Magammal viszlek

Niccoló Ammaniti: Magammal viszlek (Európa, 2009) fordította Matolcsi Balázs

A római Niccoló Ammaniti 2008-ban simán fölkerült az éves tízes listámra, és, bár még csak január van, idén is jó eséllyel pályázik.
A Magammal viszlek hét évvel az Ahogy Isten parancsolja előtt született. Ez csak azért érdekes, mert a két regény csaknem tükörképe egymásnak. Persze a történet más, de ugyanúgy egy tizenéves fiú a főszereplője, ugyanúgy valahol egy isten háta mögötti településen játszódik, ugyanúgy része az erőszak és a kilátástalanság. És ugyanolyan a két regény szerkezete is. Ammaniti az elején fölvillantja a történet végét közvetlenül megelőző eseményeket, majd elkezdi szépen visszafejteni a történet fonalát, hogy a vége felé fölvegye ugyanott, ahol az elején elhagyta. Annál a pontnál, ahol szereplőinek élete kettéválik, mint a hirdetéseken: Előtte – Utána. Mindkét regényre jellemzőek a filmszerű vágások, amik a vége felé egyre gyorsulnak, és a „látványos” leírások. A nyelvezetét akár szószátyárnak is mondhatnám, ha nem lenne ennyire élvezetes.
A Magammal viszlek eseményei két szereplő körül csoportosulnak. Egyikük a 12 éves Pietro, a született vesztes, aki gyáván tűri a többi gyerek piszkálódását és erőszakoskodását. Apja rosszindulatú alkoholista, anyjából depressziós gyógyszerfüggő lett, aki nem tud neki védelmet nyújtani. Bátyjával jól kijön, de Mimmo sajnos eléggé együgyű. Van viszont egy gyerekkori barátja, Gloria, aki a falu legelőkeleőbb családjának sarja, és mindig kiáll Pietro mellett. Pietro az abszolút lúzer, még akkor is ha jól tanul, Gloria az egyik legnagyobb menő az iskolában és a legjobb csaj a környéken. Kettejük furcsa párosa elfogadhatatlan  a kasztokban gondolkodó többségnek.
A másik főhős az öregedő latin lover, a gitáros Graziano, aki genetikusan alkalmatlan a depresszióra, életfelfogása három szóban összefoglalható: sex ’n’ drugs ’n’ flamenco. Egy szánalmas, de szerethető szájhős, és lepedőakrobata, akinek most válságba jutott az élete. Egyszerre ront rá egy viszonzatlan szerelem és a kapuzárási pánik, egója romokban hever, úgyhogy elhatározza, hogy visszamegy a szülőfalujába, oda ahol Pietro is él, kakasnak a saját szemétdombjára. Ő az az ember, aki soha nem tanul a hibáiból, és valahányszor már-már megszeretnénk tesz vagy mond valami faszságot.
És a harmadik főhős tulajdonképpen maga a falu (és lakói), a tenger melletti Ischiano, ami  fekvése ellenére nem lesz üdülőhely, mert a közelben egy mocsaras természetvédelmi terület található – Pietro kedvenc búvó- és megfigyelőhelye.
Ammaniti világában hemzsegnek a frusztrált, antiszociális, zavart fejű, érzelmi sivárságban élő emberek, a nevetséges, szánalmas vesztesek, korlátolt kis zsarnokok – ne szépítsük, a többség ilyen. Mégsem lehet egyértelműen pesszimistának nevezni. Egyvalakinek mindig sikerül, ha nem is egyszerűen, megváltoztatni a számára rendelt sorsot, másból pedig legalább tragikus hős lehet. A többiek maradnak aránytalan emberek – vágyaik, egójuk sokkal nagyobbak, mint lehetőségeik és képességeik.
Akinek tetszett az Ahogy Isten parancsolja, annak ez is fog. Én minden sorát élveztem.

Nem félek!(?)

Niccoló Ammaniti regényeinek gyerekek a főhősei. Gyerekek és apáik. Mióta én is apa vagyok (úgy tíz éve) sokkal érzékenyebben reagálok az ilyen történetekre. Különösen igaz ez Ammaniti regényeire. Érzelmileg nagyon igénybe vesznek ezek a szövegek, de letehetetlenek. Nem csak a lelki folyamatok pontos ábrázolása miatt, de a cselekmény izgalmai miatt is.
Mindkét regény „az isten háta mögött” játszódik, szűk térben és időben, kevés szereplővel. A szövegek egészen filmszerűek, különösen az Ahogy isten parancsolja használja ki a gyors „vágások” adta lehetőségeket. (Az Én nem félek-ből készült is filmes adaptáció – ami szintén nagyon jó.)
Cristiano Zenát (Ahogy Isten parancsolja) elhagyta az anyja. Náci és alkoholista apjával él. Kettejük viszonyát az erőszak, a kiszolgáltatottság határozza meg, de az egymásra utaltság is. Cristiano egyetlen barátja a bolond Négy Sajt, akiből egy esős, apokaliptikus éjszakán előtör az addig elfojtott agresszió. Ez az éjszaka megváltoztatja mindnyájuk sorsát, Utána már semmi nem lesz úgy, ahogy Előtte volt.
Michele (Én nem félek) még csak kilenc éves. Szüleivel és húgával él egy porfészekben. Jobb híján néhány falubeli gyerekkel tölti a nyarat, biciklivel járják a környékbeli dombokat. Egy nap Michele felfedez egy gödröt és abban egy fiúforma „valamit”. Rettenetesen megrémül és elmenekül. De nem hagyja nyugodni a kíváncsiság, a saját titok izgalma. Félelmét legyőzve visszatér a gödörhöz, és ezzel magára szabadítja a vihart.
Két regény a bizalomról, a félelemről, a szeretetről, és a gyűlöletről. Arról, hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva az érzelmeinknek.

Niccoló Ammaniti: Ahogy Isten parancsolja (Noran, 2008); Én nem félek (Európa, 2008)