Legtávolabb a haláltól

Fotó: Juha Salminen

Elina Hirvonen: Legtávolabb a haláltól (Magvető, 2012. Fordította: Huotari Olga) [5 hasba rúgás]

Gyerekeket látsz az utca szélén állni. Mereven néznek a semmibe, körülöttük zajlik az élet, de nem fognak semmit belőle. Rongyokba öltözöttek. Arcukon kosz és takonycsík, kezükben ragasztós zacskó.

Egy kamerát látsz, be van kapcsolva. Ha felemeled a tekintetedet, meglátod a szobát is. Ócska berendezés, vetetlen ágy. Az ágyon egy még majdnem gyerek lány. Paróka van a fején, az arcát durván sminkelték ki. Majdnem meztelen, testén mindenhol véraláfutások.

Egy repülő követ látsz. Aztán még sokat. Egy férfit dobálnak, aki ellopott pár paradicsomot a piacon. Napok óta nem evett. 

Egy fehér fiút látsz a fürdőszoba tükrében, a kezében fogkefe. Megmerevedett. A fölszintről lövések zaját hallja. Tudja, hogy milyen az.

Egy bakancsot látsz. Túl közelről, egészen az arcodnál. Tudod, hogy az egy Martens. Szép a varrása. Tudod, hogy vasalva van az orra.

Mikor vagyunk legtávolabb a haláltól? Mikor nem vagyunk rémisztően közel hozzá?

Mikor lép be az életünkbe a halál? Amikor rádöbbenünk, hogy a szeretteink halandók? Vagy amikor rájövünk, hogy mi is azok vagyunk, sőt olykor kéjesen eljátszunk saját halálunk gondolatával? Amikor gyerekünk születik? Amikor már a kapujában állunk? Szerintem tudat alatt ott van folyamatosan.

Bennünk van a halál félése, tagadása és kívánása is. A magváltó halál tudata. A kegyetlen és váratlan ismerete. Az áldozat öröme. A gyász. Az idegenek halála fölött érzett furcsa, személytelen döbbenet. A tömeges halálok elkeserítő, gyomorforgató tudása. 

Ismerjük az úr adta, az úr elvette fatalista ostobaságát, és a tíz körömmel kapaszkodást az életnek már alig nevezhető szenvedésbe. A halál jó ismerősünk, mégis a lehető legtávolabb akarunk lenni tőle.

A halál: a lelki, testi fájdalom, amit egy másik ember okoz.

A halál: a tehetetlenség.

A halál: a kisebb-nagyobb árulások, amik összeadódva az életet alkotják.

Ez a mosolygós, szőke finn nő megint hasba rúgott. 

A morális megmondók

Helvi Hämäläinen: Az új Ádám (Polar Könyvek, 2004. Fordította: Pap Éva)
[2 perc morális válság]

Attól tartok, ez az ismertető félig olyan lesz, mint egy brazil szappanopera, félig meg olyan, mint egy Knut Hamsun elemzés. Nem tehetek róla, ilyen a könyv.

Hannes és Linnea két öregedő tanár. Testvérek. Van egy örökbe fogadott fiuk, a háborús árva Esa. Nem ridegek vele, csak merevek, távolságtartóak. Nem szeretik, csak nevelik. Igazából azt sem értem, miért fogadták örökbe. Rosszul értelmezett kötelességtudatból, vagy mert Linneának nem lehetett gyereke?

Ahogy a gyerek felserdül, kiderül, hogy nem olyan lett, mint amilyennek szerették volna. Az ő szofisztikált szemükben primitív, vad, állati. Nem véletlen. Karjalai, és ha jól tudom a finneknél ez kb. egyenlő a barbárral. Zavarban vannak vele szemben, és ez csak fokozza amúgy is meglévő szorongásukat. 

Esa viszonyba keveredik egy idősebb nővel, Toinival, és ez végképp betesz a két öregnek. Amikor megtudják, Hannes elindul a fiú közeli munkahelyére, hogy beszéljen a fejével, de nincs felkészülve erre a találkozásra. Először is: zavarja, hogy hajlandó lenne ítélkezni neveltje felett, másodszor: lelke mélyé rettenetesen irigyli, harmadszor: zavarba ejti a rengeteg érzéki benyomás, ami a rövid út során éri, a szinte erotikus táj. Viszolyog a számára szinte ismeretlen szexualitástól, de vonzódik is hozzá. Úgy érzi, Esa az ő önérzetükön ejtett csorbát, és a fiúban egy új generáció jelképét látja. Egy generációét, amely az ösztönök nevében átlép a szülők generációjának morális gondolkodásán. (Kérdés persze, hogy az valóban morál-e, vagy inkább csak pedantéria.)

Már csak azért is kérdés, mert a nagy moralizálást végül maga alá temeti a „csak botrány ne legyen” racionalitása. Ez viszont már Esa érzékenységét sérti, és ő, aki eddig nem foglakozott az egésszel, elkezd belőle morális kérdést csinálni. (Nem véletlen, hogy ennyiszer használom a morál kifejezést. Kb. 300-szor fordul elő a 160 oldalon.) Mikor már az összes érdelelt fél afelé hajlik, hogy egy kegyes hazugsággal, jogos csalással sikálják el az egészet, akkor Esa megmakacsolja magát, ami persze kivédhetetlenül vezet a tragikus véghez.

De azért arra még van ideje a fiúnak, aki amoralitásában is remekül látja a többiek morális válságát, és kedvére el is játszik vele, hogy feltegye a kérdést: akkor szerintetek, ti talpig morális lények, létezik olyan, hogy jogos csalás? Ha igen, akkor ez mindent megkérdőjelez, és a büszkén hirdetett morálból csak a mindennapok rendjének fenntartásához szükséges, szabadon aprópénzre váltható eszköz lesz. 

Nem igazán tudom, mi volt Hämäläinen szándéka. Ha az, hogy piedesztálra emelje a polgári társadalom morális gondolkodását, akkor nálam nagyon célt tévesztett, mert a morált a maguk érdekei szerint forgató szereplők közül egyedül Esa lett szimpatikus (ha nem is túlzottan.) Egyedül ő cselekszik a saját erkölcsi normái szerint következetesen. Ha meg épp ezt akarta kidomborítani, akkor tehette volna egyértelműbben.

Ráadásul a stílusa is idegesített. Egyrészt nem engedett közel magához a szöveg, persze ez lehet szándékos is. Másrészt a sok ismétlés, a minden lapon túlburjánzó természeti képek, és a direkt erkölcsi megmondás engem rettenetesen taszított.

Sajnálom Helvi néni, de ez egy rossz regény.

Elsodort világok

Risto Isomäki - Jussi Kaakinen: Elsodort világok - képregény (Nyitott Könyvműhely, 2010. Fordította: Lerch Bella)
[5 olvadó metánjég mező]

Meg kell mondjam, nem vagyok egy harcos környezetvédő. Nem gyűjtök szemetet erdőkben, nem mentek békákat, nem osztogatok szórólapot, nem alkotok élő láncot atomerőművek körül.  Lelkifurdalásom is van emiatt, ezért amit lehet, megteszek: szelektíven gyűjtöm a hulladékot, csak akkor megyek autóval, amikor muszáj, energiatakarékos izzókat használok és kikapcsolom az elektronikus berendezéseket a gyerekeim után, nincs légkondi a lakásomban, és nem dobok el az utcán még egy csikket sem. De sokszor érzem úgy, hogy ez kevés, hogy az már nem elég, ha magunk után eltakarítjuk a hulladékot, főleg akkor nem, amikor a „nagyok” – vállalatok, kormányok – csak a szép deklarációkban foglalkoznak a környezettel.
Nem vagyok természettudós sem, ezért csak kapkodom a fejem, amikor globális felmelegedésről, ökológia katasztrófákról olvasok egymással homlokegyenest ellentétes szakértői véleményeket. Valahogy nehezen hiszem el, hogy egyszer csak elpusztul, vagy lakhatatlanná válik ez az egész kóceráj, biztosan azért, mert még nem szembesültem komoly katasztrófával. A globális felmelegedést is csak azóta tudom elképzelni, hogy milyen is lehet, amióta láttam egy gleccsert – pontosabban nem láttam –, ami ötven év alatt eltűnt.
Amit viszont tudok, hogy az egész bolygó néhány száz, na jó néhány ezer ember miatt szív, akik atomgazdagra keresik magukat a kőolajon és társaikon. Fogalmam sincs, mennyivel lenne drágább az elektromos áram, ha megújuló energiaforrásokból állítanák elő, de előbb-utóbb ezt az árat meg kell fizetni.
A nyugati életforma rengeteg energiát követel, és rengeteg szemetet termel. Gondoljatok csak bele, hogy mennyi fogyasztó működik otthon egész nap magára hagyottan – hűtő, bojler, készenlétire hagyott tévé, számítógép –, és mennyi fölösleges kilométert teszünk az autóinkba – sok olyan embert ismerek, aki néhány száz métert is rest legyalogolni. Nem tudom, hogy mennyi energiát termel egy szélerőmű, egy ár-apály erőmű, hogy mennyire közeli jövő a hidrogénnel, vagy biometánnal hajtott autó, de dolgozni kell ezeken emberek!
Sebezhetőek vagyunk. Ha valaki lenyomja a főkapcsolót, nekünk annyi, ezzel együtt nem hiszem, hogy a civilizáció káros lenne, csak meg kell találni a helyes mértéket. És vigyázni kell a könyvtárakra, mert az elektronikusan tárolt tudással semmit sem érünk, ha nincs áram, vagy internet.
Ha annak a forgatókönyvek, amit Isomäki felvázol, csak a tizede igaz, már akkor is kurva nagy szarban vagyunk.

Sztálin tehenei

Sofi Oksanen (cop. ESS / Vesa Tapiola)

Sofi Oksanen: Sztálin tehenei (Scolar, 2011. Fordította: Pap Éva)
[4 családi doboz fagyi egymás után]

Az a helyzet, hogy ez ugyanaz a regény, mint a Tisztogatás.
Abban is, ebben is három generáció három nőalakja körül csoportosulnak a dolgok. Abban a független Észtország eltűnése okoz fájdalmat, ebben Szovjet-Észtországé. Ami ott a megerőszakolás motívuma, az itt az önsanyargatás.
Ugyanolyan szerkezetben, ugyanazt a történetet mondja el – a megaláztatás, a bizalmatlanság, a kiszolgáltatottság történetét – csak a Tisztogatásban kiforrottabban. (Egyébként a Tisztogatás cselekménye csírájában benne is van a Sztálin teheneiben.)
Amiben mégis különbözik, hogy ebben sokkal több a jelen, mint a múlt, és a Tisztogatás központi figurája, Aliide, sokkal érdekesebb, mint ennek a regénynek főalakja Anna, aki olykor már idegesített bulímiás nyavalygásával.
Anna félig észt, félig finn. A hetvenes években született, amikor észt anyjának hosszas procedúra után sikerült férjhez menni a finnhez. (Csak így: finn. Nem rémlik, hogy egyszer is említették volna a nevét.) A házasság nem sikerül. A Szovjetunióból elkívánkozó Katariina nem találja meg a helyét az észteket lenéző kisvárosi finn közösségben. Úgy érzi, állandóan figyelik: a szomszédok, a finn hatóságok, a KGB – és alighanem igaza is van. Bevándorló lesz, aki tagadja származását, és a lányát is erre kényszeríti. Ettől Annának a származás sokkal fontosabbá válik, mit amilyen fontos egyébként lenne. Az ő szemében a szovjet Észtország valami mesebeli paradicsommá válik, pedig sosem volt az. És amikor ez már látható és kimondható, amikor a határon már bárki átkelhet oda-vissza, és a munkát kereső észtek tömegeit a lerészegedni igyekvő finnek tömegei váltják, akkor Anna élete úgy csuklik össze, mint egy vodkával kibélelt láb.
A lány függetlensége, talpraesettsége addig is látszat volt, azt hiszi, kordában tartja a testét és a betegségét, de az uralkodik rajta. A bulímia, mint fizikai tünet, és a megfelelési kényszer, mint mindennek az oka. Anna egy olyan gyerekkorból nőtt ki, ahol az apa csak elvétve volt jelen, és ahol anyjával a két ország közötti senkiföldjén éltek, még ha fizikailag nem is tartózkodtak ott. A finneknek észtek voltak, sőt ruszkik, ruszki kurvák; az észteknek meg már finnek, akiket lehet pumpolni. A gyanakvás, meg nem értés, és elhallgatás légkörében éltek két egymástól gyökeresen eltérő, de egyaránt képmutató társadalomban, ahol a színlelés alapkövetelmény.
Oksanen ügyesen, adagolja a szorongást, először csak az apró, véletlennek látszó kellemetlenségekről ír, és fokozatosan jut el a politikai zaklatásig. Elég sötét képet fest, sok jellemző apró részlettel. Remény van, de a huszadik század mocska levakarhatatlan.

Woody Allen és a finn Philip Marlowe - Karácsony és Szilveszter körüli olvasások táviratilag II.

Stig Björkman: Beszélgetések Woody Allennel [4 csillag filmtekercs]

Ez a Woody nem a filmekből megismert neurotikus, hipochonder, erotomán egoista. (Igen, tisztában vagyok vele, hogy Alvy Singer, Zelig és a többiek kitalált figurák, de mégis ugye, az ember hajlamos...) Ez a Woody egy nagyon is rendszeres, fegyelmezett, már-már megszállott munkás, aki jó szerződésének köszönhetően akár évente forgathat egy nem túl magas költségvetésű filmet. És ez a Woody elég érdekes ember, még akkor is, ha nekem a neurotikus, hipochonder, erotomán egoista jobban tetszik.
Sajnos a könyvet elfelejtették megvágni meghúzni, és a sok ismétlődő gondolatsor némileg levon az élvezeti értékéből. Az azonban biztos, hogy nagy-nagy vágyam kerekedett ezekkel az interjúkkal felszerelkezve újra megnézni az összes filmjét. De legalább a kedvenceket.

Matti Rönkä: A határjáró [5 köteg rubel]

Kicsit megelőlegezett bizalom az ötös.

A főszereplő karaktere ugyanis egyértelműen koppintás. Magánhekus - á la Sam Spade, Philip Marlowe. Viszont bocsánatos koppintás, mert egyrészt jól sikerült, másrészt Rönkä ki-ki kacsingat a szövegből, hogy ne vegyük annyira komolyan.
Ami a szükséges pluszt adja a történethez, az a helyszín, az orosz-finn-észt határkörzet, és a közeli nagyvárosok.
Főhősünk a magánnyomozáson kívül apró szívességeket tesz tisztes orosz vállalkozóknak, humorzsák finn rendőröknek, ex-KGB-s hivatalnokoknak, és próbál nem megfulladni. Személyén keresztül beleláthatunk abba a bonyolult ökoszisztémába, amiben oroszok, finnek, inkerik, karjalaiak, észtek a tisztes polgári felszín alatt marakodnak a koncért.
Első regénynek igencsak erős, a bizalom megvan, várom a folytatást.

Nyűvek a húsban

fotó: Toni Härkönen

Azt a félelmet, ami megbénít az utcán egy ismerősnek tűnő arctól, azt az undort, ami hányásként tör elő a belsődből, és még órákkal később is ott kapar a torkodban. Ezt akarta megírni Oksanen. Egy megaláztatás emlékét, amit évtizedekig hordhatsz magadban anélkül, hogy gyógyult sebbé hegesedne. Ebből lett a színdarab, a megerőszakolás időn és téren kívüliségének ábrázolása. Aztán ahogy tovább burjánzott benne a téma, mint egy rákos sejt, lett belőle a regény, ami jóval több lett az alapkoncepciónál: Észtország ötven évének története, egy család életébe sűrítve. Ötven év, amelyben jöttek a szovjet megszállók, a náci felszabadítók (elég visszás, nem?), a szovjet megtorlók, és végül az orosz maffiózók, és ezek így együtt elvittek mindent. A házat, az erdőt, a lányokat, még a nyelvet is, és nem hagytak mást csak félelmet, bizalmatlanságot, haragot.
Oksanen annyi szenvedély és szenvedést zsúfolt ebbe a regénybe, hogy háromra is elég lenne, de elhiszem neki. Az érzékletes leírások, a jól váltogatott elbeszélői és idősíkok mozgalmassá teszik a szöveget, és végig fenntartják a feszültséget. Árulások és megtévesztések kibogozhatatlan hálóját szövi meg, amin a fenyegetettség és a gyűlölet köde ül.
Nyomasztó, kegyetlen, sokáig a húsodban rágó könyv.
Sofi Oksanen: Tisztogatás (Scolar, 2010) fordította Pap Éva

"Ám most, hogy ez az idegen lány itt az ő konyhájában szétteregette meztelen félelmét az ő viaszosvászon terítőjén, nem tudta eltüntetni onnan, pedig azt kellett volna tennie. Hagyta, hogy ez a félelem bekússzon a tapéta és az elöregedett csiriz közé, a hasadékokba, amelyek az odarejtett, majd később megsemmisített fényképek után maradtak. A félelem befészkelte magát a jól ismert házba. Mintha soha nem is távozott volna onnan. Mintha csak ellátogatott volna valahová, hogy estére visszatérjen." 

Féltékenység

fotó: Visontay Péter

Féltékenység - Modern finn elbeszélések (Nagyvilág Kiadó,2007)

Nem feltétlenül katasztrófa finnek lenni, de azért egyszerű semmi kép nem lehet. Ez világosan kirajzolódik a kötet elbeszéléseiből.
Ezek a dísztelen, olykor minimalista prózák egy irodalmilag kétnyelvű országban születtek. Bár a népességnek csak hat százaléka svéd, de nagy részük a városokban él, és hagyományosan elég nagy szeletet kanyarítanak ki maguknak a finn irodalomból. A svédül írók inkább a városi lét problémáival foglalkoznak, a finnül írók a vidékkel, de persze ez általánosítás. (A kétnyelvűséget az alkotmány garantálja, és a svéd a finnel egyenrangú hivatalos nyelv. Csak úgy mondom.)
A vidék egyébként is fontos szerepet játszik a finnek életében. Egy olyan országról van szó, ahol ötven évvel ezelőtt még a kisgazdaságok határozták meg az egész életet. A szerzők egy részének gyerekkorában a Nokia még csak gumicsizmát gyártott. Kis túlzással mondhatnánk, hogy Finnország a 19. századból egyből a 21-dikbe lépett.
Sok egyedi elem van ezekben a novellákban (városi asszony mellét megfogdosó parasztgazda, lékbe fúló gyerekek, falról levehető ablakok, farkasvadászat, satöbbi, satöbbi), de van, ami szinte mindben közös: a hideg, a halál, a fölöslegesség érzése.
Szóval késeket eldugni, gázt elzárni, ablaktól messze ülni, és akkor lehet olvasni. Mert érdemes.

A finn ember természetéről irodalmunkban két, egymással szögesen ellentétes nézet uralkodik. Az egyik Kivi kapaszkodók nélküli, féktelen finnje, a másik Aho és Sillanpää csöndes falusi embere. Jelenleg Kivi fölfogása az uralkodó. Alighanem ugyanarról a típusról van szó, csak épp külön-külön mutatják nekünk az érem két oldalát, és elhallgatják, hogy maga az érem ugyanaz. A finn ember békés természetének feltétele és ára a sok váratlan robbanás és az anarchia elszabadításának ellenállhatatlan vágya. Minél hosszabb a szélcsend, annál hevesebb az azt követő vihar.
A finnek individuálisnak tartják magukat. Ezért viselkednek néha egészen váratlan módon, nemegyszer megdöbbentően barátságtalanul. A finn ember nem képes titkot tartani. Ezt a tulajdonságát háborús időkben remekül kamatoztatták a maguk javára a külső hatalmak nálunk időző képviselői. A finn embert néhány barátságos gesztussal le lehet kenyerezni. A finn ember gyöngédségre és bizalomra vágyik, és e tekintetben annyira alultáplált, hogy a legkisebb adomány lépre csalja. A finn embert ebédre sem szükséges meghívni, neki elég egy cigaretta is. Máris megígéri, hogy mindent megtesz érted. Ha pedig megígérte, úgy érzi, ígéretét teljesítenie kell, még ha az életébe kerülne is. A finn nyelv olyan fiatal nyelv, és oly sokáig volt a bájolás eszköze, hogy tett és szó egy finnél még majdnem ugyanaz… A részegen vagy négy fal között adott ígéreteket gyakran borzasztó nehéz, időnként pedig lehetetlen józanul, a többé-kevésbé szabályozott szociális valóság feltételei közt teljesíteni. Önhibáján kívül ilyenkor szembesül a finn ember a lehetetlennel. Ugyanígy kötelezőnek érzi önmagára nézve másoknak az ő nevében adott ígéreteit. A finnek persze tisztában vannak ezekkel a veszélyekkel, és igyekeznek előre elhárítani őket. Külföldön általános panasz, hogy a finnek nem válaszolnak a levelekre, a hivatalosakra sem. Nem, mert a lehető legtávolabbra próbálják kitolni védőbástyáikat, a kisujjukat a szájukba veszik, nehogy oda találják adni az ördögnek, egész kézzel kezelnek, összeroppantva a másik kezét.
Az érzelmeket gondosan titkolják. Finn felfogás szerint az érzelmeket úgy kell rejtegetni, akár a lábszáron lévő fekélyt. Mindez napjában többször dühkitörésekhez vezet. A finnek rettenetesen tudnak káromkodni. Van, amikor ez is az agresszió levezetése…
Finnországban már a gyerekeket megtanítják rá, hogy leplezzék érzelmeiket. Legföljebb kiskorukban cirógatják meg őket, ha megcirógatják egyáltalán. Erre az időszakra később persze már nem emlékeznek, mégis a tudatalattijukba rögzül a simogatások és a gyöngédség igénye. Miután azonban mindez nem tudatos, nem képesek ennek az igénynek az egyedül természetes módon, cirógatással eleget tenni. Amikor valakit megsimogatunk, önmagunkat simogatjuk meg, méghozzá abban a ritmusban, amelyet legmegfelelőbbnek találunk. Ennyire mindenki lehet narcisztikus.
A finnek nem hisznek a pszichológiában, inkább vesznek be tablettákat, mintsem pszichiáterhez forduljanak. A lélektant túl gyenge botnak érzik ahhoz, hogy azzal vágjanak neki a finn kőrengetegnek. Ezért védekezni sem tudnak olyankor, amikor a pszichológiát használják fel a manipulálásukra. A reklámügynökségek bizonyára ebből is profitálnak. A finnek imádják a divatot és az újdonságokat. Ezek egy évvel korábban bukkannak fel nálunk, mint Svédországban.
Finnországot szokás a be nem következett katasztrófák országának nevezni. Tulajdonképpen nem estünk át rettenetes eseményeken… Mi a válságot ügyesebben tudtuk kezelni, mint a svédek, ami jól mutatja, hogy nem is vagyunk olyan rossz emberek. Az általános vélekedéssel ellentétben háborús veszteségeink sem tartoztak százalékosan a legsúlyosabbak közé Európában, ellenkezőleg: a legkisebbek közé tartoznak, ha azokat a Rajnától és a Balti-tengertől keletre élő népek veszteségeihez hasonlítjuk. Miután félig-meddig fejlődő ország voltunk, tőlünk a háború utáni évtizedekben csaknem négyszer annyian távoztak Svédországba és Ausztráliába.
Legjobban a tönk szélén érezzük magunkat. Azok, aki felelősséget éreznek népünk romlásáért, valósággal visszavágyják a téli háború és 1944 nyarának legnehezebb pillanatait. Már Jukola Simon azt kiáltotta Istennek: Verj bennünket, Uram!
Nekünk ez a világ nagyon is megfelel. Fatalisták vagyunk. A világ minden kincséért sem mennénk orvoshoz, bármennyire gyötörjön is valamely nyavalya. Ha csak lehet, cipőben halunk meg. Ez a vágya sokunknak teljesül, a legtöbbnek negyven-, ötvenéves korban. Nem akarjuk, hogy hozzánk érjenek, hogy megérintsen egy orvosi szike. A legkínosabban olyankor érezzük magunkat, amikor valaki nyilvános helyen megölel. Ez a valaki többnyire egy ismeretlen részeg. De mi még annyira sem tudunk hozzáérni, hogy eltoljuk magunktól. Könnyen megsértődhet, akkor pedig tövig belénk márthatja a kését. Hiszen megvontuk tőle azt a melegséget és közelséget, amire vágyott.

Veijo Meri