Nem nagyon szoktam drámát olvasni, olyan furcsa érzésem van közben, mintha valami hiányozna a szövegből, de volt mostanában a molyon egy drámaolvasós kihívás, és ennek kapcsán három rövidet legyűrtem.
Nem bántam meg.
François-Marie Banier: Soha nem szerettelek (5)
Egy fiú (már negyven körül, épp készül elvenni a gyereke anyját, és ezzel kiszakadni a sajátja ellenőrzése aló) és az anyja (kicsit zavart, elvárásaival és önelégültségével megkeserítette a gyerekei életét, kiszipolyozta a szeretetüket) párbeszéde.
Hosszú évek alatt összecsiszolt, tökéletesen bejáratott basztatás.
Andrus Kivirähk: Kék vagon (5)
A negyven körüli észt generáció szocializmusélményét próbálja megragadni Kivirähk ebben a drámában. Azaz az enyémet is, csak észt nélkül. (És jóval kevesebb szovjet-orosz kulturális hatással.)
Sokan vádolták kommunista nosztalgiával ezt a fiút, de ha ez nosztalgia, akkor a nosztalgia valami kurva keserű dolog. Ez inkább valami furcsa vágyakozás egy meglehetősen korlátok közé szorított gyerekkor után, ami a maga módján mégis szép volt. Az utolsó olyan generáció önvallomása, amelyik még felnőtt fejjel tapasztalta meg a megvalósult szocializmust és már felnőtt fejjel kellet beilleszkednie a megvalósuló fogyasztói társadalomba. Európa másik felén senkinek nincs ilyen tapasztalata.
A négy férfi egyikük születésnapján jön össze, bepiálnak, ökörködni kezdenek, felidézik a gyerekkorukat. Ez komcsi nosztalgia? Ugyan már! Ezek a régi válaszok, régi reflexek, amiket az ital előhozott. A beivódott, vérré vált múlt.
A generációk között alig van kommunikáció. Nem értik egymást. Az idősebbekben még benne van a mi van, ha visszajönnek félelme. A harminc alattiak már nem értik, miről beszélnek a negyvenesek, a húsz alattiaknak meg már olyanok ök, mint az atlantisziak – egy rég letűnt civilizáció hírnökei.
Marie Jones: Kövek a zsebben (3,5)
Két egyszerű ír fickó statisztál egy amerikai filmeben. Közben bepillantunk – talán túlságosan direktben is – a változó ír világba, a globalizálódó, amerikanizálódó kisváros életébe. Tragikomikus történet, ami így olvasva nem ütött igazán. Előadva azonban biztosan kimondott bravúrdarab, mert az összes szerepet a statiszta játssza.
