Műrepülés

Marcel Möring: Műrepülés (Noran, 2005. Fordította: Gera Judit)
[4 műrepülő mutatvány]

Tizenöt évesen egy vitorlázógéppel meglépni a megszállt Hollandiából: menő. 

De otthagyni zsidó szüleinket: nem menő. Igaz velük együtt táborban meghalni sem menő. 

Pilótakiképzést kapni és harcolni a nácik ellen: menő. 

Később permetezőgéppel, leszállás közben összeütközni egy tehénnel, és ebbe majdnem belehalni: már nem annyira menő. 

Sebesült angol ejtőernyőst menteni: menő. 

Ápolónőként beleszeretni az összetört permetezősbe: menő. 

Elájulni, amikor elkezdik műteni: nem menő. 

Egy játékbolt fölött lakni, és este összeszerelni egy repülőmodellt: menő. 

De összeszerelni ötszázat, darabját fél guldenért: már nem olyan menő. 

Étteremkritikussal étterembe menni: menő. 

Ösztönös szakácszseninek lenni: menő. 

Magabiztosnak és lazának lenni: menő. 

Gyerekkori burokban felnőni: menő. 

Látni, ahogy ez a burok megreped: nem menő.

Gyerekként tudni, hogy a szüleink menők: menő. Később érezni, hogy nagyon nem menők: nem menő, aztán rájönni, hogy talán mégis menők: menő.

Összecsapni egy regény végét, és kielégületlenül hagyni az olvasót: nem menő.

Mit szaglászik itt?

A szaglás az olyan gyanús. - Mit szaglászik itt?
Meg olyan állatias is. Ha igazán érezni akarod a szagokat, négykézlábra kell állnod, mert a legtöbb a talajhoz közel jobban érezhető.
Meg lesajnált is. Állítólag, mióta felegyenesedve járunk nincs is szükség rá, mert mindent remekül látunk. Hátrafelé is mi?
Platón azért kárhoztatta, mert elgyengíti az embert. A bujaság, a testi vágy érzékszervének tartotta. Később egyszerűen gusztustalannak találták a szagokat, és lehet, hogy a kortársak szaga indokolta is ezt, mindenesetre a szaglás kutatása is sokat váratott magára a fennálló averziók miatt. Pedig a szagok körülvették már az ősembert is, de még milyenek, te jó ég! A középkori városok csatorna – szemét – rothadás – ember bűzéről már ne is beszéljünk.
A szaglás körüli miazmás ködöt végül épp a miazmák kezdték eloszlatni. A 18. századtól az orvosok egyre többet foglalkoztak a rossz levegővel, az ártó kipárolgásokkal, megkezdődött a szagok kutatása, de csak a 19. század végére vált általános meggyőződéssé, hogy nem a rossz szagú levegő ártalmas az egészségre, hanem az illatos vagy szagtalan környezetben is előforduló kórokozók. Mindenesetre a bűz évszázadait lassan felváltották az illatok.
A szagok és a szaglás kutatása a már meglévő lelkesedés ellenére is nehezen haladt. A szagokat nehéz befogni, porciózni, tárolni és így kutatásra alkalmassá tenni. A szagok érzékelése hatalmas egyéni különbségeket mutat, míg látni, többnyire, ugyanazt látják az emberek. Az érzékelés intenzitásán kívül nagy különbség van még a szagok minőségének megítélésében is. (Például vannak olyan emberek, aki szerint a fővő kelkáposztának illata van.) A szagérzetek nyelvi kifejezése is problémás. Nehéz egységes szagterminológiát kialakítani. A szaglás sokkal szorosabb kapcsolatban áll az agy ősi részeivel, a limbikus rendszerrel és agytörzzsel, mint a neokortex-szel. Ebből is adódik, hogy inkább az érzelmekre, mint az értelemre hat. Tudat alatt viszont gyakran befolyásolják viselkedésünket a különböző szagingerek.
Ebben a könyvben alaposan körüljárják a szaglás fiziológiáját, a szagok felosztási lehetőségeit, az emlékezetre és viselkedésre gyakorolt hatásait, az életkorral változó szagérzékenységet, valamint a szaglással kapcsolatos betegségeket. Mindezt élvezetes, de tudományos stílusban
Szagoljatok bele, érdemes.

Vroon - Van Amerongen - De Vries: A rejtett csábító: a szaglás pszichológiája (Korona, 2005) fordította: Varga Orsolya, a magyar kiadást szerkesztette: Olcsai Éva

Semmi pánik, ez csak egy pénisz!

18+

Úgy gondoltam, így negyvenévesen már ideje kézbe venni…, hát valami komoly falloszológiai munkát, nem csak olyan irodalmi faszveréseket, mint Moravia, vagy Cela regényei. (Én és őkelme, Az archidonai bájdorong...)

Így aztán nekiláttam, és nem mondhatnám, hogy megbántam a dolgot, de valami jobbra számítottam. Nekem kicsit sok volt a közhelyes pszichológia és kevés a kultúrtörténet. 

Utóbbi nagyjából kimerült annak taglalásában, hogy az egyistenhívő vallásokban nevelkedő férfiak évszázadokon át szerszámukat nem ecsetnek, hanem fegyvernek használták, ezzel tartva elnyomás alatt a nőket. Pedig szegény hímek csak az elnyeletéstől való félelmüket igyekeztek kompenzálni. Fiziológia tudatlanságuk miatt a nőt pusztán edénynek tekintették, és nagyjából basztak rá, hogy jó-e neki vagy sem.

De ők sem jártak sokkal jobban, mert hitük eltiltotta őket munkaeszközük alapos megismerésétől és szabad használatától. Így aztán maradt a fantázia és annak olyan sajátos gyakorlati megvalósításai, mint pl. a boszorkányperek. Csak gondoljatok bele: az ördög fasza mindig hatalmas és acélkemény. Mi más ez, mint minden férfi vágya. (Mondjuk azzal, hogy villás és horgas már nem nagyon tudok mit kezdeni.)

És az urológia is fontosabb szerepet kapott, mint a kulturológia, de ebben legalább voltak érdekes részek. Az összes mi, miért és hogyan kérdésre megkapjuk a választ és közben gazdagabbak leszünk olyan alapvető ismeretekkel, hogy (figyelem reménybeli férfiszopránok!) a kasztrálás nem garantálja az angyali hangot, de még a vágytalanságot sem. És a vággyal együtt az erekció képessége is megmarad. (Hát, ez szívás kedves szultánok!)

Mindent összevetve: nekem, mint gyakorló pénisztulajdonosnak nem okozott különösebb mereve meglepetést, de azért sok érdekességet megtudtam belőle.

(Tudtátok például azt, hogy a pénisz el is törhet?! Na tessék, még egy dolog, ami miatt aggódhatunk!)

Bo Coolsaet: A szerelem ecsetje: a pénisz élete és munkássága (Magvető, 2000) fordította: Damokos Katalin

A mecset ura

Kader Abdolah: A mecset ura (Nyitott Könyvműhely, 2009) fordította: Wekerle Szabolcs

Szögezzük le az elején: én rühellem az egyházakat, a fundamentalistákkal pedig végképp tele a hócipőm, legyenek bármilyen vallásúak, vagy politikai hitvallásúak. Nagyon nem szeretem, ha meg akarják nekem mondani, hogy mit gondoljak, miben higgyek; mi nem vagyok, ha nem értek egyet velük.
Ha valahol, valamikor a történelemben előfordult, hogy az egy főre eső fundamentalisták aránya nagyon közel volt az egyhez, akkor az Irán, Khomeini idejében. Ebben, és az ezt kicsivel megelőző időszakban játszódik Abdolah regénye, az 1969 és ’89 közötti években.
1969-ben született Marjane Satrapi, a másik ismert Irán-krónikás. (A Persepolis kapcsán írt gyorstalpaló Irán-történetemet esetleg érdemes elolvasni.) Satrapi teheráni, világi életmódot folytató családjához és környezetéhez képest egész más Irán-képet fest Kader Abdolah.
A mecset ura nagyrészt egy Szenedzsán nevű városkában játszódik. A mecset ura Aga Dzsán a környék legtekintélyesebb embere, jómódú szőnyegkereskedő, akinek nyolcszáz éves, rokonoktól nyüzsgő háza egybenőtt a város legfontosabb mecsetjével. Az ő tiszte az imám kiválasztása és felügyelete, ő irányítja a bazár életét, beleszólása van a helyi közigazgatásba. Aga Dzsán mélyen vallásos ember, de a hitet belügyeként kezeli, még családja tagjaira sem erőlteti rá, testvére Noszrat teljesen vallástalan ember (ennek ellenére Khomeini belső köréhez tartozik majd). A mecset házának életét a vallás, a hagyomány, a szertartások, és a mozdulatlanság határozza meg. A legendák és a mesék a mindennapok részei. Az évek telnek, de az idő áll. A házban jó hangulat és viszonylag szabad szellemiség uralkodik, a nőket megbecsülik. A házon kívül azonban változik a világ. Mohamed Reza sah uralma alatt sokat modernizálódik, liberalizálódik Irán. Egyre többen hallgatnak rádiót, néznek tévét, és ismerkednek a nagyvilággal. A nők leveszik a csadort, moziba és nőgyógyászhoz járnak. De nem mindenhol, az ország egyes városai, vagy akár városrészei élesen elkülönülnek egymástól. A nyugatosodás és liberalizáció szimpatikusnak tűnhet – legalábbis nekem  –, de azért azt nem szabad elfelejteni, hogy Reza sah rezsimje a hadsereg és a titkosszolgálat hatalmán alapult.

A világról sokáig tudomást nem vevő házat is eléri a változás. A müezzin fia (Sahbal – az író alteregója) a nyitottságot, az érdeklődést csempészi be a falak közé (és később a balos forradalmiságot is), az új imám pedig az ajatollahok harcos vallásosságát. A nagypolitika és az egyes ember életének eseményei felgyorsulnak. Egymást érik a tragédiák az országban és házban.
A szerteágazó családi krónikában sok minden történik a szereplőkkel, amit most nem fogok részletezni. Egy biztos, az iszlám forradalom és az Irak elleni háború után nem maradt ember Iránban, akinek ne változott volna meg az élete. A korrupt, velejéig romlott, de a magánéletbe bele nem szóló rezsimet felváltotta egy magát tisztának hirdető, de aljas, képmutató, és kegyetlen vallásos diktatúra, ahol az ellenzékieket, másként gondolkodókat tárgyalás nélkül végezték ki, ahol súlyos büntetés járt a legkisebb szórakozásért, vagy egy kivillanó hajtincsért. Sok iráni számára az iszlám az élet keretéből és értelméből, annak ellenségévé vált.
A mecset ura nem jó (esztétikai élményt nyújtó) irodalom, de jó könyv, fontos krónika. (Mint mondjuk ezek is: Jóakaratúak, Párbeszéd a halállal) Mindig döbbenetes látni, olvasni, ahogy egy erőszakos hatalmi és megtorló gépezet mozgásba lendül és mindent letipor maga előtt. Még a saját híveit is.

Eltapos a világ, ha útjában vagy

Thomas Rosenboom: Közmunkák (Gondolat, 2009) fordította Tálasi Zsófia és Gera Judit

Thomas Rosenboom regénye a XIX. század végére visz minket. Abba a korba, amikor az ipari forradalom bányáival, gyáraival, vasútvonalaival fölzabálja a régi Európát, de ezzel egy időben pályaudvaraival, múzeumaival, koncerttermeivel, sugárútjaival, áruházaival megszüli az újat. Ez a nagy társadalmi, világszemléleti változás maga alá gyűri Rosenboom antihőseit is. Eltapossa őket a modernizálódó világ, nem azért mert rosszak, vagy ostobák, csak útban vannak.
Az unokatestvérek, Anijs és Vedder, utóvédharcokat folytatnak, hogy megmentsék egzisztenciájukat, ne lássák fölöslegesnek egész addigi életüket. (Tulajdonképpen teljesen aktuális, csak tessék behelyettesíteni az ipari forradalmat, információsra.)
Anijs vidéki patikus, aki fontos szerepet tölt be a kisváros életében, és nem csak gyógyszereivel, hanem közösségi munkájával is. Ő az egyetlen, akit valóban foglalkoztat a város határában élő tőzegbányászok nyomorúsága. Elégedett az életével, de egy fiatal, diplomás gyógyszerész megjelenése véget vet boldogságának. Vedder autodidakta hegedűkészítő, akinek legfőbb öröme a kikötőre és a halpiaci sürgés-forgásra néző háza, de a kilátást egy nap eltakarja az új pályaudvar egyre magasodó épülete, és hamarosan a háza is veszélybe kerül egy hotel építése miatt. Vedder háza a régi, sikátorokkal átszőtt Amsterdam jelképévé válik a regényben.
Mindkét idősödő úr kissé fontoskodó alak, túl sokat foglakoznak önmagukkal, kisebbrendűségi érzésükkel birkóznak, hódolattal tekintenek az őket és életformájukat feleslegessé tevő modernitásra, a kisemberek álmát álmodják a nagyságról. Szimpatikus esendők. Új szerepeket keresnek. Anijs egyre jobban belemerül a tőzegláp életébe, az ott élő nyomorultak szemében ő a megváltó. Vedder az igazság bajnokaként Veritas néven ír olvasói leveleket az amszterdami lapokba. Anijs ráveszi Veddert, hogy a házáért kapott pénzt fektesse be a tőzegbányászok kivándorlásába. Veddert azonban elkapja a hév, nem tud megállapodni a szálloda építőjével, és egy nap arra ébred, hogy a házát körbeépítették. A nagy terv így csaknem kútba esik, de a nincstelenként Amerikába érkező kivándorlókat felkarolja a holland közösség, így jótevőik szerencsétlenkedése és bukása ellenére az ő életük jó felé fordul. Ők megtalálják új helyüket a megváltozott világban.
Anijs és Vedder sorsa megmutatja, hogy a szolidaritásnak, az erőfeszítésnek akkor is van értelme, ha ügyetlen és sikertelen.
Rosenboom regényének vannak valóságos kiindulópontjai. A tőzegbányászok kivándorlását segítő patikust létező személyről mintázta, Vedder háza is létezik, ma is látható a Victoria Hotel homlokzatában. Rosenboom finoman cizellált stílusa, az aprólékos leírások, a lélekbúvárkodások, a szereplők önreflexiói gyönyörű kézműves munkához teszik hasonlóvá a regényt.
Ismét egy remek könyv az Akcentusok sorozatból. Ezek után már joggal vádolhattok elfogultsággal.

Az Akcentusok sorozatban eddig megjelent könyvek:
Bernlef: Agyrémek
Ferdinand Bordewijk: Karakter
Willem Elsschot: Sajt; Lidércfény
Marga Minco: Az üveghíd
Nescio: Az élősködő; Titánok; Költőcske
Leon de Winter: Supetex
és a Közmunkák

A Victoria Hotel. Felnagyítva jól látszik a homlokzatba beépített két régi ház, amelyek tulajdonosával nem sikerült megegyeznie az építtetőnek.

Lehet-e Porschét vezetni Auschwitz után?

Leon de Winter: SuperTex (Gondolat, 2008, Akcentusok sorozat) ford. Gera Judit

rajz: Siegfried Woldhek

Adorno szerint Auschwitz után nem lehet verset írni. Jól hangzó mondás, csak semmi értelme. Mindenesetre Leon de Winter nem is verset írt, hanem Memorbuch-ot, az Emlékezés Könyvét. Leon de Winter csaknem tíz évvel a háború után született olyan apától és anyától, akik családjukból egyedüliként élték túl a koncentrációs tábort, és még csak tizenegy éves, amikor az apja meghal.
A SuperTex főhőse Max Breslauer már felnőtt, amikor elveszti apját. Simon Breslauer – és felteszem de Winter apja is – a holokauszt túlélő egyik típusát testesíti meg, a feltörekvő üzletembert, akiben nagyon erősen dolgozik a bizonyítási vágy. Nem foglalkozik a múlttal – bár minden vitában ez a végső érv –, így nem is tudja feldolgozni, és annak terhét átörökíti gyerekeire, akik az elhallgatásoktól, sejtésektől szenvedve szorongóvá válnak. Az apák kielégítetlen vágyaikat, megvalósulatlan álmaikat fiaikon keresztül akarják átélni, akkor is, ha nekik más elképzelésük van az életről. Az anyák pedig igazi jiddische mámék lesznek, akik úgy viselkednek, mintha a kozákok Amsterdam kapui előtt állnának.
Max látszólag sikeres üzletember, kis túlsúllyal, de szép szeretővel, ám egy apró hiba is ki tudja hozni a sodrából, hogy aztán kis híján halálra gázoljon egy fél haszid családot. Ez a megrázkódtatás viszi vissza az analitikusához, akihez apja halála után is járt. Max szinte egész nap beszél, és a hosszú analízis során fény derül neurózisára, elfojtásaira, identitásválságára. A Max elbeszéléséből előbukkanó szereplők – apja, anyja, öccse, szerelme, szeretője – egy-egy zsidó sors megtestesítői. Történeteik összefonódnak, egymásra utalnak, így lesz a SuperTexből supertext.
Ez a regény leginkább a bűntudatról, és az identitás kereséséről, megőrzéséről szól – és ebben a műfajban a zsidók nagyon jók. Egyszerre lehet rajta nevetni és sírni, egyszerre karikatúra és emlékmű.
De Wintert hazájában gyakran éri az a vád, hogy kiárusítja zsidóságát. Kíváncsi vagyok, vajon ezek az emberek mit szólnak Woody Allenhez.

„Ott álltunk, a kisebbik haszid fiú meg én, s néztük, hogyan távolodik a mentő. Mögöttünk az elcsúfított Porsche, mi az úttest kellős közepén, kora reggel.
Amikor a mentő eltűnt a láthatárról, a gyerek megkérdezte: – Hogyan lehetséges, hogy egy zsidó szombat reggel ilyesmit képes előidézni? Maga nem tartja be a törvényeket.
– Nem – Ez volt minden, amit mondhattam.
– Egy zsidónak be kell tartania a törvényeket. – mondta a fiú.
– Igen – válaszoltam neki.
– Mózes hatszáztizenhárom szabályt kapott – oktatott a gyerek –, háromszázhatvanöt tilalmat, kétszáznegyvennyolc parancsot. A jó zsidó ezeknek a szabályoknak megfelelően él.
– Na persze, kisebb gondom is nagyobb. Még hogy több ezer évvel ezelőtti szabályokkal foglalkozzam. Ráadásul egy sivatagi nép szabályaival.
A gyerek felemelte a mutatóujját, és fenyegetően integetett felém.
– A levegő, amelyet belélegzünk, az új talán? Fejünk felett a nap ma született?
Mit mondhattam?
– Indulnom kell a zsinagógába. Az Úr bocsásson meg magának.
Fontossága teljes tudatában vonult el, apró, gyors léptekkel. Az utca sarkán egy pillanatra visszafordult. Láttam, hogy megáll, és megvető pillantást vet az autómra.
– Hogy kerül egy zsidó egy Porschéba? – kiáltotta fejcsóválva. Aztán továbbment.”

„Zsidó vagyok, egy Porschéban parádézó zsidó. Josselének igaza van: szörnyeteg vagyok, egy szárnyas-pikkelyes lény, amely se repülni, se úszni nem tud.”

„– De magát zsidónak nevelték!
– Igen, zsidónak, de inkább erkölcsi értelemben, bizonyos szokásokkal és a súlyos, elementáris múlttal megspékelve. De Max Breslauerként azért nyugodtan járhattam moziba, és a Dynasty étteremben gond nélkül rendelhettem magamnak oldalast, anélkül, hogy úgy éreztem volna, bármit is megtagadtam az identitásomból. Egyszerűen csak arról van szó, hogy a zsidók családjához tartozom. Ez egy család, ott, Izraelben. Azok a nagyszakállú, pajeszos férfiak (…) azok is a családhoz tartoznak, akármilyen bolondoknak is tartom őket. A család család marad. Valahogy úgy, mint a Keresztapában. (…) De én itt élek! Holland vagyok! (…) Egyszerű ügyvéd voltam, nem is rossz ügyvéd, aki beleszeretett egy lányba, aki szintén a családhoz tartozott, de aki olyan válaszokat keresett, amelyeket én nem tudtam megadni. Én még csak a kérdéseket sem fogalmaztam meg, amelyek őt gyötörték.
– Miféle kérdéseket?
– Ki vagyok én, mit csinálok ezen a földön, hová igyekszem, mindenre választ akart kapni.
– Maga nem tesz fel ilyen kérdéseket?
– Értelmetlenek.
– Azért még felteheti őket.
– Én ugyan nem.”

„Itt, Casablancánban kívülálló vagyok, Max, és ez a zsidóság lényege. Én vagyok az idegen, a másik, a kalapos-kabátos különc. Az egyetlen, akihez tartozom: Ist-n.”

Agyrémek

Egy idős férfi áll az ablaknál, elmerülten nézi a téli tájat, miközben felidézi apja alakját, akire jól emlékszik, de arra nem, hogy milyen nap van és hány óra.
Maarten szellemi leépülése viharos gyorsasággal zajlik, hiába próbálja letagadni. Ő maga meséli el a történetet, szinte hihetetlen pontossággal ábrázolva a szétcsúszás folyamatát. Tudatánál van, de „nincs jelen", elveszik, eltéved - egyelőre még csak képletesen. Emlékei összekeverednek a valósággal, egymásra vetülnek. Zárkózott lesz, bátortalan, már a mindennapi tennivalók is gondot okoznak neki, félni kezd az idegenné váló világtól.Már évek óta nyugdíjas, egy reggel mégis munkába indul és végül betör egy nyaralóba. Felesége orvoshoz viszi, de egyre romlik az állapota.

Már nem lehet magára hagyni, „átcsúszik a gyermeki státusba"*. Egyik pillanatról a másikra vált élete idősíkjai között, de amikor a jelenben van tisztán látja állapotát. „Feldarabolódom belül." - mondja.

Bernlef** megrázó és elgondolkodtató könyvet írt egy ember széthullásáról. Nagy szavak nélkül, a hétköznapi történéseken keresztül mutatja meg a tragédiát, és hívja fel figyelmünket a birtokunkban levő nagy kincsre, tiszta tudatunkra.*

Szerintem remekmű!

* Buda Béla előszavából
**Bernlef: Hendrik Jan Marsman holland író, költő, fordító egyik álneve. Az „igazi" Bernlef 8. századi fríz költő volt, a germán világ első névről ismert poétája, akinek művei sajnos nem maradtak fenn. A regény a Gondolat kiadó Akcentusok című, holland irodalmat bemutató sorozatában jelent meg, Wekerle Szabolcs kiváló fordításában, Buda Béla elő-, illetve Gera Judit utószavával.
Bernlef: Agyrémek (Gondolat Kiadó, 2008)

fotó: Marco Bakker