A vágy árnyéka

Szaigjó szerzetes - Villányi G. András: Tükröződések (Scolar, 2011) [3 és fél lehulló cseresznyevirág]

Szató Norikijo 1118-ban született, tehetős, de nem igazán befolyásos szamuráj családban. Amikor elérte a felnőtt kort a visszavonult császár testőrségének tagja lett. Majd 23 éves korában a, ha nem is fényűző, de kényelmes, világi pályafutás helyett a szerzetesi életet választotta. Miért tette ezt? Több változat is része a legendáriumnak: rájött, hogy minden látszat; nem tudott beilleszkedni a testőrség (homoszexuális) hierarchiájába; szerelmes lett egy császári ágyasba. Nem lehet biztosan tudni, a lényeg az, hogy felvette a Szaigjó nevet  és vándorlásra adta a fejét.

A vándorszerzetes a kor emblematikus figurája volt. A megvilágosodást kereső ember, aki a szerzetesség mellett gyakran esztéta és művész is. Egy zenitjén túl lévő, pusztuló kor gyermeke, amely meghatározza a benne élők tudatát. Költészetében nagyon erős az elmúlás, a pusztulás érzete. 

Sok más városi entellektüel választott ezt az utat, sokan csatlakoztak a buddhizmus olyan ezoterikus iskoláihoz, amelyek a vallás és művészet egységét, harmonizálását hirdették. Azt tanították, hogy szent és profán szétválasztása nem lehetséges, sőt a megvilágosodás éppen a földi szenvedélyekben és az azokról való lemondásban érhető el.

Szaigjó hosszú élete (1190-ben halt meg) során hatalmas távolságokat járt be, és hatalmas életművet hagyott maga után. Szankasú című válogatáskötetében 1500 vakát gyűjtött össze. Hatása felbecsülhetetlen a vaka-költészetre. Új tapasztalataival kitágította annak addig többnyire városi/udvari kereteit és fogalomnyelvét. 

Már életében kultikus alaknak számított. Halála után a róla keringő történetekből összeállt egy kitalált és valós elemeket egyaránt tartalmazó legenda (Szaigjó monogatari), amely buddhista szentként ábrázolja őt. 

Költészetének alapérzése a folyékonyság. A vándorlás, a sodródás, a múlás. Cáfolja egy szilárd és megfogható „én” valószínűségét. Az emberi állapot „betegsége”: a hit a dolgok fontosságában. Ez hozza magával a ragaszkodást és a vágyat, ezek pedig a taszítást és a gyűlöletet. Le kell küzdeni a vágyak földhözragadt világát. Szaigjó nem áltat azzal, hogy ez könnyű lenne, a kísértések erősek, az „én” hatalma csak keserves harccal törhető meg, de a feloldódás és a szemlélődés útján elérhetjük a közömbösség ideális állapotát.

Nálam ezek a nagyon japán, nagyon buddhista, nagyon zen dolgok többnyire nem működnek jól, de láthatjátok, erősen próbálkozok, és ez tulajdonképpen tetszett is. 

És szép a könyv, mint tárgy.

Ezzel a

Háy János: Háyland (Palatinus, 2011) [5 szomorúmanó]

Ezzel a Jánossal én olyan szívesen leülnék egyszer sörözni. Beszélgethetnénk indiánokról meg szomorúmanókrók, és hogy milyen egy magyar író, amikor síel. Szerintem jól kijönnénk egymással.

Anna Gavalda: 35 kiló remény (Magvető, 2009. Fordította: N. Kiss Zsuzsa) [3 kiló csalódás]

Ezzel az Annával úgy elmennék egyszer vacsorázni. Mesélnék neki a nagyapámról meg a fiamról. Elmondanám neki, hogy azért nem ilyen egyszerű ez. Meg azt is elmondanám neki, hogy egyetlen jó mondatra nem lehet egy egész könyvet alapozni, még egy novellát sem. Azt meg megüzenném vele a kiadójának, hogy több művet is ki lehet adni egy kötetben. Nem eretnekség az.

Nádasdy Ádám: Soványnak kéne lenni (Magvető, 2005) [4 fonos tárgy]

Ezzel az Ádámmal én úgy le 

Na nem, azt azért mégsem. De azt elmondanám neki, hogy nagyon szeretem, ahogy a tárgyakról ír. És ez nem kevés.

Külföldiek futtában

Richard Wagner: Kőomlás Bécsben (4) (Pont, 1999. Fordította: Zsidó Ferenc)

Richard Wagner Herta Müller férje. Együtt jártak a temesvári egyetemre, Wagner utána némettanárként és újságíróként dolgozott. Aztán együtt emigráltak, miután a Securitate feloszlatta az Aktionsgruppe Banat írócsoportot. 

Ez a regény Wagner alteregójának Benda mérnöknek a története. Egy szaggatott visszaemlékezés. 

A sóvárgás és a menekülés regénye. Sóvárgás az egykor volt teljesség után. A szülőföld, a szerelem, egy elmondható és megérthető múlt után. És menekülés, az egyébként nagyon is vágyott, valahová tartozás elől. 

Félelem a véglegességtől.

Tomasz Lem: Földközeli kalandok (5) (Typotex, 2010. Fordította: Jakab Valéria)

Tomek és Staszek könyve. 

Önéletrajz – életrajz kombó. 

Tomasz Lem arról ír, hogy milyen híres ember gyerekeként felnőni. Nincs a szövegében sem túlzott heroizálás, sem sárbadöngölés. Humoros és megértő. 

Ír a saját iskoláiról, barkácsolásairól, a hadiállapot bevezetéséről, az emigrációról, az anyjáról. 

De legtöbbet mégiscsak az apjáról, aki édességmániás, autóbuzi, slendrián, szórakozott, kötekedő, okoskodó, önfejű és türelmetlen. De szerethető, és – a túlzott elvárások mellett – szerető és gondoskodó is. 

Ja és milliók szemében az egyik legjobb sci-fi szerző.

Martin Buber: Angyal- szellem- és démontörténetek (3) (Atlantisz, 2002. Fordította: Miklós Tamás)

Hát, nem tudom. 

Nem mondom, hogy nem voltak érdekesek Buber angyalai, démonai és szellemei, ezek a szomorú lények, akik maguk is segítségre szorulnak, az igaz emberek segítségére, de ezek a zsidó tanmesék nekem valahogy túl körülményesek, homályosak, és az összesnek az a vége, hogy Slomónak több gersli jutott, mint nekem.

Thomas Bernhard: In hora mortis (5) (Jelenkor, 1997. Fordította: Kukorelly Endre)

HA ez lehetséges még búvalbaszottabb, még pusztulatosabb, mint a prózája. Imádom.

A város és az ajtók

Dino Buzzati: Képes poéma (Magvető, 1981. Fordította: Telegdi Polgár István)
[5 éjszaka a város bugyraiban]

„Miért beszélsz a magányról? 

Hogy rámutassak, milyen végtelenül sok életforma létezik, hogy míg az egyik ház színültig tele emberekkel, addig a másik, ki tudja milyen titokzatos okból, düledezik, elhagyatott, üres… A Képes poémában azt iparkodtam elmondani, hogy a másvilágon a legszebb dolog a halál. Amitől a leginkább félünk itt, azt a legjobban kívánjuk ott. Onnan megértjük, hogy a halál megédesíti az élet dolgait. Különben az élet a legfélelmetesebb és legostobább ügy lenne, ami csak létezik a földön. Amikor az ember a halhatatlanságról ábrándozik, a saját kizárólagos és bárgyú boldogtalanságát álmodja.”

Dino Buzzati képes poémája, ha úgy tetszik képregénye, egy Orfeusz történet. 

Csodálatos és borzongató látomásában alászállunk a másvilágra, ami nála az itteni világ mása, csak sokkal unalmasabb és szomorúbb, mert nincs halál, ami megédesíthetné. Egy szerelem, fajdalom és félelem nélküli világ. Buzzati pokla nem Dante pokla, és nem is Sartre-é. Buzzati pokla a tétnélküliség.

A városok tele vannak odaátra vezető ajtókkal. Jól nézzétek meg, hova nyittok be!

Éljen soká!

Erdős Virág: A Trabantfejű Nő (Palatinus, 2011)
[5 csillag és még egy tisztelgő vesezet]


Önök kérték

Legyen mindig kék az ég,
ne fázzanak meg a nénikék,
s ne haljanak meg túl korán!
Éljen soká mező, s madár!

Ne legyen sohase gondja,
hogy nincs egy felvevő rongya,
s ne legyen magányos reggel!
Éljen soká folyó, s tenger!

Ne legyen kérdés a vacsora,
tudja mindig, hogy mit hova,
s legyen elég foga, ha rág!
Éljen soká Erdő, s Virág!

Magyar badar

Magyar badar - 300 limerick (Európa, 2002)
[5 kínrím]







Két ajánló limerick tőlem:

[dagály]

Humoros és cseppet sem dagályos,
időnként kellőképp homályos.
Fogyasszuk mértékkel,
csak kiváló vérképpel,
mert – vigyázat! – a badarság ragályos.


[lócsök]

Méretben nem ér föl földrajzi atlasszal,
élményben döntőben kiosztott gólpasszal.
De inkább költs,
így a bölcs,
mintsem hogy verjenek kiszikkadt lófasszal.

Nincs egy jó szava, és még él?

Nincs egy jó szava, és még él?: harminc neves magyar író krumpliért, konzervért kínált kéziratritkaságai (Syllabux, 2010)
[5 zsák krumpli]

Sokféle kézirat. 

A legtöbb csak egy-egy szó, de van kézzel lemásolt kész vers, vagy prózarészlet, és van „igazi” kézirat – áthúzásokkal, javításokkal. 

A közös bennük, hogy mind jótékonysági árverésre kerültek. (Három ilyen volt eddig, legutóbbin a Dankó utcai hajléktalanóvodának gyűjtöttek konzerveket.)

Nagyon érdekes kötet, inkább nézegetni, mint olvasni való. 

Van olyan szöveg, amiről készült átirat, de a legtöbbről nem. Nem is értem, hogy milyen szempont szerint választották ki ezeket, mert pl. a szinte olvashatatlan Dragomán írásról nincs, a simán olvasható Jónás Tamás versről meg van.

Utóbbi az egyik legdöbbenetesebb irat az egész kötetben. A gyerekkori erőszakról szóló vers, formába szorítva, gyöngybetűkkel leírva. A másik a szemműtét előtt álló Faludy kézzel írt verse: Megvakulok?

A legizgalmasabbak pedig az „igazi” kéziratok: Sütő, Kertész, Nádas, Závada.

Szóval fölöslegességében* is szép. Gesztus.

Akik a szavaikat adták: Bächer Iván, Bereményi Géza, Bertók László, Choli Daróczi József, Darvasi László, Dragomán György, Esterházy Péter, Faludy György, Fejtő Ferenc, Gergely Ágnes, Háy János, Jónás Tamás, Juhász Ferenc, Kányádi Sándor, Kertész Imre, Konrád György, Kovács András Ferenc, Kukorelly Endre, Lázár Ervin, Nádas Péter, Nádasdy Ádám, Parti Nagy Lajos, Rakovszky Zsuzsa, Spiró György, Sütő András, Szabó T. Anna, Tóth Krisztina Varró Dániel, Vathy Zyuzsa, Závada Pál.

(*Fölösleges, mert nem old meg semmit. Ideális esetben arra tartanánk az államot, mi adófizetők, hogy a segítségre szoruló, éhező, vagy bajba jutott honfitársainkat megsegítse, és nem arra, hogy az éppen kormányzó párt barátainak és üzletfeleinek zsebét telerakja. De hát hol vagyunk mi az ideális esettől? Ebben az országban még a kármentő alapba befizetett pénz is a költségvetésbe vándorol. Így aztán minden civil kezdeményezésre szükség van. Ha másra nem is jók, legalább a figyelmet ráirányítják a problémákra. Szóval lehet, hogy mégsem fölösleges…)

A rackák világa

Ez nem egy szokványos zenekarkönyv. Nincs benne az együttes története, nincsenek életrajzok, nincsenek szaftos pletykák, nedves bugyikat hajigáló lányok (pedig Gyuri ezerszer jobb pasi, mint a Király Viktor péééldául). Viszont van benne rengeteg jó fotó Lajtos Istvántól, meg sok idézet olyanoktól, akiket a zenekar fontosnak érez: Ady, József Attila, Petőfi, Rejtő, Thomas Mann, Hesse, Villon, Vonnegut, stb.
Olyan ez a könyv, mint egy túltáplált CD-borító (mert lemez is van benne persze), de annak kiváló.

A rackák világa - Ferenczi György és a Rackajam (Cartaphilus, 2010)

Zene füleidnek:

Kidöntött fáink suttogása

Ágh István: Kidöntött fáink suttogása; Egymás mellett; Virágárok (Nap, 2008)

Ágh István
Eredeti neve Nagy István, de ennek írói foglaltsága miatt első jelentkezésétől (1958) Ágh néven publikál. Írói nevét 1968-ban hivatalosan is felvette.
Felsőiszkázon született 1938. március 24-én, parasztcsaládban. Édesapja Nagy Béla (1884–1969), édesanyja Vas Erzsébet (1905–1995). Két nővére van, bátyja Nagy László (1925–1978) költő. Általános iskolai tanulmányait szülőfalujában végezte, majd Tapolcán járt gimnáziumba (1952–1956). Budapesten az ELTE BTK magyar–könyvtár szakát végezte el (1956–1961).
1961-ben megnősült, felesége Lángh Zsuzsanna, Zsófia lányuk 1962-ben született. Öt év után elvált. 1968 óta felesége Széles Judit textilművész, Eszter lányuk 1972-ben született.
1961–1962-ben az építők szakszervezetében, majd 1969-ig a Népművelési Intézetben könyvtáros. 1968 és 1970 között a Munka című folyóirat kulturális rovatának vezetője. 1975-ben az Új Írás versrovat-vezetője. 1985 és 1990 között a Magyar Nemzet szerződéses munkatársa irodalmi publicisztikára. 1997 óta a Hitel munkatársa. A közbeeső időszakokban szellemi szabadfoglalkozású író. (DIA)

Egy élet váza. De Ágh István önéletrajzi trilógiája ennél sokkal több: a történések, döntések, események átszűrése a lírai (alkatú) énen. Három, eredetileg önállóan megjelent, művét szerkesztette egybe ebben a kiadásban, megrajzolva így a falusi gyerekkort, a pesti, zavaros egyetemi éveket, és a fiatal felnőtt és költő útkeresését.
Az első – és szerintem legjobb – rész, a Kidöntött fáink suttogása, nem csak az iszkázi gyerekkor fölidézése, hanem családtörténelem is. A 17. század végéig néz vissza ebben a krónikában, de tulajdonképpen csaknem ezer év változatlanságára lát. A történelem névtelenjeire, jobbágyokra, parasztokra, mesteremberekre. Tatárra, törökre, nótázó, de vérre menő választási harcokra, listázásokra, téeszesítésre. A visszaemlékezés tele van vendégszövegekkel. Történeti forrásokkal – egyházi iratok, évkönyvek –, egy parasztcsalád kicsi, de gondosan őrzött irattárában lelt papírokkal – periratok, feljegyzések –, családtagok naplóiból, leveleiből vett részletekkel, amik úgy sorjázzák a születéseket, esküvőket és halálokat, mint a családi biblia üres oldalán vezetett krónika. A mondtatok, a sok átvétel miatt is, hol mívesen faragottak, hol csak baltával lesorjázottak.
A lassan múló, változatlan falusi élet testébe a 20. század vág mély, sosem begyógyuló sebeket – 1919, 1945, 1959 –, bátyja lábába pedig a csontvelőgyulladás, és István még a világon sincs, amikor a család elfordul a földtől. Attól a földtől, ami évszázadokon keresztül nem csak birtokuk, de identitásuk alapja is volt.
Az útkeresésről, az új identitás megteremtéséről szólnak a másik két rész – Egymás mellett, Virágárok – írásai, nem feltétlenül ragaszkodva az időrendhez. Egyetem, munkahelyek, albérletek, presszók és kocsmák a színterei a sok-sok találkozásnak, költőkkel, írókkal, és persze nőkkel: feleségekkel és szeretőkkel. Az ötvenes évek közepétől a hetvenesek elejéig felvillantott epizódok egy gúzsban táncoló, színes, de belterjes világot mutatnak be. Mivel nincs külső szabadság, a szó emberei a belső kiszélesítésével próbálkoznak, sokszor az önpusztítástól sem riadva vissza. Ebben a világban kóvályog a fiatal Ágh István egy ’56-os sebesülés emlékével, a nagynevű írók barátságától és alkoholtól megrészegülve, első generációs értelmiségiként. Már nem paraszt, de a gyökerei még oda húzzák, még nem városi, de a vágyai már oda vonzzák, szerelemes és szeretett, csaló és csalatott, kívülálló és bennfentes egyszerre.

Szexet, de sokat!

Az erotika képes története: A szexualitás ábrázolása kétezer év művészetében (Alexandra, 2009)


A szex része a mindennapjainknak - ha szerencsénk van. Ha máshogy nem is az agyunk révén, ami egy hatalmas erogén zóna. A szexszel és a nemiséggel kapcsolatos művészet egyidős az emberiséggel. A szexualitás valamilyen szabályozása pedig egyidős az embercsoportokon belüli kapcsolatok szabályozásával. Minden társadalom szabályozza a szexualitást és az arról folyó diskurzust, a kérdés csak az, mennyire. Európának, a zsidó-keresztény kultúrájával, egyszerűen nem volt szerencséje. Egyes keleti társadalmakban sokkal lazább ez a szabályozás.
Ez az antológia a szexualitással foglakozó művészetet igyekszik bemutatni, nagyjából a XX. század közepéig született irodalmi alkotások – memoárok, regények, versek –, és képzőművészeti munkák – festmények, rajzok, fotók, szobrok – segítségével. A felhozatal széles, Auden andalító versétől, és a Willendorfi Vénusztól egészen a pornográfia határát súroló szövegekig és képekig. Az előszóban azt ígérik a szerkesztők, hogy a világ minden tájáról válogattak, de a szövegek – a keletieken kívül  – nagyrészt angol és francia nyelvterületről  származnak. A képek merítése már szélesebb, itt több olasz, német, osztrák, indiai és japán alkotóval is találkozhatunk.
Sok az ismeretlen művésztől származó részlet és kép. Az erotikus művészet egy nagy útvesztő. Sokan rejtőznek álnév mögé, vagy burkolóznak teljes névtelenségbe, hiszen ezeknek a munkáknak a nagy része megjelenésekor tilalmasnak számított. A határokat feszegető művészek, ha nevüket adták az alkotásaikhoz, vállalták a megtorlás kockázatát. A művek összegyűjtése sem egyszerű. Sok erotikus munka porosodik könyvtárak, múzeumok raktáraiban, illetve sok van magángyűjtők tulajdonában. Ennek ellenére egy igencsak színvonalas antológiát sikerült összeállítani. Megjegyezném azonban, hogy ez nem irodalmi antológia, hanem egy erotikus könyv. A szövegek kiválasztásánál nem az irodalmi színvonal volt az elsődleges szempont. A kötet szerkesztői nem dobják a gyeplőt a lovak közé, hanem elég jól sikerült összekötő szövegekkel próbálják eligazítani az olvasót a szexnek és ábrázolásának történetében, ennek ellenére azt ajánlom, hogy egyszerre csak egy-két fejezetet olvass el, hogy ne legyen túl tömény.
Szép lett a könyv. Jó minőségűek az illusztrációk, szép a nyomdai munka is. Gondolom, a költségek és az ár kordában tartása miatt lett viszonylag kis alakú és puhafedelű, de valami nagyobb és keményebb jobb lett volna.
Ha a kezedbe kerül, légy szíves nézd meg a 45. oldalt. Szerinted is Adolf Hitler nyal azon a képen?

versszakadás

Aczél Géza: (vers)szakadás (Alexandra, 2008)


Réges-régen egy messzi galaxisban hosszú éveken keresztül oktattak engem az irodalom történetére és elméletére. Ennek jelentős részét verstani pallérozásom tette ki. De ez az idő elmúlt, az időmértékek és ritmusképletek eltávoztak tőlem, tudásomból mára annyi maradt, hogy vers az, amiben a sorok nem érnek ki a lap széléig.
Verseskötetről ajánlót írni lehetetlen vállalkozásnak tűnik. Kb. annyira, mint egy dagadt tevének átjutni a tű fokán, vagy gólt lőni Gigi Buffonnak. Ellenben verset olvasni jó, és – a közhiedelemmel ellentétben – nem csak hivatásos irodalmárok, az intertextualitás és narratív struktúra labirintusában bolyongó kritikusok, és tarisznyás bölcsészhallgatók szórakozása lehet. 

rabiát

mielőtt egy szélütés vagy egy infarktus eltemet talán nem ártana mélyebben
szemügyre venni a jellemet mely aligha a szférákból lehorgászott önbecsű
ajándék s bár mozoghat benne némi génspirál a gyerek mohó vegyértékeiből
visszamaradt vágykép a nyelved alól szívósan kipréselt jóság verbálisan
kicsinosított szelleme a balgák riadalma hogy ezeknek kellek-e vagy gyors
felismeréssel sátrat ütő tekinteted lendületében a cinikus féltés mikor már
a rövidre zárt alacsony érdekek mentén nem hiányzik semmilyen megértés
csak a vadgesztenye gubók tövises magánya kulcsra zárt szobákban az árva
öncsalás mivel a lelassult tempókban fogy a bűn s könnyen gyűjtögetheted
amint a síkos fórumokon sok nekivadult szónok a közeg mámorától kancsal
igazságok felé fölhevül fölszárnyal elterül – ez a vesszőfutás igazából
nem is érdekel nekem a biológiai mozgás mélye kell a megtöppedt sejtekből
elinduló kontrajáték ahol a nagyjából lemorzsolt élet rutinja másodlagos
szándék szakadékokat elkerülő bölcs igyekezet melyben morálisan már alig
tudod srófolni az igazakna járó érveket s kezded összemosni a térképként
szétterített etikát pedig csak annyi történt hogy egy-két évtizeddel odább
elfelejtettél néhány arcot elhagytad a gyufád fölvetted első szemüveged
melynek látókörébe a hétköznapok addigi éles kontúrja belederesedett
s a magadba magyarázott megértés finom résein kezdett átszivárogni
valami ismeretlen idegenség melyben már nincsen fenség megbicsaklanak
a magukat állandósító tiszták kik a méregpoharat valahol éppúgy kiitták
mint enyhén züllött elődeik de nekik még telik a hites fohászból míg rád
te jámbor szitálni kezd egykedvűen a társakat eleresztő ősz bandukolsz
valami furcsa lápos tájon legelöl s mihelyt szigorúan formált alkatod
mögül kiüzen bomlott idegek udvarából néhány födetlen hiátus már lépsz is
rabiátus öregként előre szokod a gyűlöletet a puha élethelyzetekre rosszul
reagálsz bontod a megértés fáradsággal épített falát s nyújtogatod vékonyuló
nyakad mérgesen topogsz mi van a golyókkal vert kőkerítés mögött odaát

Focirodalom: Aczél Géza

"Kapus

máris van az asszociációnak nyugtalan íve mikor a sportlap tömény gyászaiból
a presszó üvegasztalára kikoppan károlyi kapus - nyolcav éves volt háromszor
nemzeti válogatott a kamasz szemében följebb már nincsen út ot belül beremeg
a nyíregyházi pálya a pirított mag illata és a felhőtlen ifjúság várakozásokkal
megzsúfolt csodája mert azért a bányász csapatok mindig veszélyesek s ki tudja
gyötrelmes szívük egyszer csak dobban egyett a szénport fáradt arcukról letörölve
majd valami kemény elszánással jönnek a zöldre hogy szétaprítsák megcsodált
fiainkat rozoga teherautón hazaszállítva  a pontokat melyek nekik ugyan mindegy
de a fészkelődő középváros búcsút inthet a magasabb régióknak szóval zsongtunk
néhány ezer tirpák és az akácfákhoz csatolt szélben himbálózó virtuális homoki
honlap mikor ezek elszántan kisfröccsös füttykoncertben kifutottak kötelezően
kopott mezben a vad közegben persze nem intgetnek ám az ellenséges tömény
diskurzusban egyszer csak mégis tétován megállt a szó kikirics sárgában kopaszon
begördült a gyöpre ez az alig várt nagyapó a lepusztult országban egy csoda sztár..."

Aczél Géza: (vers)szakadás (Alexandra, 2008)

Pacasrác

Tim Burton olyan nagyszerű filmekkel szerzett rajongótábort, mint a Karácsonyi lidércnyomás, Nagy hal, Az Álmosvölgy legandája, A halott menyasszony és még sorolhatnám. Ebben a kötetben rajzokkal kisért rövid verseket ad közre. Rajongóknak kötelező!

Egész jók a versek, viccesen szomorúak, melankolikusak. Szegény Tim Burtonnek nem lehetett könnyű gyerekkora - bár ez már a filmjei alapján is nyilvánvaló volt. A Pacasrác, az Osztrigasrác, a Vudulány, a Szennysrác és a többiek mind-mind meg nem értett gyerekek. Egyes versek csak a rajzokkal együtt érthetőek - inkább képregények - például a kedvencem A bámuló lány. Szép kötet, egy dolog azonban zavar: miért nem kétnyelvű? Az igencsak szellősen szedett 119 oldalon simán elfért volna az eredeti változat is. (A veresek eredeti címe sem szerepel a kötetben. Ejnye!)

A versek angolul itt, Pacasrác videók pedig itt!

Tim Burton: Rímbörtön, avagy az Osztrigasrác mélabús halála (Magvető, 2008)