Egy undorító szőnyeg

Daša Drndić: Leica formátum (Nyitott Könyvműhely, 2010. Fordította: Radics Viktória)
[4 és fél letörölhetetlen szégyenfolt]

Olyan ez a regény, mint egy nagy, nehéz, öreg, sötét és ronda szőnyeg, az évtizedeken át belerakódott porral és gyanús eredetű, megszáradt foltokkal. Egy visszataszító darab. Gusztustalan a mintája is. Ha jobban megnézed, vannak benne szép motívumok is, de a legtöbb undorító. Vérbaj, emberkísérletek, háborúk. 

Ezek vonulnak végig a könyvön, motivikus összefüggéseket teremtve a szétszórt részek között, amik Drndić szerint csak „selejtek”. Ezeket a selejteket – selejt írásokat és „selejt” embereket - fűzi össze egy regénnyé, több különálló cselekményszálat szőve össze lazán, vezérszálként a felejtést, az emlékezetkiesést, a „fugát” használva. Danilo Kiš után ez lehetne a Felejtés enciklopédiája. Egy gonosz mese a széthulló, felfoghatatlan és kegyetlen világról. 

Néhány szálat elég hosszan vezet. A saját családja sorsát, egy a tízes években kivándorlásra készülő szifiliszes orvosét, és a folyton a múltjában élő városét, Rijekáét. Néhány szálat épp csak megmutat, befűz, hogy aztán pár oldal után szétbomolva eltüntesse. 

A sok borzalom ellenére szép ez a regény. Drndić szépen ír. Ahol az kell, ott durva, ahol az, ott finom. 

Az embernek semmi kedve letelepedni erre a szőnyegre és elnézegetni a mintáját, de időnként szembe kell nézni vele.

Lehet, hogy novella

Olja Savičević Ivančević: Lehet, hogy novella (Nyitott Könyvműhely, 2010. fordította: Kollár Árpád)
[4 lassú nyári délután]

Hétköznapi események, apró rezdülések, váratlan költői húzások, és néha szürreálisba hajló apróságok jellemzik O.S.I. novelláit. És némi nosztalgia.
Jó kötet. Nekem az eleje tetszett a legjobban, az első öt-hat írás, ami leginkább személyesnek tűnik.
Az emberek gyakran veszítik el e gyerekkorukat, a számukra fontos színtereket, ezekből időnként nem marad más, mint a felidézés lehetősége.
Az egy-két száz évvel ezelőtti állapothoz képest nagyon nagy a társadalmi mobilitás - hol önként, hol kényszerből. Az emberek egyre ritkábban élik le azon a helyen az életüket, ahol megszülettek, felnőttek. És minden költözéssel elveszítünk valamit. Akár egy országot is. Sőt országot veszteni úgy is lehet, hogy az ember egy tapodtat sem mozdul a szülőföldjéről – erre a 20. század számos példával szolgál. Lehet, hogy a határokat tologatják a fejünk fölött.
Lehet, hogy a körülöttünk lévő ország változik meg gyökeresen. A náci Németországban, vagy bármelyik kommunista diktatúrában felnövők anélkül vesztettek el egy országot, hogy akár egy lépést is tettek volna. Egyikért sem kár, persze.
Az ezredvég országvesztesei, akiknek irodalmára ez a trauma meghatározóan hat, a posztszovjet, és posztjugoszláv írók. És főleg az utóbbiaknál figyelhető meg – érthető módon – az elveszett paradicsom utáni nosztalgia, mert ők nem csak egy élhető országot veszettek el, hanem egy – sok – illúziót is.