Réges-régen egy messzi galaxisban hosszú éveken keresztül oktattak engem az irodalom történetére és elméletére. Ennek jelentős részét verstani pallérozásom tette ki. De ez az idő elmúlt, az időmértékek és ritmusképletek eltávoztak tőlem, tudásomból mára annyi maradt, hogy vers az, amiben a sorok nem érnek ki a lap széléig.
Verseskötetről ajánlót írni lehetetlen vállalkozásnak tűnik. Kb. annyira, mint egy dagadt tevének átjutni a tű fokán, vagy gólt lőni Gigi Buffonnak. Ellenben verset olvasni jó, és – a közhiedelemmel ellentétben – nem csak hivatásos irodalmárok, az intertextualitás és narratív struktúra labirintusában bolyongó kritikusok, és tarisznyás bölcsészhallgatók szórakozása lehet.
rabiát
mielőtt egy szélütés vagy egy infarktus eltemet talán nem ártana mélyebben
szemügyre venni a jellemet mely aligha a szférákból lehorgászott önbecsű
ajándék s bár mozoghat benne némi génspirál a gyerek mohó vegyértékeiből
visszamaradt vágykép a nyelved alól szívósan kipréselt jóság verbálisan
kicsinosított szelleme a balgák riadalma hogy ezeknek kellek-e vagy gyors
felismeréssel sátrat ütő tekinteted lendületében a cinikus féltés mikor már
a rövidre zárt alacsony érdekek mentén nem hiányzik semmilyen megértés
csak a vadgesztenye gubók tövises magánya kulcsra zárt szobákban az árva
öncsalás mivel a lelassult tempókban fogy a bűn s könnyen gyűjtögetheted
amint a síkos fórumokon sok nekivadult szónok a közeg mámorától kancsal
igazságok felé fölhevül fölszárnyal elterül – ez a vesszőfutás igazából
nem is érdekel nekem a biológiai mozgás mélye kell a megtöppedt sejtekből
elinduló kontrajáték ahol a nagyjából lemorzsolt élet rutinja másodlagos
szándék szakadékokat elkerülő bölcs igyekezet melyben morálisan már alig
tudod srófolni az igazakna járó érveket s kezded összemosni a térképként
szétterített etikát pedig csak annyi történt hogy egy-két évtizeddel odább
elfelejtettél néhány arcot elhagytad a gyufád fölvetted első szemüveged
melynek látókörébe a hétköznapok addigi éles kontúrja belederesedett
s a magadba magyarázott megértés finom résein kezdett átszivárogni
valami ismeretlen idegenség melyben már nincsen fenség megbicsaklanak
a magukat állandósító tiszták kik a méregpoharat valahol éppúgy kiitták
mint enyhén züllött elődeik de nekik még telik a hites fohászból míg rád
te jámbor szitálni kezd egykedvűen a társakat eleresztő ősz bandukolsz
valami furcsa lápos tájon legelöl s mihelyt szigorúan formált alkatod
mögül kiüzen bomlott idegek udvarából néhány födetlen hiátus már lépsz is
rabiátus öregként előre szokod a gyűlöletet a puha élethelyzetekre rosszul
reagálsz bontod a megértés fáradsággal épített falát s nyújtogatod vékonyuló
nyakad mérgesen topogsz mi van a golyókkal vert kőkerítés mögött odaát
