Fortélyos félelem igazgat

Umberto Eco: A prágai temető (Európa, 2012. Fordította: Barna Imre) [4 hamis közjegyzői okirat]

Állítolag Borges azért nem írt soha regényt, mert egy regény óhatatlanul tele van üresjáratokkal. Eco éppen az üresjáratok miatt ír regényt. Merthogy az a helyzet, hogy amit itt megírt, azt sokkal elegánsabban megírta már az esszéiben, vagy az éppen nemrég kiadott alkalmi beszédeiben, csakhogy azokban nincs fabula, itt meg van. 

Laza csuklóval kever „valóságot” és „kitalációt”. Sőt „bizonyítja”, hogy a „kitaláció” bármikor „valósággá” válhat, ha beépül a kortársak vagy utódok gondolkodásába. Amit elég ember valóságnak vél, az valósággá válik, vagy legalábbis befolyásolja azt (lásd: Cion bölcseinek jegyzőkönyve) 

Umberto mestert gyakran elkapja a lista mámora, és összehord egy halom felesleges információ – hogy ne mondjam: tárgyi tudást –, aminek sem a cselekményben, sem a történetben nincs különösebb jelentősége, viszont ettől lesz ez a regény éppen ecós és nem brownos vagy dossantosos. 

Azért amikor zabolátlanul kiéli a szabadkőműves mániáját, az már kicsit sok, és az utolsó ötven oldal is nyugodtan elmaradhatott volna, de attól függetlenül, hogy a regény a XIX. századot öleli föl, a XXI.-ben is aktuális. A mechanizmus nem sokat változott: ma is kell ellenséget alkotni, sőt a manipuláció és az (ön)áltatás egyre kifinomultabb technikáival vagyunk kénytelenek szembenézni.

A sajt és a kukacok

Carlo Ginzburg: A sajt és a kukacok - Egy XVI. századi molnár világképe (Európa, 2011. Fordította: Galamb György János) [5 kukacangyal]

Menocchio 1532-ban született Friuliban, egy kb. 600 lelket számláló kis faluban Monterealéban. Néhány rövid utat és a börtönt leszámítva az egész életét ott töltötte. Molnár volt, hét gyermek apja. Bérlet földön gazdálkodott és időnként tisztségeket töltött be a falujában. Volt plébániai adminisztrátor és bíró, tudott írni-olvasni. Nem volt szegény, de gazdag se. 

52 éves volt, amikor először följelentették eretnekség vádjával. Soha nem titkolta, sőt terjesztette egyházellenes, humanista nézeteit. Vallásfelfogásában voltak hasonlóságok a reformáció, főleg az anababtisták tanaival, de egészen egyedi gondolatai voltak. (Vagy nem ismerjük azt a közösséget, ahonnan származtak.) 

Mária nem lehetett szűz, Jézus csak egy jóravaló ember fia, a papok haszonleső kufárok, a világ és Isten a káoszból született. Ilyeneket beszélt, mégsem volt vele senkinek különösebb baja évtizedeken keresztül. Nem a falusi társadalom perifériáján élt.

Menocchio szeretett beszélni, szerette, ha odafigyelnek rá. Az inkvizíció előtt sem fogta vissza magát. Felszólalt a kizsákmányolás ellen. Kifejtette egy szerény, szegény, gyakorlatias, fölösleges rítusaitól megfosztott egyház ideáját. Védte jogát a független véleményre és az önálló gondolkodásra. Egy dologban hitt feltétel nélkül: az evilági jócselekedetben. 

Menocchio gondolatai részben olvasmányélményeiből származtak, részben az orális hagyományból. Könyvek leginkább véletlenszerűen kerültek hozzá, és elolvasott mindent, amihez hozzáfért. Ezeket Ginzburg filológusi alapossággal számba veszi, sőt megpróbálja megfejteni Menocchio olvasási kódját, azt a szűrőt, amin keresztül lepárolja a számára fontos dolgokat. A másik összetevő a tradíció, egyfajta paraszti radikalizmus, ami racionalizmusból, szkepticizmusból, materializmusból, egalitárius utópizmusból tevődik össze. 

A könyv egyik nagy erénye, hogy remekül bemutatja ezt a gondolkodási folyamatot. És bemutatja Ginzburg gondolkodási folyamatát is. Bepillantást enged a történészi munkába. 

Amit ez a könyv tud, azt ma már sok másik is tudja, de amikor a 70-es közepén megjelent, egészen kivételesnek számított. Addig egy ilyen eset nemhogy könyvtémának nem számított, de még kutatási témának sem volt elég fajsúlyos. A történettudomány hagyományosan a nagyságra koncentrált – a nagy eseményekre, a főszereplőkre, nagy számokra. 

Megjelentek már az új történettudomány kezdetei a francia Annales-körben, de Ginzburg náluk is radikálisabb volt. Szakított a kvalitatív és strukturalista szemlélettel, és legyőzte az Annales idegenkedését az eseménytörténettől. Az uralkodók helyett az alárendeltek, a széles adattömegből merítő makro vizsgálatok helyett egyetlen ember életére és gondolkodására koncentrált. Életrajzot adott egy olyan embernek, aki az alávetettek közé tartozott, és erre addig nemigen volt példa a történettudományban. Ahogy ő kifejezte: a megfigyelés léptékének csökkentése azt eredményezte, hogy könyvvé változott valami, ami egy másik kutatónál legfeljebb lábjegyzet lehetett volna. 

Ginzburg ebben a könyvben egy üldözött, eltörölt, elfeledett paraszti kultúra nyomainak biztosítására törekszik, egy rendhagyó figurán keresztül. Mert az nyilvánvaló, hogy Menocchio rendhagyó volt, viszont a rendhagyó mindig több, mint az átlag, a kivételes magában foglalja az átlagost, és így arról is képet ad. 

Ginzburg kitalált valami új dolgot, de természetesen voltak előzményei: Georges Duby magyarul sajnos nem olvasható, az 1214-es bouvines-i csata egyetlen napját feldolgozó művét, és Le Roy Ladurie Montaillou című munkáját szokás előzményként említeni. (Ami szintén remek!) Amiben Ginzburg az említettek fölé kerekedik az a módszertani alaposság és a kritikai óvatosság. Nemcsak a történettudomány módszereivel dolgozik: beolvasztja a filológiát, a vallástörténetet, az antropológiát, az etnográfiát. 

Ginzburg 1976-os könyve nagyban hozzájárult, hogy az ún. mikrotörténelem mára a történetírás meghatározó ágává fejlődött.

Paulo & Petrus

Paulo Coelho: A zarándoklat (Athenaeum, 2007. Forította: Palkó Katalin)
[2 tűzoszlop a pusztaságban]

Az volt ebben a legnehezebb, hogy előítélet nélkül olvassam. Mert egyrészt olvastam én Coelhot régebben, másrészt a miszticizmus elég messze áll tőlem. De hát megígértem egy barátomnak, hogy elolvasom, és nem vagyok én politikus, hogy a vakvilágba ígérgessek. 

Nagyjából tudtam, mire számítsak (Redfield, Millman, Morgan & Young – és ez nem egy ügyvédi iroda, hanem hasonló beavatás-regények szerzői), úgyhogy nagy meglepetés nem ért. 

Amikor az elbeszélő Paulo előadta, hogy ő egy mágustanonc, és a beavatásának mittudoménhanyadik szintjén jár, akkor már tudtam, hogy nem a Szent Jakab úton vagyunk, hanem meseföldjén, és felkészültem mindenféle óriásokra meg tündérekre. (Ezek nem jöttek, csak egy ördögi kutya és egy jelentőségteljesen néző bárány. Ja meg Astrain.) 

Szerintem ez a könyv csak annak való, aki már átélt hasonló spirituális élményt, aki hiszi, hogy az élet egy csoda és Isten mindenben ott van. Én nem hiszem. Maradtam szkeptikus. 

Na mindegy. Elindultak, mentek, közben mindenféle torna- és spirituális gyakorlatokat végeztek, amik meglehetősen nevetségesek voltak, kivéve a lassújárást. Könnyen olvasható volt, nem lett unalmas, annak ellenére, hogy egyhangú volt és kiszámítható. A gyalogláshoz mindenesetre kedvet csinált, akárcsak Tolvaly Ferenc könyve. Mondjuk én eleve szeretek gyalogolni. 

Nézzük a szellemi részt! Nekem a kísérő, Petrus vallásfelfogása kimondottan ellenszenves volt. Túlságosan rugalmasan hajlítgatta az Istent a saját pillanatnyi szükségleteihez, tanítása igazolásához. Egyébként sem az kimondott tanító típus. Inkább emlékeztetett egy jó zsaru – rossz zsaru párosra vagy egy kiképzőőrmesterre. 

Ami a tanítása velejét illeti – higgy abban, amit csinálsz –, azt bármelyik edző elmondhatta volna Paulonak. Ez a Paulo meg végig arról beszél, hogy az Átlagember – nagy Á-val – is elérheti a Rendkívülit, a Beavatást, csakhogy az egész figura ezzel ellentétben áll. Paulo tagja egy kiválasztottakból álló társaságnak (Tradíció), egy mágus, aki hatalma jelképéért zarándokol. A zarándoklatot nem egyedül teszi meg, mint annak a rendje, hanem egy csak neki kirendelt vezetővel. Egy VIP zarándok. Az meg már milyen! 

Nem ébresztette föl a bennem szunnyadó Istent, de készséggel elhiszem, hogy van, akiben igen.

A hatalom nélküliek hatalma

Steve Crawshaw - John Jackson: Civil bátorság - A hatalom nélküliek hatalma (HVG, 2011. Fordította: Igaz Katalin.
[4 és fél kiló civil kurázsit kérek!]

Lehet, hogy ez a könyv csapongó, még az is lehet, hogy felületes, és az biztos, hogy kicsit patetikus. Viszont fontos. 

Fontos, hogy az emberekben időnként tudatosítsák, hogy rajtuk is múlnak dolgok. Hogy a hatalom nélkülieknek igenis van beleszólásuk a világ folyásába, és ehhez még csak hősnek sem kell lenni mindig. De van, amikor igen. 

Fontos azért is, mert nem csak a dél-amerikai, afrikai és ázsiai elnyomó rezsimek, a náci és kommunista diktatúrák ellen emel szót, hanem azokat a demokratikus államokat is kritizálja, amik alkalmanként elfelejtik, hogy ők demokráciák.

Fontos, hogy időnként megismerjük a civil kurázsi olyan megnyilvánulásait, mint az uruguayi focidrukkerekét, akik a katonai junta idején a válogatott meccseken a himnusznak csak egy sorát énekelték, azt viszont teli torokból: Tiranos temblad! – Reszkessetek zsarnokok! Tízezer embert mégsem lehet letartóztatni, és a himnusz szövegét átírni is meglehetősen kínos. 

Mint azokét a perui ellenzékiekét, akik 2000 májusában minden pénteken összegyűltek Lima főterén, hogy kimossák a perui zászlót, amihez hamarosan országszerte százezrek csatlakoztak, és öt hónap alatt elérték Fujimori elnök távozását.

Mint azokét a brit aktivistákét, akik az apartheid rendszert támogató Barclays Bank pénzfelvevő automatái fölé CSAK FEHÉREKNEK és CSAK FEKETÉKNEK feliratokat festettek, akciójukkal elérték, hogy egyre kevesebb brit pályakezdő jelentkezett a banknál, piaci részesedése 12%-ot esett, és a Barclays 1986-ban kivonult Dél-Afrikából, ami súlyos gazdasági csapást jelentett az apartheidnek.

Mint azokét a fiatalokét, akik Myanmarban úgy játszották ki a gyülekezési tilalmat, hogy a burmai kultúrában alantas lényeknek számító kutyákra aggatták a gyűlölt a katonai vezetők képeit. 

Mint azokét a német nőkét, akiknek zsidó férjeiket a nácik kénytelenek voltak szabadon engedni, mert nem engedhettek meg maguknak egy több száz „német anyából” álló tiktakozó menetet Berlinben.

Mint azét a fekete varrónőét, aki nem engedte át a helyét egy fehér férfinak a színeseknek kijelölt részen, és ezzel kirobbantotta a montgomeryi buszblokádot, és közvetve még számtalan más tiltakozó akciót a szegregált Délen.

Mint azét a 25 éves afgán nőét, aki nyilvánosan felszólította a hadurakat, hogy fejezzék be az ország tönkretételét.

Mint azét a brit jogászét, aki 1960-ban egy újságcikket olvasva eltöprengett azon, hogy Portugáliában miért zártak be két embert, akik egy kocsmában Salazar eljövendő bukására koccintottak, és ebből a töprengésből egy év alatt megszületett az Amnesty Intenational.

Mint azokét az amerikai katonai ügyészekét és tisztekét, akiket felháborított, ahogyan a hazájuk bánt a guantánamói foglyokkal, és tikos anyagokat hoztak nyilvánosságra, vállalva ezzel a meghurcoltatást.

Mint azokét a…

Van, amit Te is megtehetsz.

Pomponius Flatus különös utazása

Eduardo Mendoza: Pomponius Flatus különös utazása (Európa, 2011. Fordította: Pál Ferenc)
[4 visszadobott kereszt]

Barátaim! Rómaiak!

Azt mondja itt ez a centurió a fülszöveg, hogy ez Eduardo Mendoza legsikeresebb könyve. Ez egy dolgot bizonyít polgártársak, hogy a cézár is tévedhet, még ha ezerfejű is. Merthogy olvastam én már sokkal jobb Mendoza könyvet, az egészen varázslatos Csodák városát.

Ebben a regényben Pomponius Flatus, római polgár a lovagok rendjéből, elhivatott természettudós és botcsinálta filozófus végigfossa a birodalmat, hogy megtalálja a bölcsesség forrását. A mindféle szennyezet vizek kortyolgatása közben lerongyolódva és felpuffadva eljut Názáretbe, ahol a véletlen és pénztelenség rábírja, hogy elfogadja a gyermek Jézus megbízását: derítse ki, ki ölte meg a gazdag Epulón, akinek meggyilkolásával Józsefet az ácsot, Jézus apját vádolják.

Pomponius Flatusnak kis szerencse és sok hízelgés árán kétszer is sikerül elérnie a keresztre feszítés elhalasztását, és végül, mint egy ókori Herkules Poirot fényt derít a rejtélyes ügyre.

Ha úgy tetszik, Mendoza regénye történelmi krimi, ha úgy tetszik épp ezek paródiája. Egy ügyesen összerakott, szórakoztató regény. Nem több. De nem is kevesebb.

(Persze, ha úgy döntök, hogy mélyebbre ások, akkor én ebben a kereszténység, ill. az egyistenhívő vallások kritikáját is láthatom. Pontosabban azt a nézetet, hogy az ember és az istenek együttélése sokkal harmonikusabb a politeista vallásokban. Mennyivel egyszerűbb az életünk, ha nem mindig ugyanazt az egy istent kell káromolni vagy éltetni!

De azt is megértem, ha valaki úgy gondolja, nem cél harmonikus viszonyt kialakítani az istennel/istenekkel.)

Az ember, aki gyerek volt

Gian Franco Svidercoschi: Karol története - Az ember, aki pápa lett (Mandorla-Ház, 2010. Fordította: Simonné Kajsza Krisztina - akinek fogalma sincs a földrajzi nevekről)
[2 gyorsan lezavart konklávé]

Ez a könyv valahol a nagyon kevés és az abszolút semmi között van félúton. A fülszöveg Karol Wojtyla gyökerekig visszanyúló életrajzát ígéri nekünk, amiből megismerhetjük a későbbi pápa döntéseinek okait. Ehhez képest kapunk egy olyan hagiográfiát, amihez képest még a templomokban osztogatott kis füzetecskék is kiemelkedő színvonalúak.
A szöveg közhelyes, felületes. Az életrajz mellé írt „történelmi segédanyag” kevés kivételtől eltekintve kisiskolás színvonalú, hivatkozás egy darab se, irodalomjegyzék semmi.
Egyébként úgy tűnik a kis Karol teljesen normális gyerek volt, úgy értem nem játszott pápásat, vagy ilyesmi. Édesanyját és testvérét fiatalon elvesztette. Aztán a képébe mászott ez az ocsmány század, és lett belőle az, ami. Emberek ezrei, százezrei élték át ugyanezt, mégsem lett belőlük pápa. De azt, hogy belőle miért lett, ebből az életrajzból nem tudhatjuk meg.
Ráadásul idegesítő a stílusa. Úgy ír Wojtyláról, mintha eleve elrendelt dolog lett volna, hogy ő lesz a pápa. És képzeljétek gyerekek: a kis Karol focizott, pedig később ő lett a pápa. És képzeljétek: dolgozott egy gyárban, pedig később ő lett… És képzeljétek: ellátta egy vidéki pap feladatait, pedig később…
Finoman szólva sem vagyok nagy híve a katolikus egyháznak, de rá, a Nagy Bocsánatkérőre azért kíváncsi lettem volna. Főleg a háború vége és a pápává választás között eltelt évekre, de azokról csak nagy általánosságban ír Svidercoschi.
A fordítói és a kiadói munkára nem vesztegetnék több szót, az idézetek magukért beszélnek.

Őrült Johanna

Farkas Péter: Johanna (Magvető, 2011)
[4 érinthetetlen királyi személy]

Őrült volt Johanna? Hát persze. Aki a halott férjét éveken keresztül cipeli magával az nem komplett.
Őrült volt Johanna? Nem hiszem. Egy olyan korban élt, amikor a nemesi, királyi családok szülöttei árucikkek, túszok, szerződések zálogai voltak. Éppoly érinthetetlenek, mint a páriák. És olyan környezetben élt, ahol az embertelen nevelés a szenvedést – a fizikait és a lelkit egyaránt – az élete legalapvetőbb részeként sulykolta belé. Ahol a bűnt nap, mint nap rá olvasták. Nem tűrtek függetlenséget, gondolkodást és ellenállást. Fullasztó közönybe és szótlan, érint(het)etlen magányba száműzték a gyermeket. Ha őrült is, áldozat, akiben az első érintés elszabadít valami vad, korlátozhatatlan áradatot. Ha akarod, nevezd őrületnek.
Megrázó könyv, de nem mart annyira belém, mint a Nyolc perc, lehet, hogy azért mert a hősei nem névtelen kortársaim, hanem egy történelmi személy. És a történelem, különösen az európai középkor története, százával szolgáltatja az ilyen vallási fanatizmustól fűtött danse macabre-okat.
Aki királyok közé keveredik, megeszik a disznók.

"Az akkori szokásoknak megfelelően hamarosan megérkezett a kasztíliai udvarba egy bizonyos Boudenwijn, a távol lévő vőlegény hivatalos küldöttje, és per procurationem fölbonthatatlanná tették a házasságot. Ez az alábbi módon zajlott le. Johanna teljes nappali toalettjében elhelyezkedett a katafalkszerűen megemelt hálóhelyén, személyes komornái felhúzták testére a takarót, egész az álláig, majd bevonult a szobába különféle tisztviselők társaságában a vőlegény küldöttje. Kilépett a cipőjéből, lesodorta egyik lábáról a harisnyát, és egyik kezével az ágy baldachinját tartó, a stilizált akantusz leveleinek rajzolatát felidéző arabeszk berakással díszített oszlopba kapaszkodva, bedugta meztelen lábszárát a takaró alá. Johanna lehunyt szemmel, rezzenéstelen arccal feküdt, és bár senki és semmi nem érintette meg, mégis úgy viselte el a néhány pillanatig tartó procedúrát, mintha a testében végeztek volna el egy ugyan nem fájdalmas, de kellemetlen beavatkozást. Az aktus befejezése után a küldött és kísérete menten elhagyta a helyiséget. Johanna fölkelt, elbocsátotta a szolgálókat, és átvonult a budoárba. Levetkőzött és indokolatlanul mélyen kimosta magát."

Míg a halál el nem áraszt

(Fotó: Enric Vives-Rubio)

Rui Cardoso Martins: És ha nagyon meg szeretnék halni (Európa, 2010) fordította Bense Mónika
[4 öngyilkosjelölt]

Ha egy sírásó öngyilkos lesz, az tragédia, furcsaság, vagy egyszerűen szakmai ártalom? Vagy elég ha Alentejóban él az ember, Európa legöngyilkosabb régiójában? Erre keres választ Piszkafa, a regény narrátora, aki végigvezet minket ezen a haláltáncon. 

Az ő szemében Alentejo kietlen, szegény vidék, kilátástalan helyzetű, reményvesztett emberekkel, ahol a srácok arról álmodoznak, hogy belőlük lesz a következő C. Ronaldo. Nem, nem, hazudok, ekkorát nem is tudnak álmodni. Elég lesz Nuno Gomes is. 

Ez a vidék nem a turisták paradicsoma, hanem a halálé. És ennek a halálnak száz arca van. Öngyilkos arca, gyilkos arca, baleset arca, tömeggyilkos katona arca. 

Piszkafa ezekbe az arcokba akar belenézni, megszállottan érdekli a halál. Miért lesz öngyilkos valaki, ha látszólag nincs is oka rá? Mi ez a halálvágy, belső fortyogás? Mitől lesz gyilkos egy ember? Mi veszi rá a katonákat, hogy néger kisgyerekeket csapkodjanak a falhoz? 

És ezeknek a kérdéseknek a hátterében mindig ott van, hogy mit tesz portugálnak / alentejóinak lenni. Hogyan lehet élni a felfedezők, gyarmatosítók, szomorú költők földjén? Hogyan lehet megmagyarázni Salazar diktatúráját, a hatvanas-hetvenes évek gyarmati háborúit? 

Martins erős, véres és nyomasztó atmoszférájú könyvet írt, ami a mindent átható irónia miatt még mulatságos is. Bár néha kissé zavaros, bátran merem ajánlani, és nem csak a fado elkötelezett híveinek.

Alzsíri levelek

(fotó: AFP)

Bächer Iván: Igazad van, Loncikám (Ab Ovo, 2010)
[4 hófehér bérház]

Családi történet „Alzsír”-ból.
„Anyai nagyszüleim éltek itt – kisebb megszakításokkal – 1933 és 1964 között. Gondoltam illő beleszagolni abba a légbe, amelyből eszmélő anyánk szívta be egykor az idegenség, az ’étranger’-ség, a másság, a sokféleség, a tolerancia, a gyűlölködés, az ilyen-olyan nacionalizmus, az iszlám, a katolicizmus, középkori korlátoltság és a büszke francia felvilágosodás szétválaszthatatlanul összevegyült szellemfuvallatait.”
Ezekből a beleszagolásokból – Bächer úti élményeiből – és a nagymama magánleveleiből áll össze a kötet.
A „kisebb megszakítások” is érdekesek. Bächer Iván anyai nagyszülei 1933-ban költöztek Algériába, az akkor 7 éves lányukkal. A kislány házasságon kívül született, ami még nem lett volna akkora baj, de az építész nagypapának már volt felesége, és valami vesztegetési ügybe is belekeveredett. Szóval: olaj!
Algírban a nagypapa szép egzisztenciát épített, ennek ellenére 1942-ben úgy döntöttek visszatérnek Magyarországra. (Mikor máskor, ugye?) A nagymama és a leendő Bächer anyuka haza is tért, de a nagypapa addig-addig intézte folyó ügyeit, amíg Algériát megszállták az amerikaiak. Ott ragadt, és talán nem is bánta annyira. A nagymama viszont alighanem megbánta, hogy hazajött, legkésőbb Pest ostromakor. Csak 1948-ban tudott visszamenni Algériába, de ekkor már a lánya nélkül, aki időközben férjhez ment.
Aztán 1954-ben kitört a felszabadító háború, és a nagyszülők úgy gondolták, nem maradnak olyan országban, ahol csak úgy ukmukfukk elkezdenek lövöldözni, és 1955-ben visszatelepültek a Józsefvárosba. (Megint tökéletes időzítés.) 1957-ben vissza az egész, újra egzisztenciát teremteni Algírban. De ott a „fehér emberek” élete tarthatatlanná vált, így aztán a nagyszülők 1964-ben végleg hazatértek.
A maga műfajában – mondjuk: fényképes családi anekdota :)  – jó könyv.
[ Már csak azért is érdekes volt, mert még nem jártam Algériában. Személyes Alzsír-élményem csak a hetvenes évekből van, amikor a balatoni gyerekkolóniában minden évben nyaralt két lány, akik ott éltek orvos szüleikkel. Időnként másik bolygóról jött félistennőknek tűntek. :) ]

Két öreg szivar

Umberto Eco – Jean-Claude Carrière: Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől (Európa, 2010) fordította: Sajó Tamás
[4 ősnyomtatvány]

Két öreg szivar beszélget:

Észrevette már, milyen rosszul főznek itt?

Igen! És milyen kis adagokat adnak!

Igaz, hogy itt többnyire könyvekről folyik a társalgás, de ezzel a régi viccel elég jól leírható a szituáció. Két öreg szivar, két intelligens és művelt öreg szivar, elmondja, mit gondol a könyvekről az ősnyomtatványoktól az e-könyvig (Mondjuk az utóbbiról nincs sok mondanivalójuk, pedig a fülszöveg mintha ezt ígérte volna.) És ennek kapcsán olyan egyetemesebb dolgokról is szó esik, mint a kultúra lepárlásának folyamata; az új formanyelvek elsajátításának nehézségei; a megőrzés és ezzel együtt a szűrés/felejtés fontossága; a szabadság és diktatúra egymáshoz való viszonya; vagy Francesco Totti problémás kapcsolata a villanykörtékkel.

Hát igen, elég gyakran elkalandoznak az urak, de nem baj, mert olyankor a legszórakoztatóbbak, még úgy is, hogy időnként ordas nagy baromságokat beszélnek, de szerencsére az öniróniájukat nem hagyták a több tízezer kötetes magánkönyvtárukban. (A jó édes anyukájukat!)

Szóval szerintük azon kívül, hogy minden túl gyorsan változik, és ebben igazat kell adnom nekik, rendben vannak a dolgok. Az emberek egyre többet olvasnak, vagy legalábbis egyre többet forognak könyvek körül, és a könyvvel valami olyan tökéletességet talált fel az emberiség, mint a kerék, amin még jó ideig nincs értelme változtatni.

Ezzel együtt, lehet, hogy eltűnnek majd a könyvek, mint ahogy eltűntek az agyagtáblák, a papirusztekercsek, a pergamenre írt volumenek, és a kézírásos kódexek is az évszázadok alatt. Két dolog viszont nem tűnt el: a tudás rögzítésnek igénye, és képzeletünk, szellemünk megosztásának vágya.

Templomosok a Balatonon

Bíró Szabolcs Sub Rosa (Median, Pozsony, 2010)
[4 templomos lovag]

Az egészről Umberto Eco tehet!
Amikor a nyolcvanas években a Történelmi Templomos Lovagrend megbízásából, és a Jedi Tanács jóváhagyásával megírta előbb _A rózsa nevét_, majd _A Foucault-ingát_, talán nem is volt tisztában vele, micsoda lavinát zúdít a könyves világra. A lavina lassan indult. A Vatikán persze most is későn ébredt, de azért húsz év szundikálás után megbízta a sikertelen popzenész Dan Brownt, hogy a nevükben – és az Új Templomos Lovagrend, a Rózsakeresztes Szövetség, az Oriens Nagypáholy, és a Budhista Világtanács jóváhagyásával – megírja a válaszokat. Ezek után gyorsult fel a lavina, köszönhetően az Egyetemes Világmarketing Zrt áldásos működésének.
Azóta sorra bújnak elő a templomosok a világ különböző helyeiről. Lehet az harlemi nyomornegyed, lisszaboni gettó, vagy akár, mint ebben az esetben, Balaton-felvidéki templomrom.
És ezzel megérkeztünk ennek a könyvnek az egyik erényéhez: végre felteszi Magyarországot a Nagy Templomos-Összesküvés Térképre. (További erénye, hogy meg sem próbálja bebizonyítani, hogy a nagymesterek többsége magyar származású volt.)
És még erények:
A szimpatikusan amatőr és időnként kellően ostoba főhős, aki alkalmanként már-már Langdon paródiájának tűnik. (Derékszög. Ééérted!?) Aztán az írói hozzáállás, mert nem akarja azt sugallni, hogy néhány régi könyv nem csak a kutatókat és a gyűjtőket hozza lázba, hanem megváltoztatja az egész világot.
Érdekes, de egy kicsit kidolgozatlan mese, és mert mese, megbocsátható a néhány logikátlanság.
Azért egyszer szívesen elolvasnék egy hihető történetet is valami templomos összeesküvésről.

Otthonok

Ha emlékiratot olvasok, mindig van bennem valami izgalom amiatt, hogy belenézhetek egy hús-vér ember életébe, a valóságába (még ha némi szépítéssel is), de van bennem egy kis szégyenérzet is, mert azért ez mégiscsak a kukkolással rokon.
Ráadásul Karátson Endre eléggé kitárulkozik emlékirataiban. A leélt élet eseményei másodlagosak számára, nem is időrendben követik egymást. A hangsúly a lelki és szellemi történésekre kerül, az érzelmi élet, a gondolkodásmód alakulása a legfontosabb témája. Egy agnosztikus útkeresése a világban.
Az útkesés, és a saját otthon megteremtésének igénye végigvonul a két köteten. Nem annyira a fizikai otthon megteremtéséről van szó (bár az sem árt), hanem a szellemi otthonéról. A gondolkodás függetlenségének megtartása, a három lépés távolság a társadalmi elvárásoktól, és szenvedélyek nélküli élet idelája, ez a Karátson-féle szentháromság.
Az írás tulajdonképpen az életút végén kezdődik, a feleség halálával – talán terápiás céllal is, a fájdalom kiírása miatt. (Azért később az is kiderül, hogy Szent Nicole nem volt mindig angyal, sőt többnyire nárcisztikus, a társadalmi elvárásoknak behódoló ember volt). A szöveg négy nagyobb egységre oszlik, felelevenítve a negyvenes-ötvenes évek Budapestjét, az ’56-os forradalmat, és a franciaországi emigráció éveit. A legerősebb, legérdekesebb rész az első, amiben Karátson a felesége halála kapcsán sorra veszi sírás-emlékeit. A gyerekkori nagy bánatoktól egészen az öregkori kétségbeesésig. Magányos sírásokat, nyilvános, sőt demonstratív sírásokat; saját sírásokat, szülői sírásokat, tömeges sírásokat. Ez a rész nagyon tetszett, a későbbiek kevésbé. Egyre többször volt olyan érzésem, hogy egy magányos öregember mellett ülök a vonaton, aki örül, hogy végre talált valakit, aki meghallgatja.
Öt csillagról indult, de másfelet elveszett útközben.
Nem az öreg, a könyv.

Karátson Endre: Otthonok (Jelenkor, 20074)

E gondolkodást feldúló, életkedvet szétmarcangoló érzésnek, úgy rémlik, természetes velejárója a zokogás. Pedig létezik gyász könnyek nélkül. És dőlhetnek a könnyek gyásztól függetlenül. Bajos a rendszert azonosítani. Anyám szerint nem voltam sírós kisgyerek. Két-három éves koromból fennmaradt egy fénykép: bilin trónolok bőgve. Anyám jól megcsípett a felvétel előtt, mert nem akart folyton mosolygósan fényképezni. De anyám a poén kedvéért gyakran igazított a tényeken. Öcsém, az igaz, sírósabb volt nálam. Különösen akkor tört el a mécsese, ha én vertem, és a szüleim megláthatták. De ezek a bosszú könnyei voltak, s alkalomadtán én is bőven ontottam ilyeneket. Nem fölösleges a megjegyzés. Ugyanis lehet-e egy kalap alá venni a magányos sírást és a mások előttit? Ha az ember mások előtt borul ki, fennállhat a gyanú, hogy hatni akar másokra, valamilyen cél érdekében. Hatásosan színészkedik a társadalom előtt, illetve a társadalom elvárásai szerint. Ami nem jelenti azt, hogy csak a magányos sírás az őszinte, sem azt, hogy ez utóbbiban soha nincsen mesterkéltség vagy tetszelgés. Mint ahogy azt sem lehet állítani bizonyossággal, hogy szívtelenség száraz szemmel válaszolni olyan helyzetre, amelyben könnyezni illik.

Alany legyen a talpán, aki a halállal kapcsolatban ki tudja bontani az egyéni tudat értelmét, jogosultságát. Aki pedig elhallgatja a halált, az port hint rosszhiszeműen. Persze minden társadalom ezt teszi, nehogy tagjainak külön-külön és összességükben elmenjen a kedvük a folytatástól. Aztán, mivel mégsem lehet a halált a szőnyeg alá söpörni, kezelését metafizikai bohócokra bízzák. Ezek alanyisággal felruházott személyre, személyekre, erőre hivatkoznak, amely vagy akik szövetségesei, valósággal cinkosai az evilágon becsapott alanyiságnak. Igaz, hogy jóval erősebbek a hétköznapi alanynál, amiért is félni kell őket, de mindazonáltal szeretni még inkább, mert átfogóan az alany nekik sokat köszönhet. Ebből következik az a döbbenetes ellentmondás, hogy az emberi sorsot, amivel senki sincs megelégedve, mindenkinek szeretnie kell.
Németh Sándor is, ha ilyesmiről beszéltünk, előszedte rögtön a a Nagy Építőmestert, mert ő őszintén csatlakozott a kőművességhez. Én viszont, bárminek nevezték is, Istennek, Úrnak, Teremtőnek, Mennyei Atyának, Legfelsőbb Lénynek, Akaratnak, Őserőnek, Természetnek, Matériának, szóval én nem gondoltam sohasem, hogy valamivel is adósa vagyok ennek az emberfeletti valakinek, valaminek. Jó, persze, van a világban sok szép és jó, de van ugyanannyi, ha nem több, rút és gonosz. Mi az ördögnek kellett a rútat és a rosszat belekeverni a szépbe és a jóba? Vagy rosszakaratból történt ez, vagy hozzá nem értésből. Vagy szadista az, aki ezt tette, vagy seggfej. Esetleg mind a kettő. Hol barát, hol ellenség. Még csak nem is kiszámítható. Mit kezdjek ilyesmivel? Agyalágyultnak tartottam az eredendő bűn tanát, azt, hogy valami tiltásnak nem engedelmeskedtünk, ezért hullik homlokunk verejtéke, ezért véges az életünk. Miért kellet azt az észbontó, perverz, tantaluszi helyzetet kitalálnia a Paradicsomban? Direkt odarakott valami kívánatosat, hogy aztán tilthassa. Szórakozzék az édes mamájával, de ne az emberiséggel. Ja, hogy neki nincs édes mamája… Nem fogom ezért sajnálni. Ha valaki ellen vétkezik az emberiség, akkor önmaga ellen vétkezik, ezt pedig azzal is lehet magyarázni, hogy hibásan van megalkotva.

Springer testvér fekete miséje

Charles Willeford: Springer testvér fekete miséje (Agave, 2009) fordította: Varga Bálint

Egy bekötőúton állunk, szemben a napfelkeltével. Lapos, egyhangú táj, nem ad semmi fogódzót a szemnek. A kamera először balra, majd jobbra mozdul, mintha felmérné a már megtettt és a még hátra levő távolságot. Balra egy autópálya, de csak néhány autó húz el rajta, kicsit távolabb benzinkút látszik. Jobbra egy narancssárgában játszó épületegyüttes. Lapos tetős kis házak állnak körben, első pillantásra motelnek tűnhet. A kamera lassan ráközelít az épületekre. Körülöttük ócska drótkerítés, középen egy kapu. Már látszik, hogy az egyik épület nagyobb mint a többi, és mind a narancssárga különböző árnyalataiban pompázik, az házak mögött feltűnik egy narancsliget. Ahogy közelebb érünk a kapuhoz, olvashóhatóvá válik a felirat: Isten Nyája Egyház. Szóval nem motel, hanem kolostor. Már látszik a nagyobb épület tetejére állított csálé kereszt. Arra kocsizik a kamera, bemegy a templomba. A padsorok helyén egy lepusztult Ford pickup áll, az oltárra egy kék törölköző van terítve. Kimegyünk az egyik oldalajtón és be az egyik szerzetesi lakásba. Puritán bútorzat, az asztal mellett két férfi ül, kávésbögrével a kezében. Az egyikük nagydarab kopaszra borotvált férfi papi ruhában, a szemöldöke is le van borotválva, és a reverendáján katonai kitüntetést visel. Ő Dover apát (Mickey Rourke) A másik átlagosan öltözött, utazástól kissé gyűrött férfi Sam Springer (John Cusack) Kettőjük beszélgetése közben Springer múltjából villannak be képek. Springer könyvelő volt Colombusban. (Ócska Buickot vezetve tart a munkahelyére, egy az ötvenes évek stílusában berendezett irodába, az asztalon papírhalmok.) Aztán írt egy regényt és otthagyta az állását. Az előlegből vett egy házat Floridában. (Sam és felsége – Gwyneth Paltrow – ülnek a verandán, egy tipikus kertvárosban, amiben minden túl új és túl mesterséges. Sam ül a dolgozószobájában és bambán bámul egy darab papírt, a felesége kertészkedik.) Springer elmondja, hogy válságban van, a pénze elfogyott, új regényötlete nincs, és nem akar megint könyvelőnek állni. Dover láthatóan kedveli Springert, felajánlja neki, hogy az egyik templomának lelkésze legyen, egy néger közösségé Jacksonville-ben.
A következő képsorokon Springert látjuk, úton Jacksonville felé, egy zsúfolt buszon ül, nézi az elsuhanó tájat. Szűk papi gallér, és egy túlságosan bő és vastag fekete öltöny van rajta a döglesztő melegben. Látszik rajta a töprengés, még nem döntötte el, mi legyen.
Utána azt látjuk, ahogy belép a fekete fogorvos, és a gyülekezet egyik kurátora dr. Jensen (Danny Glover) rendelőjébe, méregetik egymást, semmitmondó beszélgetést folytatnak, majd belép dr. Jensen felesége Merita (Halle Berry) és Springer el van veszve. (Itt egy kicsit változtatnék az eredeti történeten, ahol csak később találkoznak.)
Eddig van meg. Kb. az első 10-15 perc. Még dolgoznom kell rajta, de biztosan lesz benne gospelt éneklő néger templomi gyülekezett, a némileg szerencsétlenkedő Springer tiszteletessel; lángoló kereszt, amit fekete kamaszok gyújtanak a háza előtt; és egy öreg néger szakácsnő, aki a paplak hajnali csendjében kotyvasztja voodoo szereit.

Nem tudom, hogy forgattak-e filmet ebből a regényből, de az isten is vászonra teremtette. Sőt Willeford élete is filmre kívánkozik. 1919-ben született Arkansasban, 1935-ben megszökött otthonról és katonának állt. Végigharcolta a 2. világháborút. Többször kitüntették. Miután leszerelt volt profi bokszoló, színész, lóidomár és rádióbemondó. Első regénye1953-ban jelent meg. 1964-ben, 45 évesen, diplomázott, majd egy floridai főiskolán tanított filozófiát és angol irodalmat. Nem csak krimit írt, és krimijeiben is inkább a társadalmi problémák – alkoholizmus, szegregáció – foglalkoztatták. Jim Thompsonnal együtt a krimi 2. világháború utáni megújítójának tartják, akinek regényeiben nem a nyomozás, a nyomozó a fontos – ebben a regényben nincs is ilyen – hanem a bűnbe mintegy véletlenül belesodródó emberek, akiket egy jó ügyvéd akár fel is mentetne, de ártatlannak semmiképp nem nevezhetők.
A Spriger testvér … jó kis gúnyos és cinikus hangú egzisztencialista bűnregény. Hőse igazi egoista – hiszen író – de az önvád, a kétség,  az önsanyargatás is dolgozik benne. Egy önkritikus amatőr, aki lassan csúszik bele a bűnbe, amit akár írói tapasztalatszerzésnek is telinthetne.
Az agave.45 sorozat második darabja, most már kíváncsi vagyok a következőre.

Izraeli riportok

Irwin Shaw – Robert Capa: Izraeli riportok (Park, 2009) fordította: Résch Éva

„A címlapon látható férfi, Joshua Friedman egy Kárpát-medencei faluban született. 1941 és 1945 között az auschwitzi koncentrációs tábor foglya volt, ahol felesége és öt gyermeke a gázkamrák áldozata lett. Friedman a háború után Izraelben, egy szövetkezeti faluban, mosávban telepedett le.”
Már ezzel a képaláírással és a címlapfotóval sok mindent elmondtam a könyvről.
Show és Capa véletlenül találkoztak Izraelben 1949-ben, nem előre megbeszélt munka volt, mint az Orosz napló esetében. Külön dolgoztak, és csak akkor jöttek rá, mennyire hasonlóan láttak mindent, amikor közösen megnézték az eredményt. A kötetben szereplő írások újságcikknek készületek, meg is jelentek a New Yorkerben és a Holiday magazinban.
Capa képeiben úgy el lehet merülni, mint a Földközi-tengerben, Shaw írásai pedig, a fülszöveg ígérete szerint, tömör, személyes, őszinte és mély írások. Valóban. Az meg, hogy néha elragadja őket a lelkesedés megbocsátható. Mégiscsak annak tanúi, hogy egy csaknem kiirtott nép teremt magának új hazát, és ilyesmit nem lát gyakran az ember, még akkor sem, ha Robert Capa.
Show és Capa elkalauzolnak minket az első tel-avivi Függetlenség Napjára, ahol „A nép, amely vajmi kevés tapasztalattal rendelkezett győzelmi díszszemlékkel kapcsolatban, és amely legalább egy tucat országban világéletében meglehetős rossz viszonyban állt a rendőrséggel, nem volt hajlandó visszafogottan ünnepelni a legszebb ünnepnapját.” És ez rávilágít az ország legnagyobb bajára, hogy hiába nyerte meg a háborút, még meg kell nyernie a békét.
Jeruzsálembe, ami Tel-Avivtól eltérően ősi, diszkrét, visszafogott, de egy kicsit kiábrándult, keserű és álmos is. Ahol a népek és vallások együttélése, ha nem is zavartalan, de megoldott.
Galileába, ahol az arab földművesek zavartalanul élhetik addigi életüket, és ahova Haifán keresztül a legtöbb bevándorló érkezik. 
A tagadhatatlan lelkesedéstől függetlenül objektív írások ezek, Shaw nem hallgatja el fenntartásait, nem fényezi fölöslegesen a valóságot. Leírja azt a tanácstalanságot, amit a havonta érkező 30 000 bevándorló okoz. A sok különböző nyelv, kulturális háttér, életszínvonal, politikai meggyőződés okozta villongásokat. Az olykor embertelen körülmények között végzett munkát, a nőhiányt, az arroganciát, a túlzott önbizalmat. Az arabokkal szembeni méltánytalanságokat.
A Show által bemutatott Izrael nem a monoteista vallások szent és ősi földje, hanem egy nyers, energikus, faragatlan és reménységgel teli ország.

Izraelben egy állam született meg hatmillió zsidó lemészárlásából és egy kicsiny, gyatrán felfegyverzett, elégtelenül felkészített hadsereg kétségbeesett erőfeszítéséből. Itt a tragédia meg a hősiesség közhelynek számít, ezekről is szárazon, rutinszerűen beszélnek. Itt mindenki fél órával úszta meg a gázkamrát, mindenki aknák becsapódását hallgatta napokig az ablaka mögül. A németek európai pogromja úgyszólván minden újonnan érkezett családtól megszedte a maga áldozatát. Az itteni fiatal férfiak már sráckorukban különös csatákat vívtak a sivatagban meg az arab falvak vályogfalai mögött, később pedig a Brit Hadsereg Zsidó Brigádjának tagjaiként olasz folyókon keltek át tüzérségi zárótűzben. A halál ott ül minden asztal mellett a kávéházakban, és beleszól minden beszélgetésbe. Van valami türelmetlenség e fájdalommal teli múlttal szemben, a történetet már túl sokan és túl sokszor mondták el, a részletek pedig alig változnak. Az alatta meghúzódó idegfeszültség, amely az erőszak közelségében eltöltött évek hozadéka, csak a szélsőséges megnyilvánulásokban, a túláradó energiában és a nem túl udvarias fiatalos lármában érhető tetten. (39. old.)

A mecset ura

Kader Abdolah: A mecset ura (Nyitott Könyvműhely, 2009) fordította: Wekerle Szabolcs

Szögezzük le az elején: én rühellem az egyházakat, a fundamentalistákkal pedig végképp tele a hócipőm, legyenek bármilyen vallásúak, vagy politikai hitvallásúak. Nagyon nem szeretem, ha meg akarják nekem mondani, hogy mit gondoljak, miben higgyek; mi nem vagyok, ha nem értek egyet velük.
Ha valahol, valamikor a történelemben előfordult, hogy az egy főre eső fundamentalisták aránya nagyon közel volt az egyhez, akkor az Irán, Khomeini idejében. Ebben, és az ezt kicsivel megelőző időszakban játszódik Abdolah regénye, az 1969 és ’89 közötti években.
1969-ben született Marjane Satrapi, a másik ismert Irán-krónikás. (A Persepolis kapcsán írt gyorstalpaló Irán-történetemet esetleg érdemes elolvasni.) Satrapi teheráni, világi életmódot folytató családjához és környezetéhez képest egész más Irán-képet fest Kader Abdolah.
A mecset ura nagyrészt egy Szenedzsán nevű városkában játszódik. A mecset ura Aga Dzsán a környék legtekintélyesebb embere, jómódú szőnyegkereskedő, akinek nyolcszáz éves, rokonoktól nyüzsgő háza egybenőtt a város legfontosabb mecsetjével. Az ő tiszte az imám kiválasztása és felügyelete, ő irányítja a bazár életét, beleszólása van a helyi közigazgatásba. Aga Dzsán mélyen vallásos ember, de a hitet belügyeként kezeli, még családja tagjaira sem erőlteti rá, testvére Noszrat teljesen vallástalan ember (ennek ellenére Khomeini belső köréhez tartozik majd). A mecset házának életét a vallás, a hagyomány, a szertartások, és a mozdulatlanság határozza meg. A legendák és a mesék a mindennapok részei. Az évek telnek, de az idő áll. A házban jó hangulat és viszonylag szabad szellemiség uralkodik, a nőket megbecsülik. A házon kívül azonban változik a világ. Mohamed Reza sah uralma alatt sokat modernizálódik, liberalizálódik Irán. Egyre többen hallgatnak rádiót, néznek tévét, és ismerkednek a nagyvilággal. A nők leveszik a csadort, moziba és nőgyógyászhoz járnak. De nem mindenhol, az ország egyes városai, vagy akár városrészei élesen elkülönülnek egymástól. A nyugatosodás és liberalizáció szimpatikusnak tűnhet – legalábbis nekem  –, de azért azt nem szabad elfelejteni, hogy Reza sah rezsimje a hadsereg és a titkosszolgálat hatalmán alapult.

A világról sokáig tudomást nem vevő házat is eléri a változás. A müezzin fia (Sahbal – az író alteregója) a nyitottságot, az érdeklődést csempészi be a falak közé (és később a balos forradalmiságot is), az új imám pedig az ajatollahok harcos vallásosságát. A nagypolitika és az egyes ember életének eseményei felgyorsulnak. Egymást érik a tragédiák az országban és házban.
A szerteágazó családi krónikában sok minden történik a szereplőkkel, amit most nem fogok részletezni. Egy biztos, az iszlám forradalom és az Irak elleni háború után nem maradt ember Iránban, akinek ne változott volna meg az élete. A korrupt, velejéig romlott, de a magánéletbe bele nem szóló rezsimet felváltotta egy magát tisztának hirdető, de aljas, képmutató, és kegyetlen vallásos diktatúra, ahol az ellenzékieket, másként gondolkodókat tárgyalás nélkül végezték ki, ahol súlyos büntetés járt a legkisebb szórakozásért, vagy egy kivillanó hajtincsért. Sok iráni számára az iszlám az élet keretéből és értelméből, annak ellenségévé vált.
A mecset ura nem jó (esztétikai élményt nyújtó) irodalom, de jó könyv, fontos krónika. (Mint mondjuk ezek is: Jóakaratúak, Párbeszéd a halállal) Mindig döbbenetes látni, olvasni, ahogy egy erőszakos hatalmi és megtorló gépezet mozgásba lendül és mindent letipor maga előtt. Még a saját híveit is.

Az elcseszett jelkép

Dan Brown: Az elveszett jelkép (Gabo, 2009) fordította: Bori Erzsébet 

Eredetileg nem is akartam írni erről, de felbosszantott.
Dan Brown jól tud írni, ezt nem vitatom. Biztosan jó sok kreatív írás kurzust hallgatott végig. De ez akkor is csak egy ezoterikus szarság, tele bosszantó, apró hülyeségekkel. Csak egyet mondok. Van benne egy hiper-szuper hightech laboratórium, akkora, mint egy stadion. Takarékosságból nem világítják ki az egészet, ezért aztán a kutatóknak tök sötétben, egy futószőnyeget követve kell eljutniuk a munkaállomásukhoz. Nem ám egy sor ledet követve, mondjuk! És a belépőkártyájukat is tapogatózva kell bedugni a leolvasóba, mert az sincs megvilágítva. Ne már!
Mivel ebben a könyvben is Robert Langdon nyomoz, bizton számíthatunk szabadkőművesekre, rózsakeresztesekre, templomosokra, és az összes ilyesmire. De van ezeken kívül is minden, mint a jó boltban: keleti bölcselet, ESP, agykontroll, kódolt Biblia, stb.
Na jó. A lényeg az, hogy Isten a saját képmására teremtett bennünket, de nem ám a testünket, hanem az agyunkat, kérem tisztelettel. Már csak azt nem értem, hogy ha egy ilyen szuper intellektus bújik meg minden emberben, akkor erre miért csak a „kiválasztottak” szűk köre jött rá?
Arról már nem is beszélek, hogy – hasonlóan az összes ilyen könyvhöz és filmhez – borzasztóan túlspilázott. Sok hűhó, semmiért.
Mellékesen: egy 4000 forintos könyvnél elvárom, hogy ilyen mondatok ne maradjanak a nyomtatott szövegben: „A Franklin Square Washington belvárosának északnyugati negyedében található, a Tizenharmadik utca.” (509. old.)
Ennyi. És ez kevés.

Hülye angolok - búr hülyék

Tom Sharpe: Kisvárosi gyilkosságok (Teleteacher, 1994) fordította: Mészáros Viktor

Régen olvastam már Tom Sharpe regényt. A kilencvenes évek közepén megjelent négy regényéből csak a Kisvárosi gyilkosságok maradt ki. Most pótoltam. (A 2005-ben megjelent két Wilt-regény is kimaradt – egyelőre.)

Tom Sharpe 1928-ban született Londonban, neves iskolákban tanult (Elmhurst, Pembroke, Cambrigde), és a Királyi Haditengerészetnél szolgált. 1951-ben Dél-Afrikába ment, ahol tanított és szociális munkát végzett egészen 1961-es kiutasításáig. Az ott szerzett élmények inspirálták a Kisvárosi gyilkosságoknak (Riotous Assembly) és folytatásának (Indecent Exposure) megírására. Hazatérése után történelmet adott elő Cambrigdeben. Az ott töltött évek tapasztalataiból született a Wilt sorozat.

Regényei keserű szatírák a gyalázatos apartheidről, az idióta oktatási rendszerről, az angol osztálytársadalomról és sznobériáról, a politikai korrektségről, a bürokráciáról, az egyházakról és általában az ostobaságról. (Éretten éretlen, Remetelét, Kertész a vártán)

Szereplői gyakran hódolnak bizarr szexuális szokásoknak. Nyelvezetük, stílusuk mindig nagyon jellemző társadalmi osztályukra. Az egymás mellett elbeszélő szereplők dialógusai rendkívül szórakozatóak.

A Kisvárosi gyilkosságok története Zuluföld fővárosában, az egykor nyüzsgő gyarmati székhelyen, Piemburgban játszódik, ami a helyőrség megszűnése óta „Fele a New York-i köztemetőnek, de kétszer olyan kihalt.” Ennek a porfészeknek a rendőrkapitánya a búr Van Heerden parancsnok, aki minden másra való alkalmatlanságával érdemelte ki ezt a helyet. Ostobaságánál már csak a legyőzött britek iránti rajongása nagyobb. Agya, amennyiben az a dolog a fejében agynak nevezhető, abszolút képtelen a gondolati absztrakcióra. Helyettese Verkramp hadnagy viszont igazi búr hazafi és inkvizítor, engesztelhetetlen gyűlölettel tekint a régi gyarmatosítók maradékára, és mindenféle koholt jelentésekkel igyekszik befeketíteni őket. A rendőrség harmadik oszlopa az alkoholista Els rendőr, aki könnyed természetességgel erőszakol meg néger nőket, és öl meg néger férfiakat.

A középszerű, de fensőséges, sosemvolt nagyságáról álmodó város nyugalmát a Van Heerden parancsnok rajongásának tárgya által elkövetett gyilkosság kavarja fel. Miss Hazelstone az egykori alkirály leszármazottja, idős és csúf, szapora nyelvű, és a gorombaság határáig udvariatlan – igazi angol hölgy. Nem mellesleg különös és mély vonzalom fűzi a gumiból készült férfiruhákhoz és a novocainhoz, valamint nagy kaliberű tűzfegyverek szükségtelenül kis távolságból való alkalmazásához. Van Heerden parancsnok megpróbálja rávenni az idős hölgyet, hogy tussolják el a gyilkosságot, és ezzel sosem látott tömeghisztériát szabadít a városra, amiben szerepet játszik Miss Hazelstone püspök öccse, egy dobermann, és a piemburgi rendőrség és igazságszolgáltatás illusztris képviselői, akik katasztrofális helyzetértékelésük miatt elkövetett hibáikat egyre újabb és újabb baklövésekkel igyekszenek jóvá tenni.

Nincs olyan, hogy normális ember. A normálisság fogalom, nem pedig állapot, nem szabad összekeverni a megfelelni vágyással.

A szó szoros értelmében gyilkos szatíra. Sírni valóan mulatságos.

Sajnos a folytatás nincs meg magyarul, pedig koránt sincs vége. Fordítók előre!
(Felhívnám még a figyelmet a könyv végén található mulatságos és reklámtörténeti jelentőségű hirdetésre, amit a kedvetekért feltöltöttem ide.)

Miss Hazelstone azt kívánta bejelenteni telefonon, hogy épp az imént lőtte agyon zulu szakácsát. Els rendőr kifogástalanul alkalmasnak bizonyult arra, hogy elintézze az ügyet, mivel rendőrtisztviselőként maga is nem egy és nem két zulu szakácsot lőtt már agyon. Ráadásul az ilyen bejelentések kezelésének megvolt a jól bejáratott módja. Els rendőr elővette a rutinszöveget.
-    Szóval egy kaffer halálát kívánja bejelenteni - nyitott.
-    Meggyilkoltam a zulu szakácsomat! - vágott vissza Miss Hazelstone.
Els nyugtatni próbálta. - Épp ezt mondom én is. Ön egy néger halálát kívánja bejelenteni.
-    Semmi ilyesmit nem kívánok! Azt mondtam magának, hogy meggyilkoltam Fivepence-t!
Els újra próbálkozott. - Pár fillér elvesztése nem számít gyilkosságnak, asszonyom.
- Fivepence a szakácsom volt!
- Egy szakács megölése sem számít gyilkosságnak, asszonyom.
-    Akkor mi számít annak? - Els rendőr kedvező helyzetértékelésének hatására foszladozni kezdett Miss Hazelstone magabiztos bizonyossága saját bűnösségében.
-    Fehér szakács megölése talán gyilkosság lehet. Nem valószínű, de lehetséges. Fekete szakácsé nem. Semmilyen körülmények között! Fekete szakács megölése önvédelem, jogos emberölés vagy hulladékeltakarítás. - Els megengedett magának egy kis kuncogást. - Az egészségügyieket próbálta már hívni?
A parancsnok előtt világos volt, hogy Els a társadalom iránti tiszteletének a maradékát is elveszítette már, ha volt benne egyáltalán valamennyi is. Odébb tolta a rendőrt, és átvette a telefont.
-    Itt van Heerden parancsnok beszél - mondta. - Úgy hallom, kis baleset történt a szakácsával.
Miss Hazelstone továbbra is kötötte az ebet a karóhoz.
-    Meggyilkoltam a zulu szakácsomat!
Van Heerden parancsnok figyelmen kívül hagyta az önvádat.
-    A házban van a holttest?
-    A holttest a pázsiton van - mondta Miss Hazelstone. A parancsnok felsóhajtott. Mindig ugyanaz! Miért nem tudnak az emberek házon belül lövöldözni a feketékre, amikor mindenki tudja, hogy odabent kell lelőni őket!
-Negyven percen belül ott leszek a Jacaranda House-nál - mondta. - És amikor odaérek, a házban fogom találni a holttestet.
-    Hát azt nem fogja! - erősködött Miss Hazelstone. – Ott fogja találni a ház mögötti pázsiton.
Van Heerden parancsnok ismét megpróbálta. – Amikor megérkezem , a házban fogom találni a holttestet. – mondta most másodjára nagyon lassan.
Miss Hazelstone nem volt elragadtatva. – Azt akarja mondani, hogy el fogom mozdítani a holttestet? – kérdezte dühösen.
A parancsnokot elképesztette az ötlet. – Szó sincs róla! – mondta. – Semmiféle kényelmetlenségnek nem kívánom kittenni önt, amellet még ujjlenyomatokat is hagyhatna rajta. Bevitetheti a szolgákkal.

Kurva élet!

Szöőr Anna: A szeretőtartás szertartása – Gondolatok a prostitúcióról és magunkról. (Kairosz, 2008)

Két okból vettem kézbe ezt a könyvet. Egyrészt - főleg történeti szempontból - érdekel a prostitúció, másrészt a fülszöveg alapján egész értelmesnek tűnt a dolog. Tévedtem. Miután átrágtam magam három oldal önfényezésen, kaptam egy rövidsége (16 oldal) és felületessége ellenére is egész érdekes, és gondolatébresztő tanulmányt, utána viszont csak nemereistváni magasságokba törő történelmi bulvár és olcsó pszichologizálás következett. Végig az volt az érzésem, hogy az egész könyv csak azért született, hogy Szöőr Anna felvehesse utána a honoráriumot. (És nem ez volt az első ilyen élményem Kairosz kiadvánnyal kapcsolatban.)

Mielőtt elkezdenétek szakállasbácsizni (mert, ugye az vagyok) leszögezném, hogy abban teljesen egyetértek a szerzővel, hogy a prostitúció undorító. Megvásárolt szexuális szolgáltatás és alázat, tehát NEM LEHET önkéntes, vagy legalább „józan belátás” eredménye, hiába áltatja ezzel magát sok igénybevevő. Szegénység és kiszolgáltatottság, családon belüli erőszak, vagy ahhoz nagyon hasonló prostitualizálás kényszeríti erre az útra a nőket, ritkábban férfiakat és, sajnos egyre gyakrabban, gyerekeket. Azzal is egyet értek, hogy a prostitúció felszámolását a családon belüli erőszak megregulázásával kell kezdeni, és hogy ehhez társadalmi szemléletváltozásra van szükség. És azzal is, hogy teljesen szűnjék meg a nők diszkriminálása (lásd pl. munkaerőpiac), de a mindenre rátelepedő PC miatt egyre divatosabb női kvótát például baromságnak tarom. A problémák ott kezdődnek, hogy Szöőr Anna annyira kitágítja a prostitúció fogalmát, hogy már értelmezhetetlenné válik. Mindenféle anyagi és érzelmi függőséget egy kalap alá véve az egész társadalom elkurvulását vizionálja. (Most egy pillanatra álljunk meg, és vegyük számba, hogy kitől függünk anyagilag és érzelmileg! Megvan? Akkor most mindenki döntse el, hogy prostituált-e, vagy sem!)

Szóval olvastam, néha morgolódtam magamban és akkor becsapott a mennykő: „A keresztény ember monogám.” Na baszd meg, helyben vagyunk! Megérkeztünk az utálatos keresztény felsőbbrendűséghez. Arra azért kíváncsi lennék, hogy az ázsiai szextúrára induló német vagy olasz úriemberek közül hány vallja magát kereszténynek. Elég sok szempontot figyelembe vesz a szerző, csak két dolgot nem lát be. Egyrészt azt, hogy a prostituált szolgáltatását igénybe vevők, nem feltétlenül aljas dögök, hanem sokszor szexuális és lelki nyomorultak, akik nem találnak maguknak önkéntes partnert. (És itt el lehetne gondolkodni a netes párkeresők szerepén, de erről majd később.) Másrészt azt, hogy a keresztény konzervativizmus nem mindenre megoldás. (Sőt, szerintem semmire sem az, de ezt most hagyjuk.)

A könyv második, és terjedelmesebb, részével nem is törődnék. A Habsburgok és az angol uralkodók szexuális életével foglalkozó, összeollózott írások önmagukat minősítik. Az egész könyv összecsapott, a részek között hiányzik a kohézió. A bulvár teljesen felesleges, a nyitó tanulmány lehetne kidolgozottabb.

Kedves Szöőr Anna, pénzt keresni máshogy is lehet!

Hogy ő is ugyanarra emlékezzen

Elina Hirvonen: Hogy ő is ugyanarra emlékezzen (Magvető, 2009) fordította: Houtari Olga (fotó: Olli Karttunen

Már megint egy szomorú skandináv családtörténet, csak ezúttal nem norvég, hanem finn. Elina Hirvonen regénye a családról szól, a családról, mint fikcióról, mint megbomlott, önmagát fölfaló struktúráról. Az elbeszélő Anna családjában egyedül ő „normális”. Testvére Joona mentális betegségben szenved, ami vallási tébollyal párosul, és ezzel a szülei semmit sem tudnak kezdeni. A szülők is gyermekkorukból eredő frusztrációkkal küzdenek, az ő családjaikat a világháború tette tönkre. Az apa hiányától, illetve az apai terrortól szenvedve alakult személyiségük. Csupa-csupa kisiklott élet, és ebből kellene egy működő családot létrehozni. Lehetetlen. A szerepjátszás, a konfliktusok elhallgatása, a lassú elidegenedés óhatatlanul erőszakos robbanásokhoz, és a gyermeki bizalom és ártatlanság elvesztéséhez vezet. Aztán persze mindenkinek bűntudata lesz, pedig senki sem hibátlan vagy ártatlan és senki sem hibás vagy bűnös.

Joona folyamatos kórházi kezelésre szorul, ami semmit sem javít az állapotán. Az apja küzd a tudattal, hogy képtelen volt megérteni és megvigasztalni furcsa fiát. Az anya az elveszett, vagy inkább sosem volt idillt siratja.  Anna olyan kapcsolatokba bonyolódik, amikben az oltalmazó szerepét játszhatja. Így ismerkedik meg Iannel, az amerikai professzorral, aki egy vietnámi háborúban megőrült apa, és egy megaláztatásokkal teli gyerekkor emlékével küszködik, de kettejüknek megváltás lehet ez a kapcsolat.

Torokszorító regény, olvassátok!

Ui.: Jó lenne mindent tudni arról, hogy milyenek voltak a szüleink, nagyszüleink, amikor még nem ismertük őket, milyenek voltak kisfiúnak, kislánynak. És jó lenne emlékezni mindenre a saját gyerekkorunkból, és jó lenne pontosan emlékezni gyerekeink minden szavára és mozdulatára, hogy megérthessük magunkat, ha egyszer majd akarjuk.

Amikor apa másodszor ütött, Joona térdre rogyott. Inge felcsúszott a hátán, apa csizmája a csupasz bőrt érte. - Henri! - anya a nappali ajtajában állt. Az égett sütemény szaga betöltötte a szobát. - Ne! Megsérül a veséje! Anyánál foltos grillkesztyű volt, arcán fekete csík. Apa nyaka sötétvörös. Joonából a nappali szőnyegére csöpögött a vér. Lehajoltam a padlóra és átöleltem Joonát. Félretolt és felállt. Sovány volt és magasabb apánál. Tudta, hogy kell eltörni az ember térdét. Apa elé állt és lábszáron rúgta. Először gyengén, próbaként, hogy lehetséges-e. Apa hátrabillent. Félig felemelte a kezét, és egy pillanatig úgy látszott, mondani akar valamit. A második rúgás olyan volt, mint a karatefilmekben, és szájon találta apát. Vér folyt az állára. A harmadik rúgás a halántékot találta el, és a padlóra döntötte apát. Apa nem szólt egy szót sem. Anya nem szólt egy szót sem. Apa karjával védte a fejét, Joona még egyszer rúgott. Egyenesen a hátába, ugyanoda, ahol ő rúgta meg Joonát. Joona nem ellenkezett, amikor kivezettem. Fogtam a kezét és ráadtam a dzsekijét meg a cipőjét. Felvettem a kabátomat, sapkát és sálat. Anya az ajtóban állt. Még mindig a grillkesztyű volt a kezében. Arcán szürke folttá nőtt a fekete csík."

Mit tudsz Iránról?

Marjane Satrapi: Persepolis I-II (Nyitott Könyvműhely, 2007-08) ford. Rády Krisztina

Alighanem keveset. Még a saját országunkat és a szomszédainkat sem ismerjük, nemhogy az ilyen távoli országokat. Olaj, Khomeini, iraki-iráni háború, arabok – gondolom, a legtöbb embernek ezek jutnak eszébe. Pedig arabok például alig élnek Iránban, a népességnek csupán 2%-a, szemben mondjuk a szomszédos Irakkal, ahol 80%. Az irániak nagy része perzsa, de ők is csak az összlakosság 55%-át teszik ki. Ebből is látszik, hogy egy nagyon sokszínű, soknépességű országról van szó. Élnek itt azeriek, lurok, bahtiáriak, kurdok, örmények, kaskájok és még sokan mások. Valószínű, az etnikai sokszínűség miatt is az állam identitásának legfontosabb meghatározója a vallás. A mohamedán vallás síita ága átszövi Irán mindennapjait. Nagyon leegyszerűsítve a síiták Mohamed vejének és unokaöccsének Alinak a követői. A Mohamed halála után kirobbant hatalmi harcokban Ali mögé állók a próféta családjának trónöröklését támogatták, szemben a szunnitákkal, akik a szabad kalifaválasztás mellett kardoskodtak – szó szerint. A síiták jelentős kisebbségben vannak a mohamedán világban, az összes muzulmánnak csak kb. 10%-a síita. Ők nagyrészt Iránban, Irakban, Libanonban élnek.
Az identitás másik oszlopa a dicső perzsa múlt. A Mezopotámiával szomszédos mai Irán Kürosz, Kambüszész és Dareiosz hatalmas Perzsa Birodalmának része volt. Miután Nagy Sándor meghódította, majd utódai elveszítették a birodalmat a Szeleukidák kerültek ki győztesen a hatalmi harcokból, és megalapították a Pártus Birodalmat, ami hosszú és váltakozó sikerű háborúkba keveredett Rómával. Végül mindketten pórul jártak, a cézárok birodalmát a népvándorlással Európába özönlő törzsek, a pártusokét az arabok döntötték meg (642). Az arab Abbászida kalifák uralma nem tartott sokáig, de ahhoz épp elég hosszú volt, hogy a mohamedán vallás villámgyorsan elterjedjen, főleg a szegények körében. A vallással együtt terjedt a fárszi nyelv használata, ami ma is az ország hivatalos nyelve. Az Abbaszidák bukása után a Bagdadi Kalifátus élén egy sor síita dinasztia váltotta egymást, míg a török Szeldzsukok uralmuk alá nem hajtották (1037-1194), utánuk jöttek a mongolok (Ilhanidák 1335-ig). Ezután pár száz évig törzsek és törzsszövetségek keletről be, nyugatra el, vagy fordítva. Ebből a katyvaszból a síita Szafavidák dinasztiája (1501-1736) emelkedett ki, amelynek sikerült megszilárdítania belső hatalmát, és megtartani területeit az Oszmán Birodalommal szemben, sőt Észak és Kelet felé még terjeszkedni is tudtak. (Még Delhit is bevették!) Ekkor épültek ki az első európai kapcsolatok, többek közt a Habsburg Birodalommal. A jó világ azonban nem tartott örökké, hamarosan nagyobb ragadozók tűntek fel a színen, az oroszok és az angolok. Perzsia több háborúban jelentős területeket vesztett el az oroszokkal szemben, míg az angolok inkább pénzügyi befolyásukat terjesztették ki. A XIX. század második felére az ország gyakorlatilag gyarmattá vált, északi része az oroszok, dél-keleti az angolok uralma alá került, a két országrész között semleges zónát alakítottak ki.
A XX. századba fordulva egyre erősebb lett a gyarmatosítókkal szembeni ellenállás. A síita főpapok által vezetett mozgalomhoz tömegek csatlakoztak, és sikerült elérniük néhány monopólium megszüntetését, és rákényszeríteni a sahhot egy alkotmány kibocsátására. Az I. világháborúban Perzsia független maradt. A háború utáni szovjet inváziót és a horaszáni felkelést kihasználva egy katonatiszt, Reza kán – angol támogatással – államcsínyt hajtott végre. Reza Pahlavi több reformot hajtott végre az oktatásban, a hadseregben, a jogrendben, európaizálta az öltözködést, az ország hivatalos nevét Perzsiáról Iránra változtatta, de ezekkel az intézkedésekkel kivívta a síita papság ellenszenvét. Hogy némileg függetlenítse magát a britektől a náci Németországhoz közeledett, ennek eredménye azonban orosz-brit megszállás lett. A sah kénytelen volt fia, Mohammed Reza Pahlavi javára lemondani a trónról. A II. világháború után az ország egyre inkább amerikai befolyás alá került. Az ez ellen fellépő Moszadek miniszterelnököt a CIA puccsa buktatta meg 1953-ban. 1963-ban a sah meghirdette az ún. fehér forradalmat, ez egy modernizációs program volt némi földosztással, sok-sok iparosítással, női választójoggal. A világi hatalom megerősítése és az amerikai katonai jelenlét ellen tiltakozó Khomeini ajatollahot száműzték. 1969-ben vallásos, de világi életvitelt folytató családban megszületett Marjane Satrapi, aki gyermekkorában próféta szeretett volna lenni. A hetvenes évek elején bekövetkezett olajárrobbanás a külföldi cégeknek és egyes iráni csoportoknak hatalmas bevételeket hozott, a többségnek azonban ebből a gazdagságból nem jutott más, csak a „botrányosan” viselkedő külföldiek. A sah katonai diktatúrája 1978-ra tömegeket fordított a rendszer ellen. A polgári liberálisok, szocialisták, és a vallásos ellenzék egyszerre lépett fel ellene. Utóbbiak voltak többen. A sahnak menekülnie kellet, és 1979-ben kikiáltották a fundamentalista Iráni Iszlám Köztársaságot. Az új rezsim nem sokat vacakolt, sorra bebörtönözték vagy kivégezték a sah embereit, a kommunistákat vagy bármiféle ellenzékit. A Khomeini vezette országban bevezették az iszlám törvénykezést, a saríát. A nyilvános élet minden területét állami-vallási ellenőrzés alá vetették. Megszüntették a koedukált iskolákat, bevezették a kendőviselést, betiltották a kártyázást, a borfogyasztást, az ünnepek nagy részét. A világias életet élőknek ez a képmutatás és színlelés időszaka volt. Az államnak nem tetsző viselkedés visszaszorult az elfüggönyözött lakásokba, de ott sem voltak biztonságban, mert a forradalmi felügyelők bárhol ellenőrzést tarthattak. Közben 1980-ban a szomszédos Irak megtámadta Iránt, amivel egy nyolc éven át tartó eszement és kegyetlen háború vette kezdetét, aminek csaknem egymillió iráni esett áldozatul. 1984-ben Marjanét szülei Ausztriába küldték a vallási terror és a bombázások miatt lakhatatlanná vált Teheránból. A kamaszkorral küszködő lány teljesen idegen környezetbe került, elveszítette identitását. Khomeini halála után (1989) óvatos nyitás következett be az ország politikájában, de elsősorban külpolitikai és gazdasági téren, az emberek élete nem sokat változott. A háború után Marjane is hazatért, újra meg kellet szoknia a síita hétköznapokat. Huszonegy évesen férjhez ment, hogy együtt élhessen a szerelmével, házassága azonban hamar tönkrement. Az egyetem elvégzése után azonnal visszatért Európába, Franciaországba. Az 1997-es elnökválasztáson meglepetésre a mérsékelt Mohhamed Hatemit választották meg elnöknek, de a háttértben továbbra is a síita főpapok irányították az országot.
És most? Mi lesz Iránban?

A könyv? Remek volt, olvassátok!