A kommunizmusban egyszer majd megszűnik a bűnözés...

Három krimi a megvalósultból:

Kara János: A tettes ismeretlen (Belügyminisztérium Kiskönyvtára, 1962)

[3 láda lopott szőlő]

Belügyminisztérium Kiskönyvtára, 1962. Biztatóan hangzik igaz? Ehhez képest csak a végén van direkt propaganda.
Egyébként semmi különös: betörnek egy vidéki szövetkezeti boltba. Az ügyben két hadnagy, egy főhadnagy és egy százados is nyomoz! Aztán a faluban mindenféle titkos viszonyokra derül fény, mindenki hazudik. Kiderül, hogy a békés Monoszló feketézők, sikkasztók és amatőr kurvák imperalista fészke.
A gonosz nem alszik, a legkisebb bűntény mögött is lappanghat valami sokkal nagyobb gaztett. Éberség, elvtársak!

Rubin Szilárd: Mulatság a farkasveremben (Magvető - Albatrosz Könyvek, 1973)

[4 és fél ember egy sötét szobában]

A Csirkejátékosnak az opus magnum után született krimije. Agatha Christie nyomvonalán haladó történet tíz összezárt és a vihar miatt a világtól is elzárt emberről, akik úgy gondolják, hogy ismerik egymást. Hatan gimnáziumi barátok, akik 15 év elteltével találkoznak ismét, + 2 feleség, 1 asszisztens és 1 táncosnő. Az egyiküket meggyilkolják, de oka nem volt rá senkinek. Vagy mégis?

A történetet megbolondítja még egy kis kém-szállal, elhárítótiszttel, volksbunddal, és az egészet a szokásos pécsi-mecseki környezetbe helyezi.

Jó kis krimi, aminek ideológiai és propagandaszintje megfelel a kornak. (Cselekmény:1960, kiadás: 1972)

Szita György: Segédmunkában ((Magvető - Albatrosz Könyvek, 1988)

[4 száz meg ötven órabérnek]

Szita György krimijének cselekménye lassú, de szövevényes, bőven intarziázva szociográfiai és helytörténeti elemekkel, amiket én kimondottan élveztem. A nyolcvanas évek végére, a budai maszekok világába vezet a történet. Egy kiugrott rendőr, aki segédmunkásként akarja megkeresni a válás utáni újrakezdésre valót, elvállalja, hogy megkeres valakit – órabérért –, de egy nagyon csúnya féltékenységi-zsarolási ügybe keveredik.

Amitől kimondottan érdekes a regény az a hirtelen meggazdagodó, de a pénzükkel mit kezdeni nem tudó, tönkrement életeken csücsülő vállalkozók, illetve a társadalmi hierarchia alján álló, de a legtöbb értelmiséginél többet kaszáló szakik – segédmunkások, melósok, szakemberek mellett az alapokat elleső „mesterek” – napról-napra zajló, melóhelytől kocsmáig nyúló életének a bemutatása.

Jó volt. Kellemes csalódás. Ideológiai és propagandaszintje megfelel a kornak. (1988)

Nyolc menet Klicskóval

Tar Sándor: A te országod - válogatott és új novellák (Századvég, 1993)
[5 megrepedt borda]

Tar Sándor novellákat olvasni olyan, mint egy tizenkétmenetes Klicskóval.

Az ember eleinte élvezi a helyzetet. A bemutatásnál még minden rendben van, nagy az önbizalom, vigyorog, kicsit árnyékbokszol a kameráknak, belenéz a nagy melák bárgyú pofájába. Letépem a fejedet, visszaütlek Ukrajnába, köcsög – ilyeneket sziszeg neki a foga között.

Az első menetekben sincs még semmi baj. Az ember beméri az ütőtávot, beugrik, kicsit megszurkálja gyors jobbosokkal, aztán elegánsan eltáncolgat, elhajol, a nagy majom meg csak lépeget utána. A szünetekben kiinteget a csajának, meg a menedzserének az első sorba.

Aztán a negyedik menetben kezd egy kicsit fáradni a lába, kénytelen közelebb engedi a melákot, egy-két nagy egyenes elcsattan, még csak a kesztyűn, vagy az alkaron, de a fájdalom már végigvibrál az agyáig. Aztán beszed egyet testre. Úgy érzi, a hangzavarban is hallja, hogy recseg-ropog belül. A következőre már készül, lejjebb teszi a könyökét, de abban a pillanatban ott marad a feje, és már jön is az egyenes. Érzi, ahogy a vér lecsordul a szemöldökén, egy pillanatra elhomályosul a látása, de szerencsére gongatnak.

Levasalják, iszik pár kortyot, legyezik, bíztatják, de már semmi kedve visszamenni, ő tudja, hogy vége van, már csak az jár a fejében, hogy mire fog hivatkozni a meccs után, hogy törött a lábujja, és a szemébe csorgott a vér, mindegy is.

Még állja pár menetig, mert így trenírozták. Számolnak, kétségbeesetten kinéz, de nem lát már semmit a körülötte morajló arénából. És a nyolcadikban megkapja a taglót. Az agya meglódul, érzi, ahogy a kocsonyás massza ide-oda verődik a koponyában, és elterül.

És olyan jó a padlón elnyúlni, kifújni az összes fáradt levegőt a tüdőből, és nem tudni semmiről.

Egy férfi legyen

Kőrösi Zoltán: A hűséges férfi (Kalligram, 2011)
[4-szer jöttem rá közben, mi a boldogság nekem]

Egyszerű és egyenes. Sallangmentes. Néhány olyan finom trükkel, amikre csak kiváló, hosszú évek múltán is emlegetett labdarúgók képesek. 

Férfias. Érzelmesen férfias.

Mert egy férfi legyen mindig készen. Mindenre. Legyen az halál, vagy legyenek legyek. Legyen az a boldogság fellelése, vagy legyen konzervnyitás. Legyen az emlékezés, vagy legyen csöpögő csap. Legyen az a hétköznapok bűzös mocsarának túlélése, vagy legyen biciklilánc fölrakása. Legyen készen a változásra, és legyen készen a változatlanságra.

Egy férfi járjon nyitott szemmel. Legyen nála mindig mérce, hogy felmérhesse a világ állapotát. 

Egy férfi vegye észre a határokat, amiken átlépve, átbukdácsolva, átesve már semmi nem lehet olyan, mint volt.

Egy férfi legyen.

"Egy péntek délután, amikor bevásároltak a Nagycsanokban, s a feleségével együtt sétáltak hazafelé a Szamuely utcán, három hosszú hajú, különös férfit láttak a Kinizsi utca sarkán. Mindhárman világosbarna, földig érő ballonkabátot viseltek, púpos volt a hátuk, mintha valamit takargatnának a ballonok alatt, hátizsákot, felcsavart pokrócot, ki tudja, mi lehet az, sápadt az arcuk, mintha soha nem érte volna fény. Olyan volt a szaguk, akár a piszkos galambtollaknak. Hosszú, kopott mérőléceket illesztettek egymás fölé, és egy háromlábú, apró műszerrel nézegették az eredményt. 

Lozsádi kérdésére, hogy mit csinálnak, mosoly nélkül, kissé türelmetlen egykedvűséggel azt felelték, felmérik a világ állapotát. 

Fáradt volt a szemük, mint akik sok éjszaka óta nem aludtak már, de az arcukon nem lehetett látni egyetlen ráncot sem. 

Minek, kérdezte Lozsádi. 

Nem válaszolt egyik férfi sem, közülük kettő már vissza is fordult a műszerükhöz, a harmadik csak széttárta szótlanul a két karját, felhúzta a vállat, mint aki repülni készül."

Más vélemények és idézetek a molyon.

A prikolics utolsó élete

Hamvai Kornél (cop. Simarafoto)

Hamvai Kornél: A prikolics utolsó élete (Ab Ovo, 2001)
[5 vicsorgó prikolics]

Hogy kicsoda, micsoda az a prikolics? Hát ez egyszerű kérem, mert a prikolics az a Keserű patikus. Valami farkasember féle, aki nem átallja beleütni mások pinájába dolgába azt a ronda pofáját.
De lehet, hogy nem is olyan egyszerű ez kérem, mert a prikolics lépten-nyomon feltűnik akkor is, amikor a Keserű patikust már a földbe tették régen. Úgy tűnik a prikolicsság öröklődik ám, valami generációkon áthúzódó átok lehet az.
A prikolics egy erdélyi kis faluban él, ahol mindenki tengeti az elrendelt életét, és az olyan pillanatok után áhítozik, mint a táncosasszony megjelenése. Az oktalan boldogság varázslatos, felszabadító pillanatai után, amikor hirtelen értelmet nyer minden, ami máskor csak beletörődést vált ki.
A falu rejtélyektől terhes életét végigkövethetjük a 19. század végétől egészen addig, amíg már senki sem marad benne, csak az emlékek, és ezzel párhuzamosan a 20. század végi Budapesten is kalandozunk, ahová betette karmos lábát a prikolics, és csúnyán belekavar egy szerelmi három-, nem, négy-, nem, ötszögbe.
Kezdetben laza novellafüzérnek tűnik, amit olvasunk, de az elágazások egy idő után összeérnek, egyre szorosabbra fonódódnak a természetfeletti elemeket sem nélkülöző történések, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy egy bozótban állunk. Egy csodálatos szövegbozótban. Az ördög műve ez!
Csak azt nem tudjuk még mindig, hogy mi a franc az a prikolics. De megmondom én, hogy szerintem mi. A prikolics a világban kódorgó kiszámíthatatlanság, a bizonytalanság éhes farkasa. A prikolics az oktalan félelem, a magány, a szomorúság, a gonosz.
Hogy ez lenne a prikolics utolsó élete? Ugyan kérem! 

Aúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúú

Szófosás

Karátson Gábor: Ötvenhatos regény (Helikon, 2005)
[2 év szigorított]

[Ez az olvasás egy többhónapos kimerítő küzdelem volt. Nem igazán tudnék róla „rendes” értékelést írni, ezért úgy döntöttem, hogy szinte változtatás nélkül idemásolom, amit menet közben jegyzeteltem.]

[kb. 30 oldal után] Az eleje töredezett, sőt összevissza. Egy dokumentumfilm forgatásán vagyunk. Róla készül. Ugrálunk ide-oda ’57 és a 90-es évek között – emlékeken, de inkább csak foszlányokon.

[kb. 100 oldal után] Egy megkeseredett ember hibbant szófosása, nem regény. Értem én, hogy az ’56-osoknak sokk lehetett a szocik visszatérése, ’94-ben, ráadásul Hornnal, de azért gondolkozzunk már egy kicsit! Nem hiszem, hogy az előtte vagy után levő kormányokkal jobban jártak volna. Ki nem hozta nyilvánosságra rögtön 1990-ben az ügynöklistákat? Ki szüntette be a Kenedi-bizottság munkáját? Na! A politika mocskos játék, és nem csak a vörösök játsszák mocskosan.
Egyébként is az agyamra megy, úgy beszél mindenféle emberekről, mintha mindenki ismerné őket. Állítólag kulcsregény, de milyen zár való hozzá? Nekem nincs olyanom.
Előkerülnek a foszlányok a többi évtizedből is. Erdélyi származás. A háború, amikor meghal az anyja, K.G. még gyerek, összeomlik a világa. Duna-kör.
Leginkább az tűnik központi problémának, hogy létezik-e a múlt. Elmondható-e, jelent-e bármit is a jelenben. Az egyik válasz szerint nem elmondható. A másik szerint nincs is múlt, az idő folyamatosan visszahajlik önmagába. A múlt megtagadásával és letagadásával elveszik-e a múlt? Egy része biztosan. És ami felidézhető, az a valóság-e? Mi és mennyi minden más rakódik rá?

[kb. 200 oldal után] Egyszerre szereplője és elbeszélője a regénynek. Hol regény-szerű, hol inkább memoár. De nem mindentudó, sőt emlékeiben olykor elégé bizonytalan, vagy szándékosan bizonytalanul idézi fel azokat. Időnként önmagától is idegenkedik, ezért is kell a Kádár-kori alteregó – Campen. Belenyugvás, fásultság, apolitikusság – és utólag ezekért szégyenkezik.
Karátson Endre a nagybátyja. Az ő memoárjait olvastam! Nahát!

[kb. 300 oldal után] Rettenetesen szószátyár! Pl. több oldalon át meséli, hogy hol szokott mézet venni. De ki a faszt érdekel ez?? Most meg arról ír, hogy hol tartózkodott az asztrálteste, amikor a fizikai itt meg ott volt. Bah!
Ezt a könyvet tulajdonképpen magának írta, és írta át kétszer-háromszor, ami nem is lenne baj, csak mit keres itt. [Mármint a 303 magyar regény, amit el kell olvasnod mielőtt…]

[kb. 400 oldal után] Az ’56-os nemzedéknek, a Rákosi-korszakban felnövőknek biztos, hogy hatalmas csalódás volt a ’89-ben felvillanó remény, „kegyelmi pillanat”, elvesztése. Ennyiben szerintem a később születettek, a Kádár-korban felnövők előnyben vannak velük szemben – eleve cinikusan viszonyulnak a politikához.
Egy intelligens és némileg zavarodott ember hatalmas küzdelme a felidézéssel, valamiféle rendszer, bizonyosság megtalálásával.

[Itt félbeszakadnak az olvasó feljegyzései, de biztos forrásból tudom, hogy túlélte az olvasást, sőt azóta már újra képes volt könyvet venni a kezébe.
Két csillag, mert értékelem a belefektetett munkát.]

N2635

Lovas Lajos: N (Metropolis Media, 2010)
[3 extra guminő]

Fehérvár Nándor bajban van. Nem a neve miatt, bár az sem egy főnyeremény, hanem mert amnéziás. Az ismeretei, a szociális és érzelmi emlékezete eltűnt, csak a napi szokások közül emlékszik néhányra, pl. tud autót vezetni. Állítólag filozófus, ehhez képest csilivili villában lakik, de ne feledjük szájenszfiksönt olvasunk. Egy dologra emlékszik a múltjából, arra, hogy 2067-ben született. A bökkenő csak az, hogy körülötte mindenki úgy tudja, még csak 2007-nél tart az időszámítás.
Nándor az álmai – és egy csinos pszichiáter – segítségével kideríti, hogy valóban időutazó. Egy olyan civilizációból érkezett, ahol a nőket kiiktatták a szaporodásból, sőt mindenhonnan máshonnan is, csak néhányan maradtak meg a „püspökök” személyes igényeire. A többi férfit tökéletes nőutánzatok szolgálják ki, ilyeneket tervez Nándor.
Az utópia, amit a nők nélküli társadalomról felvázol Lovas Lajos, érdekes, de korántsem eredeti. Fordítva is láttunk már ilyet (Szexmisszió). Egyébként sem értem, hogy ha már sci-fi szerzők mindenképpen páratlan számú egyeddel akarják elképzelni az utódnemzést, akkor miért nem egy harmadik személy (tárgy, lény, organizmus) bevonásával teszik. Lássuk be, sokkal izgalmasabb perspektívát jelentene.
Nándor jövőből jött Üzbekként csodálkozik rá a XX. század eleji magyar társadalom egy vékony szeletére – kb. akkorára és olyanra, mint egy szelet téliszalámi –, és a jó pornófilmes hagyományoknak megfelelően röptükben kapja el a szembejövő nőket.
Szórakozásnak, kikapcsolódásnak megteszi, de társadalomrajznak, kritikának, utópiának karcsú. Leginkább arról kapunk képet, milyen pasi szeretne lenni Lovas Lajos: okos, gazdag, jóképű, atletikus, ellenállhatatlan nőcsábász. De sajnos nem lehet mindenki N2635-ös modell. Az élet kegyetlen.

Megyek Budára

cop. Teknős Miklós

Bächer Iván, Teknős Miklós: Megyek Budára - ÚjliPÓTkötet (Ab Ovo, 2010)
[3 kisfröccs]

Persze nem ér át Budára, mert Újlipótváros egy labirintus, ez a kötet meg az Újlipócia folytatása. Csak most más emberekről és házakról firkálgatja Bächer a – meg kell adni – kimunkált karcait. Csakhogy a probléma ugyanaz, mint az első résznél. Magamfajta másodrendű (betelepült), és helytörténet iránt fogékony újlipótvárosinak érdekesek lehetnek ezek a történetek, mások, ha olyan késői órán olvassák, mint én, alighanem elszunnyadnak rajtuk, hacsak nem spriccentik le magukat időnként a kötetben központi szereppel bíró szikvízzel.

Amit az újlipótvárosi kutyák és kutyások kulturáltságáról ír, az meg SZEMENSZEDETT HAZUGSÁG! EZ A VÁROSRÉSZ ÁLLANDÓAN TELE VAN SZARVA! Én nem tudom, Bächer mit néz gyaloglás közben, de a járdát biztos nem, pedig azt fontos lenne.

Nem történik semmi

Ménes Attila: Hidegdauer (Pécs, Jelenkor, 2010)
[5 panellakás]

Szorongató, de keserűen nevetséges trip a hetvenes évekbe [részemről nosztalgikus intermezzókkal]

Lakótelep, hetvenes évek – aki ezt ismeri, annak az atmoszféráról már el is mondtam mindent. És az atmoszférateremtés az egyik legerősebb oldala ennek a regénynek. Ménes Attila úgy rekonstruálja a korszak kisszerű, beszűkült világát, hogy elkerüli a kliséket, direkt utalásokat. A mindennapok apróságaiból szövi össze a szürke szövetet. 

A történetet - ami a „nem történik semmi” szókapcsolattal remekül leírható - a tizenéves Juli elbeszéléséből ismerjük meg. A „nem történik semmi”-t ne úgy értsétek, hogy nincs cselekmény, mert van, még csaknemtragédia is van. A „nem történik semmi” itt inkább egy érzés. Megáll az idő, kopaszkutyák támasztják a temetőt körülvevő magas falat.

Juli az anyjával él egy lakótelepi garzonban. A kamaszodás és az anya folyamatos „pasizása” nem tesz jót a kapcsolatuknak. Juli magányos, az iskolában is kiközösített, az utcán és a tévé előtt felnövő gyerek. [Nosztalgikus Intermezzo no. 1: Emlékeztek a betegen, lázasan eltöltött délelőttökre, amikor az ember egyetlen szórakozása az Iskolatévé volt? És ha sikerült megfeledkezni arról, hogy tanítani akarják az embert, akkor egész szórakoztató is tudott lenni.]

Juli anyja egyik kapcsolatból a másikba esik, a kedélye ezek alakulása szerint hullámzik. Hol minden rózsaszín, és a munkahelyi intrikák leperegnek róla, és élvezi a nyomasztó Zsigulis kirándulást is, hol minden fekete és marad a pia meg a gyógyszer. [N.I. no. 2: Azért a szántóföldön botladozó Zsigáról eszembe jutottak a saját Zsigulis túráink a Mátrába, amik egyáltalán nem voltak nyomasztóak, sőt  kimondottan kalandosak és kellemesek voltak. Mákos palacsinta Mátraházán, hogy mást ne mondjak.]

Az anya öngyilkossági kísérlete csaknem borítékolható, az egyébként is egy öngyilkos korszak volt. Juli a nagyszüleihez kerül, ahol átmeneti, boldog punnyadásban tölti a téli  szünetet. [N. I. no. 3: Ó, téli szünet és nagyszülők! Nagy vasutasbundákba burkolózva néztük a szünidei matinét a lassan melegedő szobában. Hosszú, lusta napok, kotorászás a titokzatos limlomok között, Ludas Matyi és Füles, háború előtti útleírások…]

Azért a nagyszülők sem aranybogarak, Juli azonnal visszamenekül az anyjához, ahogy kikerül a kórházból, és kezdődik minden újra. 

Nincs katarzis és nincs változás. Kilátástalanság van és fáradt beletörődés. Ketrec, amiben életben maradni lehet, de élni nem, ahol az emberi kapcsolatok a magány és az üresség rövid, szinte zárójeles feloldásai.

Saját város

A város: örökös változás. A saját városunk: amennyit bejárunk belőle. Györe Balázs városa: a megalázottak és megszomorítottak városa. Az aluljárók népének városa.
Nem lesz emlékezetes könyv, de egy kis töprengésre jó. El lehet gondolkodni azon, hogy mit jelentünk mi egymásnak. Mi, a városlakók – városbirtokosok, hogy ne mondjam polgárok, és a kitaszítottak. Milyen alapon várunk el tapintatot a hajléktalanoktól, ha nem akarunk tudomást venni róluk?
Amikor állandó utjainkat járunk a városban, akaratlanul is ismerőseinkké válnak. Megjegyezzük az arcukat. Olyanok lesznek, mint a szomszédaink, de nem tudunk róluk semmit, igaz a szomszédainkról sem sokkal többet. És ők? Ők is ránk ismernek, tudják, kitől érdemes kérni? És a szórólaposztók, és a krisnások? (Nem létezik, hogy az a krisnás lány, aki mellett naponta többször elmegyek, nem ismer meg. Mégis mindig megpróbálkozik velem.)
A boltos, a trafikos, a pék, akinél naponta vásárolunk? A könyvtáros? Tudunk róluk valamit?
A város nagy, de hogy a sajátunk mekkora, az csak rajtunk múlik.
(A szövegeket kísérő fotók közül Valkai Réka és Somogyvári Kata munkái tetszettek.)

Györe Balázs: Hová mész, Budapest? (Podmaniczky Művészeti Alapítvány, 2010)

A bokák és lábszárak magasságában él itt egy ember, lenn, a hátat és derekat kellemesen melegíti az áramló levegő, ami még lentebbről, az utca szintje alól száll fölfele. Ennyire kis helyen is lehet lakni, el lehet férni egy hosszúkás és keskeny, párkányhoz hasonló részen, ekkora terület is elég olykor az élethez, itt is lehet pihenni, üldögélni, nézegetni, eszegetni, beszélgetni, olvasgatni, és takaró nélkül aludni a „padlófűtésnek” köszönhetően. Rezsi nincs.

„Bolt ürítés beszerzési áron” – olvashatók az óriási betűk egy kirakatban. Ha nem emberek, akkor üzletek ürítkeznek a közelemben. Végkiárusítás. Nadrágok, pulóverek, kabátok. Én vajon mitől szabadulok meg végleg? Mi az, amit odaadnék negyed áron? „…egy szerelem olyan édesen elrongyolódott, s a gyűrött holmi, ahelyett, hogy varázsát vesztette volna, olyan finom, fanyar és mézes-közönséges ízeket szívott magába, hogy soha nem dobhatjuk félre, semmi újért.”

Születésnap

(Riskó Gáspár felvétele)

Nem tudom, volt-e már olyan érzésetek, hogy beleragadtatok egy életkorba valamilyen kapcsolatban vagy helyzetben. Én gyakran érzem így magam. A szüleimmel szemben hajlamos vagyok dacos, de azért megfelelni vágyó tizennégy évesként viselkedni, a munkahelyemen gyakran még mindig úgy viselkedek, mint egy kezdő húszéves, pedig már majdnem annyit lehúztam ott, és ha megiszunk gyerekkori barátaimmal néhány sört, simán átmegyünk tízéves kölyökbe.
Valahogy így van ezzel Tóni is, Petőcz András novellafüzérének elbeszélője. Gyerek marad mindig (hősnek kissé gyönge), úgy szemléli a világot és a benne élő hozzátartozókat, hogy az évek múlása nem hagy nyomot rajta.
Összefűzött családi anekdotákat olvashatunk. Rokonok, barátok, ismerősök tarka (és szórakoztató) kaleidoszkópját kapjuk, de valami hiányzik ebből a könyvből. A konfliktus. Pedig van itt minden: jó káderek és lágerek lakói, kitelepítettek és kitántorgók, zsidók és keresztények, művészek és csodabogarak. Alapvetően jó a gyermeki nézőpont is, de egy idő után unalmassá válik.
Ami mégis fölfelé húzza az értékelést, az a hrabali íz, és balatonszepezdi nyarak leírása.

Petőcz András: Születésnap (Palatinus, 2006)

"Másodszor pedig a Béky bácsi nem ismerte normálisan a sebességváltót.
A városban mindig csak hármasban ment, mondván, hogy a városban nem kell négyesbe váltani, mert a négyes az az utazósebesség, azt az országúton kell használni, amikor már nagyon gyorsan megy az ember. Ezért aztán a Béky bácsi, szegény, mindig hármasban húzatta az autót, merthogy a városban azért csak-csak szeretett gyorsan menni, megszokta még a káderes időkből, hogy szabad neki mennie rendesen, ezért aztán ment is, rettegett a család, amikor nyolcvannal vette a kanyart a Felszab térnél, bőgött a motor, amúgy istenesen, merthogy a hármasból nem engedett az öreg.
Hiába, voltak azért neki elvei.
Tényleg csak az M7-es autópályán tette négyesbe a sebváltót, negyven felett már szakszerűen négyes sebességre kapcsolt, és elővigyázatosan nem is ment hatvan fölé soha.
Ha meglátta maga körül a végtelen magyar tájat, akkor mindig lelassított. Csak lakott területen ment hatvan felett. De akkor mindig csak hármas sebességben.
Élmény volt vele autózni."


"A helyzet az, hogy a nővérem, az Irma azt állította, hogy a tócsni az valami olyan, amilyen csak a felnőtt nőknek van, és nem is nagyon szokták mutogatni, mert nem igazán illendő.
Ezt is csak úgy súgva mondta nekem a nővérem, az Irma.
És még azt is mondta, hogy a szerinte a Bozenka néni tócsnija nem fogja helyrerakni az apánkat, mert az anyám azt nem engedi meg, az ilyesmit a nők nem szokták jó szemmel nézni, mondta még az Irma.
Mármint azt, tette hozzá, hogy az egyik nő a másik nő férjét helyrerakja a saját tócsnijával."

Otthonok

Ha emlékiratot olvasok, mindig van bennem valami izgalom amiatt, hogy belenézhetek egy hús-vér ember életébe, a valóságába (még ha némi szépítéssel is), de van bennem egy kis szégyenérzet is, mert azért ez mégiscsak a kukkolással rokon.
Ráadásul Karátson Endre eléggé kitárulkozik emlékirataiban. A leélt élet eseményei másodlagosak számára, nem is időrendben követik egymást. A hangsúly a lelki és szellemi történésekre kerül, az érzelmi élet, a gondolkodásmód alakulása a legfontosabb témája. Egy agnosztikus útkeresése a világban.
Az útkesés, és a saját otthon megteremtésének igénye végigvonul a két köteten. Nem annyira a fizikai otthon megteremtéséről van szó (bár az sem árt), hanem a szellemi otthonéról. A gondolkodás függetlenségének megtartása, a három lépés távolság a társadalmi elvárásoktól, és szenvedélyek nélküli élet idelája, ez a Karátson-féle szentháromság.
Az írás tulajdonképpen az életút végén kezdődik, a feleség halálával – talán terápiás céllal is, a fájdalom kiírása miatt. (Azért később az is kiderül, hogy Szent Nicole nem volt mindig angyal, sőt többnyire nárcisztikus, a társadalmi elvárásoknak behódoló ember volt). A szöveg négy nagyobb egységre oszlik, felelevenítve a negyvenes-ötvenes évek Budapestjét, az ’56-os forradalmat, és a franciaországi emigráció éveit. A legerősebb, legérdekesebb rész az első, amiben Karátson a felesége halála kapcsán sorra veszi sírás-emlékeit. A gyerekkori nagy bánatoktól egészen az öregkori kétségbeesésig. Magányos sírásokat, nyilvános, sőt demonstratív sírásokat; saját sírásokat, szülői sírásokat, tömeges sírásokat. Ez a rész nagyon tetszett, a későbbiek kevésbé. Egyre többször volt olyan érzésem, hogy egy magányos öregember mellett ülök a vonaton, aki örül, hogy végre talált valakit, aki meghallgatja.
Öt csillagról indult, de másfelet elveszett útközben.
Nem az öreg, a könyv.

Karátson Endre: Otthonok (Jelenkor, 20074)

E gondolkodást feldúló, életkedvet szétmarcangoló érzésnek, úgy rémlik, természetes velejárója a zokogás. Pedig létezik gyász könnyek nélkül. És dőlhetnek a könnyek gyásztól függetlenül. Bajos a rendszert azonosítani. Anyám szerint nem voltam sírós kisgyerek. Két-három éves koromból fennmaradt egy fénykép: bilin trónolok bőgve. Anyám jól megcsípett a felvétel előtt, mert nem akart folyton mosolygósan fényképezni. De anyám a poén kedvéért gyakran igazított a tényeken. Öcsém, az igaz, sírósabb volt nálam. Különösen akkor tört el a mécsese, ha én vertem, és a szüleim megláthatták. De ezek a bosszú könnyei voltak, s alkalomadtán én is bőven ontottam ilyeneket. Nem fölösleges a megjegyzés. Ugyanis lehet-e egy kalap alá venni a magányos sírást és a mások előttit? Ha az ember mások előtt borul ki, fennállhat a gyanú, hogy hatni akar másokra, valamilyen cél érdekében. Hatásosan színészkedik a társadalom előtt, illetve a társadalom elvárásai szerint. Ami nem jelenti azt, hogy csak a magányos sírás az őszinte, sem azt, hogy ez utóbbiban soha nincsen mesterkéltség vagy tetszelgés. Mint ahogy azt sem lehet állítani bizonyossággal, hogy szívtelenség száraz szemmel válaszolni olyan helyzetre, amelyben könnyezni illik.

Alany legyen a talpán, aki a halállal kapcsolatban ki tudja bontani az egyéni tudat értelmét, jogosultságát. Aki pedig elhallgatja a halált, az port hint rosszhiszeműen. Persze minden társadalom ezt teszi, nehogy tagjainak külön-külön és összességükben elmenjen a kedvük a folytatástól. Aztán, mivel mégsem lehet a halált a szőnyeg alá söpörni, kezelését metafizikai bohócokra bízzák. Ezek alanyisággal felruházott személyre, személyekre, erőre hivatkoznak, amely vagy akik szövetségesei, valósággal cinkosai az evilágon becsapott alanyiságnak. Igaz, hogy jóval erősebbek a hétköznapi alanynál, amiért is félni kell őket, de mindazonáltal szeretni még inkább, mert átfogóan az alany nekik sokat köszönhet. Ebből következik az a döbbenetes ellentmondás, hogy az emberi sorsot, amivel senki sincs megelégedve, mindenkinek szeretnie kell.
Németh Sándor is, ha ilyesmiről beszéltünk, előszedte rögtön a a Nagy Építőmestert, mert ő őszintén csatlakozott a kőművességhez. Én viszont, bárminek nevezték is, Istennek, Úrnak, Teremtőnek, Mennyei Atyának, Legfelsőbb Lénynek, Akaratnak, Őserőnek, Természetnek, Matériának, szóval én nem gondoltam sohasem, hogy valamivel is adósa vagyok ennek az emberfeletti valakinek, valaminek. Jó, persze, van a világban sok szép és jó, de van ugyanannyi, ha nem több, rút és gonosz. Mi az ördögnek kellett a rútat és a rosszat belekeverni a szépbe és a jóba? Vagy rosszakaratból történt ez, vagy hozzá nem értésből. Vagy szadista az, aki ezt tette, vagy seggfej. Esetleg mind a kettő. Hol barát, hol ellenség. Még csak nem is kiszámítható. Mit kezdjek ilyesmivel? Agyalágyultnak tartottam az eredendő bűn tanát, azt, hogy valami tiltásnak nem engedelmeskedtünk, ezért hullik homlokunk verejtéke, ezért véges az életünk. Miért kellet azt az észbontó, perverz, tantaluszi helyzetet kitalálnia a Paradicsomban? Direkt odarakott valami kívánatosat, hogy aztán tilthassa. Szórakozzék az édes mamájával, de ne az emberiséggel. Ja, hogy neki nincs édes mamája… Nem fogom ezért sajnálni. Ha valaki ellen vétkezik az emberiség, akkor önmaga ellen vétkezik, ezt pedig azzal is lehet magyarázni, hogy hibásan van megalkotva.

Helyreigazítás

"Lapunk múlt heti számában megjelent, kiterjedt államellenes összeesküvést leleplező cikkünkbe tévedésből került bele a Fátray név. Sajnálatos szedési hiba történt. Fátray Gyula elvtárs semmilyen módon nem érintett az ügyben. Fátray elvtárstól ezúton is elnézést kérünk.

a Szerkesztőség”

Fátray Gyula magánbeszélgetésben elhangzott kommentárja:

„A jó édes anyjukat ezeknek! Igaza volt a Katinak, már negyvenötben el kellett volna menni innen. Ebben az országban már nem lehet élni.

A szüleim minden garast a fogukhoz vertek, hogy mérnök lehessek és mire mentem vele? Aktágat tologatok, lehetetlen tervszámokat próbálok megvalósíttatni. Tönkre tették az ipart, nincs fejlesztés, egyre rosszabb lesz minden!

Rendben van, most elnézést kértek, de hogyan nézzek azoknak a szemébe, akik hazudtak, akik elárultak? Hogyan üljek velük még hosszú évekig egy irodában? Kit érdekel, hogy egy hétig halálraítéltként jártam az utcákat? Senkit. Mindenki úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. Színjáték az egész! Olyan bűz van itt, hogy rátapad a bőrre!

A háború alatt minden egyszerű volt. A jók voltak a rosszak ellen. De most mi van? Most kik a jók? Ők? Ugyan kérlek! Fasiszták ezek, csak vörösben. Nem teszik transzportba az embert, elintézik helyben. 

Hogy mondhatod, hogy néphatalom, meg egyenlőség? Ez nem osztálytársdalom, ez már kasztrendszer. Faj, vallás, politikai meggyőződés, pénz – minden elválasztja az embereket, nem lehet egyik kasztból a másikba vándorolni. Mi meg birkák vagyunk, és az Internacionálét énekelve megyünk a vágóhídra, ezek az ostoba akarnokok meg jót röhögnek a markukba. Bárkit áldozattá tehetnek, amikor csak akarnak! Én már tudom. Már majdnem magam is elhittem, amit állítottak rólam. 

De hát ki vagyok én? Egy senki. Mégis figyelnek. Miért engem? Mond meg, miért? Nem tudod. Én sem tudom. Most megúsztam, de ki garantálja, hogy nem lesz legközelebb? A tervet teljesíteni kell, és tönkretett emberből sokkal könnyebben megy, mint fogaskerékből...”

Spiró György: Tavaszi Tárlat (Magvető, 2010)

Egyetleneim

Én ültem ezekben a kocsmákban, táncoltam ezeken a bulikon, hallgattam ezeket a koncerteket, futottam ezek elől a kidobók elől, hánytam ezeken az utcákon, sőt talán még fűztem ezeket a nőket is. Szóval nekem ismerős ez a világ, még akkor is, ha mi nem annyira az acidpartykat és a drága gólyabálokat preferáltuk, inkább a blueskocsmák és jazzcafék világa volt a miénk. Én is a kilencvenes évekbeli Budapesten voltam huszonéves, én is itt harcoltam meg a „becsajozás” harcát. Több-kevesebb sikerrel.
Én is ilyen kedves fiú voltam, romantikus gesztusokkal. Mindig volt a zsebemben egy verseskötet, meg egy notesz és egy toll a sajátjaimnak. Ismerős a viszketegség, az önpusztítás vágya, az önmarcangolás és a csalódottság, mert a lányok nem a kedves pasikat választják…
Úgyhogy nekem akár kedvencem is lehetne ez a könyv – és tényleg jó volt fölidézni azokat a helyeket (Almássy tér, Berliner, Wichmann, Banhoff, Picasso, FMK, Fonó…), ahova sokat jártunk, és azokat a zenéket (Balaton, Quimby, Másfél, Korai Öröm, Bill, Takáts Tamás, Herfli Davidson, Lajko…), amiket sokat hallgattunk – mégsem lett az.
És még csak azt sem tudnám megmondani, miért nem. A történet elég jól pörög, igaz, egy idő után csak önmaga körül. Gépiessé válik, mint a főhős, Tamás ismerkedési kísérletei. Tamás figurája árnyalt, egyszerre szerethető és utálható. Ha az én haverom, biztosan lenyomom a víz alá. A stílus helyenként annyira mesterkélt, amennyire csak egy ELTE BTK-s lehet (és ezt tapasztalatból mondom), de ezt kellően árnyalja az önirónia. Szóval nem igazán tudnám megmondani, miért nem tetszett igazán, de végig volt valami hiányérzetem.
Talán az, hogy nem én írtam meg. Mindenesetre, akaratlanul is magamat láttam, sőt kerestem ebben a történetben, de többnyire nem találtam.
(A könyv abszolút pozitív hozadéka, hogy előástam egy csomó régi kazettát, és megnéztem újra Scorsese After hours-át.)

Beregi Tamás: Egyetleneim (Európa, 2003)

Lakótelepi mítoszok

Békés Pál Lakótelepi mítoszok (Szépirodalmi, 1984)

Egy lakótelep (mikro)kozmosz, egy teljes világ. Világmagyarázattal. Van itt minden, ami kell egy rendes mitológiához. Elérhetetlen és érthetetlen isten (egy nagy, zölden világító Z betű) csodalények (repülő szerelő, és csukott ajtókon átkelő láthatatlan ember) rémalakok, mint a Furúr (aki nekem Bán János a Falfúróból). Van labirintus, ami egy lakótelepen nem meglepő, van alvilág, ahová az egykori lakók leköltöznek. (Gyerekkoromban sokáig nem mertem egyedül lemenni a lakótelepi pincénkbe.)
És persze van szürkeség, unalom, kilátástalanság, és van küzdés és bízva bízás, de ez korántsem szociográfia, inkább fantasztikum.
Már ebben a korai novelláskötetben is megvan az a gondosan kimért és megtervezett történetmondás, ami olyan nagyszerűvé teszi majd a Bélyeggyűjteményt és a Csikágót.

Turulpörkölt

Krzysztof Varga: Turulpörkölt (Európa, 2010) fordította: Hermann Péter

Szóval itt ez a Krzysztof fiú, akinek az apja magyar, de ő Lengyelországban él, és csak időnként jönnek látogatóba Magyarországra. Aztán 2004-ben meghal az apja, és a veszteség, meg valahogy az egész félmagyarságának feldolgozása miatt ideutazik. Jár-kel, aztán rájön, hogy kéne írni erről egy könyvet. A lengyeleknek. Mert nekik csak sztereotípiáik vannak a magyarokról. Nos Krzysztofnak is szinte csak azok vannak, csak másmilyenek.
Az ő magyarjai múltba révedő, melankolikus, depresszióra hajlamos népek, akik turulmadaras alsógatyát hordanak, és a kocsijuk fara ki sem látszik a felragasztott nagymagyarországos matricák alól. Már-már olyan paranoiás megszállottsággal keresi ezt a Magyarországot mindenben, mintha nem is lengyel lenne, hanem szlovák.
Persze ez nem történelemkönyv, nem is tudományos igényű esszé, csak Varga benyomásainak gyűjteménye, személyes hangú és olykor személyeskedő, de nem bántó írás. Reflexió az apaföldről, ami elég egysíkúra sikerült. Szinte csak a komplexusos, nacionalista Magyarországot látja. De ebben mi is ludasak vagyunk (illetve azok, akik ezt a képet sugallják az országról), mert ez a Magyarország igenis létezik.
Sematikus és összedobált Magyarország-képet nyújt tehát a mi Krzysztofunk, ennek ellenére én elég jól elvoltam vele. Helyenként egészen érdekes volt ez a játék a nemzetkarakterológia  nem létező, de szórakoztató és tanulságos tudományával. Persze lehet hogy csak azért, mert egy idegenszívű libsi vagyok.

Kidöntött fáink suttogása

Ágh István: Kidöntött fáink suttogása; Egymás mellett; Virágárok (Nap, 2008)

Ágh István
Eredeti neve Nagy István, de ennek írói foglaltsága miatt első jelentkezésétől (1958) Ágh néven publikál. Írói nevét 1968-ban hivatalosan is felvette.
Felsőiszkázon született 1938. március 24-én, parasztcsaládban. Édesapja Nagy Béla (1884–1969), édesanyja Vas Erzsébet (1905–1995). Két nővére van, bátyja Nagy László (1925–1978) költő. Általános iskolai tanulmányait szülőfalujában végezte, majd Tapolcán járt gimnáziumba (1952–1956). Budapesten az ELTE BTK magyar–könyvtár szakát végezte el (1956–1961).
1961-ben megnősült, felesége Lángh Zsuzsanna, Zsófia lányuk 1962-ben született. Öt év után elvált. 1968 óta felesége Széles Judit textilművész, Eszter lányuk 1972-ben született.
1961–1962-ben az építők szakszervezetében, majd 1969-ig a Népművelési Intézetben könyvtáros. 1968 és 1970 között a Munka című folyóirat kulturális rovatának vezetője. 1975-ben az Új Írás versrovat-vezetője. 1985 és 1990 között a Magyar Nemzet szerződéses munkatársa irodalmi publicisztikára. 1997 óta a Hitel munkatársa. A közbeeső időszakokban szellemi szabadfoglalkozású író. (DIA)

Egy élet váza. De Ágh István önéletrajzi trilógiája ennél sokkal több: a történések, döntések, események átszűrése a lírai (alkatú) énen. Három, eredetileg önállóan megjelent, művét szerkesztette egybe ebben a kiadásban, megrajzolva így a falusi gyerekkort, a pesti, zavaros egyetemi éveket, és a fiatal felnőtt és költő útkeresését.
Az első – és szerintem legjobb – rész, a Kidöntött fáink suttogása, nem csak az iszkázi gyerekkor fölidézése, hanem családtörténelem is. A 17. század végéig néz vissza ebben a krónikában, de tulajdonképpen csaknem ezer év változatlanságára lát. A történelem névtelenjeire, jobbágyokra, parasztokra, mesteremberekre. Tatárra, törökre, nótázó, de vérre menő választási harcokra, listázásokra, téeszesítésre. A visszaemlékezés tele van vendégszövegekkel. Történeti forrásokkal – egyházi iratok, évkönyvek –, egy parasztcsalád kicsi, de gondosan őrzött irattárában lelt papírokkal – periratok, feljegyzések –, családtagok naplóiból, leveleiből vett részletekkel, amik úgy sorjázzák a születéseket, esküvőket és halálokat, mint a családi biblia üres oldalán vezetett krónika. A mondtatok, a sok átvétel miatt is, hol mívesen faragottak, hol csak baltával lesorjázottak.
A lassan múló, változatlan falusi élet testébe a 20. század vág mély, sosem begyógyuló sebeket – 1919, 1945, 1959 –, bátyja lábába pedig a csontvelőgyulladás, és István még a világon sincs, amikor a család elfordul a földtől. Attól a földtől, ami évszázadokon keresztül nem csak birtokuk, de identitásuk alapja is volt.
Az útkeresésről, az új identitás megteremtéséről szólnak a másik két rész – Egymás mellett, Virágárok – írásai, nem feltétlenül ragaszkodva az időrendhez. Egyetem, munkahelyek, albérletek, presszók és kocsmák a színterei a sok-sok találkozásnak, költőkkel, írókkal, és persze nőkkel: feleségekkel és szeretőkkel. Az ötvenes évek közepétől a hetvenesek elejéig felvillantott epizódok egy gúzsban táncoló, színes, de belterjes világot mutatnak be. Mivel nincs külső szabadság, a szó emberei a belső kiszélesítésével próbálkoznak, sokszor az önpusztítástól sem riadva vissza. Ebben a világban kóvályog a fiatal Ágh István egy ’56-os sebesülés emlékével, a nagynevű írók barátságától és alkoholtól megrészegülve, első generációs értelmiségiként. Már nem paraszt, de a gyökerei még oda húzzák, még nem városi, de a vágyai már oda vonzzák, szerelemes és szeretett, csaló és csalatott, kívülálló és bennfentes egyszerre.

Bevándorló Budapest

Bevándorló Budapest (szerk. Kováts András és Rónai Gergely, Menedék Egyesület, 2009)

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, én szeretek sokszínű városban élni. Az ismerőseim között viszonylag sok bevándorló van. Gyerekeim osztálytársai között akad félig angol, cseh, spanyol, kínai, izraeli, de még új-zélandi is.
Ma az 1,7 millió budapestiből kb. ötvenezer a külföldi és még egyszer ennyien szereztek már állampolgárságot. Hogy ez sok, vagy kevés, ki-ki döntse el maga. Biztosan sok olyan európai város van, ahol ennél jóval magasabb az arányuk, de az is biztos, hogy ez a százezer ember rajta hagyja a nyomát a város külsején és életén.
Nincs olyan, hogy A Bevándorló. Ahányan vannak, annyi félék. Vannak, aki már évtizedek óta itt élnek, vannak akik csak pár hónapja, és nem is akarnak maradni. Egyesek tanulni jöttek, mások dolgozni. Van, aki a befektetései miatt él itt, van, aki a szerelme miatt, és olyan is van jócskán, akinek menekülnie kellett. Vannak köztük szegények és gazdagok, ismertek és ismeretlenek. Vannak, aki ápolják a kapcsolatot az anyaországgal, és olyanok is vannak, akik nem tudják, vagy nem is akarják. Talán csak egy dolog közös bennük, hogy vándorok, akik egyszerre állnak két világ határán, és egyikbe sincs bejárásuk.
Budapest egyszer inkább, máskor kevésbé, de mindig is kozmopolita és asszimiláló város volt. Még akkor is, ha ez egyeseknek nem tetszik.
A kötetben tíz, az EU-n kívüli országokból érkezett, bevándorló közösséget mutatnak be írók, és fotósok. Az írások között akad a novella és publicisztika, vannak jók és kevésbé sikerültek. Nekem úgy tűnik, mindegyik személyes élményből, beszélgetésből született. A fotók jórész életképek, a közösség vagy az egyén életének jellemző pillanatait igyekeznek megörökíteni. Szép és érdekes kötetet hoztak össze a szerkesztők, egy bajom volt vele, hogy kényelmetlen volt olvasni. Vagy más méretben kellett volna nyomtatni, vagy kemény kötéssel kiadni.
Lássuk a tartalmat, írókat és fotósokat: (Aki csak a tanulságra kíváncsi, itt ugorhat.)
Latin-amerikaiak: 28 ország 380 polgára, ebből következően nem egységes szubkultúra.  Dragomán György jó novellája, és Szilágyi Stefánia képei.
Afrikaiak, igen így egyben,: 43 ország 420 polgára, ebből csaknem kétszáz nigériai. Lángh Júlia, a magyar Karen Blixen, és Hernád Géza. Az írás leginkább arra kihegyezve, milyen lehetett „félvérként” felnőni a 70-es, 80-as években.
Szerbek: kaja és zene. Kb. 2400 szerb állampolgár, ebből sok vajdasági magyar. Persze szerbek már évszázadok óta élnek Pesten. Gerlóczy „a lufi” Márton, és Járdány Bence.
Perzsák: a legfiatalabb bevándorló közösség, kb. hétszázan. Szabó T. Anna szép írása, és Kóczán Gábor képei.
Törökök és kurdok: igen, ők is egyben. Állítólag a diaszpórában némileg elcsitulnak az etnikai ellentétek. Kb. ezren, többségük 20-40 év közötti férfi. Kebab! Kiss Judit Ágnes jó novellája, és ismét Hernád Géza.
Vietnámiak: a 80-as években érkező diákok korszakától folyamatosan jelen vannak. Manapság csak háromszázan. Csikós Zsolt írása és Rónai Gergely fotói. Az egész könyv legjobban átgondolt és koncepcióba helyezett páros alkotása.
Mongolok: nagyjából ötszázan. Az egyetlen olyan közösség, ahol több a nő, főleg varrónők. Matkovich Ilona és Járdány Bence.
Arabok: nem csak pénzváltók, heterogén közösség, sok értelmiségivel. Hozzávetőleg ezernégyszáz ember, sok országból, de összekapcsolja őket a közös nyelvi és vallási-kulturális háttér. Tóth Krisztina szép novellája, és Kóczán Gábor képei.
Oroszok: úgy ezerötszázan. A legmagasabb átlagéletkorú közösség, sok vegyes házassággal. Podmaniczky Szilárd a tőle megszokott színvonalon, és Fekete András.
És a kínaiak: a legnépesebb közösség, bár ma csak mintegy nyolcezren élnek Budapesten, szemben a 90-es évek eleji negyvenezerrel. Vágvölgyi B. András személyes élményeken alapuló írása, remek címmel (Kínaiak-szindróma), és Rónai Gergely fotói.
Mindegyik történetnek megvan a maga tanulsága. Leginkább az, hogy Magyarország elég elviselhető hely, de húsz, harminc, negyven évvel ezelőtt toleránsabbak és befogadóbbak voltunk. És ez elég szomorú.
Idegennek lenni akkor is rossz, amikor jó. Ne nehezítsük meg!

Budapest – túl jón és rosszon

Gyáni Gábor: Budapest – túl jón és rosszon: A nagyvárosi múlt mint tapasztalat (Napvilág Kiadó, 2008)

Aki időnként átkattint a másik blogomra, az tudja, hogy érdekel a várostörténet, ezért tulajdonképpen meglepő, hogy nem volt még ilyen tárgyú könyvajánlás ezen a blogon.

Gyáni Gábor – akinek szakterülete a 19-20. század város- és társadalomtörténet, valamint a történetírás elmélete és módszertana, és akinek könyvei rendszeresen szerepelnek a különféle egyetemek kötelezőirodalom listáin – új könyvében folyóiratokban ill. tanulmánykötetekben már publikált írásait fűzi egymáshoz. Hogy ez mennyire jó ötlet azon lehetne vitatkozni. Én biztosan máshogy szerkesztettem volna a kötetet, de ez most mindegy. Megpróbálom röviden vázolni, mik a kötet központi gondolatai, természetesen eléggé leegyszerűsítve, és jóval kevesebb terminus technikust használva az eredeti szövegnél.

A modernitás korában, az iparosítással és urbanizációval átalakult a munka- és lakóhely kapcsolata, megváltoztak a közösségi érintkezés módjai. Átalakult az emberek tér- és időérzékelése, az addig megszokott egymásutániság helyébe az egyidejűség és egymásmellettiség lépett, megváltozott az embert körülvevő tér struktúrája. Ezek az új benyomások tapasztalattá válva új fajta identitást hoztak létre, ami a modern nagyvárosi polgárban öltött testet. A virtigli városlakó a flaneur (~kószáló, Walter Benjamin kifejezése) nézőpontjából látja a várost, ami mintegy neki teremtetett, ő az, aki igazán élvezni tudja a városi létet. De a túl sok inger fásultsághoz is vezethet, ami egyben védekezés is az emberi kapcsolatok piaci elvek szerinti átrendeződésével szemben. (Georg Simmel)

Persze a nagyváros már a 19. században sem volt homogén egész, polgári és proletár részekre oszlott, amik további mikroterekre bomlottak. És a proletárok ritkán flangáltak. (Térbeli fordulat és várostörténet)

Ami Budapestet illeti, az 1873-as városegyesítés – Pest, Buda és Óbuda – adta az első nagyobb lökést a nagyvárossá fejlődéshez. Az egyesítés gondolata nem volt új keletű, már Széchenyi felvetette a Világban jó ötven évvel korábban. És nem volt előzmény nélküli sem, kisebb közigazgatási, gazdasági és jogi lépések korábban is történtek az egyesítés felé. Budapest a többi magyar városnál nagyobb autonómiát élvezett, széles önkormányzati jogkörrel rendelkezett, kivéve építésügyi és rendőrhatósági területen, ami azonban kedvezőnek is tekinthető. Gondoljunk csak az állami pénzekre! A mesterségesen létrehozott fővárosnak (vö. Pozsony kiemelkedő szerepével a 19. században) sok hiányossága volt, ezeket sietve kellett pótolni: intézmények, épületek, infrastruktúra, közművesítés. A Közmunkatanácson keresztül erre jelentős állami források álltak rendelkezésre.

A következő jelentős lökést a székesfővárosi rang elnyerése (1892) – ez Béccsel való egyenjogúságot jelentett -, és a millenniumi ünnepségsorozat (1896) adta a fejlődésnek. A századfordulóra a kereskedőváros Pest, a mezőváros Óbuda és a rezidenciális Buda fokozatosan iparvárossá alakult. Elképesztő gazdasági pörgés jellemezte a korszakot, ami nemzetközi ipari és nemzeti pénzügyi központtá tette Budapestet. Az állami szubvenciók és banki hitelek nemcsak az ipari fejlődést élénkítették föl, hanem a magánépítkezéseknek (bérházak) is lendületet adtak.

A gazdaság szerkezeti változásai miatt átalakult a társadalmi/foglalkoztatási szerkezet, nőt a polarizáció, és ezzel egy időben gyorsan növekedett a népesség. A főváros népessége – köszönhetően már a török utáni betelepítéseknek is – etnikailag és felekezetileg sokszínű volt, de gyorsan asszimilálódott. A budapesti magyar identitás kialakulásához hozzájárult 1848 nemzetalapítási láza, a városalapítás lendülete, a magyar nyelvű oktatás fejlődése, a kulturális és tudományos élet fellendülése (társaságok), a közgyűjtemények és a sajtó látványos fejlődése. Ettől függetlenül megmaradt némi megosztottság Buda és Pest között, amit az is jelez, hogy a Lánchídon 1918-ig hídvámot kellett fizetni. (Az egyesített főváros nagyvárossá fejlődése)

A további fejezetek jobbára a város érzékeléséről, megtapasztalásáról és bemutatásáról szólnak. A városértékeléseknek Carl Schorske nyomán három nagy ágát szokták elkülöníteni, ezeket most az egyszerűség kedvéért nevezzük 1. erényes városnak, 2. bűnös városnak és 3. semmibe vett városnak. Az erény ebben az értelemben az alkotó tevékenységek szabad érvényesülését jelenti. Budapest kortársi értékeléseire az 1910-es évekig ez volt jellemző, mondhatni ez volt a „hivatalos álláspont”. De a tízes években már látszottak azok a hibák, amiket a túlságosan szabadjára engedett fejlődés okozott. Erre volt válasz egyrészt a reform liberalizmus (Bárczy-féle reformok), másrészt a nacionalista (ami egészen más nacionalizmus, mint a 19. századi) alapú városkritika felerősödése. Ez utóbbi, főleg 1918 után, egyre inkább a bűn pluralista, kozmopolita városaként láttatja Budapestet. A két világháború között az egyik táborhoz sem húzó, identitásválságba kerülő gondolkodók közül sokan jutottak arra a következtetésre, hogy a város semmibe vehető, túl van jón és rosszon. (Modernitás, modernizmus és identitásválság a 19-20. század fordulóján)

A városi élet kortársi bemutatásai elsődleges forrásai minden kutatónak. Ezeket a forrásokat a történelemtudomány sokáig a már a következményeket is látók magas lováról kezelte. Ez a szemlélet változóban van, egyre gyakrabban tekintenek el a források utólagos felülbírálásától. A Budapest korabeli percepciójáról szóló fejezetek kitérnek az írott forrásokra (sajtó, szépirodalom, naplók, levelezések), valamint a képi dokumentumokra (fényképek, festmények) is.

Minden városlakó megalkotja a saját „mentális térképét” a város ismert és ismeretlen részeiről. Ezek csoportonként, és egyénenként is eltérnek egymástól. Társadalmi állástól vagyontól függően voltak (és vannak) a városnak bejárható és bejárhatatlan terei. Felekezetek és etnikumok szerint is elkülönült a népesség, bár a pénz megléte vagy hiánya folyamatosan lazította ezeket a különbségeket. De az elit és a szegények egyaránt szociális rezervátumban éltek (élnek). Viszont mindenkinek ott volt (van) az utca színháza, a „nagyvárosi nyilvánosság mint sajátos kulturális alkotás”. (A nagyváros mint tapasztalat: identitás és imázs)

Érdekes, de néhol nehézkes könyv, az én ízlésemnek kicsit körülményes. (Budapest fényképészeti és festészeti bemutatásáról majd máskor és máshol.)

Három képregény - egy este

Nem volt ez teljesen véletlen. Nem csak úgy a kezembe akadtak, hanem összegyűjtöttem őket a könyvtárból, hogy egy kicsit javítsak siralmasan alacsony szintű képregényes műveltségemen. Nem tudom, hogy a csak a véletlen műve-e, vagy a magyar képregényeseknek ennyire egy srófra jár az agyuk, de a három mű gond nélkül felfűzhető ugyanazokra a fogalmakra. Városi lét, sors, szabad akarat, szorongás, félelem, megváltás …

Nocturne: Az éjszakai látogató - írta és rajzolta Csordás Dániel (Nyitott Könyvműhely, 2008)

Csordás Dániel képregényének hőse egy toronyházban él, ami alatt egy titokzatos metróállomást talál. A szerelvény, amin csak ő utazik, Necropolisba viszi, olyan útra, ahonnan még nem tért meg utazó. De ő megküzd szorongásaival, gyermekkori félelmeivel és visszatér. Megváltó lesz, Jézus és egy álomvámpír keveréke, aki megszabadítja az embereket rémálmaiktól. Ez azonban fárasztó szakma, hősünk egyre gyengül, elhanyagolja a munkáját, de szerencsére rátalál a Lányra.
Megváltás? Van, a szerelem.
Azt hiszem Csordás Dániel nem is nagyon akart történetet keríteni a rajzok köré, ami van az inkább egy látomásos vers, mint sztori. A képi világa viszont engem lenyűgözött, kidolgozott és stilizált figurák, képkockák váltják egymást, többször használ szakrális szimbólumokat, a látomásos részek pointillista (ha így kell mondani) kidolgozása tökéletesen alkalmazkodik a mondanivalóhoz. Érdekes és szép munka.

Keresők – Molnár Péter novelláját átdolgozta Peer Krisztián, rajzolta László Zsuzsi (Scolar, 2007)

Molnár Péter novelláját sajnos nem olvastam, de biztos nem véletlen, hogy a három képregény közül leginkább ennek van kidolgozott története. A történet kulcsszava a szorongás. Az álombéli események azzal veszik kezdetüket, hogy a tépelődő főhőst felkeresi a Szorongás Rt. renegát ügynöke. Az ügynök felszólítja a fiút, hogy védjen meg egy lányt a rá váró veszedelmektől, mentse ki a „szorongás erősítésben érdekelt társaságok” karmaiból. Meg is indul a keresés a kávéházak és házibulik népe között, ahol mindenki a másiktól várja a megoldást/megváltást. Minden élet elszalasztott lehetőségek tömkelege, és minden ilyen lehetőség egy-egy elágazás, egy másik élet lehetősége. „Csak a jelen pillanat létezik. A múlt ugyanolyan kusza és kibogozhatatlan, mint amennyire megfejthetetlen és szerteágazó a jövő. (…) A legapróbb döntésed is valósággá változtat egyet a számtalan lehetőség közül. És ráadásul még az sem biztos, hogy te döntesz, hiszen minden döntés végtelen számú korábbi döntés következménye.” Kapcsolataink kuszaságáról, a másik ember, sőt saját magunk megismerhetetlenségéről szól ez a történet.
Megváltás? Nincs. (Bár lehetne, egy másik emberben, a szerelemben, de a Keresők hősei nem találják meg.)
László Zsuzsi karakterei nagyon klasszak, néhány vonással is személyiséget tud adni nekik.

Spirál – írta Nikolényi Gergely, rajzolta Futaki Attila (Magvető, 2008)

A Spirál kiváló képregény – lenne. Futaki Attila hátborzongató képi világot teremt, egy szürke, borongós Budapestet, és a szenvedés megdöbbentő, fekete-fehér képeit, néhány erős vörössel. (Ha jól tudom, rá már Amerikában is felfigyeltek.) A történettel sincs különösebb baj, bár van néhány logikai gubanc, de ezeken még nagyvonalúan átsiklana az ember. A főhős egy nagyvárosi skizóval küzdő figura, aki úgy érzi, állandóan figyelik (és tényleg), rossz előérzetekkel, szorongással, feltörő emlékfoszlányokkal birkózik. Nem hisz a végzetben, a szabad akarat az ő hitvallása, ez viszont kínozza,  gyötri. Egy öreg kalapos ember (Isten? Sátán?) felajánlja neki a közönyt, hogy megszabadítja minden szenvedéstől, szenvedélytől, de a közöny végül üres emberi ronccsá teszi, akinek már nincs önálló akarata, választása, második esélye. Az ember (az első ember) csalódást okoz, nem felel meg a várakozásoknak.
Megváltás? Nincs, mert képtelen legyőzni alaptalan félelmeit.
És, hogy miért csak kiváló lenne? Azért, mert az alkotók úgy gondolták, muszáj minden képkockához valami szöveget biggyeszteni – hát rosszul sikerült. Idegesítően közhelyes mondatok sorjáznak az oldalakon, és ez kissé elrontja az élvezetet. („A szabad akarat puszta illúzió.” „Egész életemben illúziókat kergettem.” „A számlákat mindig rendezni kell.” Olykor pont az életösztön hajt a legvadabb ámokfutásba.” stb.)
Ennek ellenére ez egy jó munka.
Ajánlom mindhármat.