A sajt és a kukacok

Carlo Ginzburg: A sajt és a kukacok - Egy XVI. századi molnár világképe (Európa, 2011. Fordította: Galamb György János) [5 kukacangyal]

Menocchio 1532-ban született Friuliban, egy kb. 600 lelket számláló kis faluban Monterealéban. Néhány rövid utat és a börtönt leszámítva az egész életét ott töltötte. Molnár volt, hét gyermek apja. Bérlet földön gazdálkodott és időnként tisztségeket töltött be a falujában. Volt plébániai adminisztrátor és bíró, tudott írni-olvasni. Nem volt szegény, de gazdag se. 

52 éves volt, amikor először följelentették eretnekség vádjával. Soha nem titkolta, sőt terjesztette egyházellenes, humanista nézeteit. Vallásfelfogásában voltak hasonlóságok a reformáció, főleg az anababtisták tanaival, de egészen egyedi gondolatai voltak. (Vagy nem ismerjük azt a közösséget, ahonnan származtak.) 

Mária nem lehetett szűz, Jézus csak egy jóravaló ember fia, a papok haszonleső kufárok, a világ és Isten a káoszból született. Ilyeneket beszélt, mégsem volt vele senkinek különösebb baja évtizedeken keresztül. Nem a falusi társadalom perifériáján élt.

Menocchio szeretett beszélni, szerette, ha odafigyelnek rá. Az inkvizíció előtt sem fogta vissza magát. Felszólalt a kizsákmányolás ellen. Kifejtette egy szerény, szegény, gyakorlatias, fölösleges rítusaitól megfosztott egyház ideáját. Védte jogát a független véleményre és az önálló gondolkodásra. Egy dologban hitt feltétel nélkül: az evilági jócselekedetben. 

Menocchio gondolatai részben olvasmányélményeiből származtak, részben az orális hagyományból. Könyvek leginkább véletlenszerűen kerültek hozzá, és elolvasott mindent, amihez hozzáfért. Ezeket Ginzburg filológusi alapossággal számba veszi, sőt megpróbálja megfejteni Menocchio olvasási kódját, azt a szűrőt, amin keresztül lepárolja a számára fontos dolgokat. A másik összetevő a tradíció, egyfajta paraszti radikalizmus, ami racionalizmusból, szkepticizmusból, materializmusból, egalitárius utópizmusból tevődik össze. 

A könyv egyik nagy erénye, hogy remekül bemutatja ezt a gondolkodási folyamatot. És bemutatja Ginzburg gondolkodási folyamatát is. Bepillantást enged a történészi munkába. 

Amit ez a könyv tud, azt ma már sok másik is tudja, de amikor a 70-es közepén megjelent, egészen kivételesnek számított. Addig egy ilyen eset nemhogy könyvtémának nem számított, de még kutatási témának sem volt elég fajsúlyos. A történettudomány hagyományosan a nagyságra koncentrált – a nagy eseményekre, a főszereplőkre, nagy számokra. 

Megjelentek már az új történettudomány kezdetei a francia Annales-körben, de Ginzburg náluk is radikálisabb volt. Szakított a kvalitatív és strukturalista szemlélettel, és legyőzte az Annales idegenkedését az eseménytörténettől. Az uralkodók helyett az alárendeltek, a széles adattömegből merítő makro vizsgálatok helyett egyetlen ember életére és gondolkodására koncentrált. Életrajzot adott egy olyan embernek, aki az alávetettek közé tartozott, és erre addig nemigen volt példa a történettudományban. Ahogy ő kifejezte: a megfigyelés léptékének csökkentése azt eredményezte, hogy könyvvé változott valami, ami egy másik kutatónál legfeljebb lábjegyzet lehetett volna. 

Ginzburg ebben a könyvben egy üldözött, eltörölt, elfeledett paraszti kultúra nyomainak biztosítására törekszik, egy rendhagyó figurán keresztül. Mert az nyilvánvaló, hogy Menocchio rendhagyó volt, viszont a rendhagyó mindig több, mint az átlag, a kivételes magában foglalja az átlagost, és így arról is képet ad. 

Ginzburg kitalált valami új dolgot, de természetesen voltak előzményei: Georges Duby magyarul sajnos nem olvasható, az 1214-es bouvines-i csata egyetlen napját feldolgozó művét, és Le Roy Ladurie Montaillou című munkáját szokás előzményként említeni. (Ami szintén remek!) Amiben Ginzburg az említettek fölé kerekedik az a módszertani alaposság és a kritikai óvatosság. Nemcsak a történettudomány módszereivel dolgozik: beolvasztja a filológiát, a vallástörténetet, az antropológiát, az etnográfiát. 

Ginzburg 1976-os könyve nagyban hozzájárult, hogy az ún. mikrotörténelem mára a történetírás meghatározó ágává fejlődött.

Magyarok futtában

Ráth-Végh István: Az erényöv (Magvető, 1980)

[3-ra fordított kulcs]

A karcsú kis kötet közel felét egy 1750-es francia erényöv-per vádbeszédének fordítása teszi ki. Ebből inkább az ügyvédi rabulisztika ismerhető meg, semmint az erényöv története.

Ezt követi két kis írás, az első a „biztonsági öv” történetéről, a második a szépirodalmi vonatkozásairól.

Rövid, vázlatos kis szövegek.

Egy ilyen nagy tekintélyű szerző esetében le nem merném írni, hogy összecsapottak.

Sárosdi Bence: Az áruló (Dekameron, 2011)

[3 és fél államvédelmi ezredes]

Nem rossz ez. Minden megvan benne, amitől mondjuk egy Kondor Vilmos sikeres. Kaland, retró korrajz, érdekes szereplők. De valahogy mégsem áll össze. Egy szerkesztő sokat lendíthetett volna rajta.

Igazából soha nem értettem, hogy miért spórolják meg a szerkesztői munkát. A nagy, profi kiadóknak már csak a presztizs miatt sem volna szabad lemondaniuk róla. Az ilyen hobbikiadóknál meg egyenesen létszükséglet, hogy amit kiadnak a kezükből az rendben legyen. Nem hiszem, hogy Sárosdi Bence nem kérhette volna meg egyik szabadkőműves testvérét barátját, hogy nézze már át a szöveget. A sok elírás, néhány logikátlanság, és a kényszeresen ismételt információk nélkül sokkal jobb lett volna ez a könyv.

Melocco János: Pásztorok (Stádium, 1998)

[2 szittyantás a pofocincliből]

Nem tudtam kideríteni, hogy ki ez a Melocco János – annyira azért nem is akartam –, de az biztos, hogy nem a Miklós papája.

Az első néhány oldal három név kezdett motoszkálni bennem: András László, Balázs Attila és Juhász Ferenc. A végére csak az utolsó maradt. Furcsa könyv ez. Megváltástörténet. Felszívódásregény. Eltűnéspróza.

Három megfejtésem van:

a. A szerző olthatatlan vágyat érez egy jobb, archaikus világ iránt, és ezt írja ki magából ebben a történetben. Balladás fennsíkokkal és mesepásztorokkal.

b. A szerző nem elhanyagolható mennyiségű gombát / meskált fogyasztott, vagy túlságosan sokat eszegetett a pofocincli bokor leveleiből.

c. Elrabolták az ufók.

Hogy az a szívcsakrába hatoló söndördő kettősspirál!

Három távmondat

Rejtő Jenő: Ezen egy éjszaka (Szukits, 1993)
[3 nyögvenyelős kabarétréfa]

Egy banktisztviselő kalandja a kábaréval. (Amiről Rejtő úrnak bizonnyal megfelelő mennyiségű inner információi vannak.) 

Olyan régimagyarfilmes. Szerepelhetne benne a Jávor Pál, a Kabos Gyula, az Erdélyi Mici, meg az összes ember, aki ezekben a filmekben szokott. Na, tudjátok. Nem gondoltam, hogy Rejtő-könyv kapcsán ezt leírom majd, de néhol kifejezetten untam. 

Azért volt benne néhány vicz, poen, dalbetét , ami megmentette.

Duna-legendárium: Kortárs magyar irodalmi antológia (Litera, 2011)

[3 kitartó horgász a Erzsébet híd lábánál]

Itt a pesti belvárosban az ember könnyen megfeledkezik róla, hogy a Duna nem azért van, hogy szép hidakat építsünk fölé. Elég azonban néhány kilométert megtenni északi vagy déli irányba, oda ahol már nem lépcső vezet le a folyópartra, hanem kavics és homok, ahol bele lehet gázolni vízbe, ahol el lehet merülni benne. És akkor gyorsan rájön az ember, hogy ez a roppant víztömeg nem városdísz, hanem élőlény.
Kitárulkozó és titokzatos. Megnyugtató és veszélyes. Életadó.
Halálosztó.
(A novelláknak kb. a fele tetszett.)

Radványi Orsolya: Aranykedélyű bohémek tanyája. Az Epreskert története (Auktor, 2011)
[3 historizáló tabló]

Gondoltam, hogy nem lesz benne az Epreskert részletes története, ahhoz túl rövid. Az 1882–1914 közötti időszakra szorítkozik, és abból is csak a képzőművészeti mesteriskolák történetére. Tulajdonképpen a Benczúr és a Stróbl műhelyek története.
Szakdolgozat A5-ös méretre bekötve.

Mi a magyar most?

Mi a magyar most? (szerkesztette Sándor Iván. Kalligram, 2011)
[5 szar év, legalább]

Hosszú lesz, bocs.

Ez a tanulmánygyűjtemény egyfajta válasz ezekre a könyvekre ill. ezek továbbgondolása:

Mi a magyar most? (1937. szerkesztők: Fejtő Ferenc, Ignotus Pál, József Attila) Mi a magyar? (1939. szerkesztő: Szekfű Gyula) és Mi a magyar? (2005. szerkesztők: Romsics Ignác és Szegedy-Maszák Mihály)

Gyáni Gábor írása (Sorskérdések és az önmegértés nemzeti diskurzusa a globalizáció korában) a kultúra homogenizációjáról szól. Először a nemzetállamok kialakulásának folyamatában, amikor a társadalmi mobilitás erősödése az egységesülés felé hatott (és ezzel együtt járt a nemzeti integráció sürgető igénye – a nacionalizmus, mint új önmeghatározás), majd a globalizálódó világ kapcsán, amikor már a nemzeti kultúrák fölötti kultúra felé tartunk. (Ami jobbára popkultúra, bár ez sem teljesen igaz, mert tuti, hogy több magyar olvasott pl. García Márquezt, mint pl. Cserna-Szabót – és mindkét oldalon lehetne cserélgetni a neveket.) Gyáni felteszi a kérdést, van-e még értelme ma egy ilyen kérdésnek, hogy mi a magyar? Inkább módosítani kéne a hamleti felvetést: Integrálódni, or not? 

Bauer Tamás írása (Magyarok, romokon) a demokratikus értékek, és azok lebontása iránti társadalmi közömbösségről szól. Ennek a közömbösségnek okait vizsgálja közgazdászként. Több felmérésre hivatkozva megállapítja, hogy értékválasztásainkban, mentalitásunkban inkább távolodunk Európa centrumától, semmint hogy közelednénk hozzá. 

Bauer elemezése abból indul ki, hogy a szocialista rendszerben gyakorlattá vált a rendszeren kívüli jövedelemszerzés, amit praktikus okokból az állam is elfogadott, viszont ezzel hozzájárult az állammal szembeni normaszegés elfogadottságához. Sikk volt átverni az államot – és még ma is az. 

Feljegyzés magamnak

Christopher Dell: Szörnyek könyve avagy A képzelet állatkertje (Corvina, 2010) Fordította: Árokszállásy Zoltán
[3 unikornison lovagló boszorkány, akiket alakváltók üldöznek]

Emlékeztető: ilyeneket akarok, ha majd kertes házam lesz:

-    Egy japán fürdőszoba takarító szörnyecske – ez akár már most is jöhet, majd ellakik a szárítógépben, úgysem használjuk semmire.
-    Egy glawackus – egy félig kutya, félig macska lény, amivel mindkét gyermekem vágyát kielégíthetném.
-    Egy squonk – bár ez megfontolandó, mert fogságban elolvad.
-    Egy jackalope – ez valami vérnyúl féleség. Magamnak.
-    Egy alkonoszty – orosz nő-madár hibrid, andalító énekkel. Hát, hmm, magamnak.
-    Néhány japán abake – ami olyan szellem, ami képes bármilyen tárgy alakját felvenni (lehet lámpa, esernyő, fűnyíró, stb.), felettébb praktikus az egész családnak.
-    Ha lesz egy kis tavam is, akkor: egy skót kelpie, ami vízi ló, de nem víziló,
-    És egy japán kappa – segít a kerti munkában, de vigyázni kell vele, mert embert eszik, ha nincs uborka – tehát legyen sok uborka.
-    Egy Káli/Durga – a kék démonvadász, hogy a biztonságunkra is ügyeljen valaki.
-    Ja, és egy sárkány, csak valami kisebb fajta.

[Több kép, mint kolbász, ami szép, viszont nem laksz jól tőle. Sokkal több szövegre lett volna szükségem, és jó lesz, ha Dell vigyáz, mert ha véletlenül farkasember vagyok, hát letépem a fejét.]

Gyújtósnak való - sajnos

Wiesława Czapińska: Az irodalmi Európa mágikus városai (Gondolat, 2010. Fordította: Csisztay Gizella)

[1 nagy kalap...]

Elmondom, mit vártam ettől a könyvtől. Azt, hogy felhívja a figyelmemet egy pár olyan könyvre, amit még mindenképpen el kell olvasnom, és bemutat sok olyan helyet, ahova el kellene utaznom.
Nem mondhatom, hogy sikerült neki. Először is sokkal inkább a fantáziára, az emóciókra hagyatkozik, mint a tényekre és a racionalitásra. Ettől függetlenül, még kaphatott volna két, vagy akár három csillagot is, de olyan botrányosan sok hiba volt benne, hogy ezért az egyért is nagyon hálás lehet a végén.
Ideírom, mert megdolgoztak érte:
kiadó: Gondolat
fordító: Csisztay Gizella
szöveggondozó (mert ilyenje is volt!): Békési Bernadett
Lehet, hogy ez kicsinyes bosszú az olvasási "élményért", de jól esett.
Olvassátok inkább Pjotr Vajltól A hely zsenijét, meg Cserna-Szabótól a Mérgezett hajtűket.

Mondok példákat. Semmibe futó mondatok:
Van még három napom. Pont annyi, mint a 20. század egyik legnagyobb regénye, a Mester és Margarita, mely Bulgakov tollából született hőseinek. (11. old.)
Nem tudom, ez a bolt itt állt-e már az írónő életében, de "a hosszú, sovány Anaisra, akinek sárga fogtömései voltak, és aki nagyon hasonlított valakire. (87. old.)
Kafka búcsúlevelében sokat sejtetően így írt: „Tudom, hogy ezzel nekem…” - Hát, ez tényleg csak sejtet. (146. old.)
Az ő novellája, Mintha álomban címmel rendezte ellentmondásos filmjét Stanley Kubrick a Tágra zárt szemeket , és maga Schnitzler – ez igazán csemege – iskolatársa volt Hitlernek. (158. old.)

Aztán vannak különösen fájó slendriánságok:
Így történt ez …. a Ne nézz most-ban. Julie Christie és Ronald Sutherland a kamera előtt igazi szerelemi jelenetet mutatott be. - Persze hogy Donald. (40. old.)
Gustav Gründgens, Klausmann regényének a hőse negyvenéves volt, és a harmadik birodalom vezető színésze. - Természetesen Klaus Mann. És ha már belekötök, akkor Harmadik Birodalom. (51. old.)
Elias Canetti … Önéletrajzi regényciklusokat írt ( A megmentett nyelv [1977], Füljárat [1980], A szemek játéka … - Elias Canettinek ezek a művei megjelentek magyarul is: A megőrzött nyelv; A hallás iskolája; A szemjáték. Gondolom, egy fordítónak azért ennek illene utánanézni, ha már fejből nem megy, és csak úgy lefordítja a címeket. (154. old.)

És lenne még, de hagyjuk.

A szexualitás nem magánügy

Anna Maria Sigmund A szexualitás nem magánügy - Szexualitás a Harmadik Birodalomba (Európa, 2011. Fordította Körber Ágnes, szakmailag ellenőrizte: Kalakán László)
[3 és fél Brünhilda]

(jegyzetek)

1. A Führer és a szexualitás 

Az első fejezet azt a problémakört járja körül, hogy az alapvetően aszexuális Hitler hogyan volt képes nők millióira hatni szexuális kisugárzásával, illetve, hogy milyen álláspontot foglalt el a házasságot illetően. 

A rendelkezésre álló bőséges források alapján úgy tűnik, Hitlert nem érdekelte a szex. Magánéletét tudatosan háttérbe szorította, szexuális élete távolról sem volt olyan nyitott könyv, mint pl. Mussolinié. A sejtelmesség hozzájárult a reménykedő nők reményeinek fenntartatásához, akiket viszont alapvetően lenézett. Tulajdonképpen az összes nőt. 

Másrészt paraszti pragmatizmussal tekintett mások szexuális szükségleteinek kielégítésére, és nem igazán érdekelte a női emancipáció. Családjában több önálló nő is volt. Tudomásul vette ezt, annak ellenére, hogy a hivatalos propaganda azt hirdette, a nő maradjon otthon és szüljön sok gyereket. A propaganda célja a kispolgárság megnyerése volt. 

Hitler szexualitással kapcsolatos megnyilatkozásaiban furcsán keveredik a paraszti pragmatikusság, a kispolgári szentimentalizmus, és a nagyvilági engedékenység – pillanatnyi hangulatának, vagy politikai céljainak megfelelően.

2. A nemzetiszocialista elit erkölcse 

Náci bulvár. Julius Streicher (a Der Stürmer kiadója és Frankföld gauleitere), Hermann Esser (újságíró, a 2 számú pártagkönyv birtokosa), Joseph Göbbels (propagandaminiszter és „zsugorított germán”), Heinrich Himmler (SS vezér és a többnejűség szószólója), és Robert Ley (a Német Munkafront vetője) viselt dolgai.

3. A meztelenség nem azonos a pucérkodással 

Röviden: meztelenség – igen, erotika – nem. Hogy hol a határ, azt majd ők megmondják, bár a nácik erkölcsi és esztétikai kérdésekben sosem foglaltak állást egyértelműen. 

Az elfajzott művészet – gyakorlatilag az összes modern irányzat – viszont szóba sem jöhet. 

A náci művészeteszmény a realista ábrázolás, megspékelve némi ókorral, 16-17. századi tájképfestészettel és germán paraszti romantikával.

4. Hitler gyermekei 

Az első világháború és azt követő válság a németség drasztikus fogyását eredményezte. (Ilyen megközelítésből némileg ironikus az élettér elmélet.) A nácik fontosnak tartották a társadalom állapotának felmérését, az összeírást. Két népszámlálást is tartottak (1933, 1939) 

Céljuk: sok gyerek, egységes és tiszta génállományból. (Eugenika – gyakorlatilag tenyésztés.) 

Azonban sem a propaganda, sem a kedvező gazdasági/adózási szabályok, sem az adminisztratív intézkedések nem növelik meg jelentősen a német nők szülés kedvét. 

A nácik elsőre meglepően, de tulajdonképpen logikusan, nagyon toleránsak a házasságon kívüli kapcsolatból születettekkel. Ellentétben mondjuk a Weimari Köztársaság jogi szabályozásával. 

Az abortuszt – az ő szemszögükből szintén logikusan – tiltották. Természetesen a fajorientált engedékenység itt is működött. 

1939-ben beindítják az eutanázia programot a fogyatékosok megsemmisítésre. Négy évvel korábban kezdődik egy majdnem ennyiszer emlegetett, viszont kevésbé dokumentált program, a Lebensborn, amit egy sor legenda vesz körül. Orgiákról, erőszakokról, gyerekkínzásokról szóló legendák. 

Ezek közül semmi sem igaz. A Lensborn az volt, ami: szülőotthon. Heinrich Himmler – igen, az a beteg állat, aki a koncentrációs táborokat megszervezte – hozta létre őket, és mindvégig aprólékos figyelemmel kísérte a működésüket. 

Az otthonokat az SS-feleségeknek, és a megesett árja lányoknak tartották fönn, akiknek névtelenséget garantáltak. Az arány kb. 50-50 % volt. A férjes asszonyok nem viselhették a jegygyűrűjüket, hogy kíméljék a lányanyák érzékenységét. (Az aprólékos fegyelem, ugye.) 

A programba később – a háború alatt – olyan nőket is bevontak, akik német katonától estek teherbe, pl. 2500 norvég nő szült valamelyik Lebensborn otthonban. Rájuk egyébként megtorlás várt volna. A megszállt területeken sorra hozták létre az otthonokat. A gyerekekről és lányanyákról a szülés után is gondoskodtak, figyelemmel kísérték az életüket. Összesen mintegy 12000 gyermek született a Lebensborn otthonokban, ami elég sok, viszont sokkal kevesebb, mint amire Himmler számított. A Lebensborn-ügyet vizsgáló szövetséges bíróság minden vádpont alól felmentette az ebben az ügyben bíróság elé kerülőket, ennek ellenére az ötvenes, de még a hatvanas-hetvenes években is vad találgatásoktól hemzsegő cikkek, könyvek, filmek jelentek meg a témáról. 

Messze ez a könyv legérdekesebb fejezete.

5. A homoszexuálisok „a nép élősködői” 

A homoszexuálisok üldözése nem a nácikkal kezdődött – és nem is ért véget velük. Mindenesetre a nácik indoka – hogy kivonják magukat a fajfenntartásból – nevetséges. Ennyi erővel az ötven fölötti gyermektelen embereket is lehetett volna büntetni. 

A Röhm-ügy kivesézése kerül még ebbe a fejezetbe, ami azt bizonyítja, hogy Hitlert akkor zavarták a környezetében lévő homoszexuálisok, amikor már nem látta politikai hasznukat. 

A leszbikusok nem zavarták a nácik érzékenységét. Sima női egzaltáltságnak tartották a dolgot. Azért a biztonság kedvéért klubjaikat és folyóirataikat betiltották.

6. Hallgatásba burkolva, szexuális felvilágosítás a Harmadik Birodalomban 

Ilyen nem volt, avagy egy fölösleges fejezet.

7. Szving és szex a „tiszta birodalomban” 

A szexuális bűncselekményekkel foglalkozó fejezet, beleértve a német nők hadifoglyokkal folytatott viszonyait is. Ezt is nyugodtan beépíthette volna valahova, inkább egy összefoglalás kellett volna a végére. 

Mondjuk egy ilyen: Nem volt a történelemben még egy olyan diktatúra, amely – a faj mindenek fölött álló fogalmát felhasználva – ennyire beavatkozott volna az emberek magánéletébe. A nyilvánvaló és borzalmas túlzásoktól ma már nem látszanak azok az intézkedések, amik segítettek megtörni a szexuális tabukat és a nők háttérbeszorítását Németországban. Igaz, ezek akkor is megtörténtek volna előbb-utóbb, ha Németország demokratikus állam marad. 

„A náci állam nem határozta meg mit ért erkölcsön, és nem is hozott ilyen értelmű rendelkezéseket. A hatóságok – gyakran a hajdani hagyományok alapján – önkényesen értelmezték az erkölcs fogalmát, és ugyanolyan önkényesen büntettek.”

Nem volt rossz könyv, bár sok új szempontot nem ad a Harmadik Birodalom megértéséhez. Igazán érdekes csak az első és negyedik fejezet volt, de ha valaki „Szexuális élet a Harmadik Birodalomban” címmel akar szakdolgozatot írni, akkor nélkülözhetetlen.

Egy szivart...? Kubai...

Jane Resnick: Nemzetközi szivarkalauz (Vince, 2006)
[5 cédrusfa humidor]

Nagyon klassz kis könyv. Szép is, informatív is. Nyújt némi bepillantást a dohányzás történetébe, ad praktikus tanácsokat a vásárláshoz. A legérdekesebb része azonban az, amiben végigvezet azon a többéves úton, amíg a dohánylevélből prémium szivar lesz. Kezdve a vetőmag és talaj kiválasztásánál, folytatva a levelek különböző időben történő leszedésével, és az azt követő fermentációs eljárással, érleléssel, ami egyes szivarfajtákhoz előkészített dohányoknál akár hat hónapig is tarthat. Ezek után a gondosan szétválogatott és csoportosított dohánylevelekre 1-5 éves pihenő vár mielőtt szivar lesz belőlük. Leírja a kézi gyártás folyamatát, (cáfolva azt a legendát, hogy a legjobb kubai szivarokat szűzlányok sodorják a combjaik között :) A gondos válogatást, amivel a mester összeállítja a szivarba/szivarra kerülő keveréket. A – kézzel készült – szivarokban egész hosszukon végigfutó töltelékleveleket, a borítóleveleket, amik a szivar esztétikai megjelenéséért is felelősek, valamint a két réteget egymáshoz kapcsoló összekötőleveleket. Végül egy szivar akár hat-, hét-, nyolcféle dohánylevélből is állhat. Többnyire hosszas kísérletezés előzi meg egy később sikeressé váló új márka, vagy típus piacra kerülését.

Ejt még néhány szót a könnyebben hozzáférhető és jóval olcsóbb gépi szivarokról, és az európai – főleg holland – szárazszivarokról, amik vágott dohányból készülnek, de szintén lehetnek kiváló (és állandó) minőségűek. A szerző Christian of Denmark, Schimmelpennick és a Villiger márkákat ajánlja, ez utóbbit én is meg tudom erősíteni. A kézi szivarok kiválasztása már nehezebb feladat, és mindig kaland. Az azért nagyjából megállapítható, hogy kubai, hondurasi, dominikai szivarral nem nagyon lehet melléfogni, de érdemes kísérletezni másokkal is, az utolsó szivarom pl. egy kiváló jamaikai  Macanudo volt.

Na most jól meg is kívántam egyet, a fenébe! :) Még szerencse, hogy van még egy pár kubai Montecristo corona-m otthon, és bár nem humidorban tároltam őket, még nem száradtak ki reménytelenül, egy kis párásítás után majdnem tökéletesek lesznek…

Kentaurok márpedig vannak

Vagy legalább voltak. Ezt bizonyítja Csányi Vilmos elismert etológus tanulmánya.
A mű végigvezeti olvasóját a kentaurok anatómiáján, ökológiáján át, a veleszületett és társas viselkedési formákon keresztül egészen a kentaurok művészetéig, kultúrájáig. Út közben olyan érdekes kérdéseket érintve, mint a rágógyomor, a kék lófüge hatása a kentaurok nemi életére, vagy a horkális logika.
Gyönyörűen kivitelezett nagyszerű blöff!

"A kentaur, a lófüge és a lófügefurdancs szimbiózisa

A kentaur-lófüge-darázs szaporodási mechanizmus jól összehangolt együttes populációszabályozási rendszert alkot, amelynek eredményeképpen a három faj teljesen stabil populációkat alkot, és nem fordulhat elő, hogy bármelyik túlszaporodik. A kentaurok szaporodása tehát teljes egészében életterük ökológiai lehetőségeinek van alárendelve. A kentaurok elősegítik a lófüge csírázását és fejlődését, amely egyetlen táplálékuk, a lófügedarázs pedig mindkét faj szaporodását befolyásolja és maga is a lófügét fogyasztja.
Még nem teljesen ismert a mechanizmus, de a nőstény darazsak valamiképpen érzékelik, ha a kentaurpopuláció létszáma nagyon alacsony, mert ilyenkor, bár még nagy mennyiségű spermium is lehet a spermatartó kamráikban, mégis szűzpetéket raknak; így a hímek is megjelennek, serkentik a kék gyümölcs érését, és megindul a kentaurok szaporodása. Az egyik feltételezés szerint a fiatal kentaurok letördelik és megeszik a lófüge új oldalrügyeit, s ezzel gátolják az ágak bokrosodását. Ilyenkor a lófügeágak hosszúra növekednek, és a virágok kissé távolabb kerülnek egymástól, Ha kevés vagy nincsen fiatal kentaur, a „metszés” elmarad, és a bokrosabb ágakon a virágok közelebb kerülnek egymáshoz. Ez lehet a szükséges jel a nősténydarazsak számára a szűzpeték lerakására. A szűzpeték elősegítik a kék gyümölcsök megjelenését, amelyek hormontartalmukkal kiváltják a kentaurok szaporodási kedvét, de ehhez az is szükséges, hogy a kék gyümölcsök érésére elegendő idő legyen, és a kék szín megjelenése előtt ne fogyasszák el azokat a kentaurok. Ha sok a kentaur, hiába raknak a nőstények szűzpetéket, a fokozott táplálékszükséglet arra kényszeríti a kentaurokat, hogy még sárgászöld állapotban elfogyasszák a gyümölcsöt, így a hím lófügefurdancsok megjelenése késik. Ha már minden nősténydarázs csak szűzpetéket rak, mert a hímek tartós hiánya miatt a spermatartalékok elfogytak, akkor egyre nő a valószínűsége a kék gyümölcs megjelenésének valamilyen elhagyatott, a kentaurok által ritkábban látogatott helyen élő lófügén, és így a hím furdancsok újra kialakulhatnak. Egyetlen kék gyümölcsben is elegendő szűzpete van ahhoz, hogy a belőlük kikelő hímek, akár az egész nősténypopulációt megtermékenyítsék. Lényeges visszacsatolási köre a szabályozásnak a kék gyümölcs hatása és a kentaurok életkora közötti kapcsolat. Akár egyetlen v’ag!ra elfogyasztása is megfelelően aktivál és párosodásra késztet egy fiatal, 4-12 éves hím kentaurt. Ha ez a korosztály valamiért kis létszámú, vagy hiányzik, akkor az idősebb hímek is aktiválódnak – akár 80 éves korukban is –, de ehhez tetemes mennyiséget kell a kék gyümölcsből elfogyasztaniuk.
Bő lófügetermés növeli a kék gyümölcs megjelenésének valószínűségét, és ezzel és ezzel serkenti a kentaurok szaporodását. Ha gyorsan fogy a lófüge, mert sárgászölden megeszik, a szaporodási ciklus kitolódik. A lófüge kentaurok nélkül nem tud szaporodni, de a fügefurdancs nélkül sem. A kentaur a furdancsok nélkül nem tudja csírázásra késztetni a magot. Tehát mindhárom faj élete a másik kettő létezésének függvénye."

Csányi Vilmos - Makovecz Benjamin A kentaur természetrajza (Helikon, 2000)

Cserno bili

Stolmár Aladár szerint a katasztrófa – durván leegyszerűsítve – egy túlságosan elnyújtott reaktorleállítási művelet (közben szóltak fentről, hogy kellene még energia, elvtársak, ne kapcsolgassák azt a kurva reaktort) és egy ezzel egyszerre végrehajtott biztonsági gyakorlat (valami szivattyúk leállítása) miatt történt meg.

De ez csak a közvetlen kiváltó ok volt. A bajt a konstrukció hibája okozta. Egyrészt a cirkónium – vízgőz reakció, ami nagy mennyiségű hidrogént termelt (ha jól értettem), és ez, a levegővel keveredve durranógázt hozott létre, ami kiváltotta a robbanást. Másrészt az RBMK (Nagy Teljesítményű Csöves Reaktor) tervezési hibái. 

Az RBMK reaktor hadi fejlesztés volt, és annak idején a hadsereg is üzemeltette azokat. Atomtudósok már a hatvanas években úgy gondolták, hogy ilyen típusú reaktorokat nem lenne szabad üzemeltetni, mert a reaktorok nincsenek hermetikusan elzárva. Egyszerűen túl nagy a cucc, nem lehet köré megépíteni az ún. harmadik védővonalnak számító, egy esetleges balesetnél a teljes fellépő nyomásnak ellenálló épületet. A rossz hír az, hogy még ma is működnek ilyen reaktorok. Jó hír nincs ezzel kapcsolatban.

Stolmár szerint nem csak a csernobili katasztrófát okozta a cirkónium – vízgőz reakció, hanem az 1979-es harrisburgi balesetet is, sőt az összes komolyabb üzemzavar e miatt lépett fel. Ez, Stolmár szerint, szakmai berkekben köztudott, megoldás is lenne a problémára, de a szén-olaj lobbi érdekelt az atomenergiától való félelem fenntartásában, ezért nem derült még ki, vagy legalábbis nem jutott még el a nagy nyilvánossághoz.

Ennyit sikerült kimazsoláznom a kicsit zavaros, magyarázat nélkül maradó szakzsargonnal alaposan megterhelt, nagyarcú szövegből. Nem kizárt, hogy nekem is lenne ekkora arcom, ha én lennék az első (vagy második) atomerőmű-mérnök (vagy mi a bánat) Magyarországon, de akkor is idegesített. Sikerült minden és mindenkit belekevernie a szövegbe. A reykjavíki csúcsot, Katynt, 56-ot; Reagant, Gorbacsovot, Jelcint, őket ráadásul úgy, mintha a tenyeréből fogyasztották volna a savanyú uborkát a vodkához. Kicsit kevesebb önfényezés és több információ, néhány jegyzet, kicsit kidolgozottabb szöveg jobb lett volna.

Stolmár Aladár: Az én Csernobilom: Mi a gond az atomerőművekkel (Silenos, 2009)

A könyvet köszönöm a Silenosnak!

A betyárját!

A fogadós már messziről látja a pusztán lovagló magányos férfit. Tudja, hogy ő az, csak ő lehet, a Legény, akinek még a nevét sem szabad kimondani. Így csak az ő lova lép, csak az ő puskáján csillan meg így a napfény. Mire a Legény belép az ajtón, már az asztalon várja az étel, meg egy kupa bor. Az arcokon alázatos mosoly.

A combján még ott a ló melege, az ujján a ravasz bizsergése. Egyik kezét a kupára fonja, másikat a fogadós lányának derekára. Jóízűt iszik, kipödri bajszát, cifra szűrét a sarokba hajítja, a sarokba hajítja, a sarokba hajítja…

Jaj, ne már! Valaki megkarcolta a Rózsa Sándor visszatért. Na, akkor ennyit a betyárromantikáról!

Hiába na, az ember csak meghallja ezeket a neveket: Veszelka Imre, Angyal Bandi, Vidróczki Márton, Zöld Marci, Sobri Jóska, Savanyú Jóska, na és a Macsvánszky Maxim és máris meglódul a képzelete.

Pedig a betyárokról máig élő Robin Hood-képnek nincs túl sok köze a valósághoz. Hogy miért alakult ez így? Nagyrész azért, mert már a kortárs ponyvairodalom, a pesti kávéházakban ülő firkászok legendát fabrikáltak köréjük, ami lassan elnyomta az élő szájhagyományt, a népi emlékezetet. De ludas benne a szocialista történetírás is, amely többnyire lovon száguldozó, erdőben bujkáló Marx Károlyként ábrázolta a betyárokat, holott ezek nem jótevő hősök voltak, hanem felfegyverzett, erkölcsi skrupulusok nélküli haramiák.

Válogatás nélkül raboltak, akinek volt attól elvettek. Gyilkoltak, olykor egymást is. Voltak köztük nemesi származású kalandorok, mint Angyal Bandi, nyomorgó szegénylegények, és vérengző szociopaták, mint Bajdor János. Életük többnyire bujdosás volt, olyan szállásokon, ahová csak szívességből nem esett be az eső. Kevesen tudtak kitérni a törvény elől, többnyire megfogták, és börtönbe vagy bitóra vonszolták őket, de sokan haltak meg tűzharcban, vagy lőtték meg magukat kilátástalan helyzetükben. Na tessék, csak visszalopakodik az a romantika!

Kedvemre való a téma, de nem voltam elégedett a könyvvel. Csak sorjáznak egymás után az életrajzok, de nincs semmi, ami összekapcsolja őket. Nem ad átfogó képet a betyárságról, nincsenek okok és következmények. Annyira csak a tényekhez ragaszkodik, hogy néha olyan érzésem volt, egy rendőrségi szóvivőt hallgatok.

Végül, ízelítőnek, álljon itt a leghíresebb betyár nem egészen tipikus életének vázlata:

Rózsa Sándor Röszkén született, 1813-ban. Iskolába nem járt, írni-olvasni nem tudott. Apját lólopás miatt felakasztották. (Vagy nem.) Huszonhárom éves volt, amikor először elítélték. Megszökött a börtönből. 1848-ban amnesztiát kapott Kossuth Lajostól, azzal a feltétellel, hogy csapatával harcol a szerbek ellen. Kezdetben vitézül küzdöttek, hamarosan azonban többet törődtek már a fosztogatással. Ennek ellenére nimbusza megmaradt a későbbiekben is. A császári rendőrség sokáig hiába kereste, lefogták feleségét és gyerekeit is. Végül 1857-ben került kézre, akkori bújtatója adta föl. 1859-ben halálra ítélték, de kivégezni nem merték, nem akartak mítoszt faragni belőle. Kuffsteinba szállították és „turistalátványosságként” mutogatták a mogorva betyárt. 1868-ban egyéni amnesztiával szabadult, és ott folytatta, ahol abbahagyta. Ismét megfogták, ismét halálra ítélték, és ismét megkegyelmeztek neki. A szamosújvári börtönbe zárták, ahol haláig szabómesterként dolgozott.

Fejét szeszbe tették, és Pestre küldték, ahol a vizsgálat „semmilyen gonosztevőre valló antropológiai jegyet nem talált rajta”. A koponya, állítólag, még az 1940-es években is meg volt a Kórbonctani Intézetben.

Bár mindig tagadta, a periratok szerint legalább egy tucat embert gyilkolt meg.

Szentesi Zöldi László: Nagy magyar betyárkönyv (Méry Ratio, 2009)

Mit szaglászik itt?

A szaglás az olyan gyanús. - Mit szaglászik itt?
Meg olyan állatias is. Ha igazán érezni akarod a szagokat, négykézlábra kell állnod, mert a legtöbb a talajhoz közel jobban érezhető.
Meg lesajnált is. Állítólag, mióta felegyenesedve járunk nincs is szükség rá, mert mindent remekül látunk. Hátrafelé is mi?
Platón azért kárhoztatta, mert elgyengíti az embert. A bujaság, a testi vágy érzékszervének tartotta. Később egyszerűen gusztustalannak találták a szagokat, és lehet, hogy a kortársak szaga indokolta is ezt, mindenesetre a szaglás kutatása is sokat váratott magára a fennálló averziók miatt. Pedig a szagok körülvették már az ősembert is, de még milyenek, te jó ég! A középkori városok csatorna – szemét – rothadás – ember bűzéről már ne is beszéljünk.
A szaglás körüli miazmás ködöt végül épp a miazmák kezdték eloszlatni. A 18. századtól az orvosok egyre többet foglalkoztak a rossz levegővel, az ártó kipárolgásokkal, megkezdődött a szagok kutatása, de csak a 19. század végére vált általános meggyőződéssé, hogy nem a rossz szagú levegő ártalmas az egészségre, hanem az illatos vagy szagtalan környezetben is előforduló kórokozók. Mindenesetre a bűz évszázadait lassan felváltották az illatok.
A szagok és a szaglás kutatása a már meglévő lelkesedés ellenére is nehezen haladt. A szagokat nehéz befogni, porciózni, tárolni és így kutatásra alkalmassá tenni. A szagok érzékelése hatalmas egyéni különbségeket mutat, míg látni, többnyire, ugyanazt látják az emberek. Az érzékelés intenzitásán kívül nagy különbség van még a szagok minőségének megítélésében is. (Például vannak olyan emberek, aki szerint a fővő kelkáposztának illata van.) A szagérzetek nyelvi kifejezése is problémás. Nehéz egységes szagterminológiát kialakítani. A szaglás sokkal szorosabb kapcsolatban áll az agy ősi részeivel, a limbikus rendszerrel és agytörzzsel, mint a neokortex-szel. Ebből is adódik, hogy inkább az érzelmekre, mint az értelemre hat. Tudat alatt viszont gyakran befolyásolják viselkedésünket a különböző szagingerek.
Ebben a könyvben alaposan körüljárják a szaglás fiziológiáját, a szagok felosztási lehetőségeit, az emlékezetre és viselkedésre gyakorolt hatásait, az életkorral változó szagérzékenységet, valamint a szaglással kapcsolatos betegségeket. Mindezt élvezetes, de tudományos stílusban
Szagoljatok bele, érdemes.

Vroon - Van Amerongen - De Vries: A rejtett csábító: a szaglás pszichológiája (Korona, 2005) fordította: Varga Orsolya, a magyar kiadást szerkesztette: Olcsai Éva

Semmi pánik, ez csak egy pénisz!

18+

Úgy gondoltam, így negyvenévesen már ideje kézbe venni…, hát valami komoly falloszológiai munkát, nem csak olyan irodalmi faszveréseket, mint Moravia, vagy Cela regényei. (Én és őkelme, Az archidonai bájdorong...)

Így aztán nekiláttam, és nem mondhatnám, hogy megbántam a dolgot, de valami jobbra számítottam. Nekem kicsit sok volt a közhelyes pszichológia és kevés a kultúrtörténet. 

Utóbbi nagyjából kimerült annak taglalásában, hogy az egyistenhívő vallásokban nevelkedő férfiak évszázadokon át szerszámukat nem ecsetnek, hanem fegyvernek használták, ezzel tartva elnyomás alatt a nőket. Pedig szegény hímek csak az elnyeletéstől való félelmüket igyekeztek kompenzálni. Fiziológia tudatlanságuk miatt a nőt pusztán edénynek tekintették, és nagyjából basztak rá, hogy jó-e neki vagy sem.

De ők sem jártak sokkal jobban, mert hitük eltiltotta őket munkaeszközük alapos megismerésétől és szabad használatától. Így aztán maradt a fantázia és annak olyan sajátos gyakorlati megvalósításai, mint pl. a boszorkányperek. Csak gondoljatok bele: az ördög fasza mindig hatalmas és acélkemény. Mi más ez, mint minden férfi vágya. (Mondjuk azzal, hogy villás és horgas már nem nagyon tudok mit kezdeni.)

És az urológia is fontosabb szerepet kapott, mint a kulturológia, de ebben legalább voltak érdekes részek. Az összes mi, miért és hogyan kérdésre megkapjuk a választ és közben gazdagabbak leszünk olyan alapvető ismeretekkel, hogy (figyelem reménybeli férfiszopránok!) a kasztrálás nem garantálja az angyali hangot, de még a vágytalanságot sem. És a vággyal együtt az erekció képessége is megmarad. (Hát, ez szívás kedves szultánok!)

Mindent összevetve: nekem, mint gyakorló pénisztulajdonosnak nem okozott különösebb mereve meglepetést, de azért sok érdekességet megtudtam belőle.

(Tudtátok például azt, hogy a pénisz el is törhet?! Na tessék, még egy dolog, ami miatt aggódhatunk!)

Bo Coolsaet: A szerelem ecsetje: a pénisz élete és munkássága (Magvető, 2000) fordította: Damokos Katalin

Budapest – túl jón és rosszon

Gyáni Gábor: Budapest – túl jón és rosszon: A nagyvárosi múlt mint tapasztalat (Napvilág Kiadó, 2008)

Aki időnként átkattint a másik blogomra, az tudja, hogy érdekel a várostörténet, ezért tulajdonképpen meglepő, hogy nem volt még ilyen tárgyú könyvajánlás ezen a blogon.

Gyáni Gábor – akinek szakterülete a 19-20. század város- és társadalomtörténet, valamint a történetírás elmélete és módszertana, és akinek könyvei rendszeresen szerepelnek a különféle egyetemek kötelezőirodalom listáin – új könyvében folyóiratokban ill. tanulmánykötetekben már publikált írásait fűzi egymáshoz. Hogy ez mennyire jó ötlet azon lehetne vitatkozni. Én biztosan máshogy szerkesztettem volna a kötetet, de ez most mindegy. Megpróbálom röviden vázolni, mik a kötet központi gondolatai, természetesen eléggé leegyszerűsítve, és jóval kevesebb terminus technikust használva az eredeti szövegnél.

A modernitás korában, az iparosítással és urbanizációval átalakult a munka- és lakóhely kapcsolata, megváltoztak a közösségi érintkezés módjai. Átalakult az emberek tér- és időérzékelése, az addig megszokott egymásutániság helyébe az egyidejűség és egymásmellettiség lépett, megváltozott az embert körülvevő tér struktúrája. Ezek az új benyomások tapasztalattá válva új fajta identitást hoztak létre, ami a modern nagyvárosi polgárban öltött testet. A virtigli városlakó a flaneur (~kószáló, Walter Benjamin kifejezése) nézőpontjából látja a várost, ami mintegy neki teremtetett, ő az, aki igazán élvezni tudja a városi létet. De a túl sok inger fásultsághoz is vezethet, ami egyben védekezés is az emberi kapcsolatok piaci elvek szerinti átrendeződésével szemben. (Georg Simmel)

Persze a nagyváros már a 19. században sem volt homogén egész, polgári és proletár részekre oszlott, amik további mikroterekre bomlottak. És a proletárok ritkán flangáltak. (Térbeli fordulat és várostörténet)

Ami Budapestet illeti, az 1873-as városegyesítés – Pest, Buda és Óbuda – adta az első nagyobb lökést a nagyvárossá fejlődéshez. Az egyesítés gondolata nem volt új keletű, már Széchenyi felvetette a Világban jó ötven évvel korábban. És nem volt előzmény nélküli sem, kisebb közigazgatási, gazdasági és jogi lépések korábban is történtek az egyesítés felé. Budapest a többi magyar városnál nagyobb autonómiát élvezett, széles önkormányzati jogkörrel rendelkezett, kivéve építésügyi és rendőrhatósági területen, ami azonban kedvezőnek is tekinthető. Gondoljunk csak az állami pénzekre! A mesterségesen létrehozott fővárosnak (vö. Pozsony kiemelkedő szerepével a 19. században) sok hiányossága volt, ezeket sietve kellett pótolni: intézmények, épületek, infrastruktúra, közművesítés. A Közmunkatanácson keresztül erre jelentős állami források álltak rendelkezésre.

A következő jelentős lökést a székesfővárosi rang elnyerése (1892) – ez Béccsel való egyenjogúságot jelentett -, és a millenniumi ünnepségsorozat (1896) adta a fejlődésnek. A századfordulóra a kereskedőváros Pest, a mezőváros Óbuda és a rezidenciális Buda fokozatosan iparvárossá alakult. Elképesztő gazdasági pörgés jellemezte a korszakot, ami nemzetközi ipari és nemzeti pénzügyi központtá tette Budapestet. Az állami szubvenciók és banki hitelek nemcsak az ipari fejlődést élénkítették föl, hanem a magánépítkezéseknek (bérházak) is lendületet adtak.

A gazdaság szerkezeti változásai miatt átalakult a társadalmi/foglalkoztatási szerkezet, nőt a polarizáció, és ezzel egy időben gyorsan növekedett a népesség. A főváros népessége – köszönhetően már a török utáni betelepítéseknek is – etnikailag és felekezetileg sokszínű volt, de gyorsan asszimilálódott. A budapesti magyar identitás kialakulásához hozzájárult 1848 nemzetalapítási láza, a városalapítás lendülete, a magyar nyelvű oktatás fejlődése, a kulturális és tudományos élet fellendülése (társaságok), a közgyűjtemények és a sajtó látványos fejlődése. Ettől függetlenül megmaradt némi megosztottság Buda és Pest között, amit az is jelez, hogy a Lánchídon 1918-ig hídvámot kellett fizetni. (Az egyesített főváros nagyvárossá fejlődése)

A további fejezetek jobbára a város érzékeléséről, megtapasztalásáról és bemutatásáról szólnak. A városértékeléseknek Carl Schorske nyomán három nagy ágát szokták elkülöníteni, ezeket most az egyszerűség kedvéért nevezzük 1. erényes városnak, 2. bűnös városnak és 3. semmibe vett városnak. Az erény ebben az értelemben az alkotó tevékenységek szabad érvényesülését jelenti. Budapest kortársi értékeléseire az 1910-es évekig ez volt jellemző, mondhatni ez volt a „hivatalos álláspont”. De a tízes években már látszottak azok a hibák, amiket a túlságosan szabadjára engedett fejlődés okozott. Erre volt válasz egyrészt a reform liberalizmus (Bárczy-féle reformok), másrészt a nacionalista (ami egészen más nacionalizmus, mint a 19. századi) alapú városkritika felerősödése. Ez utóbbi, főleg 1918 után, egyre inkább a bűn pluralista, kozmopolita városaként láttatja Budapestet. A két világháború között az egyik táborhoz sem húzó, identitásválságba kerülő gondolkodók közül sokan jutottak arra a következtetésre, hogy a város semmibe vehető, túl van jón és rosszon. (Modernitás, modernizmus és identitásválság a 19-20. század fordulóján)

A városi élet kortársi bemutatásai elsődleges forrásai minden kutatónak. Ezeket a forrásokat a történelemtudomány sokáig a már a következményeket is látók magas lováról kezelte. Ez a szemlélet változóban van, egyre gyakrabban tekintenek el a források utólagos felülbírálásától. A Budapest korabeli percepciójáról szóló fejezetek kitérnek az írott forrásokra (sajtó, szépirodalom, naplók, levelezések), valamint a képi dokumentumokra (fényképek, festmények) is.

Minden városlakó megalkotja a saját „mentális térképét” a város ismert és ismeretlen részeiről. Ezek csoportonként, és egyénenként is eltérnek egymástól. Társadalmi állástól vagyontól függően voltak (és vannak) a városnak bejárható és bejárhatatlan terei. Felekezetek és etnikumok szerint is elkülönült a népesség, bár a pénz megléte vagy hiánya folyamatosan lazította ezeket a különbségeket. De az elit és a szegények egyaránt szociális rezervátumban éltek (élnek). Viszont mindenkinek ott volt (van) az utca színháza, a „nagyvárosi nyilvánosság mint sajátos kulturális alkotás”. (A nagyváros mint tapasztalat: identitás és imázs)

Érdekes, de néhol nehézkes könyv, az én ízlésemnek kicsit körülményes. (Budapest fényképészeti és festészeti bemutatásáról majd máskor és máshol.)

jaranme?-ku?pi-popna-ui-yuwa

A cím ausztrál őslakos rembarrgna nyelven azt jelenti: ha lopózva próbáljuk becserkészni a kengurut, megérezheti verítékünk szagát. Ezt is megtudhatjuk Tore Janson érdekes és szórakoztató könyvéből. A példával azt igyekszik bizonyítani, hogy minden nyelv egyenlő, nincsenek fejlett ill. fejletlen nyelvek, csak a körülményekhez, a használathoz alkalmazkodó nyelvek vannak. Az említett ausztrál nyelv kevés hangot használ viszont nagyon fejlett a ragozása, a koiszán nyelvek (busmanok) viszont rengeteg hangot használnak (egyes nyelveik több mint százat) de egyszerű a mondattanuk. Vagy hogy közelebbi példát hozzunk: a spanyol öt alap magánhangzót használ, viszont rengeteg igealakot, az angol jóval kevesebb igealakot, viszont több hangot, diftongust. A természeti népek ill. az ipari civilizációban élő népek nyelveinek szókészlete is lehet egészen eltérő.
A könyvből megtudhatjuk azt is, hogy mikor és miért keletkeztek a nyelvek. Milyenek lehetnek kétszáz vagy akár kétezer év múlva? Hány nyelvet beszéltek tízezer éve és hányat beszélnek most? Megismerkedhetünk a nagyobb nyelvjárásokkal, a nyelvi identitás fontosságával.
Megtudhatjuk, hogyan keletkeztek új nyelvek az utóbbi négyszáz évben, pl. a norvég, az afrikaans vagy a kreol. A kreol nyelvek kialakulása különösen érdekes. Ma kb. ötven nyelvet sorolnak a kreol nyelvek közé. A legtöbben a haitit beszélik (kb. 6 millióan), ami már irodalmi és oktatási nyelv is, de van olyan is amit csak alig száz ember használ (pl. a papiamenta). A Nyugat-Afrikából Amerikába szállított rabszolgák eleve soknyelvű területről származtak, és a rabszolgatartók szándékosan keverték is őket. Így egy-egy ültetvényen csak néhány ember beszélte ugyanazt a nyelvet. A nyelvi identitásuktól megfosztott emberek kénytelenek voltak egy új nyelvet létrehozni. A szókincs jelentős része a hajcsárok nyelvéből származott, mivel ezt muszáj volt megtanulni (angol, francia, spanyol, portugál, holland ill. ezek keveredése), de a nyelvtanuk nem feltétlenül hasonlított az adott nyelvre. Egy-két generáció alatt kialakult egy saját nyelv.
Hasonlóan érdekes a norvég és az afrikaans keletkezése, és a Janson által felvetett többi téma is. Olvassátok el!
Tore Janson: Beszélj! – A világ nyelvei – tegnap, ma, holnap (HVG Kiadó, 2003)