Békesség mindenkinek!

Remisovszky Mátyás: Bundás látogatása (Syllabux, 2013)

[3 és fél százalékos választási részvétel]

Remisovszky Mátyás utópiáját (?) olvasva olyan érzésem támadt, mintha már legalább a harmadik fülkeforradalom után lennénk.

Egy homogénre maszkírozott, látszólag különbségek és konfliktusok nélküli társadalomban járunk, amit mindenre kiterjedő hivatali rendszer felügyel – természetesen szigorúan a polgárok érdekében.

A „társadalmi béke” a rendszer szent grálja, amit a társadalom tagjainak izolálásával és irányításával ér el. Mellette, a retorika szintjén, a mindenre kiterjedő píszí és a személyiségi jogok teljes védelme érvényesül, csakhogy ez nem ér semmit, mert tét nélküli. Ami nincs, azt nem lehet védeni. 

Működik a totális nemzeti konzultáció, már az ellenzék is a Párt. Az ország bezárkózik, önkéntes önfeladásba temetkezik, átlagos senkik létrehoznak és működtetetnek egy homogén semmit. A többség, a szabálykövetők, a birkák ülnek tort a gondolkodó emberek fölött.

Lázadj! 

[Érdekes, jó szándékú, meg minden, de azért inkább pamflet, mint regény.]

Ántigravitasziós ’ájtomű

via vasarnapihirek.hu

Trenka Csaba Gábor: Place Rimbaud (Syllabux, 2013)

[Három magyar összehajol Dzsibuti térképe fölött]

Már többször is szemeztem Trenka Csaba Gábor könyveivel. A Galaktikus pornográfia, vagy az Egyenlítői Magyar Afrika igencsak birizgáló címek voltak. Ezekhez képest a Place Rimbaud kifejezetten unalmas cím, mégis ez lett az első áldozatom. És sajnos nem csak a címmel volt bajom.

Pedig az alapötlet nagyon jó. Direkt ezért is csaptam rá, mert szeretem azokat a regényeket, amik átírják a történelmet. TCsG felvázol egy alternatív huszadik századot, de csak vázol. Abból indul ki, hogy Napóleon megnyerte a orosz hadjáratot, és ez teljesen megváltoztatta Európát. Elmaradt az 1871-es német egyesítés, a regény jelenidejében, 1997-ben is csak kis német államok léteznek. Ha jól követeztetek, akkor elmaradt a bolsevik forradalom, az első és a második világháború is. Európa inkább az iszlám államokkal háborúzik. Franciaország köztársasági elnökét Napkirálynak szólítják. És általában, egész Európa sokkal inkább frankofón, mint angolszász (az autók, az internet, a popkultúra). Az iszlám sokkal erősebben jelen van az öreg kontinensen, mint most, Ázsiát felosztotta Japán és Kína, az USÁ-t American Black and White States-nek hívják. Szóval izgalmas ez (még akkor is, ha Ausztráliáról semmit sem tudunk meg), és erről olvastam még volna sokkal többet is, de ez inkább csak a felskiccelt háttér.

Az előtérben van egy kalandosnak szánt történet egy bizonyos Askoni Gaabor nevű újságíróról, aki amatőr létére Le Czart (James Bond) megszégyenítő ügyességgel ered egy feltételezett összeesküvés nyomába, csak a nőkkel nincs akkora szerencséje, mint a nagy titkos ügynöknek.  És ennyi. 

És tús sok Rejtőt olvasott.

A történetvezetésében kimondottan idegesített a sok ismétlés, a stílusában az időnként felszínre törő fellengzősség, és a nagyon csinált kifejezései.

Szóval az első találkozásunk TCsG-ral felemásra sikeredett, de kap még esélyt.

Hova álljanak a belgák?

Tom Naegels: Válófélben (Silenos, 2011. Fordította: Bérczes Tibor)

[2 bugris flamand + 2 balhés marokkói + 1 meghasonlott européer = 5 belga]

Tom Naegels belga újságírónak elege lett abból, hogy a 233. cikket írja a számára fontos témákról, amiket aztán nem olvas el senki, ezért írt egy regényt. Hogy önéletrajzi-e vagy sem, azt nem tudom, de nem is nagyon érdekel. Így is, úgy is jól sikerült. Naegels egyszerre tud elgondolkodtatóan és szórakoztatóan írni, olyan bonyolult és fájdalmas kérdésekről, mint az eutanázia, a bevándorlók, a rasszizmus.

Hablatyolhatnék még struktúráról, narrációról, de egyrészt ebben az esetben nem tartom fontosnak, másrészt meg ez a regény egyszerű, mint a bot.

Inkább idézek egy hosszabb részt, ami szerintem jól jellemzi a stílusát és a gondolkodásmódját is.

"Miért veszem észre, hogy ezek karácsonyi gyertyák? Miért nem tudom egyszerűen azt gondolni: Nahát, gyertyák, milyen romantikus? Honnan ez a szellemdús mosoly (Mármint gúnyos! Valld csak be!) a műanyag magyallevelek láttán? Tán különbnek tartom magam a magyalleveleknél? Különbnek tartom magam Nadiánál, mert tudom, melyik gyertya melyik alkalomra való? Lenézem az általa kedvelt marcipándobozos romantikát? És ha igen, miért? Mert nem valódi? De hát neki igen! Számára a karácsonyi gyertyák hitelesen fejezik ki azt, hogy szeret és hogy szeretné kellemesen tölteni az estét velem. Erre mit lépek én, möszjő felsőbbrendű? Olyannak látom magunkat, mint egy francia tragikomédia szereplőit, a boldog leányt és a balga legényt, akik egy nyárvégi este vigasztalan konyhájukban elalélnak a gyertyafény keltette gyönyörtől.

Nadia egy egészen újfajta szerelemmel ismertetett meg, a szavak nélkülivel. Sokak számára ez a legmagasabb rendű forma, egy írónak viszont szoknia kell. Borzasztóan vágyom rá, hogy nála legyek, de sose tudok mit mondani neki. Ez nem nyelvi probléma.

Mindketten jól beszélünk angolul, és a hollandja is egyre jobb. A téma jelenti a problémát. Miről beszélgessen az ember valakivel, aki tavalyig Pakisztánban élt?

— Na, milyen volt a koncert? — kérdi.

— Jó — felelem.

(Most mesélnem kell valamit a koncertről. Az örök csendeket csak akkor tudjuk áttörni, ha beszélgetünk egymással.)

— Ez egy antwerpeniekből álló együttes.

— Antwerpeniek?

— Igen. Énekesek. Négyen. És viccesek!

— Miért?

(Jó kérdés. Hogyan magyarázzam el az antwerpeni népi dialektusban rejlő szellemességet egy olyan valakinek, aki még a köznyelvet sem beszéli?)

Antwerpeni dialektusban énekelnek. Vesznek egy ismert dalt, és eljátsszák, csak más szöveggel. Vicces szöveggel. Ismered a Gipsy Kingstől a „Bambolerót”?

— Nem.

Na, itt vagyunk. Először eléneklem a „Bambolerót”, aztán a dallamára a „Manuela paelláját”, utána lefordítom a dal szövegét angolra, elmagyarázom, mi az a paella, meg mi az a flamenco, és hogy a flamencoénekesek nyögni szoktak — nyögök egyet, mint egy flamencoénekes —‚ és hogy vicces, amikor a De Strangers énekesei ugyanígy nyögnek. Flamencósan nyögdösve eléneklem a „Nekem nem kő’ a paellá!”-t, dobbantok a lábammal, elmagyarázom, milyen vicces, amikor négy idős antwerpeni ugyanígy veri a ritmust a lábával, kibetűzöm, hogy írják azt, hogy „garnírung a nő garnéláján”, és végül már egész komoly elméleti tudással rendelkezik a Spanyolország, a flamenco, a paella, a Gipsy Kings, az idős énekesek és az antwerpeni dialektus közötti kapcsolatról, és hogy ezek kombinációjában számomra mi a vicces.

— A belgák szeretnek jelmezt — nevet Nadia. — Azt szeretnek a belgák.

Tényleg ezt magyaráztam volna az imént?" (54-56 old.)

Samba de Budapest

Chico Buarque: Budapest (Athenaeum, 2005. Fordította: Pál Ferenc)

[4 nehéz magyar szó]

Mindig is érdekelt, hogy látnak minket mások, mi a véleményük a kedvenc városomról, ezért aztán nagy kedvvel vágtam bele ebbe a brazil regénybe, ami a Budapest címet viseli.

Kezdetben csalódtam. Budapestről annyi derült ki, hogy hol szürke, hol sárga és kettéosztja a Duna, a magyarokról meg annyi, hogy sok pálinkát isznak és semmihez nem hasonlítható nyelvet beszélnek.

Kezdetben nem találtam a szereplők motivációit sem, de aztán megleltem őket. Rájöttem, hogy rosszul kezdtem bele. Nem Budapest-regényként kell olvasni, hanem identitás-regényként, és akkor minden a helyére kerül. 

„José Costa vagyok, aki annyira vigyáz a hírnevére, hogy a világ minden kincséért sem lépne ki a névtelenségből.”

José Costa brazil ghostwriter, aki remekül elvan újságcikkek és politikai beszédek írogatásával, amíg az egyik önéletrajzi regénye miatt be nem üt a siker, amit persze nem ő arat le. Ezt már rosszul kezeli. Tévés felsége felívelő karrierje, és beteg fia is nyomasztja, ezért elmenekül előlük Budapestre. 

Costa brazil ghostwriterből magyar ghostköltővé, majd celebíróvá változik, és közben persze szerelmes is lesz, sőt a történet végére még egy csattanó is érkezik, de erről nem mondhatok többet. 

Nem találtam nyomát Chico Buarque életrajzában annak, hogy hosszabb időt töltött volna itt, valószínűleg csak egy nyelvileg kellően egzotikus helyszínt keresett, mert a nyelv végig fontos szerepet játszik a regényben. 

Buarque kiváltságos, értelmiségi családba született a 40-es évek közepének Brazíliájában. Apja történész-szociológus volt, anyja festő és zongoraművész. Chico megpróbálkozott az építészettel, de jobban érdekelte a zene, a politika és a foci. Eleinte inkább zenészként és politikai aktivistaként tűnt ki. Rendszeresen bírálta a katonai diktatúrát, egyszer börtönbe is zárták, és többször kellett elhagynia a hazáját, ilyenkor főleg Olaszországban élt. Az irodalmi sikert a Budapest hozta meg neki, amivel elnyerte a Premio Jabutit, egy a Man Booker Prizehoz hasonló brazil irodalmi díjat. 

Chico Buarque most 69 éves. Még aktívan zenél, sőt saját állítása szerint még focizik is. 

A foci a regénybe is beszivárog, pedig magáról a játékról nincs szó benne. Na de! 

Kocsis Ferenc költő nevén még simán átsiklottam, de Hidegkuti István íróra már felvontam a szemöldököm, és Buzanszky Zoltán kritikus eloszlatta minden kétségemet. Gondolom, már ti is rájöttetek, honnan vette a magyar szereplők neveit. Aztán jött még Bozsik sugárút, Zakariás szálloda, Grosics felügyelő, Lantos, Lorant & Budai könyvkiadó. (Idézetek itt.)

Szóval így. A végére egész jó kis regény kerekedett belőle. 

Két egyestés

Kerékgyártó István: Rükverc (Kalligarm, 2012)
[3 és fél sebességfokozat]

Már az előző Kerékgyártó regénnyel, a Trüffel Milánnal is gondban voltam. Nem nagyon tudtam eldönteni, hogy tetszik-e, vagy nem. Akkor azt írtam föl magamnak úgy száz oldal után, hogy biztosan rengeteg anyaggyűjtés van mögötte, és ez sajnos látszik is. Merthogy nem gördült. Időnként krúdys volt, időnként mikszáthos, de arra ugye ott van Krúdy és Mikszáth. Éreztem benne végig valami esetlegességet, úgyhogy nem lepődtem meg különösebben, amikor a Kerékgyártó István azt mondta, hogy többször a fellelt háttéranyag formálta a figurát és a történet irányát. 

A Rükverc egy fejezetét (Reggeli látogató) hallottam élőben a szerző felolvasásában, és bátran állíthatom, hogy ez a legjobban sikerült rész. A többi sem rossz, még azt is megkockáztatom, hogy jó, de azért mégsem annyira jó. Hiányzik belőle valami eredetiség. Szerintem többet ki lehetett volna hozni ebből a hétköznapi Benjamin Button-variációból, de azt el tudom képzelni, hogy színházban jobban él. (Nem láttam.)

Ray Loriga: Égből pottyantak (Európa, 2008. fordította: Mester Yvonne)

Közepes road movie-könyv (bár ez képzavar) Thelma és Louise nyomdokain. "A" kategóriás filmet is csak akkor lehetne belőle rendezni, ha mondjuk az ifjú Joaquin Phoenix lehetne a főszereplő. Loriga úgy járt, mint a főszereplője, csak három golyója volt a tárban. Sőt, inkább csak két és fél. 

Azért néhány jó mondat, amiből jó filmes beszólás lehetne:

"A strand fogalma kikészítette." 

"Anyám szerint közvetlen összefüggés van a szakadt farmer meg aközött, hogy valaki embert öl." 

"Ha valamitől kikészülök, hát ettől az apás történettől igen. Millió idiótát ismerek, akinek van apja."

"(mamának) tetszett, hogy zajongunk. Egy férfit hallani kell. Ilyen a természete. Sose bízz olyan férfiban, aki nem csap zajt."

Cosmo

Don DeLillo (photo: Michael O'Brien)

Don DeLillo: Cosmopolis (Libri, 2012. Fordította: Barabás András)
[3 limuzin húz el a naplementébe]

„Eric Packer, a fiatal milliárdos egy átlagosnak tűnő áprilisi napon kilép New York-i lakásából, és beszáll a csúcstechnikával és luxuscikkekkel fényűzően berendezett fehér limuzinjába. Ezen a napon két komoly küldetés áll előtte: világrengető spekulációs támadást kell intéznie a japán jen ellen – és el kell jutnia Manhattan túlsó végébe a fodrászához.
Ericnek hol az amerikai elnök motoros kísérete, hol egy zenészbálvány temetési menete, hol egy erőszakos politikai tüntetés állja útját. A kocsi kényelmes bőrülésén egymást váltják a látogatók: biztonsági, műszaki és pénzügyi szakértők, sőt Eric menyasszonya és szeretője is, miközben a limuzin az egyre bizonytalanabb jövő felé araszolgat.”

Egy Ember negyvenes könyvtáros egy átlagosnak tűnő áprilisi napon kilép budapesti lakásából és beszáll a hangosbemondóval és üzemen kívüli légkondival fényűzően berendezett sárga villamosba. Ezen a napon két komoly küldetés áll előtte: rendbe kell raknia a pszichológia – szociológia részleget, mert már erősen szétcsesződött – és este haza kell jutnia a Belváros túlsó végébe, hogy hajvágógépével kissé rendbe szedje magát.
Embernek hol a parlamenti etikai bizottság elnökének motoros kísérete, hol egy erdélyi író temetési menete, hol egy erőszakos politikai tüntetés állja útját. A villamos gyanús foltoktól tarkálló üléseit csak magasból látja. Mobiljában egymást váltják a látogatók: telemarketingesek, a vízvezeték szerelő, a hiteltanácsadója, sőt Ember felesége és anyja is, miközben a villamos az egyre bizonytalanabb jövő felé araszolgat.

Eriket és Embert „egyre gyakrabban kerülte az álom, nem heti egy-két alkalommal, hanem négyszer, ötször.” A két férfi „megpróbálta álomba olvasni magát, de csak éberebb lett tőle. Természettudományos szövegeket olvasott, meg verseket.” Mindkettőjükből „hiányoztak a szerzetesi adottságok.” Úgy érezték, „minden egyes cselekedet mesterséges, és ott kísért benne saját” maguk. Erik és Ember is úgy vélte, „semmi sem létezett körülötte. Csak a zaj a fejében, s az elméje az időben.” Egymástól függetlenül, de szinte egy időben mondták ki: „Az élet túlságosan egyidejű velünk.” Nincs távlat, rálátás. „Nincs semmiféle kétely. Manapság már senki sem kételkedik.” Pedig „érdekesebb kételkedni, mint cselekedni. A kételyhez több bátorság kell.” Lassan eljutottak „addig a pontig, ahol már egyetlen megalapozott ítélet sem születik.”

A rock’n’roll halott, a posztmodern halott, és a világpiac is gyengélkedik, dünnyögte Erik a limuzin ablakán át a lenyugvó napba. Ember gondolatban rábólintott.

Alagutak az időben

Urs Widmer (cop. Michael Oreal)

Urs Widmer: A kék szifon (Bookart, 2012. Fordította: Kurdi Imre)
[5 hadizsákmányból származó bringa]

Akinek nem volt nagyon elcseszett a gyerekkora, annak biztosan megfordult már a fejében, hogy milyen lenne felnőttként visszamenni húsz, harminc vagy akárhány évet, és körülnézni. 

Ha visszamehetnék, mondjuk hároméves koromba, mint ennek a történetnek a főhőse, akkor az én történetemben 1973 lenne (az övében 1941). Már idősebb lennék, mint a szüleim. Elbeszélgethetnék velük a felnőtt dolgokról. Megnézhetném apámat, ahogy dohányzik. Anyámat hosszú hajjal, amit állítólag annyira szerettem fogdosni. Nem ismernének meg. És én sem ismernék már meg egy csomó embert, akik pedig akkor fontosak voltak az életemben, például az óvónőmet. 

Megnézném a lakásunkat. Akkortájt költöztünk az új lakótelepre. Olajkályha volt, a fürdőszobában meg egy hatalmas, hengeres bojler, amit összepréselt, olajjal áztatott faforgáccsal lehetett befűteni. Szeletelni kellett, mint a szalámit. A konyhafalon zöld olajfesték volt. De arra már nem emlékszem, hogy milyenek voltak a bútorok. Megnézném a játékautóimat, a műanyag katonáimat, és azt a kis lyukat a tapétán, amit sikerült eltitkolnom. 

Ha meg mondjuk nyolcéves koromba mennék vissza, akkor a balatoni kis házba mennék. Kora reggel elbeszélgetnék nagyapámmal a pékség előtti hosszú sorban. Még fekete lenne a bajsza. Tekernék egyet az öreg német biciklivel. Hadizsákmány. Elmennék nagyapámmal, meg a többi öreg mesterrel a környékbeli házakhoz dolgozni. Cipelném helyettük a malteros vödröt. Lemennék a strandra, és megnézném a jövendőbeli feleségemet, mert már akkor is ismertem látásból, de egyszerűen nem tudom felidézni, hogy milyen volt. 

Tulajdonképpen, ha belegondolok, ezeket már meg is tettem. Mert igenis létezik időutazás. Az emlékeink, a kollektív emlékeink is, alagutak az időben, és amikor beülünk egy filmre, meglátunk egy arcot, ami kísértetiesen hasonlít valakire, megérezzük valahol a vattacukor illatát, beleharapunk a magunk madeleine-süteményébe, akkor ezek az alagutak hirtelen kitisztulnak, és járhatóvá válnak. 

Jó bejárni ezeket az utakat, csakhogy mindig vissza kell térni, mert nagy egészben gondolkodva igaz, hogy mindenki pótolható, az emberek felcserélhetők, de a saját jelenünk nem működik nélkülünk. A magunk történetében pótolhatatlanok vagyunk.

(Ha nem derült volna ki, ez egy remek kisregény, csavaros narrációval, a romantikusokra utaló mesevilággal, posztmodern kikacsintásokkal.)

Háromszögelés

Carl Frode Tiller (cop. Ole Morten Melgard)

Carl Frode Tiller: Bekerítés (Gondolat, 2011. Fordította: A. Dobos Éva) [4 deviáns személyiségzavar]

Én inkább a Háromszögelés címet adtam volna ennek a regénynek. Mert itt az történik. Csakhogy amíg a geometriában a háromszögelés egzakt dolog (egy háromszög két csúcsának és belső szögeinek ismeretében meghatározható a harmadik csúcs helye), addig az emberi lélekkel nem megy ez a mérnökösködés. Pedig megpróbálják. 

Ebben a regényben Daniel a harmadik, meghatározásra váró csúcs. Daniel elvesztette az emlékezetét (persze ez nem biztos, mert az elég hamar világossá válik, hogy ebben a regényben nincs bizonyosság, az új megszólalók mindig felülírják a már elkönyvelt ismereteinket), és most három hozzá közel álló ember felidézi a közös múltjukat, hogy segítsenek neki emlékezni. Jon, a középiskolai barát, az elvetélt zenész, és ifjúkori homoszexuális partner, Arvid, a lelkész nevelőapa, és Silje a régi barátnő, fogyasztógéppé szelídült művészpalánta. Ennek a három embernek az elbeszélése ad végül is egy viszonylagos pontot, ami Daniel. Lehet. De lehet, hogy nem. De ez nem is annyira fontos, mert a Danielhez intézett levelekben, és a cselekményben elbeszélt eseményekben nem Daniel a fontos. Inkább ő lesz egyfajta viszonyítási pont, ami arra szolgál, hogy a beszélők újra és újra maghatározzák önmagukat. Másokhoz képest. Mert csak másokhoz képest lehetünk önmagunk. Minden egyes új szituációban elmondják maguknak, hogy kik is ők, vagy inkább azt, hogy mit tartanak magukról. 

Szerintem magasan a legjobb az első rész (Jon), és utána egy kicsit kifárad, körülményessé válik, mind a történet, mind a stílus. A történet azért végig érdekfeszítő tud maradni, a nézőpontok váltogatásával, és a jól adagolt új információkkal. Remekül megragadja az a mindennapi tapasztalatot, hogy a gyerekeimmel, vagy a szüleimmel képesek vagyunk ugyanazt a párbeszédet, eseménysort homlokegyenest ellenkezően értelmezni. A stílus viszont kissé mesterkélt, ami a második harmadik részben néha már fárasztó. Nem tudom, hogy alapvetően ilyen-e Tiller stílusa, és ehhez választotta az eléggé stilizált levélformát, vagy a szereplők stílusát akarta ezzel a mesterkéltséggel érzékeltetni (két elvetélt művész és egy lelkész). 

Ha csak Jon története lenne, és abba beleépítve az utolsó pár oldal, akkor egyértelműen ötös lenne, így viszont egy kicsit túlírtnak érzem.

Fortélyos félelem igazgat

Umberto Eco: A prágai temető (Európa, 2012. Fordította: Barna Imre) [4 hamis közjegyzői okirat]

Állítolag Borges azért nem írt soha regényt, mert egy regény óhatatlanul tele van üresjáratokkal. Eco éppen az üresjáratok miatt ír regényt. Merthogy az a helyzet, hogy amit itt megírt, azt sokkal elegánsabban megírta már az esszéiben, vagy az éppen nemrég kiadott alkalmi beszédeiben, csakhogy azokban nincs fabula, itt meg van. 

Laza csuklóval kever „valóságot” és „kitalációt”. Sőt „bizonyítja”, hogy a „kitaláció” bármikor „valósággá” válhat, ha beépül a kortársak vagy utódok gondolkodásába. Amit elég ember valóságnak vél, az valósággá válik, vagy legalábbis befolyásolja azt (lásd: Cion bölcseinek jegyzőkönyve) 

Umberto mestert gyakran elkapja a lista mámora, és összehord egy halom felesleges információ – hogy ne mondjam: tárgyi tudást –, aminek sem a cselekményben, sem a történetben nincs különösebb jelentősége, viszont ettől lesz ez a regény éppen ecós és nem brownos vagy dossantosos. 

Azért amikor zabolátlanul kiéli a szabadkőműves mániáját, az már kicsit sok, és az utolsó ötven oldal is nyugodtan elmaradhatott volna, de attól függetlenül, hogy a regény a XIX. századot öleli föl, a XXI.-ben is aktuális. A mechanizmus nem sokat változott: ma is kell ellenséget alkotni, sőt a manipuláció és az (ön)áltatás egyre kifinomultabb technikáival vagyunk kénytelenek szembenézni.

Extensa

Jacek Dukaj: Extensa - regény az EPR-paradoxonra ( Typotex, 2012. Fordította: Mihályi Zsuzsa) [3 fényév magas asztráltest]

Megfigyelő. Ember és módszer. Megfigyelő. Nevezzük így a főhősünket, mert időnként ő is így nevezi magát.

Megfigyelő a történet során gyerekből fiatal felnőtté, majd öregemberré válik. Mondhatnátok, hogy ebben nincs semmi különös, de közben extensa tulajdonos is lesz. Na ugye!

Megfigyelő egy posztapokaliptikus világban él, egy elszigetelt állattenyésztő kolóniában, amelyik csak alkalmanként kerül kapcsolatba más kolóniákkal a Vásáron. Életük normális mederben zajlik, család, szerelem miegymás, de időnként furcsa természeti jelenségek és szörnytámadások színesítik a mindennapokat. 

És vannak még Azok. Azok (Istenek? Egy fejlettebb civilizáció? A háború győztesei?) adják mindazt, amit a kolónia nem tud előállítani, vagy csere útján megszerezni. És mit kérnek érte? Semmit. Se egy lelket, se egy szűzlányt, semmit. De akkor miért tartják őket gonosznak? Pont azért mert nem kérnek semmit, és így nem igazodnak az emberi elvárásokhoz,? Vagy azért, mert teljesítik a titkos vágyakat, és ebben a társdalomban a lemondás erény?

Valami baljós hangulat lengi be ezt az egész XIX. századi világot, amiben egy kutató szellem kibontakozásának lehetünk tanúi. Az empirizmus azonban már csak egy régi életforma emléke. 

Megfigyelő egyre jobban fél a megfigyelése tárgyától, a világ ürességétől, az érzelmek változékonyságától, a dolgok kimondhatatlanságától és megnevezhetetlenségétől, a döntések felelősségétől. 

Eddig a regény első, és jobbik fele.

Ekkor a Megfigyelő megissza a mentorától kapott kék fényt, ettől belekerül az extensa (kiterjedés?) és egy újfajta, kozmikus érzékelésre tesz szert, ami neki jó, én viszont kezdem elveszteni a fonalat a kvazárok és bazárok között. Valamilyen asztrális testet növeszt, ami kölcsönhatásban van a valódi testével. 

Megfigyelő mindenféle bonyodalmakba keveredik, amik végül oda vezetnek, hogy Ők meg akarják szerezni az extensáját, úgy, hogy maguk közé fogadják a Megfigyelőt. Ő ezt nem akarja, de nem nagyon van választása.

Ők lassan elemésztenek mindent, kivéve Zöldvidéket, ami mintha valami játszóterük lenne.

Nekem ez túlságosan enigmatikus, mert azt nem állítanám, hogy nem volt koncepciója. Úgy látszik, nem való nekem a science fiction.

Piazza Bucharest

(fotó: Dalum Astrid)

Jens Christian Grøndahl Piazza Bucharest [4 emigráns a piazzán]

Szabadság és idegenség – e két fogalom körül forog ez a némileg köldöknézős regény. 

Két főhőse elsőre egymás antipódusának tűnik: a szabad Amerikából érkező Scott és a kommunista Romániából menekülő Elena; a szemlélődő Scott és a cselekvő Elena. A végére nekem úgy tűnt, nincs is akkora különbség közöttük. 

Scott a vietnámi háború miatt marad Dániában, és megszereti, vagy inkább megszokja a helyet. Idegen marad, de próbál beilleszkedni. Neki azt jelenti a szabadság, hogy nem kell feltétlenül részt vennie az eseményekben. Hogy megúszhatja a történelmet. Csak akkor kell tennie valamit, ha akar, egyébként meg ellehet a világ megfigyelésével a kis belső emigrációjában. Tulajdonképpen még az életében sem muszáj részt vennie, csak hagynia kell megtörténni a dolgokat. Azt hiszem, Scott nem hajszolja, hanem megéli a szabadságot.

A másik oldal Elena. Őt Scott segíti ki a már omladozó diktatúrából. Elena az, aki hajszolja a szabadságot, és el is ér belőle annyit, amit ott és akkor (Bukarestben, a nyolcvanas évek végén) lehet: egyfajta belső függetlenséget, rendszeren kívüliséget, némi ellenzékiséget. Csakhogy Elena nem a rabság elől menekül, hanem a hétköznapiság, a kilátástalanság elől. Ez a rendkívüliség iránti hatalmas vágy legyőzi benne még az anyai ösztönt is, de az új szabadság a múló hónapok során puszta hontalansággá válik, ahonnan már nincs visszaút. 

Amikor olvastam, nem tetszett, inkább idegesített ez a könyv. Utólag kezdett bennem megérni. Lehet, hogy nem véletlenül, mert ebben a regényben minden valahogy utólag történik. 

Mint amikor hirtelen észrevesszük, hogy az életünkből elveszett valamennyi idő, sok meg nem valósult lehetőség, és furcsa módon pont ez a hiány válik valamivé, ami fontos. Egyszerre a meg nem történt valóságosabbnak tűnik, mint ami megtörtént.

Legtávolabb a haláltól

Fotó: Juha Salminen

Elina Hirvonen: Legtávolabb a haláltól (Magvető, 2012. Fordította: Huotari Olga) [5 hasba rúgás]

Gyerekeket látsz az utca szélén állni. Mereven néznek a semmibe, körülöttük zajlik az élet, de nem fognak semmit belőle. Rongyokba öltözöttek. Arcukon kosz és takonycsík, kezükben ragasztós zacskó.

Egy kamerát látsz, be van kapcsolva. Ha felemeled a tekintetedet, meglátod a szobát is. Ócska berendezés, vetetlen ágy. Az ágyon egy még majdnem gyerek lány. Paróka van a fején, az arcát durván sminkelték ki. Majdnem meztelen, testén mindenhol véraláfutások.

Egy repülő követ látsz. Aztán még sokat. Egy férfit dobálnak, aki ellopott pár paradicsomot a piacon. Napok óta nem evett. 

Egy fehér fiút látsz a fürdőszoba tükrében, a kezében fogkefe. Megmerevedett. A fölszintről lövések zaját hallja. Tudja, hogy milyen az.

Egy bakancsot látsz. Túl közelről, egészen az arcodnál. Tudod, hogy az egy Martens. Szép a varrása. Tudod, hogy vasalva van az orra.

Mikor vagyunk legtávolabb a haláltól? Mikor nem vagyunk rémisztően közel hozzá?

Mikor lép be az életünkbe a halál? Amikor rádöbbenünk, hogy a szeretteink halandók? Vagy amikor rájövünk, hogy mi is azok vagyunk, sőt olykor kéjesen eljátszunk saját halálunk gondolatával? Amikor gyerekünk születik? Amikor már a kapujában állunk? Szerintem tudat alatt ott van folyamatosan.

Bennünk van a halál félése, tagadása és kívánása is. A magváltó halál tudata. A kegyetlen és váratlan ismerete. Az áldozat öröme. A gyász. Az idegenek halála fölött érzett furcsa, személytelen döbbenet. A tömeges halálok elkeserítő, gyomorforgató tudása. 

Ismerjük az úr adta, az úr elvette fatalista ostobaságát, és a tíz körömmel kapaszkodást az életnek már alig nevezhető szenvedésbe. A halál jó ismerősünk, mégis a lehető legtávolabb akarunk lenni tőle.

A halál: a lelki, testi fájdalom, amit egy másik ember okoz.

A halál: a tehetetlenség.

A halál: a kisebb-nagyobb árulások, amik összeadódva az életet alkotják.

Ez a mosolygós, szőke finn nő megint hasba rúgott. 

Omega minor

Paul Verhaeghen: Omega minor (Gondolat, 2011. Fordította: Fenyves Miklós)
[5 különlegességében is tipikus sors, ami vagy igaz, vagy nem]

„Sok dolog történt, de egyik sem igaz. Más dolgok igazak, de nem történtek meg.”

Berlinben vagyunk, 1995-ben. A poszt-NDK apokalipszis díszleteit leöntötték némi rothadó 

kapitalizmussal. 

Itt hozza össze a véletlen a regény főhőseit: Goldfarbot, a Nobel-díjas fizikust, aki részt vett az atombomba kifejlesztésében, De Heert, az auschwitzi túlélőt, Paul Andermanst, a posztgrad pszichológust, aki az emlékezet működést kutatja (beszélő nevek), Donatellát, Goldfarb asszisztensét, aki a mágneses monopólust keresi, és Nebulát, a bosszú angyalát.

Párhuzamos életrajzok is lehetne a címe, ha az már nem lenne foglalt. 

A történet kezdetén Andermans az elbeszélőnk, aki bekerül a potsdami egyetemi világba, a posztgradok, a modern kor nomádjai, a tudomány vándorcigányai közé. Összetűzésbe keveredik egy csapat neonácival, és így találkozik De Heerel, aki öngyilkossága után lábadozik egy kórházban. De Heer felhasználja Andermans figyelmét, hogy elmondja neki egy túlélő tipikus, univerzális történetét. Egy túlélőét, aki per definitionem nem lehet boldog. Épp attól, hogy túlélő. Neki az a feladata, hogy elmondja az elmondhatatlant, feldolgozza a feldolgozhatatlant. 

Közben Godfarb életével is ismerkedünk. (Az elbeszélői nézőpont gyakran változik, ami kissé megnehezíti az olvasást, bevallom volt egy fejezet, amikor fogalmam sem volt, hogy épp ki beszél, és a történetet gyakran szakítják meg tudományos és esztétikai fejtegetések – művészetről, matematikáról, fizikáról, csillagászatról, történelemről.) Goldfarb még gyerekként hagyja el Németországot 1933-ban, színésznő anyjával, aki mindenféle munkát elvállal, hogy megéljenek valahogy. A nemnémetből nemamerikaivá váló, gyökértelen fiú, aki siránkozó bevándorlókkal van körülvéve, a tanulásban találja meg a kitörés lehetőséget. Bekerül a Harvardra, és onnan némi szerencsével Los Alamosba.

Csakhogy ebben a történetben senki sem az, aminek látszik. Olyan ez, mint egy 5000 darabos kirakós, aminek bizonyos részei hamar összeállnak, de az utolsó elemek csak nem akarnak a helyükre kerülni, egészen a szó szerint bombasztikus befejezésig. 

A huszadik század két borzalmas tengelyen forog. Auschwitz és Hirosima. Ez a két árny lebeg, sokáig kimondatlanul, a könyv felett (Auschwitz csak valahol regény félideje után jelenik meg, Hirosima csak legvégén.) És a legnagyobb borzalom ebben az, hogy ezt mind emberek követték el, akik előtte és utána is ettek, ittak, nevettek, dugtak. Az áldozat és a túlélő nem kiválasztott, mitikus hős, hanem ember. A gyilkos és a közreműködő nem metafizikai gonosz, hanem ember. Méghozzá mind megnevezhető ember. De Heer azt mondja, lehet, de nem érdemes áttekintést adni a XX. század borzalmairól, mert abban épp az egyéni felelősség veszik el. A történelem szószában az egyének típusokká lesznek, és minden elmaszatolódik. Egyébként is, már alig emlékszik valaki az egészre, eltelik még kétszáz év és a holokauszt csak lábjegyzet lesz a történelemkönyvekben. Az egyéni felelősség feltárása mellett van egy erős relativizmus is a könyvben. A túlélők és emlékezők tanúságtétele egyre nehezebben ellenőrizhető. A véletlen dönti el, hogy az ember melyik oldalra kerül, és így tulajdonképpen senki nem felelős a tettiért. Akár ez is kiolvasható egyes megnyilatkozásokból.

Verhaeghen nagyon precízen ábrázolja az egyéneit, a legkisebb lelki rezdülésüket is bemutatva. (Pszichológiaprofesszor, ha még nem mondtam volna.) Ez a legnagyobb ereje a könyvnek, meg a szimbólumok bonyolult hálója. És persze a történet. Verhaeghen 550 oldalon keresztül megkonstruál egy hihetetlenül összetett sztorit, hogy aztán a könyv utolsó 100 oldalán az egészet lebontsa, és romjaiból felépítsen egy másikat. Egy ilyen hosszú regénynek elkerülhetetlenül vannak gyengébb pontjai, amik kissé erőltetettre sikerültek, de ezen is átlendít a stílus, és többségben vannak a sokáig emlékezetes részek. Például, ahogy De Heer szemén keresztül látjuk az auschwitzi szelektálás folyamatát, az egészen hátborzongató. Főleg, ahogy leírja a jobbra irányítottak önfeledt boldogságát. És az is hasonlóan emlékezetes, ahogy Goldfarb nézőpontjából látjuk a Los Alamosban dolgozó atomfizikusokat, a tudományos felfedezés részegítő örömét, amivel világra játsszák a bombát, mintha csak egy rádiót barkácsolnának össze a cserkésztáborban. Vagy említhetem még a századvég német neonáci kultúrájának aprólékos leírását.

Monumentális mű, ami nem kevesebbre törekszik, mint az egész XX. századi történelem magyarázatára. Megpróbál „Szabadulni a mimézistechnika parancsától és a narratíva kényszerzubbonyától, vállalni a zuhanórepülést, bele a radikális reflexivitásba, az öntudatba, a Daseinről való meditációba, amely a Daseinnél is előbbre való…” 

És miközben „Szentül hisszük, hogy ez a világ megérthető, holott erre semmi ok sincs, ha csak az nem, hogy a koponyánkban rejtőző apparátus odavan a jelentésért meg az összefüggésért.” mégiscsak megpróbál valami magyarázatot adni a felfoghatatlanra.

(A fordítás is nagyszerű és a szerkesztés is jól sikerült, de azért én szívesen vettem volna a sok német szövegrész fordítását. Még szerencse, hogy a feleségem németes, bár lehet, hogy ezt az olvasás alatt ő másként gondolta.)

Vízművek

Jean-Luc Outers Vízművek (L'Harmattan, 2011. Fordította: Schultz Ádám)
[4 gömbölyödő pocak]

Egy szerelmi háromszög története. Nem is akármilyené, mert a két férfi Valére és Maxime testvérek. 

Valére kutató. A hüllők szaporodása a szakterülete. Ámulatba ejti a tojás, sőt mindenféle szaporodás, a termékenység misztériuma. A terhes nők. Ebből aztán gyakran származik probléma. 

Maxime kockafejű. A Belga Államadósságkezelő Hivatalban dolgozik. Így aztán rálát az ország valódi pénzügyi helyzetére. Az elszabaduló pénzpiacok okozta közelgő katasztrófára. Precíz munkatárs, magánpénzügyeiben viszont hanyag. Szorongó, analízisbe jár. 

A fiúk nem mindig értik meg egymást – az egyik a természet, a másik a civilizáció. Elsőre nagyon különbözőnek tűnnek, de ahogy egyre több gondolatukat ismerjük meg, kiderül, hogy nagyon is hasonlítanak egymásra. 

Maxime felesége Eva, már gyerekkorától ismeri a fiúkat. Mindenki neki udvarolt, Valére is, csak Maxime nem. Eva őt választotta. Valére viszont egy idő óta csak a terhes nőkre gerjed, így aztán mikor Eva másodszor is teherbe esik, és ez egybe esik egy érzelmi megrázkódtatással, (A fiúk apjának halála, aki politikus volt, de utolsó éveit afáziás betegként élte) Valére menthetetlenül szerelmes lesz. Kialakul a szerelmi háromszög. Pontosabban nem is háromszög ez, inkább kör. A tökéletesség. Tökéletesen kiegészítik egymást. Maxime némileg idegenkedik terhes, megváltozott feleségétől, Valére viszont rajong érte és dédelgeti. Ráadásul Valére tökéletes nagybácsi, akire bármikor rá lehet bízni az első gyereket, és Maxime tisztában van vele, hogy csak addig érdeklődi Eva iránt, amíg terhes. 

A történet másik síkján, a háttérben kirajzolódik a folyton szakadó Belgium szarkasztikusra rajzolt képe. A szellemesség és humor mögött ott van az a kilátástalan küzdelem, amit a kezelhetetlenre növekedett gazdasággal és állammal, meg fajunk romboló és gyilkos ösztöneivel folytatunk. Ott van benne az a keserűség, amit a fölött érzünk, hogy az emberiség által évszázadok alatt a múltja, kultúrája megőrzésére felépített intézményrendszer (múzeumok, könyvtárak) a korrupt és felelőtlen politika miatt veszélybe került. 

Könnyed, levegős, örömteli próza, de azért végig érződik benne, hogy milyen hihetetlenül abszurd világban élünk.

Hem és Fitz

James Aldridge: Még egy utolsó pillantás (Magvető, 1980. Fordította: Nemes László)
[4 levadászott fajdkakas]

Párizs, 1929. Egy ifjú titán (Kit = James Aldridge) megérkezik a fény városába. Az ausztrál vadonból jött, de nem vadember. Szerencséje vagy balsorsa (igazából egy újságíró barátja) Hemingwayhez irányítja, aki éppen egy kirándulásra indul, F. Scott Fitzgerald társaságában, hogy eldöntsék, ki a jobb író, Balzac vagy Hugo. Ha őszinték akarnak lenni magukhoz, akkor azért, hogy eldöntsék, ki a faszább gyerek. Scott ráveszi a fiatalembert, aki egyiküket sem ismeri, hogy tartson velük, legyen aki vezet, ha mindketten berúgnak. 

Persze egyáltalán nem erre kell nekik a fiú. Az első sikereiket élő írók épp próbálják feldolgozni, azt, hogy nem ifjú titánok többé, és Scott a saját egykori ártatlanságát véli felfedezni a tizenkilenc éves srácban (és Bo-ban, az angol lányban, aki később csatlakozik hozzájuk.) 

Hem és Fitz egyfolytában baszogatják egymást. Kötekedő, személyeskedő vitákat folytatnak, próbálják morális alapon elkapni a másikat. Vadásznak egymásra, egyszer szó szerint. Mindketten adják a szerepüket, Fitz az érzékeny, sérülékeny, romantikára hajló piást, Hem a kemény férfit, aki szerint minden csak felszín. És Jamest használják erkölcsi játszmáik mérőműszerének. 

Nem rossz, nem rossz, csak az a baj, hogy az első negyven oldalon ellövi a poént, hogy mi is a gond, hogy viszályban állnak a felvett szerepek és a vélt önazonosság (már ha többek vagyunk, mint a magunkra vett szerepek). 

(Fitzgerald): "…pontosan olyan tiszta fejű és olyan szilárd jellemű, olyan megbízható és olyan hajthatatlan valakire van szükségünk, mint amilyen te vagy (Kit) ebben a remek zakódban, arra az esetre, ha Ernest meg én egyszerre isszuk le magunkat. Mert nem akarom, hogy Ernest megöljön, és Ernest sem akarja, hogy én megöljem őt. És képzeld, mi lenne akkor, ha valamelyikünk elütne egy figyelmetlen, gondtalan, részeg franciát? – Megborzongott, úgy folytatta: - Még rágondolni is iszonyú. Azt mondanák, hogy részegek voltunk, és rámenne az utolsó ingünk is.

 …Hemingway meg én olyasvalakikké kezdünk átalakulni, akik valójában nem mi vagyunk. És ez nagyon komisz dolog, Kit, mert ezt a folyamatot, minden jel szerint, egyikünk sem képes megállítani.

…Ha az ember kezd sikert aratni, ha valóban ér valamit, mint Ernest meg én, akkor nagyon szerényen veheti csak igénybe a saját egyéniségét. Gyakorlatilag hozzá kell fognia, hogy létrehozza önvédelmi másodpéldányait, amelyeket abból rak össze, ami sebtiben a keze ügyébe kerül: alkoholból, hencegésből, fogvicsorításból, útszéliségből, elveszettségből nőügyekből, hazugságból, bármiből, csupán azért, hogy elrejthesse azt az egyetlen egyet, ami csak neki adatott meg, senki másnak.

… Csak egy a baj, hogy amivel védeni akarjuk magunkat, kikezdi azt, ami a legjobb bennünk. Ernest már valóban olyan, mint egy hivatásos bokszoló, úgy is beszél, én pedig kezdek megrögzött iszákosnak látszani. Nézz csak a szemembe!" (26-31. old) 

És innen már „csak” egy ügyesen megírt jó sztori Hemigwayről és Fitzgeraldról.

Paulo & Petrus

Paulo Coelho: A zarándoklat (Athenaeum, 2007. Forította: Palkó Katalin)
[2 tűzoszlop a pusztaságban]

Az volt ebben a legnehezebb, hogy előítélet nélkül olvassam. Mert egyrészt olvastam én Coelhot régebben, másrészt a miszticizmus elég messze áll tőlem. De hát megígértem egy barátomnak, hogy elolvasom, és nem vagyok én politikus, hogy a vakvilágba ígérgessek. 

Nagyjából tudtam, mire számítsak (Redfield, Millman, Morgan & Young – és ez nem egy ügyvédi iroda, hanem hasonló beavatás-regények szerzői), úgyhogy nagy meglepetés nem ért. 

Amikor az elbeszélő Paulo előadta, hogy ő egy mágustanonc, és a beavatásának mittudoménhanyadik szintjén jár, akkor már tudtam, hogy nem a Szent Jakab úton vagyunk, hanem meseföldjén, és felkészültem mindenféle óriásokra meg tündérekre. (Ezek nem jöttek, csak egy ördögi kutya és egy jelentőségteljesen néző bárány. Ja meg Astrain.) 

Szerintem ez a könyv csak annak való, aki már átélt hasonló spirituális élményt, aki hiszi, hogy az élet egy csoda és Isten mindenben ott van. Én nem hiszem. Maradtam szkeptikus. 

Na mindegy. Elindultak, mentek, közben mindenféle torna- és spirituális gyakorlatokat végeztek, amik meglehetősen nevetségesek voltak, kivéve a lassújárást. Könnyen olvasható volt, nem lett unalmas, annak ellenére, hogy egyhangú volt és kiszámítható. A gyalogláshoz mindenesetre kedvet csinált, akárcsak Tolvaly Ferenc könyve. Mondjuk én eleve szeretek gyalogolni. 

Nézzük a szellemi részt! Nekem a kísérő, Petrus vallásfelfogása kimondottan ellenszenves volt. Túlságosan rugalmasan hajlítgatta az Istent a saját pillanatnyi szükségleteihez, tanítása igazolásához. Egyébként sem az kimondott tanító típus. Inkább emlékeztetett egy jó zsaru – rossz zsaru párosra vagy egy kiképzőőrmesterre. 

Ami a tanítása velejét illeti – higgy abban, amit csinálsz –, azt bármelyik edző elmondhatta volna Paulonak. Ez a Paulo meg végig arról beszél, hogy az Átlagember – nagy Á-val – is elérheti a Rendkívülit, a Beavatást, csakhogy az egész figura ezzel ellentétben áll. Paulo tagja egy kiválasztottakból álló társaságnak (Tradíció), egy mágus, aki hatalma jelképéért zarándokol. A zarándoklatot nem egyedül teszi meg, mint annak a rendje, hanem egy csak neki kirendelt vezetővel. Egy VIP zarándok. Az meg már milyen! 

Nem ébresztette föl a bennem szunnyadó Istent, de készséggel elhiszem, hogy van, akiben igen.

Az Utolsó Ítélet mestere

Leo Perutz: Az Utolsó Ítélet mestere (Jelenkor, 2011. Fordította: Tatár Sándor)
[4 látomásos magánapokalipszis]

Ez egy bűnös kíváncsiságból elkövetett olvasás volt. Mert hát, kezet föl, ki hallott már Leo Perutzról? Hát ez az. Ráadásul a kiadó is megtett mindent, nehogy eladja ezt a könyvet. Nekem ugyan bejön ez nagyon minimál borító, de figyelemfelkeltőnek nem nevezném, és a fülszöveg is csak néhány életrajzi adatra korlátozódik, és semmit nem ír az izgalmas cselekményről.

Na de épp az egyik életrajzi adat miatt tettem a polcomra: született 1882 Prága. Hoppá, mondom, ez Kafka. Egy évet tévedtem ugyan, mert Kafka 1883-as, de egyébként ugyanaz a kör. Nem igazán vallásos, németül beszélő, prágai, kereskedő zsidó család. Perutz Kafka cimbijével Max Broddal járt iskolába, amíg ki nem rúgták rossz magaviselete miatt. Krumlovban és – a család költözése után – Bécsben folytatta az iskoláit, de ott sem fejezte be. Ez egyébként úgy tűnik, a dilije volt: semmit sem befejezni. Diplomát nem szerzett, ennek ellenére sikeres biztosításmatematikus volt, széles körben használt táblázatokat tervezett, szakfolyóiratokban publikált. 

Első regénye 1915-ben jelent meg, és rögtön a sikeres és keresett szerzők közé repítette. Már a következő évben új könyvvel jelentkezett és forgatókönyveket is írt. Legsikeresebb regénye az 1923-as Az Utolsó Ítélet mestere, amiről Adorno, Walter Benjamin és Borges is elismerően nyilatkozott.

Felesége halála után okkultista körökbe keveredett, az anschluss után emigrált, és bár szívesebben maradt volna Európában, vagy ment volna Amerikába, végül Palesztinában kötött ki, ahonnan csak 1952-ben tért haza Ausztriába. Ott is halt meg, 1957-ben.

Az Utolsó Ítélet mestere úgy kezdődik, hogy egy baráti társaság érkezik a neves színészhez, Bischoffhoz, aki éppen tönkre ment, de a többiek ezt igyekszenek eltitkolni előle. A társaság tagjai: báró Yosch kapitány, Solgrub mérnök, Gorski doktor, Dina, a színész felesége és annak öccse Felix. Zajlik a művelt társalgás, közös zenélés, de a felszín alatt érezhető a feszültség. Bischoff elmesél egy bizarr története egy öngyilkos festőről, akinek bátyja – hogy kiderítse az öngyilkosság körülményeit – felveszi a személyiségét, és pár nappal később ő is öngyilkosságot követ el. Aztán a többiek ráveszik Bischoffot, hogy adjon elő egy részt az éppen próbált darabból. A színész, hogy felkészüljön, kimegy a kerti a lakba, és nemsokára lövések dördülnek. Öngyilkosság. Felix  megvádolja Yosch kapitányt, hogy valami köze van az ügyhöz, mert régebben viszonya volt Dinával. Yoschnak furcsa misztikus látomásai vannak, mintha valóban ott lett volna az öngyilkosságnál. Ő maga is elhiszi, hogy bűnös, legalábbis meggyőzi magát erről, és vállalja a következményeket, ami csak egy megoldást jelenthet egy tisztnek. Csakhogy Solgrub mérnök közbelép. Az urak nyomozni kezdenek, újabb öngyilkosság történik, és a helyzet egyre bonyolódik. A nyomok Giovani Simone Chigi festményéhez Az Utolsó Ítélethez illetve egy régi atlaszhoz vezetnek, amiben egy bizonyos Pompeo di Bene feljegyzéseit találják a térképek hátoldalán. Na de elég ennyi…

Perutz regénye a tízes-húszas évek divatos irányvonalát követi egyszerre művészregény, krimi, lélektani és misztikus regény. A regényvégi „elmagyarázom, hogy mit kellene értened” rész egy kicsit zavaró volt, fölösleges. Ennek ellenére jó könyv. Izgalmas, de a vampire generation-nek talán már kicsit avítt. Bár a végére Perutz még bedob egy posztmodern viccet és elhitelteleníti addigi elbeszélőjét Yosch bárót. 

Csak azért, hogy legyen min töprengeni.

A százéves ember, aki lenyomta a 20. századot

Jonas Jonasson: A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt (Athenaeum, 2011. Fordította: Kúnos László)
[4 és fél már elhalálozott történelmi személyiség]

Egy ötvenéves ember, aki kimondottan jól használ, és tartalommal tölt meg egy sablont. 

Méghozzá a „kisember a történelem viharában” feliratút. Nem légből kapott a fülszöveg utalása Hasekre és Rejtőre. A százéves ember ugyanolyan „reménytelenül civil”, mint Svejk és Vanek úr. Véletlenül mindig éppen ott van, hol történik valami, így aztán egy halom történelmi személlyel kerül az egészségesnél sokkal közelebbi kapcsolatba. (Franco, Truman, Mao, Sztálin, Nixon, Brezsnyev, és még korántsem teljes a névsor.) 

Kicsit olyan, mint Forrest Gump, csak nem olyan butácska. De nem is olyan kifinomult szarházi, mint Toomey, a Földi hatalmak főhőse. 

Olvasható úgy a könyv, mint a 20. század agymenésének egyetlen ember életében visszatükröződő-torzuló krónikája. 

A másik történetszál is rendben van. Százévesünk véletlenül elcsaliz egy rakás pénz, és egy banda, meg egy túlbuzgó ügyész céltáblájává válik. A krimi elemek jól működnek, bár van egy kis paródia jellege. 

Izgalmas, vicces és tanulságos. A maga műfajában majdnem hibátlan, na. 

(Azért a mínusz fél, mert az eleje kicsit erőltetetten akart humoros lenni.)

Verhovina madarai

Bodor Ádám: Verhovina madarai (Magvető, 2011)
[5 kék kristállyal benőtt levágott hajszál]

Nem mondom, hogy megértettem ezt a regényt, de élveztem.

Verhovina határhely, határhelyzetekkel. Olyan hely, ahol napok egyformák és meglehetősen egyhangúak. Nem történik semmi, az emberek mégis állandóan készenlétben állnak. Mint egy laktanya. Vagy láger. Mint a dzsungelben felejtett japán katonák. Vannak, várnak. Halnak. De az itt nem esemény. A kis mocskos csodákat is közönyösen veszik tudomásul. 

Elkényelmesedett agyam folyamatosan tiltakozik az egyértelmű információk hiánya miatt. Kik ezek az emberek? Honnan jöttek? Mit akarnak? Mit cselekszenek?

Valami megmagyarázhatatlan rossz érzés lengi be az egész tájat, mint a kénes források gőzei. Okok és válaszok nélküli vidék. Csak következmények és kérdések vannak. Miért tűntek el a madarak? Miért akarják letartóztatni a brigadérost? Kik a titokzatos kámzsás alakok? Egyáltalán léteznek? Egy dolog biztos: valami a végéhez közeledik. Mindenhol baljós jelek tűnnek fel. És Eronim Mox szentkönyvként kezelt szakácskönyve sem ad válaszokat. 

Olyan ez a könyv, mint egy hatalmas tabló, aminek egyszerre csak kis darabjait tudja befogadni az ember. Mint a Magyarok bejövetele, de itt nem jönnek a magyarok, csak egy, egy összefagyott tiszt, akire évekig hiába várt valaki. És amikor megjön, őt is csak baljós hírnöknek tekintik, mint a lóarcút. És baljós hírnök lesz Nikita is, az egyetlen gyerek, akinek születéséről az évek során hírt kapunk. Baljós jel, mert a Nikita név itt a halált jelenti. Megszületett a halál. De Nikitának állítólag három lába van, mint a vidék védőszentjének. Megszületett a megváltó. 

De nincs se végső pusztulás, se megváltás. Csak ez a múlás van.

Ransom Riggs esete a szederbokorral

Ransom Riggs: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei (Kossuth, 2011. Fordította: Gálvölgyi Judit)
[3 és fél kiló delikát]

– Mi a francért ugrottál be a szederbokorba? 

– Akkor éppen jó ötletnek tűnt…

Valahogy így lehetett ez a Ransom gyerek is a fényképes regényével. Akkor éppen jó ötletnek tűnt egy halom fénykép köré írni egy regényt, de szerintem nem volt jó ötlet. Többnyire eléggé erőltetetten kapcsolódik össze a szöveg képekkel. Pedig nem lenne rossz történet – semmivel sem rosszabb azoknál a Gaimaneknél, amiket olvastam – főleg ha szabadabban mozoghatna. Úgy érzem, csak fölöslegesen megkötötte a kezét a fotókkal. Én inkább két külön könyvet csináltam volna belőle, egy regényt, meg egy fotóalbumot, kétszer, háromszor ennyi képpel és képaláírásokkal. 

Egyébként meg van benne minden, ami divatos: különleges gyerekek, boszorkányok, alakváltók, kis népszerű etnográfia, kis kelta homály, stb. (Mellesleg értem én, hogy ez a trend, de azért már kissé unalmas, hogy az összes valaha élt dilinyós vénasszonyban és meghibbant fasziban valamiféle különleges kiválasztottat kellene látnom, de tudom, az én szkeptikus édesanyámat.) 

És még valami. Én ugyan nem vagyok az időhurkok szakértője, de azért szerintem van itt némi gubanc. Először is nem értem, hogy (SPOILER) miért épp a bombázás napját választják időhuroknak. Aztán, ha a hurokban a falusiak mindig ugyanazt a napot élik – ahogy erre a láthatatlan fiú feljegyzései utalnak, aki aprólékosan leírja a falu minden egyes lakójának aznapi tevékenységét, beszélgetéseiket – akkor hogy lehet, hogy az egyik huroknapon üldözőbe veszik a Jakabot? Ha meg nem mindig ugyanazt a napot élik, akkor hogy lehet, hogy a következő huroknapon nem emlékeznek az üldözésre? Na?