Háromszögelés

Carl Frode Tiller (cop. Ole Morten Melgard)

Carl Frode Tiller: Bekerítés (Gondolat, 2011. Fordította: A. Dobos Éva) [4 deviáns személyiségzavar]

Én inkább a Háromszögelés címet adtam volna ennek a regénynek. Mert itt az történik. Csakhogy amíg a geometriában a háromszögelés egzakt dolog (egy háromszög két csúcsának és belső szögeinek ismeretében meghatározható a harmadik csúcs helye), addig az emberi lélekkel nem megy ez a mérnökösködés. Pedig megpróbálják. 

Ebben a regényben Daniel a harmadik, meghatározásra váró csúcs. Daniel elvesztette az emlékezetét (persze ez nem biztos, mert az elég hamar világossá válik, hogy ebben a regényben nincs bizonyosság, az új megszólalók mindig felülírják a már elkönyvelt ismereteinket), és most három hozzá közel álló ember felidézi a közös múltjukat, hogy segítsenek neki emlékezni. Jon, a középiskolai barát, az elvetélt zenész, és ifjúkori homoszexuális partner, Arvid, a lelkész nevelőapa, és Silje a régi barátnő, fogyasztógéppé szelídült művészpalánta. Ennek a három embernek az elbeszélése ad végül is egy viszonylagos pontot, ami Daniel. Lehet. De lehet, hogy nem. De ez nem is annyira fontos, mert a Danielhez intézett levelekben, és a cselekményben elbeszélt eseményekben nem Daniel a fontos. Inkább ő lesz egyfajta viszonyítási pont, ami arra szolgál, hogy a beszélők újra és újra maghatározzák önmagukat. Másokhoz képest. Mert csak másokhoz képest lehetünk önmagunk. Minden egyes új szituációban elmondják maguknak, hogy kik is ők, vagy inkább azt, hogy mit tartanak magukról. 

Szerintem magasan a legjobb az első rész (Jon), és utána egy kicsit kifárad, körülményessé válik, mind a történet, mind a stílus. A történet azért végig érdekfeszítő tud maradni, a nézőpontok váltogatásával, és a jól adagolt új információkkal. Remekül megragadja az a mindennapi tapasztalatot, hogy a gyerekeimmel, vagy a szüleimmel képesek vagyunk ugyanazt a párbeszédet, eseménysort homlokegyenest ellenkezően értelmezni. A stílus viszont kissé mesterkélt, ami a második harmadik részben néha már fárasztó. Nem tudom, hogy alapvetően ilyen-e Tiller stílusa, és ehhez választotta az eléggé stilizált levélformát, vagy a szereplők stílusát akarta ezzel a mesterkéltséggel érzékeltetni (két elvetélt művész és egy lelkész). 

Ha csak Jon története lenne, és abba beleépítve az utolsó pár oldal, akkor egyértelműen ötös lenne, így viszont egy kicsit túlírtnak érzem.

Omega minor

Paul Verhaeghen: Omega minor (Gondolat, 2011. Fordította: Fenyves Miklós)
[5 különlegességében is tipikus sors, ami vagy igaz, vagy nem]

„Sok dolog történt, de egyik sem igaz. Más dolgok igazak, de nem történtek meg.”

Berlinben vagyunk, 1995-ben. A poszt-NDK apokalipszis díszleteit leöntötték némi rothadó 

kapitalizmussal. 

Itt hozza össze a véletlen a regény főhőseit: Goldfarbot, a Nobel-díjas fizikust, aki részt vett az atombomba kifejlesztésében, De Heert, az auschwitzi túlélőt, Paul Andermanst, a posztgrad pszichológust, aki az emlékezet működést kutatja (beszélő nevek), Donatellát, Goldfarb asszisztensét, aki a mágneses monopólust keresi, és Nebulát, a bosszú angyalát.

Párhuzamos életrajzok is lehetne a címe, ha az már nem lenne foglalt. 

A történet kezdetén Andermans az elbeszélőnk, aki bekerül a potsdami egyetemi világba, a posztgradok, a modern kor nomádjai, a tudomány vándorcigányai közé. Összetűzésbe keveredik egy csapat neonácival, és így találkozik De Heerel, aki öngyilkossága után lábadozik egy kórházban. De Heer felhasználja Andermans figyelmét, hogy elmondja neki egy túlélő tipikus, univerzális történetét. Egy túlélőét, aki per definitionem nem lehet boldog. Épp attól, hogy túlélő. Neki az a feladata, hogy elmondja az elmondhatatlant, feldolgozza a feldolgozhatatlant. 

Közben Godfarb életével is ismerkedünk. (Az elbeszélői nézőpont gyakran változik, ami kissé megnehezíti az olvasást, bevallom volt egy fejezet, amikor fogalmam sem volt, hogy épp ki beszél, és a történetet gyakran szakítják meg tudományos és esztétikai fejtegetések – művészetről, matematikáról, fizikáról, csillagászatról, történelemről.) Goldfarb még gyerekként hagyja el Németországot 1933-ban, színésznő anyjával, aki mindenféle munkát elvállal, hogy megéljenek valahogy. A nemnémetből nemamerikaivá váló, gyökértelen fiú, aki siránkozó bevándorlókkal van körülvéve, a tanulásban találja meg a kitörés lehetőséget. Bekerül a Harvardra, és onnan némi szerencsével Los Alamosba.

Csakhogy ebben a történetben senki sem az, aminek látszik. Olyan ez, mint egy 5000 darabos kirakós, aminek bizonyos részei hamar összeállnak, de az utolsó elemek csak nem akarnak a helyükre kerülni, egészen a szó szerint bombasztikus befejezésig. 

A huszadik század két borzalmas tengelyen forog. Auschwitz és Hirosima. Ez a két árny lebeg, sokáig kimondatlanul, a könyv felett (Auschwitz csak valahol regény félideje után jelenik meg, Hirosima csak legvégén.) És a legnagyobb borzalom ebben az, hogy ezt mind emberek követték el, akik előtte és utána is ettek, ittak, nevettek, dugtak. Az áldozat és a túlélő nem kiválasztott, mitikus hős, hanem ember. A gyilkos és a közreműködő nem metafizikai gonosz, hanem ember. Méghozzá mind megnevezhető ember. De Heer azt mondja, lehet, de nem érdemes áttekintést adni a XX. század borzalmairól, mert abban épp az egyéni felelősség veszik el. A történelem szószában az egyének típusokká lesznek, és minden elmaszatolódik. Egyébként is, már alig emlékszik valaki az egészre, eltelik még kétszáz év és a holokauszt csak lábjegyzet lesz a történelemkönyvekben. Az egyéni felelősség feltárása mellett van egy erős relativizmus is a könyvben. A túlélők és emlékezők tanúságtétele egyre nehezebben ellenőrizhető. A véletlen dönti el, hogy az ember melyik oldalra kerül, és így tulajdonképpen senki nem felelős a tettiért. Akár ez is kiolvasható egyes megnyilatkozásokból.

Verhaeghen nagyon precízen ábrázolja az egyéneit, a legkisebb lelki rezdülésüket is bemutatva. (Pszichológiaprofesszor, ha még nem mondtam volna.) Ez a legnagyobb ereje a könyvnek, meg a szimbólumok bonyolult hálója. És persze a történet. Verhaeghen 550 oldalon keresztül megkonstruál egy hihetetlenül összetett sztorit, hogy aztán a könyv utolsó 100 oldalán az egészet lebontsa, és romjaiból felépítsen egy másikat. Egy ilyen hosszú regénynek elkerülhetetlenül vannak gyengébb pontjai, amik kissé erőltetettre sikerültek, de ezen is átlendít a stílus, és többségben vannak a sokáig emlékezetes részek. Például, ahogy De Heer szemén keresztül látjuk az auschwitzi szelektálás folyamatát, az egészen hátborzongató. Főleg, ahogy leírja a jobbra irányítottak önfeledt boldogságát. És az is hasonlóan emlékezetes, ahogy Goldfarb nézőpontjából látjuk a Los Alamosban dolgozó atomfizikusokat, a tudományos felfedezés részegítő örömét, amivel világra játsszák a bombát, mintha csak egy rádiót barkácsolnának össze a cserkésztáborban. Vagy említhetem még a századvég német neonáci kultúrájának aprólékos leírását.

Monumentális mű, ami nem kevesebbre törekszik, mint az egész XX. századi történelem magyarázatára. Megpróbál „Szabadulni a mimézistechnika parancsától és a narratíva kényszerzubbonyától, vállalni a zuhanórepülést, bele a radikális reflexivitásba, az öntudatba, a Daseinről való meditációba, amely a Daseinnél is előbbre való…” 

És miközben „Szentül hisszük, hogy ez a világ megérthető, holott erre semmi ok sincs, ha csak az nem, hogy a koponyánkban rejtőző apparátus odavan a jelentésért meg az összefüggésért.” mégiscsak megpróbál valami magyarázatot adni a felfoghatatlanra.

(A fordítás is nagyszerű és a szerkesztés is jól sikerült, de azért én szívesen vettem volna a sok német szövegrész fordítását. Még szerencse, hogy a feleségem németes, bár lehet, hogy ezt az olvasás alatt ő másként gondolta.)

Hem és Fitz

James Aldridge: Még egy utolsó pillantás (Magvető, 1980. Fordította: Nemes László)
[4 levadászott fajdkakas]

Párizs, 1929. Egy ifjú titán (Kit = James Aldridge) megérkezik a fény városába. Az ausztrál vadonból jött, de nem vadember. Szerencséje vagy balsorsa (igazából egy újságíró barátja) Hemingwayhez irányítja, aki éppen egy kirándulásra indul, F. Scott Fitzgerald társaságában, hogy eldöntsék, ki a jobb író, Balzac vagy Hugo. Ha őszinték akarnak lenni magukhoz, akkor azért, hogy eldöntsék, ki a faszább gyerek. Scott ráveszi a fiatalembert, aki egyiküket sem ismeri, hogy tartson velük, legyen aki vezet, ha mindketten berúgnak. 

Persze egyáltalán nem erre kell nekik a fiú. Az első sikereiket élő írók épp próbálják feldolgozni, azt, hogy nem ifjú titánok többé, és Scott a saját egykori ártatlanságát véli felfedezni a tizenkilenc éves srácban (és Bo-ban, az angol lányban, aki később csatlakozik hozzájuk.) 

Hem és Fitz egyfolytában baszogatják egymást. Kötekedő, személyeskedő vitákat folytatnak, próbálják morális alapon elkapni a másikat. Vadásznak egymásra, egyszer szó szerint. Mindketten adják a szerepüket, Fitz az érzékeny, sérülékeny, romantikára hajló piást, Hem a kemény férfit, aki szerint minden csak felszín. És Jamest használják erkölcsi játszmáik mérőműszerének. 

Nem rossz, nem rossz, csak az a baj, hogy az első negyven oldalon ellövi a poént, hogy mi is a gond, hogy viszályban állnak a felvett szerepek és a vélt önazonosság (már ha többek vagyunk, mint a magunkra vett szerepek). 

(Fitzgerald): "…pontosan olyan tiszta fejű és olyan szilárd jellemű, olyan megbízható és olyan hajthatatlan valakire van szükségünk, mint amilyen te vagy (Kit) ebben a remek zakódban, arra az esetre, ha Ernest meg én egyszerre isszuk le magunkat. Mert nem akarom, hogy Ernest megöljön, és Ernest sem akarja, hogy én megöljem őt. És képzeld, mi lenne akkor, ha valamelyikünk elütne egy figyelmetlen, gondtalan, részeg franciát? – Megborzongott, úgy folytatta: - Még rágondolni is iszonyú. Azt mondanák, hogy részegek voltunk, és rámenne az utolsó ingünk is.

 …Hemingway meg én olyasvalakikké kezdünk átalakulni, akik valójában nem mi vagyunk. És ez nagyon komisz dolog, Kit, mert ezt a folyamatot, minden jel szerint, egyikünk sem képes megállítani.

…Ha az ember kezd sikert aratni, ha valóban ér valamit, mint Ernest meg én, akkor nagyon szerényen veheti csak igénybe a saját egyéniségét. Gyakorlatilag hozzá kell fognia, hogy létrehozza önvédelmi másodpéldányait, amelyeket abból rak össze, ami sebtiben a keze ügyébe kerül: alkoholból, hencegésből, fogvicsorításból, útszéliségből, elveszettségből nőügyekből, hazugságból, bármiből, csupán azért, hogy elrejthesse azt az egyetlen egyet, ami csak neki adatott meg, senki másnak.

… Csak egy a baj, hogy amivel védeni akarjuk magunkat, kikezdi azt, ami a legjobb bennünk. Ernest már valóban olyan, mint egy hivatásos bokszoló, úgy is beszél, én pedig kezdek megrögzött iszákosnak látszani. Nézz csak a szemembe!" (26-31. old) 

És innen már „csak” egy ügyesen megírt jó sztori Hemigwayről és Fitzgeraldról.

Ezzel a

Háy János: Háyland (Palatinus, 2011) [5 szomorúmanó]

Ezzel a Jánossal én olyan szívesen leülnék egyszer sörözni. Beszélgethetnénk indiánokról meg szomorúmanókrók, és hogy milyen egy magyar író, amikor síel. Szerintem jól kijönnénk egymással.

Anna Gavalda: 35 kiló remény (Magvető, 2009. Fordította: N. Kiss Zsuzsa) [3 kiló csalódás]

Ezzel az Annával úgy elmennék egyszer vacsorázni. Mesélnék neki a nagyapámról meg a fiamról. Elmondanám neki, hogy azért nem ilyen egyszerű ez. Meg azt is elmondanám neki, hogy egyetlen jó mondatra nem lehet egy egész könyvet alapozni, még egy novellát sem. Azt meg megüzenném vele a kiadójának, hogy több művet is ki lehet adni egy kötetben. Nem eretnekség az.

Nádasdy Ádám: Soványnak kéne lenni (Magvető, 2005) [4 fonos tárgy]

Ezzel az Ádámmal én úgy le 

Na nem, azt azért mégsem. De azt elmondanám neki, hogy nagyon szeretem, ahogy a tárgyakról ír. És ez nem kevés.

Félbeszakadt napok krónikája

Dragan Todorovic: Félbeszakadt napok krónikája (Európa, 2011. Fordította: Lukács Laura)
[4 szétbombázott összekötő híd]

A XX. században megszámlálhatatlanul sok embernek szakadtak félbe a napjai. Nem csak azoknak, akik meghaltak valamelyik háborúban, hanem azoknak is, akik nem tudták úgy folytatni az életüket, ahogyan eltervezték. A történészek, akik ezeket a dolgokat számon tartják, biztosan tudnának olyan évszázadot mondani, amikor kevesebb volt a békeév, de nem hiszem, hogy tudnának olyat mondani, amikor több civil esett áldozatául a vérgőznek, vagy vált volna menekültté, mint az éppen csak magunk mögött hagyott acsarkodás korában.
Ennek a regénynek a három főhőse először a jugoszláv polgárháborúban, majd a NATO bombázások alkalmával szembesül a háborúval, ami olyan, mint egy titokban burjánzó rákos sejt. A felszínen sokszor semmi nem látszik, de az élet szövetében visszafordíthatatlan a pusztítás. Egyikük, Johnny, az ismert zenész mély meggyőződése ellenére belekeveredik a harcokba, a másik két főhős, Boris és Sara Kanadáig menekül az őrület elől. Hiába, az már ott várja őket. Minden a háborúról szól, a zene, a munka, a bevásárlás.
Todorovic hősei fiatalok, az a háború, amit ők látnak nem annyira a régi sérelmekről, usztasákról és csetnikekről, egy összeeszkábált országról szól, hanem inkább az irigységről. Hogy kinek van nagyobb (és rondább) háza, parabolája, Németországban dolgozó rokona. A dögöljön meg a szomszéd tehene is mentalitásról, meg egy rakás felfegyverzett köztörvényesről és szociopatáról, akiket kihasznál a politika, azok meg kihasználják a lehetőséget, hogy semmilyen hatalom nem korlátozza őket, sőt még biztatást is kapnak, hősként tekintenek rájuk.
És ha ez nem lenne elég, ők hárman még szerelmi háromszöget is alkotnak. A két barát ugyanabba a nőbe szerelmes. Sara Johnny barátnője, de annak eltűnése után Borishoz megy feleségül, hogy könnyebben kapjanak vízumot.
Boris és Sara együtt és Torontóban, Johnny egyedül és Amszterdamban teremt új egzisztenciát a félbeszakad napok után. Nem csak a körülményeik lesznek mások, ők maguk is. Nem lehet azt az életet folytatni, amit elkezdtek Jugoszláviában. És sehol sem jó. Otthon túléléssé zsugorodott az élet, az emigrációban pedig akkor is idegenek, ha befogadják őket. Élő játékfigurák egy aljas és véres ki nevet a végén játékban, ahol nem állhat vissza a kezdőpontra, akit kiütnek.
Ha irodalmilag nem is eléggé kiforrott ez a szöveg, mégis borzasztó ereje van. Olyan, mint egy bomba, elszívja a levegőt a környezetétől.

Mimikri

Claire Wolniewicz
(cop. Louise Oligny)

Claire Wolniewicz: Mimikri (Palatinus, 2006. Fordította: Pacskovszky Zsolt)
[3 felvett személyiség]

Adam Volladier 34 éves főkönyvelő. Egy öregemeber. Csak azért költözik el szüleitől, mert muszáj. Ők meg is halnak hamarosan. Adam túlféltett gyerek volt, kapcsolatok nélküli, magányos, zárkózott. Festői tehetségét is elfojtják / elfojtja.

Aztán egy nap valami furcsa történik vele. Valaki felismeri egy boltban. Illetve összetéveszti valakivel. És ez a következő napon újra megtörténik. Aztán újra, meg újra, meg újra.

Újra.

Adamot először megrémíti, majd fellelkesíti a dolog. Végre valaki lehet, még ha nem is az aki. Eddig csak fia volt valakinek, meg osztálytársa. Most egyszerre teniszpartner, fogorvos, vízvezeték szerelő, haver, gyerekkori barát. Kedves és szívélyes emberekkel találkozik, ami újdonság neki, és lassan ő maga is ilyenné válik. Észreveszi az életet, kinyílik előtte valami új.

Kedves lesz, vidám, álmodozó. Beleképzeli magát ezekbe a sosemvolt életekbe, utána olvas lehetséges foglakozásainak, hobbijainak.

És hamarosan eljön az a pillanat is, amikor Adam már nem hárít, hanem belép a szerepbe. Óvatosan felveszi azt a személyiséget, amit a számára idegen emberek belelátnak. Az emberek azt szeretik, aha igazuk van, és ő nem akar csalódást okozni ezeknek a kedves ismeretlenek. Na és ekkor természetesen találkozik egy lánnyal, aki persze azt hiszi, hogy ő az egykori szerelme, és Adam rájön, hogy itt már nincs kecmec, dönteni kell. Ha újra látni akarja a lányt, nem elég néhány percre belebújni ennek a Georges Fondelnek a bőrébe, hanem azzá kell válnia.

Na itt aztán kezdődnek a bonyodalmak, lesz szerelem, festményhamisítás, üldözés, miegymás.

Claire Wolniewicz regénye egy elég ingoványos határsávban mozog szépirodalom, művészregény és szerelmetesregény között. 

Valahogy nekem azt sugallja, hogy az életünk milyensége pusztán választás kérdése. Hogy a személyiség csak egy öltöny, amit, ha van rá pénzünk, bármikor kicserélhetünk egy divatosabbra, egy jobb minőségűre. Pedig hát a nagy kuglófot!

Ha a történet végén Adam elbukott volna, kegyesebb lettem volna ehhez a regényhez, de így nem.

Se nem jó, se nem rossz. Vonatkönyv.

Szentek hárfája

Szilasi László: Szentek hárfája (Magvető, 2010)

[4 békéscsabai templom]

Három történet, ami gyökereket ereszt a múltba és kacsokat a jövőbe, és ezek a gyökerek és kacsok összefonódnak, és átszövik és körbefonják a várost.

Az első rész remek, nagyon jól kitalált figurák, izgalmas felütés, egy gyilkosság, ami végigvonul az egész történeten, de nem ez a lényeg, krimiként nem is működne a szöveg.

A lényeg egy város (Békéscsaba) születése, amit keményfejű szlovák lutheránusok hoznak létre a semmiből. Majd a kisvárosi elit semmi máshoz nem hasonlítható nagyratörő, mégis kicsinyes élete – jó érzékkel ragadva ki belőle jellegzetes figurákat és pillanatokat a ’10-es, ’20-as évek „úri világából”. Elszegényedett nemeseket, meggazdagodott parasztokat, kevés valódi polgárt, és mindenféle kitudjahonnani odakerült és ott ragadt jövevényt. Jó tömény első negyven oldalt kapunk. Uralhatatlan vágyakkal, a civilizáció ruhájába éppen csak beöltöztetett ösztönökkel. Helyi legendákkal, a regényidőhöz, térhez, szereplőkhöz remekül illő nyelvhasználattal – ami egyébként az egész regény során precízen változik majd. Tetszik a kicsit körülményes stílusa is. Értékelem a mögötte lévő rengeteg kutatást, a sok összehordott információt, ami nekem, beházasodott jövevénynek, külön is izgalmas.

A második, harmadik rész továbbviszi a gyilkossági szálat, és megmutatja az ötvenes évek vidéki szocialista városának hangulatát. Az új urakat, és a régi világ egykori prominenseit, akik kövek alatt lapulva próbálnak átvészelni, vagy nagy ívben hazardíroznak az új világra (is).  

Továbbra is jó, de időnként kezdek elégedetlenkedni. Ladik hosszadalmas bemutatása, és a művészettörténeti fejtegetések megtörik az elbeszélés lendületét. Ami eddig az előnye volt, a szöszölő részletezés, az itt a hátrányára fordul. Az arányok valahogy felborulnak, az okoskodások, fölösleges információk kerülnek előtérbe, nem mindig tudom, hogy most regényt olvasok-e, vagy egyetemi előadáson ülök. 

A végére (1989) azonban sikerül újra felpörgetni a regényt. A talán Szilasira hajazó új szereplő tovább folytatja a hatvan éve tartó, meg-megakadó nyomozást a rejtélyes gyilkossági ügyben, ami még mindig foglalkoztat néhány embert. És közben olyan dolgokon töpreng, amiken sokat töprengtem én is. Azon, hogy nem lehet tudni, mi lakik a másik emberben. A cselekedeteink mögötti szándékok alig felderíthetőek, és nem lehet őket egy logikai láncra felfűzni, nem következnek egymásból. Életünkkel egy fiatalom elképzelt érzést próbálunk meg fikcióból narratívává változtatni – több-kevesebb sikerrel.

Első regénynek több mint bíztató. Jó cselekményvezetés, szociografikus alaposságú háttérrajz, kidolgozott karakterek. 

A jó öreg kauzalitás

Guillermo Martínez: Luciana B. lassú halála (Európa, 2011. fordította Kutasy Mercédesz)
[5 véletlen áldozat]

Úgy indul, mint egy Chandler regény, csak itt a magánnyomozó irodája helyett egy író dolgozószobájában járunk. Ő a narrátor, ő meséli el Luciana jelenbeli és tíz évvel ezelőtti történetét. Akkor kezdődött az az eseménysor, ami tönkretette Luciana életét. Itt egy kicsit brazil argentin szappanoperára kezd emlékeztetni a könyv, ahogy felidézik a múlt eseményeit, az ősokot, ami Luciana családtagjainak sorozatos elhalálozásához vezet. Luciana meggyőződése, hogy a halálesetek mögött a sikeres író Kloster áll, akit tíz évvel ezelőtt megsértett. Lucianának sikerül belerángatni az ügybe narrátorunkat, aki persze egy kicsit féltékeny a sikeres Klosterre, aki viszont nem volt mindig ekkora sztár, tíz évvel korábban éppen a titokzatosságával őrjítette meg az írótársait. Szép lassan megismerjük Luciana verzióját arról, hogyan kezdett ki vele Kloster, hogyan lett ebből zaklatási per, és azóta hogyan tette el szeretteit láb alól a gonosz könyveiről ismert író, mindannyiszor balesetnek álcázva az estet.
Narrátorunk kezdetben nem hisz neki, és mindent a véletlen számlájára ír, de aztán gyökeret ver a fejében a gondolat, hogy talán mégsem teljesen logikátlan Luciana gondolatmenete. Őrült beszéd, de van benne rendszer. Sőt, ami a logikát és a mögöttes szándékokat, az ok-okozati összefüggéseket illeti legalább olyan logikus Kloster számlájára írni a halottakat, mint a véletlenére. A bosszú logikájára alapozva. És ha már itt tartunk, az sem kizárható, hogy Luciana áll a halálesetek mögött. Az őrültség, a bűntudat logikája szerint ez is lehetséges. Van tehát három „elkövetőnk”: Luciana, Kloster, és a véletlen. Persze, hogy az utóbbi a legvalószínűbb, de a kauzalitásra törekvő emberi agy nehezen fogadja ezt el.
A szappanopera második részében a narrátor felkeresi Klostert és megismeri az ő verzióját is. Vannak olyan pontok, ahol megegyezik Luciana elbeszélésével, de van, ahol nem. A zaklatást elismeri, de félreértett jelzésekkel magyarázza, sőt akár egy előre kigondolt tervvel. Kloster váratlanul beavatja a másik írót a magánéletébe. A zaklatási ügy miatt elhagyta a felesége, és a nő gondatlansága miatt meghalt imádott kislánya. Mindezért Lucianát okolja, aki feljelentésével megtörte a feleségével fennálló status quo-t. Kloster ugyanolyan megszállottja ennek az esetnek, mint Luciana a sajátjának. Az összes véletlen eseményt mögöttes szándékokkal magyarázzák. De hát mennyit foghatunk föl embertársaink mögöttes szándékaiból? És igen, Kloster felveti, mi van, ha Luciana intézte el a családtagjait. Ugyanolyan logikusan meg lehet magyarázni, mint azt, hogy ő volt.
Na és szerintem itt kellett volna abbahagyni.
Mert ezután Martinez behúz egy misztikus szálat a történetbe a Klostert megszálló „démonról”, aki azt a regényt „diktálja” neki, amiben az események csaknem úgy történnek, mint ahogy Luciana elbeszélte azokat. Csak a „valóságban” még rafináltabban, mintegy a regény javított verziójaként. Ezzel a húzással viszont Martinez kiveszi Lucianát a gyanúsíthatóak köréből. Egyszerűen nem tudhatott arról, hol tart Kloster a regénnyel. Marad tehát Kloster, vagy a véletlen.
Egy darabig töprengtem, hogy levonjak-e csillagot azért, mert én nem így fejeztem volna be a történetet, de végül is nem tettem, mert Martinez megoldása is logikus. Én mindenesetre meghagytam volna a három lehetőséget, és úgy fejeztem volna be, hogy Luciana B. lassú haláláért egyaránt okolható legyen a véletlen, Kloster, vagy saját maga.

(Elolvasva, amit írtam, úgy tűnik, mintha itt egy szappanoperába oltott krimiről lenne szó, pedig dehogy. Jó, az is, de annál lényegesen több. Martinez, arról elmélkedik, amiről már az Oxfordi sorozatban is, hogy képesek vagyunk-e elfogadni a véletlent, vagy mindenhol kényszeresen ok-okozati összefüggéseket keresünk. És amikor meginog a jó öreg kauzalitásba vetett bizalmunk, kénytelenek vagyunk-e azt pótolni valami nem racionális hittel.)

A Meztelen Juliet

Nick Hornby: A Meztelen Juliet (Európa, 2009. fordította: M. Nagy Miklós)
[5 kiadatlan Tucker Crowe koncertfelvétel]

Valahogy engem jó életkorban találnak meg a Hornby regények. Így voltam kb. harminc évesen a popcsajokkal és az egyfiúval is, és így vagyok most a Meztelennel is. 

Nem mintha ötvenöt éves kiégett rocksztár lennék, vagy negyvenéves gyerektelen nő. Bár a negyvenes lúzer zenebuzi…, hát az már határeset.

Maradjunk is nála egy pillanatig, Duncannél, mert bár a regény központi figurája Annie, Duncan Tucker Crowe-mániája nélkül nem indulna el az eseménysor.

Duncan kattant, ez nem is vitás, de szerintem a mániája nem annyira spirituális rajongás, mint inkább valamiféle életrendező-elv. Életpótlék akár. Olyan pótlék, amit Annie is bekajált, de mostanra megfeküdte a gyomrát. Elege lett az elcseszett kapcsolatából, és a Meztelen Juliet körül kialakuló esztétikai vitájuk csak ürügy a kapcsolat lezárására. [Egyébként is ízlésről vitatkozni… pfffff. Arról, hogy valakinek mitől lesz fontos és zseniális egy lemez (film, könyv) nincs értelme vitát nyitni. És az, hogy valakinek mi tetszik, még csak nem is róla mond ítéletet, hanem megint csak rólunk, hogy mi miért gondoljuk azt, hogy ami nekünk tetszik, annak neki is tetszeni kellene. Szóval, sajnos soha nem mondhatjuk tiszta lelkiismerettel azt, hogy ha neked ez nem tetszik, akkor egy korlátolt tehén vagy.]

Három elpocsékolt(nak tűnő) élet keresztezi egymást ebben a történetben. Duncan és Annie illeszkedni akar egymáshoz, és ez tizenöt éven át ment is nekik többé-kevésbé. Annie és Tucker pedig idegenként megnyílnak egymásnak – sokszor egyszerűbb így –, és belebonyolódnak egy virtuális flörtbe. [Mindnyájan ismerjük az érzést, ugyebár.] Úgyhogy valaminek történnie kell, a kérdés csak az, ki mennyire ragaszkodik az élethazugságához, ki mennyire elégedett a megszokással, hajlandó-e valaki robbantani?

Persze ez az elpocsékolt élet duma is megérne egy misét. Mert kinek nem elpocsékolt az élete? Aki valami maradandót alkot? OK. Aki vagyont szerez? OK. De még így is döbbenetesen kevesen vannak. Aki gyereket csinál? Hát, ebben már nem vagyok biztos.  

De biztos-e, hogy aki csak él, a viszonylagos elégedettségével és a csalódásaival, jó könyvekkel, filmekkel, zenékkel tölti ki a napjait, az elpocsékolja az életét. Nem vagyok benne biztos. Szóval akkor ki pocsékolja el? Mindenki? Vagy senki? Érdemes ezen eltöprengeni.

Nagy varázsló ez a Hornby, úgy fonogatja a regényalakjai sorsát, mint a Párkák, és úgy barkácsol hepiendet a könyv végére, hogy az nem csöpög ki a kezeim közül.

Ha figyelmesen olvastatok, akkor tudjátok, hogy nem érdemes vitatkozni a véleményemmel: ez egy jó regény.

Két öreg szivar

Umberto Eco – Jean-Claude Carrière: Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől (Európa, 2010) fordította: Sajó Tamás
[4 ősnyomtatvány]

Két öreg szivar beszélget:

Észrevette már, milyen rosszul főznek itt?

Igen! És milyen kis adagokat adnak!

Igaz, hogy itt többnyire könyvekről folyik a társalgás, de ezzel a régi viccel elég jól leírható a szituáció. Két öreg szivar, két intelligens és művelt öreg szivar, elmondja, mit gondol a könyvekről az ősnyomtatványoktól az e-könyvig (Mondjuk az utóbbiról nincs sok mondanivalójuk, pedig a fülszöveg mintha ezt ígérte volna.) És ennek kapcsán olyan egyetemesebb dolgokról is szó esik, mint a kultúra lepárlásának folyamata; az új formanyelvek elsajátításának nehézségei; a megőrzés és ezzel együtt a szűrés/felejtés fontossága; a szabadság és diktatúra egymáshoz való viszonya; vagy Francesco Totti problémás kapcsolata a villanykörtékkel.

Hát igen, elég gyakran elkalandoznak az urak, de nem baj, mert olyankor a legszórakoztatóbbak, még úgy is, hogy időnként ordas nagy baromságokat beszélnek, de szerencsére az öniróniájukat nem hagyták a több tízezer kötetes magánkönyvtárukban. (A jó édes anyukájukat!)

Szóval szerintük azon kívül, hogy minden túl gyorsan változik, és ebben igazat kell adnom nekik, rendben vannak a dolgok. Az emberek egyre többet olvasnak, vagy legalábbis egyre többet forognak könyvek körül, és a könyvvel valami olyan tökéletességet talált fel az emberiség, mint a kerék, amin még jó ideig nincs értelme változtatni.

Ezzel együtt, lehet, hogy eltűnnek majd a könyvek, mint ahogy eltűntek az agyagtáblák, a papirusztekercsek, a pergamenre írt volumenek, és a kézírásos kódexek is az évszázadok alatt. Két dolog viszont nem tűnt el: a tudás rögzítésnek igénye, és képzeletünk, szellemünk megosztásának vágya.

Ezt miért kellett?

„Egyébként hadd jegyezzem meg zárójelben, hogy egy regényt is írtam akkoriban. Pocsék rossz regény volt, olyan kis utánzatregény. Fiatal is voltam még ahhoz, hogy prózát írjak, de mivel mindenki írt mindenfélét, gondoltam én is írok egy regénykét. Schöpflin Aladár dicsérte ugyan, de ő sem ajánlotta kiadásra. A 30-as évek novellastílusának – Kosztolányi, Ottlik, Illés Endre stílusának – az utánzata volt ez.”

Ezt mondta egy interjúban Nemes Nagy Ágnes Az öt fenyőről. Nos, én úriember vagyok ugyan, de egyet kell értenem vele. Nemrég az új Vonnegut könyv kapcsán már leírtam, hogy nem szeretem a hagyatékból előásott dolgokat, különösen azokat, amik szándékosan maradtak kiadatlanok. Az öt fenyő valamikor a 40-es évek végén keletkezett, akkor NNA el is küldte a kézirat egy részét legalább egy kiadónak, de miután visszautasítottak, úgy tűnik többet nem foglalkozott a dologgal. Ne mondja nekem senki, hogy ha akarja, nem tudta volna kiadatni a következő negyven évben! Nekem úgy tűnik, nem akart ő ezzel utána már semmit sem kezdeni, ment a levesbe.

A regénykezdemény egyébként egy művészregénybe oltott bűnügyi történet, vagy fordítva, ha úgy jobban tetszik. Egy csapat festőpalánta, kritikus, professzor gyűlik össze egy vidéki házban, és az egyikük meghal. Az egymást követő fejezetekből kiderül, hogy mindenkinek lett volna indítéka…

Olvasás közben végig volt egy agathachristie-érzésem, úgyhogy elégedett voltam magammal, amikor az utószó megerősített ebben. A szöveg költői, ez persze nem meglepő, néha túlságosan is az. Tobzódik a természeti képekben. Szaggatott, de a gyors váltások inkább zavaróak semmint izgalmasak, néha mintha hosszabb részek hiányoznának belőle. Az utószót jegyző Balogh Tamással ellentétben úgy gondolom, az eleje sikerült jobban, de ez végül is mindegy. Nem vesztett volna semmit a magyar irodalomtörténet, ha ez „regényke” nem jelenik meg.

Nemes Nagy Ágnes: Az öt fenyő (Tiszatáj Könyvek, 2005)

Helyreigazítás

"Lapunk múlt heti számában megjelent, kiterjedt államellenes összeesküvést leleplező cikkünkbe tévedésből került bele a Fátray név. Sajnálatos szedési hiba történt. Fátray Gyula elvtárs semmilyen módon nem érintett az ügyben. Fátray elvtárstól ezúton is elnézést kérünk.

a Szerkesztőség”

Fátray Gyula magánbeszélgetésben elhangzott kommentárja:

„A jó édes anyjukat ezeknek! Igaza volt a Katinak, már negyvenötben el kellett volna menni innen. Ebben az országban már nem lehet élni.

A szüleim minden garast a fogukhoz vertek, hogy mérnök lehessek és mire mentem vele? Aktágat tologatok, lehetetlen tervszámokat próbálok megvalósíttatni. Tönkre tették az ipart, nincs fejlesztés, egyre rosszabb lesz minden!

Rendben van, most elnézést kértek, de hogyan nézzek azoknak a szemébe, akik hazudtak, akik elárultak? Hogyan üljek velük még hosszú évekig egy irodában? Kit érdekel, hogy egy hétig halálraítéltként jártam az utcákat? Senkit. Mindenki úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. Színjáték az egész! Olyan bűz van itt, hogy rátapad a bőrre!

A háború alatt minden egyszerű volt. A jók voltak a rosszak ellen. De most mi van? Most kik a jók? Ők? Ugyan kérlek! Fasiszták ezek, csak vörösben. Nem teszik transzportba az embert, elintézik helyben. 

Hogy mondhatod, hogy néphatalom, meg egyenlőség? Ez nem osztálytársdalom, ez már kasztrendszer. Faj, vallás, politikai meggyőződés, pénz – minden elválasztja az embereket, nem lehet egyik kasztból a másikba vándorolni. Mi meg birkák vagyunk, és az Internacionálét énekelve megyünk a vágóhídra, ezek az ostoba akarnokok meg jót röhögnek a markukba. Bárkit áldozattá tehetnek, amikor csak akarnak! Én már tudom. Már majdnem magam is elhittem, amit állítottak rólam. 

De hát ki vagyok én? Egy senki. Mégis figyelnek. Miért engem? Mond meg, miért? Nem tudod. Én sem tudom. Most megúsztam, de ki garantálja, hogy nem lesz legközelebb? A tervet teljesíteni kell, és tönkretett emberből sokkal könnyebben megy, mint fogaskerékből...”

Spiró György: Tavaszi Tárlat (Magvető, 2010)

Szexet, de sokat!

Az erotika képes története: A szexualitás ábrázolása kétezer év művészetében (Alexandra, 2009)


A szex része a mindennapjainknak - ha szerencsénk van. Ha máshogy nem is az agyunk révén, ami egy hatalmas erogén zóna. A szexszel és a nemiséggel kapcsolatos művészet egyidős az emberiséggel. A szexualitás valamilyen szabályozása pedig egyidős az embercsoportokon belüli kapcsolatok szabályozásával. Minden társadalom szabályozza a szexualitást és az arról folyó diskurzust, a kérdés csak az, mennyire. Európának, a zsidó-keresztény kultúrájával, egyszerűen nem volt szerencséje. Egyes keleti társadalmakban sokkal lazább ez a szabályozás.
Ez az antológia a szexualitással foglakozó művészetet igyekszik bemutatni, nagyjából a XX. század közepéig született irodalmi alkotások – memoárok, regények, versek –, és képzőművészeti munkák – festmények, rajzok, fotók, szobrok – segítségével. A felhozatal széles, Auden andalító versétől, és a Willendorfi Vénusztól egészen a pornográfia határát súroló szövegekig és képekig. Az előszóban azt ígérik a szerkesztők, hogy a világ minden tájáról válogattak, de a szövegek – a keletieken kívül  – nagyrészt angol és francia nyelvterületről  származnak. A képek merítése már szélesebb, itt több olasz, német, osztrák, indiai és japán alkotóval is találkozhatunk.
Sok az ismeretlen művésztől származó részlet és kép. Az erotikus művészet egy nagy útvesztő. Sokan rejtőznek álnév mögé, vagy burkolóznak teljes névtelenségbe, hiszen ezeknek a munkáknak a nagy része megjelenésekor tilalmasnak számított. A határokat feszegető művészek, ha nevüket adták az alkotásaikhoz, vállalták a megtorlás kockázatát. A művek összegyűjtése sem egyszerű. Sok erotikus munka porosodik könyvtárak, múzeumok raktáraiban, illetve sok van magángyűjtők tulajdonában. Ennek ellenére egy igencsak színvonalas antológiát sikerült összeállítani. Megjegyezném azonban, hogy ez nem irodalmi antológia, hanem egy erotikus könyv. A szövegek kiválasztásánál nem az irodalmi színvonal volt az elsődleges szempont. A kötet szerkesztői nem dobják a gyeplőt a lovak közé, hanem elég jól sikerült összekötő szövegekkel próbálják eligazítani az olvasót a szexnek és ábrázolásának történetében, ennek ellenére azt ajánlom, hogy egyszerre csak egy-két fejezetet olvass el, hogy ne legyen túl tömény.
Szép lett a könyv. Jó minőségűek az illusztrációk, szép a nyomdai munka is. Gondolom, a költségek és az ár kordában tartása miatt lett viszonylag kis alakú és puhafedelű, de valami nagyobb és keményebb jobb lett volna.
Ha a kezedbe kerül, légy szíves nézd meg a 45. oldalt. Szerinted is Adolf Hitler nyal azon a képen?

Budapest – túl jón és rosszon

Gyáni Gábor: Budapest – túl jón és rosszon: A nagyvárosi múlt mint tapasztalat (Napvilág Kiadó, 2008)

Aki időnként átkattint a másik blogomra, az tudja, hogy érdekel a várostörténet, ezért tulajdonképpen meglepő, hogy nem volt még ilyen tárgyú könyvajánlás ezen a blogon.

Gyáni Gábor – akinek szakterülete a 19-20. század város- és társadalomtörténet, valamint a történetírás elmélete és módszertana, és akinek könyvei rendszeresen szerepelnek a különféle egyetemek kötelezőirodalom listáin – új könyvében folyóiratokban ill. tanulmánykötetekben már publikált írásait fűzi egymáshoz. Hogy ez mennyire jó ötlet azon lehetne vitatkozni. Én biztosan máshogy szerkesztettem volna a kötetet, de ez most mindegy. Megpróbálom röviden vázolni, mik a kötet központi gondolatai, természetesen eléggé leegyszerűsítve, és jóval kevesebb terminus technikust használva az eredeti szövegnél.

A modernitás korában, az iparosítással és urbanizációval átalakult a munka- és lakóhely kapcsolata, megváltoztak a közösségi érintkezés módjai. Átalakult az emberek tér- és időérzékelése, az addig megszokott egymásutániság helyébe az egyidejűség és egymásmellettiség lépett, megváltozott az embert körülvevő tér struktúrája. Ezek az új benyomások tapasztalattá válva új fajta identitást hoztak létre, ami a modern nagyvárosi polgárban öltött testet. A virtigli városlakó a flaneur (~kószáló, Walter Benjamin kifejezése) nézőpontjából látja a várost, ami mintegy neki teremtetett, ő az, aki igazán élvezni tudja a városi létet. De a túl sok inger fásultsághoz is vezethet, ami egyben védekezés is az emberi kapcsolatok piaci elvek szerinti átrendeződésével szemben. (Georg Simmel)

Persze a nagyváros már a 19. században sem volt homogén egész, polgári és proletár részekre oszlott, amik további mikroterekre bomlottak. És a proletárok ritkán flangáltak. (Térbeli fordulat és várostörténet)

Ami Budapestet illeti, az 1873-as városegyesítés – Pest, Buda és Óbuda – adta az első nagyobb lökést a nagyvárossá fejlődéshez. Az egyesítés gondolata nem volt új keletű, már Széchenyi felvetette a Világban jó ötven évvel korábban. És nem volt előzmény nélküli sem, kisebb közigazgatási, gazdasági és jogi lépések korábban is történtek az egyesítés felé. Budapest a többi magyar városnál nagyobb autonómiát élvezett, széles önkormányzati jogkörrel rendelkezett, kivéve építésügyi és rendőrhatósági területen, ami azonban kedvezőnek is tekinthető. Gondoljunk csak az állami pénzekre! A mesterségesen létrehozott fővárosnak (vö. Pozsony kiemelkedő szerepével a 19. században) sok hiányossága volt, ezeket sietve kellett pótolni: intézmények, épületek, infrastruktúra, közművesítés. A Közmunkatanácson keresztül erre jelentős állami források álltak rendelkezésre.

A következő jelentős lökést a székesfővárosi rang elnyerése (1892) – ez Béccsel való egyenjogúságot jelentett -, és a millenniumi ünnepségsorozat (1896) adta a fejlődésnek. A századfordulóra a kereskedőváros Pest, a mezőváros Óbuda és a rezidenciális Buda fokozatosan iparvárossá alakult. Elképesztő gazdasági pörgés jellemezte a korszakot, ami nemzetközi ipari és nemzeti pénzügyi központtá tette Budapestet. Az állami szubvenciók és banki hitelek nemcsak az ipari fejlődést élénkítették föl, hanem a magánépítkezéseknek (bérházak) is lendületet adtak.

A gazdaság szerkezeti változásai miatt átalakult a társadalmi/foglalkoztatási szerkezet, nőt a polarizáció, és ezzel egy időben gyorsan növekedett a népesség. A főváros népessége – köszönhetően már a török utáni betelepítéseknek is – etnikailag és felekezetileg sokszínű volt, de gyorsan asszimilálódott. A budapesti magyar identitás kialakulásához hozzájárult 1848 nemzetalapítási láza, a városalapítás lendülete, a magyar nyelvű oktatás fejlődése, a kulturális és tudományos élet fellendülése (társaságok), a közgyűjtemények és a sajtó látványos fejlődése. Ettől függetlenül megmaradt némi megosztottság Buda és Pest között, amit az is jelez, hogy a Lánchídon 1918-ig hídvámot kellett fizetni. (Az egyesített főváros nagyvárossá fejlődése)

A további fejezetek jobbára a város érzékeléséről, megtapasztalásáról és bemutatásáról szólnak. A városértékeléseknek Carl Schorske nyomán három nagy ágát szokták elkülöníteni, ezeket most az egyszerűség kedvéért nevezzük 1. erényes városnak, 2. bűnös városnak és 3. semmibe vett városnak. Az erény ebben az értelemben az alkotó tevékenységek szabad érvényesülését jelenti. Budapest kortársi értékeléseire az 1910-es évekig ez volt jellemző, mondhatni ez volt a „hivatalos álláspont”. De a tízes években már látszottak azok a hibák, amiket a túlságosan szabadjára engedett fejlődés okozott. Erre volt válasz egyrészt a reform liberalizmus (Bárczy-féle reformok), másrészt a nacionalista (ami egészen más nacionalizmus, mint a 19. századi) alapú városkritika felerősödése. Ez utóbbi, főleg 1918 után, egyre inkább a bűn pluralista, kozmopolita városaként láttatja Budapestet. A két világháború között az egyik táborhoz sem húzó, identitásválságba kerülő gondolkodók közül sokan jutottak arra a következtetésre, hogy a város semmibe vehető, túl van jón és rosszon. (Modernitás, modernizmus és identitásválság a 19-20. század fordulóján)

A városi élet kortársi bemutatásai elsődleges forrásai minden kutatónak. Ezeket a forrásokat a történelemtudomány sokáig a már a következményeket is látók magas lováról kezelte. Ez a szemlélet változóban van, egyre gyakrabban tekintenek el a források utólagos felülbírálásától. A Budapest korabeli percepciójáról szóló fejezetek kitérnek az írott forrásokra (sajtó, szépirodalom, naplók, levelezések), valamint a képi dokumentumokra (fényképek, festmények) is.

Minden városlakó megalkotja a saját „mentális térképét” a város ismert és ismeretlen részeiről. Ezek csoportonként, és egyénenként is eltérnek egymástól. Társadalmi állástól vagyontól függően voltak (és vannak) a városnak bejárható és bejárhatatlan terei. Felekezetek és etnikumok szerint is elkülönült a népesség, bár a pénz megléte vagy hiánya folyamatosan lazította ezeket a különbségeket. De az elit és a szegények egyaránt szociális rezervátumban éltek (élnek). Viszont mindenkinek ott volt (van) az utca színháza, a „nagyvárosi nyilvánosság mint sajátos kulturális alkotás”. (A nagyváros mint tapasztalat: identitás és imázs)

Érdekes, de néhol nehézkes könyv, az én ízlésemnek kicsit körülményes. (Budapest fényképészeti és festészeti bemutatásáról majd máskor és máshol.)

A sündisznó eleganciája

Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája (Geopen, 2009) fordította Tótfalusi Ágnes

„Renéenek hívnak. Ötvennégy éves vagyok. Huszonhét éve vagyok a Grenelle utca 7. házmesternője. A szép magánpalotának udvara és belső kertje is van, nyolc nagy luxuslakásra osztották, mindet lakják is és mind óriási. Özvegy vagyok, alacsony, kövérkés, tyúkszem van a lábamon, és rosszabb reggeleken olyan a leheletem, mint egy mamuté. Alig jártam iskolába, mindig szegény voltam, visszahúzódó és jelentéktelen. Egyedül élek a macskámmal, egy nagy, lusta kandúrral, akinek egyetlen különleges tulajdonsága van: lábát húzva jár, amikor neheztel valamiért. Ahogy én, ő sem igen tesz erőfeszítéseket, hogy a hozzá hasonlók köréhez csatlakozzék. Én nem vagyok túl barátságos, bár mindig udvariasan viselkedem, így nem szeretnek, de jól tűrnek, mert tökéletesen megfelelek az elképzelésnek, amelyet a közhiedelem sajtolt a házmesternő paradigmájába; tehát egyike vagyok a fogaskerekeknek, amelyek a nagy, egyetemes illúziót forgatják, mely szerint az életnek van értelme, mégpedig könnyen megfejthető értelme. És mivel valahol megíratott, hogy a házmesternők öregek, csúnyák és barátságtalanok, azt is lángbetűkkel írták ugyanennek a hülye égboltnak az oromzatára, hogy az említett házmesternőknek kövér, gyönge akaratú macskájuk van, és egész nap egy horgolt huzatú vánkoson szundikál.” Csakhogy Renée nem egy átlagos házmesternő. Renéenek van egy titka: kimondottan művelt. Köztünk szólva, műveltebb a ház összes előkelő lakójánál. Járatos az irodalomban és a filozófiában. Kedvencei az orosz írók, a holland festők és a japán filmesek, de a jó kommerszet sem veti meg. Műveltsége magaslatairól lenézi a gazdag, de felületes lakókat, és egy osztályharcos elszántságával ostorozza őket. Persze csak magában, mert az álcájára nagyon vigyáz. Reggel felveszi a bambaság és közömbösség álarcát, és csak akkor veszi le, amikor a házmesterlakás mélyére húzódva olvas. Néhányan mentesülnek megvetése alól: Manuela az arisztokratikus portugál takarítónő, az állatorvosnak készülő lány, és Paloma a különlegesen intelligens tizenéves. Az ő, mármint Paloma megvetése alól viszont senki nem mentesül, leginkább a családja nem. Paloma is álcázza magát, átlagos gyereknek, magában azonban ön és közveszélyes terveket forral. Kettejük párhuzamosan futó elbeszéléséből bontakozik ki sorsuk és a ház lakóinak élete.
Renée okosnak és páriának született, Paloma okosnak és kiválasztottnak. Sok mindenben eltér a sorsuk, de sok mindenben hasonlít a világlátásuk. Mindketten érzékenyen reagálnak a társadalmi igazságtalanságokra és az élet abszurditására. Mindketten elrejtőznek abban a szerepben, amit a társadalom kiosztott nekik, mert ez kényelmes. Nekik is, de főleg a környezetüknek.
Tudatosan és tudattalanul is mindannyian színlelünk. Mindannyian sztereotípiákat testesítünk meg. Minden ember kiállhatatlan és hatalomvágyó, de/és szeretetre és sajnálatra méltó. „Az élet maga, a létezés maga, egyetlen közhely.”
Így mennek a dolgok a Grenelle utca 7.-ben és mehetnének is a szereplők haláláig, ha nem bukkanna fel egy új lakó, a japán Ozu úr, aki pusztán azzal, hogy friss szemmel nézi a dolgokat, nem jelmezeket lát, hanem embereket alaposan megkavarja hőseink életét. Paloma és Renée kénytelen levetni álcáját, és ez  egyszerre jó és izgalmas, de kényelmetlen és fájdalmas is.
Értem én, hogy mitől lett ez bestseller, érzem rajta a cukormázat, látom a tragédiának álcázott hepiendet. De mégsem értem. Hogy egy kicsit Renée és Paloma legyek, azt hiszem nem mindenki fogta az adást, hogy ez a könyv minden gúnyos humora és pátosza ellenére mennyire szomorú és kíméletlen. Mert Renée és Paloma a kivételek.
Szóval, nekem tetszett, és mivel ez egy francia regény van benne egy csomó bonmot:

„Mert ki is az arisztokrata? Olyan valaki, akihez a közönségesség fel nem érhet, bár teljesen behálózza.”
„A politika a kis gazdagok játéka, amit nem adnak oda senkinek.”
„…az ember nem sokat fejlődött a kezdetek óta: még mindig azt hiszi, hogy nem véletlenül került a földre, és hogy többnyire jó szándékú istenek őrködnek a sorsa felett.”
„Az autodidakta meg van fosztva azoktól az irányjelzőktől, amelyekről a felsőfokú oktatás gondoskodik, viszont olyan szabadságot élvez a gondolkodásban, és olyan szintetizáló képesség birtokosa, melynek segítségével oda is eljuthat, ahol a hivatalos diskurzus választófalakat emel, és megtiltja a kalandozást.”
„Ha van valami, amit gyűlölök, hát az az, amikor az emberek a tehetetlenségüket és elmebetegségüket hitvallássá alakítják.”
„…a pszichológusok komikus színészek, akik azt hiszik, hogy a metafora a nagy bölcsek trükkje.”
„A civilizáció a kordában tartott erőszak, a soha be nem teljesedett győzelem a főemlősök agresszivitásán.”
„…csak a pszichoanalízis képes olyan tartós gyötrelmet mérni híveire, mint a kereszténység.”
„Nincs gyerekem, nem nézek tévét, és nem hiszek Istenben, pedig ezeket az ösvényeket azért tapossák ki az emberek, hogy az élet könnyebb legyen számukra.”
„Mondják csak, magukat nem zavarja a lelkük mélyén, hogy egy esernyőtartó kétszázkilencven euróba kerülhet?”

A királynő olvas

Alan Bennett: A királynő olvas (Magvető, 2009) fordította: Rakovszky Zsuzsa

„- Az a benyomásom, Fenséges asszonyom, hogy jóllehet az olvasást nem lehet kimondottan elitistának bélyegezni, mégsem a megfelelő üzenetet küldi a nyilvánosság számára. Némileg kirekesztőnek hat.
 - Kirekesztőnek? De hát az emberek többsége tud olvasni!
 - Tudnak, Fenséges asszonyom, de nem vagyok biztos benne, hogy meg is teszik.
 - Ez esetben, Sir Kevin, én példát mutatok nekik!”

No nem volt ez mindig így. Az angol királynő sem volt egy nagy olvasó, nem is igen ért rá a sok gyáravatás, vízesésszemlélés, fogadás, stb. miatt. Egészen addig, amíg a királynői kutyafalka meg nem rohamoz egy, a palota „hátsóudvaránál” parkoló mozgókönyvtárat. A királynő, ha már ott van, udvariasságból kikölcsönöz egy könyvet – hiába, a neveltetés! – és ezzel megfertőződik. Még nem is tudja, hogy elkapta az olvasási lázat, pedig annak már gyanúsnak kellene lenni, hogy nem egy udvaroncával küldeti vissza a kikölcsönzött művet, hanem maga járul ismét a könyvtárhoz, és ha már megint ott van, egyszerűbb kivenni valamit, mint nem.
(Könyvtárosoknak alapmű, mint A rózsa neve vagy A férfi, aki munkát talált, megtudhatjuk belőle, hogyan viselkedjünk, ha egyszer a királynő betoppan a könyvtárunkba. Vagy inkább egy király, vagy egy kiskirály, mert a királynő azért elég valószínűtlen.)
Szóval a királynőt megfertőzi az olvasás, egyre többet és többet szeretne olvasni, először válogatás nélkül felfal mindent, de ahogy belejön, mint kiskutya(falka) az ugatásba, már válogat, sőt kritizál, jegyzeteket készít és egy saját könyv megírásának terve is körvonalazódik fenséges agyában. Ha nem is hanyagolja el kötelezettségeit, egyre kelletlenebbül tesz nekik eleget, holott régebben élvezetet talált bennük, vagy legalábbis meggyőzte magát erről. De az olvasás új világok egész sorát nyitja meg számára, amiben ő nem a ceremónia, az etikett része, nemcsak királynő, hanem ember is. Az irodalom újfajta érzékenységet fejleszt ki benne, de idegesítő új szokásokat is felvesz. Például a vele találkozó alattvalóktól nem azt kérdezi, hogy honnan jöttek, hanem, hogy mit olvasnak éppen, és ezzel a többséget igencsak zavarba hozza. Az udvartartás mindent megtesz, hogy a királynőt eltántorítsa ettől az új és kártékony kedvteléstől, de cselszövéseik épp az ellenkező hatást érik el…
Alan Bennett a Beszélő fejek szerzője remek kis regényt írt, ami bepillantást enged a monarchia mechanizmusába, színjátékába, egy szimpatikus királynő gondolataiba. Szellemes, érdekes, de nem nélkülözi a mélységet sem, olyan, mint egy jó beszélgetés.
A fülszöveg szerint Bennet munkája frappáns válasz a „ment-e a könyvek által a világ elébb” örök kérdésére, de szerintem nem ez a kérdés, hanem az, hogy megy-e az egyes ember a könyvek által elébb? Naná!
Charming, dear!

Az egészről a kutyák tehettek. Igen rátarti jószágok voltak, és rendszerint a főbejárat lépcsőjén át tértek vissza a kertből a palotába, ahol általában már várt rájuk egy inas, és kitárta előttük az ajtót.
Ma azonban, ki tudja miért, inkább végigszáguldottak a teraszon, közben ugattak, ahogy a torkukon kifért, aztán újra levágtattak a lépcsőn, befordultak a terasz végénél, és a palota fala mellett rohantak tovább. A királynő is hallotta, hogy vadul ugatnak valamit az egyik udvarban.
Ez a valami Westminster városának mozgókönyvtára volt, egy nagy, bútorszállítónak tűnő teherautó, a szemeteskukák mellett parkolt a konyha egyik bejáratánál. A királynő ritkán járt a palotának ebben a részében, mozgókönyvtárat pedig mindeddig soha nem látott ott parkolni, mint ahogyan föltehetőleg a kutyák sem, ezért is csaptak akkora lármát. A királynő, miután egy darabig hiába próbálta lecsendesíteni őket, fölment a teherautó ajtajához vezető néhány lépcsőfokon, hogy elnézést kérjen a zaj miatt. (…)
-Elnézésüket kérem a szörnyű lárma miatt – mondta, mire a teherautó vezetője olyan hirtelen pattant fel, hogy beleverte a fejét a katalógusfiókba, a polc tövében kuporgó fiú pedig gyorsan feltápászkodott, de közben lelökött néhány könyvet a Fotográfia és Divat feliratú polcról.
A királynő kidugta a fejét az ajtón, és – Csönd legyen, ostoba teremtések! – kiáltott rá a kutyákra, és ez alatt – mivel kifejezetten ez is volt a mozdulat célja – a sofőr/könyvtárosnak volt rá ideje, hogy összeszedje magát, a fiúnak pedig arra, hogy összeszedje a könyveket.
- Ezidáig még soha nem láttuk itt Mr…
- Hutchings, Felséges asszonyom. Minden szerdán, Felséges asszonyom.
- Valóban? Erről én nem is tudtam. Messziről jön?
- Csak innen, Westminsterből, asszonyom.
- Ön pedig, fiatalember…
- Norman vagyok, Fenséges asszonyom, Seakins.
- És hol dolgozik?
- A konyhán, Fenséges asszonyom.
- Ó. Elegendő ideje marad a munkája mellett az olvasásra?
- Nem igazán, Fenséges asszonyom.
- Én pontosan ugyanígy vagyok vele. Bár most, ha már itt vagyok, gondolom, miért is ne kölcsönözhetnék egy könyvet.
Mr. Hutchings segítőkészen mosolygott.
- Tudna valamit ajánlani?
- A Fenséges asszony milyen könyveket szeret olvasni?
A királynő habozott, mert őszintén szólva egyáltalán nem volt biztos benne, milyen könyveket szeret olvasni. Soha nem érdeklődött túlságosan a könyvek iránt. Természetesen olvasott, hiszen olvasni mindenki szokott, de a könyvek iránti rajongást meghagyta másoknak. Az olvasás mégiscsak egy hobbi, neki pedig a munkaköréhez tartozott, hogy ne legyen semmiféle hobbija. (…) Ha az embernek hobbija van, ez azt jelenti, hogy bizonyos dolgokat jobban kedvel másoknál, ez pedig kerülendő: azt a benyomást keltené, az emberekben, hogy egyeseket jobban kedvel másoknál. Márpedig erről szó sem lehet. Neki az a munkája, hogy minden iránt érdeklődjék, nem pedig az, hogy valamit érdekesnek találjon. Emellett az olvasás nem tekinthető cselekvésnek, ő pedig olyasvalaki, aki cselekszik. Alaposan körbenézett hát a könyvekkel bélelt teherautóban, hogy időt nyerjen.
- Egyáltalán, szabad az embernek itt kölcsönöznie, Akkor is, ha nincsen olvasójegye?
- Nem probléma, Fenséges asszonyom – nyugtatta meg Mr. Hutchings.
- Nem tudom, számít-e, ha az ember nyugdíjas – kérdezte a királynő, bár nem volt biztos benne, hogy Mr. Hutchings tud-e bármit is kezdeni ezzel az információval.
- Fenséges asszonyom egy alkalommal hat könyvet kölcsönözhet.
- Hatot? Magasságos ég!
Eközben a vörös hajú fiatalembernek sikerült választania, a könyvet a könyvtárosnak nyújtotta, hogy bepecsételje. A királynő, hogy továbbra is időt nyerjen, felemelte a könyvet.
- Mit választott, Mr. Seakins? – kérdezte, arra számítva, hogy… Nos, igazából nem is tudta, mire számítson, de arra biztosan nem, amit végül megpillantott. Ó, Cecil Beaton! Talán ismerte?
- Nem, Fenséges asszonyom.
- Nem, hát persze, hogy nem. Maga ahhoz túl fiatal. Annak idején gyakran megfordult itt nálunk, és örökösen kattogtatta a masináját. És nagyon szeretett parancsolgatni: álljanak ide, álljanak oda. Katt-katt… Csak nem írtak róla egy könyvet?
- Jó néhányat, Fenség.
- Valóban? Gondolom, előbb-utóbb mindenkiről írnak egy könyvet. (…)
Csakhogy ezzel még mindig nem oldódott meg a probléma. A királynő tudta, ha könyv nélkül távozik, ezzel azt a benyomást kelti Mr. Hutchingsban hogy a könyvtára nem igazán elégíti ki az igényeit. És ekkor, az egyik polcon, az egyik meglehetősen ütött-kopott kötet gerincén ismerős nevet pillantott meg: Ivy Compton-Burnett. ’Ezt például elolvashatnám.’ Levette a kötetet a polcról, és odanyújtotta Mr. Hutchingsnak.
- Micsoda remek időtöltés lesz! – szorította magához a könyvet nem túl meggyőző lelkesedéssel, mielőtt kinyitotta volna. – Ó… utoljára 1989-ben kölcsönözték ki.
- Nem túlságosan népszerű szerző manapság, Fenséges asszonyom.
- Nem értem, hogy lehet ez? Bárónői címet adományoztam neki.
Mr. Hutchings óvakodott tőle, hogy felhívja rá a királynő figyelmét, miszerint nem feltétlenül ez a legbiztosabb út a közönség szívéhez.
A királynő szemügyre vette a fényképet a könyv borítóján.
- Igen, emlékszem erre a frizurára. Úgy nézett ki a hajfonata, mint a habroló, és teljesen körbefogta a fejét – elmosolyodott, és ebből Mr. Hutchings megtudta, hogy a látogatás véget ért. – Viszontlátásra!