Február könyvtárosa

Egy várost szeretni

Orhan Pamuk: Isztambul: A város és az emlékek (Ulpius-ház, 2007) fordította Nemes Krisztián  

Úgy tizenöt éve jártam Isztambulban és teljesen lenyűgözött a város, ezért aztán nagyon kíváncsi voltam, milyen lesz egy őslakos szemével. Nos a két Isztambulnak nem sok köze van egymáshoz. Pamuk arról a városról ír, amit a turisták nem szoktak látni. Az ő Isztambulja az ötvenes-hatvanas évek útkereső városa, valahol félúton az oszmán hagyományok és az európaiság között.

Nehezen kategorizálható könyvet írt Orhan Pamuk. Egyrészt szubjektív várostörténetet kapunk, másrész önéletrajzot. Talán éppen e miatt a sokféleség miatt volt annyira élvezetes ez a könyv.

A gyermek Orhan szemével láthatjuk a várost, és a benne élő családot. Átélhetjük a felfedezés izgalmát, amikor a régi negyedekben bolyongunk. A családi élet bonyodalmait, a szülők veszekedéseit és kibéküléseit. A felnőtt Pamuk pedig évtizedek gyűjtőmunkáját, kutatását osztja meg velünk, bemutatja a kor jellemző figuráit, az Isztambul történetével foglalkozókat, a kisembereket és a nagyokat.

A kötetet sok - és egész jó minőségű - fekete-fehér illusztráció teszi még élvezetesebbé.

10 kedvenc könyvem 2008-ból

A Pop, csajok, satöbbi nekem többek között azért emlékezetes, mert a lemezboltos arcok minden létező dologról tizes listákat állítanak össze. Tíz legjobb dal a szerelemről, szakításról, satöbbi-satöbbi. Én is kedvet kaptam a listázáshoz, és remélem, hogy kedvet is csinálok hozzá. Várom a tavaly olvasott kedvenceiteket! Persze nem kötelező tízes listát írni.
A 10 legjobb könyv, amit 2008-ban olvastam:

Ammaniti, Niccoló: Ahogy isten parancsolja
Bukowski, Charles: A kezdő
Cserna-Szabó András: Puszibolt
Doyle, Roddy: Henry csillaga
Esterházy Péter: Semmi művészet
Ferrante, Elena: Nő a sötétben
Lessing, Doris: Az ötödik gyerek
Pamuk, Orhan: Isztambul
Ullmann, Linn: Áldott gyermek
Závada Pál: Idegen testünk
+1 Nye, Robert: Faust - Azért +1, mert ezt nem tavaly olvastam először :-)

jaranme?-ku?pi-popna-ui-yuwa

A cím ausztrál őslakos rembarrgna nyelven azt jelenti: ha lopózva próbáljuk becserkészni a kengurut, megérezheti verítékünk szagát. Ezt is megtudhatjuk Tore Janson érdekes és szórakoztató könyvéből. A példával azt igyekszik bizonyítani, hogy minden nyelv egyenlő, nincsenek fejlett ill. fejletlen nyelvek, csak a körülményekhez, a használathoz alkalmazkodó nyelvek vannak. Az említett ausztrál nyelv kevés hangot használ viszont nagyon fejlett a ragozása, a koiszán nyelvek (busmanok) viszont rengeteg hangot használnak (egyes nyelveik több mint százat) de egyszerű a mondattanuk. Vagy hogy közelebbi példát hozzunk: a spanyol öt alap magánhangzót használ, viszont rengeteg igealakot, az angol jóval kevesebb igealakot, viszont több hangot, diftongust. A természeti népek ill. az ipari civilizációban élő népek nyelveinek szókészlete is lehet egészen eltérő.
A könyvből megtudhatjuk azt is, hogy mikor és miért keletkeztek a nyelvek. Milyenek lehetnek kétszáz vagy akár kétezer év múlva? Hány nyelvet beszéltek tízezer éve és hányat beszélnek most? Megismerkedhetünk a nagyobb nyelvjárásokkal, a nyelvi identitás fontosságával.
Megtudhatjuk, hogyan keletkeztek új nyelvek az utóbbi négyszáz évben, pl. a norvég, az afrikaans vagy a kreol. A kreol nyelvek kialakulása különösen érdekes. Ma kb. ötven nyelvet sorolnak a kreol nyelvek közé. A legtöbben a haitit beszélik (kb. 6 millióan), ami már irodalmi és oktatási nyelv is, de van olyan is amit csak alig száz ember használ (pl. a papiamenta). A Nyugat-Afrikából Amerikába szállított rabszolgák eleve soknyelvű területről származtak, és a rabszolgatartók szándékosan keverték is őket. Így egy-egy ültetvényen csak néhány ember beszélte ugyanazt a nyelvet. A nyelvi identitásuktól megfosztott emberek kénytelenek voltak egy új nyelvet létrehozni. A szókincs jelentős része a hajcsárok nyelvéből származott, mivel ezt muszáj volt megtanulni (angol, francia, spanyol, portugál, holland ill. ezek keveredése), de a nyelvtanuk nem feltétlenül hasonlított az adott nyelvre. Egy-két generáció alatt kialakult egy saját nyelv.
Hasonlóan érdekes a norvég és az afrikaans keletkezése, és a Janson által felvetett többi téma is. Olvassátok el!
Tore Janson: Beszélj! – A világ nyelvei – tegnap, ma, holnap (HVG Kiadó, 2003)

Herr Debüdös

Előre szólok, hogy az egyik kedvenc könyvemről lesz szó, ne várjatok kritikát! Robert Nye regénye a jól ismert Faust történetet dolgozza fel: Faust szerződést köt az ördöggel, eladja neki a lelkét, ha huszonnégy éven át minden kívánságát teljesíti. Mikor a regény kezdődik már az utolsó évben járunk, és épp ez a bökkenő. Faustnak esze ágában sincs megválni a lelkétől. Famulusának, Wagner Kristófnak, feljegyzéseiből bontakozik ki a történet. Faustnak két lehetősége van, hogy kibújjon a megállapodás alól: meg kell gyónnia a pápának, vagy meg kell ölnie őt (ezzel meghosszabbítva a szerződést). A nagy mágus (khm) és társnője Szép (khm, khm) Heléna elindulnak hát Rómába, hogy megmentsék Faust lelkét…

Nye regényében kiválóan megfér egymással teológiai vita és alpári tréfa, történeti eszmefuttatás és pornográfia. Olyan kérdéseket boncolgat, hihetetlenül szórakoztatóan, mint szabad akarat ill. eleve elrendelt sors, mítosz és valóság, tény és fikció.

Föl Rómába!

Robert Nye: Faust (Európa Kiadó, 1998)

Mi baj a nürnbergi tojásokkal?

Magam is utálom, ha elkezdődik egy könyv, és az ember nem tudja az időt, vagy hogy hol van, és mi történt előzőleg, és ki kicsoda.
Tehát elnézést kérek.
Az idő?
Fél tizenegy.
Megbízható órám van. Egy ilyen orsós nürnbergi tojás. Zsebbe persze túl nagy. Én a derékszíjamra akasztva hordom.
Az egyetlen baj ezekkel a nürnbergi tojásokkal, hogy hölgyeken nem mutatnak jól.
Vegyük Luther és Margit navarrai királynő esetét.
Ha nincs a nürnbergi tojás, úgy ment volna köztük minden, mint a karikacsapás.
Az a Margit nem holmi butuska szépség ám. Két férj is kidőlt mellőle, míg az elméje magasabb dolgok körül forgott. Jézust próbálta valahogy összefércelni Platónnal.
Aztán, mikor másodszor is megözvegyült, a reformáció felé fordult. Akit a pápa baszogatott, az az ő udvarában menedékre lelt.
M. királynőnek egy gyöngéje van: a nürnbergi tojása. Kínos, hogy hölgy létére ott fityeg neki elől. Ezért aztán a fűzőjére fűzve hordja, a bugyogójában.
A protestánsok eme nagy patrónája találkozik a mi Luther Mártonunkkal.
Hű lelkek násza.
Vonzások és választások.
Minden csupa negély, míg Luther meg nem kérdi tőle:
- Nővérem a Krisztusban, hány az óra?
Margit királynő hátat fordít.
Bekukkant a bugyogója alá.
- Egy pillanat, kedves fivérem, Márton. Hadd lám csak, hol áll a…
- Áll, nővérem? Áll? - bődül el Luther. - Hisz akkor túl közel tartod a pinádhoz!
Egy csodálatos barátság vége.
Navarrában most megsütik a lutheránusokat.”


Tetszetős történet Luther Mártonról.

Egyszer Wittenbergben a maradék néhány pápista valamelyike meghívta, menjen el hozzá, és frissítse fel ismereteit a gyónásról. Luther elmegy, és tudakolja, mi a bűnök árfolyama mostanság. - Ó, igyekszünk korrektül eljárni - feleli a pap. Jön egy asszony és meggyónja a szokásosat a szeretőjével. - Hányszor vétkeztél, gyermekem? - kérdi a pap. - Háromszor - mondja az asszony. - Az annyi mint három üdvözlégy és három miatyánk vezeklésül - mondja a pap - és tíz pfennig a perselybe. - Belép a gyóntatófülkébe egy férfi. Szex a szeretőjével. Hányszor? - kérdi a pap. Háromszor - feleli a férfi. Három üdvözlégy, három miatyánk - mondja a pap - és tíz pfennig a perselybe. - Ekkor elszólítják, adná fel az utolsó kenetet egy haldokló bankárnak. - Bújj ide a helyemre - mondja Luthernek. - Utóvégre Ágoston-rendi szerzetes voltál, minek itt szőrözni. Nem kell róla tudni senkinek. Ma este élénk a forgalom. Csak arra legyen gondod, hogy a tíz pfennigek bekerüljenek a perselybe, érted? - Luther beül a fülkébe. Érkezik egy lány. Szex a kedvesemmel, atyám - hangzik a gyónás. Háromszor? - kérdi Luther. Tulajdonképpen csak egyszer - mondja a lány. Biztos, hogy nem háromszor? - kérdi Luther. - Nem, atyám, csak az az egy volt. - Luther keményen töpreng. Aztán így szól: - Nos, gyermekem, megmondom, mi legyen. Elmondasz három üdvözlégyet, három miatyánkot, dobsz tíz pfenniget a perselybe - és az egyház kontójára baszhatsz még kettőt. (Barkóczi András fordítása)

Puszibolt

Szívesen belenéznék egyszer Cserna-Szabó András fejébe, hátha kiderülne, honnan veszi ezt a sok ötletet és figurát. Ahogy elkezdtem olvasni a laza szövésű regényt rögtön vigyorra húzódott a szám és végig úgy is maradt. Cserna-Szabó még akkor is mulatságos, amikor valami szomorú vagy egyenesen borzalmas dologról ír. A regény szereplői egy meghatározatlan kisvárosban (belső városban) élnek, halnak, szeretnek, gyűlölnek, mindannyian a maguk módján keresik a boldogságot, és e közben folyton groteszk és fantasztikus helyzetekbe kerülnek. Olyan felejthetetlen alakokat teremt, mint a legyekkel szexelő Vilmos úr, vagy a végtagjait elveszítő Hullám Rodrigo, aki vaginális átjárót fest a túlvilágra, vagy a városka különleges szobrait alkotó Borgida Frigyes, és még sokan mások. (A szobroknak egyébként kitüntett szerepük van a történetben.)

Nem is húzom tovább ezt a bejegyzést. Menjetek olvasni! Cserna-Szabót mindenkinek! (A korábbi kötetei is nagyszerűek!)
Cserna-Szabó András: Puszibolt (Magvető, 2008)

"- És maga szerint ez normális? - kérdezte a rabló.
- Ugyan kérem! Hát mi a normális? Gyermekeket nemzeni a biztos halálra? Ez ön szerint normális? Döglött állatok húsát ebédelni? Ez normális? Könyveket írni a többi millió könyv mellé? Normális?
- Szóval maga tudja, ki vagyok…
- Tudom. Ezt a bajszot nem lehet eltéveszteni. De ez most nem számít. Móricz úr, én hiszem, hogy perverznek lenni éppen annyira normális, mint katolikusnak, vegetáriánusnak, vagy mondjuk patikusnak. Minden normális, művész úr, és persze semmi sem az. Önnek magyarázzam? Mert normálisnak lenni csak valamihez képest lehet. De erről a valamiről nekünk nincsen semmiféle tudomásunk. Ha majd lesz, kérem, akkor eldönthetjük, ki volt nagyobb idióta. Az, aki ötven évig minden éjjel együtt hált a hájas, bibircsókos, izzadságszagú feleségével? Vagy az, aki pompás legyekkel szerelmeskedett?
Móricz Móric lekapta kalapját, mérgesen húzta le fejéről a harisnyát, és a padlóra vágta.
- Ember, ezt nem mondhatja komolyan! Maga összefekszik a legyekkel? De hiszen ez lehetetlen!
- Ugyan, már miért volna lehetetlen? A szerelem csodákra képes, kérem."

Segítség tafofil vagyok!

José Guadalupe Posada

Szeretem a temetőket, ezért aztán különösen nagy kedvvel fogtam bele Akunyin új könyvébe - és nem is kellet csalódnom. Borisz Akunyin Magyarországon az Eraszt Fandorin történetekkel lett ismert és népszerű, de talán még rendszeres olvasói sem tudják, hogy az Akunyin írói név, és Grigorij Cshartisvili grúz származású sinológus alteregója. A japán akunin szó jelentése gonosztevő, gazember ill. cselszövő, intrikus, de a név rímel az anarchista Bakunyinra is. Szóval szép posztmodern kavarás van itt! (Az Akunyin-jelenségről itt olvashattok bővebben.) Jelen kötet hat esszét (Cshartisvili) és hat novellát (Akunyin) tartalmaz. Cshartisvili (vagy Akunyin – a francba! – a szerző) hat, számára fontos temetőt mutat be az esszékben – Moszkva, London, Párizs, Yokohama, New York és Jeruzsálem egy-egy sírkertjének meglátogatása ad apropót a halálról való töprengésre. A novellák – leginkább gótikus kísértethistóriák – az esszékre épülnek. A szépíró és a filológus szövegei egymásra utalnak, kiegészítik, magyarázzák egymást, és a könyv végére kiderül, mit is gondol szerzőnk a halálról. Találkozhatsz orosz rendőrrel, aki a jobbágyait halálra kínzó Szalticsiha szellemével randevúzik, a vámpírrá lett Marx Károllyal, egy nagystílű irodalmi sírrablóval, aki Oscar Wilde örök nyugalmát zavarja meg, és magával a nagy Eraszt Fandorinnal is. Szórakoztató és egyben elgondolkodtató szövegeket olvashatsz, ha kézbe veszed a José Guadalupe Posada mexikói művész grafikáival díszített kötetet. Mindenképpen érdemes! És ha kedved támad egy múltidéző sétára, menj el a Kerepesi temetőbe! Borisz Akunyin - Grigorij Cshartisvili: Temetői történetek (Európa, 2008)

Nem félek!(?)

Niccoló Ammaniti regényeinek gyerekek a főhősei. Gyerekek és apáik. Mióta én is apa vagyok (úgy tíz éve) sokkal érzékenyebben reagálok az ilyen történetekre. Különösen igaz ez Ammaniti regényeire. Érzelmileg nagyon igénybe vesznek ezek a szövegek, de letehetetlenek. Nem csak a lelki folyamatok pontos ábrázolása miatt, de a cselekmény izgalmai miatt is.
Mindkét regény „az isten háta mögött” játszódik, szűk térben és időben, kevés szereplővel. A szövegek egészen filmszerűek, különösen az Ahogy isten parancsolja használja ki a gyors „vágások” adta lehetőségeket. (Az Én nem félek-ből készült is filmes adaptáció – ami szintén nagyon jó.)
Cristiano Zenát (Ahogy Isten parancsolja) elhagyta az anyja. Náci és alkoholista apjával él. Kettejük viszonyát az erőszak, a kiszolgáltatottság határozza meg, de az egymásra utaltság is. Cristiano egyetlen barátja a bolond Négy Sajt, akiből egy esős, apokaliptikus éjszakán előtör az addig elfojtott agresszió. Ez az éjszaka megváltoztatja mindnyájuk sorsát, Utána már semmi nem lesz úgy, ahogy Előtte volt.
Michele (Én nem félek) még csak kilenc éves. Szüleivel és húgával él egy porfészekben. Jobb híján néhány falubeli gyerekkel tölti a nyarat, biciklivel járják a környékbeli dombokat. Egy nap Michele felfedez egy gödröt és abban egy fiúforma „valamit”. Rettenetesen megrémül és elmenekül. De nem hagyja nyugodni a kíváncsiság, a saját titok izgalma. Félelmét legyőzve visszatér a gödörhöz, és ezzel magára szabadítja a vihart.
Két regény a bizalomról, a félelemről, a szeretetről, és a gyűlöletről. Arról, hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva az érzelmeinknek.

Niccoló Ammaniti: Ahogy Isten parancsolja (Noran, 2008); Én nem félek (Európa, 2008)

Jó lesz még valamire

fotó: Lukas Beck

Megértem a gyűjtőket, én magam is az vagyok. Persze nem olyan megszállott, mint a regény főszereplője. Az ő gyűjtőszenvedélye kiterjed mindenre. Kidobott újságok, naplók, műfogsorok, fűzők… A fésűjében talált hajszálakat feldátumozott borítékokban tárolja, az elkapott csótányokat is szépen rendszerezi, a lakása néhány szűk folyosóra zsugorodott a felhalmozott szeméttől.
Ő Alfred Tähweig, a jó családból származó eltévelyedett. (Beszélő név – Tähweig = tévelyg – csakúgy, mint a többi szereplő neve: Voss, Jägh, Kajahn, és a kedvencem Tschatalow-Schierbolt). Alfred energikus anyja nem tud mit kezdeni a szöszmötölős gyerekkel. A gyűjtési mánia korán kezdődik, a gyermekkor egyetlen felhőtlenül boldog időszakában, amit a bombázások miatt Alfred rokonainál tölt. A szenvedély egyre inkább elhatalmasodik rajta, nem fejezi be tanulmányait, nem dolgozik, évtizedeken keresztül csak gyűjtöget, és megszerezett zsákmányát mindenféle pincékben tárolja. A kedvenceit lakásába hordja, és művészi gondossággal rendezi el őket maga körül. A gyűjtéssel és archiválással akarja megállítani az időt, így akar bizonyosságot szerezni saját létezéséről. Lenyűgözi Christian Boltanski és Hanne Darboven konceptuális művészete.
Alfred kapcsolata a „normális” világgal ifjúkori barátjának – Voss profeszornak – asztaltársaságára korlátozódik, ahova hetente eljár. Ők szövetkeznek Alfred megváltoztatására, normálissá tételére, és csak egyikükben fogalmazódik meg a kétely, hogy szabad-e valakit akarata ellenére – akár erőszakkal is – boldogítani.
Evelyn Grill kitűnő témát talált és bár a „hasznosítás” nem tökéletes, azért jó lesz még valamire!

Evelyn Grill: A gyűjtő (Európa, 2008)

Bélyeggyűjtemény

Lehet, hogy morbidnak tűnik, de szeretek temetőkben sétálni, olvasgatni a régi sírfeliratokat. Néha egész történetet kerekítek belőlük. Persze ezek az én történeteim, egyáltalán nem biztos, hogy van bármi közük a valósághoz.
Egyszer egy gödöllői temetőben láttam egy sírkövet – a szülők, és két fiuk van eltemetve ott. A fiúk a harmincas évek végén születtek. Az egyik meghalt 1945-ben. Talán egy bombázásban. A másik fiú és az apa 1956-ban. Talán a harcokban. Az anya a nyolcvanas évek végéig élt. Talán egész életében gyászolta őket. Talán így történt, talán máshogy.
Valahogy így vagyok a Bélyeggyűjtemény című kötetben olvasható írásokkal is. A sírfeliratoknál alig hosszabb szövegek mögött egész életek bújnak meg. Olykor mindennapi, máskor rendkívüli sorsok. Letehetetlen könyv, mégis le kell tenni időnként, hogy végiggondolhassuk a történeteket.
Békés Pál: Bélyeggyűjtemény (Osiris Kiadó – Élet és Irodalom, 1999)

Ki nem akart író lenni?

A húszas-harmincas évek Amerikája mindig is az egyik kedvenc könyves/filmes helyszínemnek számított, ezért is csaptam le John Fante regényére. – Egy jó pont.
A könyv előszavából kiderül, hogy Fante nagy hatással volt egyik kedvenc írómra, Charles Bukowskira… – Még egy jó pont.
Joe Fante olasz bevándorlók gyermekeként született Coloradóban a múlt század elején. Igazi amerikai szeretett volna lenni – olyan, akinek a neve nem magánhangzóra végződik. Csakúgy, mint 1939-es regényének hőse Arturo Bandini.
Arturo fiatal író, legalábbis ő annak tekinti magát, miután egy novelláját publikálják. Elhagyja szüleit, és Los Angelesbe költözik, ahol leginkább éhezéssel és önkínzással foglalkozik. A helyzet csak romlik mikor beleszeret a fiatal mexikói pincérlányba Camillába. Arturo egyik pillanatról a másikra vált szerelemből gyűlöletbe, öntömjénezésből kételkedésbe, és bár időnként teljesen idióta módjára viselkedik mégis szerethető.
Hogy összejön-e Camilla és Arturo, lesz-e igazi író az ifjú Bandiniből? Nem mondom meg! Tessék elolvasni a regényt, ami úgy sodor el, mint a Palisadest csapkodó óceán hullámai Bandinit.
(Az Ask the dust-ból filmet is forgattak - magyarul Kárhozott szeretők (!) címen - Colin Farrell és Salma Hayek főszereplésével. Nem láttam - nem nyilatkozom, bár Salma Hayek ... Csak jó lehet!)
 

John Fante: Kérdezd az út porát (Cartaphilus, 2007)

Anyád is volt fiatal

Nosztalgia, Kádár-korszak – van, akinek ezektől a kifejezésektől elhomályosul a tekintete, másoknak meg hányingere támad. Nekem nincs Kádár-korszak nosztalgiám (de hányingerem sem), bár abban nőttem fel. 1988/89-ben töltöttem a sorkatonai szolgálatomat – már csak ezért sincs. Meg a kék iskolaköpeny miatt sincs. Nincs, mert a Balatonnál minden reggel kétszer kellett boltba menni. Kilenc előtt nem lehetett sört venni, kilenc után meg kenyeret kapni. És még mindig frászt kapok a határon, pedig hol van az már…
A szerző is csak annyira nosztalgikus, amennyire (majdnem) mindenki szívesen emlékezik vissza az iskolákban eltöltött évekre – feltéve, hogy elég régen voltak. Dogossy Katalin családja nem tartozott a rendszer kegyeltjei közé – élményei olyanok, amiket mindenki megélhetett abban a korban, főleg az, aki Újlipótvárosban volt gyerek. Nekik is ajánlom ezt a könyvet, de még inkább azoknak, akiknek a szülei voltak gyerekek a hatvanas években. Nagyon tanulságos lesz…
A kötetnek csaknem a szöveggel egyenértékű részét képezik Ács Irén fotói. A szöveg is, a képek is a mindennapokról mesélnek.
Ács Irén mintegy 70 ezer felvételből álló életművéből szemezgethettek a Magyarország Otthon című albumban.

Dogossy Katalin: Azok a jó kis hatvanas évek (Ulpius-ház, 2005)
Ács Irén: Magyarország Otthon – Pillanatok a félmúltból (Jövendő Kiadó, 1996)

Ki tud többet Ausztriáról?

Családregény, de nem olyan. Arno Geiger könyve egy osztrák polgári család életébe nyújt bepillantást az Anschlusstól a béketábor felbomlásáig – 2001-ből visszatekintve. De tényleg csak bepillantást enged. Nem ismerjük meg a teljes történetet, illetve nekünk kell összeállítani azt, a felvillantott képekből. A kerettörténet szerint Philipp – a kissé életidegen és nem éppen családcentrikus író – megörökli nagyszülei házát. Ebben a házban töltötte gyerekkora egy részét, miután anyját korán elvesztette. A lomok kidobálása és Philipp problémás szerelmi kapcsolata a regény visszatérő motívuma. A család életének egyes epizódjait más-más családtag szemszögéből látjuk. Az időrendben egymást követő fejezetekből (1938, 1954, … 1978, 1989) egy tragédiákkal sújtott, széthulló család képe bontakozik ki. Bár talán Philipp már megleli a lelki békét két ukrán vendégmunkás társaságában... Szóval jól vagyunk. Kicsit bővebben? Nem jól vagyunk.
Arno Geiger: Jól Vagyunk (Európa, 2007)

Nem CSI - Montalbano

Tulajdonképpen nincs semmi bajom a CSI sorozatokkal, nézni is szoktam (kivéve a Miamit, mert az azért gáz), de olvasni jobban szeretek olyan krimit, ami megdolgoztat. Amiben egy „nagysebességű vérspriccből” (vagy miből) nem következik automatikusan, hogy az elkövető negyvenes fehér férfi, kék boxeralsóban. Szóval az olyan krimiket szeretem, amikben van egy karakteres nyomozó, aki kérdezget, töpreng, kombinál, lelki mozgatórugókat keres, ilyesmik. (Esetleg iszik, cigarettázik, lelkibeteg, jókat eszik, nőcsábász, de ez már fakultatív.) Azt meg külön szeretem, ha ezeket a dolgokat Európában csinálja. Például Szicíliában, mint Andrea Camilleri nyomozója Montalbano felügyelő. Jó történetek, jó hely- és korrajz, jó figurák – minden adott egy jó krimihez, vagy akár többhöz is. Olvastam volna még, de csak ennyi jelent meg magyarul:

Az agyagkutya (Bastei, 2001); Az uzsonnatolvaj (Bastei, 2001); A hegedű hangja (Bastei, 2002) A víz alakja (Mágus, 2004)