Burok - lehetne

Itojama Akiko: Balfék!; A tengeri remete (Európa, 2010. Fordította: Nagy Anita)
[3 és fél Kirin]

Akár A tengeren várlak novelláinak folytatásaként is olvasható a két a kisregény, csak itt férfiak a főhősök, ott meg többnyire nők voltak, ha jól dekódoltam a japán neveket.
De a téma, témák ugyanazok. Két szerencsétlen szerelem története és a társadalmon kívüliség állapota.
A két kisregény két főhőse nem kitaszított, szerencsétlen sorsú pária. Szuverén és átgondolt döntésük, hogy nem kívánnak részt venni a játékban. Hide (Balfék!) ezt úgy oldja meg, hogy a szülein élősködő alkoholista lesz, Kóno (A tengeri remete) meg egyszerűen nyer a lottón. Olyan férfiak, akiknek a társadalom nem nyújt semmit, vagy amit nyújt, arra nem vevők. Munka, csoporttudat, megfelelés, hagyományok.
A hagyományok egyébként is egyre inkább csak üres rituálék, a munka csak időtöltés, úgy érzik semminek, amit tesznek nincs kifutása. Magányosak, még a családban, barátok között, különböző közösségekben is. De leszarják, ahogy minden mást is, kivéve a piát (Hide) vagy a tengert (Kóno).
Hidére még rá lehetne fogi, hogy a szerelmi csalódás miatt lett ilyen (de szerintem fölösleges), Kóno viszont a vegytiszta nihil. Ezek a férfiak nem tesznek mást, mint a saját kis rituáléikkal burkot szőnek maguknak a világ ellen. Ami a leginkább ironikus az egészben, hogy ez a burok, mindkettőjüknek a szerelem lehetne, ha nem lenne olyan iszonyatos pechjük.
Legalábbis én úgy érzem, hogy nem lesz szerencséjük már az életben soha, mert ezt nem tudjuk meg, mindkét történet befejezetlen, a végük ott lebeg a nagy büdös, szerencsétlen semmiben.
Gondolom a stílus is szándékoltan semmilyen, lecsupaszított, távolságtartó.
Nem tudok rá rosszat mondani, de sok jót sem.
Pipa. Kérem a következőt!

NEET*

Itojama Akiko: A tengeren várlak (Európa, 2009) fordította Nagy Anita

Néhány tény a fülszövegből: Itojama Akiko nő, 1966-ban született Tokióban, jelenleg Gunma megyében él, 2003-ban megkapta a Bungakukai folyóirat új felfedezetteknek járó díját.
Már csak azt nem értem, hogy a banánba nem fedeztem fel korábban ezt a nőt, amikor nekem jár a Bungakukai! Minden hónap végén egy aranyos kis japán postás hozza egyenesen a szigetekről, és még borravalót sem fogad el!
(Több dolgok nem érdekelnek egy fülszövegben: hol él a szerző, ki a férje/felesége, hány kutyája/macskája/papagája/tevéje van, és főleg az, milyen díjakat nyert. Díjakról mindig Alvy Singer arckifejezése jut eszembe, amikor Annie közli vele, hogy díjat kapott a Nagyi című lemezéért.)
A novellák viszont jók. Szikár, szarkasztikus próza, pont nekem való! Szereplőik többnyire egyedülálló, egy hagyományosan férfiközpontú és munkamániás társadalomban helyüket kereső nők. De nem sikeres nők, esendőek, szomorúak, depressziósak. Egy olyan világban kell élniük, ahol egy férjezetlen harmincas lúzer, ahol a munkanélküliség jellemhiba, de a buborékgazdaság kipukkanása után egyre többen jutnak erre a sorsra, ahol az emberek többsége szerelmes a vállalatába, és ahol férfiak nagy része az öltönye kiegészítőjének tekinti a nőket. Ennek ellenére nem feminista röpiratot kapunk, vannak benne normális férfiak is: besült író, depressziós jakuza, jólelkű szatír, merevedési zavaros képviselő, stb.
Jó tudni (vagy rossz, ki-ki döntse el), hogy egy ennyire más kultúrában is ugyanazokkal az egyéni nyomorokkal küzdenek a „civilizált emberek”.

Sokkal-sokkal jobb, mint a mostanában olvasott japánok.

*NEET: Not in Employment, Education or Training – sem foglalkoztatásban, sem oktatásban, sem továbbképzésben – vagyis kihullott a rendszerből.