Üvegcserepek

(cop. Chris Felver)

Arthur Miller: Üvegcserepek (Scolar, 2011. Fordította: Ungvári Tamás)
[5 véresen komoly ok, hogy őszinte légy]

Brooklyn, 1938.

Odaát, a messzi Németországban tombol a Kristallnacht, ami sajnos nem karácsony előtti éjszakai nyitva tartás, mint a neve sugallná. Kirakatokat zúznak be. Fiatal és erős szőke fiúk öreg zsidókat kényszerítenek, hogy fogkeféjükkel súrolják a járdát, gyereket vernek össze. Egy közösség élete törik darabokra éppen.

Itt Brooklyban csak egyéni életek törnek. Mondjuk azok mindig és mindenhol.

Itt éppen Philipp és Sylvia Gellburgé.

Sylvia Gellburgot rettenetesen megviselik a németországi események. Egy nap összeesik, és nem bír lábra állni, pedig látszólag semmi baja nincsen. Persze a mélyben sokkal személyesebb problémák vannak. Egy tönkrement házasság konkrétan. Sylvia egy otthon ülésre kárhoztatott okos, érdeklődő, tevékeny nő, aki a házassága előtt sikeres volt a munkájában. Most meg nincs mása, csak egy nagyképű és impotens férje.

Nyolc menet Klicskóval

Tar Sándor: A te országod - válogatott és új novellák (Századvég, 1993)
[5 megrepedt borda]

Tar Sándor novellákat olvasni olyan, mint egy tizenkétmenetes Klicskóval.

Az ember eleinte élvezi a helyzetet. A bemutatásnál még minden rendben van, nagy az önbizalom, vigyorog, kicsit árnyékbokszol a kameráknak, belenéz a nagy melák bárgyú pofájába. Letépem a fejedet, visszaütlek Ukrajnába, köcsög – ilyeneket sziszeg neki a foga között.

Az első menetekben sincs még semmi baj. Az ember beméri az ütőtávot, beugrik, kicsit megszurkálja gyors jobbosokkal, aztán elegánsan eltáncolgat, elhajol, a nagy majom meg csak lépeget utána. A szünetekben kiinteget a csajának, meg a menedzserének az első sorba.

Aztán a negyedik menetben kezd egy kicsit fáradni a lába, kénytelen közelebb engedi a melákot, egy-két nagy egyenes elcsattan, még csak a kesztyűn, vagy az alkaron, de a fájdalom már végigvibrál az agyáig. Aztán beszed egyet testre. Úgy érzi, a hangzavarban is hallja, hogy recseg-ropog belül. A következőre már készül, lejjebb teszi a könyökét, de abban a pillanatban ott marad a feje, és már jön is az egyenes. Érzi, ahogy a vér lecsordul a szemöldökén, egy pillanatra elhomályosul a látása, de szerencsére gongatnak.

Levasalják, iszik pár kortyot, legyezik, bíztatják, de már semmi kedve visszamenni, ő tudja, hogy vége van, már csak az jár a fejében, hogy mire fog hivatkozni a meccs után, hogy törött a lábujja, és a szemébe csorgott a vér, mindegy is.

Még állja pár menetig, mert így trenírozták. Számolnak, kétségbeesetten kinéz, de nem lát már semmit a körülötte morajló arénából. És a nyolcadikban megkapja a taglót. Az agya meglódul, érzi, ahogy a kocsonyás massza ide-oda verődik a koponyában, és elterül.

És olyan jó a padlón elnyúlni, kifújni az összes fáradt levegőt a tüdőből, és nem tudni semmiről.

Meghalni élvezet

(cop. Anthony Armstrong-Jones)

Vladimir Nabokov: Laura modellje (Európa, 2011. Fordította: Dunajcsik Mátyás)

Nabokov utolsó, befejezetlen regényének cédulái, amiket részben ő, részben a fia rendezett össze. Kezdemények, nekiiramodások, kidolgozott epizódok nagyon vegyes gyűjteménye. Azt se tudni, mi lett volna esetleg központi része a regénynek, és mi ment volna a szemétbe.
A nagyjából követhető történet egy Philip Wild nevű neurológusról és feleségéről, az orosz művészcsaládból származó Floráról szól. Flora, aki a pénze miatt ment hozzá Wildhoz, lépten-nyomon csalja a bálnatestű, öreg tanárt, Wild meg egy érdekes kísérleten dolgozik, amelynek során transzállapotban, gondolatban felszámolja a saját testét. A kísérlet magasabb fokán az önfelszámolás eksztázisát megpróbálja átvinni a fizikai valóságba, próbál a transzban eltörölt testdarabok nélkül ébredni. Az öregedő, túlsúlyos, csalódott férfi az öngyilkosság sajátos módjában keres és talál élvezetet.
Kb. a cédulák kétharmadánál még ez a vázlatos történés is megszakad, onnantól már valóban csak ötletek, foszlányok vannak.
Talán mégis jobb lett volna Nabokov végakaratának megfelelően elégetni, vagy, ha már erre nem voltak képesek az örökösök, akkor darabonként elajándékozni múzeumoknak, könyvtáraknak, gyűjtőknek.
Nem mondom, hogy nem volt érdekes, látni a szöveg születésének folyamatát, de azért ebben Nabokov zsenialitásának utolsó villanását csak a rajongók képesek felfedezni.
Nem értékelem. Olyan lenne, mintha az alapanyagok felsorolása alapján ítélkeznék egy ételről.

"Egy önmegsemmisítési folyamat, melyet az akarat megfeszítése vezérel. Az élvezet, amely a csaknem elviselhetetlen eksztázissal határos, abból származik, hogy érezzük: az akarat számára eddig ismeretlen munkába kezd: olyan pusztításba, mely paradox módon egyfajta kreativitást is felszabadít a totálisan szabad akarat alkalmazása során. Megtanulni, hogy a test életerejét saját eltörlésére használjuk fel, feje tetejére állítva ezzel a vitalitást."

Más vélemények és idézetek a molyon.

Egy férfi legyen

Kőrösi Zoltán: A hűséges férfi (Kalligram, 2011)
[4-szer jöttem rá közben, mi a boldogság nekem]

Egyszerű és egyenes. Sallangmentes. Néhány olyan finom trükkel, amikre csak kiváló, hosszú évek múltán is emlegetett labdarúgók képesek. 

Férfias. Érzelmesen férfias.

Mert egy férfi legyen mindig készen. Mindenre. Legyen az halál, vagy legyenek legyek. Legyen az a boldogság fellelése, vagy legyen konzervnyitás. Legyen az emlékezés, vagy legyen csöpögő csap. Legyen az a hétköznapok bűzös mocsarának túlélése, vagy legyen biciklilánc fölrakása. Legyen készen a változásra, és legyen készen a változatlanságra.

Egy férfi járjon nyitott szemmel. Legyen nála mindig mérce, hogy felmérhesse a világ állapotát. 

Egy férfi vegye észre a határokat, amiken átlépve, átbukdácsolva, átesve már semmi nem lehet olyan, mint volt.

Egy férfi legyen.

"Egy péntek délután, amikor bevásároltak a Nagycsanokban, s a feleségével együtt sétáltak hazafelé a Szamuely utcán, három hosszú hajú, különös férfit láttak a Kinizsi utca sarkán. Mindhárman világosbarna, földig érő ballonkabátot viseltek, púpos volt a hátuk, mintha valamit takargatnának a ballonok alatt, hátizsákot, felcsavart pokrócot, ki tudja, mi lehet az, sápadt az arcuk, mintha soha nem érte volna fény. Olyan volt a szaguk, akár a piszkos galambtollaknak. Hosszú, kopott mérőléceket illesztettek egymás fölé, és egy háromlábú, apró műszerrel nézegették az eredményt. 

Lozsádi kérdésére, hogy mit csinálnak, mosoly nélkül, kissé türelmetlen egykedvűséggel azt felelték, felmérik a világ állapotát. 

Fáradt volt a szemük, mint akik sok éjszaka óta nem aludtak már, de az arcukon nem lehetett látni egyetlen ráncot sem. 

Minek, kérdezte Lozsádi. 

Nem válaszolt egyik férfi sem, közülük kettő már vissza is fordult a műszerükhöz, a harmadik csak széttárta szótlanul a két karját, felhúzta a vállat, mint aki repülni készül."

Más vélemények és idézetek a molyon.

Bejött az élet

Lackfi János: A legnehezebb kabát (történetek) (Helikon, 2011)
[4 elkoszlott mikádó]

Ez a kabát, ami az élet, ez hol bevág, hol lötyög. Nem tudom, miért, de olyan ritkán illik pontosan az emberre. 

Ezek itt ilyen kis életdarabok. Bonbonok. Hogy a Forrest Gump drága mamáját idézzem: Az élet olyan, mint egy doboz bonbon, sose tudhatod, mit veszel belőle. Ezek között a bonbonok között van néhány tűrhető ízű, de a többség magány ízű, elmúlás ízű, tévedés ízű, szorongás ízű, kétségbeesés ízű, megveretés ízű, elhagyatás ízű, levágott láb ízű, öngyilkosság ízű. 

Főleg az első történetek nagyon keserűek. Aztán lassan, de biztosan fölpuhulnak az írások. Vesztenek a keserűségükből. Már nem epe, csak sör. Kis nosztalgia bújik elő a repedésekből, de amikor elandalodnánk, akkor megint feljön az epe. 

Bejött nekik az élet. A csukott ablakon, a kurva anyját.

Más vélemények és idézetek a molyon.

Tranzit és bűz

Majoros Sándor: Tranzitszálló (Magyar Napló, 2009)
[3 kútba esett birka]

Két kisregény.
Az első az Életünk tere, hétköznapi történet, egy élet tereiről.
Tapicskol a bomlásban. (Vö. szerves anyagok, emberi kapcsolatok, országok) Térdig járunk a bűzben és rothadásban, mint egy Piszkos munkák epizódban. (Ami nem lenne baj, ha lenne benne más is.)
Az élet is elrohad, felbomlik, a végén egy kupac trágya marad belőle. Amiért azért némileg felelősek vagyunk. Ennek a felelősségnek a határát keresi Majoros. Hol húzódik a kötelességhatár, ami fölé már nem kell mennünk, ha családtagjainkról, pontosabban a szüleinkről van szó. Akkor is fenn állnak-e a normák alapján ránk rótt kötelességek, ha csak bántást, vagy nemtörődömséget kaptunk tőlük? Ha szó szerint és képletesen is beleszarnak az életünkbe.
Kicsit erőltetetten szellemeskedő történet, de elmegy.

A második, és hosszabb, és nagyobb ambícióval megírt történet a Tranzitszálló.
Nekem alapvetően a valóságkonstrukcióink felületességéről és használhatatlanságáról szólt. Meg a helyváltoztatás, az átmenetiség rémületéről, amikor elveszítjük az otthoni, stabilnak gondolt bizonyosságainkat.
Hőse egy munkában elfáradt férfi, akit felesége elcipel egy társasutazásra. Végigalussza az utat és tranzitszállóban is az első adandó alkalommal ledől. Mire felébred mindenki eltűnt, az épület is úgy néz ki, mintha már évek óta lakatlan lenne. Egy vidéki porfészekben van, azt sem tudja melyik országban, sehol egy ember, nincs telefonja, pénze, útlevele. (Cortazár és Anar urak leskelődnek a résnyire nyitva hagyott ajtók mögül.)
Persze azonnal rátör a szorongás, fenyegetettség érzés, amit aztán mindenféle önáltatással igyekszik elnyomni. Valóságkonstrukciókat állít fel: biztos csak tréfa, valami félreértés, baleset, terrortámadás. Persze egyik sem működik – egyelőre.
Majoros igyekszik, hogy valóságosnak tűnjön a szituáció, de nem sok siker koronázza próbálkozását. Megint előkerül a szellemeskedő hang. Hosszú, döcögős mondatokat olvashatunk a főhős önreflexióiról. Egyszerűen nincs száz oldal ebben az ötletben, így megírva.
Végül persze megoldódik a helyzet, teljesen egyszerűen, de már nem is érdekel, hogy mi lesz a faszival. Szabadulnék tőle. Nem érdekel, hogy mit kezd magával az idegen környezetben, fáraszt a szerencsétlenkedése.
A fülszöveg szerint a két kisregény azt az izgalmas kérdést feszegeti, hogy meddig vagyunk hajlandók elmenni a túlélés érdekében, de itt szó sincs túlélésről, végletes élethelyzetről, legfeljebb kellemetlenségről, kínos szituációról.

Más vélemények és idézetek a molyon.

Sztálin tehenei

Sofi Oksanen (cop. ESS / Vesa Tapiola)

Sofi Oksanen: Sztálin tehenei (Scolar, 2011. Fordította: Pap Éva)
[4 családi doboz fagyi egymás után]

Az a helyzet, hogy ez ugyanaz a regény, mint a Tisztogatás.
Abban is, ebben is három generáció három nőalakja körül csoportosulnak a dolgok. Abban a független Észtország eltűnése okoz fájdalmat, ebben Szovjet-Észtországé. Ami ott a megerőszakolás motívuma, az itt az önsanyargatás.
Ugyanolyan szerkezetben, ugyanazt a történetet mondja el – a megaláztatás, a bizalmatlanság, a kiszolgáltatottság történetét – csak a Tisztogatásban kiforrottabban. (Egyébként a Tisztogatás cselekménye csírájában benne is van a Sztálin teheneiben.)
Amiben mégis különbözik, hogy ebben sokkal több a jelen, mint a múlt, és a Tisztogatás központi figurája, Aliide, sokkal érdekesebb, mint ennek a regénynek főalakja Anna, aki olykor már idegesített bulímiás nyavalygásával.
Anna félig észt, félig finn. A hetvenes években született, amikor észt anyjának hosszas procedúra után sikerült férjhez menni a finnhez. (Csak így: finn. Nem rémlik, hogy egyszer is említették volna a nevét.) A házasság nem sikerül. A Szovjetunióból elkívánkozó Katariina nem találja meg a helyét az észteket lenéző kisvárosi finn közösségben. Úgy érzi, állandóan figyelik: a szomszédok, a finn hatóságok, a KGB – és alighanem igaza is van. Bevándorló lesz, aki tagadja származását, és a lányát is erre kényszeríti. Ettől Annának a származás sokkal fontosabbá válik, mit amilyen fontos egyébként lenne. Az ő szemében a szovjet Észtország valami mesebeli paradicsommá válik, pedig sosem volt az. És amikor ez már látható és kimondható, amikor a határon már bárki átkelhet oda-vissza, és a munkát kereső észtek tömegeit a lerészegedni igyekvő finnek tömegei váltják, akkor Anna élete úgy csuklik össze, mint egy vodkával kibélelt láb.
A lány függetlensége, talpraesettsége addig is látszat volt, azt hiszi, kordában tartja a testét és a betegségét, de az uralkodik rajta. A bulímia, mint fizikai tünet, és a megfelelési kényszer, mint mindennek az oka. Anna egy olyan gyerekkorból nőtt ki, ahol az apa csak elvétve volt jelen, és ahol anyjával a két ország közötti senkiföldjén éltek, még ha fizikailag nem is tartózkodtak ott. A finneknek észtek voltak, sőt ruszkik, ruszki kurvák; az észteknek meg már finnek, akiket lehet pumpolni. A gyanakvás, meg nem értés, és elhallgatás légkörében éltek két egymástól gyökeresen eltérő, de egyaránt képmutató társadalomban, ahol a színlelés alapkövetelmény.
Oksanen ügyesen, adagolja a szorongást, először csak az apró, véletlennek látszó kellemetlenségekről ír, és fokozatosan jut el a politikai zaklatásig. Elég sötét képet fest, sok jellemző apró részlettel. Remény van, de a huszadik század mocska levakarhatatlan.

A prikolics utolsó élete

Hamvai Kornél (cop. Simarafoto)

Hamvai Kornél: A prikolics utolsó élete (Ab Ovo, 2001)
[5 vicsorgó prikolics]

Hogy kicsoda, micsoda az a prikolics? Hát ez egyszerű kérem, mert a prikolics az a Keserű patikus. Valami farkasember féle, aki nem átallja beleütni mások pinájába dolgába azt a ronda pofáját.
De lehet, hogy nem is olyan egyszerű ez kérem, mert a prikolics lépten-nyomon feltűnik akkor is, amikor a Keserű patikust már a földbe tették régen. Úgy tűnik a prikolicsság öröklődik ám, valami generációkon áthúzódó átok lehet az.
A prikolics egy erdélyi kis faluban él, ahol mindenki tengeti az elrendelt életét, és az olyan pillanatok után áhítozik, mint a táncosasszony megjelenése. Az oktalan boldogság varázslatos, felszabadító pillanatai után, amikor hirtelen értelmet nyer minden, ami máskor csak beletörődést vált ki.
A falu rejtélyektől terhes életét végigkövethetjük a 19. század végétől egészen addig, amíg már senki sem marad benne, csak az emlékek, és ezzel párhuzamosan a 20. század végi Budapesten is kalandozunk, ahová betette karmos lábát a prikolics, és csúnyán belekavar egy szerelmi három-, nem, négy-, nem, ötszögbe.
Kezdetben laza novellafüzérnek tűnik, amit olvasunk, de az elágazások egy idő után összeérnek, egyre szorosabbra fonódódnak a természetfeletti elemeket sem nélkülöző történések, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy egy bozótban állunk. Egy csodálatos szövegbozótban. Az ördög műve ez!
Csak azt nem tudjuk még mindig, hogy mi a franc az a prikolics. De megmondom én, hogy szerintem mi. A prikolics a világban kódorgó kiszámíthatatlanság, a bizonytalanság éhes farkasa. A prikolics az oktalan félelem, a magány, a szomorúság, a gonosz.
Hogy ez lenne a prikolics utolsó élete? Ugyan kérem! 

Aúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúú

Egy undorító szőnyeg

Daša Drndić: Leica formátum (Nyitott Könyvműhely, 2010. Fordította: Radics Viktória)
[4 és fél letörölhetetlen szégyenfolt]

Olyan ez a regény, mint egy nagy, nehéz, öreg, sötét és ronda szőnyeg, az évtizedeken át belerakódott porral és gyanús eredetű, megszáradt foltokkal. Egy visszataszító darab. Gusztustalan a mintája is. Ha jobban megnézed, vannak benne szép motívumok is, de a legtöbb undorító. Vérbaj, emberkísérletek, háborúk. 

Ezek vonulnak végig a könyvön, motivikus összefüggéseket teremtve a szétszórt részek között, amik Drndić szerint csak „selejtek”. Ezeket a selejteket – selejt írásokat és „selejt” embereket - fűzi össze egy regénnyé, több különálló cselekményszálat szőve össze lazán, vezérszálként a felejtést, az emlékezetkiesést, a „fugát” használva. Danilo Kiš után ez lehetne a Felejtés enciklopédiája. Egy gonosz mese a széthulló, felfoghatatlan és kegyetlen világról. 

Néhány szálat elég hosszan vezet. A saját családja sorsát, egy a tízes években kivándorlásra készülő szifiliszes orvosét, és a folyton a múltjában élő városét, Rijekáét. Néhány szálat épp csak megmutat, befűz, hogy aztán pár oldal után szétbomolva eltüntesse. 

A sok borzalom ellenére szép ez a regény. Drndić szépen ír. Ahol az kell, ott durva, ahol az, ott finom. 

Az embernek semmi kedve letelepedni erre a szőnyegre és elnézegetni a mintáját, de időnként szembe kell nézni vele.

Brezsnyev csókja

Olga Szlavnyikova: A halhatatlan (Noran, 2008. fordította: Goretity József)
[4 Lenin-rend]

Na ez a könyv most inkább a stílusával érdemelte ki a 4 Lenin-rendet és nem a cselekményével.
Annak egyik szála, a szélütés után mozdíthatatlan nyomorékká váló veterán családjában zajló állóháború érdekes, de a másik, a veterán lányának politikai kanosszajárása viszont nekem teljesen érdektelen volt. De a stílus! Úgy hömpölyög, mint a hatalmas orosz folyók, és mozdíthatatlannak látszó köveket görget magával.
A szereplőábrázolások is kitűnőek. Az idős veteránról nem sokat tudunk meg, de nem is számít igazán, az ő szerepe csak annyi, hogy a körülöttük darabjaira hulló világban egybetartsa a családját, de ezzel együtt ki is szívja az életerejüket. A család két nőtagja, a férjénél huszonöt évvel fiatalabb, de már idősödő Nyina, és lánya Marina mindent megtesznek, hogy életben tartsák az öreg férfit. Van ebben némi szeretet, némi hajlam az önfeláldozásra, némi hála, kicsit több szánalom, és sokkal több számítás. A családi büdzsé ugyanis eléggé függ a veteránnyugdíjtól. Hogy a szinte öntudatlanul fekvő férfit megvédjék a külvilág változásaitól, a lakásban fenntartják a Szovjetuniót – mint a Good bye Lenin-ben az NDK –de nekem végig olyan érzésem volt, hogy az öreg felderítő tisztában van mindennel. Ha egyszer valaki felderítő volt a Vörös Hadseregben, azt nem lehet csak úgy átdobni a palánkon. Lehet, hogy a pár utalással mesterien felvázolt veje az informátora, egy lecsúszott egzisztencia, két fél diplomával és jól fejlett alkoholizmussal. Az öreg veterán nem is forszírozná már ezt az élet dolgot, de minthogy béna, nem sok mindent tud tenni ellene.
Közben a két nő lassan megteremt egy látszatvilágot a számára. Előemésztenek minden hozzá eljutó információt, de minthogy a Szovjetunióból egyre kevesebb marad, a beteghez is egyre kevesebb hír jut el, és ezzel együtt a két nőnek is elfogynak az otthoni szavai, hallgatássá merevülnek. A lakás és a külvilág, a belső és külső idő teljesen elválik egymástól. Valahogy végig azt éreztem, hogy nekik, és főleg Marinának, van nagyobb szükségük erre a színjátékra, az idő konzerválására. A múlt időre, ami a falra akasztott Brezsnyev portréban sűrűsödik meg, mint a bebőrzött szilvalekvár.

Ennek az embernek egész létformája és minden tette pontosan addig tartott, hogy ő is, a környezete is teljességgel megértse és eszébe vésse a történteket; talán csak az a másfél tucat ember, akiket egykor mint katonai felderítő hangtalanul, puszta kézzel eltett láb alól, jelentette azon keveseket, akik még közel kerültek annak megfejtéséhez, mi is az a halál. Alekszej Afanaszjevics megajándékozta őket ezzel a tudással, melyre méltónak találtattak, miközben rángatták a lábukat, tébolyultan valahová befelé, a homloküregükbe fordították szemüket, földre ejtették géppisztolyukat, levesescsajkájukat, pornóképeslapjaikat. Alekszej Afanaszjevics leghatásosabb eszköze egy erős selyemzsinórból kötött hurok volt, amely előnyösebbnek bizonyult a késnél is, melynek élén a legsötétebb éjszakában is árulóan megcsillant a ki tudja honnan rávetülő fény; egyetlenegyszer sem hagyta cserben, maga a felderítő pedig, miközben markában szorongatta a fasiszta kásameleg hörgését, pontosan megérezte azt a pillanatot, amikor a testből, puhán elrugaszkodva, mintha macska lenne, kiszállt a lélek. Veszélyes munkája pihenőiben Alekszej Afanaszjevics, hogy el ne veszítse eszközét, a hurkot a nyakába akasztotta; az elnyűtt zsinórt olykor-olykor keresztnek vélték. Hogy a lenézett mosás iránti férfiundor miatt-e, vagy amiatt-e, mert félt tőle, hogy a kifényesedett zsinegből kilögyböli a simaságot és a szerencsét, Alekszej Afanaszjevics sosem mosta ki a zsinórt egyetlen áporodott gőzfürdőben sem, ahol alkalma volt kigőzölni magából a sós frontpiszkot; és a zsineg, amelyet izzadsága átitatott, egyre inkább teste részévé vált. Hátul, a felderítő nyakán, ahol a koszos hurok kidörzsölte sovány, biciklilánchoz hasonló, verejtéktől síkos gerincét, duzzadt, vörös, levedző csík húzódott: Alekszej Afanaszjevicsnek örökre megmaradt ott ez a nyirkos időben állandóan viszkető, durva sebhely.

Hajnali láz

Gárdos Péter: Hajnali láz (OlvasóSarok, 2010)
[4 kaverna]


Aparegény.
Gárdos Péter filmrendező emlék állítása.

Gárdos Miklós 1920-ban született Hajdúnánáson. Érettségi után a Tiszántúli Független Újság című lap munkatársa lett. Lótifuti. A háborúban az orosz frontra került munkaszolgálatosként, de átszökött a szovjet hadsereghez és beállt a partizánok közé. Elfogták és deportálták. (Ez az információ valahogy kimaradt az Új életrajzi lexikon szócikkéből.) A háború után a Vöröskereszt egyik hajójával Svédországba szállították. 1946-ban tért vissza Magyarországra, és onnantól újságíróként dolgozott. Volt az Igaz Szó, a Szabadság, a Világosság, az Esti Budapest, a Magyar Nemzet és a Népszava munkatársa is. 1959-től a Magyar Rádió és Televízió külső munkatársa, 1964-től a Magyarország című hetilap főszerkesztő-helyettese volt. 1985-ben nyugdíjazták, 1998-ban hunyt el. 

Nevéhez két verseskötet (Földindulás, 1938; Szívroham, 1961), két regény (Görög hegyek között, 1951; Írás a falon, 1962), és több történelmi – politikai – publicisztikai kötet fűződik.

Ez az életrajz többször is megszakadhatott volna a háború éveiben, de nem így lett. Gárdos Miklós alig harminc kilósan túlélte a koncentrációs tábort, szinte csak azért, hogy egy svéd orvos közölje vele, a röntgenjén látható kavernák miatt hat hónap van hátra az életéből.

Miklóst nem sújtja le a hír. Nem kezd zsidó, kommunista Hans Castorp-ként bolyongani a svéd átmeneti táborban. Dehogy bolyong! Egy grandiózus és kétségbeesetten optimista ötlettől vezérelve levelet ír 117 Debrecen környékéről származó, a különböző lágerekből Svédországba kerülő lánynak. A hosszú akció célja, hogy szerelmet, feleséget találjon magának. 

És sikerül. És meggyógyul. A szerelem és az akaraterő csodája, ha patetikus akarok lenni. Ha racionális, akkor inkább a modern gyógyszereké és a svéd orvosoké. … Meg a szerelemé. 

Némely szirupos történeteket megment valami a giccsé válástól. Mondjuk az, hogy megtörtént, hogy úgy volt. Legalábbis majdnem. 

A szöveg olvastatja magát, egyszerű, filmszerű. Rövid, de találó leírásokat ad, szimultán vagyunk jelen több helyszínen, időben; ezek szépen mosódnak át egymásba. Végig olyan érzésem volt, hogy egy negyvenes években forgatott magyar filmet nézek. Olykor hatásvadász, túlzó gesztusokat használó, de élvezhető. És persze végig ott motoszkál az emberben, hogy ők az elenyésző szerencsés kivétel.

Kutyaszorító blues

Charles Bukowski: Forró vízi zene (novellák, Cartaphilus, 2010, ford. Pritz Péter)

[5 átpiált éjszaka - de elfogult vagyok]

(nem idézet)

- Hank Chinaski, te szarfaszú büdös köcsög, visszatértél a Pokol Tornácáról? Már hónapok óta nem láttalak! Azonnal fizess egy sört, hogy megnyugodjak! Már azt hittem, elpatkoltál! Mi a büdös picsát csináltál mostanában?

- Én is örülök neked, Marlon, de azért ne szopjuk le egymás faszát, jó? Kihozták egy köteg novellámat, azon dolgoztam mostanában. 

- Már megint ilyen kegyetlen sztorikat írtál?

- Ne csinálj segget magadból Marlon, az élet kegyetlen. … Csak vicceltem, csupa móka-kacagás, baszki!

- Abszurd?

- Abszurd?! Abszurd?! Ne gyere itt a professzoros dumáddal, mert letolom a sörösüveget a torkodon!

- Te beteg vagy, Chinaski! 

- Beteg a faszom, csak furcsa a humorom.

- Na de tényleg, miről szólnak?

- Hát miről szólnának? Piálásról és másnaposságról, baszásról, halálról és ölésről. Én ilyet írok, és így. És fossa össze magát, akinek nem tetszik! Ha már itt tartunk, fossa össze magát az is, akinek tetszik!

- Jól van már, Hank, baszki, jól van! Ne húzd föl magad! Most én fizetek egyet.

- Ne már, van pénzed?

- Bejött a lovi. … Baszdmeg, a frászt hozod az emberre!

Hiány

Mariának kész, végleges élete van. Negyvenkét éves, független, öntudatos értelmiségi. Egy esti iskolában tanít melósokat és bevándorlókat, de nem kényszerből, hanem meggyőződésből. Radikálisan és tudatosan szakított szülei világával – de nem a szüleivel –, anyja bigott katolicizmusával, és apja kommunizmusával, ami végül is ugyanaz. Vakhit, gondolkodás nélkül.
Maria eltöltene még így évtizedeket, tanítással és nyelvészeti könyvének írásával, de teherbe esik egy futó kapcsolatból. A fogantatás pedig mindent megváltoztat. Nem csak a gyermek fogann meg, hanem Maria új élete is. Kap egy hatalmas lehetőséget, hogy ledobja a páncéllá keményedett megszokást. De a baba túl korán érkezik. Maria megszüli a gyermeket, de megszüli a hiányt is. A hiányt, ami eddig is ott volt az életében, csak nem vett róla tudomást. Már nem anya, és még nem anya, méhét egy inkubátor helyettesíti, és az össze-vissza hullámzó érzelmek – düh, remény, kétségbeesés – között Maria nem csak a gyermeke életért, hanem a sajátjáért is küzd. A hiány ellen.
A kórházban töltött hosszú órák alatt van ideje elgondolkodni az életéről, szembenézni a múltjával, kényszerű választásaival, önmegtagadásaival, lemondásaival. Ahogy egyre mélyebbre merülünk a múltban egyre markánsabban bontakozik ki a szülők, és a szülőváros, Nápoly, alakja.
A szöveg olyan gondosan kimunkált, mint Maria élete; steril, mint az intenzív osztály, csak időnként csap át a patikamérlegen kimért mondatok felett a fájdalom, a félelem.

(Ma már tudok olyan könyvet olvasni, mint ez, vagy a Hova megyünk, papa?, de a gyerekeim születése előtt biztosan frászt kaptam volna tőle. Aki még előtte van, annak nem ajánlom.)

Valeria Parrella: A fehér tér (Helikon, 2010) fordította Balkó Ágnes

Nem eszek belőle

Hát, nem találtunk egymásra, de van ebben a nőben valami.
Esze Dóra a kortársam, akár félszavakból is érthetnénk egymást, de mégsem. Lehet, hogy azért mert még sohasem fogyókúráztam. Mindenesetre virtuózan bánik a nyelvvel, az biztos, mégis akkor tetszett a legjobban, amikor előtört belőle az érzelem, a személyesség.
Nekem ez a könyv elsősorban a halálról szólt, de ebbe most nem mennék bele. Másodsorban pedig a Kádár-korszakról, annak is leginkább a  ’75 – ’85 közötti mozdulatlan és elégedetten punnyadt éveiről, az ennivaló és hozomány koráról. Amikor zabáltunk, ergo nem beszéltünk, autót vettünk, telefonunk lett, ergo nem elégedetlenkedtünk, híztunk testben, fogytunk lélekben.
(És most logikátlan leszek, de): Nekem nem volt fontos akkor, hogy ki honnan jött, ki az apja-anyja, de elhiszem, hogy neki az volt. Nem emlékszem, hogy származás, vagy világnézet alapján választottam barátot, de elhiszem, hogy ő igen. Nem tűnik úgy, hogy álcáznom kellett magamat, de lehet, hogy neki szüksége volt rá.
Jó lenne visszamenni az időben, és mai fejjel szétnézni az akkori életünkben. Lehet, hogy alaposan meglepődnénk.
Szóval, kortársaim, 1970 körül születettek, olvassátok el ezt a könyvet, mert emlékezetünkben – legalábbis az enyémben – a nyolcvanas évek a kilencvenesek logikus előzményének tűnik, mintha már akkor sem lett volna semmi baj a világunkkal, sőt a nosztalgia kifejezetten szépre színezi azt az időt, pedig lehet, hogy agymosás volt az egész.

Esze Dóra: Ellenség: diétaregény (Kalligram, 2010)

"Anya hangja a műtét után több hétig nem tért vissza. Kifakult minden megszólalása, enyhén berekedt, ha nevetni kezdett, ha egyszer csak elkiáltotta magát, akkor hallottátok rajta igazán, ezt a hangot nem meghempergették valami cseppet sem finomra darált kenyérmorzsában, ez nem köszörülnivaló, ez a hang, az ő öröktől létező, puha hangja megadta magát a selyemnek, amely addig beburkolta, a selyem magába olvasztja, ez hónapokon át tart majd, a selyem lassan, biztosan felfalja majd, de egyelőre csak annyi hallható, a hang több helyen berepedezett, széthasadt, kilukadt, egyes szavak hártaestek, és nem tudtak visszakapaszkodni, Anya feltalálta a töredezett térerőt, mielőtt a mobiltelefonok ellepték a világot. Sokat igazgatta a köntösét a derekán, mamuszban járt, ahogy otthon sohasem, hamarosan hazaengedték, és nem tudta kiemelni azt a biztatóan kongó, ötkilós dinnyét, arany augusztus, a kádból.
Beléroggyant a karja.
Elbújtatok sírni."

Darázsgyár

Erről a könyvről ez a régi vicc jutott eszembe:
Két favágó dolgozik az erdőben, egyszer csak az egyik fogja a baltáját és levágja a másik karját. Az értetlenül néz, majd megszólal:

- Te ez most vicc, vagy komoly.

A másik büszkén kihúzza magát:

- Persze, hogy komoly!

- Az más. Mert viccnek azért elég durva lett volna!

De azért ez mégis csak egy vicc, egy szatíra, akkor is, ha amiről mesél, az véresen komoly. 

Itt ez a Frank gyerek, aki már félig felnőtt, literszámra vedeli a sört, de a tengerparton még simán megrendezi a műanyagflakonok és kagylók csatáját. Extrém módon izgatja a halál, mindent összegyűjt, mint a legtöbb fiú, totemeket fabrikál, darazsakat aplikál viaszgyertyákba, de nem tud egy egészségeset brunzolni anélkül, hogy le ne kuporodna az ülőkére. Na bakker!

Amikor kisebb volt három gyereket is eltett láb alól, de kinőtte, most már megelégszik Isten apróbb teremtményeivel. Az apjával éldegél egy elszigetelt házban. A fater sem egészen komplett, egy kiégett hippi, egy zsebmengele, aki különös elméleteivel bombázza a könyvkiadókat. 

Jó sztori csakhogy tele van logikátlansággal, ok nélküli okozattal.

Az apa motivációit sehogy sem találom. Az, hogy valaki nem tartja magát eléggé férfinak, az nekem kevés.

Frank már egyszerűbb eset. Neki a világ legyőzendő ellenség. Nem megismerni kell, hanem kiismerni. Éles eszű, de korlátolt gondolkodású ember, beszűkült, mint a világ, amiben él.  Nem lehet felnőtt, férfi, ezért gyűlöli azokat, akik azzá lehetnek. Férfivá akar válni, olyan igazi tesztoszteronban tocsogó, pusztító-öldöklő, archetipikus férfivá. Csakhogy ez felvet itt egy kérdést, és azt hiszem ez a lényeg: valóban genetikailag kódolt a férfiakban a kegyetlenség és hatalomvágy (vö. fajfenntartás) vagy a neveléssel, az akaratlanul másolt mintákkal húzzuk magunkra ezt a kényszerzubbonyt? Vagy ha kitágítjuk: van-e saját akaratunk, értelmünk, vagy csak szarossegű ösztönlények vagyunk? 

Ez a kérdés, felebarátaim.

[ Engem nem lepett meg a vége. A briteknek mindig is problémáik voltak a nemi identitásukkal. Elég csak ránézni azokra a lófejű nőkre, akikért úgy odavannak, vagy a nyolcvanas évek zenekaraira :) ]

Iain Banks: Darázsgyár (Agave, 2006) fordította: Bényei Tamás

Semmi pánik, ez csak egy pénisz!

18+

Úgy gondoltam, így negyvenévesen már ideje kézbe venni…, hát valami komoly falloszológiai munkát, nem csak olyan irodalmi faszveréseket, mint Moravia, vagy Cela regényei. (Én és őkelme, Az archidonai bájdorong...)

Így aztán nekiláttam, és nem mondhatnám, hogy megbántam a dolgot, de valami jobbra számítottam. Nekem kicsit sok volt a közhelyes pszichológia és kevés a kultúrtörténet. 

Utóbbi nagyjából kimerült annak taglalásában, hogy az egyistenhívő vallásokban nevelkedő férfiak évszázadokon át szerszámukat nem ecsetnek, hanem fegyvernek használták, ezzel tartva elnyomás alatt a nőket. Pedig szegény hímek csak az elnyeletéstől való félelmüket igyekeztek kompenzálni. Fiziológia tudatlanságuk miatt a nőt pusztán edénynek tekintették, és nagyjából basztak rá, hogy jó-e neki vagy sem.

De ők sem jártak sokkal jobban, mert hitük eltiltotta őket munkaeszközük alapos megismerésétől és szabad használatától. Így aztán maradt a fantázia és annak olyan sajátos gyakorlati megvalósításai, mint pl. a boszorkányperek. Csak gondoljatok bele: az ördög fasza mindig hatalmas és acélkemény. Mi más ez, mint minden férfi vágya. (Mondjuk azzal, hogy villás és horgas már nem nagyon tudok mit kezdeni.)

És az urológia is fontosabb szerepet kapott, mint a kulturológia, de ebben legalább voltak érdekes részek. Az összes mi, miért és hogyan kérdésre megkapjuk a választ és közben gazdagabbak leszünk olyan alapvető ismeretekkel, hogy (figyelem reménybeli férfiszopránok!) a kasztrálás nem garantálja az angyali hangot, de még a vágytalanságot sem. És a vággyal együtt az erekció képessége is megmarad. (Hát, ez szívás kedves szultánok!)

Mindent összevetve: nekem, mint gyakorló pénisztulajdonosnak nem okozott különösebb mereve meglepetést, de azért sok érdekességet megtudtam belőle.

(Tudtátok például azt, hogy a pénisz el is törhet?! Na tessék, még egy dolog, ami miatt aggódhatunk!)

Bo Coolsaet: A szerelem ecsetje: a pénisz élete és munkássága (Magvető, 2000) fordította: Damokos Katalin

Sírhacc Béla, Vanicsák bácsi és Búvady

Dallos Jenő rajza

Schreiber László: Sírhacc Béla, Vanicsák bácsi és Búvady (Cartaphilus, 2002)

„Vanicsák Miklós 1912-ben született Budapesten. A Műegyetemen végzett 1936-ban. 1944-ben fogságba esett Ukrajnában, miután a menekülő németek puskatussal verték le a kezét a teherautó platójáról. 1950-ben tért haza. 1953-tól a Műegyetemen tanított, Félvezetők című tanulmánya miatt 1955-ben elbocsátották. 1957-ben két év börtönre ítélték, 1962-ben disszidált, és végül Chilében telepedett le. 1990-ben települt haza.
Sírhacc Béla 1954-ben született Budapesten. Volt figuráns, zsákhordó, könyvraktáros, kosárlabdázó, honvéd, joghallgató, reklámszövegíró és bolgárkertész. Jelenleg a Tarkabarka ÁFÉSZ anyaggazdálkodási osztályán dolgozik.
Búvady János 1963-ban született Budapesten. Iskoláit és szerelmei többnyire félbehagyta. Tizenkétéves korában türelmetlenül akart egy nőt. Magyar szövegekkel bajmolódik: olvas, ír.”
Róluk szólnak Schreiber László egypercesei. Három férfi, kis és nagy örömei és nyomorai. Jóságai és gonoszságai. Lépcsőházi filozofálásai, egy hét elteltével bevillanó frappáns válaszai.
Ajánlom mindenkinek, aki szerint a férfilélek egyszerű, mint egy faék.
Búvady (és Vanicsák bácsi, meg Sírhacc Béla is) én vagyok!

Tréfa

Sírhacc Bélába néha belebújik az ördög. Mint tegnap is.
Sírhacc a zsúfolt buszon fölmutatott egy ropogós tízezrest, és póztalanul azt kérdezte: – Kié ez?
Tíz kapaszkodón belül nyolc jelentkező akadt. Sírhacc higgadtan szemrevételezte őket, aztán visszatette zsebébe a bankót. – Csak tréfáltam – mondta szomorúan.
Lapzártakor az orvosok még küzdöttek Sírhacc Béla életért.

Úristen

Sírhacc Béla nem szokott pajtáskodó hangot megütni az Úristennel. Szemben.
A köztük lévő viszony, hogy össze voltak tegeződve, néha mégis megzavarta.
Akkor is éppen:
– Nem fájt, nem fájt, köszönöm a lekvárt – mondta Sírhacc az Úristennek, a könnyeivel küszködve. (A sajátjaival persze, nem az Úristen könnyeivel. Bár ezt nem tudhatni pontosan.)
Sírhacc tehát ezt mondta az Úristennek.
Pedig fájt.
Ami azt illet, fáj ma is.

Titokban

Sírhacc Béla már gyerekkorában szeretett magyar lenni. Úgynevezett kismagyar. Szeretett iskolás magyar is lenni, kamasz magyar is, ifjú magyar is. Úgyszólván a körülményektől függetlenül.
Tulajdonképpen mindig is így gondolt magára: Sírhacc, a magyar.
Azt azonban soha nem gondolta, hogy erről beszélni kell. Fecsegni, pofázni, szónokolni. Ezért el is határozta, hogy a szájmagyarok, a szómagyarok, a vérmagyarok, a szélsőmagyarok, a díszmagyarok és a konjunktúramagyarok között csöndesen, titkos magyarként éldegél tovább.

Hülye angolok - búr hülyék

Tom Sharpe: Kisvárosi gyilkosságok (Teleteacher, 1994) fordította: Mészáros Viktor

Régen olvastam már Tom Sharpe regényt. A kilencvenes évek közepén megjelent négy regényéből csak a Kisvárosi gyilkosságok maradt ki. Most pótoltam. (A 2005-ben megjelent két Wilt-regény is kimaradt – egyelőre.)

Tom Sharpe 1928-ban született Londonban, neves iskolákban tanult (Elmhurst, Pembroke, Cambrigde), és a Királyi Haditengerészetnél szolgált. 1951-ben Dél-Afrikába ment, ahol tanított és szociális munkát végzett egészen 1961-es kiutasításáig. Az ott szerzett élmények inspirálták a Kisvárosi gyilkosságoknak (Riotous Assembly) és folytatásának (Indecent Exposure) megírására. Hazatérése után történelmet adott elő Cambrigdeben. Az ott töltött évek tapasztalataiból született a Wilt sorozat.

Regényei keserű szatírák a gyalázatos apartheidről, az idióta oktatási rendszerről, az angol osztálytársadalomról és sznobériáról, a politikai korrektségről, a bürokráciáról, az egyházakról és általában az ostobaságról. (Éretten éretlen, Remetelét, Kertész a vártán)

Szereplői gyakran hódolnak bizarr szexuális szokásoknak. Nyelvezetük, stílusuk mindig nagyon jellemző társadalmi osztályukra. Az egymás mellett elbeszélő szereplők dialógusai rendkívül szórakozatóak.

A Kisvárosi gyilkosságok története Zuluföld fővárosában, az egykor nyüzsgő gyarmati székhelyen, Piemburgban játszódik, ami a helyőrség megszűnése óta „Fele a New York-i köztemetőnek, de kétszer olyan kihalt.” Ennek a porfészeknek a rendőrkapitánya a búr Van Heerden parancsnok, aki minden másra való alkalmatlanságával érdemelte ki ezt a helyet. Ostobaságánál már csak a legyőzött britek iránti rajongása nagyobb. Agya, amennyiben az a dolog a fejében agynak nevezhető, abszolút képtelen a gondolati absztrakcióra. Helyettese Verkramp hadnagy viszont igazi búr hazafi és inkvizítor, engesztelhetetlen gyűlölettel tekint a régi gyarmatosítók maradékára, és mindenféle koholt jelentésekkel igyekszik befeketíteni őket. A rendőrség harmadik oszlopa az alkoholista Els rendőr, aki könnyed természetességgel erőszakol meg néger nőket, és öl meg néger férfiakat.

A középszerű, de fensőséges, sosemvolt nagyságáról álmodó város nyugalmát a Van Heerden parancsnok rajongásának tárgya által elkövetett gyilkosság kavarja fel. Miss Hazelstone az egykori alkirály leszármazottja, idős és csúf, szapora nyelvű, és a gorombaság határáig udvariatlan – igazi angol hölgy. Nem mellesleg különös és mély vonzalom fűzi a gumiból készült férfiruhákhoz és a novocainhoz, valamint nagy kaliberű tűzfegyverek szükségtelenül kis távolságból való alkalmazásához. Van Heerden parancsnok megpróbálja rávenni az idős hölgyet, hogy tussolják el a gyilkosságot, és ezzel sosem látott tömeghisztériát szabadít a városra, amiben szerepet játszik Miss Hazelstone püspök öccse, egy dobermann, és a piemburgi rendőrség és igazságszolgáltatás illusztris képviselői, akik katasztrofális helyzetértékelésük miatt elkövetett hibáikat egyre újabb és újabb baklövésekkel igyekszenek jóvá tenni.

Nincs olyan, hogy normális ember. A normálisság fogalom, nem pedig állapot, nem szabad összekeverni a megfelelni vágyással.

A szó szoros értelmében gyilkos szatíra. Sírni valóan mulatságos.

Sajnos a folytatás nincs meg magyarul, pedig koránt sincs vége. Fordítók előre!
(Felhívnám még a figyelmet a könyv végén található mulatságos és reklámtörténeti jelentőségű hirdetésre, amit a kedvetekért feltöltöttem ide.)

Miss Hazelstone azt kívánta bejelenteni telefonon, hogy épp az imént lőtte agyon zulu szakácsát. Els rendőr kifogástalanul alkalmasnak bizonyult arra, hogy elintézze az ügyet, mivel rendőrtisztviselőként maga is nem egy és nem két zulu szakácsot lőtt már agyon. Ráadásul az ilyen bejelentések kezelésének megvolt a jól bejáratott módja. Els rendőr elővette a rutinszöveget.
-    Szóval egy kaffer halálát kívánja bejelenteni - nyitott.
-    Meggyilkoltam a zulu szakácsomat! - vágott vissza Miss Hazelstone.
Els nyugtatni próbálta. - Épp ezt mondom én is. Ön egy néger halálát kívánja bejelenteni.
-    Semmi ilyesmit nem kívánok! Azt mondtam magának, hogy meggyilkoltam Fivepence-t!
Els újra próbálkozott. - Pár fillér elvesztése nem számít gyilkosságnak, asszonyom.
- Fivepence a szakácsom volt!
- Egy szakács megölése sem számít gyilkosságnak, asszonyom.
-    Akkor mi számít annak? - Els rendőr kedvező helyzetértékelésének hatására foszladozni kezdett Miss Hazelstone magabiztos bizonyossága saját bűnösségében.
-    Fehér szakács megölése talán gyilkosság lehet. Nem valószínű, de lehetséges. Fekete szakácsé nem. Semmilyen körülmények között! Fekete szakács megölése önvédelem, jogos emberölés vagy hulladékeltakarítás. - Els megengedett magának egy kis kuncogást. - Az egészségügyieket próbálta már hívni?
A parancsnok előtt világos volt, hogy Els a társadalom iránti tiszteletének a maradékát is elveszítette már, ha volt benne egyáltalán valamennyi is. Odébb tolta a rendőrt, és átvette a telefont.
-    Itt van Heerden parancsnok beszél - mondta. - Úgy hallom, kis baleset történt a szakácsával.
Miss Hazelstone továbbra is kötötte az ebet a karóhoz.
-    Meggyilkoltam a zulu szakácsomat!
Van Heerden parancsnok figyelmen kívül hagyta az önvádat.
-    A házban van a holttest?
-    A holttest a pázsiton van - mondta Miss Hazelstone. A parancsnok felsóhajtott. Mindig ugyanaz! Miért nem tudnak az emberek házon belül lövöldözni a feketékre, amikor mindenki tudja, hogy odabent kell lelőni őket!
-Negyven percen belül ott leszek a Jacaranda House-nál - mondta. - És amikor odaérek, a házban fogom találni a holttestet.
-    Hát azt nem fogja! - erősködött Miss Hazelstone. – Ott fogja találni a ház mögötti pázsiton.
Van Heerden parancsnok ismét megpróbálta. – Amikor megérkezem , a házban fogom találni a holttestet. – mondta most másodjára nagyon lassan.
Miss Hazelstone nem volt elragadtatva. – Azt akarja mondani, hogy el fogom mozdítani a holttestet? – kérdezte dühösen.
A parancsnokot elképesztette az ötlet. – Szó sincs róla! – mondta. – Semmiféle kényelmetlenségnek nem kívánom kittenni önt, amellet még ujjlenyomatokat is hagyhatna rajta. Bevitetheti a szolgákkal.

Az Arkham

Grant Morrison – Dave McKean: Batman – Arkham Elmegyógyintézet (Képes Kiadó, 2008) fordította Bayer Antal 

Nemrég a Sandman képregény kapcsán szóba került az Arkham Elmegyógyintézet. Most egy olyan Batman epizódról lesz szó aminek színtere és egyben szereplője is az Arkham.

Írója a skót Grant Morrison, akinek már 17 évesen megjelentek első munkái. Huszonévesen kérte fel az amerikai DC Comics képregények írására, több szigetországi alkotóval együtt (Neil Gaiman, Alan Moore). Rajzolója pedig a festő, fényképész, kollázs készítő Dave McKean, akinek keze alól ritkán kerül ki teljes képregény, inkább címlapokat és lemezborítókat alkot.

A passiójáték két szálon fut, a múltbeli történet az intézetet megalapító Amadeus Arkham doktoré, a jelenben játszódó az intézet fellázadt lakóié és Batmané.

Arkham doktor ebben a házban élt, itt gondozta sok éven keresztül őrült anyját, aztán annak halála után elhatározta, hogy kezeltjeinek - többnyire beszámíthatatlannak ítélt gyilkosoknak - alakít ki benne intézetet. De Arkham doktor erejét és józan eszét felemésztette a házzal és elfojtott emlékeivel folytatott küzdelem. Feleségét és lányát meggyilkolta az egyik ápolt, akit Arkham valami  morbid kíváncsiságból vagy bűntudatból még fél évig kezelt, mielőtt megsütötte. Minden dilidoki dilis lesz végül?

Úgy tűnik igen. Az intézet aktuális orvosa beleőrül Arkham naplójának olvasásába, szabadon engedi az ápoltakat, akik Jokerrel az élen, az őket oda juttató Batmant követelik túszaik szabadon bocsátásáért cserébe. Megkezdődik a küzdelem Batman és az ápoltak között és nehéz eldönteni, hogy melyik oldal az őrültebb. Batman semmivel sem racionálisabb, mint ellenfelei. Ő is egy a külvilág feldolgozására képtelen figurák közül, akiknek az élet abszurd színház és benne ők a zűrzavar urai. Batman is saját gyermekkorának démonaival küzd, egyáltalán nem kételyek nélküli szuperhős, nagyon is esendő. Az Arkham tükröt tart elé, és nem szép, amit benne lát.

Az Arkham története arra figyelmeztet, hogy muszáj szembenézni saját múltbéli tetteinkkel, rémálmainkkal, tébolyunkkal. Az őrületről szól ez a történet és az őrület megzabolázásáról. Arra is választ keres, hogy mire jó a pszichiátria. Alkalmas arra, hogy meggyógyítson valakit, vagy csak arra, hogy funkcionálisan működésben tartson egy megbomlott elmét? Esetleg csak arra jó, hogy szétzúzzon egy személyiséget, ami akkor is egyedi és saját, ha beteg? Nyilván mindegyikre.

Kitűnő képrgény, a képi világa egészen fantasztikus.

„Van amikor csak az őrület tesz minket azzá amik vagyunk.” Ámen.

Három képregény - egy este

Nem volt ez teljesen véletlen. Nem csak úgy a kezembe akadtak, hanem összegyűjtöttem őket a könyvtárból, hogy egy kicsit javítsak siralmasan alacsony szintű képregényes műveltségemen. Nem tudom, hogy a csak a véletlen műve-e, vagy a magyar képregényeseknek ennyire egy srófra jár az agyuk, de a három mű gond nélkül felfűzhető ugyanazokra a fogalmakra. Városi lét, sors, szabad akarat, szorongás, félelem, megváltás …

Nocturne: Az éjszakai látogató - írta és rajzolta Csordás Dániel (Nyitott Könyvműhely, 2008)

Csordás Dániel képregényének hőse egy toronyházban él, ami alatt egy titokzatos metróállomást talál. A szerelvény, amin csak ő utazik, Necropolisba viszi, olyan útra, ahonnan még nem tért meg utazó. De ő megküzd szorongásaival, gyermekkori félelmeivel és visszatér. Megváltó lesz, Jézus és egy álomvámpír keveréke, aki megszabadítja az embereket rémálmaiktól. Ez azonban fárasztó szakma, hősünk egyre gyengül, elhanyagolja a munkáját, de szerencsére rátalál a Lányra.
Megváltás? Van, a szerelem.
Azt hiszem Csordás Dániel nem is nagyon akart történetet keríteni a rajzok köré, ami van az inkább egy látomásos vers, mint sztori. A képi világa viszont engem lenyűgözött, kidolgozott és stilizált figurák, képkockák váltják egymást, többször használ szakrális szimbólumokat, a látomásos részek pointillista (ha így kell mondani) kidolgozása tökéletesen alkalmazkodik a mondanivalóhoz. Érdekes és szép munka.

Keresők – Molnár Péter novelláját átdolgozta Peer Krisztián, rajzolta László Zsuzsi (Scolar, 2007)

Molnár Péter novelláját sajnos nem olvastam, de biztos nem véletlen, hogy a három képregény közül leginkább ennek van kidolgozott története. A történet kulcsszava a szorongás. Az álombéli események azzal veszik kezdetüket, hogy a tépelődő főhőst felkeresi a Szorongás Rt. renegát ügynöke. Az ügynök felszólítja a fiút, hogy védjen meg egy lányt a rá váró veszedelmektől, mentse ki a „szorongás erősítésben érdekelt társaságok” karmaiból. Meg is indul a keresés a kávéházak és házibulik népe között, ahol mindenki a másiktól várja a megoldást/megváltást. Minden élet elszalasztott lehetőségek tömkelege, és minden ilyen lehetőség egy-egy elágazás, egy másik élet lehetősége. „Csak a jelen pillanat létezik. A múlt ugyanolyan kusza és kibogozhatatlan, mint amennyire megfejthetetlen és szerteágazó a jövő. (…) A legapróbb döntésed is valósággá változtat egyet a számtalan lehetőség közül. És ráadásul még az sem biztos, hogy te döntesz, hiszen minden döntés végtelen számú korábbi döntés következménye.” Kapcsolataink kuszaságáról, a másik ember, sőt saját magunk megismerhetetlenségéről szól ez a történet.
Megváltás? Nincs. (Bár lehetne, egy másik emberben, a szerelemben, de a Keresők hősei nem találják meg.)
László Zsuzsi karakterei nagyon klasszak, néhány vonással is személyiséget tud adni nekik.

Spirál – írta Nikolényi Gergely, rajzolta Futaki Attila (Magvető, 2008)

A Spirál kiváló képregény – lenne. Futaki Attila hátborzongató képi világot teremt, egy szürke, borongós Budapestet, és a szenvedés megdöbbentő, fekete-fehér képeit, néhány erős vörössel. (Ha jól tudom, rá már Amerikában is felfigyeltek.) A történettel sincs különösebb baj, bár van néhány logikai gubanc, de ezeken még nagyvonalúan átsiklana az ember. A főhős egy nagyvárosi skizóval küzdő figura, aki úgy érzi, állandóan figyelik (és tényleg), rossz előérzetekkel, szorongással, feltörő emlékfoszlányokkal birkózik. Nem hisz a végzetben, a szabad akarat az ő hitvallása, ez viszont kínozza,  gyötri. Egy öreg kalapos ember (Isten? Sátán?) felajánlja neki a közönyt, hogy megszabadítja minden szenvedéstől, szenvedélytől, de a közöny végül üres emberi ronccsá teszi, akinek már nincs önálló akarata, választása, második esélye. Az ember (az első ember) csalódást okoz, nem felel meg a várakozásoknak.
Megváltás? Nincs, mert képtelen legyőzni alaptalan félelmeit.
És, hogy miért csak kiváló lenne? Azért, mert az alkotók úgy gondolták, muszáj minden képkockához valami szöveget biggyeszteni – hát rosszul sikerült. Idegesítően közhelyes mondatok sorjáznak az oldalakon, és ez kissé elrontja az élvezetet. („A szabad akarat puszta illúzió.” „Egész életemben illúziókat kergettem.” „A számlákat mindig rendezni kell.” Olykor pont az életösztön hajt a legvadabb ámokfutásba.” stb.)
Ennek ellenére ez egy jó munka.
Ajánlom mindhármat.