Levél

Kjell Askildsen: A thesszaloniki kutyák (Noran, 2004. Fordította: Pap Vera Ágnes)
[5 öreg, rühös eb]


Ha lesz rá időm, mindent elrendezek,
hogy ne neked kelljen majd.
A könyveket odaadom egy könyvtárnak.
Ami kellett, már úgyis elvitted.
És talán elvitted azt is,
amit mondani akartam neked.
Majd kiderül.
A ruhákból is csak néhány szükségeset tartok meg,
a többit lassanként elhordom a konténerbe,
van itt egy nem messze, kell annyi séta.
Nem akarok hordalékot magam után.
Sok mindent nem tudok már rólad, és ez bánt.
De te sem tudsz már mindent rólam, és ennek örülök.
Nincs is rá szükséged.
Idővel úgyis csak az emlékek maradnak meg.
Majd válaszd te is a szépeket.
Ölellek, apád.

Erdős Virág gyorsolvasó

Lenni jó (Magvető, 2000) (4,5) 

Az Erdős Virág az egy nő. Kedves, okos, figyelmes. Megsimogat, és elmagyarázza neked a dolgokat. Mélyen a szemedbe néz, amikor olvasod. Gyengéden két keze közé fogja a fejedet – meleg a tenyere –, és hipp-hopp elroppantja a nyakcsigolyádat.

Másmilyen mesék (Magvető, 2003) (4,5)

Az Erdős Virág az a „Kedves Versmondó lány!” a Zsebtévéből. 

Előperdül, pukedlizik. Ha megkéred, mesél a gyerekeidnek, sőt még ő ajánlkozik. Csak azt szeretné kérni, hogy legyél a háta mögött, és onnan figyeld csendesen, nehogy véletlenül felfalja őket. 

Aztán csak mondja, csak úgy áradnak belőle a szavak. De ha a háta mögött összekacsintasz a gyerekeiddel, vagy grimaszolsz, pisszegsz, de akár csak a szemedet forgatod, akkor előkapja a mesekönyvéből, és hipp-hopp beléd vágja a kisfokosát.

Eurüdiké (Magvető, 2007) (4)

Az Erdős Virág az egy ufó. De ha mégsem az, akkor egy barbatrükk. 

Csak hüppög egy kicsit így: hüpp-hüpp-hüpp, és az lesz, ami lenni akar. 

Frajdzsigmond, meg se született gyerek, szomorú kiskirálylány, (hopp, te) Zsiga!, kutyaúristen, áldozati bárány, no jé bárka!, fáradt őrangyal, párom ladikja. 

Vigyázz, nehogy azt mondja egyszer: hüpp-hüpp-hüpp én vagyok te!

Vámpéterek, foma és nagybömbök

Kurt Vonnegut: Vámpéterek, foma és nagybömbök (Maecenas, 2011. Fordította: Révbíró Tamás)
[5 nagy bömb]

Ez nem egy hagyatékból összeturkált kötet, mint a Repülő macska – bár én azt is szerettem –, hanem egy 1974-es gyűjtemény (Wampeters, Foma, and Granfallons. Opinions) némileg megkésett fordítása, a csúcsformában levő Vonnegut. 

Vannak ebben cikkek, esszék, beszédek, interjúk, miegymások. Szóba kerül a sci-fi írók megítélése, egy hajóút, az űrkutatás, Carl Sagan, Hesse, Hunter S. Thompson, Maharisi. A nyári írótáborok, a mesterségesen meghosszabbított élet, a drogok, a humanista tudomány. Madame Blavatsky, Biafra, a pesszimizmus, Vietnam, Nixon, a népi társadalmak, és persze Amerika, Amerika, Amerika. 

Nagyon vegyes írások ezek, mégis azonosak. Mindegyiken átsüt az a mély humanizmus, együttérzés, humor, óvatosan optimista pesszimizmus, szarkazmus, igazságkeresés, amiért annyira lehet szeretni Vonnegutot. 

Drága öreg barátom, mesterem! Hiányzol. 

Így megy ez…

Külföldiek futtában

Richard Wagner: Kőomlás Bécsben (4) (Pont, 1999. Fordította: Zsidó Ferenc)

Richard Wagner Herta Müller férje. Együtt jártak a temesvári egyetemre, Wagner utána némettanárként és újságíróként dolgozott. Aztán együtt emigráltak, miután a Securitate feloszlatta az Aktionsgruppe Banat írócsoportot. 

Ez a regény Wagner alteregójának Benda mérnöknek a története. Egy szaggatott visszaemlékezés. 

A sóvárgás és a menekülés regénye. Sóvárgás az egykor volt teljesség után. A szülőföld, a szerelem, egy elmondható és megérthető múlt után. És menekülés, az egyébként nagyon is vágyott, valahová tartozás elől. 

Félelem a véglegességtől.

Tomasz Lem: Földközeli kalandok (5) (Typotex, 2010. Fordította: Jakab Valéria)

Tomek és Staszek könyve. 

Önéletrajz – életrajz kombó. 

Tomasz Lem arról ír, hogy milyen híres ember gyerekeként felnőni. Nincs a szövegében sem túlzott heroizálás, sem sárbadöngölés. Humoros és megértő. 

Ír a saját iskoláiról, barkácsolásairól, a hadiállapot bevezetéséről, az emigrációról, az anyjáról. 

De legtöbbet mégiscsak az apjáról, aki édességmániás, autóbuzi, slendrián, szórakozott, kötekedő, okoskodó, önfejű és türelmetlen. De szerethető, és – a túlzott elvárások mellett – szerető és gondoskodó is. 

Ja és milliók szemében az egyik legjobb sci-fi szerző.

Martin Buber: Angyal- szellem- és démontörténetek (3) (Atlantisz, 2002. Fordította: Miklós Tamás)

Hát, nem tudom. 

Nem mondom, hogy nem voltak érdekesek Buber angyalai, démonai és szellemei, ezek a szomorú lények, akik maguk is segítségre szorulnak, az igaz emberek segítségére, de ezek a zsidó tanmesék nekem valahogy túl körülményesek, homályosak, és az összesnek az a vége, hogy Slomónak több gersli jutott, mint nekem.

Thomas Bernhard: In hora mortis (5) (Jelenkor, 1997. Fordította: Kukorelly Endre)

HA ez lehetséges még búvalbaszottabb, még pusztulatosabb, mint a prózája. Imádom.

Három távmondat

Rejtő Jenő: Ezen egy éjszaka (Szukits, 1993)
[3 nyögvenyelős kabarétréfa]

Egy banktisztviselő kalandja a kábaréval. (Amiről Rejtő úrnak bizonnyal megfelelő mennyiségű inner információi vannak.) 

Olyan régimagyarfilmes. Szerepelhetne benne a Jávor Pál, a Kabos Gyula, az Erdélyi Mici, meg az összes ember, aki ezekben a filmekben szokott. Na, tudjátok. Nem gondoltam, hogy Rejtő-könyv kapcsán ezt leírom majd, de néhol kifejezetten untam. 

Azért volt benne néhány vicz, poen, dalbetét , ami megmentette.

Duna-legendárium: Kortárs magyar irodalmi antológia (Litera, 2011)

[3 kitartó horgász a Erzsébet híd lábánál]

Itt a pesti belvárosban az ember könnyen megfeledkezik róla, hogy a Duna nem azért van, hogy szép hidakat építsünk fölé. Elég azonban néhány kilométert megtenni északi vagy déli irányba, oda ahol már nem lépcső vezet le a folyópartra, hanem kavics és homok, ahol bele lehet gázolni vízbe, ahol el lehet merülni benne. És akkor gyorsan rájön az ember, hogy ez a roppant víztömeg nem városdísz, hanem élőlény.
Kitárulkozó és titokzatos. Megnyugtató és veszélyes. Életadó.
Halálosztó.
(A novelláknak kb. a fele tetszett.)

Radványi Orsolya: Aranykedélyű bohémek tanyája. Az Epreskert története (Auktor, 2011)
[3 historizáló tabló]

Gondoltam, hogy nem lesz benne az Epreskert részletes története, ahhoz túl rövid. Az 1882–1914 közötti időszakra szorítkozik, és abból is csak a képzőművészeti mesteriskolák történetére. Tulajdonképpen a Benczúr és a Stróbl műhelyek története.
Szakdolgozat A5-ös méretre bekötve.

Óvakodj a rókadémontól!

(by Todd McNally)

Kicune: Az ágyas - Párnakönyv a középkori Japánból (STB kiadó, 2009. Fordította: Szántai Zsolt és Tokaji Zsolt)

[3 és fél arasznyi férfiasság]

Ez a könyv pont az, aminek látszik, viszont ez a könyv nem akar többnek látszani, mint ami. Erősen kétlem, hogy a szöveg valóban középkori (egyes részei persze lehetnek azok), de lehet, hogy csak túl sok szövegromláson ment keresztül. Inkább tűnik valami lazán összeválogatott erotikus gyűjteménynek, amihez kitaláltak egy kerettörténetet és fölé írták szerzőnek ezt a Kicunét. De erről majd később.

A kerettörténet arról mesél, hogy egy kegyvesztett szamuráj kénytelen a lányát a Császárvárosba küldeni, pedig tudja, hogy a lányt örömlánnyá teszik, és azt is sejti, hogy a bukását okozó ellensége kezére kerül majd. A történetet a lány beszéli el. Elmeséli az utat, és császárvárosi életét. Ebbe a történetbe ágyazódnak be a mindenféle (szanszkrit, hindu, kínai) erotikus történetek. A végkifejlet előre borítékolható, a lány bosszúja viszont zseniálisan, démonian és horrorisztikusan perverz. :)

Érdekesebb a szerzőként jegyzett Kicune „személye”. Kicune, azaz Róka.

Nyolc menet Klicskóval

Tar Sándor: A te országod - válogatott és új novellák (Századvég, 1993)
[5 megrepedt borda]

Tar Sándor novellákat olvasni olyan, mint egy tizenkétmenetes Klicskóval.

Az ember eleinte élvezi a helyzetet. A bemutatásnál még minden rendben van, nagy az önbizalom, vigyorog, kicsit árnyékbokszol a kameráknak, belenéz a nagy melák bárgyú pofájába. Letépem a fejedet, visszaütlek Ukrajnába, köcsög – ilyeneket sziszeg neki a foga között.

Az első menetekben sincs még semmi baj. Az ember beméri az ütőtávot, beugrik, kicsit megszurkálja gyors jobbosokkal, aztán elegánsan eltáncolgat, elhajol, a nagy majom meg csak lépeget utána. A szünetekben kiinteget a csajának, meg a menedzserének az első sorba.

Aztán a negyedik menetben kezd egy kicsit fáradni a lába, kénytelen közelebb engedi a melákot, egy-két nagy egyenes elcsattan, még csak a kesztyűn, vagy az alkaron, de a fájdalom már végigvibrál az agyáig. Aztán beszed egyet testre. Úgy érzi, a hangzavarban is hallja, hogy recseg-ropog belül. A következőre már készül, lejjebb teszi a könyökét, de abban a pillanatban ott marad a feje, és már jön is az egyenes. Érzi, ahogy a vér lecsordul a szemöldökén, egy pillanatra elhomályosul a látása, de szerencsére gongatnak.

Levasalják, iszik pár kortyot, legyezik, bíztatják, de már semmi kedve visszamenni, ő tudja, hogy vége van, már csak az jár a fejében, hogy mire fog hivatkozni a meccs után, hogy törött a lábujja, és a szemébe csorgott a vér, mindegy is.

Még állja pár menetig, mert így trenírozták. Számolnak, kétségbeesetten kinéz, de nem lát már semmit a körülötte morajló arénából. És a nyolcadikban megkapja a taglót. Az agya meglódul, érzi, ahogy a kocsonyás massza ide-oda verődik a koponyában, és elterül.

És olyan jó a padlón elnyúlni, kifújni az összes fáradt levegőt a tüdőből, és nem tudni semmiről.

Egy férfi legyen

Kőrösi Zoltán: A hűséges férfi (Kalligram, 2011)
[4-szer jöttem rá közben, mi a boldogság nekem]

Egyszerű és egyenes. Sallangmentes. Néhány olyan finom trükkel, amikre csak kiváló, hosszú évek múltán is emlegetett labdarúgók képesek. 

Férfias. Érzelmesen férfias.

Mert egy férfi legyen mindig készen. Mindenre. Legyen az halál, vagy legyenek legyek. Legyen az a boldogság fellelése, vagy legyen konzervnyitás. Legyen az emlékezés, vagy legyen csöpögő csap. Legyen az a hétköznapok bűzös mocsarának túlélése, vagy legyen biciklilánc fölrakása. Legyen készen a változásra, és legyen készen a változatlanságra.

Egy férfi járjon nyitott szemmel. Legyen nála mindig mérce, hogy felmérhesse a világ állapotát. 

Egy férfi vegye észre a határokat, amiken átlépve, átbukdácsolva, átesve már semmi nem lehet olyan, mint volt.

Egy férfi legyen.

"Egy péntek délután, amikor bevásároltak a Nagycsanokban, s a feleségével együtt sétáltak hazafelé a Szamuely utcán, három hosszú hajú, különös férfit láttak a Kinizsi utca sarkán. Mindhárman világosbarna, földig érő ballonkabátot viseltek, púpos volt a hátuk, mintha valamit takargatnának a ballonok alatt, hátizsákot, felcsavart pokrócot, ki tudja, mi lehet az, sápadt az arcuk, mintha soha nem érte volna fény. Olyan volt a szaguk, akár a piszkos galambtollaknak. Hosszú, kopott mérőléceket illesztettek egymás fölé, és egy háromlábú, apró műszerrel nézegették az eredményt. 

Lozsádi kérdésére, hogy mit csinálnak, mosoly nélkül, kissé türelmetlen egykedvűséggel azt felelték, felmérik a világ állapotát. 

Fáradt volt a szemük, mint akik sok éjszaka óta nem aludtak már, de az arcukon nem lehetett látni egyetlen ráncot sem. 

Minek, kérdezte Lozsádi. 

Nem válaszolt egyik férfi sem, közülük kettő már vissza is fordult a műszerükhöz, a harmadik csak széttárta szótlanul a két karját, felhúzta a vállat, mint aki repülni készül."

Más vélemények és idézetek a molyon.

Bejött az élet

Lackfi János: A legnehezebb kabát (történetek) (Helikon, 2011)
[4 elkoszlott mikádó]

Ez a kabát, ami az élet, ez hol bevág, hol lötyög. Nem tudom, miért, de olyan ritkán illik pontosan az emberre. 

Ezek itt ilyen kis életdarabok. Bonbonok. Hogy a Forrest Gump drága mamáját idézzem: Az élet olyan, mint egy doboz bonbon, sose tudhatod, mit veszel belőle. Ezek között a bonbonok között van néhány tűrhető ízű, de a többség magány ízű, elmúlás ízű, tévedés ízű, szorongás ízű, kétségbeesés ízű, megveretés ízű, elhagyatás ízű, levágott láb ízű, öngyilkosság ízű. 

Főleg az első történetek nagyon keserűek. Aztán lassan, de biztosan fölpuhulnak az írások. Vesztenek a keserűségükből. Már nem epe, csak sör. Kis nosztalgia bújik elő a repedésekből, de amikor elandalodnánk, akkor megint feljön az epe. 

Bejött nekik az élet. A csukott ablakon, a kurva anyját.

Más vélemények és idézetek a molyon.

Expander

Dragomán György, Háy János, Parti Nagy Lajos, Tóth Krisztina: Expander (Alexandra, 2010)

[5 rugó]

A gyerekkor nagy bánatait, szorongásait és örömeit később nem lehet felülmúlni, intenzívebben megélni, és mindig van bennük valami misztikus (Dragomán).  De valahogy rosszul van kitalálva ez az élet dolog. Amikor az ember még gyerek, felnőtt akar lenni, és amikor az lesz, rájön, hogy ha ez nem is mindig szar, de nem is az a játszótér, amit ő elképzelt magának. (Háy) Mert a felnőttséghez is hozzátartozik a megfélemlítés (Parti Nagy) és a megszégyenülés / megszégyenítés (Tóth), mint a gyerekkorhoz, annak verhetetlen előnyei nélkül – nyári szünet, hogy mást ne mondjak. .

Ez a négy szerző bebizonyítja, hogy a jó tárca nem halt meg Kosztolányival, Szép Ernővel, Hunyadi Sándorral, hanem igenis él, és köszöni szépen jól érzi magát ezekben a kezekben, amik keménytáblára méltó irodalmi értéket teremtenek belőle. 

Lehet, hogy novella

Olja Savičević Ivančević: Lehet, hogy novella (Nyitott Könyvműhely, 2010. fordította: Kollár Árpád)
[4 lassú nyári délután]

Hétköznapi események, apró rezdülések, váratlan költői húzások, és néha szürreálisba hajló apróságok jellemzik O.S.I. novelláit. És némi nosztalgia.
Jó kötet. Nekem az eleje tetszett a legjobban, az első öt-hat írás, ami leginkább személyesnek tűnik.
Az emberek gyakran veszítik el e gyerekkorukat, a számukra fontos színtereket, ezekből időnként nem marad más, mint a felidézés lehetősége.
Az egy-két száz évvel ezelőtti állapothoz képest nagyon nagy a társadalmi mobilitás - hol önként, hol kényszerből. Az emberek egyre ritkábban élik le azon a helyen az életüket, ahol megszülettek, felnőttek. És minden költözéssel elveszítünk valamit. Akár egy országot is. Sőt országot veszteni úgy is lehet, hogy az ember egy tapodtat sem mozdul a szülőföldjéről – erre a 20. század számos példával szolgál. Lehet, hogy a határokat tologatják a fejünk fölött.
Lehet, hogy a körülöttünk lévő ország változik meg gyökeresen. A náci Németországban, vagy bármelyik kommunista diktatúrában felnövők anélkül vesztettek el egy országot, hogy akár egy lépést is tettek volna. Egyikért sem kár, persze.
Az ezredvég országvesztesei, akiknek irodalmára ez a trauma meghatározóan hat, a posztszovjet, és posztjugoszláv írók. És főleg az utóbbiaknál figyelhető meg – érthető módon – az elveszett paradicsom utáni nosztalgia, mert ők nem csak egy élhető országot veszettek el, hanem egy – sok – illúziót is.

Krimi vs. sci fi 4:3

(cop. motifake.com)

Agave 100 - antológia (Agave, 2008)
[3 és fél félbehagyott sorozat]

LAWRENCE BLOCK: Tőle már sok mindent elolvastam, mondjuk a magyarul megjelent Scudder és Keller sztorikat mind. Rhodenbarrt kevesebbet. Bár szórakoztatóak, de ezek a legkevésbé életszerűek. Hogy lehet minden betörésnél egy hullába botlani? Ez a novella viszont finom, jó kis szatirikus, kikacsintós írás.
DASHIELL HAMMETT: Egy igazi klasszikus szerző a keményfiús vonalból. A közölt novella meg egy remek kis kamaradarab, amit a fordítással sem sikerült elrontani.
CHARLES WILLEFORD: „Élete kész regény” - és tényleg. És még jól is ír. Nem tudom, miért nem adnak ki tőle mást is a Springer testvéren kívül. És egyébként is mi lett azzal a sorozattal (Agave 45)? Olyan biztatóan indult.
DENNIS LEHANE: Jó, mint az összes, amit olvastam tőle, talán a legjobb az egész kötetben.
DONALD E. WESTLAKE: Tőle még nem olvastam semmit, és ettől a novellától nem is kaptam különösebben kedvet hozzá.
JIM THOMPSON: Nálam ő Willeford párja. Tőle is olvasnék még regényt, bár ez a novella kicsit zavaros lett.

Eddig voltak a krimiszerzők, innentől jönnek a fantasztikusak, ami sosem volt az én világom, egy-két kivételtől eltekintve.

SUSANNA CLARKE: Egy iskolai fogalmazás értékével vetekszik, mondom ezt én, aki képtelen lennék megírni egy novellát. De ezt elolvasni is majdnem képtelen voltam.
NAOMI NOVIK: Semmi. Nudli.
LAURELL K. HAMILTON: Ez egész kellemes meglepetés volt, na nem a témája miatt.
NEIL GAIMAN: Hát ez… Hát ez… Egy kalap szar.
RAY BRADBURY és PHILIP K. DICK: Ők jók voltak, tőlük ezt el is vártam.
ROGER ZELAZNY: Lásd: Naomi Novik.
IAIN M. BANKS: Véletlenül az egyik regényének az előszavát szerkesztették ide.

Bocsánatos főbűnök

Eva Menasse

(©Stefan Oláh)

Eva Menasse Bocsánatos főbűnök (Ab Ovo, 2010. fordította: Fodor Zsuzsa)
[3 és fél főbűn]

Nem nagyom tudom, mit írjak erről a könyvről. Nem volt rossz, de jó sem. Se hús, se hal.
Abban a kiadó (Ab Ovo), és a szerző (Robert Menasse féltestvére) ismeretében kb. biztos voltam, hogy nem valami pihegős-romantikus vagy kardos-baszós történetet kapok (akkor bele sem kezdtem volna), de azt hiszem, némi fülledt erotikára joggal számíthattam.
Ehhez képest precíz, elemző, pszichologizáló, tipikusan osztrák prózát kaptam. Tele hétköznapian nyomasztó helyzetekkel, felfoghatatlanul bonyolult emberi kapcsolatokkal, tragédia vagy bármilyen más feloldás nélkül. Tulajdonképpen szeretem én ezt, de a cím, a borító valami egészen mást sugallt erről a könyvről. Kicsit erőltetettnek érzem a hét főbűn köré csoportosítani a novellákat, ehhez mind a katolikus bűntudat, mind a zsidó humor kevés bennük.
De még egyszer mondom: egyáltalán nem rossz írások, de kb. annyira csábítanak bűnre, mint egy tányér tökfőzelék.

Játék a sportolók fejével

Paul Fournel a szeren (cop. DR)

Paul Fournel: Játék - a sportolók fejével (Aeternitas, 2008)
[4 hegyi szakasz]

Tökéletes összpontosítás, és töretlen szorgalom, istenáldotta tehetség és végtelen gyakorlás. A befejezés lehetetlensége. A töretlen vagy éppen a megtört hit. A teljes értelmetlenség, és ami legyőzi, az akaraterő. Az önfeladás egy eszméért, a csapatért, vagy a pénzért. Sérülések, szerek, kimerültség. És végül a siker, vagy többnyire, a többségnek a kudarc, mert a vesztesek mindig többen vannak.
Egy magamfajta sportbuzinak, aki szinte bármilyen sportot képes érdeklődéssel és hosszan nézni, tanulmányozni, érdekesek ezek a novellák. Élveztem a szakzsargont – a bennfentesség ízét, az egy témára épülő variációkat, a kidolgozott „taktikát”, a játékot a sportolók fejével.
Meglehetősen kétértelmű a cím. Egyrészt a sport tényleg játék, amit itt a sportolók fejével – szemén keresztül – mutat be Fournel, másrészt a sport kőkemény üzlet, ahol az üzletemberek sokszor tényleg a sportolók fejével játszanak. Meg a szívükkel, a végtagjaikkal.
Többnyire olyan emberekről szólnak ezek a novellák, aki hosszú éveken keresztül minden mást feladnak a karrierért, egy álomért, vagy (csak) a pénzért, mi meg jól szórakozunk rajtuk.

Nincs egy jó szava, és még él?

Nincs egy jó szava, és még él?: harminc neves magyar író krumpliért, konzervért kínált kéziratritkaságai (Syllabux, 2010)
[5 zsák krumpli]

Sokféle kézirat. 

A legtöbb csak egy-egy szó, de van kézzel lemásolt kész vers, vagy prózarészlet, és van „igazi” kézirat – áthúzásokkal, javításokkal. 

A közös bennük, hogy mind jótékonysági árverésre kerültek. (Három ilyen volt eddig, legutóbbin a Dankó utcai hajléktalanóvodának gyűjtöttek konzerveket.)

Nagyon érdekes kötet, inkább nézegetni, mint olvasni való. 

Van olyan szöveg, amiről készült átirat, de a legtöbbről nem. Nem is értem, hogy milyen szempont szerint választották ki ezeket, mert pl. a szinte olvashatatlan Dragomán írásról nincs, a simán olvasható Jónás Tamás versről meg van.

Utóbbi az egyik legdöbbenetesebb irat az egész kötetben. A gyerekkori erőszakról szóló vers, formába szorítva, gyöngybetűkkel leírva. A másik a szemműtét előtt álló Faludy kézzel írt verse: Megvakulok?

A legizgalmasabbak pedig az „igazi” kéziratok: Sütő, Kertész, Nádas, Závada.

Szóval fölöslegességében* is szép. Gesztus.

Akik a szavaikat adták: Bächer Iván, Bereményi Géza, Bertók László, Choli Daróczi József, Darvasi László, Dragomán György, Esterházy Péter, Faludy György, Fejtő Ferenc, Gergely Ágnes, Háy János, Jónás Tamás, Juhász Ferenc, Kányádi Sándor, Kertész Imre, Konrád György, Kovács András Ferenc, Kukorelly Endre, Lázár Ervin, Nádas Péter, Nádasdy Ádám, Parti Nagy Lajos, Rakovszky Zsuzsa, Spiró György, Sütő András, Szabó T. Anna, Tóth Krisztina Varró Dániel, Vathy Zyuzsa, Závada Pál.

(*Fölösleges, mert nem old meg semmit. Ideális esetben arra tartanánk az államot, mi adófizetők, hogy a segítségre szoruló, éhező, vagy bajba jutott honfitársainkat megsegítse, és nem arra, hogy az éppen kormányzó párt barátainak és üzletfeleinek zsebét telerakja. De hát hol vagyunk mi az ideális esettől? Ebben az országban még a kármentő alapba befizetett pénz is a költségvetésbe vándorol. Így aztán minden civil kezdeményezésre szükség van. Ha másra nem is jók, legalább a figyelmet ráirányítják a problémákra. Szóval lehet, hogy mégsem fölösleges…)

Az utolsó oltsa le

Az utolsó oltsa le

Valami piszkos kis melankólia,
valami unott, otthonos fájdalom
van bennem,
mint egy kis seb, amit piszkálni lehet.

Mert bemásztunk, lebarnultunk, megúsztuk,
kijártuk, letekertük, berúgtuk.
Először kalandból,
aztán már rutinból.
Berúgtunk, leborotváltuk, megütöttük,
megbasztuk.

Még nem tudtuk, csak éreztük.
Még elhittük.
És mindent véresen komolyan vettünk.
Nekünk akkor, ott,
mindenben igazunk volt.

Mert elmúlik a gyerekkor,
elmúlik a kamaszkor,
de még a kurva fiatalság is,
és végül mind
árvák leszünk.

Erről a könyvről: Czigány Zoltán: Az utolsó fiamnak (Magyar Írók Egyesülete, 2010)

Kutyaszorító blues

Charles Bukowski: Forró vízi zene (novellák, Cartaphilus, 2010, ford. Pritz Péter)

[5 átpiált éjszaka - de elfogult vagyok]

(nem idézet)

- Hank Chinaski, te szarfaszú büdös köcsög, visszatértél a Pokol Tornácáról? Már hónapok óta nem láttalak! Azonnal fizess egy sört, hogy megnyugodjak! Már azt hittem, elpatkoltál! Mi a büdös picsát csináltál mostanában?

- Én is örülök neked, Marlon, de azért ne szopjuk le egymás faszát, jó? Kihozták egy köteg novellámat, azon dolgoztam mostanában. 

- Már megint ilyen kegyetlen sztorikat írtál?

- Ne csinálj segget magadból Marlon, az élet kegyetlen. … Csak vicceltem, csupa móka-kacagás, baszki!

- Abszurd?

- Abszurd?! Abszurd?! Ne gyere itt a professzoros dumáddal, mert letolom a sörösüveget a torkodon!

- Te beteg vagy, Chinaski! 

- Beteg a faszom, csak furcsa a humorom.

- Na de tényleg, miről szólnak?

- Hát miről szólnának? Piálásról és másnaposságról, baszásról, halálról és ölésről. Én ilyet írok, és így. És fossa össze magát, akinek nem tetszik! Ha már itt tartunk, fossa össze magát az is, akinek tetszik!

- Jól van már, Hank, baszki, jól van! Ne húzd föl magad! Most én fizetek egyet.

- Ne már, van pénzed?

- Bejött a lovi. … Baszdmeg, a frászt hozod az emberre!

Kurt atya

Két dolgot tisztázzunk előre.
Egy: utálom a hagyatékból előrángatott írásokat. Azokat azért dugdosta valaki a fiók mélyére, hogy ott is maradjanak. Főleg igaz ez akkor, ha az a valaki ki is jelentette a halála előtt, hogy minden, amit ki akart adni, kiadatott, lehet elhúzni az íróasztala környékéről.
Kettő: Kurt Vonnegut az én egyik korai egyházatyám. Szellemi fejlődésem mentora, és csetlés-botlásom elnéző tanúja. (Olyanokkal együtt, mint Bohumil atya, Muddy Waters atya, Ernesto atya, Hobo atya, Woody atya.)
Szóval elfogult vagyok. Kurt atyától sok mindent lehetett tanulni. Humort, iróniát, kételkedést, empátiát, és mivel a könyvei mind ott sorakoznak a polcomon és rendszeresen olvasgatom is őket, azt hiszem, ezeket a dolgokat megtanultam.
Remélem, Kurt atya most egy felhőn ücsörög és segglyukakkal rajzolja tele az eget.

[Ami a novellákat illeti: bár nincs mellettük keltezés, valószínű, hogy ezek az írások az ötvenes években keletkeztek, amikor még nem tarolt le mindent a televízió, és Vonnegut rövid történetek írásából tartotta fönn magát. Ezeket a novellákat fényességes (mármint ilyen papírra nyomott) és nőiességes (mármint többnyire nőnemű olvasókat vonzó) lapoknak írta, amikor ezeket még milliók olvasták. Jó értelemben vett szórakoztatásra készültek ezek az írások, kerekek, csattanósak. Persze, hogy vannak benne felejthetőek is, de azt, hogy rossz, egyikre sem mondanám. És van köztük néhány kimondottan jó is – persze elfogult vagyok, mint már említettem.]
Zárom soraimat. Vezessetek óvatosan és tartsátok szárazon a puskaport!

Kurt Vonnegut: A repülő macska (Maecenas, 2010) fordította: Szántó György Tibor 

A könyvet köszönöm a kiadónak!

Saját város

A város: örökös változás. A saját városunk: amennyit bejárunk belőle. Györe Balázs városa: a megalázottak és megszomorítottak városa. Az aluljárók népének városa.
Nem lesz emlékezetes könyv, de egy kis töprengésre jó. El lehet gondolkodni azon, hogy mit jelentünk mi egymásnak. Mi, a városlakók – városbirtokosok, hogy ne mondjam polgárok, és a kitaszítottak. Milyen alapon várunk el tapintatot a hajléktalanoktól, ha nem akarunk tudomást venni róluk?
Amikor állandó utjainkat járunk a városban, akaratlanul is ismerőseinkké válnak. Megjegyezzük az arcukat. Olyanok lesznek, mint a szomszédaink, de nem tudunk róluk semmit, igaz a szomszédainkról sem sokkal többet. És ők? Ők is ránk ismernek, tudják, kitől érdemes kérni? És a szórólaposztók, és a krisnások? (Nem létezik, hogy az a krisnás lány, aki mellett naponta többször elmegyek, nem ismer meg. Mégis mindig megpróbálkozik velem.)
A boltos, a trafikos, a pék, akinél naponta vásárolunk? A könyvtáros? Tudunk róluk valamit?
A város nagy, de hogy a sajátunk mekkora, az csak rajtunk múlik.
(A szövegeket kísérő fotók közül Valkai Réka és Somogyvári Kata munkái tetszettek.)

Györe Balázs: Hová mész, Budapest? (Podmaniczky Művészeti Alapítvány, 2010)

A bokák és lábszárak magasságában él itt egy ember, lenn, a hátat és derekat kellemesen melegíti az áramló levegő, ami még lentebbről, az utca szintje alól száll fölfele. Ennyire kis helyen is lehet lakni, el lehet férni egy hosszúkás és keskeny, párkányhoz hasonló részen, ekkora terület is elég olykor az élethez, itt is lehet pihenni, üldögélni, nézegetni, eszegetni, beszélgetni, olvasgatni, és takaró nélkül aludni a „padlófűtésnek” köszönhetően. Rezsi nincs.

„Bolt ürítés beszerzési áron” – olvashatók az óriási betűk egy kirakatban. Ha nem emberek, akkor üzletek ürítkeznek a közelemben. Végkiárusítás. Nadrágok, pulóverek, kabátok. Én vajon mitől szabadulok meg végleg? Mi az, amit odaadnék negyed áron? „…egy szerelem olyan édesen elrongyolódott, s a gyűrött holmi, ahelyett, hogy varázsát vesztette volna, olyan finom, fanyar és mézes-közönséges ízeket szívott magába, hogy soha nem dobhatjuk félre, semmi újért.”

Születésnap

(Riskó Gáspár felvétele)

Nem tudom, volt-e már olyan érzésetek, hogy beleragadtatok egy életkorba valamilyen kapcsolatban vagy helyzetben. Én gyakran érzem így magam. A szüleimmel szemben hajlamos vagyok dacos, de azért megfelelni vágyó tizennégy évesként viselkedni, a munkahelyemen gyakran még mindig úgy viselkedek, mint egy kezdő húszéves, pedig már majdnem annyit lehúztam ott, és ha megiszunk gyerekkori barátaimmal néhány sört, simán átmegyünk tízéves kölyökbe.
Valahogy így van ezzel Tóni is, Petőcz András novellafüzérének elbeszélője. Gyerek marad mindig (hősnek kissé gyönge), úgy szemléli a világot és a benne élő hozzátartozókat, hogy az évek múlása nem hagy nyomot rajta.
Összefűzött családi anekdotákat olvashatunk. Rokonok, barátok, ismerősök tarka (és szórakoztató) kaleidoszkópját kapjuk, de valami hiányzik ebből a könyvből. A konfliktus. Pedig van itt minden: jó káderek és lágerek lakói, kitelepítettek és kitántorgók, zsidók és keresztények, művészek és csodabogarak. Alapvetően jó a gyermeki nézőpont is, de egy idő után unalmassá válik.
Ami mégis fölfelé húzza az értékelést, az a hrabali íz, és balatonszepezdi nyarak leírása.

Petőcz András: Születésnap (Palatinus, 2006)

"Másodszor pedig a Béky bácsi nem ismerte normálisan a sebességváltót.
A városban mindig csak hármasban ment, mondván, hogy a városban nem kell négyesbe váltani, mert a négyes az az utazósebesség, azt az országúton kell használni, amikor már nagyon gyorsan megy az ember. Ezért aztán a Béky bácsi, szegény, mindig hármasban húzatta az autót, merthogy a városban azért csak-csak szeretett gyorsan menni, megszokta még a káderes időkből, hogy szabad neki mennie rendesen, ezért aztán ment is, rettegett a család, amikor nyolcvannal vette a kanyart a Felszab térnél, bőgött a motor, amúgy istenesen, merthogy a hármasból nem engedett az öreg.
Hiába, voltak azért neki elvei.
Tényleg csak az M7-es autópályán tette négyesbe a sebváltót, negyven felett már szakszerűen négyes sebességre kapcsolt, és elővigyázatosan nem is ment hatvan fölé soha.
Ha meglátta maga körül a végtelen magyar tájat, akkor mindig lelassított. Csak lakott területen ment hatvan felett. De akkor mindig csak hármas sebességben.
Élmény volt vele autózni."


"A helyzet az, hogy a nővérem, az Irma azt állította, hogy a tócsni az valami olyan, amilyen csak a felnőtt nőknek van, és nem is nagyon szokták mutogatni, mert nem igazán illendő.
Ezt is csak úgy súgva mondta nekem a nővérem, az Irma.
És még azt is mondta, hogy a szerinte a Bozenka néni tócsnija nem fogja helyrerakni az apánkat, mert az anyám azt nem engedi meg, az ilyesmit a nők nem szokták jó szemmel nézni, mondta még az Irma.
Mármint azt, tette hozzá, hogy az egyik nő a másik nő férjét helyrerakja a saját tócsnijával."