2009. május 11., hétfő

„Az élet maga, a létezés maga, egyetlen közhely.”

Thomas Bernhard önéletrajzi írások

fotó: Joseph Gallus Rittenberg

Thomas Bernhard mára egyértelműen a XX. század irodalmának megkerülhetetlen alkotójává lett. Minőségre és terjedelemre is jelentős életművet hagyott maga után, aminek most már nagy része magyarul is hozzáférhető. Azért az jellemző, hogy a magyar fordítások nagy része T.B. halála és botrányt kavart végrendelete után jelent meg, holott Ausztria nem a világ másik fele és a német nem egy kis nyelv. Az ominózus végrendeletben T.B. megtiltotta, hogy műveit Ausztriában újra kiadják, színműveit osztrák színpadon eljátsszák. Hogy miért ez a nagy harag a hazájával szemben? Többek között erre ad választ önéletrajzi sorozata.

A sorozat két változatban olvasható. Az első kiadás öt önálló kötetben jelent meg, a második egybekötve és részben új fordításban. Hozzáértők szerint T.B.-t nehéz fordítani, hosszú mondatai, állandó ismétlései, zaklatott stílusa miatt az „önéletrajzokat” különösen. Állítólag az új fordítások jobban sikerültek, én a régit olvastam – már másodszor – és csak az első kötetben volt gondom az átültetéssel.

Bernhard 1931-ben született. Az ő generációjának kijutott a jóból, először a Nagy Válság miatti szegénység és létbizonytalanság, majd a háború borzalmai. Ezek természetesen meghatározó élmények lettek T.B. életében, csakúgy, mint az apa hiánya. Apja már a születése előtt elhagyta az anyját, egyetlen egyszer sem találkozott vele. Az anya kénytelen dolgozni, hogy eltartsa fiát, akinek első éve egy borzalmas gyerekmegőrzőben telik el, ráadásul anyja úgy tekint a kis Thomasra, mint minden szerencsétlensége okozójára. A gyerek feltétlen szeretetét csak ritkán tudja viszonozni, rosszalkodásait nehezen tűri, fiával való kapcsolatát a szeretet - gyűlölet váltakozása jellemzi. Thomas sorsa akkor fordul jobbra, amikor visszatérnek Ausztriába és nagyszüleihez kerül. Néhány boldog év következik, amíg nem kell iskolába járnia. Az iskolát azonban nem neki találták ki: az első év után már unatkozik, egyszerre a rossz tanulók között találja magát, a kirekesztettek, lenézettek közé kerül. Nem tud megfelelni sem a tanárok, sem az anyja elvárásainak, és ettől egyre inkább szorongóvá válik. Az egyetlen ember, akivel meg tudja értetni magát, aki olyannak fogadja el amilyen az a nagyapja, az anarchista író, a szent, a bölcs, a legfelsőbb tekintély. Tőle ered T.B. megrögzött utálata a nácik, a katolikus egyház, az iskolarendszer, és az egész dölyfös, provinciális, kispolgári világ iránt. Nagyapja szerint a világ undorító, pokoli és könyörtelen, de a szabadulás lehetősége, az öngyilkosság, mindig adott. A család a munkalehetőségek miatt Bajorországba költözik, ahol újabb megaláztatások érik T.B.-t. Nem elég, hogy szegény, rossz tanuló, itt még ráadásul csak egy jöttment „ojsztrák”. Lelki problémái egyre inkább elhatalmasodnak rajta, csaknem minden éjszaka az ágyába vizel. Anyja elküldi egy problémás gyerekekkel foglalkozó táborba, helyesebben lágerbe. Hónapokra elszakad a családjától, a teljes elszigeteltség állapotába kerül, amit csak súlyosbít a tábor náci szellemisége.
A második rész a salzburgi internátusban eltöltött évekről szól. Salzburg T.B. számára nem a szép épületek és Mozart városa, hanem az álszentség és az öngyilkosok kirakatvárosa. Az előbb a nácik, majd a háború után a katolikus egyház által működtetett internátus az elárvulás és kiszolgáltatottság földje, ahonnan több diák menekül az öngyilkosságba, mások egész életükre megtörnek. Őt is egyre inkább foglalkoztatja a halál, a pusztulás, a „lebilincselő szépségű iszonyat”, ami a szövetségesek bombázásai miatt mindennapi tapasztalatává válik. Sőt a háború után még évekig az éhség, a káosz, a szürkeség jelenti a mindennapi életet. A kegyetlen környezetben az emberek is kegyetlenné lesznek.
Ezt a képmutató és elnyomorító világot hagyja ott T.B. amikor tizenöt éves korában úgy dönt, hogy elege van az iskolából. Inasnak áll egy lakótelepi élelmiszerboltba, Podlaha kereskedésébe, ami a salzburgiak által lenézett városszéli nyomornegyed társadalmi életének középpontja. Ezekről az évekről szól a sorozat harmadik darabja.
T.B. tudatosan választja az eddigi életéhez képest legellentétesebb irányt, mint egy életmentő beavatkozást. Az új környezetben az eddig gátlásos kamasz kivirul, élvezi a munkát, a kapcsolatot a „normális emberekkel”. „Létezésem megint hasznos létezés”. Azért olyan nagy vidámság ebben a részben sincs, T.B. az életet továbbra is alapvetően közhelyes, ostoba és magányos állapotként látja.
Az utolsó két kötet Bernhard betegségeiről szól. Egy elhanyagolt megfázás és abból következő mellhártyagyulladás miatt kerül kórházba, ahol a hibás kezelések miatt még egy tbc-t is összeszed. (Az orvosokról sincs jobb véleménnyel, mint a papokról.) A leginkább kínzásra hasonlító gyógyítás, a halál napi közelsége (elfekvő) miatt egy sajátos érzékelési állapotba kerül. Következő néhány évét a betegség, mint nem normális állapot, és a kórház, mint gondolatövezet határozza meg. A kórházban töltött hónapok alatt meghal a nagyapja, ami egyszerre borzalmas és felszabadító érzés. Az betegség és veszteség kiváltotta érzelmi sokk közelebb hozza anyjához, aki ekkor már szintén halálos beteg.
A különböző kórházak, szanatóriumok világa ismét felidézi benne a gyűlölt internátus szellemét. A beteg emberek végletes kiszolgáltatottsága, a privilégiumokért folytatott küzdelmük egyszerre vonzza és taszítja. Gyötrelmes nyugalomba kényszerítve birkózik a nagyapa szellemi örökségével és az anya előre látható halálával. Csak 19 éves, amikor még mindig betegen és magányosan elhagyja privát Varázshegyét…

Epilógus: Bernhard annak ellenére, hogy sosem érettségizett le az ötvenes években a Bécsi Egyetemen és a salzburgi Mozarteumban tanult zeneelméletet, színjátszást, dramaturgiát, miközben segédmunkákból tartotta fenn magát. A hatvanas években már csak az írással foglalkozik, sorra mutatják be darabjait, több állami elismerést kap – amiket nem vesz át. Szívinfarktus végez vele 1989-ben.

Nyomasztó, de felejthetetlen!

Thomas Bernhard:
Egy gyerek megindul (Ab Ovo, 1992) ford. Téglásy Gergely
Egy okkal több (Ab Ovo, 1993) ford. Ember Mária
Egy hátraarc: A pince (Ab Ovo, 1994) ford. Tolmár Tamás
Nagy levegő: Egy döntés (Ab Ovo, 1995) ford. Lőrinczy Attila
Elkülönítés: A hideg (Ab Ovo, 1995) ford. Lőrinczy Attila

Vagy: Önéletrajzi írások (Ab Ovo, 2007) az első három rész új fordításban

néhány részlet

5 megjegyzés:

Zsófi írta...

én tőle a Megzavarodást olvastam. egyszerűen képtelen voltam letenni, és nem azért, mert annyira tetszett, hanem mert annyira iszonyú volt. mintha tényleg egy őrült írta volna. a regény több mint fele egy monológ és egyszerűen nem értettem, hogy tud valaki ilyet írni. jó volt megtudni ezeket az adatokat róla.

AnTalk írta...

Botrány volt ő maga, már a végrendelete előtt. Minek is nevezték? Nestschmutziger? Olyan, aki saját fészkébe piszkít.

egy ember írta...

Lehet, meg volt rá az oka. Néha én szívesen belepiszkítanék.

murci/szamárfül írta...

mibe? :)

egy ember írta...

inkább mibe nem, az rövidebb lista lenne :)