Skandináv Don Quijoték

Arnaldur Indriðason: Hideg nyomon (Animus, 2011. Fordította: Torma Péter)
[5 jégbe fagyott nap]

Amikor Karin Fossum regényt olvasok, akkor Sejer a kedvenc felügyelőm, ha Nesbøt, akkor Hole, ha meg Indriðasont, akkor Erlendur, nem is vitás. Pillanatok alatt tudok azonosulni ezekkel az emberekkel, sőt, mivel már jó néhány történetük a hátam mögött van, már akkor bent ülök az irodájukban, a magánytól terhes lakásukban, a leharcolt autójukban, amikor még épp csak kezembe veszem az új történetet.
Ezek a már-már aszkétikusan férfias, de ezzel együtt érzelmes és vívódó figurák nekem nagyon szimpatikusak. Nem csak a bűnnel birkóznak, hanem saját démonaikkal is, és tisztában vannak azzal, hogy egyik küzdelemben sem nyerhetnek. A háborút el fogják veszíteni, legfeljebb csatákat nyerhetnek, de ez nem jelenti azt, hogy ne kellene harcolni, még ha néha értelmetlennek és fölöslegesnek is tűnik.

Miért pont a skandináv krimik?

Meg kell mondjam, rám revelációként hatott a skandináv krimi boom, ami nálam Arnaldur Indriðasonnal és Karin Fossummal kezdődött.
Az ifjúkori krimifalás után évekre szinte teljesen megszakadt a kapcsolatom a műfajjal. Megcsömörlöttem az ördögi, misztikus, szuperintelligens bűnözőktől, sorozatgyilkosoktól, akik elárasztották a krimiket. Lehet, hogy hülyén hangzik, de úgy éreztem, hogy a műfaj valahogy elvesztette a „társadalmi beágyazottságát”. És nekem arra szükségem van.
Azért időnként olvastam krimit, de megmaradtam a klasszikusoknál (Chandler, Christie, Simenon), vagy véletlenül fedeztem fel magamnak egy-egy új kedves szerzőt (Andrea Camilleri, Donna Leon). Egyébként meg maradtak – a többnyire amerikai – filmek és sorozatok, amik nem győztek meg arról, hogy több krimit kellene olvasnom. Nekem valahogy túl „technikai” lett az egész. Tele van DNS-el, gigabájttal, supermannel.
Ne értsetek félre, alapvetően semmi bajom a CSI típusú dolgokkal, el is bambulom őket, ha nincs jobb dolgom (kivéve a Miamit, mert Horacio Cain-nél idegesítőbb figura kevés akad), de jobban szeretem az olyan krimit, ami megdolgoztat. Amiben egy „nagysebességű vérspriccből” (vagy miből) nem következik automatikusan, hogy az elkövető negyvenes fehér férfi, kék boxeralsóban. Szóval, az olyan krimiket szeretem, amikben van egy karakteres nyomozó, aki kérdezget, töpreng, kombinál, lelki mozgatórugókat keres, ilyesmik. (Esetleg iszik, láncdohányos, lelkibeteg, nagyokat zabál, nőcsábász, de ez már fakultatív.)
Aztán valahogy a kezembe kerültek Indriðason és Fossum könyvei, és Erlendur felügyelőben, de még inkább Sejerben mintha Maigret szelleme támadt volna föl. Konrad Sejer intelligens, melankóliára hajlamos rendőr. Sokat kérdez, sokat töpreng. Esténként könyvekkel zsúfolt paneljában egy whisky és egy sodort cigi társaságában gondolja végig az ügyeit. Kérdezősködése nyomán előbukkannak a hétköznapi emberek eltemetett titkai, előkerülnek a szekrényekbe rejtett csontvázak, a látszólag rendezett életek néhány óra alatt összekuszálódnak. Fossum úgy jellemzi a regényeit, mint kis, csendes történeteket. Aha, csak az agyad vágódik időnként a koponyád falához a döbbenettől.
Így aztán rákaptam erre a dologra. Először jöttek a férfiak. Indriðason után Håkan Nesser és Van Veeteren felügyelő, majd Jo Nesbø és Harry Hole nyomozó. Ezek a férfiak nem csak a bűnnel küzdenek nap, mint nap, hanem saját életükkel is. A démonaikkal, veszteségeikkel, az ürességgel, munkájuk kilátástalanságával. Utánuk jöttek a nők, Camilla Läckberg, és legutóbb Karin Alvtegen, akik egy másik utat követnek, ugyanolyan sikeresen. Nem egy központi karakterben gondolkodnak, inkább a skandináv próza családboncoló hagyományát viszik tovább. Az a folyamatot mutatják be, ahogy a „társadalom alapegysége” fikcióvá válik. Ahogy fölbomlanak az évszázados családi, társadalmi és vallási struktúrák, és az ember ellen fordulnak.

És persze, ahogy az lenni szokott, a megismertek újakat hoztak: Stieg Larssont, Henning Mankellt, Lars Keplert, Monika Fagerholmot, akiket el kellene olvasni. Elleszek egy darabig.

„Az ügyes rendőrök mind csúnyák.”

Az animus nagyot dobott a skandináv krimik sorozattal. A svéd Van Veeteren vagy az izlandi Erlendur felügyelő tökéletesen eltalált figurák, akik nagyon hiányoztak már az amerikai krimik által uralt piacon. Róluk majd később, mert az abszolút favoritom jelenleg Harry Hole az osloi rendőrség gyilkossági nyomozója. Harry 1.90 magas, majdnem kopaszra nyírt, árkos arcú negyvenes, aki Levi’s farmerban, Martens bakancsban és feliratos pólókban üldözi a bűnt. Napi betevője a kávé, a cigaretta és a sör. Nem könnyű eset: lázító, arrogáns, önfejű, örök ellenzéki, gonosz poénjai vannak, és nem áll tőle távol a bosszú és a káröröm. „Kezdek mogorva vénember lenni, régebben csak mogorva voltam.” Bár munkamániás, nem emeli piedesztálra a rendőri munkát. Egy szakma, amiből meg lehet élni és néha még jót is tesz vele – ennyi erővel lehetne könyvtáros is – és bár tíz jó okot fel tudna sorolni amiért rendőr lett, egyikben sem hisz. Épp az ellentéte Tom Waalernek a sztárnyomozónak, akinek germán arcéle, „barna inge”, és Hasselhoffra emlékeztető mosolya van – ezzel mindent el is mondtam róla!

Az első Harry Hole regényben (Vörösbegy) egy, a második világháborúig visszanyúló ügyben nyomoztak, és ennek során megölték Harry társát, amitől ő természetesen kiborult. Az új részben Hole tovább üldözi a gyilkost, de közben meg kell birkóznia egy nem mindennapi bankrablással és egy volt barátnő halálának rejtélyével. Harry maga is gyanúsítottá válik, életveszélybe kerül, és kénytelen magánnyomozást folytatni. A nyomok minduntalan összekuszálódnak, minden egyes új lehetőség szinte azonnal semmivé foszlik, de hősünk a rendkívüli arcmemóriával rendelkező Beate Lønn és a karizmatikus maffiózó Raskol segítségével mindkét ügyet megoldja. Továbbra sem derül fény azonban a meggyilkolt társ ügyére, úgyhogy harmadik rész is várható!

Jo Nesbø remek stílusú, pergő ritmusú, mégis a nyomozás aprómunkáját is bemutató krimit tett az asztalra (ismét). Nagyszerűen tartja fönn a feszültséget az elhallgatásokkal, de megadja a bennfentesség élményét is (mi olyan dolgokat is tudunk, amiket Harry nem.) A fejezetek – főleg a regény elején – szépen úsznak egymásba, és az első néhány oldal kimondott stílusbravúr. Letehetetlen!

Nesbø, aki volt már profi focista, hivatásos katona és rocksztár is, szerencsére rájött, hogy igazából író.

Jo Nesbø: Nemeszisz (Animus, 2008)