Elsodort világok

Risto Isomäki - Jussi Kaakinen: Elsodort világok - képregény (Nyitott Könyvműhely, 2010. Fordította: Lerch Bella)
[5 olvadó metánjég mező]

Meg kell mondjam, nem vagyok egy harcos környezetvédő. Nem gyűjtök szemetet erdőkben, nem mentek békákat, nem osztogatok szórólapot, nem alkotok élő láncot atomerőművek körül.  Lelkifurdalásom is van emiatt, ezért amit lehet, megteszek: szelektíven gyűjtöm a hulladékot, csak akkor megyek autóval, amikor muszáj, energiatakarékos izzókat használok és kikapcsolom az elektronikus berendezéseket a gyerekeim után, nincs légkondi a lakásomban, és nem dobok el az utcán még egy csikket sem. De sokszor érzem úgy, hogy ez kevés, hogy az már nem elég, ha magunk után eltakarítjuk a hulladékot, főleg akkor nem, amikor a „nagyok” – vállalatok, kormányok – csak a szép deklarációkban foglalkoznak a környezettel.
Nem vagyok természettudós sem, ezért csak kapkodom a fejem, amikor globális felmelegedésről, ökológia katasztrófákról olvasok egymással homlokegyenest ellentétes szakértői véleményeket. Valahogy nehezen hiszem el, hogy egyszer csak elpusztul, vagy lakhatatlanná válik ez az egész kóceráj, biztosan azért, mert még nem szembesültem komoly katasztrófával. A globális felmelegedést is csak azóta tudom elképzelni, hogy milyen is lehet, amióta láttam egy gleccsert – pontosabban nem láttam –, ami ötven év alatt eltűnt.
Amit viszont tudok, hogy az egész bolygó néhány száz, na jó néhány ezer ember miatt szív, akik atomgazdagra keresik magukat a kőolajon és társaikon. Fogalmam sincs, mennyivel lenne drágább az elektromos áram, ha megújuló energiaforrásokból állítanák elő, de előbb-utóbb ezt az árat meg kell fizetni.
A nyugati életforma rengeteg energiát követel, és rengeteg szemetet termel. Gondoljatok csak bele, hogy mennyi fogyasztó működik otthon egész nap magára hagyottan – hűtő, bojler, készenlétire hagyott tévé, számítógép –, és mennyi fölösleges kilométert teszünk az autóinkba – sok olyan embert ismerek, aki néhány száz métert is rest legyalogolni. Nem tudom, hogy mennyi energiát termel egy szélerőmű, egy ár-apály erőmű, hogy mennyire közeli jövő a hidrogénnel, vagy biometánnal hajtott autó, de dolgozni kell ezeken emberek!
Sebezhetőek vagyunk. Ha valaki lenyomja a főkapcsolót, nekünk annyi, ezzel együtt nem hiszem, hogy a civilizáció káros lenne, csak meg kell találni a helyes mértéket. És vigyázni kell a könyvtárakra, mert az elektronikusan tárolt tudással semmit sem érünk, ha nincs áram, vagy internet.
Ha annak a forgatókönyvek, amit Isomäki felvázol, csak a tizede igaz, már akkor is kurva nagy szarban vagyunk.

Január könyvtárosa

A Behajtó.

Két öreg szivar

Umberto Eco – Jean-Claude Carrière: Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől (Európa, 2010) fordította: Sajó Tamás
[4 ősnyomtatvány]

Két öreg szivar beszélget:

Észrevette már, milyen rosszul főznek itt?

Igen! És milyen kis adagokat adnak!

Igaz, hogy itt többnyire könyvekről folyik a társalgás, de ezzel a régi viccel elég jól leírható a szituáció. Két öreg szivar, két intelligens és művelt öreg szivar, elmondja, mit gondol a könyvekről az ősnyomtatványoktól az e-könyvig (Mondjuk az utóbbiról nincs sok mondanivalójuk, pedig a fülszöveg mintha ezt ígérte volna.) És ennek kapcsán olyan egyetemesebb dolgokról is szó esik, mint a kultúra lepárlásának folyamata; az új formanyelvek elsajátításának nehézségei; a megőrzés és ezzel együtt a szűrés/felejtés fontossága; a szabadság és diktatúra egymáshoz való viszonya; vagy Francesco Totti problémás kapcsolata a villanykörtékkel.

Hát igen, elég gyakran elkalandoznak az urak, de nem baj, mert olyankor a legszórakoztatóbbak, még úgy is, hogy időnként ordas nagy baromságokat beszélnek, de szerencsére az öniróniájukat nem hagyták a több tízezer kötetes magánkönyvtárukban. (A jó édes anyukájukat!)

Szóval szerintük azon kívül, hogy minden túl gyorsan változik, és ebben igazat kell adnom nekik, rendben vannak a dolgok. Az emberek egyre többet olvasnak, vagy legalábbis egyre többet forognak könyvek körül, és a könyvvel valami olyan tökéletességet talált fel az emberiség, mint a kerék, amin még jó ideig nincs értelme változtatni.

Ezzel együtt, lehet, hogy eltűnnek majd a könyvek, mint ahogy eltűntek az agyagtáblák, a papirusztekercsek, a pergamenre írt volumenek, és a kézírásos kódexek is az évszázadok alatt. Két dolog viszont nem tűnt el: a tudás rögzítésnek igénye, és képzeletünk, szellemünk megosztásának vágya.

Templomosok a Balatonon

Bíró Szabolcs Sub Rosa (Median, Pozsony, 2010)
[4 templomos lovag]

Az egészről Umberto Eco tehet!
Amikor a nyolcvanas években a Történelmi Templomos Lovagrend megbízásából, és a Jedi Tanács jóváhagyásával megírta előbb _A rózsa nevét_, majd _A Foucault-ingát_, talán nem is volt tisztában vele, micsoda lavinát zúdít a könyves világra. A lavina lassan indult. A Vatikán persze most is későn ébredt, de azért húsz év szundikálás után megbízta a sikertelen popzenész Dan Brownt, hogy a nevükben – és az Új Templomos Lovagrend, a Rózsakeresztes Szövetség, az Oriens Nagypáholy, és a Budhista Világtanács jóváhagyásával – megírja a válaszokat. Ezek után gyorsult fel a lavina, köszönhetően az Egyetemes Világmarketing Zrt áldásos működésének.
Azóta sorra bújnak elő a templomosok a világ különböző helyeiről. Lehet az harlemi nyomornegyed, lisszaboni gettó, vagy akár, mint ebben az esetben, Balaton-felvidéki templomrom.
És ezzel megérkeztünk ennek a könyvnek az egyik erényéhez: végre felteszi Magyarországot a Nagy Templomos-Összesküvés Térképre. (További erénye, hogy meg sem próbálja bebizonyítani, hogy a nagymesterek többsége magyar származású volt.)
És még erények:
A szimpatikusan amatőr és időnként kellően ostoba főhős, aki alkalmanként már-már Langdon paródiájának tűnik. (Derékszög. Ééérted!?) Aztán az írói hozzáállás, mert nem akarja azt sugallni, hogy néhány régi könyv nem csak a kutatókat és a gyűjtőket hozza lázba, hanem megváltoztatja az egész világot.
Érdekes, de egy kicsit kidolgozatlan mese, és mert mese, megbocsátható a néhány logikátlanság.
Azért egyszer szívesen elolvasnék egy hihető történetet is valami templomos összeesküvésről.

Könyvtáros cuccok

Via Zazzle.

A királynő olvas

Alan Bennett: A királynő olvas (Magvető, 2009) fordította: Rakovszky Zsuzsa

„- Az a benyomásom, Fenséges asszonyom, hogy jóllehet az olvasást nem lehet kimondottan elitistának bélyegezni, mégsem a megfelelő üzenetet küldi a nyilvánosság számára. Némileg kirekesztőnek hat.
 - Kirekesztőnek? De hát az emberek többsége tud olvasni!
 - Tudnak, Fenséges asszonyom, de nem vagyok biztos benne, hogy meg is teszik.
 - Ez esetben, Sir Kevin, én példát mutatok nekik!”

No nem volt ez mindig így. Az angol királynő sem volt egy nagy olvasó, nem is igen ért rá a sok gyáravatás, vízesésszemlélés, fogadás, stb. miatt. Egészen addig, amíg a királynői kutyafalka meg nem rohamoz egy, a palota „hátsóudvaránál” parkoló mozgókönyvtárat. A királynő, ha már ott van, udvariasságból kikölcsönöz egy könyvet – hiába, a neveltetés! – és ezzel megfertőződik. Még nem is tudja, hogy elkapta az olvasási lázat, pedig annak már gyanúsnak kellene lenni, hogy nem egy udvaroncával küldeti vissza a kikölcsönzött művet, hanem maga járul ismét a könyvtárhoz, és ha már megint ott van, egyszerűbb kivenni valamit, mint nem.
(Könyvtárosoknak alapmű, mint A rózsa neve vagy A férfi, aki munkát talált, megtudhatjuk belőle, hogyan viselkedjünk, ha egyszer a királynő betoppan a könyvtárunkba. Vagy inkább egy király, vagy egy kiskirály, mert a királynő azért elég valószínűtlen.)
Szóval a királynőt megfertőzi az olvasás, egyre többet és többet szeretne olvasni, először válogatás nélkül felfal mindent, de ahogy belejön, mint kiskutya(falka) az ugatásba, már válogat, sőt kritizál, jegyzeteket készít és egy saját könyv megírásának terve is körvonalazódik fenséges agyában. Ha nem is hanyagolja el kötelezettségeit, egyre kelletlenebbül tesz nekik eleget, holott régebben élvezetet talált bennük, vagy legalábbis meggyőzte magát erről. De az olvasás új világok egész sorát nyitja meg számára, amiben ő nem a ceremónia, az etikett része, nemcsak királynő, hanem ember is. Az irodalom újfajta érzékenységet fejleszt ki benne, de idegesítő új szokásokat is felvesz. Például a vele találkozó alattvalóktól nem azt kérdezi, hogy honnan jöttek, hanem, hogy mit olvasnak éppen, és ezzel a többséget igencsak zavarba hozza. Az udvartartás mindent megtesz, hogy a királynőt eltántorítsa ettől az új és kártékony kedvteléstől, de cselszövéseik épp az ellenkező hatást érik el…
Alan Bennett a Beszélő fejek szerzője remek kis regényt írt, ami bepillantást enged a monarchia mechanizmusába, színjátékába, egy szimpatikus királynő gondolataiba. Szellemes, érdekes, de nem nélkülözi a mélységet sem, olyan, mint egy jó beszélgetés.
A fülszöveg szerint Bennet munkája frappáns válasz a „ment-e a könyvek által a világ elébb” örök kérdésére, de szerintem nem ez a kérdés, hanem az, hogy megy-e az egyes ember a könyvek által elébb? Naná!
Charming, dear!

Az egészről a kutyák tehettek. Igen rátarti jószágok voltak, és rendszerint a főbejárat lépcsőjén át tértek vissza a kertből a palotába, ahol általában már várt rájuk egy inas, és kitárta előttük az ajtót.
Ma azonban, ki tudja miért, inkább végigszáguldottak a teraszon, közben ugattak, ahogy a torkukon kifért, aztán újra levágtattak a lépcsőn, befordultak a terasz végénél, és a palota fala mellett rohantak tovább. A királynő is hallotta, hogy vadul ugatnak valamit az egyik udvarban.
Ez a valami Westminster városának mozgókönyvtára volt, egy nagy, bútorszállítónak tűnő teherautó, a szemeteskukák mellett parkolt a konyha egyik bejáratánál. A királynő ritkán járt a palotának ebben a részében, mozgókönyvtárat pedig mindeddig soha nem látott ott parkolni, mint ahogyan föltehetőleg a kutyák sem, ezért is csaptak akkora lármát. A királynő, miután egy darabig hiába próbálta lecsendesíteni őket, fölment a teherautó ajtajához vezető néhány lépcsőfokon, hogy elnézést kérjen a zaj miatt. (…)
-Elnézésüket kérem a szörnyű lárma miatt – mondta, mire a teherautó vezetője olyan hirtelen pattant fel, hogy beleverte a fejét a katalógusfiókba, a polc tövében kuporgó fiú pedig gyorsan feltápászkodott, de közben lelökött néhány könyvet a Fotográfia és Divat feliratú polcról.
A királynő kidugta a fejét az ajtón, és – Csönd legyen, ostoba teremtések! – kiáltott rá a kutyákra, és ez alatt – mivel kifejezetten ez is volt a mozdulat célja – a sofőr/könyvtárosnak volt rá ideje, hogy összeszedje magát, a fiúnak pedig arra, hogy összeszedje a könyveket.
- Ezidáig még soha nem láttuk itt Mr…
- Hutchings, Felséges asszonyom. Minden szerdán, Felséges asszonyom.
- Valóban? Erről én nem is tudtam. Messziről jön?
- Csak innen, Westminsterből, asszonyom.
- Ön pedig, fiatalember…
- Norman vagyok, Fenséges asszonyom, Seakins.
- És hol dolgozik?
- A konyhán, Fenséges asszonyom.
- Ó. Elegendő ideje marad a munkája mellett az olvasásra?
- Nem igazán, Fenséges asszonyom.
- Én pontosan ugyanígy vagyok vele. Bár most, ha már itt vagyok, gondolom, miért is ne kölcsönözhetnék egy könyvet.
Mr. Hutchings segítőkészen mosolygott.
- Tudna valamit ajánlani?
- A Fenséges asszony milyen könyveket szeret olvasni?
A királynő habozott, mert őszintén szólva egyáltalán nem volt biztos benne, milyen könyveket szeret olvasni. Soha nem érdeklődött túlságosan a könyvek iránt. Természetesen olvasott, hiszen olvasni mindenki szokott, de a könyvek iránti rajongást meghagyta másoknak. Az olvasás mégiscsak egy hobbi, neki pedig a munkaköréhez tartozott, hogy ne legyen semmiféle hobbija. (…) Ha az embernek hobbija van, ez azt jelenti, hogy bizonyos dolgokat jobban kedvel másoknál, ez pedig kerülendő: azt a benyomást keltené, az emberekben, hogy egyeseket jobban kedvel másoknál. Márpedig erről szó sem lehet. Neki az a munkája, hogy minden iránt érdeklődjék, nem pedig az, hogy valamit érdekesnek találjon. Emellett az olvasás nem tekinthető cselekvésnek, ő pedig olyasvalaki, aki cselekszik. Alaposan körbenézett hát a könyvekkel bélelt teherautóban, hogy időt nyerjen.
- Egyáltalán, szabad az embernek itt kölcsönöznie, Akkor is, ha nincsen olvasójegye?
- Nem probléma, Fenséges asszonyom – nyugtatta meg Mr. Hutchings.
- Nem tudom, számít-e, ha az ember nyugdíjas – kérdezte a királynő, bár nem volt biztos benne, hogy Mr. Hutchings tud-e bármit is kezdeni ezzel az információval.
- Fenséges asszonyom egy alkalommal hat könyvet kölcsönözhet.
- Hatot? Magasságos ég!
Eközben a vörös hajú fiatalembernek sikerült választania, a könyvet a könyvtárosnak nyújtotta, hogy bepecsételje. A királynő, hogy továbbra is időt nyerjen, felemelte a könyvet.
- Mit választott, Mr. Seakins? – kérdezte, arra számítva, hogy… Nos, igazából nem is tudta, mire számítson, de arra biztosan nem, amit végül megpillantott. Ó, Cecil Beaton! Talán ismerte?
- Nem, Fenséges asszonyom.
- Nem, hát persze, hogy nem. Maga ahhoz túl fiatal. Annak idején gyakran megfordult itt nálunk, és örökösen kattogtatta a masináját. És nagyon szeretett parancsolgatni: álljanak ide, álljanak oda. Katt-katt… Csak nem írtak róla egy könyvet?
- Jó néhányat, Fenség.
- Valóban? Gondolom, előbb-utóbb mindenkiről írnak egy könyvet. (…)
Csakhogy ezzel még mindig nem oldódott meg a probléma. A királynő tudta, ha könyv nélkül távozik, ezzel azt a benyomást kelti Mr. Hutchingsban hogy a könyvtára nem igazán elégíti ki az igényeit. És ekkor, az egyik polcon, az egyik meglehetősen ütött-kopott kötet gerincén ismerős nevet pillantott meg: Ivy Compton-Burnett. ’Ezt például elolvashatnám.’ Levette a kötetet a polcról, és odanyújtotta Mr. Hutchingsnak.
- Micsoda remek időtöltés lesz! – szorította magához a könyvet nem túl meggyőző lelkesedéssel, mielőtt kinyitotta volna. – Ó… utoljára 1989-ben kölcsönözték ki.
- Nem túlságosan népszerű szerző manapság, Fenséges asszonyom.
- Nem értem, hogy lehet ez? Bárónői címet adományoztam neki.
Mr. Hutchings óvakodott tőle, hogy felhívja rá a királynő figyelmét, miszerint nem feltétlenül ez a legbiztosabb út a közönség szívéhez.
A királynő szemügyre vette a fényképet a könyv borítóján.
- Igen, emlékszem erre a frizurára. Úgy nézett ki a hajfonata, mint a habroló, és teljesen körbefogta a fejét – elmosolyodott, és ebből Mr. Hutchings megtudta, hogy a látogatás véget ért. – Viszontlátásra!

Április könyvtárosa

Az Április könyvtárosa cím megosztva a Chaos Városi Könyvtár két munkatársáé, áldozatos olvasószolgálati tevékenységükért.

(A rajzokért köszönet Daarkennek! Thanks Daarken!)

Cucc és anarchia

Ihol két újabb könyvtáros cucc!

Ezt az alkalmat megragadva bejelentem az AKA (Anarchista Könyvtárosok Akciócsoport) megalakulását.

Jelentkezni itt lehet! (Nem csak könyvtárosoknak.)

Március könyvtárosa

Az új raktárosunk és néhány tetoválása.

Ajándékok könyvtáros-gyerekeknek

Igaz, hogy még messze a karácsony, de ezeket szerettem volna megosztani...

Könyvtáros pólók

Lucha Librarian (A lucha libra az kb. ketrecharc)

Support your radical militant librarian.

I love boooks so much! I married a librarian.

Don't judge a book by its moovie!

Take me to your Library!

Librarians do it quietly

Reading is sexy

Trust me I'm a librarian

For a well-rounded education you could try curling up with good book and bad librarians.

(a képeket innen szedtem)

Február könyvtárosa