A sajt és a kukacok

Carlo Ginzburg: A sajt és a kukacok - Egy XVI. századi molnár világképe (Európa, 2011. Fordította: Galamb György János) [5 kukacangyal]

Menocchio 1532-ban született Friuliban, egy kb. 600 lelket számláló kis faluban Monterealéban. Néhány rövid utat és a börtönt leszámítva az egész életét ott töltötte. Molnár volt, hét gyermek apja. Bérlet földön gazdálkodott és időnként tisztségeket töltött be a falujában. Volt plébániai adminisztrátor és bíró, tudott írni-olvasni. Nem volt szegény, de gazdag se. 

52 éves volt, amikor először följelentették eretnekség vádjával. Soha nem titkolta, sőt terjesztette egyházellenes, humanista nézeteit. Vallásfelfogásában voltak hasonlóságok a reformáció, főleg az anababtisták tanaival, de egészen egyedi gondolatai voltak. (Vagy nem ismerjük azt a közösséget, ahonnan származtak.) 

Mária nem lehetett szűz, Jézus csak egy jóravaló ember fia, a papok haszonleső kufárok, a világ és Isten a káoszból született. Ilyeneket beszélt, mégsem volt vele senkinek különösebb baja évtizedeken keresztül. Nem a falusi társadalom perifériáján élt.

Menocchio szeretett beszélni, szerette, ha odafigyelnek rá. Az inkvizíció előtt sem fogta vissza magát. Felszólalt a kizsákmányolás ellen. Kifejtette egy szerény, szegény, gyakorlatias, fölösleges rítusaitól megfosztott egyház ideáját. Védte jogát a független véleményre és az önálló gondolkodásra. Egy dologban hitt feltétel nélkül: az evilági jócselekedetben. 

Menocchio gondolatai részben olvasmányélményeiből származtak, részben az orális hagyományból. Könyvek leginkább véletlenszerűen kerültek hozzá, és elolvasott mindent, amihez hozzáfért. Ezeket Ginzburg filológusi alapossággal számba veszi, sőt megpróbálja megfejteni Menocchio olvasási kódját, azt a szűrőt, amin keresztül lepárolja a számára fontos dolgokat. A másik összetevő a tradíció, egyfajta paraszti radikalizmus, ami racionalizmusból, szkepticizmusból, materializmusból, egalitárius utópizmusból tevődik össze. 

A könyv egyik nagy erénye, hogy remekül bemutatja ezt a gondolkodási folyamatot. És bemutatja Ginzburg gondolkodási folyamatát is. Bepillantást enged a történészi munkába. 

Amit ez a könyv tud, azt ma már sok másik is tudja, de amikor a 70-es közepén megjelent, egészen kivételesnek számított. Addig egy ilyen eset nemhogy könyvtémának nem számított, de még kutatási témának sem volt elég fajsúlyos. A történettudomány hagyományosan a nagyságra koncentrált – a nagy eseményekre, a főszereplőkre, nagy számokra. 

Megjelentek már az új történettudomány kezdetei a francia Annales-körben, de Ginzburg náluk is radikálisabb volt. Szakított a kvalitatív és strukturalista szemlélettel, és legyőzte az Annales idegenkedését az eseménytörténettől. Az uralkodók helyett az alárendeltek, a széles adattömegből merítő makro vizsgálatok helyett egyetlen ember életére és gondolkodására koncentrált. Életrajzot adott egy olyan embernek, aki az alávetettek közé tartozott, és erre addig nemigen volt példa a történettudományban. Ahogy ő kifejezte: a megfigyelés léptékének csökkentése azt eredményezte, hogy könyvvé változott valami, ami egy másik kutatónál legfeljebb lábjegyzet lehetett volna. 

Ginzburg ebben a könyvben egy üldözött, eltörölt, elfeledett paraszti kultúra nyomainak biztosítására törekszik, egy rendhagyó figurán keresztül. Mert az nyilvánvaló, hogy Menocchio rendhagyó volt, viszont a rendhagyó mindig több, mint az átlag, a kivételes magában foglalja az átlagost, és így arról is képet ad. 

Ginzburg kitalált valami új dolgot, de természetesen voltak előzményei: Georges Duby magyarul sajnos nem olvasható, az 1214-es bouvines-i csata egyetlen napját feldolgozó művét, és Le Roy Ladurie Montaillou című munkáját szokás előzményként említeni. (Ami szintén remek!) Amiben Ginzburg az említettek fölé kerekedik az a módszertani alaposság és a kritikai óvatosság. Nemcsak a történettudomány módszereivel dolgozik: beolvasztja a filológiát, a vallástörténetet, az antropológiát, az etnográfiát. 

Ginzburg 1976-os könyve nagyban hozzájárult, hogy az ún. mikrotörténelem mára a történetírás meghatározó ágává fejlődött.

Legtávolabb a haláltól

Fotó: Juha Salminen

Elina Hirvonen: Legtávolabb a haláltól (Magvető, 2012. Fordította: Huotari Olga) [5 hasba rúgás]

Gyerekeket látsz az utca szélén állni. Mereven néznek a semmibe, körülöttük zajlik az élet, de nem fognak semmit belőle. Rongyokba öltözöttek. Arcukon kosz és takonycsík, kezükben ragasztós zacskó.

Egy kamerát látsz, be van kapcsolva. Ha felemeled a tekintetedet, meglátod a szobát is. Ócska berendezés, vetetlen ágy. Az ágyon egy még majdnem gyerek lány. Paróka van a fején, az arcát durván sminkelték ki. Majdnem meztelen, testén mindenhol véraláfutások.

Egy repülő követ látsz. Aztán még sokat. Egy férfit dobálnak, aki ellopott pár paradicsomot a piacon. Napok óta nem evett. 

Egy fehér fiút látsz a fürdőszoba tükrében, a kezében fogkefe. Megmerevedett. A fölszintről lövések zaját hallja. Tudja, hogy milyen az.

Egy bakancsot látsz. Túl közelről, egészen az arcodnál. Tudod, hogy az egy Martens. Szép a varrása. Tudod, hogy vasalva van az orra.

Mikor vagyunk legtávolabb a haláltól? Mikor nem vagyunk rémisztően közel hozzá?

Mikor lép be az életünkbe a halál? Amikor rádöbbenünk, hogy a szeretteink halandók? Vagy amikor rájövünk, hogy mi is azok vagyunk, sőt olykor kéjesen eljátszunk saját halálunk gondolatával? Amikor gyerekünk születik? Amikor már a kapujában állunk? Szerintem tudat alatt ott van folyamatosan.

Bennünk van a halál félése, tagadása és kívánása is. A magváltó halál tudata. A kegyetlen és váratlan ismerete. Az áldozat öröme. A gyász. Az idegenek halála fölött érzett furcsa, személytelen döbbenet. A tömeges halálok elkeserítő, gyomorforgató tudása. 

Ismerjük az úr adta, az úr elvette fatalista ostobaságát, és a tíz körömmel kapaszkodást az életnek már alig nevezhető szenvedésbe. A halál jó ismerősünk, mégis a lehető legtávolabb akarunk lenni tőle.

A halál: a lelki, testi fájdalom, amit egy másik ember okoz.

A halál: a tehetetlenség.

A halál: a kisebb-nagyobb árulások, amik összeadódva az életet alkotják.

Ez a mosolygós, szőke finn nő megint hasba rúgott. 

Omega minor

Paul Verhaeghen: Omega minor (Gondolat, 2011. Fordította: Fenyves Miklós)
[5 különlegességében is tipikus sors, ami vagy igaz, vagy nem]

„Sok dolog történt, de egyik sem igaz. Más dolgok igazak, de nem történtek meg.”

Berlinben vagyunk, 1995-ben. A poszt-NDK apokalipszis díszleteit leöntötték némi rothadó 

kapitalizmussal. 

Itt hozza össze a véletlen a regény főhőseit: Goldfarbot, a Nobel-díjas fizikust, aki részt vett az atombomba kifejlesztésében, De Heert, az auschwitzi túlélőt, Paul Andermanst, a posztgrad pszichológust, aki az emlékezet működést kutatja (beszélő nevek), Donatellát, Goldfarb asszisztensét, aki a mágneses monopólust keresi, és Nebulát, a bosszú angyalát.

Párhuzamos életrajzok is lehetne a címe, ha az már nem lenne foglalt. 

A történet kezdetén Andermans az elbeszélőnk, aki bekerül a potsdami egyetemi világba, a posztgradok, a modern kor nomádjai, a tudomány vándorcigányai közé. Összetűzésbe keveredik egy csapat neonácival, és így találkozik De Heerel, aki öngyilkossága után lábadozik egy kórházban. De Heer felhasználja Andermans figyelmét, hogy elmondja neki egy túlélő tipikus, univerzális történetét. Egy túlélőét, aki per definitionem nem lehet boldog. Épp attól, hogy túlélő. Neki az a feladata, hogy elmondja az elmondhatatlant, feldolgozza a feldolgozhatatlant. 

Közben Godfarb életével is ismerkedünk. (Az elbeszélői nézőpont gyakran változik, ami kissé megnehezíti az olvasást, bevallom volt egy fejezet, amikor fogalmam sem volt, hogy épp ki beszél, és a történetet gyakran szakítják meg tudományos és esztétikai fejtegetések – művészetről, matematikáról, fizikáról, csillagászatról, történelemről.) Goldfarb még gyerekként hagyja el Németországot 1933-ban, színésznő anyjával, aki mindenféle munkát elvállal, hogy megéljenek valahogy. A nemnémetből nemamerikaivá váló, gyökértelen fiú, aki siránkozó bevándorlókkal van körülvéve, a tanulásban találja meg a kitörés lehetőséget. Bekerül a Harvardra, és onnan némi szerencsével Los Alamosba.

Csakhogy ebben a történetben senki sem az, aminek látszik. Olyan ez, mint egy 5000 darabos kirakós, aminek bizonyos részei hamar összeállnak, de az utolsó elemek csak nem akarnak a helyükre kerülni, egészen a szó szerint bombasztikus befejezésig. 

A huszadik század két borzalmas tengelyen forog. Auschwitz és Hirosima. Ez a két árny lebeg, sokáig kimondatlanul, a könyv felett (Auschwitz csak valahol regény félideje után jelenik meg, Hirosima csak legvégén.) És a legnagyobb borzalom ebben az, hogy ezt mind emberek követték el, akik előtte és utána is ettek, ittak, nevettek, dugtak. Az áldozat és a túlélő nem kiválasztott, mitikus hős, hanem ember. A gyilkos és a közreműködő nem metafizikai gonosz, hanem ember. Méghozzá mind megnevezhető ember. De Heer azt mondja, lehet, de nem érdemes áttekintést adni a XX. század borzalmairól, mert abban épp az egyéni felelősség veszik el. A történelem szószában az egyének típusokká lesznek, és minden elmaszatolódik. Egyébként is, már alig emlékszik valaki az egészre, eltelik még kétszáz év és a holokauszt csak lábjegyzet lesz a történelemkönyvekben. Az egyéni felelősség feltárása mellett van egy erős relativizmus is a könyvben. A túlélők és emlékezők tanúságtétele egyre nehezebben ellenőrizhető. A véletlen dönti el, hogy az ember melyik oldalra kerül, és így tulajdonképpen senki nem felelős a tettiért. Akár ez is kiolvasható egyes megnyilatkozásokból.

Verhaeghen nagyon precízen ábrázolja az egyéneit, a legkisebb lelki rezdülésüket is bemutatva. (Pszichológiaprofesszor, ha még nem mondtam volna.) Ez a legnagyobb ereje a könyvnek, meg a szimbólumok bonyolult hálója. És persze a történet. Verhaeghen 550 oldalon keresztül megkonstruál egy hihetetlenül összetett sztorit, hogy aztán a könyv utolsó 100 oldalán az egészet lebontsa, és romjaiból felépítsen egy másikat. Egy ilyen hosszú regénynek elkerülhetetlenül vannak gyengébb pontjai, amik kissé erőltetettre sikerültek, de ezen is átlendít a stílus, és többségben vannak a sokáig emlékezetes részek. Például, ahogy De Heer szemén keresztül látjuk az auschwitzi szelektálás folyamatát, az egészen hátborzongató. Főleg, ahogy leírja a jobbra irányítottak önfeledt boldogságát. És az is hasonlóan emlékezetes, ahogy Goldfarb nézőpontjából látjuk a Los Alamosban dolgozó atomfizikusokat, a tudományos felfedezés részegítő örömét, amivel világra játsszák a bombát, mintha csak egy rádiót barkácsolnának össze a cserkésztáborban. Vagy említhetem még a századvég német neonáci kultúrájának aprólékos leírását.

Monumentális mű, ami nem kevesebbre törekszik, mint az egész XX. századi történelem magyarázatára. Megpróbál „Szabadulni a mimézistechnika parancsától és a narratíva kényszerzubbonyától, vállalni a zuhanórepülést, bele a radikális reflexivitásba, az öntudatba, a Daseinről való meditációba, amely a Daseinnél is előbbre való…” 

És miközben „Szentül hisszük, hogy ez a világ megérthető, holott erre semmi ok sincs, ha csak az nem, hogy a koponyánkban rejtőző apparátus odavan a jelentésért meg az összefüggésért.” mégiscsak megpróbál valami magyarázatot adni a felfoghatatlanra.

(A fordítás is nagyszerű és a szerkesztés is jól sikerült, de azért én szívesen vettem volna a sok német szövegrész fordítását. Még szerencse, hogy a feleségem németes, bár lehet, hogy ezt az olvasás alatt ő másként gondolta.)

Paulo & Petrus

Paulo Coelho: A zarándoklat (Athenaeum, 2007. Forította: Palkó Katalin)
[2 tűzoszlop a pusztaságban]

Az volt ebben a legnehezebb, hogy előítélet nélkül olvassam. Mert egyrészt olvastam én Coelhot régebben, másrészt a miszticizmus elég messze áll tőlem. De hát megígértem egy barátomnak, hogy elolvasom, és nem vagyok én politikus, hogy a vakvilágba ígérgessek. 

Nagyjából tudtam, mire számítsak (Redfield, Millman, Morgan & Young – és ez nem egy ügyvédi iroda, hanem hasonló beavatás-regények szerzői), úgyhogy nagy meglepetés nem ért. 

Amikor az elbeszélő Paulo előadta, hogy ő egy mágustanonc, és a beavatásának mittudoménhanyadik szintjén jár, akkor már tudtam, hogy nem a Szent Jakab úton vagyunk, hanem meseföldjén, és felkészültem mindenféle óriásokra meg tündérekre. (Ezek nem jöttek, csak egy ördögi kutya és egy jelentőségteljesen néző bárány. Ja meg Astrain.) 

Szerintem ez a könyv csak annak való, aki már átélt hasonló spirituális élményt, aki hiszi, hogy az élet egy csoda és Isten mindenben ott van. Én nem hiszem. Maradtam szkeptikus. 

Na mindegy. Elindultak, mentek, közben mindenféle torna- és spirituális gyakorlatokat végeztek, amik meglehetősen nevetségesek voltak, kivéve a lassújárást. Könnyen olvasható volt, nem lett unalmas, annak ellenére, hogy egyhangú volt és kiszámítható. A gyalogláshoz mindenesetre kedvet csinált, akárcsak Tolvaly Ferenc könyve. Mondjuk én eleve szeretek gyalogolni. 

Nézzük a szellemi részt! Nekem a kísérő, Petrus vallásfelfogása kimondottan ellenszenves volt. Túlságosan rugalmasan hajlítgatta az Istent a saját pillanatnyi szükségleteihez, tanítása igazolásához. Egyébként sem az kimondott tanító típus. Inkább emlékeztetett egy jó zsaru – rossz zsaru párosra vagy egy kiképzőőrmesterre. 

Ami a tanítása velejét illeti – higgy abban, amit csinálsz –, azt bármelyik edző elmondhatta volna Paulonak. Ez a Paulo meg végig arról beszél, hogy az Átlagember – nagy Á-val – is elérheti a Rendkívülit, a Beavatást, csakhogy az egész figura ezzel ellentétben áll. Paulo tagja egy kiválasztottakból álló társaságnak (Tradíció), egy mágus, aki hatalma jelképéért zarándokol. A zarándoklatot nem egyedül teszi meg, mint annak a rendje, hanem egy csak neki kirendelt vezetővel. Egy VIP zarándok. Az meg már milyen! 

Nem ébresztette föl a bennem szunnyadó Istent, de készséggel elhiszem, hogy van, akiben igen.

Semmi

Janne Teller: Semmi (Scolar, 2011. Fordította: Weyer Szilvia)
[1 elvesztett szüzesség, 1 levágott új, 1 kutyafej, 1 kiásott koporsó, az összesen 4]

Gyerekként még egyszerű megmondani, mi számít értéknek az életben, mi fontos. A szüleink figyelme, a barbik, a barátnők, a kisautó gyűjtemény, a bajnokok ligája…

Felnőttként megint viszonylag egyszerű a dolog. Ha már van gyerek, akkor az. De lehet a karrier, vagy a hivatás is…

De e között a kettő között van néhány év, amikor elég nehéz meghatározni, mi az értékes az életünkben. A gyerekdolgok már nem működnek, a felnőtt világ elvárásai hülyeségnek tűnnek. Sokszor úgy érezzük, az életnek semmi értelme.

És akkor jön valaki, aki ezt kimondja, és akkor őt nem szeretjük. Tán csodáljuk, ám nem szeretjük. Magunkban azért belátjuk, hogy igaza van, hogy a nagy egészhez képest az egyes ember élete semmi, de ha ezt elfogadjuk, eldobjuk az identitásunkat. És a nélkül nem lehet élni.

Így járnak ezek a tizenéves dán iskolások is. Kezdetben megható, ahogy elkezdik halomba hordani a számukra fontos dolgokat. Kezdetben úgy látszik, hogy fontosabb a hit abban, hogy valami Fontos, mint maguk a dolgok. De aztán elkezdenek egyre nagyobbakat kérni a társaiktól, eldurvul a „játék”, az összefogás és a szolidaritás helyére a gonoszkodás és a bosszú lép. A felnőtt világ elvárásaiból fakadó, a közösség által rájuk kényszeríttet norma erősebb lesz, mint az egyéni identitásuk, személyiségük integritása.

A kezdeti összefogás jelentősége is megkérdőjeleződik, hiszen csak valami ellen fogtak össze. Egészen pontosan egy kívülálló ellen. Mert a kívülállást nem tűrjük. 

Látszólag győznek, megtalálják az élet értelmét – megkapják a tizenöt perc hírnevüket, de csak azon az áron, hogy a lázadó Lucifer Pierre-ből, áldozat Jézus Pierre-t csinálnak. 

Érdekes könyv volt, két dolog miatt van egy kis hiányérzetem. Először: egy kertvárosi nyolcadik osztály nem ennyire izolált közösség. Ha az iskolából valaki demonstratíve kivonul, akkor ahhoz a szülőknek és tanároknak is van egy-két szava alighanem. Ez nekem hiányzott. Hacsak nem éppen a hiánya volt a cél. Másodszor: engem kicsit zavart a már-már primitívre egyszerűsített narráció, a sok ismétlés, visszatérő motívum. Igaz, nem én vagyok a célközönség. Mindenestre soha rosszabb „tinikönyvet”.

A város és az ajtók

Dino Buzzati: Képes poéma (Magvető, 1981. Fordította: Telegdi Polgár István)
[5 éjszaka a város bugyraiban]

„Miért beszélsz a magányról? 

Hogy rámutassak, milyen végtelenül sok életforma létezik, hogy míg az egyik ház színültig tele emberekkel, addig a másik, ki tudja milyen titokzatos okból, düledezik, elhagyatott, üres… A Képes poémában azt iparkodtam elmondani, hogy a másvilágon a legszebb dolog a halál. Amitől a leginkább félünk itt, azt a legjobban kívánjuk ott. Onnan megértjük, hogy a halál megédesíti az élet dolgait. Különben az élet a legfélelmetesebb és legostobább ügy lenne, ami csak létezik a földön. Amikor az ember a halhatatlanságról ábrándozik, a saját kizárólagos és bárgyú boldogtalanságát álmodja.”

Dino Buzzati képes poémája, ha úgy tetszik képregénye, egy Orfeusz történet. 

Csodálatos és borzongató látomásában alászállunk a másvilágra, ami nála az itteni világ mása, csak sokkal unalmasabb és szomorúbb, mert nincs halál, ami megédesíthetné. Egy szerelem, fajdalom és félelem nélküli világ. Buzzati pokla nem Dante pokla, és nem is Sartre-é. Buzzati pokla a tétnélküliség.

A városok tele vannak odaátra vezető ajtókkal. Jól nézzétek meg, hova nyittok be!

Belgium bánata

Hugo Claus: Belgium bánata (L'Harmattan, 2011) Fordította: Wekerle Szabolcs
[4 és fél osselet Belgium seggébe]

Biztosan mindannyian ismeritek azt a viccet, hogy Brüsszelben tömegverekedés tör ki a vallonok és a flamandok között. Nagy erőkkel kivonul a rendőrség, és a megafonok egyfolytában azt harsogják, hogy: A vallonok menjenek a tér déli oldalára, a flamandok meg az északira! Nagy nehezen sikerül szétválasztani a tömeget, csak pár ember szerencsétlenkedik még a tér közepén. Egy rendőr odarohan hozzájuk, és rájuk ordít, hogy menjenek a helyükre. Mire az egyikük, az idős Kohn bácsi azt mondja: Na jó, de az igazi belgák hova álljanak?

A kb. 90 000 „igazi belga” egy részét, több mint 25 000 embert deportálták 1942-44 között. Hogy miért „csak” ennyit? Mert Belgium német katonai kormányzója Alexander von Falkenhausen, egy tapasztalt és náciellenes német tábornok, amolyan legvidámabb barakkot csinált Belgiumból a második világháború alatt. Falkenhausennek sikerült kordában tartania az SS-t és az éhínséget is, így a belgák a többi megszállt országhoz képest szerencsésen vészelték át a háborút. (Falkenhausent aztán a Hitler elleni merénylet apropóján letartóztatták, de túlélte a koncentrációs tábort.)

Független és semleges Belgiumról 1830-tól beszélhetünk. Az alkotmányos monarchiában a nemesi oligarchia uralma fokozatosan és békésen alakult át parlamentáris demokráciává, ahol két meghatározó párt a katolikusok és liberálisok váltogatták egymást a kormányzásban. Az első világháború és a német megszállás után Belgiumban is erősödtek a szélsőségesek. A hivatalosan francia nyelvű országban megerősödött a többségben levő flamandok önállósodási vágya.

Ebbe a Belgiumba születik 1929-ben a regény főhőse és Hugo Claus alteregója Louis. Egy évvel azelőtt, hogy Leon Dégrelle megalapítja a vallon, fasiszta rexista pártot, és négy évvel azelőtt, hogy a megalakul a szélsőjobbos Flamand Nemzeti Unió Staf de Clerq vezérletével. (A regényben Louis apját Stafnak hívják – és ebben a szövegben semmi sincs véletlenül.) A flamandok egy része a rokonság okán és a függetlenségi törekvések támogatása miatt szimpatizál a németekkel, de a többséget inkább taszítja a germánok erőszakossága, és vallásellenessége. (A flamandok katolikusok, többek között ezért sem jött össze soha a többször is felmerült terv, a Hollandiával való egyesülés.) A háború alatt sok flamand kollaborál a németekkel, sokan mennek a Reichbe munkát vállalni – önként, vagy kevésbé önként, és sok flamand harcol a keleti fronton. De kollaboráció tekintetében a vallonoknak nincs mit a flamandok szemére vetni. A Vallon Légió a Waffen-SS kötelékében szintén részt vesz a szovjetek elleni „keresztes hadjáratban”. 

A háború után a szerencsétlen sorsú III. Lipót királyt távollétében halálra ítélik. 280 kollaboránst végeznek ki, és közel 60000 ember ítélnek el, de Belgium igyekszik gyorsan elfeledni a háborút, szőnyeg alá söpörni az emlékeket. Jó néhány köpönyeget gyorsan megfordítanak, és a viszonylag épen maradt ország a Marshall-segély jóvoltából hamarosan Európa egyik legvirágzóbb államává válik.

Erről a Belgiumról, az 1929-47 közötti évekről fest hatalmas impresszionista tablót Hugo Claus. Időnként csak foltokat, elmosódótt árnyakat érzékeltem a szövegből, de azt is éreztem, hogy minden a helyén van, és ha belga lennék, biztosan értenék is mindent. Mert azért eléggé figyelni kell, hogy ki kivel van, mit miért tesz, mert a gondolatok és tettek nem mindig feleknek meg egymásnak, a szereplők „minden gondolata, már a kigondolás pillanatában érvényét veszti.” (Nem árt olvasás közben néhány jegyzetben rögzíteni, hogy ki kicsoda.)

Hugo Claus egyértelműen önéletrajzi elemekkel dolgozik, és a belga tabló alatt, mellett, fölött ez egy klasszikus Bildungsroman, Louis szellemi útja a katolikus internátustól, a flamand Hitlerjugenden, majd a zsidó irodalmon át az írói pálya kezdetéig. Egy folyamatos, előbb ösztönös, majd tudatos, fabuláció és konfabuláció.

 Hugo Claus később balos lett, majd világfi, végül Nagy Flamand Irófejedelem, akinek ez a regénye egyszer első lett egy „megvan, de nem olvastam” típusú közvéleménykutatáson Belgiumban. Az első tízben volt még a Biblia, két Eco, és Harry Mullishtól A menny felfedetése – amit szintén tervezek elolvasni :)

(Mínusz fél csillag, mert időnként lehetett volna feszesebb.)

A jó öreg kauzalitás

Guillermo Martínez: Luciana B. lassú halála (Európa, 2011. fordította Kutasy Mercédesz)
[5 véletlen áldozat]

Úgy indul, mint egy Chandler regény, csak itt a magánnyomozó irodája helyett egy író dolgozószobájában járunk. Ő a narrátor, ő meséli el Luciana jelenbeli és tíz évvel ezelőtti történetét. Akkor kezdődött az az eseménysor, ami tönkretette Luciana életét. Itt egy kicsit brazil argentin szappanoperára kezd emlékeztetni a könyv, ahogy felidézik a múlt eseményeit, az ősokot, ami Luciana családtagjainak sorozatos elhalálozásához vezet. Luciana meggyőződése, hogy a halálesetek mögött a sikeres író Kloster áll, akit tíz évvel ezelőtt megsértett. Lucianának sikerül belerángatni az ügybe narrátorunkat, aki persze egy kicsit féltékeny a sikeres Klosterre, aki viszont nem volt mindig ekkora sztár, tíz évvel korábban éppen a titokzatosságával őrjítette meg az írótársait. Szép lassan megismerjük Luciana verzióját arról, hogyan kezdett ki vele Kloster, hogyan lett ebből zaklatási per, és azóta hogyan tette el szeretteit láb alól a gonosz könyveiről ismert író, mindannyiszor balesetnek álcázva az estet.
Narrátorunk kezdetben nem hisz neki, és mindent a véletlen számlájára ír, de aztán gyökeret ver a fejében a gondolat, hogy talán mégsem teljesen logikátlan Luciana gondolatmenete. Őrült beszéd, de van benne rendszer. Sőt, ami a logikát és a mögöttes szándékokat, az ok-okozati összefüggéseket illeti legalább olyan logikus Kloster számlájára írni a halottakat, mint a véletlenére. A bosszú logikájára alapozva. És ha már itt tartunk, az sem kizárható, hogy Luciana áll a halálesetek mögött. Az őrültség, a bűntudat logikája szerint ez is lehetséges. Van tehát három „elkövetőnk”: Luciana, Kloster, és a véletlen. Persze, hogy az utóbbi a legvalószínűbb, de a kauzalitásra törekvő emberi agy nehezen fogadja ezt el.
A szappanopera második részében a narrátor felkeresi Klostert és megismeri az ő verzióját is. Vannak olyan pontok, ahol megegyezik Luciana elbeszélésével, de van, ahol nem. A zaklatást elismeri, de félreértett jelzésekkel magyarázza, sőt akár egy előre kigondolt tervvel. Kloster váratlanul beavatja a másik írót a magánéletébe. A zaklatási ügy miatt elhagyta a felesége, és a nő gondatlansága miatt meghalt imádott kislánya. Mindezért Lucianát okolja, aki feljelentésével megtörte a feleségével fennálló status quo-t. Kloster ugyanolyan megszállottja ennek az esetnek, mint Luciana a sajátjának. Az összes véletlen eseményt mögöttes szándékokkal magyarázzák. De hát mennyit foghatunk föl embertársaink mögöttes szándékaiból? És igen, Kloster felveti, mi van, ha Luciana intézte el a családtagjait. Ugyanolyan logikusan meg lehet magyarázni, mint azt, hogy ő volt.
Na és szerintem itt kellett volna abbahagyni.
Mert ezután Martinez behúz egy misztikus szálat a történetbe a Klostert megszálló „démonról”, aki azt a regényt „diktálja” neki, amiben az események csaknem úgy történnek, mint ahogy Luciana elbeszélte azokat. Csak a „valóságban” még rafináltabban, mintegy a regény javított verziójaként. Ezzel a húzással viszont Martinez kiveszi Lucianát a gyanúsíthatóak köréből. Egyszerűen nem tudhatott arról, hol tart Kloster a regénnyel. Marad tehát Kloster, vagy a véletlen.
Egy darabig töprengtem, hogy levonjak-e csillagot azért, mert én nem így fejeztem volna be a történetet, de végül is nem tettem, mert Martinez megoldása is logikus. Én mindenesetre meghagytam volna a három lehetőséget, és úgy fejeztem volna be, hogy Luciana B. lassú haláláért egyaránt okolható legyen a véletlen, Kloster, vagy saját maga.

(Elolvasva, amit írtam, úgy tűnik, mintha itt egy szappanoperába oltott krimiről lenne szó, pedig dehogy. Jó, az is, de annál lényegesen több. Martinez, arról elmélkedik, amiről már az Oxfordi sorozatban is, hogy képesek vagyunk-e elfogadni a véletlent, vagy mindenhol kényszeresen ok-okozati összefüggéseket keresünk. És amikor meginog a jó öreg kauzalitásba vetett bizalmunk, kénytelenek vagyunk-e azt pótolni valami nem racionális hittel.)

A nap, amikor halottként ébredsz

Jon Fosse: Reggel és este (Kalligram, 2010) fordította: A. Dobos Éva
[3 és fél szellem]

Az első magyarul megjelent Fosse regény elolvasása után arra a következtetésre jutottam, hogy el kell olvasni még valamit ettől az embertől, hogy kiderüljön, mit tud valójában, tényleg ő-e „a kortárs norvég irodalom egyik legnagyobb alakja, a mai Ibsen”. 

Hát nem lettem okosabb.

Ugyanazért tetszik, mint az előző, és ugyanazért nem.

A stílusát nagyon szeretem. A bibliás-balladás hangvétel, a munkadalok – és az élet – ritmusát idéző sok ismétlés tetszik. A szöveg, szikársága ellenére, bugyog, zubog, mint a víz, ami körülveszi Fosse halászait 

De valahogy az első regénynél is és ennél is úgy éreztem, hogy a stílus mögött csak egy blöff van, vagy ordas nagy közhelyek. Aztán úgy a kétharmadánál belém akadt a horog, kifogtak, és csak tátogtam, a csónakba hajítva.

A kisregény első, jóval rövidebb, része a születés misztériumát, a második a halálét mutatja be. Közte nincs semmi, csak néhány emlékfoszlány. A végére érve az volt az érzésem, hogy ha az első részt teljesen elhagyja, és a másodikat néhány oldallal hamarabb befejezi, szinte tökéletes novellát írhatott volna…

Így viszont kicsit túlszaladt a szöveg, mint mikor az utolsó két fölösleges evezőcsapástól túl hosszan fut a fövenyre a csónak.

Két öreg szivar

Umberto Eco – Jean-Claude Carrière: Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől (Európa, 2010) fordította: Sajó Tamás
[4 ősnyomtatvány]

Két öreg szivar beszélget:

Észrevette már, milyen rosszul főznek itt?

Igen! És milyen kis adagokat adnak!

Igaz, hogy itt többnyire könyvekről folyik a társalgás, de ezzel a régi viccel elég jól leírható a szituáció. Két öreg szivar, két intelligens és művelt öreg szivar, elmondja, mit gondol a könyvekről az ősnyomtatványoktól az e-könyvig (Mondjuk az utóbbiról nincs sok mondanivalójuk, pedig a fülszöveg mintha ezt ígérte volna.) És ennek kapcsán olyan egyetemesebb dolgokról is szó esik, mint a kultúra lepárlásának folyamata; az új formanyelvek elsajátításának nehézségei; a megőrzés és ezzel együtt a szűrés/felejtés fontossága; a szabadság és diktatúra egymáshoz való viszonya; vagy Francesco Totti problémás kapcsolata a villanykörtékkel.

Hát igen, elég gyakran elkalandoznak az urak, de nem baj, mert olyankor a legszórakoztatóbbak, még úgy is, hogy időnként ordas nagy baromságokat beszélnek, de szerencsére az öniróniájukat nem hagyták a több tízezer kötetes magánkönyvtárukban. (A jó édes anyukájukat!)

Szóval szerintük azon kívül, hogy minden túl gyorsan változik, és ebben igazat kell adnom nekik, rendben vannak a dolgok. Az emberek egyre többet olvasnak, vagy legalábbis egyre többet forognak könyvek körül, és a könyvvel valami olyan tökéletességet talált fel az emberiség, mint a kerék, amin még jó ideig nincs értelme változtatni.

Ezzel együtt, lehet, hogy eltűnnek majd a könyvek, mint ahogy eltűntek az agyagtáblák, a papirusztekercsek, a pergamenre írt volumenek, és a kézírásos kódexek is az évszázadok alatt. Két dolog viszont nem tűnt el: a tudás rögzítésnek igénye, és képzeletünk, szellemünk megosztásának vágya.

Hajnali láz

Gárdos Péter: Hajnali láz (OlvasóSarok, 2010)
[4 kaverna]


Aparegény.
Gárdos Péter filmrendező emlék állítása.

Gárdos Miklós 1920-ban született Hajdúnánáson. Érettségi után a Tiszántúli Független Újság című lap munkatársa lett. Lótifuti. A háborúban az orosz frontra került munkaszolgálatosként, de átszökött a szovjet hadsereghez és beállt a partizánok közé. Elfogták és deportálták. (Ez az információ valahogy kimaradt az Új életrajzi lexikon szócikkéből.) A háború után a Vöröskereszt egyik hajójával Svédországba szállították. 1946-ban tért vissza Magyarországra, és onnantól újságíróként dolgozott. Volt az Igaz Szó, a Szabadság, a Világosság, az Esti Budapest, a Magyar Nemzet és a Népszava munkatársa is. 1959-től a Magyar Rádió és Televízió külső munkatársa, 1964-től a Magyarország című hetilap főszerkesztő-helyettese volt. 1985-ben nyugdíjazták, 1998-ban hunyt el. 

Nevéhez két verseskötet (Földindulás, 1938; Szívroham, 1961), két regény (Görög hegyek között, 1951; Írás a falon, 1962), és több történelmi – politikai – publicisztikai kötet fűződik.

Ez az életrajz többször is megszakadhatott volna a háború éveiben, de nem így lett. Gárdos Miklós alig harminc kilósan túlélte a koncentrációs tábort, szinte csak azért, hogy egy svéd orvos közölje vele, a röntgenjén látható kavernák miatt hat hónap van hátra az életéből.

Miklóst nem sújtja le a hír. Nem kezd zsidó, kommunista Hans Castorp-ként bolyongani a svéd átmeneti táborban. Dehogy bolyong! Egy grandiózus és kétségbeesetten optimista ötlettől vezérelve levelet ír 117 Debrecen környékéről származó, a különböző lágerekből Svédországba kerülő lánynak. A hosszú akció célja, hogy szerelmet, feleséget találjon magának. 

És sikerül. És meggyógyul. A szerelem és az akaraterő csodája, ha patetikus akarok lenni. Ha racionális, akkor inkább a modern gyógyszereké és a svéd orvosoké. … Meg a szerelemé. 

Némely szirupos történeteket megment valami a giccsé válástól. Mondjuk az, hogy megtörtént, hogy úgy volt. Legalábbis majdnem. 

A szöveg olvastatja magát, egyszerű, filmszerű. Rövid, de találó leírásokat ad, szimultán vagyunk jelen több helyszínen, időben; ezek szépen mosódnak át egymásba. Végig olyan érzésem volt, hogy egy negyvenes években forgatott magyar filmet nézek. Olykor hatásvadász, túlzó gesztusokat használó, de élvezhető. És persze végig ott motoszkál az emberben, hogy ők az elenyésző szerencsés kivétel.

Otthonok

Ha emlékiratot olvasok, mindig van bennem valami izgalom amiatt, hogy belenézhetek egy hús-vér ember életébe, a valóságába (még ha némi szépítéssel is), de van bennem egy kis szégyenérzet is, mert azért ez mégiscsak a kukkolással rokon.
Ráadásul Karátson Endre eléggé kitárulkozik emlékirataiban. A leélt élet eseményei másodlagosak számára, nem is időrendben követik egymást. A hangsúly a lelki és szellemi történésekre kerül, az érzelmi élet, a gondolkodásmód alakulása a legfontosabb témája. Egy agnosztikus útkeresése a világban.
Az útkesés, és a saját otthon megteremtésének igénye végigvonul a két köteten. Nem annyira a fizikai otthon megteremtéséről van szó (bár az sem árt), hanem a szellemi otthonéról. A gondolkodás függetlenségének megtartása, a három lépés távolság a társadalmi elvárásoktól, és szenvedélyek nélküli élet idelája, ez a Karátson-féle szentháromság.
Az írás tulajdonképpen az életút végén kezdődik, a feleség halálával – talán terápiás céllal is, a fájdalom kiírása miatt. (Azért később az is kiderül, hogy Szent Nicole nem volt mindig angyal, sőt többnyire nárcisztikus, a társadalmi elvárásoknak behódoló ember volt). A szöveg négy nagyobb egységre oszlik, felelevenítve a negyvenes-ötvenes évek Budapestjét, az ’56-os forradalmat, és a franciaországi emigráció éveit. A legerősebb, legérdekesebb rész az első, amiben Karátson a felesége halála kapcsán sorra veszi sírás-emlékeit. A gyerekkori nagy bánatoktól egészen az öregkori kétségbeesésig. Magányos sírásokat, nyilvános, sőt demonstratív sírásokat; saját sírásokat, szülői sírásokat, tömeges sírásokat. Ez a rész nagyon tetszett, a későbbiek kevésbé. Egyre többször volt olyan érzésem, hogy egy magányos öregember mellett ülök a vonaton, aki örül, hogy végre talált valakit, aki meghallgatja.
Öt csillagról indult, de másfelet elveszett útközben.
Nem az öreg, a könyv.

Karátson Endre: Otthonok (Jelenkor, 20074)

E gondolkodást feldúló, életkedvet szétmarcangoló érzésnek, úgy rémlik, természetes velejárója a zokogás. Pedig létezik gyász könnyek nélkül. És dőlhetnek a könnyek gyásztól függetlenül. Bajos a rendszert azonosítani. Anyám szerint nem voltam sírós kisgyerek. Két-három éves koromból fennmaradt egy fénykép: bilin trónolok bőgve. Anyám jól megcsípett a felvétel előtt, mert nem akart folyton mosolygósan fényképezni. De anyám a poén kedvéért gyakran igazított a tényeken. Öcsém, az igaz, sírósabb volt nálam. Különösen akkor tört el a mécsese, ha én vertem, és a szüleim megláthatták. De ezek a bosszú könnyei voltak, s alkalomadtán én is bőven ontottam ilyeneket. Nem fölösleges a megjegyzés. Ugyanis lehet-e egy kalap alá venni a magányos sírást és a mások előttit? Ha az ember mások előtt borul ki, fennállhat a gyanú, hogy hatni akar másokra, valamilyen cél érdekében. Hatásosan színészkedik a társadalom előtt, illetve a társadalom elvárásai szerint. Ami nem jelenti azt, hogy csak a magányos sírás az őszinte, sem azt, hogy ez utóbbiban soha nincsen mesterkéltség vagy tetszelgés. Mint ahogy azt sem lehet állítani bizonyossággal, hogy szívtelenség száraz szemmel válaszolni olyan helyzetre, amelyben könnyezni illik.

Alany legyen a talpán, aki a halállal kapcsolatban ki tudja bontani az egyéni tudat értelmét, jogosultságát. Aki pedig elhallgatja a halált, az port hint rosszhiszeműen. Persze minden társadalom ezt teszi, nehogy tagjainak külön-külön és összességükben elmenjen a kedvük a folytatástól. Aztán, mivel mégsem lehet a halált a szőnyeg alá söpörni, kezelését metafizikai bohócokra bízzák. Ezek alanyisággal felruházott személyre, személyekre, erőre hivatkoznak, amely vagy akik szövetségesei, valósággal cinkosai az evilágon becsapott alanyiságnak. Igaz, hogy jóval erősebbek a hétköznapi alanynál, amiért is félni kell őket, de mindazonáltal szeretni még inkább, mert átfogóan az alany nekik sokat köszönhet. Ebből következik az a döbbenetes ellentmondás, hogy az emberi sorsot, amivel senki sincs megelégedve, mindenkinek szeretnie kell.
Németh Sándor is, ha ilyesmiről beszéltünk, előszedte rögtön a a Nagy Építőmestert, mert ő őszintén csatlakozott a kőművességhez. Én viszont, bárminek nevezték is, Istennek, Úrnak, Teremtőnek, Mennyei Atyának, Legfelsőbb Lénynek, Akaratnak, Őserőnek, Természetnek, Matériának, szóval én nem gondoltam sohasem, hogy valamivel is adósa vagyok ennek az emberfeletti valakinek, valaminek. Jó, persze, van a világban sok szép és jó, de van ugyanannyi, ha nem több, rút és gonosz. Mi az ördögnek kellett a rútat és a rosszat belekeverni a szépbe és a jóba? Vagy rosszakaratból történt ez, vagy hozzá nem értésből. Vagy szadista az, aki ezt tette, vagy seggfej. Esetleg mind a kettő. Hol barát, hol ellenség. Még csak nem is kiszámítható. Mit kezdjek ilyesmivel? Agyalágyultnak tartottam az eredendő bűn tanát, azt, hogy valami tiltásnak nem engedelmeskedtünk, ezért hullik homlokunk verejtéke, ezért véges az életünk. Miért kellet azt az észbontó, perverz, tantaluszi helyzetet kitalálnia a Paradicsomban? Direkt odarakott valami kívánatosat, hogy aztán tilthassa. Szórakozzék az édes mamájával, de ne az emberiséggel. Ja, hogy neki nincs édes mamája… Nem fogom ezért sajnálni. Ha valaki ellen vétkezik az emberiség, akkor önmaga ellen vétkezik, ezt pedig azzal is lehet magyarázni, hogy hibásan van megalkotva.

Ábrahám fiai

Bajban vagyok ezzel a regénnyel.

Röviden? Jó volt. Egy kicsit hosszabban? Nem volt jó.

Talán sokat akart. A két szálon futó történet, a helyét kereső Zakariás és a bibliai Izsák történetei, csak időnként érnek össze. Gyakran erőltetetten kötözött szálakkal. Talán szerencsésebb lett volna két külön regényben megírni őket. Túlírt, na. Túlzsúfolt.

Viszont amit el akar mondani az „izzó gyűlölet szüntelen kitöréséről” az nagyon is aktuális. Sőt aktuális volt mindig is. 

Zakariást megsebesítik Jeruzsálemben, menekül. Egy olyan helyre szeretne eljutni, ahol nem kell félnie. De ilyen hely nincs. A Rossz a világ legtitkosabb szegletében is jelen van, vagy ha még nincs, valaki majd elviszi oda. Az ember csak a kegyelem ritka pillanataiban találhat békét. Csak akkor érezheti úgy, hogy egy paradicsomi sziget tengerpartján ücsörög, szemlélődik, és bölcs barátaival beszélget. Étel és ital mellett eltöprengenek azon, hogy képes-e bármilyen másságot elfogadni az ember, vagy csak tapicskolunk a kényelmes előítéleteinkben. Mi lenne, ha kivételesen kételkednénk bennük?

Mint Izsák (aki természetesen Zakariás megfelelője), aki ahelyett, hogy élvezné atyja felé áradó szeretetét, és kivételezett helyzetét, kérdéseket tesz fel a Népek Atyjának.

Miért akarja Ábrahám elüldözni másik fiát Ismaelt, és miért szabadít ezzel évszázadokon át tartó gyűlölködést zsidókra és arabokra? Miért nem él a döntés lehetőségével, miért nem csap szét rivalizáló feleségei között, és miért tesz úgy, mintha isteni parancsra cselekedne? Félelemből, kényelemszeretetből? 

Vagy azért mert a gyűlölködés és a harag az ember természetes, és vágyott állapota? 

Szerintem nem, de érdemes rajta gondolkodni, és közben keresni a kegyelem pillanatait. 

Szóval bajban vagyok ezzel a regénnyel, mert a létezés szomorúsága árad belőle, de a létezés nem feltétlenül szomorú, mi tesszük azzá. 

Salamon Pál: Ábrahám fiai (Tercium, 2007)

Te felkészültél?

Cormac McCarthy: Az út (Magvető, 2010) fordította: Totth Benedek

Az emberi agy perverz szerkezet, hajlamos eljátszani a gondolattal, mi lenne, ha a szeretteit valami katasztrófából kellene kimenteni.  Különös kéjjel forgatja a földrengések, árvizek, háborúk, iskolai lövöldözések képeit, beléjük képzelve gyerekeit, feleségét, szüleit. A rohadt, aljas dög.

Az út egy világégés utáni kietlen és kíméletlen világba viszi az agyunkat. Ebben a világban vándorol apa és fia. Mennek, mert nincs más választásuk, mert úton lenni az élet, megérkezni a halál. Pedig könnyebb lenne feladni, megállni, meghalni. De az apai ösztön ezt nem engedi.

McCarthy szövegéből már az első oldalakon olyan szomorúság és kilátástalanság árad, hogy az ember szíve belefacsarodik, csaknem fizikai fájdalmat okoz az olvasása.

A sötétben, hidegben, éhesen és szomjasan bolyongó két ember arcára hol a fásultság, hol a félelem ül ki. Ősemberi rettegéssel figyelik alkalmi menedékhelyeikről a hamuval borított tájat, az úton vonulókat. Vérkultusz hívőket és istentanukat, rablóhordákat – jobb mindenkit elkerülni.

Én azon töprengek olvasás közben, szent-e még az élet, ha már semmi szentség, semmi öröm nincs benne, csak testi és lelki kín. Az apa azon töpreng, hogy képes lesz-e megölni saját fiát, ha már nem lesz más választása. A fiú azon töpreng, élnek-e még jók rajtuk kívül, vagy már mindenki más gonosz. (És az ember óhatatlanul beleképzeli saját magát és a fiát ebbe a helyzetbe!) Csakhogy ők ott vannak egymásnak, és támogatják egymást, ha megrendül a hitük, az olvasó pedig magányos.

Az idő már régen nem létezik. Lassan vánszorognak dél felé, ahol talán megtalálják a jókat, a „tűz őrzőit”, az embernek megmaradt embereket – talán igen, talán nem, a keresés a fontos. Reményüknek nincs semmi reális alapja. Minden egyes nap egy újabb hazugság, amihez ragaszkodni kell, mert ha beismerik, hogy reménytelen a helyzetük, akkor mi értelme volt az éveken át tartó vándorlásnak? Pedig a tüzet, a jóságot nem is kellene keresniük, mert az a fiúban van. Ha a körülöttük lévő világ az abszolút gonosz, akkor a fiú az abszolút jó, az abszolút tisztaság. A férfi racionális döntéseket hoz, mert nem tehet mást, ő felelős a fiúért, aki megérti, miért kell meghozni ezeket a döntéseket, de nem mindig fogadja el őket. Benne még él egy egyetemes és elvont jóság képe, aminek az apa már nem tud megfelelni, holott ezt a képet nyilván ő ültette el a gyerekben. Csakhogy a férfinak túl kellett lépnie ezen, rá kellett jönnie, hogy már csak relatív jóság létezik, és az ő jóság és szentség fogalmába ettől kezdve csak kettejük élete fér bele.

A gyilkosság, az öngyilkosság, a szálak elvágásának kérdésére egyeseknek magabiztos igen/nem válasza van, holott ezek a kérdések csak a pillanatnyi körülmények között megválaszolhatóak. Az út végén csak kérdéseket találunk, válaszokat nem.

Borzalmas volt és gyönyörű.

Lassan kúsztak az avarban egy mélyedés felé. A férfi mozdulatlanul fekve fülelt és átkarolta a fiút. Megálltak az úton és beszélgettek. Egy nő. Hallotta hogy elindulnak a száraz avaron. A fiú kezébe nyomta a pisztolyt. Fogd meg – suttogta. A fiú halálra rémült. A férfi átkarolta és magához ölelte. Olyan sovány. Ne félj – mondta. Ha megtalálnak muszáj megtenned. Megértetted? Sss. Ne sírj. Hallasz? Tudod hogyan kell csinálni. A szádba teszed a csövet és felfelé célzol. Gyorsan csináld. Megértetted. Ne sírj. Megértetted?

    Azt hiszem.

    Nem. Megértetted.

    Igen.

    Mond utánam igen apa megértettem.

    Igen apa megértettem.

    A férfi lepillantott a fiúra. A rettegést látta. Elvette tőle a fegyvert. Nem értetted meg – mondta.

    Nem tudom mit csináljak apa. Nem tudom mit csináljak. Hol leszel?

    Nincs semmi baj.

    Nem tudom mit csináljak

    Sss. Itt vagyok. Nem hagylak el.

    Megígéred?

    Igen. Megígérem. El akartam csalni őket. De nem tudlak itt hagyni.

    Apa?

    Sss. Maradj fekve.

    Nagyon félek.

    Sss.

Feküdtek és hallgatóztak. Meg tudod csinálni? Amikor eljön az ideje?  Amikor eljön az ideje nem lesz vesztegetni való időd. Most van itt az ideje. Átkozd meg Istent és halj meg. De mi van ha nem sül el a pisztoly? Ilyen nincs. És ha mégis van? Képes leszel szétzúzni a fiad koponyáját egy kővel? Vajon lakozik-e benned egy ilyen lény amelynek létezéséről eddig semmit sem tudtál? Létezhet-e egyáltalán? Öleld át szorosan a fiút. Így jó lesz. A lélek fürge. Húzd magadhoz a fiút. Puszild meg. Gyorsan.

Várt. A kis nikkelezett revolverrel a kezében. Alig bírta visszatartani a köhögést. Minden erejével azon volt hogy visszafojtsa. Hallgatózni próbált de nem hallott semmit. Nem hagylak el – suttogta. Sosem hagylak el. Megértetted? Az avarban feküdt karjában a remegő gyermekkel. A pisztolyt szorongatva. Végig a hosszú alkonyatban egészen az éjszaka leszálltáig. A hideg és csillagtalan éjszaka leszálltáig. Az áldott éjszaka leszálltáig. Kezdte úgy érezni hogy mégis van esélyük. Várnunk kell – suttogta. Nagyon hideg van. Megpróbálta végiggondolni mit tegyen de kába volt a feje. Nagyon legyengült. Egyfolytában azt hajtogatta hogy el kell futniuk. Pedig képtelen volt futni. Amikor teljes lett a sötétség kioldotta a hátizsák szíjait elővette a pokrócokat és betakarta a fiút és a fiú nemsokára elaludt.

A mecset ura

Kader Abdolah: A mecset ura (Nyitott Könyvműhely, 2009) fordította: Wekerle Szabolcs

Szögezzük le az elején: én rühellem az egyházakat, a fundamentalistákkal pedig végképp tele a hócipőm, legyenek bármilyen vallásúak, vagy politikai hitvallásúak. Nagyon nem szeretem, ha meg akarják nekem mondani, hogy mit gondoljak, miben higgyek; mi nem vagyok, ha nem értek egyet velük.
Ha valahol, valamikor a történelemben előfordult, hogy az egy főre eső fundamentalisták aránya nagyon közel volt az egyhez, akkor az Irán, Khomeini idejében. Ebben, és az ezt kicsivel megelőző időszakban játszódik Abdolah regénye, az 1969 és ’89 közötti években.
1969-ben született Marjane Satrapi, a másik ismert Irán-krónikás. (A Persepolis kapcsán írt gyorstalpaló Irán-történetemet esetleg érdemes elolvasni.) Satrapi teheráni, világi életmódot folytató családjához és környezetéhez képest egész más Irán-képet fest Kader Abdolah.
A mecset ura nagyrészt egy Szenedzsán nevű városkában játszódik. A mecset ura Aga Dzsán a környék legtekintélyesebb embere, jómódú szőnyegkereskedő, akinek nyolcszáz éves, rokonoktól nyüzsgő háza egybenőtt a város legfontosabb mecsetjével. Az ő tiszte az imám kiválasztása és felügyelete, ő irányítja a bazár életét, beleszólása van a helyi közigazgatásba. Aga Dzsán mélyen vallásos ember, de a hitet belügyeként kezeli, még családja tagjaira sem erőlteti rá, testvére Noszrat teljesen vallástalan ember (ennek ellenére Khomeini belső köréhez tartozik majd). A mecset házának életét a vallás, a hagyomány, a szertartások, és a mozdulatlanság határozza meg. A legendák és a mesék a mindennapok részei. Az évek telnek, de az idő áll. A házban jó hangulat és viszonylag szabad szellemiség uralkodik, a nőket megbecsülik. A házon kívül azonban változik a világ. Mohamed Reza sah uralma alatt sokat modernizálódik, liberalizálódik Irán. Egyre többen hallgatnak rádiót, néznek tévét, és ismerkednek a nagyvilággal. A nők leveszik a csadort, moziba és nőgyógyászhoz járnak. De nem mindenhol, az ország egyes városai, vagy akár városrészei élesen elkülönülnek egymástól. A nyugatosodás és liberalizáció szimpatikusnak tűnhet – legalábbis nekem  –, de azért azt nem szabad elfelejteni, hogy Reza sah rezsimje a hadsereg és a titkosszolgálat hatalmán alapult.

A világról sokáig tudomást nem vevő házat is eléri a változás. A müezzin fia (Sahbal – az író alteregója) a nyitottságot, az érdeklődést csempészi be a falak közé (és később a balos forradalmiságot is), az új imám pedig az ajatollahok harcos vallásosságát. A nagypolitika és az egyes ember életének eseményei felgyorsulnak. Egymást érik a tragédiák az országban és házban.
A szerteágazó családi krónikában sok minden történik a szereplőkkel, amit most nem fogok részletezni. Egy biztos, az iszlám forradalom és az Irak elleni háború után nem maradt ember Iránban, akinek ne változott volna meg az élete. A korrupt, velejéig romlott, de a magánéletbe bele nem szóló rezsimet felváltotta egy magát tisztának hirdető, de aljas, képmutató, és kegyetlen vallásos diktatúra, ahol az ellenzékieket, másként gondolkodókat tárgyalás nélkül végezték ki, ahol súlyos büntetés járt a legkisebb szórakozásért, vagy egy kivillanó hajtincsért. Sok iráni számára az iszlám az élet keretéből és értelméből, annak ellenségévé vált.
A mecset ura nem jó (esztétikai élményt nyújtó) irodalom, de jó könyv, fontos krónika. (Mint mondjuk ezek is: Jóakaratúak, Párbeszéd a halállal) Mindig döbbenetes látni, olvasni, ahogy egy erőszakos hatalmi és megtorló gépezet mozgásba lendül és mindent letipor maga előtt. Még a saját híveit is.

Az elcseszett jelkép

Dan Brown: Az elveszett jelkép (Gabo, 2009) fordította: Bori Erzsébet 

Eredetileg nem is akartam írni erről, de felbosszantott.
Dan Brown jól tud írni, ezt nem vitatom. Biztosan jó sok kreatív írás kurzust hallgatott végig. De ez akkor is csak egy ezoterikus szarság, tele bosszantó, apró hülyeségekkel. Csak egyet mondok. Van benne egy hiper-szuper hightech laboratórium, akkora, mint egy stadion. Takarékosságból nem világítják ki az egészet, ezért aztán a kutatóknak tök sötétben, egy futószőnyeget követve kell eljutniuk a munkaállomásukhoz. Nem ám egy sor ledet követve, mondjuk! És a belépőkártyájukat is tapogatózva kell bedugni a leolvasóba, mert az sincs megvilágítva. Ne már!
Mivel ebben a könyvben is Robert Langdon nyomoz, bizton számíthatunk szabadkőművesekre, rózsakeresztesekre, templomosokra, és az összes ilyesmire. De van ezeken kívül is minden, mint a jó boltban: keleti bölcselet, ESP, agykontroll, kódolt Biblia, stb.
Na jó. A lényeg az, hogy Isten a saját képmására teremtett bennünket, de nem ám a testünket, hanem az agyunkat, kérem tisztelettel. Már csak azt nem értem, hogy ha egy ilyen szuper intellektus bújik meg minden emberben, akkor erre miért csak a „kiválasztottak” szűk köre jött rá?
Arról már nem is beszélek, hogy – hasonlóan az összes ilyen könyvhöz és filmhez – borzasztóan túlspilázott. Sok hűhó, semmiért.
Mellékesen: egy 4000 forintos könyvnél elvárom, hogy ilyen mondatok ne maradjanak a nyomtatott szövegben: „A Franklin Square Washington belvárosának északnyugati negyedében található, a Tizenharmadik utca.” (509. old.)
Ennyi. És ez kevés.

Hulló Angyal

William Hjortsberg: Angyalszív (Falling Angel) (Cartaphilus, 2008) fordította Varró Attila
Alan Parker: Angyalszív (Angel Heart) 1987

Hát ez érdekes tapasztalat volt az emlékezet működéséről. Elég régen láttam az Angyalszívet, és olvasás közben eleinte úgy tűnt, hogy a film szépen végigköveti az eseményeket. Csak akkor fogtam gyanút, amikor az istennek sem akartunk eljutni New Orleansba. Akkor határoztam el, hogy újra megnézem a filmet. Nos alapvetően nem más a két történet ,de sok fontos részletben eltér.
Például sehol egy New Orleans. A könyv története végig New Yorkban, azon belül is leginkább a Harlemben, játszódik, és a város nagyon is fontos szereplője a regénynek. Hemzsegnek a fényképfelvétel pontosságú, néhány sor tömörségű leírások az ötvenes évek New Yorkjáról.
A könyvbeli figurák sokkal kidolgozottabbak – ez persze nem róható fel a filmnek, ott kisebb tér és idő nyílik jellemábrázolásra. Először is a regénybeli Harry Angel sokkal lazább és keményebb, mint a Mickey Rourke által megformált figura. Nagydarab, hízásnak indult, rosszul öltözött pasas. Rövidre vágott őszülő hajjal és sűrű fekete bajusszal. ;-) Johnny Favorite alakja is jobban kibontakozik a feledés homályából, és nagyon érdekes, ahogy a nyomozás során Angelben kialakul a kép az ellenszenves bunkóról, aki ő maga. Alan Parker Lou Cyphre figurájából pedig teljesen hiányzik az a kicsinyesség, pitiáner akarnokság ami Hjortsberg szereplőjében megvan. Ja és a könyvben Harry Angel jófiú. Favoritenek voltak sötét dolgai, de Angel tiszta, a maga módján rendes ember, és nem ő követi el azokat a gyilkosságokat, amiket a filmben igen. Úgy gondolom, hogy ettől sokkal érdekesebb, csavarosabb az egész történet.
A filmben a narrációt is kiveszik Angel kezéből, illetve szájából. A könyvben végig ő kommentálja a szépen felépített cselekményt.
Szóval a könyv más és jó, még akkor is, ha Chandler utánérzés.

Három képregény - egy este

Nem volt ez teljesen véletlen. Nem csak úgy a kezembe akadtak, hanem összegyűjtöttem őket a könyvtárból, hogy egy kicsit javítsak siralmasan alacsony szintű képregényes műveltségemen. Nem tudom, hogy a csak a véletlen műve-e, vagy a magyar képregényeseknek ennyire egy srófra jár az agyuk, de a három mű gond nélkül felfűzhető ugyanazokra a fogalmakra. Városi lét, sors, szabad akarat, szorongás, félelem, megváltás …

Nocturne: Az éjszakai látogató - írta és rajzolta Csordás Dániel (Nyitott Könyvműhely, 2008)

Csordás Dániel képregényének hőse egy toronyházban él, ami alatt egy titokzatos metróállomást talál. A szerelvény, amin csak ő utazik, Necropolisba viszi, olyan útra, ahonnan még nem tért meg utazó. De ő megküzd szorongásaival, gyermekkori félelmeivel és visszatér. Megváltó lesz, Jézus és egy álomvámpír keveréke, aki megszabadítja az embereket rémálmaiktól. Ez azonban fárasztó szakma, hősünk egyre gyengül, elhanyagolja a munkáját, de szerencsére rátalál a Lányra.
Megváltás? Van, a szerelem.
Azt hiszem Csordás Dániel nem is nagyon akart történetet keríteni a rajzok köré, ami van az inkább egy látomásos vers, mint sztori. A képi világa viszont engem lenyűgözött, kidolgozott és stilizált figurák, képkockák váltják egymást, többször használ szakrális szimbólumokat, a látomásos részek pointillista (ha így kell mondani) kidolgozása tökéletesen alkalmazkodik a mondanivalóhoz. Érdekes és szép munka.

Keresők – Molnár Péter novelláját átdolgozta Peer Krisztián, rajzolta László Zsuzsi (Scolar, 2007)

Molnár Péter novelláját sajnos nem olvastam, de biztos nem véletlen, hogy a három képregény közül leginkább ennek van kidolgozott története. A történet kulcsszava a szorongás. Az álombéli események azzal veszik kezdetüket, hogy a tépelődő főhőst felkeresi a Szorongás Rt. renegát ügynöke. Az ügynök felszólítja a fiút, hogy védjen meg egy lányt a rá váró veszedelmektől, mentse ki a „szorongás erősítésben érdekelt társaságok” karmaiból. Meg is indul a keresés a kávéházak és házibulik népe között, ahol mindenki a másiktól várja a megoldást/megváltást. Minden élet elszalasztott lehetőségek tömkelege, és minden ilyen lehetőség egy-egy elágazás, egy másik élet lehetősége. „Csak a jelen pillanat létezik. A múlt ugyanolyan kusza és kibogozhatatlan, mint amennyire megfejthetetlen és szerteágazó a jövő. (…) A legapróbb döntésed is valósággá változtat egyet a számtalan lehetőség közül. És ráadásul még az sem biztos, hogy te döntesz, hiszen minden döntés végtelen számú korábbi döntés következménye.” Kapcsolataink kuszaságáról, a másik ember, sőt saját magunk megismerhetetlenségéről szól ez a történet.
Megváltás? Nincs. (Bár lehetne, egy másik emberben, a szerelemben, de a Keresők hősei nem találják meg.)
László Zsuzsi karakterei nagyon klasszak, néhány vonással is személyiséget tud adni nekik.

Spirál – írta Nikolényi Gergely, rajzolta Futaki Attila (Magvető, 2008)

A Spirál kiváló képregény – lenne. Futaki Attila hátborzongató képi világot teremt, egy szürke, borongós Budapestet, és a szenvedés megdöbbentő, fekete-fehér képeit, néhány erős vörössel. (Ha jól tudom, rá már Amerikában is felfigyeltek.) A történettel sincs különösebb baj, bár van néhány logikai gubanc, de ezeken még nagyvonalúan átsiklana az ember. A főhős egy nagyvárosi skizóval küzdő figura, aki úgy érzi, állandóan figyelik (és tényleg), rossz előérzetekkel, szorongással, feltörő emlékfoszlányokkal birkózik. Nem hisz a végzetben, a szabad akarat az ő hitvallása, ez viszont kínozza,  gyötri. Egy öreg kalapos ember (Isten? Sátán?) felajánlja neki a közönyt, hogy megszabadítja minden szenvedéstől, szenvedélytől, de a közöny végül üres emberi ronccsá teszi, akinek már nincs önálló akarata, választása, második esélye. Az ember (az első ember) csalódást okoz, nem felel meg a várakozásoknak.
Megváltás? Nincs, mert képtelen legyőzni alaptalan félelmeit.
És, hogy miért csak kiváló lenne? Azért, mert az alkotók úgy gondolták, muszáj minden képkockához valami szöveget biggyeszteni – hát rosszul sikerült. Idegesítően közhelyes mondatok sorjáznak az oldalakon, és ez kissé elrontja az élvezetet. („A szabad akarat puszta illúzió.” „Egész életemben illúziókat kergettem.” „A számlákat mindig rendezni kell.” Olykor pont az életösztön hajt a legvadabb ámokfutásba.” stb.)
Ennek ellenére ez egy jó munka.
Ajánlom mindhármat.

Határvidék

Cormac McCarthy: Vad lovak (Ulpius, 2000) fordította: Szentgyörgyi József

Cormac McCarthy engem már meggyőzött a Véres délkörökkel, és a Vad lovak sem okozott csalódást. A regény úgy indul, mint egy jó kis westernfilm, préri, romok, szélzörgés, szegényes temetési menet, szinte hallom hozzá a zenét. Hirtelen nem is tudom melyik évszázadban járok. Aztán persze kiderül, hogy ez a Vadnyugat, már nem az a Vadnyugat. 1949-ben vagyunk, Amerika még a háború hatása alatt áll, az emberek bizonytalanok, érzik az eljövendő nagy változásokat. Texas és Mexikó határvidéke már nem az a klasszikus western színpad, de még nem is az uniformizált amerikai vidék.

Ezen a tájon indul útnak a 16 éves John Grady Cole és néhány évvel idősebb barátja Rawlins, hogy megkeressék a nagy kalandot, azt a vándorló életformát, ami éppen kiveszőben van. A két fiú megszökik otthonról, játssza a törvényen kívülit, kevéske felszerelésükkel nekivágnak a határvidéknek, hogy Mexikóban úgy élhessenek, ahogy akarnak. Persze út közben mindenféle kalamajkába és kalandba keverednek – ahogy ez már történni szokott az úton levőkkel. Hozzájuk csapódik egy még náluk is fiatalabb gyerek, akivel csak a baj van; beállnak marhapásztornak, ahol a lovakkal kitűnően bánó John afféle helyi híresség lesz, de beleszeret a birtokos lányába, és ez a viszony mindent tönkretesz. Börtönbe kerülnek, ölniük kell, hogy meg ne ölessenek, és hiába szabadulnak, a Johnban tomboló igazságérzet és a körülmények végül tényleg törvényen kívülit csinálnak belőle.

Nem a fergeteges és kiszámíthatatlan cselekménye miatt lesz emlékezetes ez a könyv, hanem a hihetetlenül erős atmoszféra miatt. A szaggatott, szikár szerkezet, a hosszú tájleírások, a két szavas mondatokban beszélő szereplők, a semmibe vezető párbeszédek védjegyei a McCarty prózának. Ezek a tizenéves fiúk a maguk módján megvitatják a világ dolgait - a háborút, az Istent, az ember helyét a teremtésben -, és megvalósítják a nagy amerikai mítoszt, a kivonulást a vadonba.

John az út alatt gyerekből felnőtté válik, átéli az első szerelmet. Kalandot keres, de felelősséget talál, útja az ártatlanságból a mulandóság megtapasztalásába, a bűntudatba vezet. Ráébred, hogy a jóság és a gonoszság relatív fogalmak, megtanulja, hogy a történelem nem más, mint a mohóság, az ostobaság és a vérszomj története.

Az élet nem igazságos, az igazság nem az élet.

A lovak már mozgolódtak. John Grady kiszemelte az elsőt, amelyik kitört, lasszót vetett a jobb első lábára, hatalmas puffanással zuhant el a csikó. A többi táguló orrcimpákkal, riadt tekintettel bújt össze. Mielőtt a csikó felállhatott volna, John Grady a nyakára guggolt, a pofájánál fogva fölemelte és oldalra fordította a fejét, melléhez szorította a hosszú, csontos koponyát; a csikó orrnyílásainak sötét kútjaiból feltörő forró, édes kilégzés egy új világ hírmondójaként csapta meg arcát és nyakát. Ezeknek nem lószaguk volt. Annak szaglottak, amik voltak: vadon élő állatoknak. A melléhez szorította a ló pofáját, combja belső oldalán érezte, mint áramlik a vér az ütőerekben, érezte a félelem szagát; fél kezével letakarta a ló szemét, simogatta, s közben egyre beszélt-beszélt hozzá, halk, egyenletes hangon, elmesélte, mit fog tenni; eltakarta a ló szemét, kisimogatta belőle a rettegést.

Rawlins a nyakába akasztott egy gúzskötelet, csúszóhurkot kötött az egyik végére, ráhúzta a csikó hátsó csüdjére, és az elülsőhöz kötözte. Kiszabadította a pányvát, félrehajította, elővette a kötőféket, egyesült erővel felhúzták a ló pofájára és fülére, John Grady végighúzta ujját a ló száján, Rawlins beletette a szájadzót, majd csúszóhurkot vetett a másik hátsó lábra, és mindkét gúzskötelet a kötőfékhez kötötte.
- Készen vagy?
- Készen.

John Grady elengedte a ló fejét, és félreállt. A ló nagy üggyel-bajjal felállt, megfordult, kirúgott az egyik hátsó lábával, félkörbe penderült és elzuhant. Felállt, megint kirúgott, megint elzuhant. Mikor harmadszor is felállt, mintha táncolt volna: rugdosott és ide-oda kapta a fejét. Odébb ment, megállt. Megint kirúgott az egyik hátsó lábával, és megint elesett.

Feküdt egy darabig, átgondolta a dolgot. Mikor felállt, csak állt egy percig, utána háromszor felugrott, aztán nem mozdult, csak a szemét villogtatta rájuk. Rawlins fogta a pányváját, és megint lasszóba rendezte. A potrero másik széléről a többi ló feszült figyelemmel kísérte a mozdulatait.
- Veszett fajta ez itten mindegyik – mondta Rawlins.
- Válasszad ki a legveszettebbet – mondta John Grady -, és vasárnapra adok teneked egy kész lovat.
- Mire kész?
- Hogy teneked megfeleljen.
- Ne bomoljál – mondta Rawlins.

Mire a harmadik ló is oldalgúzsban fújt és meregette rájuk a szemét, már több vaquero állt a kapunál, kávézgattak, és figyelték a dolgokat. Reggel nyolcra nyolc lovat kötöztek meg, a másik nyolc riadtabb volt, mint az őz, szétszóródtak a kerítés mentén, ide-oda szökdöstek és futkostak a nap melegedésével párhuzamosan egyre dagadó porfelhőben, s lassanként megértették, mennyire kérlelhetetlen ez a folyamat, amely mint valami lappangó ragály, különálló és tehetetlen lényekké bénítja addigi szabadon hullámzó és társas lényüket. Ekkora már az összes vaquero odajött a szállásról nézni. Délre mind a tizenhat mesteño kötőfékjéhez kötött oldalgúzsban állt, ahány, annyifelé fordulva; minden kommunikáció megszakadt közöttük. Mint gyerekkezektől heccből megkötözött állatok, csak álltak ott, nem tudván, mire várva, mert szelídítőjük hangja még úgy visszhangzott agyukban, mintha valamilyen istenség költözött volna bele.

én, a Háy János, meg én

Háy János: Egymáshoz tartozók (Palatinus, 2009)

 Fülszöveg:
„Vajon miért ez lett a könyv címe?

Azért mert az életről van benne szó, meg az elmúlásról, és ezek egymáshoz tartozó dolgok.

A szerző ezzel azt kívánta jelezni, hogy az életünk különböző terei, a munka és a magánélet, a titkos és hivatalos élet tulajdonképpen együtt oltják ki az életet.

Mert olyan viszonyokról van szó, pl. apa-anya-gyerek, iró-írás-irodalom, amelyek természetükből adódóan egymáshoz tartoznak.

Ez a cím a szerző ajándéka a kritikusoknak. Részben lehetőséget kínál az írások egymáshoztartozóságának végiggondolására, valamint rosszakaratú kritikusoknak megajánlja a kritika első mondatát. (’Ezek az írások egyáltalán nem egymáshoz tartozók…’) Ugyancsak ajándék ez a médiamunkásoknak, hiszen elég csak a címet elolvasni, máris hiteles kérdést tehetnek fel: Miért tartoznak egymáshoz?

A szerző állítólag kiadói kérésre változtatta meg az Én, a feleségem, a gyerekeim meg én címet a fentire. Hogy miért gondolta a kiadó ezt a címet jobbnak, senki nem tudja.

Valójában nincs magyarázat. Minden könyvnek van valami címe. Ennek épp ez.”

Nos, köszönöm. ’Ezek az írások egyáltalán nem egymáshoz tartozók…’ illetve csak annyira azok, amennyire az ember életének színterei egybemosódnak. Az enyémek kevésbé, Háy Jánosé, úgy tűnik, inkább. Én otthon nem nagyon vagyok se könyvtáros, se blogger, de persze apa az mindenhol vagyok. Ezért is tetszettek legjobban az apás novellák. Meg, mitagadás, magamra és a gyerekeimre ismertem bennük.

Nagy gyermekkori kérdések ezek. Miért vannak nálunk egyenlőbbek? Igazságos-e az isten? Miért akkor jön a Jézuska, amikor apa nincs a szobában? (Mi ezt utoljára a telefonom egyik csengőhangjával oldottuk meg. Isten áldja a Nokiát!) És egyáltalán, akarjuk mi azt tudni, hogy ki teszi oda az ajándékot? Hogy lehet, hogy apa nem mindentudó? És kicsit később: hogy lehet ennyire kínos?

Szóval, szerintem is így lehet apának lenni: egyszerre kell komolyan venni és kigúnyolni a szerepet.

A kötet többi írása is jó. Még több szakramentum kerül terítékre, úgymint: irodalom, út, idő.

Aki szereti Háy János írásait, mint én, annak ez is tetszeni fog, aki meg nem, annak úgyis mindegy.

Néhány kedvenc mondatom:

„Majdnem kolbász – bíztatták a kocsmában egymást a férfiak, hogy jelezzék, a mákos guba nem lehet akadálya a mértéktelen borfogyasztásnak.

Egyáltalán, nem vette föl azt a heroikus tartást, ami a köztéri szobrokhoz teszi hasonlatossá az apákat.

Egyáltalán nem azért lettem író, mert matekból hülye voltam, hanem szabad akaratból.

Nem tudtam hirtelen mit mondani, mert jól válaszolni csak az indiánok tudnak a filmekben.

Kevesen tudják elképzelni, milyen egy magyar író, amikor síel.

A próza számomra belátása annak, hogy nem történik semmi, csak elmúlik az idő.

A szórakoztató világmagyarázatok örökösen azzal a reménnyel kecsegtetnek, hogy valamit majd megért az ember, de nem ért meg semmit, s ha mégis, akkor már biztos, hogy késő.

Olyan nekem az angol, mint nagyanyámnak a mikrosütő. Ha tudná használni, neki is praktikus lenne.

Ittuk a söröket és az Olomuctól búcsúzó estünkön emberi viszonyokról beszélgettünk, meg hogy kik is vagyunk mi tulajdonképpen és mivégre, olyan dolgokról, amelyekre soha senki nem tud válaszolni, amiért mindig újraéled a költészet, hogy hátha csatát nyer, s a nemtudott dolgokat legalább pillanatokra beemeli a többnyire tévutakon bolyongó lélekbe.

Ki az idő? Én vagyok, vagy a tükörképem? Mondjuk, negyven fölött a tükörből nem én nézek vissza, hanem az idő, és fölemeli az ujját, hogy: na látod, nemrég még te voltál itt, de most már itt sem vagy?

…egy isten van, mit tudhatna ő a párkapcsolatokról…”