Omega minor

Paul Verhaeghen: Omega minor (Gondolat, 2011. Fordította: Fenyves Miklós)
[5 különlegességében is tipikus sors, ami vagy igaz, vagy nem]

„Sok dolog történt, de egyik sem igaz. Más dolgok igazak, de nem történtek meg.”

Berlinben vagyunk, 1995-ben. A poszt-NDK apokalipszis díszleteit leöntötték némi rothadó 

kapitalizmussal. 

Itt hozza össze a véletlen a regény főhőseit: Goldfarbot, a Nobel-díjas fizikust, aki részt vett az atombomba kifejlesztésében, De Heert, az auschwitzi túlélőt, Paul Andermanst, a posztgrad pszichológust, aki az emlékezet működést kutatja (beszélő nevek), Donatellát, Goldfarb asszisztensét, aki a mágneses monopólust keresi, és Nebulát, a bosszú angyalát.

Párhuzamos életrajzok is lehetne a címe, ha az már nem lenne foglalt. 

A történet kezdetén Andermans az elbeszélőnk, aki bekerül a potsdami egyetemi világba, a posztgradok, a modern kor nomádjai, a tudomány vándorcigányai közé. Összetűzésbe keveredik egy csapat neonácival, és így találkozik De Heerel, aki öngyilkossága után lábadozik egy kórházban. De Heer felhasználja Andermans figyelmét, hogy elmondja neki egy túlélő tipikus, univerzális történetét. Egy túlélőét, aki per definitionem nem lehet boldog. Épp attól, hogy túlélő. Neki az a feladata, hogy elmondja az elmondhatatlant, feldolgozza a feldolgozhatatlant. 

Közben Godfarb életével is ismerkedünk. (Az elbeszélői nézőpont gyakran változik, ami kissé megnehezíti az olvasást, bevallom volt egy fejezet, amikor fogalmam sem volt, hogy épp ki beszél, és a történetet gyakran szakítják meg tudományos és esztétikai fejtegetések – művészetről, matematikáról, fizikáról, csillagászatról, történelemről.) Goldfarb még gyerekként hagyja el Németországot 1933-ban, színésznő anyjával, aki mindenféle munkát elvállal, hogy megéljenek valahogy. A nemnémetből nemamerikaivá váló, gyökértelen fiú, aki siránkozó bevándorlókkal van körülvéve, a tanulásban találja meg a kitörés lehetőséget. Bekerül a Harvardra, és onnan némi szerencsével Los Alamosba.

Csakhogy ebben a történetben senki sem az, aminek látszik. Olyan ez, mint egy 5000 darabos kirakós, aminek bizonyos részei hamar összeállnak, de az utolsó elemek csak nem akarnak a helyükre kerülni, egészen a szó szerint bombasztikus befejezésig. 

A huszadik század két borzalmas tengelyen forog. Auschwitz és Hirosima. Ez a két árny lebeg, sokáig kimondatlanul, a könyv felett (Auschwitz csak valahol regény félideje után jelenik meg, Hirosima csak legvégén.) És a legnagyobb borzalom ebben az, hogy ezt mind emberek követték el, akik előtte és utána is ettek, ittak, nevettek, dugtak. Az áldozat és a túlélő nem kiválasztott, mitikus hős, hanem ember. A gyilkos és a közreműködő nem metafizikai gonosz, hanem ember. Méghozzá mind megnevezhető ember. De Heer azt mondja, lehet, de nem érdemes áttekintést adni a XX. század borzalmairól, mert abban épp az egyéni felelősség veszik el. A történelem szószában az egyének típusokká lesznek, és minden elmaszatolódik. Egyébként is, már alig emlékszik valaki az egészre, eltelik még kétszáz év és a holokauszt csak lábjegyzet lesz a történelemkönyvekben. Az egyéni felelősség feltárása mellett van egy erős relativizmus is a könyvben. A túlélők és emlékezők tanúságtétele egyre nehezebben ellenőrizhető. A véletlen dönti el, hogy az ember melyik oldalra kerül, és így tulajdonképpen senki nem felelős a tettiért. Akár ez is kiolvasható egyes megnyilatkozásokból.

Verhaeghen nagyon precízen ábrázolja az egyéneit, a legkisebb lelki rezdülésüket is bemutatva. (Pszichológiaprofesszor, ha még nem mondtam volna.) Ez a legnagyobb ereje a könyvnek, meg a szimbólumok bonyolult hálója. És persze a történet. Verhaeghen 550 oldalon keresztül megkonstruál egy hihetetlenül összetett sztorit, hogy aztán a könyv utolsó 100 oldalán az egészet lebontsa, és romjaiból felépítsen egy másikat. Egy ilyen hosszú regénynek elkerülhetetlenül vannak gyengébb pontjai, amik kissé erőltetettre sikerültek, de ezen is átlendít a stílus, és többségben vannak a sokáig emlékezetes részek. Például, ahogy De Heer szemén keresztül látjuk az auschwitzi szelektálás folyamatát, az egészen hátborzongató. Főleg, ahogy leírja a jobbra irányítottak önfeledt boldogságát. És az is hasonlóan emlékezetes, ahogy Goldfarb nézőpontjából látjuk a Los Alamosban dolgozó atomfizikusokat, a tudományos felfedezés részegítő örömét, amivel világra játsszák a bombát, mintha csak egy rádiót barkácsolnának össze a cserkésztáborban. Vagy említhetem még a századvég német neonáci kultúrájának aprólékos leírását.

Monumentális mű, ami nem kevesebbre törekszik, mint az egész XX. századi történelem magyarázatára. Megpróbál „Szabadulni a mimézistechnika parancsától és a narratíva kényszerzubbonyától, vállalni a zuhanórepülést, bele a radikális reflexivitásba, az öntudatba, a Daseinről való meditációba, amely a Daseinnél is előbbre való…” 

És miközben „Szentül hisszük, hogy ez a világ megérthető, holott erre semmi ok sincs, ha csak az nem, hogy a koponyánkban rejtőző apparátus odavan a jelentésért meg az összefüggésért.” mégiscsak megpróbál valami magyarázatot adni a felfoghatatlanra.

(A fordítás is nagyszerű és a szerkesztés is jól sikerült, de azért én szívesen vettem volna a sok német szövegrész fordítását. Még szerencse, hogy a feleségem németes, bár lehet, hogy ezt az olvasás alatt ő másként gondolta.)

A nemnövekedés diszkrét bája

Serge Latouche: A nemnövekedés diszkrét bája (Savaria U.P., 2011. Fordította: Balogh-Sárközy Zsuzsanna)
[4 kivitelezhetetlen terv]

Bevallom, nem vagyok jó fogyasztó. Hosszú évek óta élek ugyanabban a lakásban, használom (ritkán) ugyanazt az autót, és még sokáig nem lesz ebben változás. Nem cserélek pár évente tévét, mosógépet, telefont, számítógépet. Többnyire otthon eszem, és vezetékes vizet iszom. 

Bevallom, olyan is van, hogy egyszerűen nincs pénzem a fogyasztani/birtokolni kívánt termékre, de igyekszem tudatosan is korlátozni a fogyasztásomat. És ehhez most már ideológiám is van, a nemnövekedés diszkrét ideológiája, és nem csak az otthonról hozott hagyomány. (Ami nem romlott el végleg, azt nem cseréljük le. Ami még használható valamire, azt nem dobjuk ki.) 

Azért teljesen nem vagyok meggyőzve. Latouche nem tudott megnyugtatóan tisztázni egy-két dolgot. (Pl. hogy mi lesz a visszafogott fogyasztás esetén a munkanélküliséggel, vagy mi lesz az olyan országokkal, ahol most kezdenek csak igazán fogyasztani – Kína, India, Brazília). És persze utópia az egész, mert olyan szemléletváltásra, társadalmi átalakulásra lenne szükség hozzá, amire szerintem a nyugati civilizáció komoly kényszerítés nélkül már képtelen. 

Volt egy olyan érzésem olvasás közben, hogy úgy akar kivezető utat mutatni a szerinte mindenképpen bekövetkező összeomlásból, hogy akaratlanul lefesti egy összeomlás utáni világ képét. (önkorlátozás, helyi termelés – fogyasztás, közösségi elosztás) 

Mindenesetre szép terv. Ajánlanám a tankönyvjegyzékre.

Pomponius Flatus különös utazása

Eduardo Mendoza: Pomponius Flatus különös utazása (Európa, 2011. Fordította: Pál Ferenc)
[4 visszadobott kereszt]

Barátaim! Rómaiak!

Azt mondja itt ez a centurió a fülszöveg, hogy ez Eduardo Mendoza legsikeresebb könyve. Ez egy dolgot bizonyít polgártársak, hogy a cézár is tévedhet, még ha ezerfejű is. Merthogy olvastam én már sokkal jobb Mendoza könyvet, az egészen varázslatos Csodák városát.

Ebben a regényben Pomponius Flatus, római polgár a lovagok rendjéből, elhivatott természettudós és botcsinálta filozófus végigfossa a birodalmat, hogy megtalálja a bölcsesség forrását. A mindféle szennyezet vizek kortyolgatása közben lerongyolódva és felpuffadva eljut Názáretbe, ahol a véletlen és pénztelenség rábírja, hogy elfogadja a gyermek Jézus megbízását: derítse ki, ki ölte meg a gazdag Epulón, akinek meggyilkolásával Józsefet az ácsot, Jézus apját vádolják.

Pomponius Flatusnak kis szerencse és sok hízelgés árán kétszer is sikerül elérnie a keresztre feszítés elhalasztását, és végül, mint egy ókori Herkules Poirot fényt derít a rejtélyes ügyre.

Ha úgy tetszik, Mendoza regénye történelmi krimi, ha úgy tetszik épp ezek paródiája. Egy ügyesen összerakott, szórakoztató regény. Nem több. De nem is kevesebb.

(Persze, ha úgy döntök, hogy mélyebbre ások, akkor én ebben a kereszténység, ill. az egyistenhívő vallások kritikáját is láthatom. Pontosabban azt a nézetet, hogy az ember és az istenek együttélése sokkal harmonikusabb a politeista vallásokban. Mennyivel egyszerűbb az életünk, ha nem mindig ugyanazt az egy istent kell káromolni vagy éltetni!

De azt is megértem, ha valaki úgy gondolja, nem cél harmonikus viszonyt kialakítani az istennel/istenekkel.)

Olcsó szabadulás helyett

György Péter (fotó: Tuba Zoltán - origo)

György Péter: Apám helyett (Magvető, 2010)

[5 identitáskereső múltbamerülés]

A 20. század második felének magyar történelmét leírhatjuk úgy, mint az elhallgatás gyakorlatát. Ezt a könyvet meg leírhatjuk úgy, mint az emlékezés, a felidézés terápiáját.

György Péter emlékezése nagyon messzire vezet. Az apja múltjába, az egész, elhallgatásoktól terhes 20. századba, és nem mellékesen önmagába. Ebben a szövegben mindvégig sajátosan keveredik az objektivitás, a tudományos megközelítés, és az egészen mély személyesség. Egy már-már kegyetlenül őszinte és fontos könyv ez. Nekem fontos.

Az apa munkaszolgálat alatt írt naplójának, a szándékosan 1944-ben felejtett emlékeinek feltárása György Péter részéről egyrészt az (új, megújuló) identitás keresése, másrészt értelmezési kísérlet a második világháború utáni Európa és Magyarország kínzó társadalmi-esztétikai kérdéseire. Mert kérdésből rengeteg van. A legfontosabb talán az, hogy megértjük-e, mi az életfeladatunk. Gy.P. szerint az apjáé az emlékezés lett volna, de ezt ő elhárította magától, ezért most neki kell megtennie. Mert az életünk (ha tetszik: sorsunk) és az apánk élete is kötelességeket ró ránk.

A Trianon árnyékában felnövő, keresztény zsidó fiú sorsa csak egy a lehetséges – egyébként nem is olyan nagy számú – sorsok közül, de neki épp ez adatott. Erre predesztinálta a származása, és erre terelték a választásai. Gyerekként lelkesedett a bécsi döntésekért, miközben a társadalom, amelynek tagja akart lenni, és tagja is volt, a zsidótörvényekkel egyre kisebb területre korlátozta őt és társait, míg végül megfosztotta őket az otthonosság érzésétől. [v.ö.: A haza, a fogalom pozitív-pszichológiai alaptartalmára redukálva: biztonság. (Jean Améry)]

György Lajos – az önrendelkezés később tévesnek bizonyuló illúziójával – úgy döntött, nem fog emlékezni, se a megtörtént eseményekre, se a származására. Döntése egybeesett az új hatalom döntésével, amelyik a származást tabunak tekintette, és igyekezett kerülni az akkor még közeli múlt traumatikus élményeinek tematizálását – Trianon, a doni katasztrófa, a zsidók deportálása; majd Rákosi, ötvenhat.

És ez így kényelmes volt mindenkinek, a rendszer (a kádári) ebből a szempontból biztonságot nyújtott. Azoknak is, akiknek egyébként politikailag nem. A cinkos hallgatás olcsó szabadulást kínált a szégyentől.

Pedig ezeket a traumatikus pontokat, kollektív szégyeneinket, fel kell tárnunk újra meg újra, minden generációban, mert különben elfekélyesednek, és mindenféle káros mítoszok táptalajai lesznek. És ezt a feltárást György Péter nagyon alaposan elvégzi, bevilágít a sebekbe, az eseménytörténet mögé néz, hatásokat kutat, mechanizmusokat vizsgál. Ha valakit untatnak benne az esztétikai fejtegetések, nyugodtan ugorja át őket. A lényeget nem fogja elveszíteni.

Szerettem volna ezt jól megírni (mert még egyszer mondom, fontos könyvnek tartom), nem sikerült. Olvassátok el, ha jó konstruktivisták vagytok. Segít majd rendszert teremteni az okok és okozatok kiismerhetetlennek látszó hálójában, ami a múltunk, és az életünk. 

A szexualitás nem magánügy

Anna Maria Sigmund A szexualitás nem magánügy - Szexualitás a Harmadik Birodalomba (Európa, 2011. Fordította Körber Ágnes, szakmailag ellenőrizte: Kalakán László)
[3 és fél Brünhilda]

(jegyzetek)

1. A Führer és a szexualitás 

Az első fejezet azt a problémakört járja körül, hogy az alapvetően aszexuális Hitler hogyan volt képes nők millióira hatni szexuális kisugárzásával, illetve, hogy milyen álláspontot foglalt el a házasságot illetően. 

A rendelkezésre álló bőséges források alapján úgy tűnik, Hitlert nem érdekelte a szex. Magánéletét tudatosan háttérbe szorította, szexuális élete távolról sem volt olyan nyitott könyv, mint pl. Mussolinié. A sejtelmesség hozzájárult a reménykedő nők reményeinek fenntartatásához, akiket viszont alapvetően lenézett. Tulajdonképpen az összes nőt. 

Másrészt paraszti pragmatizmussal tekintett mások szexuális szükségleteinek kielégítésére, és nem igazán érdekelte a női emancipáció. Családjában több önálló nő is volt. Tudomásul vette ezt, annak ellenére, hogy a hivatalos propaganda azt hirdette, a nő maradjon otthon és szüljön sok gyereket. A propaganda célja a kispolgárság megnyerése volt. 

Hitler szexualitással kapcsolatos megnyilatkozásaiban furcsán keveredik a paraszti pragmatikusság, a kispolgári szentimentalizmus, és a nagyvilági engedékenység – pillanatnyi hangulatának, vagy politikai céljainak megfelelően.

2. A nemzetiszocialista elit erkölcse 

Náci bulvár. Julius Streicher (a Der Stürmer kiadója és Frankföld gauleitere), Hermann Esser (újságíró, a 2 számú pártagkönyv birtokosa), Joseph Göbbels (propagandaminiszter és „zsugorított germán”), Heinrich Himmler (SS vezér és a többnejűség szószólója), és Robert Ley (a Német Munkafront vetője) viselt dolgai.

3. A meztelenség nem azonos a pucérkodással 

Röviden: meztelenség – igen, erotika – nem. Hogy hol a határ, azt majd ők megmondják, bár a nácik erkölcsi és esztétikai kérdésekben sosem foglaltak állást egyértelműen. 

Az elfajzott művészet – gyakorlatilag az összes modern irányzat – viszont szóba sem jöhet. 

A náci művészeteszmény a realista ábrázolás, megspékelve némi ókorral, 16-17. századi tájképfestészettel és germán paraszti romantikával.

4. Hitler gyermekei 

Az első világháború és azt követő válság a németség drasztikus fogyását eredményezte. (Ilyen megközelítésből némileg ironikus az élettér elmélet.) A nácik fontosnak tartották a társadalom állapotának felmérését, az összeírást. Két népszámlálást is tartottak (1933, 1939) 

Céljuk: sok gyerek, egységes és tiszta génállományból. (Eugenika – gyakorlatilag tenyésztés.) 

Azonban sem a propaganda, sem a kedvező gazdasági/adózási szabályok, sem az adminisztratív intézkedések nem növelik meg jelentősen a német nők szülés kedvét. 

A nácik elsőre meglepően, de tulajdonképpen logikusan, nagyon toleránsak a házasságon kívüli kapcsolatból születettekkel. Ellentétben mondjuk a Weimari Köztársaság jogi szabályozásával. 

Az abortuszt – az ő szemszögükből szintén logikusan – tiltották. Természetesen a fajorientált engedékenység itt is működött. 

1939-ben beindítják az eutanázia programot a fogyatékosok megsemmisítésre. Négy évvel korábban kezdődik egy majdnem ennyiszer emlegetett, viszont kevésbé dokumentált program, a Lebensborn, amit egy sor legenda vesz körül. Orgiákról, erőszakokról, gyerekkínzásokról szóló legendák. 

Ezek közül semmi sem igaz. A Lensborn az volt, ami: szülőotthon. Heinrich Himmler – igen, az a beteg állat, aki a koncentrációs táborokat megszervezte – hozta létre őket, és mindvégig aprólékos figyelemmel kísérte a működésüket. 

Az otthonokat az SS-feleségeknek, és a megesett árja lányoknak tartották fönn, akiknek névtelenséget garantáltak. Az arány kb. 50-50 % volt. A férjes asszonyok nem viselhették a jegygyűrűjüket, hogy kíméljék a lányanyák érzékenységét. (Az aprólékos fegyelem, ugye.) 

A programba később – a háború alatt – olyan nőket is bevontak, akik német katonától estek teherbe, pl. 2500 norvég nő szült valamelyik Lebensborn otthonban. Rájuk egyébként megtorlás várt volna. A megszállt területeken sorra hozták létre az otthonokat. A gyerekekről és lányanyákról a szülés után is gondoskodtak, figyelemmel kísérték az életüket. Összesen mintegy 12000 gyermek született a Lebensborn otthonokban, ami elég sok, viszont sokkal kevesebb, mint amire Himmler számított. A Lebensborn-ügyet vizsgáló szövetséges bíróság minden vádpont alól felmentette az ebben az ügyben bíróság elé kerülőket, ennek ellenére az ötvenes, de még a hatvanas-hetvenes években is vad találgatásoktól hemzsegő cikkek, könyvek, filmek jelentek meg a témáról. 

Messze ez a könyv legérdekesebb fejezete.

5. A homoszexuálisok „a nép élősködői” 

A homoszexuálisok üldözése nem a nácikkal kezdődött – és nem is ért véget velük. Mindenesetre a nácik indoka – hogy kivonják magukat a fajfenntartásból – nevetséges. Ennyi erővel az ötven fölötti gyermektelen embereket is lehetett volna büntetni. 

A Röhm-ügy kivesézése kerül még ebbe a fejezetbe, ami azt bizonyítja, hogy Hitlert akkor zavarták a környezetében lévő homoszexuálisok, amikor már nem látta politikai hasznukat. 

A leszbikusok nem zavarták a nácik érzékenységét. Sima női egzaltáltságnak tartották a dolgot. Azért a biztonság kedvéért klubjaikat és folyóirataikat betiltották.

6. Hallgatásba burkolva, szexuális felvilágosítás a Harmadik Birodalomban 

Ilyen nem volt, avagy egy fölösleges fejezet.

7. Szving és szex a „tiszta birodalomban” 

A szexuális bűncselekményekkel foglalkozó fejezet, beleértve a német nők hadifoglyokkal folytatott viszonyait is. Ezt is nyugodtan beépíthette volna valahova, inkább egy összefoglalás kellett volna a végére. 

Mondjuk egy ilyen: Nem volt a történelemben még egy olyan diktatúra, amely – a faj mindenek fölött álló fogalmát felhasználva – ennyire beavatkozott volna az emberek magánéletébe. A nyilvánvaló és borzalmas túlzásoktól ma már nem látszanak azok az intézkedések, amik segítettek megtörni a szexuális tabukat és a nők háttérbeszorítását Németországban. Igaz, ezek akkor is megtörténtek volna előbb-utóbb, ha Németország demokratikus állam marad. 

„A náci állam nem határozta meg mit ért erkölcsön, és nem is hozott ilyen értelmű rendelkezéseket. A hatóságok – gyakran a hajdani hagyományok alapján – önkényesen értelmezték az erkölcs fogalmát, és ugyanolyan önkényesen büntettek.”

Nem volt rossz könyv, bár sok új szempontot nem ad a Harmadik Birodalom megértéséhez. Igazán érdekes csak az első és negyedik fejezet volt, de ha valaki „Szexuális élet a Harmadik Birodalomban” címmel akar szakdolgozatot írni, akkor nélkülözhetetlen.

Két öreg szivar

Umberto Eco – Jean-Claude Carrière: Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől (Európa, 2010) fordította: Sajó Tamás
[4 ősnyomtatvány]

Két öreg szivar beszélget:

Észrevette már, milyen rosszul főznek itt?

Igen! És milyen kis adagokat adnak!

Igaz, hogy itt többnyire könyvekről folyik a társalgás, de ezzel a régi viccel elég jól leírható a szituáció. Két öreg szivar, két intelligens és művelt öreg szivar, elmondja, mit gondol a könyvekről az ősnyomtatványoktól az e-könyvig (Mondjuk az utóbbiról nincs sok mondanivalójuk, pedig a fülszöveg mintha ezt ígérte volna.) És ennek kapcsán olyan egyetemesebb dolgokról is szó esik, mint a kultúra lepárlásának folyamata; az új formanyelvek elsajátításának nehézségei; a megőrzés és ezzel együtt a szűrés/felejtés fontossága; a szabadság és diktatúra egymáshoz való viszonya; vagy Francesco Totti problémás kapcsolata a villanykörtékkel.

Hát igen, elég gyakran elkalandoznak az urak, de nem baj, mert olyankor a legszórakoztatóbbak, még úgy is, hogy időnként ordas nagy baromságokat beszélnek, de szerencsére az öniróniájukat nem hagyták a több tízezer kötetes magánkönyvtárukban. (A jó édes anyukájukat!)

Szóval szerintük azon kívül, hogy minden túl gyorsan változik, és ebben igazat kell adnom nekik, rendben vannak a dolgok. Az emberek egyre többet olvasnak, vagy legalábbis egyre többet forognak könyvek körül, és a könyvvel valami olyan tökéletességet talált fel az emberiség, mint a kerék, amin még jó ideig nincs értelme változtatni.

Ezzel együtt, lehet, hogy eltűnnek majd a könyvek, mint ahogy eltűntek az agyagtáblák, a papirusztekercsek, a pergamenre írt volumenek, és a kézírásos kódexek is az évszázadok alatt. Két dolog viszont nem tűnt el: a tudás rögzítésnek igénye, és képzeletünk, szellemünk megosztásának vágya.

Budapest – túl jón és rosszon

Gyáni Gábor: Budapest – túl jón és rosszon: A nagyvárosi múlt mint tapasztalat (Napvilág Kiadó, 2008)

Aki időnként átkattint a másik blogomra, az tudja, hogy érdekel a várostörténet, ezért tulajdonképpen meglepő, hogy nem volt még ilyen tárgyú könyvajánlás ezen a blogon.

Gyáni Gábor – akinek szakterülete a 19-20. század város- és társadalomtörténet, valamint a történetírás elmélete és módszertana, és akinek könyvei rendszeresen szerepelnek a különféle egyetemek kötelezőirodalom listáin – új könyvében folyóiratokban ill. tanulmánykötetekben már publikált írásait fűzi egymáshoz. Hogy ez mennyire jó ötlet azon lehetne vitatkozni. Én biztosan máshogy szerkesztettem volna a kötetet, de ez most mindegy. Megpróbálom röviden vázolni, mik a kötet központi gondolatai, természetesen eléggé leegyszerűsítve, és jóval kevesebb terminus technikust használva az eredeti szövegnél.

A modernitás korában, az iparosítással és urbanizációval átalakult a munka- és lakóhely kapcsolata, megváltoztak a közösségi érintkezés módjai. Átalakult az emberek tér- és időérzékelése, az addig megszokott egymásutániság helyébe az egyidejűség és egymásmellettiség lépett, megváltozott az embert körülvevő tér struktúrája. Ezek az új benyomások tapasztalattá válva új fajta identitást hoztak létre, ami a modern nagyvárosi polgárban öltött testet. A virtigli városlakó a flaneur (~kószáló, Walter Benjamin kifejezése) nézőpontjából látja a várost, ami mintegy neki teremtetett, ő az, aki igazán élvezni tudja a városi létet. De a túl sok inger fásultsághoz is vezethet, ami egyben védekezés is az emberi kapcsolatok piaci elvek szerinti átrendeződésével szemben. (Georg Simmel)

Persze a nagyváros már a 19. században sem volt homogén egész, polgári és proletár részekre oszlott, amik további mikroterekre bomlottak. És a proletárok ritkán flangáltak. (Térbeli fordulat és várostörténet)

Ami Budapestet illeti, az 1873-as városegyesítés – Pest, Buda és Óbuda – adta az első nagyobb lökést a nagyvárossá fejlődéshez. Az egyesítés gondolata nem volt új keletű, már Széchenyi felvetette a Világban jó ötven évvel korábban. És nem volt előzmény nélküli sem, kisebb közigazgatási, gazdasági és jogi lépések korábban is történtek az egyesítés felé. Budapest a többi magyar városnál nagyobb autonómiát élvezett, széles önkormányzati jogkörrel rendelkezett, kivéve építésügyi és rendőrhatósági területen, ami azonban kedvezőnek is tekinthető. Gondoljunk csak az állami pénzekre! A mesterségesen létrehozott fővárosnak (vö. Pozsony kiemelkedő szerepével a 19. században) sok hiányossága volt, ezeket sietve kellett pótolni: intézmények, épületek, infrastruktúra, közművesítés. A Közmunkatanácson keresztül erre jelentős állami források álltak rendelkezésre.

A következő jelentős lökést a székesfővárosi rang elnyerése (1892) – ez Béccsel való egyenjogúságot jelentett -, és a millenniumi ünnepségsorozat (1896) adta a fejlődésnek. A századfordulóra a kereskedőváros Pest, a mezőváros Óbuda és a rezidenciális Buda fokozatosan iparvárossá alakult. Elképesztő gazdasági pörgés jellemezte a korszakot, ami nemzetközi ipari és nemzeti pénzügyi központtá tette Budapestet. Az állami szubvenciók és banki hitelek nemcsak az ipari fejlődést élénkítették föl, hanem a magánépítkezéseknek (bérházak) is lendületet adtak.

A gazdaság szerkezeti változásai miatt átalakult a társadalmi/foglalkoztatási szerkezet, nőt a polarizáció, és ezzel egy időben gyorsan növekedett a népesség. A főváros népessége – köszönhetően már a török utáni betelepítéseknek is – etnikailag és felekezetileg sokszínű volt, de gyorsan asszimilálódott. A budapesti magyar identitás kialakulásához hozzájárult 1848 nemzetalapítási láza, a városalapítás lendülete, a magyar nyelvű oktatás fejlődése, a kulturális és tudományos élet fellendülése (társaságok), a közgyűjtemények és a sajtó látványos fejlődése. Ettől függetlenül megmaradt némi megosztottság Buda és Pest között, amit az is jelez, hogy a Lánchídon 1918-ig hídvámot kellett fizetni. (Az egyesített főváros nagyvárossá fejlődése)

A további fejezetek jobbára a város érzékeléséről, megtapasztalásáról és bemutatásáról szólnak. A városértékeléseknek Carl Schorske nyomán három nagy ágát szokták elkülöníteni, ezeket most az egyszerűség kedvéért nevezzük 1. erényes városnak, 2. bűnös városnak és 3. semmibe vett városnak. Az erény ebben az értelemben az alkotó tevékenységek szabad érvényesülését jelenti. Budapest kortársi értékeléseire az 1910-es évekig ez volt jellemző, mondhatni ez volt a „hivatalos álláspont”. De a tízes években már látszottak azok a hibák, amiket a túlságosan szabadjára engedett fejlődés okozott. Erre volt válasz egyrészt a reform liberalizmus (Bárczy-féle reformok), másrészt a nacionalista (ami egészen más nacionalizmus, mint a 19. századi) alapú városkritika felerősödése. Ez utóbbi, főleg 1918 után, egyre inkább a bűn pluralista, kozmopolita városaként láttatja Budapestet. A két világháború között az egyik táborhoz sem húzó, identitásválságba kerülő gondolkodók közül sokan jutottak arra a következtetésre, hogy a város semmibe vehető, túl van jón és rosszon. (Modernitás, modernizmus és identitásválság a 19-20. század fordulóján)

A városi élet kortársi bemutatásai elsődleges forrásai minden kutatónak. Ezeket a forrásokat a történelemtudomány sokáig a már a következményeket is látók magas lováról kezelte. Ez a szemlélet változóban van, egyre gyakrabban tekintenek el a források utólagos felülbírálásától. A Budapest korabeli percepciójáról szóló fejezetek kitérnek az írott forrásokra (sajtó, szépirodalom, naplók, levelezések), valamint a képi dokumentumokra (fényképek, festmények) is.

Minden városlakó megalkotja a saját „mentális térképét” a város ismert és ismeretlen részeiről. Ezek csoportonként, és egyénenként is eltérnek egymástól. Társadalmi állástól vagyontól függően voltak (és vannak) a városnak bejárható és bejárhatatlan terei. Felekezetek és etnikumok szerint is elkülönült a népesség, bár a pénz megléte vagy hiánya folyamatosan lazította ezeket a különbségeket. De az elit és a szegények egyaránt szociális rezervátumban éltek (élnek). Viszont mindenkinek ott volt (van) az utca színháza, a „nagyvárosi nyilvánosság mint sajátos kulturális alkotás”. (A nagyváros mint tapasztalat: identitás és imázs)

Érdekes, de néhol nehézkes könyv, az én ízlésemnek kicsit körülményes. (Budapest fényképészeti és festészeti bemutatásáról majd máskor és máshol.)

A sündisznó eleganciája

Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája (Geopen, 2009) fordította Tótfalusi Ágnes

„Renéenek hívnak. Ötvennégy éves vagyok. Huszonhét éve vagyok a Grenelle utca 7. házmesternője. A szép magánpalotának udvara és belső kertje is van, nyolc nagy luxuslakásra osztották, mindet lakják is és mind óriási. Özvegy vagyok, alacsony, kövérkés, tyúkszem van a lábamon, és rosszabb reggeleken olyan a leheletem, mint egy mamuté. Alig jártam iskolába, mindig szegény voltam, visszahúzódó és jelentéktelen. Egyedül élek a macskámmal, egy nagy, lusta kandúrral, akinek egyetlen különleges tulajdonsága van: lábát húzva jár, amikor neheztel valamiért. Ahogy én, ő sem igen tesz erőfeszítéseket, hogy a hozzá hasonlók köréhez csatlakozzék. Én nem vagyok túl barátságos, bár mindig udvariasan viselkedem, így nem szeretnek, de jól tűrnek, mert tökéletesen megfelelek az elképzelésnek, amelyet a közhiedelem sajtolt a házmesternő paradigmájába; tehát egyike vagyok a fogaskerekeknek, amelyek a nagy, egyetemes illúziót forgatják, mely szerint az életnek van értelme, mégpedig könnyen megfejthető értelme. És mivel valahol megíratott, hogy a házmesternők öregek, csúnyák és barátságtalanok, azt is lángbetűkkel írták ugyanennek a hülye égboltnak az oromzatára, hogy az említett házmesternőknek kövér, gyönge akaratú macskájuk van, és egész nap egy horgolt huzatú vánkoson szundikál.” Csakhogy Renée nem egy átlagos házmesternő. Renéenek van egy titka: kimondottan művelt. Köztünk szólva, műveltebb a ház összes előkelő lakójánál. Járatos az irodalomban és a filozófiában. Kedvencei az orosz írók, a holland festők és a japán filmesek, de a jó kommerszet sem veti meg. Műveltsége magaslatairól lenézi a gazdag, de felületes lakókat, és egy osztályharcos elszántságával ostorozza őket. Persze csak magában, mert az álcájára nagyon vigyáz. Reggel felveszi a bambaság és közömbösség álarcát, és csak akkor veszi le, amikor a házmesterlakás mélyére húzódva olvas. Néhányan mentesülnek megvetése alól: Manuela az arisztokratikus portugál takarítónő, az állatorvosnak készülő lány, és Paloma a különlegesen intelligens tizenéves. Az ő, mármint Paloma megvetése alól viszont senki nem mentesül, leginkább a családja nem. Paloma is álcázza magát, átlagos gyereknek, magában azonban ön és közveszélyes terveket forral. Kettejük párhuzamosan futó elbeszéléséből bontakozik ki sorsuk és a ház lakóinak élete.
Renée okosnak és páriának született, Paloma okosnak és kiválasztottnak. Sok mindenben eltér a sorsuk, de sok mindenben hasonlít a világlátásuk. Mindketten érzékenyen reagálnak a társadalmi igazságtalanságokra és az élet abszurditására. Mindketten elrejtőznek abban a szerepben, amit a társadalom kiosztott nekik, mert ez kényelmes. Nekik is, de főleg a környezetüknek.
Tudatosan és tudattalanul is mindannyian színlelünk. Mindannyian sztereotípiákat testesítünk meg. Minden ember kiállhatatlan és hatalomvágyó, de/és szeretetre és sajnálatra méltó. „Az élet maga, a létezés maga, egyetlen közhely.”
Így mennek a dolgok a Grenelle utca 7.-ben és mehetnének is a szereplők haláláig, ha nem bukkanna fel egy új lakó, a japán Ozu úr, aki pusztán azzal, hogy friss szemmel nézi a dolgokat, nem jelmezeket lát, hanem embereket alaposan megkavarja hőseink életét. Paloma és Renée kénytelen levetni álcáját, és ez  egyszerre jó és izgalmas, de kényelmetlen és fájdalmas is.
Értem én, hogy mitől lett ez bestseller, érzem rajta a cukormázat, látom a tragédiának álcázott hepiendet. De mégsem értem. Hogy egy kicsit Renée és Paloma legyek, azt hiszem nem mindenki fogta az adást, hogy ez a könyv minden gúnyos humora és pátosza ellenére mennyire szomorú és kíméletlen. Mert Renée és Paloma a kivételek.
Szóval, nekem tetszett, és mivel ez egy francia regény van benne egy csomó bonmot:

„Mert ki is az arisztokrata? Olyan valaki, akihez a közönségesség fel nem érhet, bár teljesen behálózza.”
„A politika a kis gazdagok játéka, amit nem adnak oda senkinek.”
„…az ember nem sokat fejlődött a kezdetek óta: még mindig azt hiszi, hogy nem véletlenül került a földre, és hogy többnyire jó szándékú istenek őrködnek a sorsa felett.”
„Az autodidakta meg van fosztva azoktól az irányjelzőktől, amelyekről a felsőfokú oktatás gondoskodik, viszont olyan szabadságot élvez a gondolkodásban, és olyan szintetizáló képesség birtokosa, melynek segítségével oda is eljuthat, ahol a hivatalos diskurzus választófalakat emel, és megtiltja a kalandozást.”
„Ha van valami, amit gyűlölök, hát az az, amikor az emberek a tehetetlenségüket és elmebetegségüket hitvallássá alakítják.”
„…a pszichológusok komikus színészek, akik azt hiszik, hogy a metafora a nagy bölcsek trükkje.”
„A civilizáció a kordában tartott erőszak, a soha be nem teljesedett győzelem a főemlősök agresszivitásán.”
„…csak a pszichoanalízis képes olyan tartós gyötrelmet mérni híveire, mint a kereszténység.”
„Nincs gyerekem, nem nézek tévét, és nem hiszek Istenben, pedig ezeket az ösvényeket azért tapossák ki az emberek, hogy az élet könnyebb legyen számukra.”
„Mondják csak, magukat nem zavarja a lelkük mélyén, hogy egy esernyőtartó kétszázkilencven euróba kerülhet?”

Az utolsó farkas

Krasznahorkai László: Az utolsó farkas (Magvető, 2009) fotó: Szilágyi Lenke

A Sátántangó óta nem élveztem ennyire Krasznahorkai könyvet! Megmondom őszintén, nekem általában sok. Nemrég valakitől azt hallottam, hogy nem illik háromnál több mondatot írni egy emailben. Na jó basszus, de az Krasznahorkainál egy regény!
Az utolsó farkas hőse egy gondolkodásból kiábrándult filozófus, akinek élete három szóval is leírható lenne: hiábavalóság, megvetés, megszokás. A neve mögött már nem él senki. Egy végtelenül mocskos város ócska török kocsmájában ücsörögve issza a legolcsóbb sört, beosztva. Ebbe a posványba érkezik egy meghívólevél a távoli Extremadurából, egy megbízás, amit vonakodva fogad el. De mikor már ott van, akarata ellenére is rabul ejti a táj, a meghitt kietlenség, az ott élők időn és téren kívülisége, büszkesége, bátorsága, állhatatossága, amire a külvilág bármikor rászabadíthatja a kárhozatot, és az utolsó extremadurai farkas legendája.

De mindez, a történet, nem is lényeges, csak apropó Krasznahorkai elmélkedéseihez.

(…) a gondolkodásnak vége, mert vagy az helyzet áll elő, hogy gondolkodás előtti tartalmakhoz nyúl vissza, és az kifejezhetetlen, vagy gondolkodás utáni tartalmakra mutat rá, de akkor is néma kell legyen, szükségszerűen, a nyelv ugyanis már nem alkalmas rá, hogy rögzíthetetlen tartalmaknak formául szolgáljon, nem szolgál többé, mert körbeért, bejárt minden elképzelhető tartományt, és elért oda, ahonnan indult, de végtelenül romlott alakban ért oda vissza, és hát akkor ezt meg hogy mondja el ezeknek a jóakaratú, lelkes embereknek, hogy többé már lehetetlen a gondolkozás, hogy nincs benne kaland és nincs benne tét, s hogy ezért nincs mélysége, és nincs magaslata sem, és hogy nem maradt belőle semmi egyéb, mint az ’ADD IDE’ primitív mocska, a nyelv a szennyesünk, ezt gondolta, és ez a gondolat tette tönkre, és ezért bukott meg, és ezért csúszott le az évek során, és csúszott és csúszott egyre lejjebb és lejjebb, az egyetemi katedráktól egészen a Sparschwein hideg kietlenségéig, mert ha azt mondja, márpedig azt, hogy a nyelv szennyes, akkor magától értetődően beszélni sincs értelme róla, sem úgy, hogy ő teszi, sem úgy, hogy más, ez az egész, a filozófia, nincs már, nem létezik, csak olyan, mintha volna, a könyvek a boltok kirakataiban s bent a boltok pultjain: egy ócska szemétdomb, csak álca, csak maszk, csak díszlet, csak egy undorító hazugság, mert el kell fedniük a tényt, hogy valóságos könyvek, valóságos filozófiák helyett állnak ott, (…)

(…) mindaz, amit mi a létből érzékelünk, nem más, mint a hiábavalóság felfoghatatlan terjedelmű emlékműve, mely az idők végezetéig ismétli önmagát, és hogy nem, korántsem a véletlen szerkeszti a maga rettenetes, kiapadhatatlan, diadalmas, legyőzhetetlen erejével, hanem mintha egy homályos, démoni szándék dolgozna itt, és ez oly mélyen bele van szerkesztve a dolgokba és a dolgok közti állapotok szövetébe, hogy a szándék bűze mindent betölt, egy kárhozat tehát, egy megvetés műve a világ, ez csapja meg az agyát annak, aki gondolkodni kezd, ezért ő nem is gondolkodik, megtanult nem gondolkodni többé, ami természetesen nem vezet sehová, mert azt a bűzt csak érzi, bármire néz, bármerre fordítja a fejét, ez a bűz ott van, mert végül is az ítélet, mely szintén azonos a világgal, azt is tartalmazza, hogy a hiábavalóságnak is és a megvetésnek is, mely a szándék formáját öltötte fel, tudatában kell legyen, a hiábavalóságnak is és a megvetésnek is, folyton, minden egyes pillanatban, aki gondolkodni kezd, viszont elég lemondani a gondolkodásról, és csak nézni a dolgokat, már létre is jön a gondolkodás új alakban, vagyis megszabadulni nem lehet, akár gondolkodik az ember, akár nem gondolkodik, mindenképpen a gondolkodás foglya, és iszonyatosan facsarja az orrát a bűz (…)

(…) a falkából már nem maradtak csak ők ketten, pontosan tudták, mire számíthatnak, ha ember meglátja őket, ezért aztán állandóan változtatták az útvonalaikat, (…) óvatosak, okosabbak, ravaszabbak és bátrabbak lettek, de nem mentek el, és ezt nem nagyon értette senki, mindenki, aki ismerte akkoriban ezt a farkastörténetet, arra számított, hogy két ennyire eszes állat végleg elmenekül innen, de ezek maradtak, mert tudja, mondta neki a vadőr, és újra elindultak valahová a dzsippel, ez úgy van a farkasoknál, hogy ha egy terület az övék, akkor az örökké az marad, egy területnek ha ők az urai, és ez jelenthet akár ötven hektárt is, akkor ők onnan nem is mehetnek el, ez a törvény, ők, a farkasok így gondolják, vagyis ennek szellemében élnek, ezért nem mozdult innen ez az utolsó kettő sem, ezért nem mentek el, mert nem tudtak elmenni, még a veszély állandó tudatában sem, elhagyni azt, ami az övék, amelynek a határait megjelölték folyamatosan, nem, ez az ő számukra egyenlő volt a lehetetlennel, sőt, ő, mutatott magára ez a José Miguel, meg van róla győződve, hogy a törvényben náluk erős szerepet játszik a büszkeség is, hogy tehát felfoghatjuk úgy is, hogy büszkeségből nem mentek el innen, mert a farkas nagyon büszke állat, büszke, köpte ki szinte a szót a vadőr (…)

A tányérra kívánkozó malac

Ezt a könyvet egy virtigli filozófus írta, de nem kell tőle megijedni. Nincsenek benne méteres összetett szavak, sem olyan átlagos agy számára nehezen értelmezhető fogalmak, mint a Ding an sich. Hétköznapi filozófiát kapunk, de nem filozofálgatást!

Baggini módszere a következő: egy példázattal fölvázolja a problémát és utána egy rövid esszében körüljárja. Az egész három-négy oldal, de ez a terjedelem arra éppen elég, hogy további gondolkodásra ösztönözzön. A hangsúly a körüljáráson van, a könyvnek éppen az az erőssége, hogy mindent megpróbál megmutatni a másik oldaláról is. Tányérra kerülnek olyan klasszikus filozófiai problémák, mint lét, tudat, tapasztalás, szabad akarat, emlékezet, de hétköznapi kérdések is, és ezek szerintem sokkal érdekesebbek. Olyan dolgokról ír Baggini, amikről naponta hallunk a híradásokban, vitatkozunk róla ismerőseinkkel, és általában megingathatatlannak gondolt álláspontunk van a kérdésben. (Abortusz, vegetarianizmus, fogolykínzás, parancsmegtagadás, művészet, szólásszabadság, mesterséges intelligencia, állati jogok - ízelítőnek.) A szerző arra törekszik, hogy mégis megingassa meggyőződéseinket, vagy legalábbis azok átgondolására késztessen minket. Az egyes fejezetek végén kereszthivatkozásokat találunk, ezek a témával összefüggő másik három-négy gondolatkísérlethez irányítanak - így is lehet olvasni a könyvet. Egy estére elég is ennyi, hogy legyen min gondolkoznunk bárány (malac) számolás közben.

Julian Baggini: A tányérra kívánkozó malac … és 99 további gondolatkísérlet (Corvina, 2008)