2009. július 17., péntek

a hivatalnokok háborúja 1.

Jonathan Littell: Jóakaratúak: Eumeniszek (Magvető, 2009) ford. Tótfalusi Ágnes



(A képen Dr. Wilhelm Stuckart belügyminisztériumi államtitkár.)

részlet a regényből:

A politikai filozófusok gyakran kifejtet­ték, hogy háborús időkben a polgár, legalábbis a hímnemű polgár a francia forradalom és a sorozás bevezetése óta elveszí­ti a legelemibb jogait, például az élethez való jogát - ezt az eszmét ma szinte mindenütt elfogadják. De azt ritkán említi bárki is, hogy ugyanez a polgár elveszíti egy másik jogát is, amely éppen olyan elemi jog, és számára talán még fontosabb is, ha azt az eszmét nézzük, amelyet önmagáról mint civilizált emberről táplál: azt a jogot, hogy ne öljön. Senki sem kérdezi a véleményét. A tömegsír felett álló férfi a legtöbb esetben ép­pen úgy nem kérte, hogy ott lehessen, mint az a másik, aki holtan vagy haldokolva ott fekszik, ugyanebben a gödörben. Erre majd azzal vágnak vissza, hogy fegyveres harcban megöl­ni egy másik embert nem ugyanaz, mint megölni egy fegyver­telen civilt; a háború törvénye az egyiket lehetővé teszi, a má­sikat nem. Ez jó kis érv az elvont gondolatok síkján, de abszo­lút nem áll meg a kérdéses háború körülményei között. Remé­lem, sikerül bebizonyítanom, hogy a háború után felállított teljesen önkényes felosztás – voltak egyrészt az átlag háborús helyzetnek megfelelő „katonai hadműveletek", másrészt a sza­disták és őrültek kis csoportja által elkövetett „kegyetlenkedé­sek" – nem más, mint a győztesek vigasztaló elmeszüleménye. (…)
Amit tettem, az ügy teljes ismeretében tettem, azt gondoltam, ez a felada­tom, és meg kell oldanom, akkor is, ha kellemetlen vagy sze­rencsétlen ez a feladat. Éppen ez a totális háború: olyan, hogy civil, nem létezik többé, és egy elgázosított és lelőtt zsidó gyer­mek vagy egy gyújtóbomba miatt elpusztult német gyermek között csak a módszerben van különbség; a két halál egyfor­mán hiábavaló, az egyik halál sem rövidíti meg a háborút egy másodperccel sem; de az a férfi, vagy férfiak, akik megölték őket, mindkét esetben azt gondolták, hogy ez igazságos és szükségszerű volt; és ha tévedtek, kit kell megrovásban része­síteni? Ez akkor is igaz, ha mesterségesen megkülönböztetjük a háborútól azt, amit egy Lempkin nevű zsidó ügyvéd genocídiumnak nevezett el, megjegyezve, hogy legalábbis a mi szá­zadunkban még soha nem volt népirtás háború nélkül, hogy a háborún kívül nem létezik népirtás, és hogy mint a háború esetében, itt is egy kollektív jelenségről van szó: a modern nép­irtás olyan folyamat, amelyet a tömegekre mérnek a tömegek, a tömegek kedvéért. És a minket foglalkoztató esetben ez egy olyan folyamat, amelyet az ipari módszerek követelményei ha­tároznak meg. Ugyanúgy, ahogy Marx szerint a munkás elide­genedik a munkája termékétől, a modern formában működő modern népirtásban vagy totális háborúban a feladat végre­hajtója el van idegenedve a tevékenysége termékétől. Ez arra az esetre is igaz, amikor egy férfi fegyvert szegez egy másik férfi fejének, és meghúzza a ravaszt. Hiszen az áldozatot másik férfiak vezették elé, megint mások döntöttek a haláláról, és az, aki lő, pontosan tudja, hogy ő csak egy nagyon hosszú lánc utolsó szeme, és hogy nem kell több kérdést feltennie magá­nak, mint ha egyik tagja lenne egy kivégzőosztagnak, amely a civil életben kivégez egy törvényesen elítélt bűnözőt. Aki lő, tudja, hogy a véletlen tehet róla, hogy éppen ő lő, a bajtársa őrködik, és egy harmadik vezeti a teherautót. Legfeljebb meg­próbálhatna helyet cserélni az őrrel vagy a teherautósofőrrel. Mondok egy másik példát, amelyet inkább a bőséges történe­ti forrásokból merítettem, mint a személyes tapasztalataimból: a német testi fogyatékosok és elmebetegek elpusztítását célzó, „Eutanázia" vagy „T-4" elnevezésű programot, amelyet a „Vég­ső megoldás" előtt két évvel indítottak el. Egy erre kijelölt épületben hivatásos ápolók fogadták a törvényes rendeletek alapján kiválasztott betegeket, jegyzékbe vették és levetkőztet­ték őket, utána az orvosok megvizsgálták, és egy zárt szobába vezették őket; egy munkás kezelte a gázcsapot; más munkások tisztították fel a szobát, egy rendőr pedig kiállította a halotti bizonyítványt. Amikor a háború végén kihallgatták ezeket az embereket, mindegyikük azt kérdezte: bűnös, én? Az ápolónő nem ölt meg senkit, csak levetkőztette és megnyugtatta a be­tegeket, ezek a hivatása szokásos gesztusai. Az orvos sem ölt meg senkit, egyszerűen csak felállított egy diagnózist a felettes hatóságok által megszabott kritériumok alapján. A segédmun­kás, aki kinyitja a gázcsapot, aki időben és térben a legközelebb áll a gyilkossághoz, technikai műveletet hajt végre a felettesei és az orvos felügyelete alatt. A munkások, akik kitakarítják a szobát, a szükségszerű fertőtlenítő tevékenységet végzik, amely ráadásul igencsak undorító. A rendőr is a szokásos eljárást kö­veti: megállapítja a halált, és jegyzékbe veszi, hogy az érvény­ben lévő törvények megsértése nélkül következett be. Akkor ki a felelős? Mindenki vagy senki? Miért lenne a gázcsapot kinyitó munkás inkább felelős, mint az, aki a kazán mellett, a kertben vagy a járművekkel dolgozik? És ez érvényes eme hatalmas vállalkozás minden egyes elemére. Például: bűnös-e a vasúti váltóőr azoknak a zsidóknak a halálában, akiket egy tábor felé irányított? Ez a munkás csak hivatalnok, huszonöt éve ugyanazt a munkát végzi, egy adott terv szerint irányítja a vonatokat, nem kell tudnia, mi van a vagonokban. Nem az ő hibája, ha ezeket a zsidókat egy A pontból az ő váltóján keresz­tül egy B pontba szállítják, ahol azután megölik őket. Pedig ennek a váltóőrnek központi szerepe van a zsidók kiirtásában: nélküle a zsidók vonata nem érkezhetne meg B pontba. És ez a helyzet a hivatalnokkal, akinek az a dolga, hogy lakásokat foglaljon le a kibombázottak számára, a nyomdásszal, aki a deportálási végzéseket nyomtatja, a szállítóval, aki betont és szöges kerítést ad el az SS-nek, a hadbiztosság őrmesterével, aki a benzint szállítja az SP egyik Teilkommandójának, és Is­tennel az égben, aki mindezt eltűri. Természetesen a büntető­jogban viszonylag pontosan meg lehet határozni az eltérő szintű felelősségkategóriákat, ezek alapján egyeseket elítélhe­tünk, az összes többit pedig a saját lelkiismeretére bízhatjuk, már ha van neki ilyen; ez már azért is könnyű, mert általában az események megtörténte után írják a törvényeket, mint pél­dául Nürnbergben, de még ott is összevissza kapkodtak. Miért akasztották fel Streichert, azt a tehetetlen parasztot, és miért nem azt a sötét lelkű von dem Bach-Zelewskit? Miért az én felettesemet, Rudolf Brandtot akasztották fel, és nem az ő fe­lettesét, Wolffot? Miért akasztották fel Frick minisztert, és miért nem az ő alárendeltjét, Stuckartot, aki a tulajdonképpe­ni munkát végezte? Boldog ember az a Stuckart, aki csak tin­tával mocskolta össze a kezét, vérrel sohasem. Még egyszer, csak hogy tisztán lássunk: nem azt akarom mondani, hogy nem vagyok bűnös ebben és ebben az eseményben. Én bűnös vagyok, maguk nem, nagyon helyes. De mégis ki kell tudniuk mondani, hogy amit én megtettem, maguk is megtették volna. Lehet, hogy kevésbé lelkesen, de talán kevésbé kétségbeesetten is, mindenesetre vagy így, vagy úgy. Azt hiszem, bátran kije­lenthetem: a modern kori történelem által lefektetett tény, hogy bizonyos körülmények együttes fennállása esetén min­denki, vagy majdnem mindenki azt csinálja, amit mondanak neki; és bocsássák meg nekem, de kevés esély van rá, hogy ma­guk jobban ki tudják magukat vonni e törvény alól, mint én. Ha olyan országban és időben születtek, amikor nem egysze­rűen csak nem akarja senki megölni a feleségüket és a gyerme­küket, de senki nem is kéri maguktól, hogy öljék meg más fele­ségét és gyerekeit, adjanak hálát Istennek, és menjenek békével. De soha se feledkezzenek meg róla: talán több szerencséjük volt, mint nekem, de nem jobbak nálam. Mert ha olyan gőgö­sek, hogy azt képzelik: de igen, ott kezdődnek a bajok. Szíve­sen állítjuk szembe a (totalitárius vagy nem totalitárius) Álla­mot az aljas vagy gyenge átlagemberrel. De azt elfelejtjük, hogy az Állam is emberekből áll, többé vagy kevésbé átlagos embe­rekből, mindnek megvan a maga élete, története, és ott a vé­letlenek sorozata, amely eldöntötte, hogy egy napon a puska vagy egy papírlap jó oldalán találták magukat, míg mások a rossz oldalra kerültek. Ez az út nagyon ritkán választás, vagyis valamire való hajlandóság eredménye. Az áldozatokat az esetek jelentős többségében nem azért kínozták vagy ölték meg, mert ők voltak a jók, és a hóhéraik nem azért kínozták meg őket, mert gonoszak voltak. Naivság lenne így képzelni, és elég meg­ismerkedni bármelyik bürokráciával, akár a Vöröskeresztével is, hogy meggyőződjünk róla. (…) Márpedig az Állam gépezete ugyanabból az omladozó homokkupacból épül, amelyet meg­őröl, szétmorzsol, porrá tör, szemről szemre. Azért létezik, mert mindenki egyetért abban, hogy léteznie kell, gyakran még az áldozatai is, a legeslegutolsó pillanatig. Az olyanok nél­kül, mint Höss, Eichmann, Goglidze, Visinszkij, de akár a vál­tóőrök, betonszállítók, minisztériumi könyvelők - egy Sztálin vagy egy Hitler nem lenne más, mint gyűlölettel és tehetetlen rettegéssel felfújt tömlő. Ma már közhelynek számít, hogy a népirtó műveletek hivatalnokainak legtöbbje egyáltalán nem volt szadista vagy abnormális. Természetesen akadtak szadis­ták és elmeháborodottak is, mint minden háborúban, és el­képzelhetetlen szörnyűségeket követtek el, ez az igazság. És az is igaz, hogy az SS tehetett volna nagyobb erőfeszítéseket is, hogy ellenőrizze az embereit, bár többször megtette, mint ál­talában gondolják; és ez nem olyan könnyű: kérdezzék csak meg a francia tábornokokat, hogy nekik mennyi gondjuk akadt Algériában az alkoholistáikkal, az erőszaktevőikkel és a tisztgyilkosaikkal. De nem itt van a probléma. Mindig, min­denhol akadnak elmeháborodottak. Nyugodt külvárosaink pedofilektől és pszichopatáktól hemzsegnek, éjszakai mene­dékhelyeink megalomán dühöngőktől; néhányan valódi gon­dot jelentenek; megölnek két, három, tíz, olykor ötven embert is - és azután ugyanaz az Állam, amely szemrebbenés nélkül használja őket egy háborúban, szétnyomja őket, mint egy vér­rel telt szúnyogot. Ezek a beteg emberek semmit nem számí­tanak. De a közönséges emberek, akikből egy Állam felépül - főleg bizonytalan időkben -, ők jelentik az igazi veszélyt.

2 megjegyzés:

Dana írta...

Ez nagyon kemény és sokkoló. Az egész könyv ilyen esszéisztikus? Több, mint 1000 oldal!

egy ember írta...

Van cselekmény is, és lesz folytatása ennek a posztnak.