Háromszögelés

Carl Frode Tiller (cop. Ole Morten Melgard)

Carl Frode Tiller: Bekerítés (Gondolat, 2011. Fordította: A. Dobos Éva) [4 deviáns személyiségzavar]

Én inkább a Háromszögelés címet adtam volna ennek a regénynek. Mert itt az történik. Csakhogy amíg a geometriában a háromszögelés egzakt dolog (egy háromszög két csúcsának és belső szögeinek ismeretében meghatározható a harmadik csúcs helye), addig az emberi lélekkel nem megy ez a mérnökösködés. Pedig megpróbálják. 

Ebben a regényben Daniel a harmadik, meghatározásra váró csúcs. Daniel elvesztette az emlékezetét (persze ez nem biztos, mert az elég hamar világossá válik, hogy ebben a regényben nincs bizonyosság, az új megszólalók mindig felülírják a már elkönyvelt ismereteinket), és most három hozzá közel álló ember felidézi a közös múltjukat, hogy segítsenek neki emlékezni. Jon, a középiskolai barát, az elvetélt zenész, és ifjúkori homoszexuális partner, Arvid, a lelkész nevelőapa, és Silje a régi barátnő, fogyasztógéppé szelídült művészpalánta. Ennek a három embernek az elbeszélése ad végül is egy viszonylagos pontot, ami Daniel. Lehet. De lehet, hogy nem. De ez nem is annyira fontos, mert a Danielhez intézett levelekben, és a cselekményben elbeszélt eseményekben nem Daniel a fontos. Inkább ő lesz egyfajta viszonyítási pont, ami arra szolgál, hogy a beszélők újra és újra maghatározzák önmagukat. Másokhoz képest. Mert csak másokhoz képest lehetünk önmagunk. Minden egyes új szituációban elmondják maguknak, hogy kik is ők, vagy inkább azt, hogy mit tartanak magukról. 

Szerintem magasan a legjobb az első rész (Jon), és utána egy kicsit kifárad, körülményessé válik, mind a történet, mind a stílus. A történet azért végig érdekfeszítő tud maradni, a nézőpontok váltogatásával, és a jól adagolt új információkkal. Remekül megragadja az a mindennapi tapasztalatot, hogy a gyerekeimmel, vagy a szüleimmel képesek vagyunk ugyanazt a párbeszédet, eseménysort homlokegyenest ellenkezően értelmezni. A stílus viszont kissé mesterkélt, ami a második harmadik részben néha már fárasztó. Nem tudom, hogy alapvetően ilyen-e Tiller stílusa, és ehhez választotta az eléggé stilizált levélformát, vagy a szereplők stílusát akarta ezzel a mesterkéltséggel érzékeltetni (két elvetélt művész és egy lelkész). 

Ha csak Jon története lenne, és abba beleépítve az utolsó pár oldal, akkor egyértelműen ötös lenne, így viszont egy kicsit túlírtnak érzem.

A város és az ajtók

Dino Buzzati: Képes poéma (Magvető, 1981. Fordította: Telegdi Polgár István)
[5 éjszaka a város bugyraiban]

„Miért beszélsz a magányról? 

Hogy rámutassak, milyen végtelenül sok életforma létezik, hogy míg az egyik ház színültig tele emberekkel, addig a másik, ki tudja milyen titokzatos okból, düledezik, elhagyatott, üres… A Képes poémában azt iparkodtam elmondani, hogy a másvilágon a legszebb dolog a halál. Amitől a leginkább félünk itt, azt a legjobban kívánjuk ott. Onnan megértjük, hogy a halál megédesíti az élet dolgait. Különben az élet a legfélelmetesebb és legostobább ügy lenne, ami csak létezik a földön. Amikor az ember a halhatatlanságról ábrándozik, a saját kizárólagos és bárgyú boldogtalanságát álmodja.”

Dino Buzzati képes poémája, ha úgy tetszik képregénye, egy Orfeusz történet. 

Csodálatos és borzongató látomásában alászállunk a másvilágra, ami nála az itteni világ mása, csak sokkal unalmasabb és szomorúbb, mert nincs halál, ami megédesíthetné. Egy szerelem, fajdalom és félelem nélküli világ. Buzzati pokla nem Dante pokla, és nem is Sartre-é. Buzzati pokla a tétnélküliség.

A városok tele vannak odaátra vezető ajtókkal. Jól nézzétek meg, hova nyittok be!

Óvakodj a rókadémontól!

(by Todd McNally)

Kicune: Az ágyas - Párnakönyv a középkori Japánból (STB kiadó, 2009. Fordította: Szántai Zsolt és Tokaji Zsolt)

[3 és fél arasznyi férfiasság]

Ez a könyv pont az, aminek látszik, viszont ez a könyv nem akar többnek látszani, mint ami. Erősen kétlem, hogy a szöveg valóban középkori (egyes részei persze lehetnek azok), de lehet, hogy csak túl sok szövegromláson ment keresztül. Inkább tűnik valami lazán összeválogatott erotikus gyűjteménynek, amihez kitaláltak egy kerettörténetet és fölé írták szerzőnek ezt a Kicunét. De erről majd később.

A kerettörténet arról mesél, hogy egy kegyvesztett szamuráj kénytelen a lányát a Császárvárosba küldeni, pedig tudja, hogy a lányt örömlánnyá teszik, és azt is sejti, hogy a bukását okozó ellensége kezére kerül majd. A történetet a lány beszéli el. Elmeséli az utat, és császárvárosi életét. Ebbe a történetbe ágyazódnak be a mindenféle (szanszkrit, hindu, kínai) erotikus történetek. A végkifejlet előre borítékolható, a lány bosszúja viszont zseniálisan, démonian és horrorisztikusan perverz. :)

Érdekesebb a szerzőként jegyzett Kicune „személye”. Kicune, azaz Róka.

Mit érez egy férfi?

Bárdos András: Love Story - Mit érez egy férfi? (BBMS Kiadó, 2010)
[két és fél óra krav-maga]

Mit érez egy férfi?

Maradj már András! Mikor érezzek? Először is nekem kilencig aludnom kell, különben egész nap használhatatlan vagyok. Aztán betaxizok a bankba. Nehogy azt hidd, hogy a bankárok sokat dolgoznak, de azért ott kell lenni. Kicsit eladok, kicsit veszek, kötök egy-két határidős üzletet, elmegyek egy-két meetingre, de azért többnyire újságot olvasok, vagy pornót nézek a neten. Délután megyek gyúrni, vagy bunyózni. Estére már eléggé kivagyok, kell valami anyag, hogy felpörögjek egy kicsit, de ha beindulok, akkor már nincs semmi gond. Ha összejön egy nő éjszakára, akkor jó, ha nem, akkor is jó. Én már nem görcsölök ezen. Akkor nézek valami sportcsatornát. Na most mond már meg! Mikor érek én rá érezni?!

Majd ha kiütnek, azt érezni fogom.

(Egyébként meg bagatell! Olvastam én már ennél sokkal rosszabb regényt is. Hogy idei példát mondjak: Borbély László: Büntetlenek.

Ha az ottani a két * meg az itteni két és fél * közötti különbséget el tudnám énekelni, akkor öt *-ot adnék magamnak. Vagy elmennék az X Faktorba, hogy örömet szerezzek a Ferónak.)

Belgium bánata

Hugo Claus: Belgium bánata (L'Harmattan, 2011) Fordította: Wekerle Szabolcs
[4 és fél osselet Belgium seggébe]

Biztosan mindannyian ismeritek azt a viccet, hogy Brüsszelben tömegverekedés tör ki a vallonok és a flamandok között. Nagy erőkkel kivonul a rendőrség, és a megafonok egyfolytában azt harsogják, hogy: A vallonok menjenek a tér déli oldalára, a flamandok meg az északira! Nagy nehezen sikerül szétválasztani a tömeget, csak pár ember szerencsétlenkedik még a tér közepén. Egy rendőr odarohan hozzájuk, és rájuk ordít, hogy menjenek a helyükre. Mire az egyikük, az idős Kohn bácsi azt mondja: Na jó, de az igazi belgák hova álljanak?

A kb. 90 000 „igazi belga” egy részét, több mint 25 000 embert deportálták 1942-44 között. Hogy miért „csak” ennyit? Mert Belgium német katonai kormányzója Alexander von Falkenhausen, egy tapasztalt és náciellenes német tábornok, amolyan legvidámabb barakkot csinált Belgiumból a második világháború alatt. Falkenhausennek sikerült kordában tartania az SS-t és az éhínséget is, így a belgák a többi megszállt országhoz képest szerencsésen vészelték át a háborút. (Falkenhausent aztán a Hitler elleni merénylet apropóján letartóztatták, de túlélte a koncentrációs tábort.)

Független és semleges Belgiumról 1830-tól beszélhetünk. Az alkotmányos monarchiában a nemesi oligarchia uralma fokozatosan és békésen alakult át parlamentáris demokráciává, ahol két meghatározó párt a katolikusok és liberálisok váltogatták egymást a kormányzásban. Az első világháború és a német megszállás után Belgiumban is erősödtek a szélsőségesek. A hivatalosan francia nyelvű országban megerősödött a többségben levő flamandok önállósodási vágya.

Ebbe a Belgiumba születik 1929-ben a regény főhőse és Hugo Claus alteregója Louis. Egy évvel azelőtt, hogy Leon Dégrelle megalapítja a vallon, fasiszta rexista pártot, és négy évvel azelőtt, hogy a megalakul a szélsőjobbos Flamand Nemzeti Unió Staf de Clerq vezérletével. (A regényben Louis apját Stafnak hívják – és ebben a szövegben semmi sincs véletlenül.) A flamandok egy része a rokonság okán és a függetlenségi törekvések támogatása miatt szimpatizál a németekkel, de a többséget inkább taszítja a germánok erőszakossága, és vallásellenessége. (A flamandok katolikusok, többek között ezért sem jött össze soha a többször is felmerült terv, a Hollandiával való egyesülés.) A háború alatt sok flamand kollaborál a németekkel, sokan mennek a Reichbe munkát vállalni – önként, vagy kevésbé önként, és sok flamand harcol a keleti fronton. De kollaboráció tekintetében a vallonoknak nincs mit a flamandok szemére vetni. A Vallon Légió a Waffen-SS kötelékében szintén részt vesz a szovjetek elleni „keresztes hadjáratban”. 

A háború után a szerencsétlen sorsú III. Lipót királyt távollétében halálra ítélik. 280 kollaboránst végeznek ki, és közel 60000 ember ítélnek el, de Belgium igyekszik gyorsan elfeledni a háborút, szőnyeg alá söpörni az emlékeket. Jó néhány köpönyeget gyorsan megfordítanak, és a viszonylag épen maradt ország a Marshall-segély jóvoltából hamarosan Európa egyik legvirágzóbb államává válik.

Erről a Belgiumról, az 1929-47 közötti évekről fest hatalmas impresszionista tablót Hugo Claus. Időnként csak foltokat, elmosódótt árnyakat érzékeltem a szövegből, de azt is éreztem, hogy minden a helyén van, és ha belga lennék, biztosan értenék is mindent. Mert azért eléggé figyelni kell, hogy ki kivel van, mit miért tesz, mert a gondolatok és tettek nem mindig feleknek meg egymásnak, a szereplők „minden gondolata, már a kigondolás pillanatában érvényét veszti.” (Nem árt olvasás közben néhány jegyzetben rögzíteni, hogy ki kicsoda.)

Hugo Claus egyértelműen önéletrajzi elemekkel dolgozik, és a belga tabló alatt, mellett, fölött ez egy klasszikus Bildungsroman, Louis szellemi útja a katolikus internátustól, a flamand Hitlerjugenden, majd a zsidó irodalmon át az írói pálya kezdetéig. Egy folyamatos, előbb ösztönös, majd tudatos, fabuláció és konfabuláció.

 Hugo Claus később balos lett, majd világfi, végül Nagy Flamand Irófejedelem, akinek ez a regénye egyszer első lett egy „megvan, de nem olvastam” típusú közvéleménykutatáson Belgiumban. Az első tízben volt még a Biblia, két Eco, és Harry Mullishtól A menny felfedetése – amit szintén tervezek elolvasni :)

(Mínusz fél csillag, mert időnként lehetett volna feszesebb.)

Burok - lehetne

Itojama Akiko: Balfék!; A tengeri remete (Európa, 2010. Fordította: Nagy Anita)
[3 és fél Kirin]

Akár A tengeren várlak novelláinak folytatásaként is olvasható a két a kisregény, csak itt férfiak a főhősök, ott meg többnyire nők voltak, ha jól dekódoltam a japán neveket.
De a téma, témák ugyanazok. Két szerencsétlen szerelem története és a társadalmon kívüliség állapota.
A két kisregény két főhőse nem kitaszított, szerencsétlen sorsú pária. Szuverén és átgondolt döntésük, hogy nem kívánnak részt venni a játékban. Hide (Balfék!) ezt úgy oldja meg, hogy a szülein élősködő alkoholista lesz, Kóno (A tengeri remete) meg egyszerűen nyer a lottón. Olyan férfiak, akiknek a társadalom nem nyújt semmit, vagy amit nyújt, arra nem vevők. Munka, csoporttudat, megfelelés, hagyományok.
A hagyományok egyébként is egyre inkább csak üres rituálék, a munka csak időtöltés, úgy érzik semminek, amit tesznek nincs kifutása. Magányosak, még a családban, barátok között, különböző közösségekben is. De leszarják, ahogy minden mást is, kivéve a piát (Hide) vagy a tengert (Kóno).
Hidére még rá lehetne fogi, hogy a szerelmi csalódás miatt lett ilyen (de szerintem fölösleges), Kóno viszont a vegytiszta nihil. Ezek a férfiak nem tesznek mást, mint a saját kis rituáléikkal burkot szőnek maguknak a világ ellen. Ami a leginkább ironikus az egészben, hogy ez a burok, mindkettőjüknek a szerelem lehetne, ha nem lenne olyan iszonyatos pechjük.
Legalábbis én úgy érzem, hogy nem lesz szerencséjük már az életben soha, mert ezt nem tudjuk meg, mindkét történet befejezetlen, a végük ott lebeg a nagy büdös, szerencsétlen semmiben.
Gondolom a stílus is szándékoltan semmilyen, lecsupaszított, távolságtartó.
Nem tudok rá rosszat mondani, de sok jót sem.
Pipa. Kérem a következőt!

Meghalni élvezet

(cop. Anthony Armstrong-Jones)

Vladimir Nabokov: Laura modellje (Európa, 2011. Fordította: Dunajcsik Mátyás)

Nabokov utolsó, befejezetlen regényének cédulái, amiket részben ő, részben a fia rendezett össze. Kezdemények, nekiiramodások, kidolgozott epizódok nagyon vegyes gyűjteménye. Azt se tudni, mi lett volna esetleg központi része a regénynek, és mi ment volna a szemétbe.
A nagyjából követhető történet egy Philip Wild nevű neurológusról és feleségéről, az orosz művészcsaládból származó Floráról szól. Flora, aki a pénze miatt ment hozzá Wildhoz, lépten-nyomon csalja a bálnatestű, öreg tanárt, Wild meg egy érdekes kísérleten dolgozik, amelynek során transzállapotban, gondolatban felszámolja a saját testét. A kísérlet magasabb fokán az önfelszámolás eksztázisát megpróbálja átvinni a fizikai valóságba, próbál a transzban eltörölt testdarabok nélkül ébredni. Az öregedő, túlsúlyos, csalódott férfi az öngyilkosság sajátos módjában keres és talál élvezetet.
Kb. a cédulák kétharmadánál még ez a vázlatos történés is megszakad, onnantól már valóban csak ötletek, foszlányok vannak.
Talán mégis jobb lett volna Nabokov végakaratának megfelelően elégetni, vagy, ha már erre nem voltak képesek az örökösök, akkor darabonként elajándékozni múzeumoknak, könyvtáraknak, gyűjtőknek.
Nem mondom, hogy nem volt érdekes, látni a szöveg születésének folyamatát, de azért ebben Nabokov zsenialitásának utolsó villanását csak a rajongók képesek felfedezni.
Nem értékelem. Olyan lenne, mintha az alapanyagok felsorolása alapján ítélkeznék egy ételről.

"Egy önmegsemmisítési folyamat, melyet az akarat megfeszítése vezérel. Az élvezet, amely a csaknem elviselhetetlen eksztázissal határos, abból származik, hogy érezzük: az akarat számára eddig ismeretlen munkába kezd: olyan pusztításba, mely paradox módon egyfajta kreativitást is felszabadít a totálisan szabad akarat alkalmazása során. Megtanulni, hogy a test életerejét saját eltörlésére használjuk fel, feje tetejére állítva ezzel a vitalitást."

Más vélemények és idézetek a molyon.

Őrült Johanna

Farkas Péter: Johanna (Magvető, 2011)
[4 érinthetetlen királyi személy]

Őrült volt Johanna? Hát persze. Aki a halott férjét éveken keresztül cipeli magával az nem komplett.
Őrült volt Johanna? Nem hiszem. Egy olyan korban élt, amikor a nemesi, királyi családok szülöttei árucikkek, túszok, szerződések zálogai voltak. Éppoly érinthetetlenek, mint a páriák. És olyan környezetben élt, ahol az embertelen nevelés a szenvedést – a fizikait és a lelkit egyaránt – az élete legalapvetőbb részeként sulykolta belé. Ahol a bűnt nap, mint nap rá olvasták. Nem tűrtek függetlenséget, gondolkodást és ellenállást. Fullasztó közönybe és szótlan, érint(het)etlen magányba száműzték a gyermeket. Ha őrült is, áldozat, akiben az első érintés elszabadít valami vad, korlátozhatatlan áradatot. Ha akarod, nevezd őrületnek.
Megrázó könyv, de nem mart annyira belém, mint a Nyolc perc, lehet, hogy azért mert a hősei nem névtelen kortársaim, hanem egy történelmi személy. És a történelem, különösen az európai középkor története, százával szolgáltatja az ilyen vallási fanatizmustól fűtött danse macabre-okat.
Aki királyok közé keveredik, megeszik a disznók.

"Az akkori szokásoknak megfelelően hamarosan megérkezett a kasztíliai udvarba egy bizonyos Boudenwijn, a távol lévő vőlegény hivatalos küldöttje, és per procurationem fölbonthatatlanná tették a házasságot. Ez az alábbi módon zajlott le. Johanna teljes nappali toalettjében elhelyezkedett a katafalkszerűen megemelt hálóhelyén, személyes komornái felhúzták testére a takarót, egész az álláig, majd bevonult a szobába különféle tisztviselők társaságában a vőlegény küldöttje. Kilépett a cipőjéből, lesodorta egyik lábáról a harisnyát, és egyik kezével az ágy baldachinját tartó, a stilizált akantusz leveleinek rajzolatát felidéző arabeszk berakással díszített oszlopba kapaszkodva, bedugta meztelen lábszárát a takaró alá. Johanna lehunyt szemmel, rezzenéstelen arccal feküdt, és bár senki és semmi nem érintette meg, mégis úgy viselte el a néhány pillanatig tartó procedúrát, mintha a testében végeztek volna el egy ugyan nem fájdalmas, de kellemetlen beavatkozást. Az aktus befejezése után a küldött és kísérete menten elhagyta a helyiséget. Johanna fölkelt, elbocsátotta a szolgálókat, és átvonult a budoárba. Levetkőzött és indokolatlanul mélyen kimosta magát."

A szexualitás nem magánügy

Anna Maria Sigmund A szexualitás nem magánügy - Szexualitás a Harmadik Birodalomba (Európa, 2011. Fordította Körber Ágnes, szakmailag ellenőrizte: Kalakán László)
[3 és fél Brünhilda]

(jegyzetek)

1. A Führer és a szexualitás 

Az első fejezet azt a problémakört járja körül, hogy az alapvetően aszexuális Hitler hogyan volt képes nők millióira hatni szexuális kisugárzásával, illetve, hogy milyen álláspontot foglalt el a házasságot illetően. 

A rendelkezésre álló bőséges források alapján úgy tűnik, Hitlert nem érdekelte a szex. Magánéletét tudatosan háttérbe szorította, szexuális élete távolról sem volt olyan nyitott könyv, mint pl. Mussolinié. A sejtelmesség hozzájárult a reménykedő nők reményeinek fenntartatásához, akiket viszont alapvetően lenézett. Tulajdonképpen az összes nőt. 

Másrészt paraszti pragmatizmussal tekintett mások szexuális szükségleteinek kielégítésére, és nem igazán érdekelte a női emancipáció. Családjában több önálló nő is volt. Tudomásul vette ezt, annak ellenére, hogy a hivatalos propaganda azt hirdette, a nő maradjon otthon és szüljön sok gyereket. A propaganda célja a kispolgárság megnyerése volt. 

Hitler szexualitással kapcsolatos megnyilatkozásaiban furcsán keveredik a paraszti pragmatikusság, a kispolgári szentimentalizmus, és a nagyvilági engedékenység – pillanatnyi hangulatának, vagy politikai céljainak megfelelően.

2. A nemzetiszocialista elit erkölcse 

Náci bulvár. Julius Streicher (a Der Stürmer kiadója és Frankföld gauleitere), Hermann Esser (újságíró, a 2 számú pártagkönyv birtokosa), Joseph Göbbels (propagandaminiszter és „zsugorított germán”), Heinrich Himmler (SS vezér és a többnejűség szószólója), és Robert Ley (a Német Munkafront vetője) viselt dolgai.

3. A meztelenség nem azonos a pucérkodással 

Röviden: meztelenség – igen, erotika – nem. Hogy hol a határ, azt majd ők megmondják, bár a nácik erkölcsi és esztétikai kérdésekben sosem foglaltak állást egyértelműen. 

Az elfajzott művészet – gyakorlatilag az összes modern irányzat – viszont szóba sem jöhet. 

A náci művészeteszmény a realista ábrázolás, megspékelve némi ókorral, 16-17. századi tájképfestészettel és germán paraszti romantikával.

4. Hitler gyermekei 

Az első világháború és azt követő válság a németség drasztikus fogyását eredményezte. (Ilyen megközelítésből némileg ironikus az élettér elmélet.) A nácik fontosnak tartották a társadalom állapotának felmérését, az összeírást. Két népszámlálást is tartottak (1933, 1939) 

Céljuk: sok gyerek, egységes és tiszta génállományból. (Eugenika – gyakorlatilag tenyésztés.) 

Azonban sem a propaganda, sem a kedvező gazdasági/adózási szabályok, sem az adminisztratív intézkedések nem növelik meg jelentősen a német nők szülés kedvét. 

A nácik elsőre meglepően, de tulajdonképpen logikusan, nagyon toleránsak a házasságon kívüli kapcsolatból születettekkel. Ellentétben mondjuk a Weimari Köztársaság jogi szabályozásával. 

Az abortuszt – az ő szemszögükből szintén logikusan – tiltották. Természetesen a fajorientált engedékenység itt is működött. 

1939-ben beindítják az eutanázia programot a fogyatékosok megsemmisítésre. Négy évvel korábban kezdődik egy majdnem ennyiszer emlegetett, viszont kevésbé dokumentált program, a Lebensborn, amit egy sor legenda vesz körül. Orgiákról, erőszakokról, gyerekkínzásokról szóló legendák. 

Ezek közül semmi sem igaz. A Lensborn az volt, ami: szülőotthon. Heinrich Himmler – igen, az a beteg állat, aki a koncentrációs táborokat megszervezte – hozta létre őket, és mindvégig aprólékos figyelemmel kísérte a működésüket. 

Az otthonokat az SS-feleségeknek, és a megesett árja lányoknak tartották fönn, akiknek névtelenséget garantáltak. Az arány kb. 50-50 % volt. A férjes asszonyok nem viselhették a jegygyűrűjüket, hogy kíméljék a lányanyák érzékenységét. (Az aprólékos fegyelem, ugye.) 

A programba később – a háború alatt – olyan nőket is bevontak, akik német katonától estek teherbe, pl. 2500 norvég nő szült valamelyik Lebensborn otthonban. Rájuk egyébként megtorlás várt volna. A megszállt területeken sorra hozták létre az otthonokat. A gyerekekről és lányanyákról a szülés után is gondoskodtak, figyelemmel kísérték az életüket. Összesen mintegy 12000 gyermek született a Lebensborn otthonokban, ami elég sok, viszont sokkal kevesebb, mint amire Himmler számított. A Lebensborn-ügyet vizsgáló szövetséges bíróság minden vádpont alól felmentette az ebben az ügyben bíróság elé kerülőket, ennek ellenére az ötvenes, de még a hatvanas-hetvenes években is vad találgatásoktól hemzsegő cikkek, könyvek, filmek jelentek meg a témáról. 

Messze ez a könyv legérdekesebb fejezete.

5. A homoszexuálisok „a nép élősködői” 

A homoszexuálisok üldözése nem a nácikkal kezdődött – és nem is ért véget velük. Mindenesetre a nácik indoka – hogy kivonják magukat a fajfenntartásból – nevetséges. Ennyi erővel az ötven fölötti gyermektelen embereket is lehetett volna büntetni. 

A Röhm-ügy kivesézése kerül még ebbe a fejezetbe, ami azt bizonyítja, hogy Hitlert akkor zavarták a környezetében lévő homoszexuálisok, amikor már nem látta politikai hasznukat. 

A leszbikusok nem zavarták a nácik érzékenységét. Sima női egzaltáltságnak tartották a dolgot. Azért a biztonság kedvéért klubjaikat és folyóirataikat betiltották.

6. Hallgatásba burkolva, szexuális felvilágosítás a Harmadik Birodalomban 

Ilyen nem volt, avagy egy fölösleges fejezet.

7. Szving és szex a „tiszta birodalomban” 

A szexuális bűncselekményekkel foglalkozó fejezet, beleértve a német nők hadifoglyokkal folytatott viszonyait is. Ezt is nyugodtan beépíthette volna valahova, inkább egy összefoglalás kellett volna a végére. 

Mondjuk egy ilyen: Nem volt a történelemben még egy olyan diktatúra, amely – a faj mindenek fölött álló fogalmát felhasználva – ennyire beavatkozott volna az emberek magánéletébe. A nyilvánvaló és borzalmas túlzásoktól ma már nem látszanak azok az intézkedések, amik segítettek megtörni a szexuális tabukat és a nők háttérbeszorítását Németországban. Igaz, ezek akkor is megtörténtek volna előbb-utóbb, ha Németország demokratikus állam marad. 

„A náci állam nem határozta meg mit ért erkölcsön, és nem is hozott ilyen értelmű rendelkezéseket. A hatóságok – gyakran a hajdani hagyományok alapján – önkényesen értelmezték az erkölcs fogalmát, és ugyanolyan önkényesen büntettek.”

Nem volt rossz könyv, bár sok új szempontot nem ad a Harmadik Birodalom megértéséhez. Igazán érdekes csak az első és negyedik fejezet volt, de ha valaki „Szexuális élet a Harmadik Birodalomban” címmel akar szakdolgozatot írni, akkor nélkülözhetetlen.

A prikolics utolsó élete

Hamvai Kornél (cop. Simarafoto)

Hamvai Kornél: A prikolics utolsó élete (Ab Ovo, 2001)
[5 vicsorgó prikolics]

Hogy kicsoda, micsoda az a prikolics? Hát ez egyszerű kérem, mert a prikolics az a Keserű patikus. Valami farkasember féle, aki nem átallja beleütni mások pinájába dolgába azt a ronda pofáját.
De lehet, hogy nem is olyan egyszerű ez kérem, mert a prikolics lépten-nyomon feltűnik akkor is, amikor a Keserű patikust már a földbe tették régen. Úgy tűnik a prikolicsság öröklődik ám, valami generációkon áthúzódó átok lehet az.
A prikolics egy erdélyi kis faluban él, ahol mindenki tengeti az elrendelt életét, és az olyan pillanatok után áhítozik, mint a táncosasszony megjelenése. Az oktalan boldogság varázslatos, felszabadító pillanatai után, amikor hirtelen értelmet nyer minden, ami máskor csak beletörődést vált ki.
A falu rejtélyektől terhes életét végigkövethetjük a 19. század végétől egészen addig, amíg már senki sem marad benne, csak az emlékek, és ezzel párhuzamosan a 20. század végi Budapesten is kalandozunk, ahová betette karmos lábát a prikolics, és csúnyán belekavar egy szerelmi három-, nem, négy-, nem, ötszögbe.
Kezdetben laza novellafüzérnek tűnik, amit olvasunk, de az elágazások egy idő után összeérnek, egyre szorosabbra fonódódnak a természetfeletti elemeket sem nélkülöző történések, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy egy bozótban állunk. Egy csodálatos szövegbozótban. Az ördög műve ez!
Csak azt nem tudjuk még mindig, hogy mi a franc az a prikolics. De megmondom én, hogy szerintem mi. A prikolics a világban kódorgó kiszámíthatatlanság, a bizonytalanság éhes farkasa. A prikolics az oktalan félelem, a magány, a szomorúság, a gonosz.
Hogy ez lenne a prikolics utolsó élete? Ugyan kérem! 

Aúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúú

N2635

Lovas Lajos: N (Metropolis Media, 2010)
[3 extra guminő]

Fehérvár Nándor bajban van. Nem a neve miatt, bár az sem egy főnyeremény, hanem mert amnéziás. Az ismeretei, a szociális és érzelmi emlékezete eltűnt, csak a napi szokások közül emlékszik néhányra, pl. tud autót vezetni. Állítólag filozófus, ehhez képest csilivili villában lakik, de ne feledjük szájenszfiksönt olvasunk. Egy dologra emlékszik a múltjából, arra, hogy 2067-ben született. A bökkenő csak az, hogy körülötte mindenki úgy tudja, még csak 2007-nél tart az időszámítás.
Nándor az álmai – és egy csinos pszichiáter – segítségével kideríti, hogy valóban időutazó. Egy olyan civilizációból érkezett, ahol a nőket kiiktatták a szaporodásból, sőt mindenhonnan máshonnan is, csak néhányan maradtak meg a „püspökök” személyes igényeire. A többi férfit tökéletes nőutánzatok szolgálják ki, ilyeneket tervez Nándor.
Az utópia, amit a nők nélküli társadalomról felvázol Lovas Lajos, érdekes, de korántsem eredeti. Fordítva is láttunk már ilyet (Szexmisszió). Egyébként sem értem, hogy ha már sci-fi szerzők mindenképpen páratlan számú egyeddel akarják elképzelni az utódnemzést, akkor miért nem egy harmadik személy (tárgy, lény, organizmus) bevonásával teszik. Lássuk be, sokkal izgalmasabb perspektívát jelentene.
Nándor jövőből jött Üzbekként csodálkozik rá a XX. század eleji magyar társadalom egy vékony szeletére – kb. akkorára és olyanra, mint egy szelet téliszalámi –, és a jó pornófilmes hagyományoknak megfelelően röptükben kapja el a szembejövő nőket.
Szórakozásnak, kikapcsolódásnak megteszi, de társadalomrajznak, kritikának, utópiának karcsú. Leginkább arról kapunk képet, milyen pasi szeretne lenni Lovas Lajos: okos, gazdag, jóképű, atletikus, ellenállhatatlan nőcsábász. De sajnos nem lehet mindenki N2635-ös modell. Az élet kegyetlen.

Kutyaszorító blues

Charles Bukowski: Forró vízi zene (novellák, Cartaphilus, 2010, ford. Pritz Péter)

[5 átpiált éjszaka - de elfogult vagyok]

(nem idézet)

- Hank Chinaski, te szarfaszú büdös köcsög, visszatértél a Pokol Tornácáról? Már hónapok óta nem láttalak! Azonnal fizess egy sört, hogy megnyugodjak! Már azt hittem, elpatkoltál! Mi a büdös picsát csináltál mostanában?

- Én is örülök neked, Marlon, de azért ne szopjuk le egymás faszát, jó? Kihozták egy köteg novellámat, azon dolgoztam mostanában. 

- Már megint ilyen kegyetlen sztorikat írtál?

- Ne csinálj segget magadból Marlon, az élet kegyetlen. … Csak vicceltem, csupa móka-kacagás, baszki!

- Abszurd?

- Abszurd?! Abszurd?! Ne gyere itt a professzoros dumáddal, mert letolom a sörösüveget a torkodon!

- Te beteg vagy, Chinaski! 

- Beteg a faszom, csak furcsa a humorom.

- Na de tényleg, miről szólnak?

- Hát miről szólnának? Piálásról és másnaposságról, baszásról, halálról és ölésről. Én ilyet írok, és így. És fossa össze magát, akinek nem tetszik! Ha már itt tartunk, fossa össze magát az is, akinek tetszik!

- Jól van már, Hank, baszki, jól van! Ne húzd föl magad! Most én fizetek egyet.

- Ne már, van pénzed?

- Bejött a lovi. … Baszdmeg, a frászt hozod az emberre!

Mit szaglászik itt?

A szaglás az olyan gyanús. - Mit szaglászik itt?
Meg olyan állatias is. Ha igazán érezni akarod a szagokat, négykézlábra kell állnod, mert a legtöbb a talajhoz közel jobban érezhető.
Meg lesajnált is. Állítólag, mióta felegyenesedve járunk nincs is szükség rá, mert mindent remekül látunk. Hátrafelé is mi?
Platón azért kárhoztatta, mert elgyengíti az embert. A bujaság, a testi vágy érzékszervének tartotta. Később egyszerűen gusztustalannak találták a szagokat, és lehet, hogy a kortársak szaga indokolta is ezt, mindenesetre a szaglás kutatása is sokat váratott magára a fennálló averziók miatt. Pedig a szagok körülvették már az ősembert is, de még milyenek, te jó ég! A középkori városok csatorna – szemét – rothadás – ember bűzéről már ne is beszéljünk.
A szaglás körüli miazmás ködöt végül épp a miazmák kezdték eloszlatni. A 18. századtól az orvosok egyre többet foglalkoztak a rossz levegővel, az ártó kipárolgásokkal, megkezdődött a szagok kutatása, de csak a 19. század végére vált általános meggyőződéssé, hogy nem a rossz szagú levegő ártalmas az egészségre, hanem az illatos vagy szagtalan környezetben is előforduló kórokozók. Mindenesetre a bűz évszázadait lassan felváltották az illatok.
A szagok és a szaglás kutatása a már meglévő lelkesedés ellenére is nehezen haladt. A szagokat nehéz befogni, porciózni, tárolni és így kutatásra alkalmassá tenni. A szagok érzékelése hatalmas egyéni különbségeket mutat, míg látni, többnyire, ugyanazt látják az emberek. Az érzékelés intenzitásán kívül nagy különbség van még a szagok minőségének megítélésében is. (Például vannak olyan emberek, aki szerint a fővő kelkáposztának illata van.) A szagérzetek nyelvi kifejezése is problémás. Nehéz egységes szagterminológiát kialakítani. A szaglás sokkal szorosabb kapcsolatban áll az agy ősi részeivel, a limbikus rendszerrel és agytörzzsel, mint a neokortex-szel. Ebből is adódik, hogy inkább az érzelmekre, mint az értelemre hat. Tudat alatt viszont gyakran befolyásolják viselkedésünket a különböző szagingerek.
Ebben a könyvben alaposan körüljárják a szaglás fiziológiáját, a szagok felosztási lehetőségeit, az emlékezetre és viselkedésre gyakorolt hatásait, az életkorral változó szagérzékenységet, valamint a szaglással kapcsolatos betegségeket. Mindezt élvezetes, de tudományos stílusban
Szagoljatok bele, érdemes.

Vroon - Van Amerongen - De Vries: A rejtett csábító: a szaglás pszichológiája (Korona, 2005) fordította: Varga Orsolya, a magyar kiadást szerkesztette: Olcsai Éva

Semmi pánik, ez csak egy pénisz!

18+

Úgy gondoltam, így negyvenévesen már ideje kézbe venni…, hát valami komoly falloszológiai munkát, nem csak olyan irodalmi faszveréseket, mint Moravia, vagy Cela regényei. (Én és őkelme, Az archidonai bájdorong...)

Így aztán nekiláttam, és nem mondhatnám, hogy megbántam a dolgot, de valami jobbra számítottam. Nekem kicsit sok volt a közhelyes pszichológia és kevés a kultúrtörténet. 

Utóbbi nagyjából kimerült annak taglalásában, hogy az egyistenhívő vallásokban nevelkedő férfiak évszázadokon át szerszámukat nem ecsetnek, hanem fegyvernek használták, ezzel tartva elnyomás alatt a nőket. Pedig szegény hímek csak az elnyeletéstől való félelmüket igyekeztek kompenzálni. Fiziológia tudatlanságuk miatt a nőt pusztán edénynek tekintették, és nagyjából basztak rá, hogy jó-e neki vagy sem.

De ők sem jártak sokkal jobban, mert hitük eltiltotta őket munkaeszközük alapos megismerésétől és szabad használatától. Így aztán maradt a fantázia és annak olyan sajátos gyakorlati megvalósításai, mint pl. a boszorkányperek. Csak gondoljatok bele: az ördög fasza mindig hatalmas és acélkemény. Mi más ez, mint minden férfi vágya. (Mondjuk azzal, hogy villás és horgas már nem nagyon tudok mit kezdeni.)

És az urológia is fontosabb szerepet kapott, mint a kulturológia, de ebben legalább voltak érdekes részek. Az összes mi, miért és hogyan kérdésre megkapjuk a választ és közben gazdagabbak leszünk olyan alapvető ismeretekkel, hogy (figyelem reménybeli férfiszopránok!) a kasztrálás nem garantálja az angyali hangot, de még a vágytalanságot sem. És a vággyal együtt az erekció képessége is megmarad. (Hát, ez szívás kedves szultánok!)

Mindent összevetve: nekem, mint gyakorló pénisztulajdonosnak nem okozott különösebb mereve meglepetést, de azért sok érdekességet megtudtam belőle.

(Tudtátok például azt, hogy a pénisz el is törhet?! Na tessék, még egy dolog, ami miatt aggódhatunk!)

Bo Coolsaet: A szerelem ecsetje: a pénisz élete és munkássága (Magvető, 2000) fordította: Damokos Katalin

Egyetleneim

Én ültem ezekben a kocsmákban, táncoltam ezeken a bulikon, hallgattam ezeket a koncerteket, futottam ezek elől a kidobók elől, hánytam ezeken az utcákon, sőt talán még fűztem ezeket a nőket is. Szóval nekem ismerős ez a világ, még akkor is, ha mi nem annyira az acidpartykat és a drága gólyabálokat preferáltuk, inkább a blueskocsmák és jazzcafék világa volt a miénk. Én is a kilencvenes évekbeli Budapesten voltam huszonéves, én is itt harcoltam meg a „becsajozás” harcát. Több-kevesebb sikerrel.
Én is ilyen kedves fiú voltam, romantikus gesztusokkal. Mindig volt a zsebemben egy verseskötet, meg egy notesz és egy toll a sajátjaimnak. Ismerős a viszketegség, az önpusztítás vágya, az önmarcangolás és a csalódottság, mert a lányok nem a kedves pasikat választják…
Úgyhogy nekem akár kedvencem is lehetne ez a könyv – és tényleg jó volt fölidézni azokat a helyeket (Almássy tér, Berliner, Wichmann, Banhoff, Picasso, FMK, Fonó…), ahova sokat jártunk, és azokat a zenéket (Balaton, Quimby, Másfél, Korai Öröm, Bill, Takáts Tamás, Herfli Davidson, Lajko…), amiket sokat hallgattunk – mégsem lett az.
És még csak azt sem tudnám megmondani, miért nem. A történet elég jól pörög, igaz, egy idő után csak önmaga körül. Gépiessé válik, mint a főhős, Tamás ismerkedési kísérletei. Tamás figurája árnyalt, egyszerre szerethető és utálható. Ha az én haverom, biztosan lenyomom a víz alá. A stílus helyenként annyira mesterkélt, amennyire csak egy ELTE BTK-s lehet (és ezt tapasztalatból mondom), de ezt kellően árnyalja az önirónia. Szóval nem igazán tudnám megmondani, miért nem tetszett igazán, de végig volt valami hiányérzetem.
Talán az, hogy nem én írtam meg. Mindenesetre, akaratlanul is magamat láttam, sőt kerestem ebben a történetben, de többnyire nem találtam.
(A könyv abszolút pozitív hozadéka, hogy előástam egy csomó régi kazettát, és megnéztem újra Scorsese After hours-át.)

Beregi Tamás: Egyetleneim (Európa, 2003)

Vágy nélkül. Boldogtalan?

Robert Menasse: Don Juan de la Mancha avagy A vágy iskolája (Kalligram, 2010) fordította: Szijj Ferenc

Persze, hogy a szexről szól, az ég szerelmére, még a Piroska és a farkas is a szexről szól! De azért nem csak arról. Egy ötvenes férfi minden büszkesége és balítélete benne van ebben a regényben.
Nathan igazi határeset-ember, nincs egyik oldalon sem, egy lázadó, aki egyben szeretne normális kis része lenni a rendszernek, de amikor meg azzá válik akkor elégedetlen. Egy Don Juan, aki hódításaival próbálja féken tartani a benne tomboló kételyt és zavarodottságot, és egy Don Quijote, aki szélmalomharcol a körülötte sarkosodó világgal.
Számvetés ez, az ötvenes férfi visszatekintése az élete történetére, illetve arra, amit ő annak tart. Mert a két történet nem feltétlenül fedi egymást. Nathan gyakran épít be kitalált elemeket az élettörténetébe, így aztán sosem tudjuk biztosan, hogy mi az, ami valóban megtörtént vele, állandó bizonytalanságban tartja analitikusát, Menasse pedig az olvasót.
Nathan vágyakozásának majd vágytalanságának története természetesen visszanyúlik a gyerekkorra. Anyjára, akivel tulajdonképpen boldogan élt, bár visszatekintve a romantikus eszmények giccses királynőjének látja, aki mindennel elégedetlen. És a ritkán látott apára, aki az élet élvezetének elérhetetlen példaképe.
Az élet élvezete az, amire Nathan képtelen, neki még az egyetemistaként megélt, hetvenes évekbeli szexuális forradalom sem élvezet, hanem komoly munka és társadalmi állásfoglalás. Elemző alkat, na. Az élete rendezett, de valahogy mégis fenyegetettnek érzi, belülről fenyegetettnek. Elege van a munkájából, az egész teljesítménykényszeres, képmutató társadalomból, a fiatalos öregekből. Egy olyan „Thomas Bernhard”, akit nagyon foglalkoztat a saját szexualitása, de túl kispolgár a felszabadult és felszabadító szexhez. Kisszerű viszonyok, kisszerű körülmények, és persze az örök dilemma, hogy marad-e még (élet)vágy, ha már kielégítettük a vágyainkat. Hogy vágy nélkül halottak vagyunk-e, vagy inkább boldogok, hogy kell-e nekünk ez az egész vágyakozás dolog.

(Idézetek a molyon.)

Springer testvér fekete miséje

Charles Willeford: Springer testvér fekete miséje (Agave, 2009) fordította: Varga Bálint

Egy bekötőúton állunk, szemben a napfelkeltével. Lapos, egyhangú táj, nem ad semmi fogódzót a szemnek. A kamera először balra, majd jobbra mozdul, mintha felmérné a már megtettt és a még hátra levő távolságot. Balra egy autópálya, de csak néhány autó húz el rajta, kicsit távolabb benzinkút látszik. Jobbra egy narancssárgában játszó épületegyüttes. Lapos tetős kis házak állnak körben, első pillantásra motelnek tűnhet. A kamera lassan ráközelít az épületekre. Körülöttük ócska drótkerítés, középen egy kapu. Már látszik, hogy az egyik épület nagyobb mint a többi, és mind a narancssárga különböző árnyalataiban pompázik, az házak mögött feltűnik egy narancsliget. Ahogy közelebb érünk a kapuhoz, olvashóhatóvá válik a felirat: Isten Nyája Egyház. Szóval nem motel, hanem kolostor. Már látszik a nagyobb épület tetejére állított csálé kereszt. Arra kocsizik a kamera, bemegy a templomba. A padsorok helyén egy lepusztult Ford pickup áll, az oltárra egy kék törölköző van terítve. Kimegyünk az egyik oldalajtón és be az egyik szerzetesi lakásba. Puritán bútorzat, az asztal mellett két férfi ül, kávésbögrével a kezében. Az egyikük nagydarab kopaszra borotvált férfi papi ruhában, a szemöldöke is le van borotválva, és a reverendáján katonai kitüntetést visel. Ő Dover apát (Mickey Rourke) A másik átlagosan öltözött, utazástól kissé gyűrött férfi Sam Springer (John Cusack) Kettőjük beszélgetése közben Springer múltjából villannak be képek. Springer könyvelő volt Colombusban. (Ócska Buickot vezetve tart a munkahelyére, egy az ötvenes évek stílusában berendezett irodába, az asztalon papírhalmok.) Aztán írt egy regényt és otthagyta az állását. Az előlegből vett egy házat Floridában. (Sam és felsége – Gwyneth Paltrow – ülnek a verandán, egy tipikus kertvárosban, amiben minden túl új és túl mesterséges. Sam ül a dolgozószobájában és bambán bámul egy darab papírt, a felesége kertészkedik.) Springer elmondja, hogy válságban van, a pénze elfogyott, új regényötlete nincs, és nem akar megint könyvelőnek állni. Dover láthatóan kedveli Springert, felajánlja neki, hogy az egyik templomának lelkésze legyen, egy néger közösségé Jacksonville-ben.
A következő képsorokon Springert látjuk, úton Jacksonville felé, egy zsúfolt buszon ül, nézi az elsuhanó tájat. Szűk papi gallér, és egy túlságosan bő és vastag fekete öltöny van rajta a döglesztő melegben. Látszik rajta a töprengés, még nem döntötte el, mi legyen.
Utána azt látjuk, ahogy belép a fekete fogorvos, és a gyülekezet egyik kurátora dr. Jensen (Danny Glover) rendelőjébe, méregetik egymást, semmitmondó beszélgetést folytatnak, majd belép dr. Jensen felesége Merita (Halle Berry) és Springer el van veszve. (Itt egy kicsit változtatnék az eredeti történeten, ahol csak később találkoznak.)
Eddig van meg. Kb. az első 10-15 perc. Még dolgoznom kell rajta, de biztosan lesz benne gospelt éneklő néger templomi gyülekezett, a némileg szerencsétlenkedő Springer tiszteletessel; lángoló kereszt, amit fekete kamaszok gyújtanak a háza előtt; és egy öreg néger szakácsnő, aki a paplak hajnali csendjében kotyvasztja voodoo szereit.

Nem tudom, hogy forgattak-e filmet ebből a regényből, de az isten is vászonra teremtette. Sőt Willeford élete is filmre kívánkozik. 1919-ben született Arkansasban, 1935-ben megszökött otthonról és katonának állt. Végigharcolta a 2. világháborút. Többször kitüntették. Miután leszerelt volt profi bokszoló, színész, lóidomár és rádióbemondó. Első regénye1953-ban jelent meg. 1964-ben, 45 évesen, diplomázott, majd egy floridai főiskolán tanított filozófiát és angol irodalmat. Nem csak krimit írt, és krimijeiben is inkább a társadalmi problémák – alkoholizmus, szegregáció – foglalkoztatták. Jim Thompsonnal együtt a krimi 2. világháború utáni megújítójának tartják, akinek regényeiben nem a nyomozás, a nyomozó a fontos – ebben a regényben nincs is ilyen – hanem a bűnbe mintegy véletlenül belesodródó emberek, akiket egy jó ügyvéd akár fel is mentetne, de ártatlannak semmiképp nem nevezhetők.
A Spriger testvér … jó kis gúnyos és cinikus hangú egzisztencialista bűnregény. Hőse igazi egoista – hiszen író – de az önvád, a kétség,  az önsanyargatás is dolgozik benne. Egy önkritikus amatőr, aki lassan csúszik bele a bűnbe, amit akár írói tapasztalatszerzésnek is telinthetne.
Az agave.45 sorozat második darabja, most már kíváncsi vagyok a következőre.

Szexet, de sokat!

Az erotika képes története: A szexualitás ábrázolása kétezer év művészetében (Alexandra, 2009)


A szex része a mindennapjainknak - ha szerencsénk van. Ha máshogy nem is az agyunk révén, ami egy hatalmas erogén zóna. A szexszel és a nemiséggel kapcsolatos művészet egyidős az emberiséggel. A szexualitás valamilyen szabályozása pedig egyidős az embercsoportokon belüli kapcsolatok szabályozásával. Minden társadalom szabályozza a szexualitást és az arról folyó diskurzust, a kérdés csak az, mennyire. Európának, a zsidó-keresztény kultúrájával, egyszerűen nem volt szerencséje. Egyes keleti társadalmakban sokkal lazább ez a szabályozás.
Ez az antológia a szexualitással foglakozó művészetet igyekszik bemutatni, nagyjából a XX. század közepéig született irodalmi alkotások – memoárok, regények, versek –, és képzőművészeti munkák – festmények, rajzok, fotók, szobrok – segítségével. A felhozatal széles, Auden andalító versétől, és a Willendorfi Vénusztól egészen a pornográfia határát súroló szövegekig és képekig. Az előszóban azt ígérik a szerkesztők, hogy a világ minden tájáról válogattak, de a szövegek – a keletieken kívül  – nagyrészt angol és francia nyelvterületről  származnak. A képek merítése már szélesebb, itt több olasz, német, osztrák, indiai és japán alkotóval is találkozhatunk.
Sok az ismeretlen művésztől származó részlet és kép. Az erotikus művészet egy nagy útvesztő. Sokan rejtőznek álnév mögé, vagy burkolóznak teljes névtelenségbe, hiszen ezeknek a munkáknak a nagy része megjelenésekor tilalmasnak számított. A határokat feszegető művészek, ha nevüket adták az alkotásaikhoz, vállalták a megtorlás kockázatát. A művek összegyűjtése sem egyszerű. Sok erotikus munka porosodik könyvtárak, múzeumok raktáraiban, illetve sok van magángyűjtők tulajdonában. Ennek ellenére egy igencsak színvonalas antológiát sikerült összeállítani. Megjegyezném azonban, hogy ez nem irodalmi antológia, hanem egy erotikus könyv. A szövegek kiválasztásánál nem az irodalmi színvonal volt az elsődleges szempont. A kötet szerkesztői nem dobják a gyeplőt a lovak közé, hanem elég jól sikerült összekötő szövegekkel próbálják eligazítani az olvasót a szexnek és ábrázolásának történetében, ennek ellenére azt ajánlom, hogy egyszerre csak egy-két fejezetet olvass el, hogy ne legyen túl tömény.
Szép lett a könyv. Jó minőségűek az illusztrációk, szép a nyomdai munka is. Gondolom, a költségek és az ár kordában tartása miatt lett viszonylag kis alakú és puhafedelű, de valami nagyobb és keményebb jobb lett volna.
Ha a kezedbe kerül, légy szíves nézd meg a 45. oldalt. Szerinted is Adolf Hitler nyal azon a képen?

Hülye angolok - búr hülyék

Tom Sharpe: Kisvárosi gyilkosságok (Teleteacher, 1994) fordította: Mészáros Viktor

Régen olvastam már Tom Sharpe regényt. A kilencvenes évek közepén megjelent négy regényéből csak a Kisvárosi gyilkosságok maradt ki. Most pótoltam. (A 2005-ben megjelent két Wilt-regény is kimaradt – egyelőre.)

Tom Sharpe 1928-ban született Londonban, neves iskolákban tanult (Elmhurst, Pembroke, Cambrigde), és a Királyi Haditengerészetnél szolgált. 1951-ben Dél-Afrikába ment, ahol tanított és szociális munkát végzett egészen 1961-es kiutasításáig. Az ott szerzett élmények inspirálták a Kisvárosi gyilkosságoknak (Riotous Assembly) és folytatásának (Indecent Exposure) megírására. Hazatérése után történelmet adott elő Cambrigdeben. Az ott töltött évek tapasztalataiból született a Wilt sorozat.

Regényei keserű szatírák a gyalázatos apartheidről, az idióta oktatási rendszerről, az angol osztálytársadalomról és sznobériáról, a politikai korrektségről, a bürokráciáról, az egyházakról és általában az ostobaságról. (Éretten éretlen, Remetelét, Kertész a vártán)

Szereplői gyakran hódolnak bizarr szexuális szokásoknak. Nyelvezetük, stílusuk mindig nagyon jellemző társadalmi osztályukra. Az egymás mellett elbeszélő szereplők dialógusai rendkívül szórakozatóak.

A Kisvárosi gyilkosságok története Zuluföld fővárosában, az egykor nyüzsgő gyarmati székhelyen, Piemburgban játszódik, ami a helyőrség megszűnése óta „Fele a New York-i köztemetőnek, de kétszer olyan kihalt.” Ennek a porfészeknek a rendőrkapitánya a búr Van Heerden parancsnok, aki minden másra való alkalmatlanságával érdemelte ki ezt a helyet. Ostobaságánál már csak a legyőzött britek iránti rajongása nagyobb. Agya, amennyiben az a dolog a fejében agynak nevezhető, abszolút képtelen a gondolati absztrakcióra. Helyettese Verkramp hadnagy viszont igazi búr hazafi és inkvizítor, engesztelhetetlen gyűlölettel tekint a régi gyarmatosítók maradékára, és mindenféle koholt jelentésekkel igyekszik befeketíteni őket. A rendőrség harmadik oszlopa az alkoholista Els rendőr, aki könnyed természetességgel erőszakol meg néger nőket, és öl meg néger férfiakat.

A középszerű, de fensőséges, sosemvolt nagyságáról álmodó város nyugalmát a Van Heerden parancsnok rajongásának tárgya által elkövetett gyilkosság kavarja fel. Miss Hazelstone az egykori alkirály leszármazottja, idős és csúf, szapora nyelvű, és a gorombaság határáig udvariatlan – igazi angol hölgy. Nem mellesleg különös és mély vonzalom fűzi a gumiból készült férfiruhákhoz és a novocainhoz, valamint nagy kaliberű tűzfegyverek szükségtelenül kis távolságból való alkalmazásához. Van Heerden parancsnok megpróbálja rávenni az idős hölgyet, hogy tussolják el a gyilkosságot, és ezzel sosem látott tömeghisztériát szabadít a városra, amiben szerepet játszik Miss Hazelstone püspök öccse, egy dobermann, és a piemburgi rendőrség és igazságszolgáltatás illusztris képviselői, akik katasztrofális helyzetértékelésük miatt elkövetett hibáikat egyre újabb és újabb baklövésekkel igyekszenek jóvá tenni.

Nincs olyan, hogy normális ember. A normálisság fogalom, nem pedig állapot, nem szabad összekeverni a megfelelni vágyással.

A szó szoros értelmében gyilkos szatíra. Sírni valóan mulatságos.

Sajnos a folytatás nincs meg magyarul, pedig koránt sincs vége. Fordítók előre!
(Felhívnám még a figyelmet a könyv végén található mulatságos és reklámtörténeti jelentőségű hirdetésre, amit a kedvetekért feltöltöttem ide.)

Miss Hazelstone azt kívánta bejelenteni telefonon, hogy épp az imént lőtte agyon zulu szakácsát. Els rendőr kifogástalanul alkalmasnak bizonyult arra, hogy elintézze az ügyet, mivel rendőrtisztviselőként maga is nem egy és nem két zulu szakácsot lőtt már agyon. Ráadásul az ilyen bejelentések kezelésének megvolt a jól bejáratott módja. Els rendőr elővette a rutinszöveget.
-    Szóval egy kaffer halálát kívánja bejelenteni - nyitott.
-    Meggyilkoltam a zulu szakácsomat! - vágott vissza Miss Hazelstone.
Els nyugtatni próbálta. - Épp ezt mondom én is. Ön egy néger halálát kívánja bejelenteni.
-    Semmi ilyesmit nem kívánok! Azt mondtam magának, hogy meggyilkoltam Fivepence-t!
Els újra próbálkozott. - Pár fillér elvesztése nem számít gyilkosságnak, asszonyom.
- Fivepence a szakácsom volt!
- Egy szakács megölése sem számít gyilkosságnak, asszonyom.
-    Akkor mi számít annak? - Els rendőr kedvező helyzetértékelésének hatására foszladozni kezdett Miss Hazelstone magabiztos bizonyossága saját bűnösségében.
-    Fehér szakács megölése talán gyilkosság lehet. Nem valószínű, de lehetséges. Fekete szakácsé nem. Semmilyen körülmények között! Fekete szakács megölése önvédelem, jogos emberölés vagy hulladékeltakarítás. - Els megengedett magának egy kis kuncogást. - Az egészségügyieket próbálta már hívni?
A parancsnok előtt világos volt, hogy Els a társadalom iránti tiszteletének a maradékát is elveszítette már, ha volt benne egyáltalán valamennyi is. Odébb tolta a rendőrt, és átvette a telefont.
-    Itt van Heerden parancsnok beszél - mondta. - Úgy hallom, kis baleset történt a szakácsával.
Miss Hazelstone továbbra is kötötte az ebet a karóhoz.
-    Meggyilkoltam a zulu szakácsomat!
Van Heerden parancsnok figyelmen kívül hagyta az önvádat.
-    A házban van a holttest?
-    A holttest a pázsiton van - mondta Miss Hazelstone. A parancsnok felsóhajtott. Mindig ugyanaz! Miért nem tudnak az emberek házon belül lövöldözni a feketékre, amikor mindenki tudja, hogy odabent kell lelőni őket!
-Negyven percen belül ott leszek a Jacaranda House-nál - mondta. - És amikor odaérek, a házban fogom találni a holttestet.
-    Hát azt nem fogja! - erősködött Miss Hazelstone. – Ott fogja találni a ház mögötti pázsiton.
Van Heerden parancsnok ismét megpróbálta. – Amikor megérkezem , a házban fogom találni a holttestet. – mondta most másodjára nagyon lassan.
Miss Hazelstone nem volt elragadtatva. – Azt akarja mondani, hogy el fogom mozdítani a holttestet? – kérdezte dühösen.
A parancsnokot elképesztette az ötlet. – Szó sincs róla! – mondta. – Semmiféle kényelmetlenségnek nem kívánom kittenni önt, amellet még ujjlenyomatokat is hagyhatna rajta. Bevitetheti a szolgákkal.

Magammal viszlek

Niccoló Ammaniti: Magammal viszlek (Európa, 2009) fordította Matolcsi Balázs

A római Niccoló Ammaniti 2008-ban simán fölkerült az éves tízes listámra, és, bár még csak január van, idén is jó eséllyel pályázik.
A Magammal viszlek hét évvel az Ahogy Isten parancsolja előtt született. Ez csak azért érdekes, mert a két regény csaknem tükörképe egymásnak. Persze a történet más, de ugyanúgy egy tizenéves fiú a főszereplője, ugyanúgy valahol egy isten háta mögötti településen játszódik, ugyanúgy része az erőszak és a kilátástalanság. És ugyanolyan a két regény szerkezete is. Ammaniti az elején fölvillantja a történet végét közvetlenül megelőző eseményeket, majd elkezdi szépen visszafejteni a történet fonalát, hogy a vége felé fölvegye ugyanott, ahol az elején elhagyta. Annál a pontnál, ahol szereplőinek élete kettéválik, mint a hirdetéseken: Előtte – Utána. Mindkét regényre jellemzőek a filmszerű vágások, amik a vége felé egyre gyorsulnak, és a „látványos” leírások. A nyelvezetét akár szószátyárnak is mondhatnám, ha nem lenne ennyire élvezetes.
A Magammal viszlek eseményei két szereplő körül csoportosulnak. Egyikük a 12 éves Pietro, a született vesztes, aki gyáván tűri a többi gyerek piszkálódását és erőszakoskodását. Apja rosszindulatú alkoholista, anyjából depressziós gyógyszerfüggő lett, aki nem tud neki védelmet nyújtani. Bátyjával jól kijön, de Mimmo sajnos eléggé együgyű. Van viszont egy gyerekkori barátja, Gloria, aki a falu legelőkeleőbb családjának sarja, és mindig kiáll Pietro mellett. Pietro az abszolút lúzer, még akkor is ha jól tanul, Gloria az egyik legnagyobb menő az iskolában és a legjobb csaj a környéken. Kettejük furcsa párosa elfogadhatatlan  a kasztokban gondolkodó többségnek.
A másik főhős az öregedő latin lover, a gitáros Graziano, aki genetikusan alkalmatlan a depresszióra, életfelfogása három szóban összefoglalható: sex ’n’ drugs ’n’ flamenco. Egy szánalmas, de szerethető szájhős, és lepedőakrobata, akinek most válságba jutott az élete. Egyszerre ront rá egy viszonzatlan szerelem és a kapuzárási pánik, egója romokban hever, úgyhogy elhatározza, hogy visszamegy a szülőfalujába, oda ahol Pietro is él, kakasnak a saját szemétdombjára. Ő az az ember, aki soha nem tanul a hibáiból, és valahányszor már-már megszeretnénk tesz vagy mond valami faszságot.
És a harmadik főhős tulajdonképpen maga a falu (és lakói), a tenger melletti Ischiano, ami  fekvése ellenére nem lesz üdülőhely, mert a közelben egy mocsaras természetvédelmi terület található – Pietro kedvenc búvó- és megfigyelőhelye.
Ammaniti világában hemzsegnek a frusztrált, antiszociális, zavart fejű, érzelmi sivárságban élő emberek, a nevetséges, szánalmas vesztesek, korlátolt kis zsarnokok – ne szépítsük, a többség ilyen. Mégsem lehet egyértelműen pesszimistának nevezni. Egyvalakinek mindig sikerül, ha nem is egyszerűen, megváltoztatni a számára rendelt sorsot, másból pedig legalább tragikus hős lehet. A többiek maradnak aránytalan emberek – vágyaik, egójuk sokkal nagyobbak, mint lehetőségeik és képességeik.
Akinek tetszett az Ahogy Isten parancsolja, annak ez is fog. Én minden sorát élveztem.