A város és az ajtók

Dino Buzzati: Képes poéma (Magvető, 1981. Fordította: Telegdi Polgár István)
[5 éjszaka a város bugyraiban]

„Miért beszélsz a magányról? 

Hogy rámutassak, milyen végtelenül sok életforma létezik, hogy míg az egyik ház színültig tele emberekkel, addig a másik, ki tudja milyen titokzatos okból, düledezik, elhagyatott, üres… A Képes poémában azt iparkodtam elmondani, hogy a másvilágon a legszebb dolog a halál. Amitől a leginkább félünk itt, azt a legjobban kívánjuk ott. Onnan megértjük, hogy a halál megédesíti az élet dolgait. Különben az élet a legfélelmetesebb és legostobább ügy lenne, ami csak létezik a földön. Amikor az ember a halhatatlanságról ábrándozik, a saját kizárólagos és bárgyú boldogtalanságát álmodja.”

Dino Buzzati képes poémája, ha úgy tetszik képregénye, egy Orfeusz történet. 

Csodálatos és borzongató látomásában alászállunk a másvilágra, ami nála az itteni világ mása, csak sokkal unalmasabb és szomorúbb, mert nincs halál, ami megédesíthetné. Egy szerelem, fajdalom és félelem nélküli világ. Buzzati pokla nem Dante pokla, és nem is Sartre-é. Buzzati pokla a tétnélküliség.

A városok tele vannak odaátra vezető ajtókkal. Jól nézzétek meg, hova nyittok be!

Elsodort világok

Risto Isomäki - Jussi Kaakinen: Elsodort világok - képregény (Nyitott Könyvműhely, 2010. Fordította: Lerch Bella)
[5 olvadó metánjég mező]

Meg kell mondjam, nem vagyok egy harcos környezetvédő. Nem gyűjtök szemetet erdőkben, nem mentek békákat, nem osztogatok szórólapot, nem alkotok élő láncot atomerőművek körül.  Lelkifurdalásom is van emiatt, ezért amit lehet, megteszek: szelektíven gyűjtöm a hulladékot, csak akkor megyek autóval, amikor muszáj, energiatakarékos izzókat használok és kikapcsolom az elektronikus berendezéseket a gyerekeim után, nincs légkondi a lakásomban, és nem dobok el az utcán még egy csikket sem. De sokszor érzem úgy, hogy ez kevés, hogy az már nem elég, ha magunk után eltakarítjuk a hulladékot, főleg akkor nem, amikor a „nagyok” – vállalatok, kormányok – csak a szép deklarációkban foglalkoznak a környezettel.
Nem vagyok természettudós sem, ezért csak kapkodom a fejem, amikor globális felmelegedésről, ökológia katasztrófákról olvasok egymással homlokegyenest ellentétes szakértői véleményeket. Valahogy nehezen hiszem el, hogy egyszer csak elpusztul, vagy lakhatatlanná válik ez az egész kóceráj, biztosan azért, mert még nem szembesültem komoly katasztrófával. A globális felmelegedést is csak azóta tudom elképzelni, hogy milyen is lehet, amióta láttam egy gleccsert – pontosabban nem láttam –, ami ötven év alatt eltűnt.
Amit viszont tudok, hogy az egész bolygó néhány száz, na jó néhány ezer ember miatt szív, akik atomgazdagra keresik magukat a kőolajon és társaikon. Fogalmam sincs, mennyivel lenne drágább az elektromos áram, ha megújuló energiaforrásokból állítanák elő, de előbb-utóbb ezt az árat meg kell fizetni.
A nyugati életforma rengeteg energiát követel, és rengeteg szemetet termel. Gondoljatok csak bele, hogy mennyi fogyasztó működik otthon egész nap magára hagyottan – hűtő, bojler, készenlétire hagyott tévé, számítógép –, és mennyi fölösleges kilométert teszünk az autóinkba – sok olyan embert ismerek, aki néhány száz métert is rest legyalogolni. Nem tudom, hogy mennyi energiát termel egy szélerőmű, egy ár-apály erőmű, hogy mennyire közeli jövő a hidrogénnel, vagy biometánnal hajtott autó, de dolgozni kell ezeken emberek!
Sebezhetőek vagyunk. Ha valaki lenyomja a főkapcsolót, nekünk annyi, ezzel együtt nem hiszem, hogy a civilizáció káros lenne, csak meg kell találni a helyes mértéket. És vigyázni kell a könyvtárakra, mert az elektronikusan tárolt tudással semmit sem érünk, ha nincs áram, vagy internet.
Ha annak a forgatókönyvek, amit Isomäki felvázol, csak a tizede igaz, már akkor is kurva nagy szarban vagyunk.

Hellboy

Mike Mignola: Hellboy - A leláncolt koporsó és más mesék (Cartaphilus, 2011)
[4 temetői kaland]

Nem vagyok egy nagy képregényfaló. A két kezemen meg tudnám számolni hányat olvastam felnőtt fejjel.
Egyszer elolvastam egymás után három magyart.
Meg olvastam még a Zografokat, a Maust, és a Persepolist, de ezekkel nem igazán lehet összevetni Mignola Hellboyát.
Amivel esetlen össze tudom hasonlítani az a teljesen felejthető Sandman sorozat (ami még ronda is), illetve a Watchmen, ami lenyűgözött az összetettségével.
A Hellboy viszont, ha nem is nyűgözött le, éppen az egyszerűségével, letisztultságával fogott meg. Szövegben is, képben is. A lépten-nyomon felbukkanó népmesei, mítoszi elemek, és temetők :) is kedvemre valók voltak.
Azt hiszem beemelem az előző részeket is.

Elhasznált világ

ELHASZNÁLT VILÁG
Színes, magyarul beszélő, (poszt)Jugoszláv film
Írta, rendezte, és a főszerepet játssza: Aleksandar Zograf

A film a főhős különös kalandjait meséli el, amiket a címszereplő városaiban élt át. Színre lép Milánó, London, Athén, Berlin, Budapest stb., de elsősorban Belgrád, annak is bolhapiaca, ami valójában egy időkapu. Az itt fellelt tárgyak – régi könyvek, naplók, képeslapok, bakelitlemezek, a popkultúra csecsebecséi – sorra nyitják az átjárókat a szerb - jugoszláv múltba. Zografot ez a letűnt világ foglalkoztatja, az elmúlt korok emberének jövőképe.

Megtekintését tizenkét éven aluliaknak csak szülői felügyelettel ajánljuk.

Aleksandar Zograf: Elhasznált világ (Nyitott Könyvműhely,2010) fordította Halmos Ádám

Az Arkham

Grant Morrison – Dave McKean: Batman – Arkham Elmegyógyintézet (Képes Kiadó, 2008) fordította Bayer Antal 

Nemrég a Sandman képregény kapcsán szóba került az Arkham Elmegyógyintézet. Most egy olyan Batman epizódról lesz szó aminek színtere és egyben szereplője is az Arkham.

Írója a skót Grant Morrison, akinek már 17 évesen megjelentek első munkái. Huszonévesen kérte fel az amerikai DC Comics képregények írására, több szigetországi alkotóval együtt (Neil Gaiman, Alan Moore). Rajzolója pedig a festő, fényképész, kollázs készítő Dave McKean, akinek keze alól ritkán kerül ki teljes képregény, inkább címlapokat és lemezborítókat alkot.

A passiójáték két szálon fut, a múltbeli történet az intézetet megalapító Amadeus Arkham doktoré, a jelenben játszódó az intézet fellázadt lakóié és Batmané.

Arkham doktor ebben a házban élt, itt gondozta sok éven keresztül őrült anyját, aztán annak halála után elhatározta, hogy kezeltjeinek - többnyire beszámíthatatlannak ítélt gyilkosoknak - alakít ki benne intézetet. De Arkham doktor erejét és józan eszét felemésztette a házzal és elfojtott emlékeivel folytatott küzdelem. Feleségét és lányát meggyilkolta az egyik ápolt, akit Arkham valami  morbid kíváncsiságból vagy bűntudatból még fél évig kezelt, mielőtt megsütötte. Minden dilidoki dilis lesz végül?

Úgy tűnik igen. Az intézet aktuális orvosa beleőrül Arkham naplójának olvasásába, szabadon engedi az ápoltakat, akik Jokerrel az élen, az őket oda juttató Batmant követelik túszaik szabadon bocsátásáért cserébe. Megkezdődik a küzdelem Batman és az ápoltak között és nehéz eldönteni, hogy melyik oldal az őrültebb. Batman semmivel sem racionálisabb, mint ellenfelei. Ő is egy a külvilág feldolgozására képtelen figurák közül, akiknek az élet abszurd színház és benne ők a zűrzavar urai. Batman is saját gyermekkorának démonaival küzd, egyáltalán nem kételyek nélküli szuperhős, nagyon is esendő. Az Arkham tükröt tart elé, és nem szép, amit benne lát.

Az Arkham története arra figyelmeztet, hogy muszáj szembenézni saját múltbéli tetteinkkel, rémálmainkkal, tébolyunkkal. Az őrületről szól ez a történet és az őrület megzabolázásáról. Arra is választ keres, hogy mire jó a pszichiátria. Alkalmas arra, hogy meggyógyítson valakit, vagy csak arra, hogy funkcionálisan működésben tartson egy megbomlott elmét? Esetleg csak arra jó, hogy szétzúzzon egy személyiséget, ami akkor is egyedi és saját, ha beteg? Nyilván mindegyikre.

Kitűnő képrgény, a képi világa egészen fantasztikus.

„Van amikor csak az őrület tesz minket azzá amik vagyunk.” Ámen.

Sandman

Sandman I: Prelűdök és noktürnök. Írta: Neil Gaiman, rajzolta: Sam Kieth, Mike Dringenberg, Malcolm Jones III (Cartaphilus, 2009) fordította: Totth Benedek

A Watchmen után újabb kultikusnak mondott képregénysorozat kiadásába kezdett a Cartaphilus. Hasonlóan igényes kivitelű kötetben jelentették meg a Sandman széria első nyolc füzetét. A képregényeket a már nálunk is ismert Neil Gaiman írta (Amerikai istenek, Coraline, Sosehol, stb.) és Sam Keith, Mike Dringenberg, Malcolm Jones III rajzolta.

Lássuk a sztorit! 1916-ban Roderick Burgess az inkább nevetséges, mint félelmetes mágus egy különös szertartás keretében foglyul akarja ejteni a Halált, hogy uralkodhasson felette. Azonban valami hiba csúszik a számításba - illetve a mágiába - mert a Halál helyett testvére, az Álmok Fejedelme (Morpheus, Sandman) esik fogságba. De itt megáll mágusunk tudománya, fogalma sincs, mit kezdjen a rabbal. Sandman 70 évet tölt rabságban, majd egy egyszerű trükkel - halottnak tetteti magát – kiszabadul. (Mi van? Eddig gondolkozott? Vagy csak kialudta magát?) És nekiindul, hogy helyreállítsa birodalmát és visszaszerezze hatalma eszközeit. A tarsoly homokot, ami hús-vér valósággá változtatja a álmokat („Sosem egy álom csupán”), a sisakot, a tiszta álmok álarcát, és a gyémántot, ami megint csak valósággá változtatja az álmokat. (Őőőő…, hát igen, van hova fejlődni.)
Útja közben eljut a földi és a „valódi” pokolba, és mindenféle különös teremtménnyel találkozik, akik segítik, vagy akadályozzák (M)Orpheusunkat. Tanúi lehetünk a túlvilág urai közötti hatalmi játszmáknak, bepillanthatunk az álmok mechanizmusába.
Sajnos ahhoz, hogy az összes utalást észrevegyük eléggé járatosnak kell lennünk a DC képregények világában – ami rólam nem mondható el. Azért néhány ismerős figura és helyszín nekem is feltűnt. John Constantine, a démonvadász, vagy az Arkham Elmegyógyintézet. Na és az őrült tudós, John Dee, alias Dr. Sors, aki megszerzi és megbuherálja Sandman gyémántját, és akinek a kötet messze legjobb füzetét köszönhetjük (24 óra). Sajnos a jóságos Morpheus csúnyán elbánik vele.
Sandman helyre állítja birodalmát, de már semmi sem olyan, mint régen. Csalódott, kiégett, és nővérének a Halálnak kell őt seggbe rúgni, hogy kezdjen újra rendesen dolgozni. Az élet már csak ilyen, senki nem ússza meg élve.
Zsigmond bácsi elég gyakran kacsingat ki a lapokról. Az alvás, az álom, mint kicsi halál. Tudatalatti, felettes – és alantas – én, satöbbi, satöbbi. A kísérő szöveg szerint ez a kötet egy hosszú és sikeres széria kezdő lépéseit, útkeresését prezentálja. Nos, útkeresésnek elmegy. Remélem a többi rész erősebb lesz, mert ez elég harmatos volt.
„Ha nem fejezet be őket időben, a mesék mindig halállal végződnek.” Ámen.

Három képregény - egy este

Nem volt ez teljesen véletlen. Nem csak úgy a kezembe akadtak, hanem összegyűjtöttem őket a könyvtárból, hogy egy kicsit javítsak siralmasan alacsony szintű képregényes műveltségemen. Nem tudom, hogy a csak a véletlen műve-e, vagy a magyar képregényeseknek ennyire egy srófra jár az agyuk, de a három mű gond nélkül felfűzhető ugyanazokra a fogalmakra. Városi lét, sors, szabad akarat, szorongás, félelem, megváltás …

Nocturne: Az éjszakai látogató - írta és rajzolta Csordás Dániel (Nyitott Könyvműhely, 2008)

Csordás Dániel képregényének hőse egy toronyházban él, ami alatt egy titokzatos metróállomást talál. A szerelvény, amin csak ő utazik, Necropolisba viszi, olyan útra, ahonnan még nem tért meg utazó. De ő megküzd szorongásaival, gyermekkori félelmeivel és visszatér. Megváltó lesz, Jézus és egy álomvámpír keveréke, aki megszabadítja az embereket rémálmaiktól. Ez azonban fárasztó szakma, hősünk egyre gyengül, elhanyagolja a munkáját, de szerencsére rátalál a Lányra.
Megváltás? Van, a szerelem.
Azt hiszem Csordás Dániel nem is nagyon akart történetet keríteni a rajzok köré, ami van az inkább egy látomásos vers, mint sztori. A képi világa viszont engem lenyűgözött, kidolgozott és stilizált figurák, képkockák váltják egymást, többször használ szakrális szimbólumokat, a látomásos részek pointillista (ha így kell mondani) kidolgozása tökéletesen alkalmazkodik a mondanivalóhoz. Érdekes és szép munka.

Keresők – Molnár Péter novelláját átdolgozta Peer Krisztián, rajzolta László Zsuzsi (Scolar, 2007)

Molnár Péter novelláját sajnos nem olvastam, de biztos nem véletlen, hogy a három képregény közül leginkább ennek van kidolgozott története. A történet kulcsszava a szorongás. Az álombéli események azzal veszik kezdetüket, hogy a tépelődő főhőst felkeresi a Szorongás Rt. renegát ügynöke. Az ügynök felszólítja a fiút, hogy védjen meg egy lányt a rá váró veszedelmektől, mentse ki a „szorongás erősítésben érdekelt társaságok” karmaiból. Meg is indul a keresés a kávéházak és házibulik népe között, ahol mindenki a másiktól várja a megoldást/megváltást. Minden élet elszalasztott lehetőségek tömkelege, és minden ilyen lehetőség egy-egy elágazás, egy másik élet lehetősége. „Csak a jelen pillanat létezik. A múlt ugyanolyan kusza és kibogozhatatlan, mint amennyire megfejthetetlen és szerteágazó a jövő. (…) A legapróbb döntésed is valósággá változtat egyet a számtalan lehetőség közül. És ráadásul még az sem biztos, hogy te döntesz, hiszen minden döntés végtelen számú korábbi döntés következménye.” Kapcsolataink kuszaságáról, a másik ember, sőt saját magunk megismerhetetlenségéről szól ez a történet.
Megváltás? Nincs. (Bár lehetne, egy másik emberben, a szerelemben, de a Keresők hősei nem találják meg.)
László Zsuzsi karakterei nagyon klasszak, néhány vonással is személyiséget tud adni nekik.

Spirál – írta Nikolényi Gergely, rajzolta Futaki Attila (Magvető, 2008)

A Spirál kiváló képregény – lenne. Futaki Attila hátborzongató képi világot teremt, egy szürke, borongós Budapestet, és a szenvedés megdöbbentő, fekete-fehér képeit, néhány erős vörössel. (Ha jól tudom, rá már Amerikában is felfigyeltek.) A történettel sincs különösebb baj, bár van néhány logikai gubanc, de ezeken még nagyvonalúan átsiklana az ember. A főhős egy nagyvárosi skizóval küzdő figura, aki úgy érzi, állandóan figyelik (és tényleg), rossz előérzetekkel, szorongással, feltörő emlékfoszlányokkal birkózik. Nem hisz a végzetben, a szabad akarat az ő hitvallása, ez viszont kínozza,  gyötri. Egy öreg kalapos ember (Isten? Sátán?) felajánlja neki a közönyt, hogy megszabadítja minden szenvedéstől, szenvedélytől, de a közöny végül üres emberi ronccsá teszi, akinek már nincs önálló akarata, választása, második esélye. Az ember (az első ember) csalódást okoz, nem felel meg a várakozásoknak.
Megváltás? Nincs, mert képtelen legyőzni alaptalan félelmeit.
És, hogy miért csak kiváló lenne? Azért, mert az alkotók úgy gondolták, muszáj minden képkockához valami szöveget biggyeszteni – hát rosszul sikerült. Idegesítően közhelyes mondatok sorjáznak az oldalakon, és ez kissé elrontja az élvezetet. („A szabad akarat puszta illúzió.” „Egész életemben illúziókat kergettem.” „A számlákat mindig rendezni kell.” Olykor pont az életösztön hajt a legvadabb ámokfutásba.” stb.)
Ennek ellenére ez egy jó munka.
Ajánlom mindhármat.

A Bibliától a Da Vinci-kódig

Henrik Lange: 90 klasszikus könyv türelmetlen olvasóknak (Athenaeum, 2009) ford. Takács Orsolya, Pap Zoltán

Ez egy jó ötlet, csak kicsit el lett rontva. A képregénybe oltott százhíresregény működőképes lenne, ha nem egyszerre szembesülnénk mind a 90 "klasszikussal". (Mondjuk, hogy A Da Vinci-kód vagy A Part mitől klasszikus azt nem igazán fogom.)

Jobb lett volna, ha egyszerre csak egy-két darabot jelentetnek meg, mondjuk a pesti est végén, igaz, akkor ingyen kellett volna adni. És jobb lett volna, ha Lange nem korlátozza magát teljesen fölöslegesen három képkockára. Van ahol ez elég, de van ahol ordítóan kevés, és senki nem szólt volna egy szót sem, ha pl. a Bibliára 8-10 kockát szentel.

Ettől persze még vicces, csak van némi hiányérzetem. Hejj, ha tudnék rajzolni...

Mit tudsz Iránról?

Marjane Satrapi: Persepolis I-II (Nyitott Könyvműhely, 2007-08) ford. Rády Krisztina

Alighanem keveset. Még a saját országunkat és a szomszédainkat sem ismerjük, nemhogy az ilyen távoli országokat. Olaj, Khomeini, iraki-iráni háború, arabok – gondolom, a legtöbb embernek ezek jutnak eszébe. Pedig arabok például alig élnek Iránban, a népességnek csupán 2%-a, szemben mondjuk a szomszédos Irakkal, ahol 80%. Az irániak nagy része perzsa, de ők is csak az összlakosság 55%-át teszik ki. Ebből is látszik, hogy egy nagyon sokszínű, soknépességű országról van szó. Élnek itt azeriek, lurok, bahtiáriak, kurdok, örmények, kaskájok és még sokan mások. Valószínű, az etnikai sokszínűség miatt is az állam identitásának legfontosabb meghatározója a vallás. A mohamedán vallás síita ága átszövi Irán mindennapjait. Nagyon leegyszerűsítve a síiták Mohamed vejének és unokaöccsének Alinak a követői. A Mohamed halála után kirobbant hatalmi harcokban Ali mögé állók a próféta családjának trónöröklését támogatták, szemben a szunnitákkal, akik a szabad kalifaválasztás mellett kardoskodtak – szó szerint. A síiták jelentős kisebbségben vannak a mohamedán világban, az összes muzulmánnak csak kb. 10%-a síita. Ők nagyrészt Iránban, Irakban, Libanonban élnek.
Az identitás másik oszlopa a dicső perzsa múlt. A Mezopotámiával szomszédos mai Irán Kürosz, Kambüszész és Dareiosz hatalmas Perzsa Birodalmának része volt. Miután Nagy Sándor meghódította, majd utódai elveszítették a birodalmat a Szeleukidák kerültek ki győztesen a hatalmi harcokból, és megalapították a Pártus Birodalmat, ami hosszú és váltakozó sikerű háborúkba keveredett Rómával. Végül mindketten pórul jártak, a cézárok birodalmát a népvándorlással Európába özönlő törzsek, a pártusokét az arabok döntötték meg (642). Az arab Abbászida kalifák uralma nem tartott sokáig, de ahhoz épp elég hosszú volt, hogy a mohamedán vallás villámgyorsan elterjedjen, főleg a szegények körében. A vallással együtt terjedt a fárszi nyelv használata, ami ma is az ország hivatalos nyelve. Az Abbaszidák bukása után a Bagdadi Kalifátus élén egy sor síita dinasztia váltotta egymást, míg a török Szeldzsukok uralmuk alá nem hajtották (1037-1194), utánuk jöttek a mongolok (Ilhanidák 1335-ig). Ezután pár száz évig törzsek és törzsszövetségek keletről be, nyugatra el, vagy fordítva. Ebből a katyvaszból a síita Szafavidák dinasztiája (1501-1736) emelkedett ki, amelynek sikerült megszilárdítania belső hatalmát, és megtartani területeit az Oszmán Birodalommal szemben, sőt Észak és Kelet felé még terjeszkedni is tudtak. (Még Delhit is bevették!) Ekkor épültek ki az első európai kapcsolatok, többek közt a Habsburg Birodalommal. A jó világ azonban nem tartott örökké, hamarosan nagyobb ragadozók tűntek fel a színen, az oroszok és az angolok. Perzsia több háborúban jelentős területeket vesztett el az oroszokkal szemben, míg az angolok inkább pénzügyi befolyásukat terjesztették ki. A XIX. század második felére az ország gyakorlatilag gyarmattá vált, északi része az oroszok, dél-keleti az angolok uralma alá került, a két országrész között semleges zónát alakítottak ki.
A XX. századba fordulva egyre erősebb lett a gyarmatosítókkal szembeni ellenállás. A síita főpapok által vezetett mozgalomhoz tömegek csatlakoztak, és sikerült elérniük néhány monopólium megszüntetését, és rákényszeríteni a sahhot egy alkotmány kibocsátására. Az I. világháborúban Perzsia független maradt. A háború utáni szovjet inváziót és a horaszáni felkelést kihasználva egy katonatiszt, Reza kán – angol támogatással – államcsínyt hajtott végre. Reza Pahlavi több reformot hajtott végre az oktatásban, a hadseregben, a jogrendben, európaizálta az öltözködést, az ország hivatalos nevét Perzsiáról Iránra változtatta, de ezekkel az intézkedésekkel kivívta a síita papság ellenszenvét. Hogy némileg függetlenítse magát a britektől a náci Németországhoz közeledett, ennek eredménye azonban orosz-brit megszállás lett. A sah kénytelen volt fia, Mohammed Reza Pahlavi javára lemondani a trónról. A II. világháború után az ország egyre inkább amerikai befolyás alá került. Az ez ellen fellépő Moszadek miniszterelnököt a CIA puccsa buktatta meg 1953-ban. 1963-ban a sah meghirdette az ún. fehér forradalmat, ez egy modernizációs program volt némi földosztással, sok-sok iparosítással, női választójoggal. A világi hatalom megerősítése és az amerikai katonai jelenlét ellen tiltakozó Khomeini ajatollahot száműzték. 1969-ben vallásos, de világi életvitelt folytató családban megszületett Marjane Satrapi, aki gyermekkorában próféta szeretett volna lenni. A hetvenes évek elején bekövetkezett olajárrobbanás a külföldi cégeknek és egyes iráni csoportoknak hatalmas bevételeket hozott, a többségnek azonban ebből a gazdagságból nem jutott más, csak a „botrányosan” viselkedő külföldiek. A sah katonai diktatúrája 1978-ra tömegeket fordított a rendszer ellen. A polgári liberálisok, szocialisták, és a vallásos ellenzék egyszerre lépett fel ellene. Utóbbiak voltak többen. A sahnak menekülnie kellet, és 1979-ben kikiáltották a fundamentalista Iráni Iszlám Köztársaságot. Az új rezsim nem sokat vacakolt, sorra bebörtönözték vagy kivégezték a sah embereit, a kommunistákat vagy bármiféle ellenzékit. A Khomeini vezette országban bevezették az iszlám törvénykezést, a saríát. A nyilvános élet minden területét állami-vallási ellenőrzés alá vetették. Megszüntették a koedukált iskolákat, bevezették a kendőviselést, betiltották a kártyázást, a borfogyasztást, az ünnepek nagy részét. A világias életet élőknek ez a képmutatás és színlelés időszaka volt. Az államnak nem tetsző viselkedés visszaszorult az elfüggönyözött lakásokba, de ott sem voltak biztonságban, mert a forradalmi felügyelők bárhol ellenőrzést tarthattak. Közben 1980-ban a szomszédos Irak megtámadta Iránt, amivel egy nyolc éven át tartó eszement és kegyetlen háború vette kezdetét, aminek csaknem egymillió iráni esett áldozatul. 1984-ben Marjanét szülei Ausztriába küldték a vallási terror és a bombázások miatt lakhatatlanná vált Teheránból. A kamaszkorral küszködő lány teljesen idegen környezetbe került, elveszítette identitását. Khomeini halála után (1989) óvatos nyitás következett be az ország politikájában, de elsősorban külpolitikai és gazdasági téren, az emberek élete nem sokat változott. A háború után Marjane is hazatért, újra meg kellet szoknia a síita hétköznapokat. Huszonegy évesen férjhez ment, hogy együtt élhessen a szerelmével, házassága azonban hamar tönkrement. Az egyetem elvégzése után azonnal visszatért Európába, Franciaországba. Az 1997-es elnökválasztáson meglepetésre a mérsékelt Mohhamed Hatemit választották meg elnöknek, de a háttértben továbbra is a síita főpapok irányították az országot.
És most? Mi lesz Iránban?

A könyv? Remek volt, olvassátok!

„Nem gondoljátok, hogy egyre rajzfilmszerűbbé válik a világ?”

Aleksandar Zograf: Pszichonauta – Látomások a Balkánról (Nyitott Könyvműhely, 2006, ArtComix sorozat)

Ezt a kérdést teszi fel nekünk Sasa Rakezic szerb képregényes, aki Aleksandar Zograf álnéven adja közre munkáit. Ezzel a névvel – Képíró Sándor – a középkori ortodox bibliamásolókra utal, és áttételesen – gondolom én – a könyvkészítésnek egy olyan korszakára, amikor a kép és szöveg még elválaszthatatlan egységet alkotott. Biztos nem véletlen, hogy az első néhány oldal után a szegények Bibliája – a Biblia Pauperum – ugrott be. Feltűnnek további képi hasonlóságok és képes idézetek: Chagall, Disney, az amerikai némafilmek. Szerintem a figura is emlékeztet Buster Keatonre, és a hangulat is felidézi a Keaton filmek, no meg a Kafka novellák hangulatát.
A kötet rövid – néhány oldalas – képregényekből áll össze. Egy nagyobb csokor foglalkozik az álmokkal, pontosabban a tudatos álmodással. Ezekbe a groteszk és szürreális, vagy naiv és gyermeki látomásokba lehet menekülni a végét járó Jugoszlávia mindennapjaiból, az unalmas és sematikus valóságból. Ezek az írások nem a háborús eseményekről szólnak, azok csak a háttérben villannak föl, de ott minduntalan. Zografot inkább a hátország mindennapjai érdeklik, az, ahogyan a híreket fogadják, amit az etnikai maszlagból bevesznek a megfélemlítettek, megalkuvók és meghülyültek.
Más írások a városi létről, az identitásról, illetve annak elvesztéséről szólnak. A Mi vagyunk a többiekben arra keresi a válasz, mennyire tudjuk átélni mások élményeit, tapasztalatait, kell-e empátiát éreznünk a barmokkal szemben. A Kader című képregényben a XIX. századi szerb költő alakján keresztül mutatja meg a kora társadalmi formáiba nem illeszkedő tehetséget. A Hitler 2006 arra figyelmeztet, hogy mindenkiben ott lapul egy kis bajszos. Ezek az írások nagyjából 1995 – a daytoni megállapodás – előtt keletkeztek.
Az Üdvözletek Szerbiából sorozat darabjai 1999 és 2001 közöttiek. Olyanok, mint egy nyilvánosságnak szánt napló oldalai. Személyes híradások a NATO bombázásokról, a Milosevic elleni tüntetésekről, ciánszennyezésről, politikai gyilkosságokról, de barátokról, utazásokról, fociról is.
Ezek a nagyon fekete-fehér képek az emlékezés és a megbeszélés fontosságára figyelmeztetnek.

Közel a vég!

Alan Moore képregénye már rég a kultuszművek közé soroltatott. Moore Angliában született, 1953-ban. Az iskolából 17 évesen kivágták, mert LSD-t árult. Képregények írására adta a fejét, a rajzoláshoz – saját bevallása szerint – sem elég tehetséges, sem elég gyors nem volt. Íróként viszont sikeres lett. V, mint vérbosszú című képregénye után leigazolta a DC Comics (a Superman és a Batman kiadója) és rábízta egy addig gyengén teljesítő képregény (Swamp Thing) írását. Moore hamarosan sikeres sorozatot csinált belőle. Ez után készült a Watchmen, Dave Gibbons rajzolóval. A Watchmennel számtalan elismerést besöprő Moore bebizonyította, hogy a képregény nem csak gyerekeknek való, hanem komoly irodalomként is művelhető. A Watchment a Time feltette „A száz legjobb angol nyelvű regény 1923-tól napjainkig” listájára (olyan könyvek mellé, mint a Legyek ura, 1984, Az éjfél gyermekei, Mechanikus narancs, Véres délkörök). A listán természetesen (?) ez az egyetlen graphic novel (könyv terjedelmű képregény). Moore később elhagyta a DC Comicsot és független kiadót alapított.
A Watchmen története 1985-ben játszódik egy alternatív Amerikában, ahol nem Michael Jackson és Ronald Reagen a király, hanem Nixon tölti ötödik(!) elnöki ciklusát, a kormány az atomháború rémével tartja rettegésben az embereket, az utcákon ingyenes elektromos terminálok állnak, fölöttük léghajók lebegnek, az emberek különös viseletekben járnak, furcsa szokásaik vannak, és Vietnám az 51. állam.
Ekkorra már az 1977-es Keene-törvény betiltotta a jelmezes igazságosztók tevékenységét. A legtöbben visszavonultak, néhányan a kormány szolgálatába álltak, mint a Komédiás és Dr. Manhattan. Utóbbi az egyetlen szuper képességekkel rendelkező „maszkos”, a többiek „normális” emberek. (Dr. Manhattan* egy baleset során tett szert különleges képességekre, amiket aztán a kormány többek között Vietnámban is kihasznált.) De van egy jelmezes, aki illegalitásban tovább üldözi a gonoszokat, ő Rorschach**, akit majdnem mindenki utál. Nem véletlenül. Rorschach egy pszichopata, náci állat, aki ráadásul gusztustalanul eszik, és egy szemétdombon lakik, ennek ellenére nehéz nem egyetérteni vele, amikor gyerekgyilkosokat és erőszakolókat tesz hidegre. Olyan ő, mint a város, amiben él, mocskos és erőszakos. Moore figurái egyáltalán nem sablon akcióhősök, nem a világot megmentő supermanek, sokkal inkább végletes személyiségek, akik nem is feltétlenül a bűn elleni küzdelem, hanem a hírnév, a szex, a pénz, a kaland utáni vágy miatt lettek jelmezes igazságosztók. Egyesektől nem áll távol a fasizmus és a rasszizmus sem. A Keene-törvény éppen azért született meg, mert a rendőrségnek és az embereknek is elegük lett az önjelölt és önbíráskodó ripacsokból. A Who watches the wathers? graffiti többször is felbukkan a háttérben.
A helyzet akkor változik meg, amikor valaki megöli a Komédiást, aki egy mocskos, kiábrándult, erkölcstelen zsoldos, de legalább átlátja ami körülötte zajlik, nem olyan naiv, mint a maszkosok többsége. Egy ügyes húzással Dr. Manhattent is eltüntetik a színről, mire az oroszok azonnal bevonulnak Afganisztánba*** és az atomháború fenyegetése egyszerre realitássá válik. Rorschach nyomozásba kezd és egy elképesztő összeesküvés nyomára bukkan, ami egy addig minden gyanú felett álló személyhez vezet. De többet erről nem mondok! Annyit még elárulhatok, hogy az utolsó oldalon még egyet csavarnak a történeten…
Moore morális kérdések sorát dobja fel – föláldozható-e több ezer ember milliók megmentéséért, igazolható-e az önbíráskodás, ha a törvény tehetetlen, stb. Úgy ábrázolja a 20. századot, mint „viselkedési paradoxonok és morális rejtélyek” sorozatát, egy olyan korszakot, amikor a társadalom a megvilágosodás vagy a kihalás közül választhat. De nem kell aggódni az emberiségnek csak három ellensége van: a politikusok, az önjelölt próféták és saját maga…
Moore és Gibbons szimbólumokkal teli, komplex világot teremtett. A képregénybe ágyazott fiktív könyvrészletek, dokumentumok, egy másik képregény beépített részletei, és maguk a rajzok utalások zseniális halóját hozzák létre. Attól mesteri, hogy bármely szereplő nézőpontjával azonosulhatunk, akkor is, ha elvben nem értünk egyet vele.

„Ha szörnyekkel küzdesz, vigyázz, nehogy belőled is szörny váljék!” Nietzsche
„Ha tudtam volna, inkább órásmesternek megyek.” Einstein


* A Manhattan-program az USA atomfegyver programja volt, ami a 2. világháború után is folytatódott.
** Igen, mint a teszt!
*** A valóságban 1979-ben

(Tudom, hogy drága, a három kötet majdnem 8000 forint, de jobb könyvtárakban van belőle.

Pédául itt!)

Alan Moore - Dave Gibbons: Watchmen (Cartaphilus, 2008-09)

Pacasrác

Tim Burton olyan nagyszerű filmekkel szerzett rajongótábort, mint a Karácsonyi lidércnyomás, Nagy hal, Az Álmosvölgy legandája, A halott menyasszony és még sorolhatnám. Ebben a kötetben rajzokkal kisért rövid verseket ad közre. Rajongóknak kötelező!

Egész jók a versek, viccesen szomorúak, melankolikusak. Szegény Tim Burtonnek nem lehetett könnyű gyerekkora - bár ez már a filmjei alapján is nyilvánvaló volt. A Pacasrác, az Osztrigasrác, a Vudulány, a Szennysrác és a többiek mind-mind meg nem értett gyerekek. Egyes versek csak a rajzokkal együtt érthetőek - inkább képregények - például a kedvencem A bámuló lány. Szép kötet, egy dolog azonban zavar: miért nem kétnyelvű? Az igencsak szellősen szedett 119 oldalon simán elfért volna az eredeti változat is. (A veresek eredeti címe sem szerepel a kötetben. Ejnye!)

A versek angolul itt, Pacasrác videók pedig itt!

Tim Burton: Rímbörtön, avagy az Osztrigasrác mélabús halála (Magvető, 2008)