A hatalom nélküliek hatalma

Steve Crawshaw - John Jackson: Civil bátorság - A hatalom nélküliek hatalma (HVG, 2011. Fordította: Igaz Katalin.
[4 és fél kiló civil kurázsit kérek!]

Lehet, hogy ez a könyv csapongó, még az is lehet, hogy felületes, és az biztos, hogy kicsit patetikus. Viszont fontos. 

Fontos, hogy az emberekben időnként tudatosítsák, hogy rajtuk is múlnak dolgok. Hogy a hatalom nélkülieknek igenis van beleszólásuk a világ folyásába, és ehhez még csak hősnek sem kell lenni mindig. De van, amikor igen. 

Fontos azért is, mert nem csak a dél-amerikai, afrikai és ázsiai elnyomó rezsimek, a náci és kommunista diktatúrák ellen emel szót, hanem azokat a demokratikus államokat is kritizálja, amik alkalmanként elfelejtik, hogy ők demokráciák.

Fontos, hogy időnként megismerjük a civil kurázsi olyan megnyilvánulásait, mint az uruguayi focidrukkerekét, akik a katonai junta idején a válogatott meccseken a himnusznak csak egy sorát énekelték, azt viszont teli torokból: Tiranos temblad! – Reszkessetek zsarnokok! Tízezer embert mégsem lehet letartóztatni, és a himnusz szövegét átírni is meglehetősen kínos. 

Mint azokét a perui ellenzékiekét, akik 2000 májusában minden pénteken összegyűltek Lima főterén, hogy kimossák a perui zászlót, amihez hamarosan országszerte százezrek csatlakoztak, és öt hónap alatt elérték Fujimori elnök távozását.

Mint azokét a brit aktivistákét, akik az apartheid rendszert támogató Barclays Bank pénzfelvevő automatái fölé CSAK FEHÉREKNEK és CSAK FEKETÉKNEK feliratokat festettek, akciójukkal elérték, hogy egyre kevesebb brit pályakezdő jelentkezett a banknál, piaci részesedése 12%-ot esett, és a Barclays 1986-ban kivonult Dél-Afrikából, ami súlyos gazdasági csapást jelentett az apartheidnek.

Mint azokét a fiatalokét, akik Myanmarban úgy játszották ki a gyülekezési tilalmat, hogy a burmai kultúrában alantas lényeknek számító kutyákra aggatták a gyűlölt a katonai vezetők képeit. 

Mint azokét a német nőkét, akiknek zsidó férjeiket a nácik kénytelenek voltak szabadon engedni, mert nem engedhettek meg maguknak egy több száz „német anyából” álló tiktakozó menetet Berlinben.

Mint azét a fekete varrónőét, aki nem engedte át a helyét egy fehér férfinak a színeseknek kijelölt részen, és ezzel kirobbantotta a montgomeryi buszblokádot, és közvetve még számtalan más tiltakozó akciót a szegregált Délen.

Mint azét a 25 éves afgán nőét, aki nyilvánosan felszólította a hadurakat, hogy fejezzék be az ország tönkretételét.

Mint azét a brit jogászét, aki 1960-ban egy újságcikket olvasva eltöprengett azon, hogy Portugáliában miért zártak be két embert, akik egy kocsmában Salazar eljövendő bukására koccintottak, és ebből a töprengésből egy év alatt megszületett az Amnesty Intenational.

Mint azokét az amerikai katonai ügyészekét és tisztekét, akiket felháborított, ahogyan a hazájuk bánt a guantánamói foglyokkal, és tikos anyagokat hoztak nyilvánosságra, vállalva ezzel a meghurcoltatást.

Mint azokét a…

Van, amit Te is megtehetsz.

Mi a magyar most?

Mi a magyar most? (szerkesztette Sándor Iván. Kalligram, 2011)
[5 szar év, legalább]

Hosszú lesz, bocs.

Ez a tanulmánygyűjtemény egyfajta válasz ezekre a könyvekre ill. ezek továbbgondolása:

Mi a magyar most? (1937. szerkesztők: Fejtő Ferenc, Ignotus Pál, József Attila) Mi a magyar? (1939. szerkesztő: Szekfű Gyula) és Mi a magyar? (2005. szerkesztők: Romsics Ignác és Szegedy-Maszák Mihály)

Gyáni Gábor írása (Sorskérdések és az önmegértés nemzeti diskurzusa a globalizáció korában) a kultúra homogenizációjáról szól. Először a nemzetállamok kialakulásának folyamatában, amikor a társadalmi mobilitás erősödése az egységesülés felé hatott (és ezzel együtt járt a nemzeti integráció sürgető igénye – a nacionalizmus, mint új önmeghatározás), majd a globalizálódó világ kapcsán, amikor már a nemzeti kultúrák fölötti kultúra felé tartunk. (Ami jobbára popkultúra, bár ez sem teljesen igaz, mert tuti, hogy több magyar olvasott pl. García Márquezt, mint pl. Cserna-Szabót – és mindkét oldalon lehetne cserélgetni a neveket.) Gyáni felteszi a kérdést, van-e még értelme ma egy ilyen kérdésnek, hogy mi a magyar? Inkább módosítani kéne a hamleti felvetést: Integrálódni, or not? 

Bauer Tamás írása (Magyarok, romokon) a demokratikus értékek, és azok lebontása iránti társadalmi közömbösségről szól. Ennek a közömbösségnek okait vizsgálja közgazdászként. Több felmérésre hivatkozva megállapítja, hogy értékválasztásainkban, mentalitásunkban inkább távolodunk Európa centrumától, semmint hogy közelednénk hozzá. 

Bauer elemezése abból indul ki, hogy a szocialista rendszerben gyakorlattá vált a rendszeren kívüli jövedelemszerzés, amit praktikus okokból az állam is elfogadott, viszont ezzel hozzájárult az állammal szembeni normaszegés elfogadottságához. Sikk volt átverni az államot – és még ma is az. 

Ennivaló és hozomány*

Valuch Tibor: Magánélet Kádár János korában (Corvina, 2011)
[3 és fél Gorenje fagyasztóláda]

Jó volt, de azért mégsem olyan jó.

Aki élt már abban a korban, annak azért lehet kevés, mert ezeket az evidenciákat megtapasztalta, és az (egyébként elég bőségesen adagolt) tények helyett inkább a háttérre lenne kíváncsi, azokra az összefüggésekre, amik esetleg elkerülték a figyelmét. Én nem találtam benne ilyet.

Aki meg még nem élt akkor, annak meg azért lehet kevés, mert nem magyarázza el a szerző a számára evidens dolgokat, pl., hogy mi az a társbérlet, ágyrajáró, stb.

A képanyaga is jó, de az internetes képadatbázisok korában nem elég jó. És nem nagyon tudok mit kezdeni az olyan féloldalt betakaró képekkel, hogy vakolókanál a hetvenes évekből, fedő a hatvanas évekből. Mi van?

Valuch Tibor számtalanszor alaposabban megírta már ezt a témát, csuklóból összerak egy ilyen hetven oldalas lapozgatnivalót. Ez alapján a kötet alapján úgy tűnik, ez megint „csak” egy gyűjthető sorozat, de azért még megpróbálkozok majd egy tőlem időben távolibb darabjával is. Mondjuk a magánélet Mátyás korában szóba jöhet. Nem Rákosi, Hunyadi.

*Ezen a címen jelent meg Kalmár Melinda nagyon jó könyve a kora kádárizmus ideológiájáról. Szemérmetlen lopás, nem tagadom.

Más vélemények és idézetek a molyon.

Olcsó szabadulás helyett

György Péter (fotó: Tuba Zoltán - origo)

György Péter: Apám helyett (Magvető, 2010)

[5 identitáskereső múltbamerülés]

A 20. század második felének magyar történelmét leírhatjuk úgy, mint az elhallgatás gyakorlatát. Ezt a könyvet meg leírhatjuk úgy, mint az emlékezés, a felidézés terápiáját.

György Péter emlékezése nagyon messzire vezet. Az apja múltjába, az egész, elhallgatásoktól terhes 20. századba, és nem mellékesen önmagába. Ebben a szövegben mindvégig sajátosan keveredik az objektivitás, a tudományos megközelítés, és az egészen mély személyesség. Egy már-már kegyetlenül őszinte és fontos könyv ez. Nekem fontos.

Az apa munkaszolgálat alatt írt naplójának, a szándékosan 1944-ben felejtett emlékeinek feltárása György Péter részéről egyrészt az (új, megújuló) identitás keresése, másrészt értelmezési kísérlet a második világháború utáni Európa és Magyarország kínzó társadalmi-esztétikai kérdéseire. Mert kérdésből rengeteg van. A legfontosabb talán az, hogy megértjük-e, mi az életfeladatunk. Gy.P. szerint az apjáé az emlékezés lett volna, de ezt ő elhárította magától, ezért most neki kell megtennie. Mert az életünk (ha tetszik: sorsunk) és az apánk élete is kötelességeket ró ránk.

A Trianon árnyékában felnövő, keresztény zsidó fiú sorsa csak egy a lehetséges – egyébként nem is olyan nagy számú – sorsok közül, de neki épp ez adatott. Erre predesztinálta a származása, és erre terelték a választásai. Gyerekként lelkesedett a bécsi döntésekért, miközben a társadalom, amelynek tagja akart lenni, és tagja is volt, a zsidótörvényekkel egyre kisebb területre korlátozta őt és társait, míg végül megfosztotta őket az otthonosság érzésétől. [v.ö.: A haza, a fogalom pozitív-pszichológiai alaptartalmára redukálva: biztonság. (Jean Améry)]

György Lajos – az önrendelkezés később tévesnek bizonyuló illúziójával – úgy döntött, nem fog emlékezni, se a megtörtént eseményekre, se a származására. Döntése egybeesett az új hatalom döntésével, amelyik a származást tabunak tekintette, és igyekezett kerülni az akkor még közeli múlt traumatikus élményeinek tematizálását – Trianon, a doni katasztrófa, a zsidók deportálása; majd Rákosi, ötvenhat.

És ez így kényelmes volt mindenkinek, a rendszer (a kádári) ebből a szempontból biztonságot nyújtott. Azoknak is, akiknek egyébként politikailag nem. A cinkos hallgatás olcsó szabadulást kínált a szégyentől.

Pedig ezeket a traumatikus pontokat, kollektív szégyeneinket, fel kell tárnunk újra meg újra, minden generációban, mert különben elfekélyesednek, és mindenféle káros mítoszok táptalajai lesznek. És ezt a feltárást György Péter nagyon alaposan elvégzi, bevilágít a sebekbe, az eseménytörténet mögé néz, hatásokat kutat, mechanizmusokat vizsgál. Ha valakit untatnak benne az esztétikai fejtegetések, nyugodtan ugorja át őket. A lényeget nem fogja elveszíteni.

Szerettem volna ezt jól megírni (mert még egyszer mondom, fontos könyvnek tartom), nem sikerült. Olvassátok el, ha jó konstruktivisták vagytok. Segít majd rendszert teremteni az okok és okozatok kiismerhetetlennek látszó hálójában, ami a múltunk, és az életünk. 

A szexualitás nem magánügy

Anna Maria Sigmund A szexualitás nem magánügy - Szexualitás a Harmadik Birodalomba (Európa, 2011. Fordította Körber Ágnes, szakmailag ellenőrizte: Kalakán László)
[3 és fél Brünhilda]

(jegyzetek)

1. A Führer és a szexualitás 

Az első fejezet azt a problémakört járja körül, hogy az alapvetően aszexuális Hitler hogyan volt képes nők millióira hatni szexuális kisugárzásával, illetve, hogy milyen álláspontot foglalt el a házasságot illetően. 

A rendelkezésre álló bőséges források alapján úgy tűnik, Hitlert nem érdekelte a szex. Magánéletét tudatosan háttérbe szorította, szexuális élete távolról sem volt olyan nyitott könyv, mint pl. Mussolinié. A sejtelmesség hozzájárult a reménykedő nők reményeinek fenntartatásához, akiket viszont alapvetően lenézett. Tulajdonképpen az összes nőt. 

Másrészt paraszti pragmatizmussal tekintett mások szexuális szükségleteinek kielégítésére, és nem igazán érdekelte a női emancipáció. Családjában több önálló nő is volt. Tudomásul vette ezt, annak ellenére, hogy a hivatalos propaganda azt hirdette, a nő maradjon otthon és szüljön sok gyereket. A propaganda célja a kispolgárság megnyerése volt. 

Hitler szexualitással kapcsolatos megnyilatkozásaiban furcsán keveredik a paraszti pragmatikusság, a kispolgári szentimentalizmus, és a nagyvilági engedékenység – pillanatnyi hangulatának, vagy politikai céljainak megfelelően.

2. A nemzetiszocialista elit erkölcse 

Náci bulvár. Julius Streicher (a Der Stürmer kiadója és Frankföld gauleitere), Hermann Esser (újságíró, a 2 számú pártagkönyv birtokosa), Joseph Göbbels (propagandaminiszter és „zsugorított germán”), Heinrich Himmler (SS vezér és a többnejűség szószólója), és Robert Ley (a Német Munkafront vetője) viselt dolgai.

3. A meztelenség nem azonos a pucérkodással 

Röviden: meztelenség – igen, erotika – nem. Hogy hol a határ, azt majd ők megmondják, bár a nácik erkölcsi és esztétikai kérdésekben sosem foglaltak állást egyértelműen. 

Az elfajzott művészet – gyakorlatilag az összes modern irányzat – viszont szóba sem jöhet. 

A náci művészeteszmény a realista ábrázolás, megspékelve némi ókorral, 16-17. századi tájképfestészettel és germán paraszti romantikával.

4. Hitler gyermekei 

Az első világháború és azt követő válság a németség drasztikus fogyását eredményezte. (Ilyen megközelítésből némileg ironikus az élettér elmélet.) A nácik fontosnak tartották a társadalom állapotának felmérését, az összeírást. Két népszámlálást is tartottak (1933, 1939) 

Céljuk: sok gyerek, egységes és tiszta génállományból. (Eugenika – gyakorlatilag tenyésztés.) 

Azonban sem a propaganda, sem a kedvező gazdasági/adózási szabályok, sem az adminisztratív intézkedések nem növelik meg jelentősen a német nők szülés kedvét. 

A nácik elsőre meglepően, de tulajdonképpen logikusan, nagyon toleránsak a házasságon kívüli kapcsolatból születettekkel. Ellentétben mondjuk a Weimari Köztársaság jogi szabályozásával. 

Az abortuszt – az ő szemszögükből szintén logikusan – tiltották. Természetesen a fajorientált engedékenység itt is működött. 

1939-ben beindítják az eutanázia programot a fogyatékosok megsemmisítésre. Négy évvel korábban kezdődik egy majdnem ennyiszer emlegetett, viszont kevésbé dokumentált program, a Lebensborn, amit egy sor legenda vesz körül. Orgiákról, erőszakokról, gyerekkínzásokról szóló legendák. 

Ezek közül semmi sem igaz. A Lensborn az volt, ami: szülőotthon. Heinrich Himmler – igen, az a beteg állat, aki a koncentrációs táborokat megszervezte – hozta létre őket, és mindvégig aprólékos figyelemmel kísérte a működésüket. 

Az otthonokat az SS-feleségeknek, és a megesett árja lányoknak tartották fönn, akiknek névtelenséget garantáltak. Az arány kb. 50-50 % volt. A férjes asszonyok nem viselhették a jegygyűrűjüket, hogy kíméljék a lányanyák érzékenységét. (Az aprólékos fegyelem, ugye.) 

A programba később – a háború alatt – olyan nőket is bevontak, akik német katonától estek teherbe, pl. 2500 norvég nő szült valamelyik Lebensborn otthonban. Rájuk egyébként megtorlás várt volna. A megszállt területeken sorra hozták létre az otthonokat. A gyerekekről és lányanyákról a szülés után is gondoskodtak, figyelemmel kísérték az életüket. Összesen mintegy 12000 gyermek született a Lebensborn otthonokban, ami elég sok, viszont sokkal kevesebb, mint amire Himmler számított. A Lebensborn-ügyet vizsgáló szövetséges bíróság minden vádpont alól felmentette az ebben az ügyben bíróság elé kerülőket, ennek ellenére az ötvenes, de még a hatvanas-hetvenes években is vad találgatásoktól hemzsegő cikkek, könyvek, filmek jelentek meg a témáról. 

Messze ez a könyv legérdekesebb fejezete.

5. A homoszexuálisok „a nép élősködői” 

A homoszexuálisok üldözése nem a nácikkal kezdődött – és nem is ért véget velük. Mindenesetre a nácik indoka – hogy kivonják magukat a fajfenntartásból – nevetséges. Ennyi erővel az ötven fölötti gyermektelen embereket is lehetett volna büntetni. 

A Röhm-ügy kivesézése kerül még ebbe a fejezetbe, ami azt bizonyítja, hogy Hitlert akkor zavarták a környezetében lévő homoszexuálisok, amikor már nem látta politikai hasznukat. 

A leszbikusok nem zavarták a nácik érzékenységét. Sima női egzaltáltságnak tartották a dolgot. Azért a biztonság kedvéért klubjaikat és folyóirataikat betiltották.

6. Hallgatásba burkolva, szexuális felvilágosítás a Harmadik Birodalomban 

Ilyen nem volt, avagy egy fölösleges fejezet.

7. Szving és szex a „tiszta birodalomban” 

A szexuális bűncselekményekkel foglalkozó fejezet, beleértve a német nők hadifoglyokkal folytatott viszonyait is. Ezt is nyugodtan beépíthette volna valahova, inkább egy összefoglalás kellett volna a végére. 

Mondjuk egy ilyen: Nem volt a történelemben még egy olyan diktatúra, amely – a faj mindenek fölött álló fogalmát felhasználva – ennyire beavatkozott volna az emberek magánéletébe. A nyilvánvaló és borzalmas túlzásoktól ma már nem látszanak azok az intézkedések, amik segítettek megtörni a szexuális tabukat és a nők háttérbeszorítását Németországban. Igaz, ezek akkor is megtörténtek volna előbb-utóbb, ha Németország demokratikus állam marad. 

„A náci állam nem határozta meg mit ért erkölcsön, és nem is hozott ilyen értelmű rendelkezéseket. A hatóságok – gyakran a hajdani hagyományok alapján – önkényesen értelmezték az erkölcs fogalmát, és ugyanolyan önkényesen büntettek.”

Nem volt rossz könyv, bár sok új szempontot nem ad a Harmadik Birodalom megértéséhez. Igazán érdekes csak az első és negyedik fejezet volt, de ha valaki „Szexuális élet a Harmadik Birodalomban” címmel akar szakdolgozatot írni, akkor nélkülözhetetlen.

Egy szivart...? Kubai...

Jane Resnick: Nemzetközi szivarkalauz (Vince, 2006)
[5 cédrusfa humidor]

Nagyon klassz kis könyv. Szép is, informatív is. Nyújt némi bepillantást a dohányzás történetébe, ad praktikus tanácsokat a vásárláshoz. A legérdekesebb része azonban az, amiben végigvezet azon a többéves úton, amíg a dohánylevélből prémium szivar lesz. Kezdve a vetőmag és talaj kiválasztásánál, folytatva a levelek különböző időben történő leszedésével, és az azt követő fermentációs eljárással, érleléssel, ami egyes szivarfajtákhoz előkészített dohányoknál akár hat hónapig is tarthat. Ezek után a gondosan szétválogatott és csoportosított dohánylevelekre 1-5 éves pihenő vár mielőtt szivar lesz belőlük. Leírja a kézi gyártás folyamatát, (cáfolva azt a legendát, hogy a legjobb kubai szivarokat szűzlányok sodorják a combjaik között :) A gondos válogatást, amivel a mester összeállítja a szivarba/szivarra kerülő keveréket. A – kézzel készült – szivarokban egész hosszukon végigfutó töltelékleveleket, a borítóleveleket, amik a szivar esztétikai megjelenéséért is felelősek, valamint a két réteget egymáshoz kapcsoló összekötőleveleket. Végül egy szivar akár hat-, hét-, nyolcféle dohánylevélből is állhat. Többnyire hosszas kísérletezés előzi meg egy később sikeressé váló új márka, vagy típus piacra kerülését.

Ejt még néhány szót a könnyebben hozzáférhető és jóval olcsóbb gépi szivarokról, és az európai – főleg holland – szárazszivarokról, amik vágott dohányból készülnek, de szintén lehetnek kiváló (és állandó) minőségűek. A szerző Christian of Denmark, Schimmelpennick és a Villiger márkákat ajánlja, ez utóbbit én is meg tudom erősíteni. A kézi szivarok kiválasztása már nehezebb feladat, és mindig kaland. Az azért nagyjából megállapítható, hogy kubai, hondurasi, dominikai szivarral nem nagyon lehet melléfogni, de érdemes kísérletezni másokkal is, az utolsó szivarom pl. egy kiváló jamaikai  Macanudo volt.

Na most jól meg is kívántam egyet, a fenébe! :) Még szerencse, hogy van még egy pár kubai Montecristo corona-m otthon, és bár nem humidorban tároltam őket, még nem száradtak ki reménytelenül, egy kis párásítás után majdnem tökéletesek lesznek…

Két öreg szivar

Umberto Eco – Jean-Claude Carrière: Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől (Európa, 2010) fordította: Sajó Tamás
[4 ősnyomtatvány]

Két öreg szivar beszélget:

Észrevette már, milyen rosszul főznek itt?

Igen! És milyen kis adagokat adnak!

Igaz, hogy itt többnyire könyvekről folyik a társalgás, de ezzel a régi viccel elég jól leírható a szituáció. Két öreg szivar, két intelligens és művelt öreg szivar, elmondja, mit gondol a könyvekről az ősnyomtatványoktól az e-könyvig (Mondjuk az utóbbiról nincs sok mondanivalójuk, pedig a fülszöveg mintha ezt ígérte volna.) És ennek kapcsán olyan egyetemesebb dolgokról is szó esik, mint a kultúra lepárlásának folyamata; az új formanyelvek elsajátításának nehézségei; a megőrzés és ezzel együtt a szűrés/felejtés fontossága; a szabadság és diktatúra egymáshoz való viszonya; vagy Francesco Totti problémás kapcsolata a villanykörtékkel.

Hát igen, elég gyakran elkalandoznak az urak, de nem baj, mert olyankor a legszórakoztatóbbak, még úgy is, hogy időnként ordas nagy baromságokat beszélnek, de szerencsére az öniróniájukat nem hagyták a több tízezer kötetes magánkönyvtárukban. (A jó édes anyukájukat!)

Szóval szerintük azon kívül, hogy minden túl gyorsan változik, és ebben igazat kell adnom nekik, rendben vannak a dolgok. Az emberek egyre többet olvasnak, vagy legalábbis egyre többet forognak könyvek körül, és a könyvvel valami olyan tökéletességet talált fel az emberiség, mint a kerék, amin még jó ideig nincs értelme változtatni.

Ezzel együtt, lehet, hogy eltűnnek majd a könyvek, mint ahogy eltűntek az agyagtáblák, a papirusztekercsek, a pergamenre írt volumenek, és a kézírásos kódexek is az évszázadok alatt. Két dolog viszont nem tűnt el: a tudás rögzítésnek igénye, és képzeletünk, szellemünk megosztásának vágya.

Koszovó 1000 nap után

fotó: Thomas Sjørup

Ez a könyv elfogult, de nem rovom fel hibájául. Szinte természetes, hogy az. Egy polgárháborúban lehetetlen semlegesnek maradni. Szandelszky Béla 1998-99-ben készítette az első fotósorozatot Koszovóban, amikor az albánok elleni megtorlóhadjárat a tetőpontjára ért. Gondolom ösztönösen a pártjukra állt. Bár a kép természetesen nem fekete-fehér.

[kép: Sárba keveredő vér és cipőjüket veszetett, halott lábak.]

2002-ben tért vissza Koszovóba Trencsényi Klára újságíróval, hogy felkeresse a korábban lefényképezett embereket, ha még életben vannak. Ebből született a könyv: fotó-párok, és interjúk gyűjteménye.

[kép: Egy katona sír a parancsnoka temetésén. Beesett, borostás arc, vörös szemek. – A másik fotón mintha nem is ugyanaz a férfi lenne. A legkisebb gyermeke bölcsőjére támaszkodva ül. Ő Xhafer Kadiri.]

Ahhoz, hogy megértsük ezt a könyvet, nem árt kicsit belenézni Koszovó történetébe. Nem akarok Ádámig visszamenni, elég lesz a 12. századig. Ekkor került Koszovó először szerb fennhatóság alá. A 13. században ez volt a szerb világi és egyházi hatalom központja. Innen ered a szerbek spirituális ragaszkodása a területhez. 1455-ben teljesen török fennhatóság alá került. A muszlim fennhatóság idején az addig döntően szláv-keresztény lakosságot nagyrészt török-albán népesség váltotta föl. A 19. században itt is megjelent a nacionalizmus (az albán), de Szerbia is igényt tartott a területre. Végül az első balkán háborút (1912) követő londoni béke Koszovót Szerbiához csatolta. A második világháború alatt Albánia része lett, olasz, majd német megszállás alatt állt.

[kép: Nerxhivane Azizi az UÇK ápolónője egyenruhában, gyertyafénynél olvassa a Kosova című újságot. A másik oldalon ugyanő azokat a fényképeket nézegeti, amiket a Racak faluban lemészárolt negyvenöt albánról készített, és amik megjárták a nemzetközi bíróságot Milošević perében.]

A háború után ismét Szerbia (és Jugoszlávia) része lett Koszovó. 1963-ban autonóm státuszt kapott, amit 1974-ben kiterjesztettek, csaknem a tagköztársaságokkal egyenlő jogköröket kapott a koszovói kormányzat, de továbbra is része volt Szerbiának. A helyi és tartományi közigazgatás nagyrészt az albánok kezébe került. Erre az időszakra esik az ún. „demográfiai háború”. A magasabb születési arányszámmal bíró albán lakosság elkezdte kiszorítani a szerbeket Koszovóból. Ekkor már a lakosság 90%-át tették ki az albánok. Sokszor csillagászati összegekért felvásárolták a szerb ingatlanokat, mondhatni, hogy tudatos kiszorítás zajlott. Ennek ellenére az albánok többsége másodrendű állampolgárként érezte magát Jugoszláviában. Nem ok nélkül.

[kép: Antigona Fazliu az UÇK katonája. Egy csomó férfi előtt áll, éppen a haját igazítja, arcára ráesik a fény. A másik képen egy fejfa: Antigona Fazliu 1979-1999]

Tito halála után nem sokkal zavargások törtek ki Pristinában. Független Koszovót követeltek az albánok. A szerbek elnyomással és erőszakkal válaszoltak, ami csak megerősítette a szeparatista mozgalmat. A spirál elindult, nem volt megállás. Hatalomra kerülése után Milošević tudatosan rájátszott a szerb nacionalizmusra, tovább mérgesítve a helyzetet. 1989-ben megvonta Koszovótól az autonómiát. Többek között ezért alakult meg az UÇK (Koszovói Felszabadítási Hadsereg), amely útzárakkal, rendőri és civil célpontok elleni terrorakciókkal válaszolt a szerb lépésekre. A viszontválasz a kilencvenes évek végén tetőző szerb rendőri-katonai akciók sora volt, ami már nemzetközi figyelmet irányított a térségre. Majdnem sikerült tető alá hozni egy ENSZ megállapodást, de az utolsó pillanatban a szerbek számára elfogadhatatlan feltételek kerültek bele (Appendix B), ezért meghiúsult az egyezmény. Ez után kezdte bombázni a NATO és az USA Szerbiát. Erre ENSZ felhatalmazásuk nem volt, az orosz vétó miatt, de elítélni sem tudták őket, az amerikai vétó miatt. A beavatkozás nem hozta meg a kívánt eredményeket, csak fokozódott az etnikai tisztogatás, előbb a szerbek részéről, majd a szerb csapatok kivonása után az albánokéról. A szerb lakosság nagyobb része elhagyta Koszovót.

[kép: Egy egész albán falu vonul a macedón határ felé. A gyerekeket és az öregeket hátukon viszik a férfiak. Nincs náluk semmi holmi.]

1999 júniusában ENSZ fennhatóság és NATO felügyelet alá került Koszovó, de az etnikai alapú konfliktusoknak nem sikerült véget vetni. A legrosszabb év 2004 volt. Hosszas politikai alkudozás után 2008 februárjában Koszovó kikiáltotta függetlenségét, amit még ma sem ismer el mindenki, vagy csak részben ismeri el.

[kép: Egy öt éves kislány áll a lerombolt házuk előtt. Leírhatatlan, ami a szemében van.]

Döbbenetes és megrázó könyv.

Szandelszky Béla – Trencsényi Klára: Egy elfeledett történet: Koszovó 1000 nap után (Budapest Week Publ., 2002)

Cserno bili

Stolmár Aladár szerint a katasztrófa – durván leegyszerűsítve – egy túlságosan elnyújtott reaktorleállítási művelet (közben szóltak fentről, hogy kellene még energia, elvtársak, ne kapcsolgassák azt a kurva reaktort) és egy ezzel egyszerre végrehajtott biztonsági gyakorlat (valami szivattyúk leállítása) miatt történt meg.

De ez csak a közvetlen kiváltó ok volt. A bajt a konstrukció hibája okozta. Egyrészt a cirkónium – vízgőz reakció, ami nagy mennyiségű hidrogént termelt (ha jól értettem), és ez, a levegővel keveredve durranógázt hozott létre, ami kiváltotta a robbanást. Másrészt az RBMK (Nagy Teljesítményű Csöves Reaktor) tervezési hibái. 

Az RBMK reaktor hadi fejlesztés volt, és annak idején a hadsereg is üzemeltette azokat. Atomtudósok már a hatvanas években úgy gondolták, hogy ilyen típusú reaktorokat nem lenne szabad üzemeltetni, mert a reaktorok nincsenek hermetikusan elzárva. Egyszerűen túl nagy a cucc, nem lehet köré megépíteni az ún. harmadik védővonalnak számító, egy esetleges balesetnél a teljes fellépő nyomásnak ellenálló épületet. A rossz hír az, hogy még ma is működnek ilyen reaktorok. Jó hír nincs ezzel kapcsolatban.

Stolmár szerint nem csak a csernobili katasztrófát okozta a cirkónium – vízgőz reakció, hanem az 1979-es harrisburgi balesetet is, sőt az összes komolyabb üzemzavar e miatt lépett fel. Ez, Stolmár szerint, szakmai berkekben köztudott, megoldás is lenne a problémára, de a szén-olaj lobbi érdekelt az atomenergiától való félelem fenntartásában, ezért nem derült még ki, vagy legalábbis nem jutott még el a nagy nyilvánossághoz.

Ennyit sikerült kimazsoláznom a kicsit zavaros, magyarázat nélkül maradó szakzsargonnal alaposan megterhelt, nagyarcú szövegből. Nem kizárt, hogy nekem is lenne ekkora arcom, ha én lennék az első (vagy második) atomerőmű-mérnök (vagy mi a bánat) Magyarországon, de akkor is idegesített. Sikerült minden és mindenkit belekevernie a szövegbe. A reykjavíki csúcsot, Katynt, 56-ot; Reagant, Gorbacsovot, Jelcint, őket ráadásul úgy, mintha a tenyeréből fogyasztották volna a savanyú uborkát a vodkához. Kicsit kevesebb önfényezés és több információ, néhány jegyzet, kicsit kidolgozottabb szöveg jobb lett volna.

Stolmár Aladár: Az én Csernobilom: Mi a gond az atomerőművekkel (Silenos, 2009)

A könyvet köszönöm a Silenosnak!

A betyárját!

A fogadós már messziről látja a pusztán lovagló magányos férfit. Tudja, hogy ő az, csak ő lehet, a Legény, akinek még a nevét sem szabad kimondani. Így csak az ő lova lép, csak az ő puskáján csillan meg így a napfény. Mire a Legény belép az ajtón, már az asztalon várja az étel, meg egy kupa bor. Az arcokon alázatos mosoly.

A combján még ott a ló melege, az ujján a ravasz bizsergése. Egyik kezét a kupára fonja, másikat a fogadós lányának derekára. Jóízűt iszik, kipödri bajszát, cifra szűrét a sarokba hajítja, a sarokba hajítja, a sarokba hajítja…

Jaj, ne már! Valaki megkarcolta a Rózsa Sándor visszatért. Na, akkor ennyit a betyárromantikáról!

Hiába na, az ember csak meghallja ezeket a neveket: Veszelka Imre, Angyal Bandi, Vidróczki Márton, Zöld Marci, Sobri Jóska, Savanyú Jóska, na és a Macsvánszky Maxim és máris meglódul a képzelete.

Pedig a betyárokról máig élő Robin Hood-képnek nincs túl sok köze a valósághoz. Hogy miért alakult ez így? Nagyrész azért, mert már a kortárs ponyvairodalom, a pesti kávéházakban ülő firkászok legendát fabrikáltak köréjük, ami lassan elnyomta az élő szájhagyományt, a népi emlékezetet. De ludas benne a szocialista történetírás is, amely többnyire lovon száguldozó, erdőben bujkáló Marx Károlyként ábrázolta a betyárokat, holott ezek nem jótevő hősök voltak, hanem felfegyverzett, erkölcsi skrupulusok nélküli haramiák.

Válogatás nélkül raboltak, akinek volt attól elvettek. Gyilkoltak, olykor egymást is. Voltak köztük nemesi származású kalandorok, mint Angyal Bandi, nyomorgó szegénylegények, és vérengző szociopaták, mint Bajdor János. Életük többnyire bujdosás volt, olyan szállásokon, ahová csak szívességből nem esett be az eső. Kevesen tudtak kitérni a törvény elől, többnyire megfogták, és börtönbe vagy bitóra vonszolták őket, de sokan haltak meg tűzharcban, vagy lőtték meg magukat kilátástalan helyzetükben. Na tessék, csak visszalopakodik az a romantika!

Kedvemre való a téma, de nem voltam elégedett a könyvvel. Csak sorjáznak egymás után az életrajzok, de nincs semmi, ami összekapcsolja őket. Nem ad átfogó képet a betyárságról, nincsenek okok és következmények. Annyira csak a tényekhez ragaszkodik, hogy néha olyan érzésem volt, egy rendőrségi szóvivőt hallgatok.

Végül, ízelítőnek, álljon itt a leghíresebb betyár nem egészen tipikus életének vázlata:

Rózsa Sándor Röszkén született, 1813-ban. Iskolába nem járt, írni-olvasni nem tudott. Apját lólopás miatt felakasztották. (Vagy nem.) Huszonhárom éves volt, amikor először elítélték. Megszökött a börtönből. 1848-ban amnesztiát kapott Kossuth Lajostól, azzal a feltétellel, hogy csapatával harcol a szerbek ellen. Kezdetben vitézül küzdöttek, hamarosan azonban többet törődtek már a fosztogatással. Ennek ellenére nimbusza megmaradt a későbbiekben is. A császári rendőrség sokáig hiába kereste, lefogták feleségét és gyerekeit is. Végül 1857-ben került kézre, akkori bújtatója adta föl. 1859-ben halálra ítélték, de kivégezni nem merték, nem akartak mítoszt faragni belőle. Kuffsteinba szállították és „turistalátványosságként” mutogatták a mogorva betyárt. 1868-ban egyéni amnesztiával szabadult, és ott folytatta, ahol abbahagyta. Ismét megfogták, ismét halálra ítélték, és ismét megkegyelmeztek neki. A szamosújvári börtönbe zárták, ahol haláig szabómesterként dolgozott.

Fejét szeszbe tették, és Pestre küldték, ahol a vizsgálat „semmilyen gonosztevőre valló antropológiai jegyet nem talált rajta”. A koponya, állítólag, még az 1940-es években is meg volt a Kórbonctani Intézetben.

Bár mindig tagadta, a periratok szerint legalább egy tucat embert gyilkolt meg.

Szentesi Zöldi László: Nagy magyar betyárkönyv (Méry Ratio, 2009)

Mit szaglászik itt?

A szaglás az olyan gyanús. - Mit szaglászik itt?
Meg olyan állatias is. Ha igazán érezni akarod a szagokat, négykézlábra kell állnod, mert a legtöbb a talajhoz közel jobban érezhető.
Meg lesajnált is. Állítólag, mióta felegyenesedve járunk nincs is szükség rá, mert mindent remekül látunk. Hátrafelé is mi?
Platón azért kárhoztatta, mert elgyengíti az embert. A bujaság, a testi vágy érzékszervének tartotta. Később egyszerűen gusztustalannak találták a szagokat, és lehet, hogy a kortársak szaga indokolta is ezt, mindenesetre a szaglás kutatása is sokat váratott magára a fennálló averziók miatt. Pedig a szagok körülvették már az ősembert is, de még milyenek, te jó ég! A középkori városok csatorna – szemét – rothadás – ember bűzéről már ne is beszéljünk.
A szaglás körüli miazmás ködöt végül épp a miazmák kezdték eloszlatni. A 18. századtól az orvosok egyre többet foglalkoztak a rossz levegővel, az ártó kipárolgásokkal, megkezdődött a szagok kutatása, de csak a 19. század végére vált általános meggyőződéssé, hogy nem a rossz szagú levegő ártalmas az egészségre, hanem az illatos vagy szagtalan környezetben is előforduló kórokozók. Mindenesetre a bűz évszázadait lassan felváltották az illatok.
A szagok és a szaglás kutatása a már meglévő lelkesedés ellenére is nehezen haladt. A szagokat nehéz befogni, porciózni, tárolni és így kutatásra alkalmassá tenni. A szagok érzékelése hatalmas egyéni különbségeket mutat, míg látni, többnyire, ugyanazt látják az emberek. Az érzékelés intenzitásán kívül nagy különbség van még a szagok minőségének megítélésében is. (Például vannak olyan emberek, aki szerint a fővő kelkáposztának illata van.) A szagérzetek nyelvi kifejezése is problémás. Nehéz egységes szagterminológiát kialakítani. A szaglás sokkal szorosabb kapcsolatban áll az agy ősi részeivel, a limbikus rendszerrel és agytörzzsel, mint a neokortex-szel. Ebből is adódik, hogy inkább az érzelmekre, mint az értelemre hat. Tudat alatt viszont gyakran befolyásolják viselkedésünket a különböző szagingerek.
Ebben a könyvben alaposan körüljárják a szaglás fiziológiáját, a szagok felosztási lehetőségeit, az emlékezetre és viselkedésre gyakorolt hatásait, az életkorral változó szagérzékenységet, valamint a szaglással kapcsolatos betegségeket. Mindezt élvezetes, de tudományos stílusban
Szagoljatok bele, érdemes.

Vroon - Van Amerongen - De Vries: A rejtett csábító: a szaglás pszichológiája (Korona, 2005) fordította: Varga Orsolya, a magyar kiadást szerkesztette: Olcsai Éva

Semmi pánik, ez csak egy pénisz!

18+

Úgy gondoltam, így negyvenévesen már ideje kézbe venni…, hát valami komoly falloszológiai munkát, nem csak olyan irodalmi faszveréseket, mint Moravia, vagy Cela regényei. (Én és őkelme, Az archidonai bájdorong...)

Így aztán nekiláttam, és nem mondhatnám, hogy megbántam a dolgot, de valami jobbra számítottam. Nekem kicsit sok volt a közhelyes pszichológia és kevés a kultúrtörténet. 

Utóbbi nagyjából kimerült annak taglalásában, hogy az egyistenhívő vallásokban nevelkedő férfiak évszázadokon át szerszámukat nem ecsetnek, hanem fegyvernek használták, ezzel tartva elnyomás alatt a nőket. Pedig szegény hímek csak az elnyeletéstől való félelmüket igyekeztek kompenzálni. Fiziológia tudatlanságuk miatt a nőt pusztán edénynek tekintették, és nagyjából basztak rá, hogy jó-e neki vagy sem.

De ők sem jártak sokkal jobban, mert hitük eltiltotta őket munkaeszközük alapos megismerésétől és szabad használatától. Így aztán maradt a fantázia és annak olyan sajátos gyakorlati megvalósításai, mint pl. a boszorkányperek. Csak gondoljatok bele: az ördög fasza mindig hatalmas és acélkemény. Mi más ez, mint minden férfi vágya. (Mondjuk azzal, hogy villás és horgas már nem nagyon tudok mit kezdeni.)

És az urológia is fontosabb szerepet kapott, mint a kulturológia, de ebben legalább voltak érdekes részek. Az összes mi, miért és hogyan kérdésre megkapjuk a választ és közben gazdagabbak leszünk olyan alapvető ismeretekkel, hogy (figyelem reménybeli férfiszopránok!) a kasztrálás nem garantálja az angyali hangot, de még a vágytalanságot sem. És a vággyal együtt az erekció képessége is megmarad. (Hát, ez szívás kedves szultánok!)

Mindent összevetve: nekem, mint gyakorló pénisztulajdonosnak nem okozott különösebb mereve meglepetést, de azért sok érdekességet megtudtam belőle.

(Tudtátok például azt, hogy a pénisz el is törhet?! Na tessék, még egy dolog, ami miatt aggódhatunk!)

Bo Coolsaet: A szerelem ecsetje: a pénisz élete és munkássága (Magvető, 2000) fordította: Damokos Katalin

Trianon-legendák

Úgy gondolom, a történészszakma a Trianonnal szemben fennálló tartozását nagyjából kiegyenlítette a Ziedler Miklós szerkesztésében megjelent nagy Trianon könyvvel.
Ehhez képest Ablonczy Balázs könyve csak érdekes, „szórakoztató” adalék a Trianont körülvevő legendákról. (az Apponyi beszéd, Clemenceau utálatos magyar menye, szabadkőműves összeesküvés, felkészületlen szakértők, stb, stb.) Valamint rövid és velős összefoglalása saját nézeteinek, amik kb. megfelelnek a mainstream történészi szemléletnek. Külön kiemelve azt, hogy Magyarország képviselőit több mint egy évig meg sem hívták a békekonferenciára, amelyen a magyar kérdés egyébként is csak ötöd-hatodrangú ügyként szerepelt.

Innentől már nem a könyvről lesz szó, hanem arról, ami eszembe jutott olvasás közben, akit nem érdekel, lapozhat a következő bejegyzésre. Sisakot fel!

Szóval. Eléggé idegesít engem ez a nagy-magyarországos matrica, póló, kulcstartó, nyaklánc, övcsat, mifene áradat. Olykor szívesen megkérdezném az ezeket viselő honfitársaimat, hogy mennyire vannak tisztában az események hátterével, a Trianonnal kapcsolatos faktumokkal. Tudják-e, mi történt, vagy csak az a tudat, az az érzés van meg, hogy valami nagy-nagy igazságtalanság esett meg velünk.
A Trianonról való gondolkodás még mindig a veszteség feldolgozatlanságáról szól. Erre a társadalmi szintű gyászmunkára sem a két világháború közötti közgondolkodást meghatározó „Mindent vissza!” faékszerű egyszerűsége nem volt alkalmas, sem a Kádár-korszak hivatalos hallgatása. A rendszerváltás óta pedig – csúnyán általánosítva – a jobboldal kisajátítja Trianont, mint egy dédelgethető, és bármikor csaknem bármire felhasználható sérelmet, ami szintén lehetetlenné teszi a normális társadalmi feldolgozást.
Véleményem szerint kutatni, és beszélni róla, és tanítani fontos, de a sérelmi politikán ideje lenne túllépni, és semmiképpen nem szabadna összekapcsolni a határon túli magyarok ügyét Trianonnal.
A történelmet a győztesek írják, és a határokat is ők rajzolják. Ezeknek megváltoztatására évszázadokon keresztül csak újabb háborúkkal volt lehetőség, de én hiszem, hogy ez már nem így van. Hogy létezik a vesztesek történelme is, és hogy ezek a határok hamarosan csak papíron léteznek majd.

Ablonczy Balázs: Trianon-legendák (Jaffa, 2010)

Mindenütt hódit

Mindenütt hódit. reklám a Nagy Háborúban, 1914-1918 (MKVM, 2009) 

„MINUTA tea kivonat teljesen kész, cukor és rummal. Tábori csomagolásban is, mindenütt kapható.”
„SZANITÉC tetűpor. Legjobb óvszer kiütéses tífusz ellen. Kapható minden patikában és drogáriában. Tábori csomag (csak címet kell ráírni) 1 korona.”
„Mondd, mennyit jegyeztél a hadikölcsönre fölösleges pénzedből és megmondom, szereted-e hazádat.”
„Az elesett hősök özvegyei és árvái és a háború rokkantjai javára megalkotjuk a Nemzeti Áldozatkészség Szobrát. A szobor favázát a magyar nemzet borítja be az áldozatkészség fémpikkelyeivel. Váltsuk meg mindannyian legalább 2 koronával a nevünkkel ellátott fémpikkelyt a  Nemzeti Áldozatkészség Szobra végrehajtó bizottságánál: Budapest Képviselőház. Telefon: 46-99.”
„Imádkozik a király. Őfelsége I. Ferenc József legmagasabb hozzájárulásával és elismerésével készült filmdráma, 4 felvonásban, kizárólagos joggal, a Mozgóképotthonban.”
„Eredeti filmfelvételek az összes harcterekről, repülőinkről, és tengerészetünkről! Előadhatók családi körben, iskolákban, egyletekben, stb. stb. Tanulságos és nevelő hatású ifjúságunkra nézve, maradandó, élő bizonyítékai a mai nagy és nehéz időknek.”
„HŐSÖK SÖRE. A legnemesebb nyersanyagokból saját módszerünk szerint készült ezen Idénysörünk első megjelenése összeesik a világháború idejével, melynek történetébe lángoló betűkkel írták be a magyar nevet a mi hős katonáink. (…) Vitéz katonáinkra gondoltunk mi is, amikor ezen gyártmányunknak ezt a nevet adtuk Hősök Söre. Fővárosi Serfőző R.t. Kőbányán”
„Hazafiúi szükségleti és megemlékezési ékszertárgyak domború kivitelben. (…) J.és A. Zirner ékszerészek, órás és hadióra szállítok.”
„HADSEREGÜNKNEK FÉM KELL! Hadifémek beváltása tiszta nikkel, vörösréz, sárgaréz sürgősen kell a tölténygyártáshoz. A beváltás hatóságilag megállapított árakon készpénz fizetés ellenében történik.”
„Réz mozsarait rekvirálni fogják! Gondoskodjék már most megfelelő higiénikus mozsarakról. Legszebb háborús emlék!”
„Az Unicum gyomorerősítő likőrt a háború alatt a hadsereg részére lapos palackokban is forgalomba hozták Zwack J. és Társai cs. és kir. udvari szállítók, likőrgyárosok.”
„PANAX PASTA. Láb és általában a test izzadása ellen. Valamennyi állam hadseregénél használják a Panax Pastát.”
„Nagy öröme a katonának, ha csomagot kap hazulról, de még nagyobb az öröme, ha DIANA sósborszesz is van benne, amit belsőleg-külsőleg egyaránt eredménnyel használhat minden bajnál.”
„Auguszta Hajó. A Nemzet Háza rokkant katonák otthona javára. Sétahajózás a Dunán.”
„Rokkant és lábadozó katonák műhelyeiben készülnek a legmegfelelőbb karácsonyi ajándékok. Gyermekjátékok, dísztárgyak.”
„LÖVÉSZÁROK a Pasaréten. Megtekinthető egész napon át. Megnyílik augusztus első napjaiban!”
„Megjelent! MAGYAR HŐSÖK. A Pesti Napló új ajándék albuma előfizetőinek.”
„Mozgatható emberi műszemek. Készítő: Hatschek Béla Bpest, VII., Munkás-utca 4. fldsz. 2.”
„Készüljön fel az általános békére, hirdessen tehát Az Üzletben.”

Berlin regénye

Daniel Vernet: Berlin regénye (General Press, 2010) fordította: Kádár Krisztina) 

Ez nem egészen az volt, amit vártam, de nem volt rossz. Igaz, jó sem. Valami városéletrajzra számítottam, ehelyett egy igencsak könnyített Németország történetet kaptam.
Vernet politikai újságíró, a Le Monde munkatársa, egy rakás könyvvel a háta mögött. Stílusa gördülékeny és szórakoztató, bár kissé csapongó. Megállapításai szerintem találóak, ennek ellenére hiányérzetem van.Ügyes húzás, hogy Berlin történetének jelentősebb korszakait egy-egy személy élete köré csoportosítja, csak sajnos ezt nem viszi végig következetesen.
Gyorsan átszáguldunk Berlin korai évszázadain, egészen a 19.-ig. Ami részben indokolt is, mert Berlin csak Poroszország megerősödése után válik Európa egyik meghatározó városává. A jelentősebb múlttal rendelkező német városok szemében azonban ekkor is történelmi érzék és hagyományok nélküli betolakodónak számít. Berlin viszonylag késői alapítású város, csak 1307-ben egyesül két kisebb település, és bár évszázadokig a brandenburgiak majd a poroszok fővárosa, csak a19. században válik valódi nagyvárossá. A középkorban Berlin éli a kisvárosok életét, politikai és valódi csatározásokkal, vallásháborúkkal, járványokkal, pogromokkal. A szokásos ügymenet. A várost a Hollandiában nevelkedett, kálvinista Figyes Vilmos (1640-88) rázza majd gatyába, és innen kezdődik Berlin felemelkedése. Kapunk néhány jó sztorit az egymást váltó Frigyesekről, Vilmosokról és Frigyes Vilmosokról, meg pl. arról, hogy miért Kurfürstendamm a Kurfürstendamm. Na ilyenből kellett volna több, hogy jobban élvezzem.
Végigmasírozunk a porosz kaszárnyaváros utcáin, átcsattogunk a német egyesítési háborúkon, hogy megérkezzünk a „vidéki” Németország által gyanakodva figyelt kozmopolita és mondén Berlinbe, a 20. század 20-as éveinek, nagyrészt a zsidó művészeknek köszönhető, virágkorába. Innentől lesz érdekesebb. A 20. századot Rosa Luxemburg, Walther Rathenau, Marlene Dietrich, Albert Speer, és Willy Brandt személyén keresztül mutatja be. Izgalmas névsor, igaz? Vernet átevez velünk a század eleji pezsgésen, a barna szaron, a vörös szószon, hogy végül eljussunk az újraegyesített, náci és kommunista múltjával birkózó, önmagát újra meghatározó Berlinbe. De ha Berlin jó valamiben, akkor a megújulásban az.

Budapest – túl jón és rosszon

Gyáni Gábor: Budapest – túl jón és rosszon: A nagyvárosi múlt mint tapasztalat (Napvilág Kiadó, 2008)

Aki időnként átkattint a másik blogomra, az tudja, hogy érdekel a várostörténet, ezért tulajdonképpen meglepő, hogy nem volt még ilyen tárgyú könyvajánlás ezen a blogon.

Gyáni Gábor – akinek szakterülete a 19-20. század város- és társadalomtörténet, valamint a történetírás elmélete és módszertana, és akinek könyvei rendszeresen szerepelnek a különféle egyetemek kötelezőirodalom listáin – új könyvében folyóiratokban ill. tanulmánykötetekben már publikált írásait fűzi egymáshoz. Hogy ez mennyire jó ötlet azon lehetne vitatkozni. Én biztosan máshogy szerkesztettem volna a kötetet, de ez most mindegy. Megpróbálom röviden vázolni, mik a kötet központi gondolatai, természetesen eléggé leegyszerűsítve, és jóval kevesebb terminus technikust használva az eredeti szövegnél.

A modernitás korában, az iparosítással és urbanizációval átalakult a munka- és lakóhely kapcsolata, megváltoztak a közösségi érintkezés módjai. Átalakult az emberek tér- és időérzékelése, az addig megszokott egymásutániság helyébe az egyidejűség és egymásmellettiség lépett, megváltozott az embert körülvevő tér struktúrája. Ezek az új benyomások tapasztalattá válva új fajta identitást hoztak létre, ami a modern nagyvárosi polgárban öltött testet. A virtigli városlakó a flaneur (~kószáló, Walter Benjamin kifejezése) nézőpontjából látja a várost, ami mintegy neki teremtetett, ő az, aki igazán élvezni tudja a városi létet. De a túl sok inger fásultsághoz is vezethet, ami egyben védekezés is az emberi kapcsolatok piaci elvek szerinti átrendeződésével szemben. (Georg Simmel)

Persze a nagyváros már a 19. században sem volt homogén egész, polgári és proletár részekre oszlott, amik további mikroterekre bomlottak. És a proletárok ritkán flangáltak. (Térbeli fordulat és várostörténet)

Ami Budapestet illeti, az 1873-as városegyesítés – Pest, Buda és Óbuda – adta az első nagyobb lökést a nagyvárossá fejlődéshez. Az egyesítés gondolata nem volt új keletű, már Széchenyi felvetette a Világban jó ötven évvel korábban. És nem volt előzmény nélküli sem, kisebb közigazgatási, gazdasági és jogi lépések korábban is történtek az egyesítés felé. Budapest a többi magyar városnál nagyobb autonómiát élvezett, széles önkormányzati jogkörrel rendelkezett, kivéve építésügyi és rendőrhatósági területen, ami azonban kedvezőnek is tekinthető. Gondoljunk csak az állami pénzekre! A mesterségesen létrehozott fővárosnak (vö. Pozsony kiemelkedő szerepével a 19. században) sok hiányossága volt, ezeket sietve kellett pótolni: intézmények, épületek, infrastruktúra, közművesítés. A Közmunkatanácson keresztül erre jelentős állami források álltak rendelkezésre.

A következő jelentős lökést a székesfővárosi rang elnyerése (1892) – ez Béccsel való egyenjogúságot jelentett -, és a millenniumi ünnepségsorozat (1896) adta a fejlődésnek. A századfordulóra a kereskedőváros Pest, a mezőváros Óbuda és a rezidenciális Buda fokozatosan iparvárossá alakult. Elképesztő gazdasági pörgés jellemezte a korszakot, ami nemzetközi ipari és nemzeti pénzügyi központtá tette Budapestet. Az állami szubvenciók és banki hitelek nemcsak az ipari fejlődést élénkítették föl, hanem a magánépítkezéseknek (bérházak) is lendületet adtak.

A gazdaság szerkezeti változásai miatt átalakult a társadalmi/foglalkoztatási szerkezet, nőt a polarizáció, és ezzel egy időben gyorsan növekedett a népesség. A főváros népessége – köszönhetően már a török utáni betelepítéseknek is – etnikailag és felekezetileg sokszínű volt, de gyorsan asszimilálódott. A budapesti magyar identitás kialakulásához hozzájárult 1848 nemzetalapítási láza, a városalapítás lendülete, a magyar nyelvű oktatás fejlődése, a kulturális és tudományos élet fellendülése (társaságok), a közgyűjtemények és a sajtó látványos fejlődése. Ettől függetlenül megmaradt némi megosztottság Buda és Pest között, amit az is jelez, hogy a Lánchídon 1918-ig hídvámot kellett fizetni. (Az egyesített főváros nagyvárossá fejlődése)

A további fejezetek jobbára a város érzékeléséről, megtapasztalásáról és bemutatásáról szólnak. A városértékeléseknek Carl Schorske nyomán három nagy ágát szokták elkülöníteni, ezeket most az egyszerűség kedvéért nevezzük 1. erényes városnak, 2. bűnös városnak és 3. semmibe vett városnak. Az erény ebben az értelemben az alkotó tevékenységek szabad érvényesülését jelenti. Budapest kortársi értékeléseire az 1910-es évekig ez volt jellemző, mondhatni ez volt a „hivatalos álláspont”. De a tízes években már látszottak azok a hibák, amiket a túlságosan szabadjára engedett fejlődés okozott. Erre volt válasz egyrészt a reform liberalizmus (Bárczy-féle reformok), másrészt a nacionalista (ami egészen más nacionalizmus, mint a 19. századi) alapú városkritika felerősödése. Ez utóbbi, főleg 1918 után, egyre inkább a bűn pluralista, kozmopolita városaként láttatja Budapestet. A két világháború között az egyik táborhoz sem húzó, identitásválságba kerülő gondolkodók közül sokan jutottak arra a következtetésre, hogy a város semmibe vehető, túl van jón és rosszon. (Modernitás, modernizmus és identitásválság a 19-20. század fordulóján)

A városi élet kortársi bemutatásai elsődleges forrásai minden kutatónak. Ezeket a forrásokat a történelemtudomány sokáig a már a következményeket is látók magas lováról kezelte. Ez a szemlélet változóban van, egyre gyakrabban tekintenek el a források utólagos felülbírálásától. A Budapest korabeli percepciójáról szóló fejezetek kitérnek az írott forrásokra (sajtó, szépirodalom, naplók, levelezések), valamint a képi dokumentumokra (fényképek, festmények) is.

Minden városlakó megalkotja a saját „mentális térképét” a város ismert és ismeretlen részeiről. Ezek csoportonként, és egyénenként is eltérnek egymástól. Társadalmi állástól vagyontól függően voltak (és vannak) a városnak bejárható és bejárhatatlan terei. Felekezetek és etnikumok szerint is elkülönült a népesség, bár a pénz megléte vagy hiánya folyamatosan lazította ezeket a különbségeket. De az elit és a szegények egyaránt szociális rezervátumban éltek (élnek). Viszont mindenkinek ott volt (van) az utca színháza, a „nagyvárosi nyilvánosság mint sajátos kulturális alkotás”. (A nagyváros mint tapasztalat: identitás és imázs)

Érdekes, de néhol nehézkes könyv, az én ízlésemnek kicsit körülményes. (Budapest fényképészeti és festészeti bemutatásáról majd máskor és máshol.)

Kurva élet!

Szöőr Anna: A szeretőtartás szertartása – Gondolatok a prostitúcióról és magunkról. (Kairosz, 2008)

Két okból vettem kézbe ezt a könyvet. Egyrészt - főleg történeti szempontból - érdekel a prostitúció, másrészt a fülszöveg alapján egész értelmesnek tűnt a dolog. Tévedtem. Miután átrágtam magam három oldal önfényezésen, kaptam egy rövidsége (16 oldal) és felületessége ellenére is egész érdekes, és gondolatébresztő tanulmányt, utána viszont csak nemereistváni magasságokba törő történelmi bulvár és olcsó pszichologizálás következett. Végig az volt az érzésem, hogy az egész könyv csak azért született, hogy Szöőr Anna felvehesse utána a honoráriumot. (És nem ez volt az első ilyen élményem Kairosz kiadvánnyal kapcsolatban.)

Mielőtt elkezdenétek szakállasbácsizni (mert, ugye az vagyok) leszögezném, hogy abban teljesen egyetértek a szerzővel, hogy a prostitúció undorító. Megvásárolt szexuális szolgáltatás és alázat, tehát NEM LEHET önkéntes, vagy legalább „józan belátás” eredménye, hiába áltatja ezzel magát sok igénybevevő. Szegénység és kiszolgáltatottság, családon belüli erőszak, vagy ahhoz nagyon hasonló prostitualizálás kényszeríti erre az útra a nőket, ritkábban férfiakat és, sajnos egyre gyakrabban, gyerekeket. Azzal is egyet értek, hogy a prostitúció felszámolását a családon belüli erőszak megregulázásával kell kezdeni, és hogy ehhez társadalmi szemléletváltozásra van szükség. És azzal is, hogy teljesen szűnjék meg a nők diszkriminálása (lásd pl. munkaerőpiac), de a mindenre rátelepedő PC miatt egyre divatosabb női kvótát például baromságnak tarom. A problémák ott kezdődnek, hogy Szöőr Anna annyira kitágítja a prostitúció fogalmát, hogy már értelmezhetetlenné válik. Mindenféle anyagi és érzelmi függőséget egy kalap alá véve az egész társadalom elkurvulását vizionálja. (Most egy pillanatra álljunk meg, és vegyük számba, hogy kitől függünk anyagilag és érzelmileg! Megvan? Akkor most mindenki döntse el, hogy prostituált-e, vagy sem!)

Szóval olvastam, néha morgolódtam magamban és akkor becsapott a mennykő: „A keresztény ember monogám.” Na baszd meg, helyben vagyunk! Megérkeztünk az utálatos keresztény felsőbbrendűséghez. Arra azért kíváncsi lennék, hogy az ázsiai szextúrára induló német vagy olasz úriemberek közül hány vallja magát kereszténynek. Elég sok szempontot figyelembe vesz a szerző, csak két dolgot nem lát be. Egyrészt azt, hogy a prostituált szolgáltatását igénybe vevők, nem feltétlenül aljas dögök, hanem sokszor szexuális és lelki nyomorultak, akik nem találnak maguknak önkéntes partnert. (És itt el lehetne gondolkodni a netes párkeresők szerepén, de erről majd később.) Másrészt azt, hogy a keresztény konzervativizmus nem mindenre megoldás. (Sőt, szerintem semmire sem az, de ezt most hagyjuk.)

A könyv második, és terjedelmesebb, részével nem is törődnék. A Habsburgok és az angol uralkodók szexuális életével foglalkozó, összeollózott írások önmagukat minősítik. Az egész könyv összecsapott, a részek között hiányzik a kohézió. A bulvár teljesen felesleges, a nyitó tanulmány lehetne kidolgozottabb.

Kedves Szöőr Anna, pénzt keresni máshogy is lehet!

Orosz napló

John Steinbeck – Robert Capa: Orosz napló (Park, 2009) ford. Lukács Laura

"Willy letette elénk a pultra a két halványzöld Suissesse-t, mi pedig arról kezdtünk beszélgetni, vajon maradt-e még valami, amit egy becsületes, szabadelvű ember csinálhat ebben a világban. A lapokban mindennap rengeteget írtak Oroszországról. Hogy mit forgat a fejében Sztálin, mit tervez az orosz vezérkar, milyen a csapatfelállás, miféle kísérletek folynak atomfegyverekkel meg irányított rakétákkal, és mindezt olyanok írták, akik sosem jártak ott, és kétes forrásokból merítettek. Megállapítottuk ugyanakkor, hogy bizonyos dolgokat senki sem ír meg Oroszországról, márpedig minket éppen ezek a dolgok érdekelnek a legjobban. Hogyan öltözködnek ott az emberek? Mit esznek vacsorára? Szoktak-e mulatni? Milyen ételeik vannak? Hogyan szeretkeznek és hogyan halnak meg? Miről beszélgetnek? Szoktak-e táncolni, énekelni, játszani? Járnak-e iskolába ott a gyerekek? Úgy éreztük, érdekes lenne mindezt megtudni, lefényképezni, írni róla. Persze náluk is fontos a politika, akárcsak nálunk, de létezni kell annak a bizonyos ’nagy másik oldalnak’, akárcsak ideát. Kell, hogy legyen magánélete is az orosz embereknek, s erről azért nem olvashatunk, mert senki sem ír róla és senki sem fényképezi le. "
Erről szól az Orosz napló, Steinbeck és Capa közös utazásának végeredménye. 1947-ben jártak a Szovjetunióban, amikor még élt egyfajta jogos és kölcsönös csodálat a két nemzet katonai teljesítménye miatt, de a politika és a sajtó már kezdett szarvakat és farkat rajzolni a másikra. Persze az ő útjukat is a Potemkin Utazási Iroda szervezete, mint minden külföldiét, mégis több helyre eljuthattak, mint a hivatalosan akkreditált külföldi tudósítók, akik gyakorlatilag nem hagyhatták el Moszkvát. Steinbeckék jártak Moszkvában, Kijevben, Sztálingrádban, Tbilisziben, és néhány faluban is. A hatalmas országban hatalmas különbségeket találtak. Össze sem lehet hasonlítani a porig rombolt Sztálingrádot, ahol az emberek nagy része még 1947-ben is pincékben élt, mert nem volt elég lakás, a Fekete-tenger vidékével, ahová nem ért el front.
Nagyrész sikerült elkerülniük a hivatalos találkozókat és egyszerű emberekkel beszélgettek, őket kérdezgették mindennapjaikról, azok meg Steinbecket az amerikai életről. Nem igazán értették egymást, egészen más fogalmi rendszerben gondolkoztak. Gondoljunk csak bele, mekkora különbség volt a két ország politikai berendezkedése, társadalma, életszínvonala között!
Steinbeck feljegyzései szándékosan „felszínesek”, csak a benyomásait rögzíti – jókat, rosszakat egyaránt – nem akar következtetéseket levonni, és főleg nem akar politikai elemzésekbe bocsátkozni. Szenvtelen stílusa, fanyar humora nagyon szórakoztató, tele van a könyv jobbnál jobb epizódokkal. Capa képei pedig egyszerűségükben és mindennapiságukban zseniálisak. Nem keres különleges beállításokat, mentes minden hatásvadászattól.
Az úti élményeken kívül a két utazó egymásnak kiosztott fricskái teszik nagyon élvezetessé az írást. Steinbeck folyamatosan kóstolgatja Capát. Capa laza, ez már a Kissé elmosódva című könyvéből is kiderült, kivéve, ha a negatívjairól vagy a felszereléséről van szó, mert akkor nyűgös. Most az is kiderül, hogy előszeretettel vesz kölcsön könyvet bárkitől, és ha fürdőszobát talál, vízidisznóvá változik. Ő sem marad adós, egy rövid bejegyzésben értekezik Steinbeck alkoholfogyasztási szokásairól.
Kapunk még egy alapos utószót, és persze Capa fotóit, 70 darabot.
Mindenképp!

Akadt benne Tücsök is.

A tányérra kívánkozó malac

Ezt a könyvet egy virtigli filozófus írta, de nem kell tőle megijedni. Nincsenek benne méteres összetett szavak, sem olyan átlagos agy számára nehezen értelmezhető fogalmak, mint a Ding an sich. Hétköznapi filozófiát kapunk, de nem filozofálgatást!

Baggini módszere a következő: egy példázattal fölvázolja a problémát és utána egy rövid esszében körüljárja. Az egész három-négy oldal, de ez a terjedelem arra éppen elég, hogy további gondolkodásra ösztönözzön. A hangsúly a körüljáráson van, a könyvnek éppen az az erőssége, hogy mindent megpróbál megmutatni a másik oldaláról is. Tányérra kerülnek olyan klasszikus filozófiai problémák, mint lét, tudat, tapasztalás, szabad akarat, emlékezet, de hétköznapi kérdések is, és ezek szerintem sokkal érdekesebbek. Olyan dolgokról ír Baggini, amikről naponta hallunk a híradásokban, vitatkozunk róla ismerőseinkkel, és általában megingathatatlannak gondolt álláspontunk van a kérdésben. (Abortusz, vegetarianizmus, fogolykínzás, parancsmegtagadás, művészet, szólásszabadság, mesterséges intelligencia, állati jogok - ízelítőnek.) A szerző arra törekszik, hogy mégis megingassa meggyőződéseinket, vagy legalábbis azok átgondolására késztessen minket. Az egyes fejezetek végén kereszthivatkozásokat találunk, ezek a témával összefüggő másik három-négy gondolatkísérlethez irányítanak - így is lehet olvasni a könyvet. Egy estére elég is ennyi, hogy legyen min gondolkoznunk bárány (malac) számolás közben.

Julian Baggini: A tányérra kívánkozó malac … és 99 további gondolatkísérlet (Corvina, 2008)

Hosszú farok

Ez nem az, amire gondolsz! De akkor mi is? Chris Anderson szerint a hosszú farok (long tail) az internet üzleti modellje. Olyan keresleti görbe, amelyeknek csak “feje” és “farka” van. Azt állítja, hogy a kultúra (filmek, televízió, újságok, könyvek stb.) területén a nagy piacok ezzel a bizonyos “fej plusz farok” görbével írhatók le. Egy piac meghatározó részét néhány nagy szereplő uralja, a maradékon viszont nagyon sok osztozik. A gazdaság és a kultúra elmozdul a domináns „győztesektől” a „sokaság” felé.

Nézzük ezt a gyakorlatban! Vegyük, mondjuk a zenei CD-k forgalmát. Pontosan egy ilyen görbét látunk magunk előtt. A függőleges tengely mutatja a népszerűséget a forgalommal mérve, a vízszintesre pedig felkerülnek a CD-k címei, forgalom szerint csökkenő sorrendben, vagyis elöl a legnépszerűbbek, a végén pedig azok, amelyekből csak pár darab kelt el. A görbe elején, vagyis a fejben vannak a nagy slágerek. A fej azonban viszonylag rövid: a görbe meredek, majdnem függőleges lejtésbe kezd, majd jön a farok, a “futottak még” kategória. Anderson szerint mindezidáig a farok általában rövid volt, pontosabban nem sokkal a fej után, ahol a görbe már a vízszintes tengelyhez közelít, el volt vágva. Mi vágta el? A gazdaság törvényei, amelyek azt diktálták, hogy foglalkozni csak a slágerekkel érdemes, azzal, amit a nagy tömegek akarnak, a többi nem kifizetődő, csak foglalják a drága helyet a polcokon. Az eredmény: magasan tartott fej, rövid, lenyisszantott farok. Slágerekre épülő tömegkultúra: néhány film, amit mindenki megnéz, néhány tévéműsor, amelyeket másnap minden hivatalban kitárgyalnak, néhány dal, amit mindenki fütyül.

Mi változott? Ami eddig nem volt kifizetődő, az a technikai fejlődésnek köszönhetően az lett, vagyis olyan dolgokkal is érdemes foglalkozni, amelyekre eddig a menedzserek felhúzták az orrukat. Itt a digitalizálás, itt az internet, itt van egy sor más technológia. A kultúra területén “demokratizálódik” a termelés: mindenki írhat, mindenki zenélhet, mindenki filmezhet, akinek van egy számítógépe, egy mikrofonja meg egy kamerája. Demokratizálódik a forgalmazás is: az internetre, a hálóra feljutni nem ügy, lehet elektronikus boltot nyitni, lehet mindenféle közösségi portálokat, hálókat használni, olcsó díjú piacterekhez csatlakozni. Készlet nincs, drága polc nincs, raktár nincs, fuvar nincs. Az eredmény: a farok benépesül, meghosszabbodik, megvastagszik. Az eddigi “slágeralapú” piacok fej utáni része sok kis részpiacra bomlik. Olyan dalokkal, könyvekkel, műsorokkal is érdemes foglalkozni, amelyeknek csak pár vevője van. Ez a sajátos ízlésű vevőket és eladókat tömörítő részpiacokból álló valami a „long tail”

Mit hoz a jövő? Anderson azt mondja: a farok tele van szeméttel, és ez szükségszerű is, hiszen ilyen a farok természete. Ahol ennyi ember egyszer csak alkotni, publikálni kezd, ott ezerszer több lesz a szemét, mint a gyöngy és a gyémánt. A kígyó-görbe valószínűleg megmarad, de a feje alacsonyabban lesz, a farka hosszabbá és vastagabbá válik.

A long tail megváltoztathatja az információszerzés gyakorlatát is. Az információhoz való hozzáférés bármely témában leginkább néhány jelentős forrás segítségével történik (például az indexet vagy az origót olvassuk, a híradót nézzük, ha hírekre van szükségünk), azonban létezik még a hozzáférésnek egy fokozatosan kisebb gyakoriságú, de annál változatosabb formája, melyet a mainstream médiumok nem tudnak lefedni. Ez játékteret, megélhetési lehetőséget nyújt kisebb tartalomszolgáltatók számára is. (Például speciális témájú híroldalak böngészése, vagy (hír)keresők használata, vagy akár az Irakban szolgáló amerikai katonák blogjai.) Anderson arról is ír, miért érezzük magunkat kényelmetlenül a Wikipedia, a Google, vagy a blogok használatakor. A hagyományos, nagy tudású, tekintélyes szerkesztők által hitelesített médiával szemben ezek az információforrások valószínűségi elven működnek, kis mintával elég rossz eredményt adnak, de a minta növekedésével egyre pontosabbak lesznek. A blogok olyan szűk érdeklődési területeket képesek lefedni, amire a mainstream sajtó soha nem lenne képes. Egy jó blog nem akar mindenkinek mindent elmondani és ez így is van rendjén.

Chris Anderson: Hosszú farok: a végtelen választék átírja az üzlet szabályait (HVG Kiadó, 2007)