította: Miklós Tamás)

Hát, nem tudom. 

Nem mondom, hogy nem voltak érdekesek Buber angyalai, démonai és szellemei, ezek a szomorú lények, akik maguk is segítségre szorulnak, az igaz emberek segítségére, de ezek a zsidó tanmesék nekem valahogy túl körülményesek, homályosak, és az összesnek az a vége, hogy Slomónak több gersli jutott, mint nekem.

Thomas Bernhard: In hora mortis (5) (Jelenkor, 1997. Fordította: Kukorelly Endre)

HA ez lehetséges még búvalbaszottabb, még pusztulatosabb, mint a prózája. Imádom.

Pomponius Flatus különös utazása

Eduardo Mendoza: Pomponius Flatus különös utazása (Európa, 2011. Fordította: Pál Ferenc)
[4 visszadobott kereszt]

Barátaim! Rómaiak!

Azt mondja itt ez a centurió a fülszöveg, hogy ez Eduardo Mendoza legsikeresebb könyve. Ez egy dolgot bizonyít polgártársak, hogy a cézár is tévedhet, még ha ezerfejű is. Merthogy olvastam én már sokkal jobb Mendoza könyvet, az egészen varázslatos Csodák városát.

Ebben a regényben Pomponius Flatus, római polgár a lovagok rendjéből, elhivatott természettudós és botcsinálta filozófus végigfossa a birodalmat, hogy megtalálja a bölcsesség forrását. A mindféle szennyezet vizek kortyolgatása közben lerongyolódva és felpuffadva eljut Názáretbe, ahol a véletlen és pénztelenség rábírja, hogy elfogadja a gyermek Jézus megbízását: derítse ki, ki ölte meg a gazdag Epulón, akinek meggyilkolásával Józsefet az ácsot, Jézus apját vádolják.

Pomponius Flatusnak kis szerencse és sok hízelgés árán kétszer is sikerül elérnie a keresztre feszítés elhalasztását, és végül, mint egy ókori Herkules Poirot fényt derít a rejtélyes ügyre.

Ha úgy tetszik, Mendoza regénye történelmi krimi, ha úgy tetszik épp ezek paródiája. Egy ügyesen összerakott, szórakoztató regény. Nem több. De nem is kevesebb.

(Persze, ha úgy döntök, hogy mélyebbre ások, akkor én ebben a kereszténység, ill. az egyistenhívő vallások kritikáját is láthatom. Pontosabban azt a nézetet, hogy az ember és az istenek együttélése sokkal harmonikusabb a politeista vallásokban. Mennyivel egyszerűbb az életünk, ha nem mindig ugyanazt az egy istent kell káromolni vagy éltetni!

De azt is megértem, ha valaki úgy gondolja, nem cél harmonikus viszonyt kialakítani az istennel/istenekkel.)

Üvegcserepek

(cop. Chris Felver)

Arthur Miller: Üvegcserepek (Scolar, 2011. Fordította: Ungvári Tamás)
[5 véresen komoly ok, hogy őszinte légy]

Brooklyn, 1938.

Odaát, a messzi Németországban tombol a Kristallnacht, ami sajnos nem karácsony előtti éjszakai nyitva tartás, mint a neve sugallná. Kirakatokat zúznak be. Fiatal és erős szőke fiúk öreg zsidókat kényszerítenek, hogy fogkeféjükkel súrolják a járdát, gyereket vernek össze. Egy közösség élete törik darabokra éppen.

Itt Brooklyban csak egyéni életek törnek. Mondjuk azok mindig és mindenhol.

Itt éppen Philipp és Sylvia Gellburgé.

Sylvia Gellburgot rettenetesen megviselik a németországi események. Egy nap összeesik, és nem bír lábra állni, pedig látszólag semmi baja nincsen. Persze a mélyben sokkal személyesebb problémák vannak. Egy tönkrement házasság konkrétan. Sylvia egy otthon ülésre kárhoztatott okos, érdeklődő, tevékeny nő, aki a házassága előtt sikeres volt a munkájában. Most meg nincs mása, csak egy nagyképű és impotens férje.

Műrepülés

Marcel Möring: Műrepülés (Noran, 2005. Fordította: Gera Judit)
[4 műrepülő mutatvány]

Tizenöt évesen egy vitorlázógéppel meglépni a megszállt Hollandiából: menő. 

De otthagyni zsidó szüleinket: nem menő. Igaz velük együtt táborban meghalni sem menő. 

Pilótakiképzést kapni és harcolni a nácik ellen: menő. 

Később permetezőgéppel, leszállás közben összeütközni egy tehénnel, és ebbe majdnem belehalni: már nem annyira menő. 

Sebesült angol ejtőernyőst menteni: menő. 

Ápolónőként beleszeretni az összetört permetezősbe: menő. 

Elájulni, amikor elkezdik műteni: nem menő. 

Egy játékbolt fölött lakni, és este összeszerelni egy repülőmodellt: menő. 

De összeszerelni ötszázat, darabját fél guldenért: már nem olyan menő. 

Étteremkritikussal étterembe menni: menő. 

Ösztönös szakácszseninek lenni: menő. 

Magabiztosnak és lazának lenni: menő. 

Gyerekkori burokban felnőni: menő. 

Látni, ahogy ez a burok megreped: nem menő.

Gyerekként tudni, hogy a szüleink menők: menő. Később érezni, hogy nagyon nem menők: nem menő, aztán rájönni, hogy talán mégis menők: menő.

Összecsapni egy regény végét, és kielégületlenül hagyni az olvasót: nem menő.

Az ember, aki gyerek volt

Gian Franco Svidercoschi: Karol története - Az ember, aki pápa lett (Mandorla-Ház, 2010. Fordította: Simonné Kajsza Krisztina - akinek fogalma sincs a földrajzi nevekről)
[2 gyorsan lezavart konklávé]

Ez a könyv valahol a nagyon kevés és az abszolút semmi között van félúton. A fülszöveg Karol Wojtyla gyökerekig visszanyúló életrajzát ígéri nekünk, amiből megismerhetjük a későbbi pápa döntéseinek okait. Ehhez képest kapunk egy olyan hagiográfiát, amihez képest még a templomokban osztogatott kis füzetecskék is kiemelkedő színvonalúak.
A szöveg közhelyes, felületes. Az életrajz mellé írt „történelmi segédanyag” kevés kivételtől eltekintve kisiskolás színvonalú, hivatkozás egy darab se, irodalomjegyzék semmi.
Egyébként úgy tűnik a kis Karol teljesen normális gyerek volt, úgy értem nem játszott pápásat, vagy ilyesmi. Édesanyját és testvérét fiatalon elvesztette. Aztán a képébe mászott ez az ocsmány század, és lett belőle az, ami. Emberek ezrei, százezrei élték át ugyanezt, mégsem lett belőlük pápa. De azt, hogy belőle miért lett, ebből az életrajzból nem tudhatjuk meg.
Ráadásul idegesítő a stílusa. Úgy ír Wojtyláról, mintha eleve elrendelt dolog lett volna, hogy ő lesz a pápa. És képzeljétek gyerekek: a kis Karol focizott, pedig később ő lett a pápa. És képzeljétek: dolgozott egy gyárban, pedig később ő lett… És képzeljétek: ellátta egy vidéki pap feladatait, pedig később…
Finoman szólva sem vagyok nagy híve a katolikus egyháznak, de rá, a Nagy Bocsánatkérőre azért kíváncsi lettem volna. Főleg a háború vége és a pápává választás között eltelt évekre, de azokról csak nagy általánosságban ír Svidercoschi.
A fordítói és a kiadói munkára nem vesztegetnék több szót, az idézetek magukért beszélnek.

Olcsó szabadulás helyett

György Péter (fotó: Tuba Zoltán - origo)

György Péter: Apám helyett (Magvető, 2010)

[5 identitáskereső múltbamerülés]

A 20. század második felének magyar történelmét leírhatjuk úgy, mint az elhallgatás gyakorlatát. Ezt a könyvet meg leírhatjuk úgy, mint az emlékezés, a felidézés terápiáját.

György Péter emlékezése nagyon messzire vezet. Az apja múltjába, az egész, elhallgatásoktól terhes 20. századba, és nem mellékesen önmagába. Ebben a szövegben mindvégig sajátosan keveredik az objektivitás, a tudományos megközelítés, és az egészen mély személyesség. Egy már-már kegyetlenül őszinte és fontos könyv ez. Nekem fontos.

Az apa munkaszolgálat alatt írt naplójának, a szándékosan 1944-ben felejtett emlékeinek feltárása György Péter részéről egyrészt az (új, megújuló) identitás keresése, másrészt értelmezési kísérlet a második világháború utáni Európa és Magyarország kínzó társadalmi-esztétikai kérdéseire. Mert kérdésből rengeteg van. A legfontosabb talán az, hogy megértjük-e, mi az életfeladatunk. Gy.P. szerint az apjáé az emlékezés lett volna, de ezt ő elhárította magától, ezért most neki kell megtennie. Mert az életünk (ha tetszik: sorsunk) és az apánk élete is kötelességeket ró ránk.

A Trianon árnyékában felnövő, keresztény zsidó fiú sorsa csak egy a lehetséges – egyébként nem is olyan nagy számú – sorsok közül, de neki épp ez adatott. Erre predesztinálta a származása, és erre terelték a választásai. Gyerekként lelkesedett a bécsi döntésekért, miközben a társadalom, amelynek tagja akart lenni, és tagja is volt, a zsidótörvényekkel egyre kisebb területre korlátozta őt és társait, míg végül megfosztotta őket az otthonosság érzésétől. [v.ö.: A haza, a fogalom pozitív-pszichológiai alaptartalmára redukálva: biztonság. (Jean Améry)]

György Lajos – az önrendelkezés később tévesnek bizonyuló illúziójával – úgy döntött, nem fog emlékezni, se a megtörtént eseményekre, se a származására. Döntése egybeesett az új hatalom döntésével, amelyik a származást tabunak tekintette, és igyekezett kerülni az akkor még közeli múlt traumatikus élményeinek tematizálását – Trianon, a doni katasztrófa, a zsidók deportálása; majd Rákosi, ötvenhat.

És ez így kényelmes volt mindenkinek, a rendszer (a kádári) ebből a szempontból biztonságot nyújtott. Azoknak is, akiknek egyébként politikailag nem. A cinkos hallgatás olcsó szabadulást kínált a szégyentől.

Pedig ezeket a traumatikus pontokat, kollektív szégyeneinket, fel kell tárnunk újra meg újra, minden generációban, mert különben elfekélyesednek, és mindenféle káros mítoszok táptalajai lesznek. És ezt a feltárást György Péter nagyon alaposan elvégzi, bevilágít a sebekbe, az eseménytörténet mögé néz, hatásokat kutat, mechanizmusokat vizsgál. Ha valakit untatnak benne az esztétikai fejtegetések, nyugodtan ugorja át őket. A lényeget nem fogja elveszíteni.

Szerettem volna ezt jól megírni (mert még egyszer mondom, fontos könyvnek tartom), nem sikerült. Olvassátok el, ha jó konstruktivisták vagytok. Segít majd rendszert teremteni az okok és okozatok kiismerhetetlennek látszó hálójában, ami a múltunk, és az életünk. 

Futár lép, G6

Sándor Iván
(cop. Baghet Iskander)

Sándor Iván: A futár (Szépirodalmi, 1976; Koinónia, 2010)
[4 nemzetőr]

„Az író új regénye, A futár (1976), a realista történelemlátás és a korszerű ábrázolásmód izgalmas szintézise. Főhősének, Eösi Jánosnak a története, melyet Sándor Iván alig ismert dokumentumok belső logikája szerint bontott ki, egy temesvári könyvüzletből indul és a pikareszk regények fordulataira emlékeztető kalandsorozat után tragikusan ér véget 1849 augusztusában, a világosi fegyverletétel napjaiban.”

Történelmi anti-kalandregény. A történelembe vettetés regénye.

Főszereplője, anti-hőse, Eösi János, kétszeresen is idegen a család új lakhelyén, Temesváron. Egyrészt zsidó, és így legfeljebb megtűrt polgára lehet a városnak, másrészt a saját közössége sem fogadja be, mert jöttment, ráadásul az apja szombatos székely. Így hát az ifjú Jánosnak emberi kapcsolatnak maradnak a szülei. Az örökölt könyvüzletben a család végre megpihenhet a hosszas vándorlás után, de a békesség nem tart sokáig. A forradalom hamarosan ide is besöpör, és seprűje éppen a zsidókat találja el. János különböző bonyodalmak során elszakad a szüleitől és beáll a nemzetőrök közé. Az egyenruha neki emancipáció, de legalábbis beolvadás. A gyors felfogású, olvasott fiú, aki még jó lovas is, hamarosan fontos megbízásokat kap. Futárként eljut Bemhez, sőt még Kossuthhoz is.

Az Eösi Jánossal megeső történésekben – szándékosan nem használom a kaland szót – azonban nincs semmi hősies, mint ahogy Sándor Iván stílusában sincs semmi heroikus. A szikár, tárgyilagos elbeszélésmód gátat vet mindenféle romantikus felbuzdulásnak, tragikus siránkozásnak. Lovasroham és mészárlás közt nincs különbség.

A történelem csapdahelyzeteiben vergődő kisemberek sorsa jelenik meg ebben a könyvben, az egymásnak ugrasztott nemzetiségek, az egymás ellen kijátszott lappangó indulatok. Amikor ember embernek farkasa, akkor hiába a papíron szép, új nemzetiségi törvény. Egy törvény csak annyit ér, amennyit betartanak, betartatnak belőle. És a törtvény itt nem úr, csak megtűrt és kihasznált szolgálója a régi sérelmeknek és önös érdekeknek. Az éltet a helyi törvény, a szokásjog, a hagyomány uralja, a babona, a féltékenység, az irigység.  

Az egyén sorsa nem lehet más, mint kiszolgáltatottság, elveszettség. Történelembe vettetés. 

Identi társ

Koen Peeters

Koen Peeters: Nagy Európai Regény (Gondolat, 2010) fordította: Varga Orsolya
[4 és fél európai főváros]

Két ember és Európa története. Utóbbi persze nagyvonalakban.
Theo idős, vilniusi származású üzletember, aki Belgiumban vészelte át a háborút, apja üzletfeleinek segítségével. Nem flamand, nem vallon, már nem is zsidó; ő az igazi belga.
Robin üres lap. Már nem éppen fiatal, de még szűz terület. Az irodai nyáj tagja, valami megmagyarázhatatlan rosszul léttel, ami talán csak abból fakad, hogy munkája értelmetlen, hogy nem marad utána más csak egy rakás fölösleges összefoglaló és prezentáció.
Robin Theo cégénél dolgozik, a kor gyermeke, a marketing és a menedzsment egyetemes zsargonját beszéli, reklámajándékokkal kereskedik, azokkal a fölösleges szarokkal, amikkel lépten-nyomon megbombázzák az embert.
Egy nap azonban Theo fontos megbízást ad Robinnak: derítse fel Európát, nézze meg, merre lehet továbblépni, hol lehet új piacokat nyitni. Ez a fedősztori, de Theo igazából tanulni és tapasztalni küldi Robin, mint egykor a céhmester a legényét, a fejedelem a tehetséges kisnemesi ifjakat. Hadd tanuljon a fiú! Nézze meg, hogy színes-e még Európa, hogy maradt-e még valami a különböző identitásokból az uniformizálódó felszín alatt, vagy csak a hanyatló Rómát idéző fogyasztási orgiák színtere már, ahol nem csak bort és pacsirtanyelvet fogyasztanak, de egyszerűen mindent. (Tessék, fogyasszanak! Vagy inkább: fogyasszatok! Úgyis tegeződünk mindenkivel.) Derítse ki, van-e még olyan szeglete a vén kontinensnek, ahol az élet mércéje még az értelem és érzelem; és nem a siker, pénz, csillogás.
Robin kezdetben nem sokat fog fel küldetéséből, faleveleket hálóz le egy mély medence felszínéről: különös hangzású szavakat, furcsa hányózacskókat, szállodai prospektusokat. De aztán ez a gyűjtemény elkezd önálló életet élni, elkezd dolgozni Robin agyában. Egyre inkább figyel az egyenfelszín alatti egyediségre, egyre több kérdés merül föl benne saját élete és választásai kapcsán, és ezzel együtt Theo története iránt is. És míg egyikük (Robin) a történelembe merülve megtalálja önmagát, a másikuk elveszíti.
Nagy Európa Identitásregény tehát, és Nagy Egyéni Identitásregény is. Mert az egyéni sorsunk nem egyenlő az én-márka kialakításával. Sőt még a saját sorsunkkal sem egyenlő, mert belekeverednek elődeink, ismerőseink, olvasmányaink sorsai is. Ebben a választásoktól hemzsegő vadvízben kell megtalálnunk a magunk helyét, meghódítanunk a világot és a saját életünket.

Hajnali láz

Gárdos Péter: Hajnali láz (OlvasóSarok, 2010)
[4 kaverna]


Aparegény.
Gárdos Péter filmrendező emlék állítása.

Gárdos Miklós 1920-ban született Hajdúnánáson. Érettségi után a Tiszántúli Független Újság című lap munkatársa lett. Lótifuti. A háborúban az orosz frontra került munkaszolgálatosként, de átszökött a szovjet hadsereghez és beállt a partizánok közé. Elfogták és deportálták. (Ez az információ valahogy kimaradt az Új életrajzi lexikon szócikkéből.) A háború után a Vöröskereszt egyik hajójával Svédországba szállították. 1946-ban tért vissza Magyarországra, és onnantól újságíróként dolgozott. Volt az Igaz Szó, a Szabadság, a Világosság, az Esti Budapest, a Magyar Nemzet és a Népszava munkatársa is. 1959-től a Magyar Rádió és Televízió külső munkatársa, 1964-től a Magyarország című hetilap főszerkesztő-helyettese volt. 1985-ben nyugdíjazták, 1998-ban hunyt el. 

Nevéhez két verseskötet (Földindulás, 1938; Szívroham, 1961), két regény (Görög hegyek között, 1951; Írás a falon, 1962), és több történelmi – politikai – publicisztikai kötet fűződik.

Ez az életrajz többször is megszakadhatott volna a háború éveiben, de nem így lett. Gárdos Miklós alig harminc kilósan túlélte a koncentrációs tábort, szinte csak azért, hogy egy svéd orvos közölje vele, a röntgenjén látható kavernák miatt hat hónap van hátra az életéből.

Miklóst nem sújtja le a hír. Nem kezd zsidó, kommunista Hans Castorp-ként bolyongani a svéd átmeneti táborban. Dehogy bolyong! Egy grandiózus és kétségbeesetten optimista ötlettől vezérelve levelet ír 117 Debrecen környékéről származó, a különböző lágerekből Svédországba kerülő lánynak. A hosszú akció célja, hogy szerelmet, feleséget találjon magának. 

És sikerül. És meggyógyul. A szerelem és az akaraterő csodája, ha patetikus akarok lenni. Ha racionális, akkor inkább a modern gyógyszereké és a svéd orvosoké. … Meg a szerelemé. 

Némely szirupos történeteket megment valami a giccsé válástól. Mondjuk az, hogy megtörtént, hogy úgy volt. Legalábbis majdnem. 

A szöveg olvastatja magát, egyszerű, filmszerű. Rövid, de találó leírásokat ad, szimultán vagyunk jelen több helyszínen, időben; ezek szépen mosódnak át egymásba. Végig olyan érzésem volt, hogy egy negyvenes években forgatott magyar filmet nézek. Olykor hatásvadász, túlzó gesztusokat használó, de élvezhető. És persze végig ott motoszkál az emberben, hogy ők az elenyésző szerencsés kivétel.

Helyreigazítás

"Lapunk múlt heti számában megjelent, kiterjedt államellenes összeesküvést leleplező cikkünkbe tévedésből került bele a Fátray név. Sajnálatos szedési hiba történt. Fátray Gyula elvtárs semmilyen módon nem érintett az ügyben. Fátray elvtárstól ezúton is elnézést kérünk.

a Szerkesztőség”

Fátray Gyula magánbeszélgetésben elhangzott kommentárja:

„A jó édes anyjukat ezeknek! Igaza volt a Katinak, már negyvenötben el kellett volna menni innen. Ebben az országban már nem lehet élni.

A szüleim minden garast a fogukhoz vertek, hogy mérnök lehessek és mire mentem vele? Aktágat tologatok, lehetetlen tervszámokat próbálok megvalósíttatni. Tönkre tették az ipart, nincs fejlesztés, egyre rosszabb lesz minden!

Rendben van, most elnézést kértek, de hogyan nézzek azoknak a szemébe, akik hazudtak, akik elárultak? Hogyan üljek velük még hosszú évekig egy irodában? Kit érdekel, hogy egy hétig halálraítéltként jártam az utcákat? Senkit. Mindenki úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. Színjáték az egész! Olyan bűz van itt, hogy rátapad a bőrre!

A háború alatt minden egyszerű volt. A jók voltak a rosszak ellen. De most mi van? Most kik a jók? Ők? Ugyan kérlek! Fasiszták ezek, csak vörösben. Nem teszik transzportba az embert, elintézik helyben. 

Hogy mondhatod, hogy néphatalom, meg egyenlőség? Ez nem osztálytársdalom, ez már kasztrendszer. Faj, vallás, politikai meggyőződés, pénz – minden elválasztja az embereket, nem lehet egyik kasztból a másikba vándorolni. Mi meg birkák vagyunk, és az Internacionálét énekelve megyünk a vágóhídra, ezek az ostoba akarnokok meg jót röhögnek a markukba. Bárkit áldozattá tehetnek, amikor csak akarnak! Én már tudom. Már majdnem magam is elhittem, amit állítottak rólam. 

De hát ki vagyok én? Egy senki. Mégis figyelnek. Miért engem? Mond meg, miért? Nem tudod. Én sem tudom. Most megúsztam, de ki garantálja, hogy nem lesz legközelebb? A tervet teljesíteni kell, és tönkretett emberből sokkal könnyebben megy, mint fogaskerékből...”

Spiró György: Tavaszi Tárlat (Magvető, 2010)

Ábrahám fiai

Bajban vagyok ezzel a regénnyel.

Röviden? Jó volt. Egy kicsit hosszabban? Nem volt jó.

Talán sokat akart. A két szálon futó történet, a helyét kereső Zakariás és a bibliai Izsák történetei, csak időnként érnek össze. Gyakran erőltetetten kötözött szálakkal. Talán szerencsésebb lett volna két külön regényben megírni őket. Túlírt, na. Túlzsúfolt.

Viszont amit el akar mondani az „izzó gyűlölet szüntelen kitöréséről” az nagyon is aktuális. Sőt aktuális volt mindig is. 

Zakariást megsebesítik Jeruzsálemben, menekül. Egy olyan helyre szeretne eljutni, ahol nem kell félnie. De ilyen hely nincs. A Rossz a világ legtitkosabb szegletében is jelen van, vagy ha még nincs, valaki majd elviszi oda. Az ember csak a kegyelem ritka pillanataiban találhat békét. Csak akkor érezheti úgy, hogy egy paradicsomi sziget tengerpartján ücsörög, szemlélődik, és bölcs barátaival beszélget. Étel és ital mellett eltöprengenek azon, hogy képes-e bármilyen másságot elfogadni az ember, vagy csak tapicskolunk a kényelmes előítéleteinkben. Mi lenne, ha kivételesen kételkednénk bennük?

Mint Izsák (aki természetesen Zakariás megfelelője), aki ahelyett, hogy élvezné atyja felé áradó szeretetét, és kivételezett helyzetét, kérdéseket tesz fel a Népek Atyjának.

Miért akarja Ábrahám elüldözni másik fiát Ismaelt, és miért szabadít ezzel évszázadokon át tartó gyűlölködést zsidókra és arabokra? Miért nem él a döntés lehetőségével, miért nem csap szét rivalizáló feleségei között, és miért tesz úgy, mintha isteni parancsra cselekedne? Félelemből, kényelemszeretetből? 

Vagy azért mert a gyűlölködés és a harag az ember természetes, és vágyott állapota? 

Szerintem nem, de érdemes rajta gondolkodni, és közben keresni a kegyelem pillanatait. 

Szóval bajban vagyok ezzel a regénnyel, mert a létezés szomorúsága árad belőle, de a létezés nem feltétlenül szomorú, mi tesszük azzá. 

Salamon Pál: Ábrahám fiai (Tercium, 2007)

Vágy nélkül. Boldogtalan?

Robert Menasse: Don Juan de la Mancha avagy A vágy iskolája (Kalligram, 2010) fordította: Szijj Ferenc

Persze, hogy a szexről szól, az ég szerelmére, még a Piroska és a farkas is a szexről szól! De azért nem csak arról. Egy ötvenes férfi minden büszkesége és balítélete benne van ebben a regényben.
Nathan igazi határeset-ember, nincs egyik oldalon sem, egy lázadó, aki egyben szeretne normális kis része lenni a rendszernek, de amikor meg azzá válik akkor elégedetlen. Egy Don Juan, aki hódításaival próbálja féken tartani a benne tomboló kételyt és zavarodottságot, és egy Don Quijote, aki szélmalomharcol a körülötte sarkosodó világgal.
Számvetés ez, az ötvenes férfi visszatekintése az élete történetére, illetve arra, amit ő annak tart. Mert a két történet nem feltétlenül fedi egymást. Nathan gyakran épít be kitalált elemeket az élettörténetébe, így aztán sosem tudjuk biztosan, hogy mi az, ami valóban megtörtént vele, állandó bizonytalanságban tartja analitikusát, Menasse pedig az olvasót.
Nathan vágyakozásának majd vágytalanságának története természetesen visszanyúlik a gyerekkorra. Anyjára, akivel tulajdonképpen boldogan élt, bár visszatekintve a romantikus eszmények giccses királynőjének látja, aki mindennel elégedetlen. És a ritkán látott apára, aki az élet élvezetének elérhetetlen példaképe.
Az élet élvezete az, amire Nathan képtelen, neki még az egyetemistaként megélt, hetvenes évekbeli szexuális forradalom sem élvezet, hanem komoly munka és társadalmi állásfoglalás. Elemző alkat, na. Az élete rendezett, de valahogy mégis fenyegetettnek érzi, belülről fenyegetettnek. Elege van a munkájából, az egész teljesítménykényszeres, képmutató társadalomból, a fiatalos öregekből. Egy olyan „Thomas Bernhard”, akit nagyon foglalkoztat a saját szexualitása, de túl kispolgár a felszabadult és felszabadító szexhez. Kisszerű viszonyok, kisszerű körülmények, és persze az örök dilemma, hogy marad-e még (élet)vágy, ha már kielégítettük a vágyainkat. Hogy vágy nélkül halottak vagyunk-e, vagy inkább boldogok, hogy kell-e nekünk ez az egész vágyakozás dolog.

(Idézetek a molyon.)

Berlin regénye

Daniel Vernet: Berlin regénye (General Press, 2010) fordította: Kádár Krisztina) 

Ez nem egészen az volt, amit vártam, de nem volt rossz. Igaz, jó sem. Valami városéletrajzra számítottam, ehelyett egy igencsak könnyített Németország történetet kaptam.
Vernet politikai újságíró, a Le Monde munkatársa, egy rakás könyvvel a háta mögött. Stílusa gördülékeny és szórakoztató, bár kissé csapongó. Megállapításai szerintem találóak, ennek ellenére hiányérzetem van.Ügyes húzás, hogy Berlin történetének jelentősebb korszakait egy-egy személy élete köré csoportosítja, csak sajnos ezt nem viszi végig következetesen.
Gyorsan átszáguldunk Berlin korai évszázadain, egészen a 19.-ig. Ami részben indokolt is, mert Berlin csak Poroszország megerősödése után válik Európa egyik meghatározó városává. A jelentősebb múlttal rendelkező német városok szemében azonban ekkor is történelmi érzék és hagyományok nélküli betolakodónak számít. Berlin viszonylag késői alapítású város, csak 1307-ben egyesül két kisebb település, és bár évszázadokig a brandenburgiak majd a poroszok fővárosa, csak a19. században válik valódi nagyvárossá. A középkorban Berlin éli a kisvárosok életét, politikai és valódi csatározásokkal, vallásháborúkkal, járványokkal, pogromokkal. A szokásos ügymenet. A várost a Hollandiában nevelkedett, kálvinista Figyes Vilmos (1640-88) rázza majd gatyába, és innen kezdődik Berlin felemelkedése. Kapunk néhány jó sztorit az egymást váltó Frigyesekről, Vilmosokról és Frigyes Vilmosokról, meg pl. arról, hogy miért Kurfürstendamm a Kurfürstendamm. Na ilyenből kellett volna több, hogy jobban élvezzem.
Végigmasírozunk a porosz kaszárnyaváros utcáin, átcsattogunk a német egyesítési háborúkon, hogy megérkezzünk a „vidéki” Németország által gyanakodva figyelt kozmopolita és mondén Berlinbe, a 20. század 20-as éveinek, nagyrészt a zsidó művészeknek köszönhető, virágkorába. Innentől lesz érdekesebb. A 20. századot Rosa Luxemburg, Walther Rathenau, Marlene Dietrich, Albert Speer, és Willy Brandt személyén keresztül mutatja be. Izgalmas névsor, igaz? Vernet átevez velünk a század eleji pezsgésen, a barna szaron, a vörös szószon, hogy végül eljussunk az újraegyesített, náci és kommunista múltjával birkózó, önmagát újra meghatározó Berlinbe. De ha Berlin jó valamiben, akkor a megújulásban az.

Zsidóbb vagyok nálad?

 Schein Gábor: Egy angyal önéletrajzai (Jelenkor, 2009)

„Schein Gábor könyvében egy elbeszélő, egy angyal mesél el két, időben és térben egymástól nagyon távoli életrajzot. A német Johann Klarfeld története a 18. században játszódik, a nevelődési regénynek is beillő életrajz hőse egy német kisvárosban születik és tölti gyermekkorát, majd apja halála után nem sokkal, 15 évesen ott hagyja anyját és testvéreit, hogy tanulhasson. Vándorlásai során bejárja a német fejedelemségeket és Flandriát. Először egy borbélyhoz szegődik el segédnek, majd csatlakozik Frangipan gróf huszárezredéhez, felcserként megjárja a háborút, hol a francia, hol a német seregekhez csapódva, kémkedéssel vádolják, fogságba esik, végül Hágába kerül, s ott is marad Del Filato úr, az olasz származású festő szolgálatában. A mester felesége halála óta egyedül neveli vak lányát, Carlitát, akibe a főhős beleszeret. A titokzatos és fantasztikus elemekkel átszőtt történet a német romantika, Hoffmann és Goethe műveit idézi.
A másik életrajz főszereplője az 1943-ban született Józsa Berta, dédszülei, nagyszülei, szülei és saját maga történetén keresztül egy magyarországi család sorsa tárul fel, mely a 20. század kiszámíthatatlan és kegyetlen történelmében a múlt elfedésével, eltitkolásával, a feledés taktikájával próbál életben maradni. „Mert a világ közeli ugyan, csak ki kell nyújtanunk a kezünket, és a legtávolabbi szegletét is könnyedén elérjük, de nem otthonunk, és soha többé nem is lesz az” – írja az angyal a könyv egyik előbeszédében. Éppen ez otthontalanság az, ami mindkét történetben meghatározó, s ami ellen mindkét főhős eltérő eszközeivel hiába küzd.
A sűrű motivikus kapcsolatokon túl az otthontalanság mindent átható érzése, a származás elhallgatása, eltitkolása, a megbélyegzettségtől való félelem, a feledésben felbomló, de teljesen soha fel nem számolható zsidó identitás miatti szorongás és rettegés fűzi össze egy regénnyé a két történetet.”
Ezt mondja a fülszöveg, és magam sem foglalhattam volna össze szebben a dolgot. Csakhogy én pont ezeket a sűrű motivikus kapcsolatokat nem találtam a könyvben, és annak ellenére, hogy voltak nagyon jó részei (pl. az Egy pisztoly eldördül c. fejezet), nekem nem állt össze regénynek.
Aztán többször is akad egy kis zűrzavar. A fülszöveg szerint Berta ’43-ban született, a regényben ’44 van, amikor az apja Németországban ássa a harckocsifedezéket. Majd néhány oldallal később azt írja, hogy az apa rendőr volt, amikor a Miskolc környéki zsidókat deportálták, és ekkor Berta kb. 4 éves. Ez ugye nem lehetséges. Lehet, hogy a születési dátum nyomdahiba (vagy írói hiba), és ’40 vagy ’41 akart lenni, akkor viszont senki nem ásott még harckocsifedezéket Németországban. És van még ilyen.
Johann Klarfeld története nekem érdektelen volt, Józsa Bertáé sokkal érdekesebb. Már csak azért is mert a 20. századi magyar történelemnek Berta életébe is beleszóló eseményeivel – doni katasztrófa, zsidók deportálása, 1956 – nem lehet elégszer szembenézni. És szembe kell nézni azzal is, hogy az ezekben bűnösként vagy áldozatként részt vevő emberek adott helyzetben, adott körülmények között, adott hiteikkel hoztak döntéseket, ami nem menti fel őket egy objektív és egyetemes igazság hatálya alól, ha van ilyen, de megvilágíthatja tetteik mozgatórugóit. 
Ha le akarok vonni egy tanulságot, és ezt figyelmébe ajánlom minden kedves antiszemitának, akkor az az, hogy soha senki nem lehet biztos benne, hogy nem zsidó, azaz, hogy nem lesz valamikor, valamiért kirekesztett.
Minden történet, élet, tárgy összefonódik, összekavarodik, összefügg. A mi történetünk a másiké is, és a másiké is a miénk. Ezért nem állíthatjuk sem azt, hogy nem vagyunk zsidók, sem azt, hogy azok vagyunk. Helyettesíteni semmit nem lehet, ami elveszett, örökre veszett el. Annyit tehetünk, hogy kitalált és felidézett történetekkel megtöltjük az üres időt, mert az emberek meghalnak, de a történetek megmaradnak.

Izraeli riportok

Irwin Shaw – Robert Capa: Izraeli riportok (Park, 2009) fordította: Résch Éva

„A címlapon látható férfi, Joshua Friedman egy Kárpát-medencei faluban született. 1941 és 1945 között az auschwitzi koncentrációs tábor foglya volt, ahol felesége és öt gyermeke a gázkamrák áldozata lett. Friedman a háború után Izraelben, egy szövetkezeti faluban, mosávban telepedett le.”
Már ezzel a képaláírással és a címlapfotóval sok mindent elmondtam a könyvről.
Show és Capa véletlenül találkoztak Izraelben 1949-ben, nem előre megbeszélt munka volt, mint az Orosz napló esetében. Külön dolgoztak, és csak akkor jöttek rá, mennyire hasonlóan láttak mindent, amikor közösen megnézték az eredményt. A kötetben szereplő írások újságcikknek készületek, meg is jelentek a New Yorkerben és a Holiday magazinban.
Capa képeiben úgy el lehet merülni, mint a Földközi-tengerben, Shaw írásai pedig, a fülszöveg ígérete szerint, tömör, személyes, őszinte és mély írások. Valóban. Az meg, hogy néha elragadja őket a lelkesedés megbocsátható. Mégiscsak annak tanúi, hogy egy csaknem kiirtott nép teremt magának új hazát, és ilyesmit nem lát gyakran az ember, még akkor sem, ha Robert Capa.
Show és Capa elkalauzolnak minket az első tel-avivi Függetlenség Napjára, ahol „A nép, amely vajmi kevés tapasztalattal rendelkezett győzelmi díszszemlékkel kapcsolatban, és amely legalább egy tucat országban világéletében meglehetős rossz viszonyban állt a rendőrséggel, nem volt hajlandó visszafogottan ünnepelni a legszebb ünnepnapját.” És ez rávilágít az ország legnagyobb bajára, hogy hiába nyerte meg a háborút, még meg kell nyernie a békét.
Jeruzsálembe, ami Tel-Avivtól eltérően ősi, diszkrét, visszafogott, de egy kicsit kiábrándult, keserű és álmos is. Ahol a népek és vallások együttélése, ha nem is zavartalan, de megoldott.
Galileába, ahol az arab földművesek zavartalanul élhetik addigi életüket, és ahova Haifán keresztül a legtöbb bevándorló érkezik. 
A tagadhatatlan lelkesedéstől függetlenül objektív írások ezek, Shaw nem hallgatja el fenntartásait, nem fényezi fölöslegesen a valóságot. Leírja azt a tanácstalanságot, amit a havonta érkező 30 000 bevándorló okoz. A sok különböző nyelv, kulturális háttér, életszínvonal, politikai meggyőződés okozta villongásokat. Az olykor embertelen körülmények között végzett munkát, a nőhiányt, az arroganciát, a túlzott önbizalmat. Az arabokkal szembeni méltánytalanságokat.
A Show által bemutatott Izrael nem a monoteista vallások szent és ősi földje, hanem egy nyers, energikus, faragatlan és reménységgel teli ország.

Izraelben egy állam született meg hatmillió zsidó lemészárlásából és egy kicsiny, gyatrán felfegyverzett, elégtelenül felkészített hadsereg kétségbeesett erőfeszítéséből. Itt a tragédia meg a hősiesség közhelynek számít, ezekről is szárazon, rutinszerűen beszélnek. Itt mindenki fél órával úszta meg a gázkamrát, mindenki aknák becsapódását hallgatta napokig az ablaka mögül. A németek európai pogromja úgyszólván minden újonnan érkezett családtól megszedte a maga áldozatát. Az itteni fiatal férfiak már sráckorukban különös csatákat vívtak a sivatagban meg az arab falvak vályogfalai mögött, később pedig a Brit Hadsereg Zsidó Brigádjának tagjaiként olasz folyókon keltek át tüzérségi zárótűzben. A halál ott ül minden asztal mellett a kávéházakban, és beleszól minden beszélgetésbe. Van valami türelmetlenség e fájdalommal teli múlttal szemben, a történetet már túl sokan és túl sokszor mondták el, a részletek pedig alig változnak. Az alatta meghúzódó idegfeszültség, amely az erőszak közelségében eltöltött évek hozadéka, csak a szélsőséges megnyilvánulásokban, a túláradó energiában és a nem túl udvarias fiatalos lármában érhető tetten. (39. old.)

Hazafutás

Kornis Mihály: Nekem az ég: hazafutás (regény, képekkel) (Pesti Kalligram, 2009)

Egy elfojtott, eltitkolt gyermekkori élmény felidézése ez a könyv. Egy pesti kisfiú száműzetése, akit beteg tüdeje – vagy ki tudja, mi, az ötvenes évek szűk levegőjét szívja be mindenki – miatt visznek falura. Az emlékezés szaggatott hányásként buggyan elő az idős férfiból, akar is jönni, meg nem is.
A fiú érthetetlen büntetésként éli meg az örökkévalóságnak tűnő néhány napot. Elveszti önazonosságát, az eddigi pesti, védett-szülős énje helyét egy új én foglalja el. Egy olyan én akiről lefoszlik a szelídség és az ártatlanság. A keservek mellett azonban vannak izgalmas élmények is, a teljesen új környezet és életmód, a szexualitás felfedezése (in concreto: pina), a szökés egy nagyobb fiúval.
A szökés, a megtalálás és a hazatérés után helyreáll az egység a szüleivel, de ez az egység már nem lehet teljes, lesz már egy titka, lesz már takargatnivalója, élete első elhallgatása.
Jó regény, olvassátok!

a hivatalnokok háborúja 2.

Jonathan Littell: Jóakaratúak (Magvető, 2009) ford. Tótfalusi Ágnes

Akit érdekel a második világháború ­– és engem érdekel – számos visszaemlékezést olvashatott már a témáról. Ez a könyv fiktív emlékirat, de lehetne igazi is. Littel igyekszik is a valódiság látszatát fenntartani: rengeteg helyszín, név, rangfokozat, esemény bezsúfolásával. És ezzel essünk is túl a regény egyetlen gyenge pontján: szerintem ekkora tömegű információ már fölösleges, kicsit megnehezíti a olvasást, és szinte hihetetlen, hogy egy ember évtizedek elteltével ennyi részletre emlékezzen.

Az emlékirat szerzője Max Aue, a történet kezdetén SS főhadnagy, akit a keleti frontra vezényelnek. Az egység feladata a front mögötti tisztogatás, a zsidók, kommunisták, elmebetegek összegyűjtése és likvidálása. Littel nem fukarkodik az elborzasztó részletekkel, bemutatja azt a zűrzavart, ami a megsemmisítő kommandók munkáját kezdetben jellemezte, hatalmas tablót fest az SS-be belépők különféle motivációiról. És ugyan olyan alaposan bemutatja az Auéban és társaiban zajló lelki folyamatokat. Azt az utat, ahogy gondolkodó civilekből parancsteljesítő robotokká és – egyesek – szadista gyilkosokká válnak. Aue jobb híján jogász, akit leginkább az irodalom és a zene érdekel, kezdetben nehezen teszi túl magát a gyilkosságokon, de egy idő után ő is meggyőzi magát szükségszerűségükről. És ezek még szemtől szembe elkövetett kivégzések, nem személytelen gyilkolás, mint a gázkamrákban. A kivégzőosztagok olykor több ezer emberrel végeznek egyszerre, ami szélsőséges reakciókat vált ki a katonákból. Van, aki kéjjel öl – ezek Aue szemében egyszerűen bűnözők – van, aki undorodva, csak kötelességből, és van, aki szükségszerűségből, ők az igazi antiszemiták, akik kártevőként tekintenek a zsidókra. (Egyes számítások szerint a keleti fronton 5 másodpercenként (!) haltak az emberek – zsidók, oroszok, németek.) Aue kénytelen belátni, hogy ezeknek a szegény, falusi zsidóknak semmi közük a propagandaanyagokban szereplő plutokratákhoz, rádöbben, hogy a zsidók kiirtásának semmi más értelme nincs, mint az, hogy a németeket végképp elkötelezze a rendszer mellett. Innen már nincs visszaút, és Aue tisztában van azzal, hogy felelnie kell a tetteiért, akár elveszítik, akár megnyerik a háborút.

Aue több szempontból is szélsőséges figura: homoszexuális, aki szerelemes a nővérébe, férfiakkal való kapcsolatában próbál azonosulni a szeretett nővel. Az apja tisztázatlan okokból elhagyja a családot, és neki egyre inkább meggyőződésévé válik, hogy erről az anyja tehet, ezért meggyűlöli. Úgy gondolja, az apja miatt lett náci, ő is első világháborús frontkatona volt, olyanokat mondott volna, mint Hitler, aki egy egész apa nélküli generáció reményeit és bosszúvágyát testesítette meg.

Auénak sikerül magát áthelyeztetni a hírszerzéshez. Itt egyre inkább szembesül a Wermacht és az SS közötti ellentétekkel, a párton belüli hatalmi harcokkal és korrupcióval. Igazi jó német hivatalnokhoz híven precízen elvégzi a munkáját, és kisebbfajta hírnévre tesz szert minőségi jelentéseivel. Sajátos szempontból próbál zsidókat menteni, ő a munkaerőt látja bennük, akiket azért kell megkímélni, és jobb körülmények között tartani, hogy szolgálhassák a Harmadik Birodalmat, persze ez is a túlélésüket jelentené. De nem mindenki nézi jó szemmel tevékenységét, büntetésből Sztálingrádba vezénylik, ahol a földi pokol fogadja, megsebesül, de szerencséje van, sikerül az egyik utolsó evakuáló géppel kijutnia a katlanból. Kitüntetik, és képességeire felfigyel az SS vezetése, ahol megbízzák, hogy dolgozzon ki egy javaslatot a zsidó munkaerő jobb kihasználására, és vizsgálja meg a koncentrációs táborok működését. A bombázott Berlinben újra találkozik imádott nővérével és meglátogatja az anyját is, de nem fogom a történet minden szálát felgöngyölíteni…

Tanulság? A csillagos ég fölöttünk még csak-csak. De az erkölcsi törvény bennünk?

Elég hosszú, de remek könyv. Lássatok neki!

Itt egy jellemző részlet a regényből.