Omega minor

Paul Verhaeghen: Omega minor (Gondolat, 2011. Fordította: Fenyves Miklós)
[5 különlegességében is tipikus sors, ami vagy igaz, vagy nem]

„Sok dolog történt, de egyik sem igaz. Más dolgok igazak, de nem történtek meg.”

Berlinben vagyunk, 1995-ben. A poszt-NDK apokalipszis díszleteit leöntötték némi rothadó 

kapitalizmussal. 

Itt hozza össze a véletlen a regény főhőseit: Goldfarbot, a Nobel-díjas fizikust, aki részt vett az atombomba kifejlesztésében, De Heert, az auschwitzi túlélőt, Paul Andermanst, a posztgrad pszichológust, aki az emlékezet működést kutatja (beszélő nevek), Donatellát, Goldfarb asszisztensét, aki a mágneses monopólust keresi, és Nebulát, a bosszú angyalát.

Párhuzamos életrajzok is lehetne a címe, ha az már nem lenne foglalt. 

A történet kezdetén Andermans az elbeszélőnk, aki bekerül a potsdami egyetemi világba, a posztgradok, a modern kor nomádjai, a tudomány vándorcigányai közé. Összetűzésbe keveredik egy csapat neonácival, és így találkozik De Heerel, aki öngyilkossága után lábadozik egy kórházban. De Heer felhasználja Andermans figyelmét, hogy elmondja neki egy túlélő tipikus, univerzális történetét. Egy túlélőét, aki per definitionem nem lehet boldog. Épp attól, hogy túlélő. Neki az a feladata, hogy elmondja az elmondhatatlant, feldolgozza a feldolgozhatatlant. 

Közben Godfarb életével is ismerkedünk. (Az elbeszélői nézőpont gyakran változik, ami kissé megnehezíti az olvasást, bevallom volt egy fejezet, amikor fogalmam sem volt, hogy épp ki beszél, és a történetet gyakran szakítják meg tudományos és esztétikai fejtegetések – művészetről, matematikáról, fizikáról, csillagászatról, történelemről.) Goldfarb még gyerekként hagyja el Németországot 1933-ban, színésznő anyjával, aki mindenféle munkát elvállal, hogy megéljenek valahogy. A nemnémetből nemamerikaivá váló, gyökértelen fiú, aki siránkozó bevándorlókkal van körülvéve, a tanulásban találja meg a kitörés lehetőséget. Bekerül a Harvardra, és onnan némi szerencsével Los Alamosba.

Csakhogy ebben a történetben senki sem az, aminek látszik. Olyan ez, mint egy 5000 darabos kirakós, aminek bizonyos részei hamar összeállnak, de az utolsó elemek csak nem akarnak a helyükre kerülni, egészen a szó szerint bombasztikus befejezésig. 

A huszadik század két borzalmas tengelyen forog. Auschwitz és Hirosima. Ez a két árny lebeg, sokáig kimondatlanul, a könyv felett (Auschwitz csak valahol regény félideje után jelenik meg, Hirosima csak legvégén.) És a legnagyobb borzalom ebben az, hogy ezt mind emberek követték el, akik előtte és utána is ettek, ittak, nevettek, dugtak. Az áldozat és a túlélő nem kiválasztott, mitikus hős, hanem ember. A gyilkos és a közreműködő nem metafizikai gonosz, hanem ember. Méghozzá mind megnevezhető ember. De Heer azt mondja, lehet, de nem érdemes áttekintést adni a XX. század borzalmairól, mert abban épp az egyéni felelősség veszik el. A történelem szószában az egyének típusokká lesznek, és minden elmaszatolódik. Egyébként is, már alig emlékszik valaki az egészre, eltelik még kétszáz év és a holokauszt csak lábjegyzet lesz a történelemkönyvekben. Az egyéni felelősség feltárása mellett van egy erős relativizmus is a könyvben. A túlélők és emlékezők tanúságtétele egyre nehezebben ellenőrizhető. A véletlen dönti el, hogy az ember melyik oldalra kerül, és így tulajdonképpen senki nem felelős a tettiért. Akár ez is kiolvasható egyes megnyilatkozásokból.

Verhaeghen nagyon precízen ábrázolja az egyéneit, a legkisebb lelki rezdülésüket is bemutatva. (Pszichológiaprofesszor, ha még nem mondtam volna.) Ez a legnagyobb ereje a könyvnek, meg a szimbólumok bonyolult hálója. És persze a történet. Verhaeghen 550 oldalon keresztül megkonstruál egy hihetetlenül összetett sztorit, hogy aztán a könyv utolsó 100 oldalán az egészet lebontsa, és romjaiból felépítsen egy másikat. Egy ilyen hosszú regénynek elkerülhetetlenül vannak gyengébb pontjai, amik kissé erőltetettre sikerültek, de ezen is átlendít a stílus, és többségben vannak a sokáig emlékezetes részek. Például, ahogy De Heer szemén keresztül látjuk az auschwitzi szelektálás folyamatát, az egészen hátborzongató. Főleg, ahogy leírja a jobbra irányítottak önfeledt boldogságát. És az is hasonlóan emlékezetes, ahogy Goldfarb nézőpontjából látjuk a Los Alamosban dolgozó atomfizikusokat, a tudományos felfedezés részegítő örömét, amivel világra játsszák a bombát, mintha csak egy rádiót barkácsolnának össze a cserkésztáborban. Vagy említhetem még a századvég német neonáci kultúrájának aprólékos leírását.

Monumentális mű, ami nem kevesebbre törekszik, mint az egész XX. századi történelem magyarázatára. Megpróbál „Szabadulni a mimézistechnika parancsától és a narratíva kényszerzubbonyától, vállalni a zuhanórepülést, bele a radikális reflexivitásba, az öntudatba, a Daseinről való meditációba, amely a Daseinnél is előbbre való…” 

És miközben „Szentül hisszük, hogy ez a világ megérthető, holott erre semmi ok sincs, ha csak az nem, hogy a koponyánkban rejtőző apparátus odavan a jelentésért meg az összefüggésért.” mégiscsak megpróbál valami magyarázatot adni a felfoghatatlanra.

(A fordítás is nagyszerű és a szerkesztés is jól sikerült, de azért én szívesen vettem volna a sok német szövegrész fordítását. Még szerencse, hogy a feleségem németes, bár lehet, hogy ezt az olvasás alatt ő másként gondolta.)

A hatalom nélküliek hatalma

Steve Crawshaw - John Jackson: Civil bátorság - A hatalom nélküliek hatalma (HVG, 2011. Fordította: Igaz Katalin.
[4 és fél kiló civil kurázsit kérek!]

Lehet, hogy ez a könyv csapongó, még az is lehet, hogy felületes, és az biztos, hogy kicsit patetikus. Viszont fontos. 

Fontos, hogy az emberekben időnként tudatosítsák, hogy rajtuk is múlnak dolgok. Hogy a hatalom nélkülieknek igenis van beleszólásuk a világ folyásába, és ehhez még csak hősnek sem kell lenni mindig. De van, amikor igen. 

Fontos azért is, mert nem csak a dél-amerikai, afrikai és ázsiai elnyomó rezsimek, a náci és kommunista diktatúrák ellen emel szót, hanem azokat a demokratikus államokat is kritizálja, amik alkalmanként elfelejtik, hogy ők demokráciák.

Fontos, hogy időnként megismerjük a civil kurázsi olyan megnyilvánulásait, mint az uruguayi focidrukkerekét, akik a katonai junta idején a válogatott meccseken a himnusznak csak egy sorát énekelték, azt viszont teli torokból: Tiranos temblad! – Reszkessetek zsarnokok! Tízezer embert mégsem lehet letartóztatni, és a himnusz szövegét átírni is meglehetősen kínos. 

Mint azokét a perui ellenzékiekét, akik 2000 májusában minden pénteken összegyűltek Lima főterén, hogy kimossák a perui zászlót, amihez hamarosan országszerte százezrek csatlakoztak, és öt hónap alatt elérték Fujimori elnök távozását.

Mint azokét a brit aktivistákét, akik az apartheid rendszert támogató Barclays Bank pénzfelvevő automatái fölé CSAK FEHÉREKNEK és CSAK FEKETÉKNEK feliratokat festettek, akciójukkal elérték, hogy egyre kevesebb brit pályakezdő jelentkezett a banknál, piaci részesedése 12%-ot esett, és a Barclays 1986-ban kivonult Dél-Afrikából, ami súlyos gazdasági csapást jelentett az apartheidnek.

Mint azokét a fiatalokét, akik Myanmarban úgy játszották ki a gyülekezési tilalmat, hogy a burmai kultúrában alantas lényeknek számító kutyákra aggatták a gyűlölt a katonai vezetők képeit. 

Mint azokét a német nőkét, akiknek zsidó férjeiket a nácik kénytelenek voltak szabadon engedni, mert nem engedhettek meg maguknak egy több száz „német anyából” álló tiktakozó menetet Berlinben.

Mint azét a fekete varrónőét, aki nem engedte át a helyét egy fehér férfinak a színeseknek kijelölt részen, és ezzel kirobbantotta a montgomeryi buszblokádot, és közvetve még számtalan más tiltakozó akciót a szegregált Délen.

Mint azét a 25 éves afgán nőét, aki nyilvánosan felszólította a hadurakat, hogy fejezzék be az ország tönkretételét.

Mint azét a brit jogászét, aki 1960-ban egy újságcikket olvasva eltöprengett azon, hogy Portugáliában miért zártak be két embert, akik egy kocsmában Salazar eljövendő bukására koccintottak, és ebből a töprengésből egy év alatt megszületett az Amnesty Intenational.

Mint azokét az amerikai katonai ügyészekét és tisztekét, akiket felháborított, ahogyan a hazájuk bánt a guantánamói foglyokkal, és tikos anyagokat hoztak nyilvánosságra, vállalva ezzel a meghurcoltatást.

Mint azokét a…

Van, amit Te is megtehetsz.

Olcsó szabadulás helyett

György Péter (fotó: Tuba Zoltán - origo)

György Péter: Apám helyett (Magvető, 2010)

[5 identitáskereső múltbamerülés]

A 20. század második felének magyar történelmét leírhatjuk úgy, mint az elhallgatás gyakorlatát. Ezt a könyvet meg leírhatjuk úgy, mint az emlékezés, a felidézés terápiáját.

György Péter emlékezése nagyon messzire vezet. Az apja múltjába, az egész, elhallgatásoktól terhes 20. századba, és nem mellékesen önmagába. Ebben a szövegben mindvégig sajátosan keveredik az objektivitás, a tudományos megközelítés, és az egészen mély személyesség. Egy már-már kegyetlenül őszinte és fontos könyv ez. Nekem fontos.

Az apa munkaszolgálat alatt írt naplójának, a szándékosan 1944-ben felejtett emlékeinek feltárása György Péter részéről egyrészt az (új, megújuló) identitás keresése, másrészt értelmezési kísérlet a második világháború utáni Európa és Magyarország kínzó társadalmi-esztétikai kérdéseire. Mert kérdésből rengeteg van. A legfontosabb talán az, hogy megértjük-e, mi az életfeladatunk. Gy.P. szerint az apjáé az emlékezés lett volna, de ezt ő elhárította magától, ezért most neki kell megtennie. Mert az életünk (ha tetszik: sorsunk) és az apánk élete is kötelességeket ró ránk.

A Trianon árnyékában felnövő, keresztény zsidó fiú sorsa csak egy a lehetséges – egyébként nem is olyan nagy számú – sorsok közül, de neki épp ez adatott. Erre predesztinálta a származása, és erre terelték a választásai. Gyerekként lelkesedett a bécsi döntésekért, miközben a társadalom, amelynek tagja akart lenni, és tagja is volt, a zsidótörvényekkel egyre kisebb területre korlátozta őt és társait, míg végül megfosztotta őket az otthonosság érzésétől. [v.ö.: A haza, a fogalom pozitív-pszichológiai alaptartalmára redukálva: biztonság. (Jean Améry)]

György Lajos – az önrendelkezés később tévesnek bizonyuló illúziójával – úgy döntött, nem fog emlékezni, se a megtörtént eseményekre, se a származására. Döntése egybeesett az új hatalom döntésével, amelyik a származást tabunak tekintette, és igyekezett kerülni az akkor még közeli múlt traumatikus élményeinek tematizálását – Trianon, a doni katasztrófa, a zsidók deportálása; majd Rákosi, ötvenhat.

És ez így kényelmes volt mindenkinek, a rendszer (a kádári) ebből a szempontból biztonságot nyújtott. Azoknak is, akiknek egyébként politikailag nem. A cinkos hallgatás olcsó szabadulást kínált a szégyentől.

Pedig ezeket a traumatikus pontokat, kollektív szégyeneinket, fel kell tárnunk újra meg újra, minden generációban, mert különben elfekélyesednek, és mindenféle káros mítoszok táptalajai lesznek. És ezt a feltárást György Péter nagyon alaposan elvégzi, bevilágít a sebekbe, az eseménytörténet mögé néz, hatásokat kutat, mechanizmusokat vizsgál. Ha valakit untatnak benne az esztétikai fejtegetések, nyugodtan ugorja át őket. A lényeget nem fogja elveszíteni.

Szerettem volna ezt jól megírni (mert még egyszer mondom, fontos könyvnek tartom), nem sikerült. Olvassátok el, ha jó konstruktivisták vagytok. Segít majd rendszert teremteni az okok és okozatok kiismerhetetlennek látszó hálójában, ami a múltunk, és az életünk. 

A szexualitás nem magánügy

Anna Maria Sigmund A szexualitás nem magánügy - Szexualitás a Harmadik Birodalomba (Európa, 2011. Fordította Körber Ágnes, szakmailag ellenőrizte: Kalakán László)
[3 és fél Brünhilda]

(jegyzetek)

1. A Führer és a szexualitás 

Az első fejezet azt a problémakört járja körül, hogy az alapvetően aszexuális Hitler hogyan volt képes nők millióira hatni szexuális kisugárzásával, illetve, hogy milyen álláspontot foglalt el a házasságot illetően. 

A rendelkezésre álló bőséges források alapján úgy tűnik, Hitlert nem érdekelte a szex. Magánéletét tudatosan háttérbe szorította, szexuális élete távolról sem volt olyan nyitott könyv, mint pl. Mussolinié. A sejtelmesség hozzájárult a reménykedő nők reményeinek fenntartatásához, akiket viszont alapvetően lenézett. Tulajdonképpen az összes nőt. 

Másrészt paraszti pragmatizmussal tekintett mások szexuális szükségleteinek kielégítésére, és nem igazán érdekelte a női emancipáció. Családjában több önálló nő is volt. Tudomásul vette ezt, annak ellenére, hogy a hivatalos propaganda azt hirdette, a nő maradjon otthon és szüljön sok gyereket. A propaganda célja a kispolgárság megnyerése volt. 

Hitler szexualitással kapcsolatos megnyilatkozásaiban furcsán keveredik a paraszti pragmatikusság, a kispolgári szentimentalizmus, és a nagyvilági engedékenység – pillanatnyi hangulatának, vagy politikai céljainak megfelelően.

2. A nemzetiszocialista elit erkölcse 

Náci bulvár. Julius Streicher (a Der Stürmer kiadója és Frankföld gauleitere), Hermann Esser (újságíró, a 2 számú pártagkönyv birtokosa), Joseph Göbbels (propagandaminiszter és „zsugorított germán”), Heinrich Himmler (SS vezér és a többnejűség szószólója), és Robert Ley (a Német Munkafront vetője) viselt dolgai.

3. A meztelenség nem azonos a pucérkodással 

Röviden: meztelenség – igen, erotika – nem. Hogy hol a határ, azt majd ők megmondják, bár a nácik erkölcsi és esztétikai kérdésekben sosem foglaltak állást egyértelműen. 

Az elfajzott művészet – gyakorlatilag az összes modern irányzat – viszont szóba sem jöhet. 

A náci művészeteszmény a realista ábrázolás, megspékelve némi ókorral, 16-17. századi tájképfestészettel és germán paraszti romantikával.

4. Hitler gyermekei 

Az első világháború és azt követő válság a németség drasztikus fogyását eredményezte. (Ilyen megközelítésből némileg ironikus az élettér elmélet.) A nácik fontosnak tartották a társadalom állapotának felmérését, az összeírást. Két népszámlálást is tartottak (1933, 1939) 

Céljuk: sok gyerek, egységes és tiszta génállományból. (Eugenika – gyakorlatilag tenyésztés.) 

Azonban sem a propaganda, sem a kedvező gazdasági/adózási szabályok, sem az adminisztratív intézkedések nem növelik meg jelentősen a német nők szülés kedvét. 

A nácik elsőre meglepően, de tulajdonképpen logikusan, nagyon toleránsak a házasságon kívüli kapcsolatból születettekkel. Ellentétben mondjuk a Weimari Köztársaság jogi szabályozásával. 

Az abortuszt – az ő szemszögükből szintén logikusan – tiltották. Természetesen a fajorientált engedékenység itt is működött. 

1939-ben beindítják az eutanázia programot a fogyatékosok megsemmisítésre. Négy évvel korábban kezdődik egy majdnem ennyiszer emlegetett, viszont kevésbé dokumentált program, a Lebensborn, amit egy sor legenda vesz körül. Orgiákról, erőszakokról, gyerekkínzásokról szóló legendák. 

Ezek közül semmi sem igaz. A Lensborn az volt, ami: szülőotthon. Heinrich Himmler – igen, az a beteg állat, aki a koncentrációs táborokat megszervezte – hozta létre őket, és mindvégig aprólékos figyelemmel kísérte a működésüket. 

Az otthonokat az SS-feleségeknek, és a megesett árja lányoknak tartották fönn, akiknek névtelenséget garantáltak. Az arány kb. 50-50 % volt. A férjes asszonyok nem viselhették a jegygyűrűjüket, hogy kíméljék a lányanyák érzékenységét. (Az aprólékos fegyelem, ugye.) 

A programba később – a háború alatt – olyan nőket is bevontak, akik német katonától estek teherbe, pl. 2500 norvég nő szült valamelyik Lebensborn otthonban. Rájuk egyébként megtorlás várt volna. A megszállt területeken sorra hozták létre az otthonokat. A gyerekekről és lányanyákról a szülés után is gondoskodtak, figyelemmel kísérték az életüket. Összesen mintegy 12000 gyermek született a Lebensborn otthonokban, ami elég sok, viszont sokkal kevesebb, mint amire Himmler számított. A Lebensborn-ügyet vizsgáló szövetséges bíróság minden vádpont alól felmentette az ebben az ügyben bíróság elé kerülőket, ennek ellenére az ötvenes, de még a hatvanas-hetvenes években is vad találgatásoktól hemzsegő cikkek, könyvek, filmek jelentek meg a témáról. 

Messze ez a könyv legérdekesebb fejezete.

5. A homoszexuálisok „a nép élősködői” 

A homoszexuálisok üldözése nem a nácikkal kezdődött – és nem is ért véget velük. Mindenesetre a nácik indoka – hogy kivonják magukat a fajfenntartásból – nevetséges. Ennyi erővel az ötven fölötti gyermektelen embereket is lehetett volna büntetni. 

A Röhm-ügy kivesézése kerül még ebbe a fejezetbe, ami azt bizonyítja, hogy Hitlert akkor zavarták a környezetében lévő homoszexuálisok, amikor már nem látta politikai hasznukat. 

A leszbikusok nem zavarták a nácik érzékenységét. Sima női egzaltáltságnak tartották a dolgot. Azért a biztonság kedvéért klubjaikat és folyóirataikat betiltották.

6. Hallgatásba burkolva, szexuális felvilágosítás a Harmadik Birodalomban 

Ilyen nem volt, avagy egy fölösleges fejezet.

7. Szving és szex a „tiszta birodalomban” 

A szexuális bűncselekményekkel foglalkozó fejezet, beleértve a német nők hadifoglyokkal folytatott viszonyait is. Ezt is nyugodtan beépíthette volna valahova, inkább egy összefoglalás kellett volna a végére. 

Mondjuk egy ilyen: Nem volt a történelemben még egy olyan diktatúra, amely – a faj mindenek fölött álló fogalmát felhasználva – ennyire beavatkozott volna az emberek magánéletébe. A nyilvánvaló és borzalmas túlzásoktól ma már nem látszanak azok az intézkedések, amik segítettek megtörni a szexuális tabukat és a nők háttérbeszorítását Németországban. Igaz, ezek akkor is megtörténtek volna előbb-utóbb, ha Németország demokratikus állam marad. 

„A náci állam nem határozta meg mit ért erkölcsön, és nem is hozott ilyen értelmű rendelkezéseket. A hatóságok – gyakran a hajdani hagyományok alapján – önkényesen értelmezték az erkölcs fogalmát, és ugyanolyan önkényesen büntettek.”

Nem volt rossz könyv, bár sok új szempontot nem ad a Harmadik Birodalom megértéséhez. Igazán érdekes csak az első és negyedik fejezet volt, de ha valaki „Szexuális élet a Harmadik Birodalomban” címmel akar szakdolgozatot írni, akkor nélkülözhetetlen.

Egy undorító szőnyeg

Daša Drndić: Leica formátum (Nyitott Könyvműhely, 2010. Fordította: Radics Viktória)
[4 és fél letörölhetetlen szégyenfolt]

Olyan ez a regény, mint egy nagy, nehéz, öreg, sötét és ronda szőnyeg, az évtizedeken át belerakódott porral és gyanús eredetű, megszáradt foltokkal. Egy visszataszító darab. Gusztustalan a mintája is. Ha jobban megnézed, vannak benne szép motívumok is, de a legtöbb undorító. Vérbaj, emberkísérletek, háborúk. 

Ezek vonulnak végig a könyvön, motivikus összefüggéseket teremtve a szétszórt részek között, amik Drndić szerint csak „selejtek”. Ezeket a selejteket – selejt írásokat és „selejt” embereket - fűzi össze egy regénnyé, több különálló cselekményszálat szőve össze lazán, vezérszálként a felejtést, az emlékezetkiesést, a „fugát” használva. Danilo Kiš után ez lehetne a Felejtés enciklopédiája. Egy gonosz mese a széthulló, felfoghatatlan és kegyetlen világról. 

Néhány szálat elég hosszan vezet. A saját családja sorsát, egy a tízes években kivándorlásra készülő szifiliszes orvosét, és a folyton a múltjában élő városét, Rijekáét. Néhány szálat épp csak megmutat, befűz, hogy aztán pár oldal után szétbomolva eltüntesse. 

A sok borzalom ellenére szép ez a regény. Drndić szépen ír. Ahol az kell, ott durva, ahol az, ott finom. 

Az embernek semmi kedve letelepedni erre a szőnyegre és elnézegetni a mintáját, de időnként szembe kell nézni vele.

Kapd be, Adolf!

Stephen Fry: Csináljunk történelmet (Kult, 2010. fordította Pék Zoltán)
[5 párhuzamos valóság]

Ki nem gondolt már arra, hogy megváltoztasson valamit a múltban? Én például nagyon szívesen kivágnám a történetemből a pajeszhúzogató matektanáromat, meg azt az őstulkot, aki miatt nem lett belőlem síbajnok. Higgyétek el, bármelyikük nélkül el lett volna az emberiség. De azért valljuk be, egyik sem egy nagy tétel. Bezzeg ha a hülyebajszos Adolfot venné ki valaki a pakliból, az már nagy húzás lenne. Feltéve, hogy bejön.
Egy ekkora stiklihez azonban nagy kaliberek kellenek. Akkorák, mint Leo a fizikus (akinek története elég rendeset üt), és akkorák, mint Michael az ifjú történész. Illetve mégsem, nála azért nagyobb kaliber kellene. Mert Michael bármilyen szimpatikus is, azért egy kicsit… hát… nem is tudom… nem elég karakteres az álla, na!
Viszont mesélni jól tud, és nagyon angol. A sztorijai tele vannak apró szkeccsekkel, az embernek állandóan vigyorogni kell olvasás közben, erre teljesen alkalmatlan körülmények között is. De nem csak poénos, van egy csomó fontos mondanivalója a felnőtté válásról, a történelemről, a tudományról.
Szóval egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató könyv, ami megerősítette régi meggyőződésemet, hogy a fizikusokat és a történészeket nem szabad összeengedni.
Bár, ha jobban belegondolok a két tudományágnak vannak közös pontjai. Az energia megmaradás törvénye például a történelemre is érvényes: az emberiség történetében előforduló gonoszság és hülyeség mértéke állandó.

Vigyázzatok a költőkkel!

Roberto Bolaňo
(cop. Mathieu Bourgois)

Roberto Bolaňo: Távoli csillag (Európa, 2010) fordította: Scholz László
[5 szürrealista költő]

„A mai átlagember alacsony hatásfokú életet él. Bár nem nagyon szenved, mégis keveset tud arról, hogyan kell igazán kreatívan élni. A világ óriási lehetőségeket kínál számára, amelyekkel gazdagíthatná és élvezetesebbé tehetné az életét, mégis céltalanul kóborol, nem igazán tudja, mit akar. Nincs benne igazi lelkesedés. Úgy tűnik, mintha sokat tevékenykedne, de arckifejezése arról tanúskodik, hogy kiveszett belőle az igazi érdeklődés az iránt, amit tesz. Ügyesen beszél a gondjairól, de megbirkózni nem tud velük.” (Fritz Perls a Gestalt terápia kitalálója) 

„Az alaplélektannak is nevezett irányzat szerint mindenki másképp látja a történéseket, vagyis ahányan vagyunk, annyiféle valóságot érzékelünk.

Ez a valóság aztán segíthet vagy korlátozhat minket abban, hogy a környezetünkben megfelelően tudjuk működni.

A Gestalt terápia - terapeuta célja, hogy a páciens felismerje saját valóságát, a külső világát, a testi érzeteket és az érzelmeket, és igyekezzen ezeket tudatosítani magában.

Ha ez nem történik meg, nem tud megfelelő döntéseket hozni és helyesen alkalmazkodni a környezetéhez. A Gestalt terápia egyszerű, csak koncentrálni kell, tudatosítani a cselekedeteinket, így az itt és most segítségével képessé válunk elmélyedni önmagunkban és megérteni tetteinket és az érzéseinket.” (egeszseg.org)

Nem véletlenül említi a narrátor a Gestalt terápiát a szövegben. „Mindenki másképp látja a történéseket, vagyis ahányan vagyunk, annyiféle valóságot érzékelünk.” A bizonytalanság központi eleme a regénynek.

Chilében járunk a 20. század második felében. Bujkáló nácik és leszármazottaik, balos értelmiségiek és költők között, akik közül lesz, aki a Pinochet-rezsim kiszolgálójává válik, lesz, aki gerillának áll. Lesz, akiből sorozatgyilkost alkot a lehetőség, és lesznek, sokan, akik meghalnak.

A bizonytalanság regénye ez a könyv, rémtörténet a létező gonoszról. 

A halál előli menekülés regénye, ha másként nem megy, egy utolsó, hősies gesztussal elémenve.

És a végletes önkifejezés regénye, egy ember vagy egy nép géniuszának, alkotni vágyásának története, ami időnként nagyon gajra megy. Így születnek a szürrealista költők és a sorozatgyilkosok, a piramisépítők és lágerállítók, akik lelki alkatukban nem is sokban különböznek egymástól. 

De ez csak az én olvasatom, sok más értelmezése lehet ennek a szerteágazó, metaforikus, költők tucatjaival dobálózó, izgalmas szövegnek. 

Nyűvek a húsban

fotó: Toni Härkönen

Azt a félelmet, ami megbénít az utcán egy ismerősnek tűnő arctól, azt az undort, ami hányásként tör elő a belsődből, és még órákkal később is ott kapar a torkodban. Ezt akarta megírni Oksanen. Egy megaláztatás emlékét, amit évtizedekig hordhatsz magadban anélkül, hogy gyógyult sebbé hegesedne. Ebből lett a színdarab, a megerőszakolás időn és téren kívüliségének ábrázolása. Aztán ahogy tovább burjánzott benne a téma, mint egy rákos sejt, lett belőle a regény, ami jóval több lett az alapkoncepciónál: Észtország ötven évének története, egy család életébe sűrítve. Ötven év, amelyben jöttek a szovjet megszállók, a náci felszabadítók (elég visszás, nem?), a szovjet megtorlók, és végül az orosz maffiózók, és ezek így együtt elvittek mindent. A házat, az erdőt, a lányokat, még a nyelvet is, és nem hagytak mást csak félelmet, bizalmatlanságot, haragot.
Oksanen annyi szenvedély és szenvedést zsúfolt ebbe a regénybe, hogy háromra is elég lenne, de elhiszem neki. Az érzékletes leírások, a jól váltogatott elbeszélői és idősíkok mozgalmassá teszik a szöveget, és végig fenntartják a feszültséget. Árulások és megtévesztések kibogozhatatlan hálóját szövi meg, amin a fenyegetettség és a gyűlölet köde ül.
Nyomasztó, kegyetlen, sokáig a húsodban rágó könyv.
Sofi Oksanen: Tisztogatás (Scolar, 2010) fordította Pap Éva

"Ám most, hogy ez az idegen lány itt az ő konyhájában szétteregette meztelen félelmét az ő viaszosvászon terítőjén, nem tudta eltüntetni onnan, pedig azt kellett volna tennie. Hagyta, hogy ez a félelem bekússzon a tapéta és az elöregedett csiriz közé, a hasadékokba, amelyek az odarejtett, majd később megsemmisített fényképek után maradtak. A félelem befészkelte magát a jól ismert házba. Mintha soha nem is távozott volna onnan. Mintha csak ellátogatott volna valahová, hogy estére visszatérjen." 

Olyan könnyű lenne lefeküdni és meghalni

Helen Dunmore: Ostrom (Európa, 2010) fordította Czine Erzsébet.

Regény ez, de ilyen lehetne egy színdarab a leningrádi blokádról. Nagyjából öt főszereplőre és egy kis lakásra redukált történetvezetés és jellemábrázolás, ami mögött tökéletesen kirajzolódik a 20. század orosz történelmének emberi életekbe nyomott mása. És kihallatszik a több hónapig tartó félelem, fagyoskodás, éhség nyöszörgése, és az egymással farkasszemet néző százezres hadseregek csörömpölése. Szóval lehetne egy színpadi verziót csinálni belőle, de kár lenne Dunmore néhol egészen 19. századi stílusban megírt leírásaiért (Tolsztoj) és gyönyörű lélekbúvárkodásaiért (Woolf), amiket brutális történeti és nyelvi részletek szakítanak meg.
A több síkon zajló történetben Mihail Levin a belső disszidens író és Maria Petrovna az egykor híres, de nemkívánatos személlyé vált színésznő többször megidézi az 1917 előtti „békeidőket”, kettejük különös szerelmét, Levin halott feleségét. A fiatalabbaknak, Levin két gyerekének, a családot ellátó huszonéves Annának, a kis Koljának, és a hozzájuk keveredő orvostanhallgatónak, már csak a csengőfrászos húszas évekről vannak személyes tapasztalataik, amikor egyetlen rossz helyen elejtett szónak is végzetes következményei lehettek. Ezzel párhuzamosan, a történet jelenidejében, vihar előtti csendben, valami dermedt bénultságban élnek az emberek, ami csak akkor múlik el, amikor a németek már megközelítik Leningrádot. Ekkor mindenki pánikszerű felhalmozásba kezd. A blokád, és a folyamatos ágyúzások zárják össze az öt embert Levinék lakásában. A kényszerű összezártságban, az egymásra utaltságban csak Kolja, helye állandó, a többiek egyre szűkülő körökben kerülgetik egymást, folyamatosan változnak viszonyaik. A bármelyik nap az utolsó lehet hangulatában az érzelmek erőteljesebbek lesznek, az addigi értékek másodlagossá válnak a túléléssel szemben. A szereplők hangulata pillanatonként változik, az éppen megszerzett kevés élelem, vagy tüzelő dönthet feladás és kitartás között. Életükben minden bizonytalanná válik, nincs jó döntés, csak szerencsés döntés, és minden egyes döntés és cselekedet önmagán messze túlmutató, aránytalanul súlyos következménnyel jár. Az emberek olyan dolgokat tesznek meg, amiket soha nem gondoltak volna magukról, és örökre megváltoznak. Egyszerűbb és kényelmesebb meghalni, mint túlélni, de van akinek nincs választása.
A 1941. szeptemberétől 1943 januárjáig tartó blokád alatt több, mint egymillió ember halt meg Leningrádban és környező falvakban.
Nem lehet vitatkozni a Anthony Beevor állításával: lenyűgöző, rémületes és gyönyörű. Az egyik legjobb könyv, amit a második világháborúról olvastam, pedig volt egy pár.

Földközelben sűrű, csípős, sárga füst gomolyog, elnyeli az úton gyalogszerrel igyekvőket. Égnek a kunyhók szerte a környéken, vagy a bombázás következményeként, vagy mert menekülő gazdáik felgyújtották őket. Valahogyan, valahonnét mintha úgy emlékeznének, hogy így kell. Vonulj vissza, ha muszáj, de semmit se hagyj az ellenségnek, csak hamut. Ne hagyj neki ételt, ne hagyj neki menedéket.

Újabb élelmiszerraktárakat ért bombatalálat, de senki sem tudja pontosan, hol. Most már tudjuk, hogy nem egyszerűen le akarnak győzni bennünket. El akarnak pusztítani. Az égvilágon semmi sincs, ami számítana nekik Leningrádban. Se egy kő, se egy gyerek. Karthágót el kell pusztítani.
De felszabadító a tudat. Többé nem köthetünk alkut velük. Részünkről ennyi. Nincs több választásunk. Csak az ellenállás. Tehát kikelek az ágyból, és két órán a kanapén fekszem. Ez azért nem tűnik olyan szörnyű nagy ellenállásnak, ugyebár? Vajon nem rémítené-e halálra a németeket, ha tudnák, hogy Mihail Iljics Levin még él, és egy verses beszélyt idézget magában?

Anna már nem szívesen halad el a park mellett. A padokon emberek ülnek, hóba burkolózva, hóba ültetett gumókként várják a tavaszt. Ott vannak nap nap után. Senki sem jön, hogy elvigye őket. (…) Semmi sem tűnik meglepőnek többé, még a Karpov-csatorna partján vagy a temetők előtt halomba rakott holttestek sem. Andrej beszélt neki róluk. Falat alkotnak az úttest két oldalán. (…) Anna élettelen csenden keresztül hatol előre. Nincsenek kutyák, nincsenek galambok, nincsenek macskák, nincsenek pufók, rózsás arcú gyerekek…

Aki pislog, fél a haláltól

Knud Romer: Aki pislog, fél a haláltól (Polar könyvek, 2009) fordította: Bogdán Ágnes

fotó: Sigrid Nygaard

Nincs semmi különös ebben a könyveben.

Knud Romer dán reklámszakember és médiaszemélyiség, sok mindent csinál. Saját reklámcéget és tévéműsort vezet, önmagát alakította Lars von Trier Idióták című filmjében, kortárs irodalmi antológiát szerkesztett és kalauzt írt Koppenhága nyilvános vécéiről.

Első regényét 46 évesen publikálta, és mivel ez a könyv a gyermekkoráról, a szüleiről és a nagyszüleiről szól, biztosak lehettek benne, hogy alaposan megérlelte a mondanivalóját.

Romer félig dán félig német családba születtet 1960-ban, egy dán kisvárosban. Anyja a nagyvilági Berlinből került a kis szigetre, a második világháború utáni években. Anya és fia sorsa ebben a mikrovilágban, németként nem lehetett más, mint kirekesztettség, sőt megvetettség. Romer krónikája felvillantja tágabb családjának sorsait, a porosz junker nagyapát, a bombázásokban megnyomorított nagymamát, a keleti frontról csendes őrültként visszatérő férfiakat, a fantaszta dán nagyapát, akinek minden vállalkozása kudarcba fullad, és még sorolhatnám.

Romer prózája nagyon kidolgozott, pontos, éppen kellő arányban vegyíti a pátoszt és az iróniát, és ad hozzá némi abszurd humort. Őszinte, nem játszik az érzéseinkkel, nem trükközik, mégis eléri, hogy a regény az egész nyomorult huszadik század lenyomata legyen, ami bármelyik európai nyelven megszülethetett volna.

Mondom, nincs semmi különös ebben a könyvben, mégis könnyen bekerülhet az idei legjobb 10-be.

Egy olyan városon keresztül vezetett az utunk nap mint nap, amely hátat fordított nekünk, s mi mindent a visszájáról láttunk, csak olyanokkal találkoztunk, akik elhúzódtak tőlünk és elutasítóan intettek, amikor anyám feléjük fordult. Elfordultak, másfelé néztek, az ajtók bezárultak, kifogyott az áru, foglaltak voltak a székek, még a pap is visszahúzta a kezét a karácsonyi istentisztelet után. Egyedül voltunk a világon, anyám a kezében tartotta az életemet, s én is az övét, ahogyan apró léptekkel szaladtam mellette a főtérig, majd végig a visszafelé vezető úton. (…)

Anyám nagyvilági hölgy létére a világ végén kötött ki, s én soha nem fogtam föl, milyen sokat veszített, és milyen újabb veszteségek érték Nykøbingben. A háború után maga mögött hagyta mindazt, ami megmaradt az életéből – elhagyta a családját, a nevét, az országát, az anyanyelvét -, és Dániába költözött, mert beleszeretett az apámba. Tűrte, hogy megalázzák, megvessék, gyűlöljék, mert német, ő imádta apámat, és napistennek becézte. Ő volt a mindene, és az egyetlen, akije volt – abban az időben senki nem akart németekkel barátkozni. – Ach ja – sóhajtott anyám, s ahogy szokott, slukkolt egyet a szivarkából, felhörpintette italát, és feltette a Koldusoperát. Végigénekeltük a Bicska Maxit, az Ágyúdalt meg a Kocsma Jennyt, s amikor ahhoz a helyhez értünk, ahol megkérdik a lánytól, hogy ki haljon meg, kórusban feleltük, hogy mind!

Folyton azt reméltem, hogy minden úgy történik majd, mint a dalban, hogy majd jön egy hajó, fedélzetén ötven ágyúval, és porig bombázza Nykøbinget, megment bennünket és elvisz messzire. (…) és akkor eljön a bosszúállás órája. A piactéren hirdetik majd ki az ítéleteket, és akkor mindannyian megtudják, ki is az én anyám: a szomszédok, az eladókisasszonyok a pékségben, a hentes, a zöldséges, a pap, a gyerekek meg a többiek, egytől egyig letérdepelnek, és nyújtják a nyakukat. Hopplá! – mosolygunk majd egymásra anyámmal, és vég nélkül görögnek a fejek. (…)

Az életemet adtam volna azért, hogy boldognak lássam, nemegyszer megfogtam és simogattam a kezét, és beszámoltam az aznapi eseményekről. Fociztunk, kihívtak a táblához, Suzanne fogszabályzót kapott, az ikrek meghívtak a születésnapjukra – hazudtam. Abból állt a nap, hogy csúfoltak, német disznónak neveztek, a szünetekben elrejtőztem, iskolatársaim kinevették a szendvicsemet, a kerékpáromat és a ruhámat, anyámat se kímélték, a nevét gyalázták. (…) Soha nem vitt rá a lélek, hogy ezt elmondjam neki, mindent megtettem, hogy szórakoztassam – és anyám rám emelte a tekintetét, lassan szétnyitotta a kezét, én mindenemet a tenyerébe tettem, és reméltem, hogy elegendő lesz.

(Apám) Jó ember volt, a légynek sem ártott, arca ragyogott, mint a nap. Nem ivott, nem dohányzott, korán kelt és feküdt, egyetlen alkalommal sem hallottam káromkodni. Nem késett el, jól dolgozott, befizette az adóját, és száz méterrel a kereszteződés előtt lassítani kezdett, akkor is, ha a lámpa zöld volt; mire odaértünk, épp pirosra váltott. Önkéntelenül felállt, ha valamely hatósággal beszélt telefonon, és egyetlen készüléket sem dugott be a konnektorba addig, amíg el nem olvasta a használati utasítást. Kívül-belül kifogástalan volt – a lelkiismerete éppoly tiszta, mint az ingei -, nyakkendőt hordott, mindig kipucolta a cipőjét és makulátlan volt az öltönye. Egy biztosítási társaságnál dolgozott, és minden áldott nap biztosította magát afelől, hogy semmi nem történt.

Minden tanúk legkétesebbike

Günther Grass: Hagymahántás közben (Európa, 2007) fordította Győri László

"Kézenfekvő a hasonlóág: Goethe Eckermann unszolására megírta a Költészet és valóságot. Ez a könyv az Ön Költészet és valósága?

A Költészet és valóság cím magában rejti a valóság kérdéses voltát is. A költészet a valóság kontrolljának eszköze. Ez előtt a dilemma előtt álltam én is, amikor, legyőzve ellenállásomat, úgy döntöttem, elég öreg vagyok már hozzá, hogy visszatekintsek, és könyvet írjak fiatal éveimről. Ebbe a könyvbe azonban bele kellett írnom azt is, hogy mennyire bizalmatlan vagyok tulajdon emlékezetemmel szemben. Az emlékezet hajlamos átrendezni, kicsinosítani a dolgokat, megszépíteni a valóságot, az egymással párhuzamosan zajló, de egymásnak ellentmondó eseményeket úgy rendezni, hogy azok kerek, jól elbeszélhető folyamattá álljanak össze. Le akartam írni ezeket a kétes valóságtartalmú folyamatokat, egyszersmind azt a csábítást is, amelyek ezek jelentenek. …A másik nagy kérdés az volt, hogy mettől meddig terjedjen az az időtartam, amelyet le kell írnom. Gyerekkorom végétől – a gyerekkort szinte teljesen kihagytam – harminckilenctől írtam meg, amikor a háború kitört Danzigban, és a családom életébe is beleszólt, és véget vetett a gyerekkoromnak. Leírom, hogyan nőttem fel, és hogyan formálta és deformálta a nemzetiszocializmus zárt rendszere a gondolkodásomat, hogyan hittem egészen 1945-ig a végső győzelemben, ami nem magyarázható kizárólag a butaságommal." (részlet egy interjúból)

Ez egy kivételesen jól sikerült fülszöveg, nem is nagyon kell hozzátenni semmit. Grass lehántja a hagyma és az emlékezet rétegeit és leírja, mit talál az egyes héjak alatt. Amire emlékszik. Hogy ez igaz vagy sem, nem is olyan lényeges. Nem makulátlan önéletrajzot akar írni, hanem az emlékezés anatómiáját. Az utólagos szégyent, amiatt, hogy nem tett fel kérdéseket, hogy senkinek a szájából nem hangzott el egy „miért” amikor kasub nagybátyját kivégezték a németek és a család megszakította a kapcsolatot az anyai rokonsággal, amikor mindenki szó nélkül vetette alá magát a Párt parancsainak, amikor ismerté váltak a koncentrációs táborokban elkövetett rémtettek. Őszinte – legalábbis annak látszó – emlékirat, akkor is, ha Grass szándékosan igyekszik távolságot tartani akkori önmagától. („a nevemet viselő fiú”, „fiú, aki szemmel láthatóan én voltam”)

Az emlékezés nem is igazán helytálló kifejezés ebben az esetben, ez inkább rekonstrukció, a gyermekkori (és a 20, 30, 40, 50 éves) önmaga újjáépítése. Minden emléke megkérdőjelezhető, mind mellett ott áll egy verzió. Csak kérdések vannak: mennyire lehetett tisztában a barna kaland a szennyességével, mikor morzsolódtak szét az ideálok, mikor váltak bizonyossággá a sejtések? Van-e kollektív bűnösség, és a válhattak-e a németek a háború után kollektív bűnösökből kollektív áldozatokká? A háború áldozataivá, ami a németek számára nem ért véget a fegyverletétellel?

Nehéz kérdések ezek, és időnként Grass is nehezen birkózik meg velük, ettől kissé döcögős lesz a könyv, de azért jó és fontos. Az ötvenes évekről, és művészeti tanulmányairól szóló rész viszont nyugodtan kihagyható.

(fotó: Joseph Gallus Rittenberg)

a hivatalnokok háborúja 2.

Jonathan Littell: Jóakaratúak (Magvető, 2009) ford. Tótfalusi Ágnes

Akit érdekel a második világháború ­– és engem érdekel – számos visszaemlékezést olvashatott már a témáról. Ez a könyv fiktív emlékirat, de lehetne igazi is. Littel igyekszik is a valódiság látszatát fenntartani: rengeteg helyszín, név, rangfokozat, esemény bezsúfolásával. És ezzel essünk is túl a regény egyetlen gyenge pontján: szerintem ekkora tömegű információ már fölösleges, kicsit megnehezíti a olvasást, és szinte hihetetlen, hogy egy ember évtizedek elteltével ennyi részletre emlékezzen.

Az emlékirat szerzője Max Aue, a történet kezdetén SS főhadnagy, akit a keleti frontra vezényelnek. Az egység feladata a front mögötti tisztogatás, a zsidók, kommunisták, elmebetegek összegyűjtése és likvidálása. Littel nem fukarkodik az elborzasztó részletekkel, bemutatja azt a zűrzavart, ami a megsemmisítő kommandók munkáját kezdetben jellemezte, hatalmas tablót fest az SS-be belépők különféle motivációiról. És ugyan olyan alaposan bemutatja az Auéban és társaiban zajló lelki folyamatokat. Azt az utat, ahogy gondolkodó civilekből parancsteljesítő robotokká és – egyesek – szadista gyilkosokká válnak. Aue jobb híján jogász, akit leginkább az irodalom és a zene érdekel, kezdetben nehezen teszi túl magát a gyilkosságokon, de egy idő után ő is meggyőzi magát szükségszerűségükről. És ezek még szemtől szembe elkövetett kivégzések, nem személytelen gyilkolás, mint a gázkamrákban. A kivégzőosztagok olykor több ezer emberrel végeznek egyszerre, ami szélsőséges reakciókat vált ki a katonákból. Van, aki kéjjel öl – ezek Aue szemében egyszerűen bűnözők – van, aki undorodva, csak kötelességből, és van, aki szükségszerűségből, ők az igazi antiszemiták, akik kártevőként tekintenek a zsidókra. (Egyes számítások szerint a keleti fronton 5 másodpercenként (!) haltak az emberek – zsidók, oroszok, németek.) Aue kénytelen belátni, hogy ezeknek a szegény, falusi zsidóknak semmi közük a propagandaanyagokban szereplő plutokratákhoz, rádöbben, hogy a zsidók kiirtásának semmi más értelme nincs, mint az, hogy a németeket végképp elkötelezze a rendszer mellett. Innen már nincs visszaút, és Aue tisztában van azzal, hogy felelnie kell a tetteiért, akár elveszítik, akár megnyerik a háborút.

Aue több szempontból is szélsőséges figura: homoszexuális, aki szerelemes a nővérébe, férfiakkal való kapcsolatában próbál azonosulni a szeretett nővel. Az apja tisztázatlan okokból elhagyja a családot, és neki egyre inkább meggyőződésévé válik, hogy erről az anyja tehet, ezért meggyűlöli. Úgy gondolja, az apja miatt lett náci, ő is első világháborús frontkatona volt, olyanokat mondott volna, mint Hitler, aki egy egész apa nélküli generáció reményeit és bosszúvágyát testesítette meg.

Auénak sikerül magát áthelyeztetni a hírszerzéshez. Itt egyre inkább szembesül a Wermacht és az SS közötti ellentétekkel, a párton belüli hatalmi harcokkal és korrupcióval. Igazi jó német hivatalnokhoz híven precízen elvégzi a munkáját, és kisebbfajta hírnévre tesz szert minőségi jelentéseivel. Sajátos szempontból próbál zsidókat menteni, ő a munkaerőt látja bennük, akiket azért kell megkímélni, és jobb körülmények között tartani, hogy szolgálhassák a Harmadik Birodalmat, persze ez is a túlélésüket jelentené. De nem mindenki nézi jó szemmel tevékenységét, büntetésből Sztálingrádba vezénylik, ahol a földi pokol fogadja, megsebesül, de szerencséje van, sikerül az egyik utolsó evakuáló géppel kijutnia a katlanból. Kitüntetik, és képességeire felfigyel az SS vezetése, ahol megbízzák, hogy dolgozzon ki egy javaslatot a zsidó munkaerő jobb kihasználására, és vizsgálja meg a koncentrációs táborok működését. A bombázott Berlinben újra találkozik imádott nővérével és meglátogatja az anyját is, de nem fogom a történet minden szálát felgöngyölíteni…

Tanulság? A csillagos ég fölöttünk még csak-csak. De az erkölcsi törvény bennünk?

Elég hosszú, de remek könyv. Lássatok neki!

Itt egy jellemző részlet a regényből.

a hivatalnokok háborúja 1.

Jonathan Littell: Jóakaratúak: Eumeniszek (Magvető, 2009) ford. Tótfalusi Ágnes

(A képen Dr. Wilhelm Stuckart belügyminisztériumi államtitkár.)

részlet a regényből:

A politikai filozófusok gyakran kifejtet­ték, hogy háborús időkben a polgár, legalábbis a hímnemű polgár a francia forradalom és a sorozás bevezetése óta elveszí­ti a legelemibb jogait, például az élethez való jogát - ezt az eszmét ma szinte mindenütt elfogadják. De azt ritkán említi bárki is, hogy ugyanez a polgár elveszíti egy másik jogát is, amely éppen olyan elemi jog, és számára talán még fontosabb is, ha azt az eszmét nézzük, amelyet önmagáról mint civilizált emberről táplál: azt a jogot, hogy ne öljön. Senki sem kérdezi a véleményét. A tömegsír felett álló férfi a legtöbb esetben ép­pen úgy nem kérte, hogy ott lehessen, mint az a másik, aki holtan vagy haldokolva ott fekszik, ugyanebben a gödörben. Erre majd azzal vágnak vissza, hogy fegyveres harcban megöl­ni egy másik embert nem ugyanaz, mint megölni egy fegyver­telen civilt; a háború törvénye az egyiket lehetővé teszi, a má­sikat nem. Ez jó kis érv az elvont gondolatok síkján, de abszo­lút nem áll meg a kérdéses háború körülményei között. Remé­lem, sikerül bebizonyítanom, hogy a háború után felállított teljesen önkényes felosztás – voltak egyrészt az átlag háborús helyzetnek megfelelő „katonai hadműveletek", másrészt a sza­disták és őrültek kis csoportja által elkövetett „kegyetlenkedé­sek" – nem más, mint a győztesek vigasztaló elmeszüleménye. (…)
Amit tettem, az ügy teljes ismeretében tettem, azt gondoltam, ez a felada­tom, és meg kell oldanom, akkor is, ha kellemetlen vagy sze­rencsétlen ez a feladat. Éppen ez a totális háború: olyan, hogy civil, nem létezik többé, és egy elgázosított és lelőtt zsidó gyer­mek vagy egy gyújtóbomba miatt elpusztult német gyermek között csak a módszerben van különbség; a két halál egyfor­mán hiábavaló, az egyik halál sem rövidíti meg a háborút egy másodperccel sem; de az a férfi, vagy férfiak, akik megölték őket, mindkét esetben azt gondolták, hogy ez igazságos és szükségszerű volt; és ha tévedtek, kit kell megrovásban része­síteni? Ez akkor is igaz, ha mesterségesen megkülönböztetjük a háborútól azt, amit egy Lempkin nevű zsidó ügyvéd genocídiumnak nevezett el, megjegyezve, hogy legalábbis a mi szá­zadunkban még soha nem volt népirtás háború nélkül, hogy a háborún kívül nem létezik népirtás, és hogy mint a háború esetében, itt is egy kollektív jelenségről van szó: a modern nép­irtás olyan folyamat, amelyet a tömegekre mérnek a tömegek, a tömegek kedvéért. És a minket foglalkoztató esetben ez egy olyan folyamat, amelyet az ipari módszerek követelményei ha­tároznak meg. Ugyanúgy, ahogy Marx szerint a munkás elide­genedik a munkája termékétől, a modern formában működő modern népirtásban vagy totális háborúban a feladat végre­hajtója el van idegenedve a tevékenysége termékétől. Ez arra az esetre is igaz, amikor egy férfi fegyvert szegez egy másik férfi fejének, és meghúzza a ravaszt. Hiszen az áldozatot másik férfiak vezették elé, megint mások döntöttek a haláláról, és az, aki lő, pontosan tudja, hogy ő csak egy nagyon hosszú lánc utolsó szeme, és hogy nem kell több kérdést feltennie magá­nak, mint ha egyik tagja lenne egy kivégzőosztagnak, amely a civil életben kivégez egy törvényesen elítélt bűnözőt. Aki lő, tudja, hogy a véletlen tehet róla, hogy éppen ő lő, a bajtársa őrködik, és egy harmadik vezeti a teherautót. Legfeljebb meg­próbálhatna helyet cserélni az őrrel vagy a teherautósofőrrel. Mondok egy másik példát, amelyet inkább a bőséges történe­ti forrásokból merítettem, mint a személyes tapasztalataimból: a német testi fogyatékosok és elmebetegek elpusztítását célzó, „Eutanázia" vagy „T-4" elnevezésű programot, amelyet a „Vég­ső megoldás" előtt két évvel indítottak el. Egy erre kijelölt épületben hivatásos ápolók fogadták a törvényes rendeletek alapján kiválasztott betegeket, jegyzékbe vették és levetkőztet­ték őket, utána az orvosok megvizsgálták, és egy zárt szobába vezették őket; egy munkás kezelte a gázcsapot; más munkások tisztították fel a szobát, egy rendőr pedig kiállította a halotti bizonyítványt. Amikor a háború végén kihallgatták ezeket az embereket, mindegyikük azt kérdezte: bűnös, én? Az ápolónő nem ölt meg senkit, csak levetkőztette és megnyugtatta a be­tegeket, ezek a hivatása szokásos gesztusai. Az orvos sem ölt meg senkit, egyszerűen csak felállított egy diagnózist a felettes hatóságok által megszabott kritériumok alapján. A segédmun­kás, aki kinyitja a gázcsapot, aki időben és térben a legközelebb áll a gyilkossághoz, technikai műveletet hajt végre a felettesei és az orvos felügyelete alatt. A munkások, akik kitakarítják a szobát, a szükségszerű fertőtlenítő tevékenységet végzik, amely ráadásul igencsak undorító. A rendőr is a szokásos eljárást kö­veti: megállapítja a halált, és jegyzékbe veszi, hogy az érvény­ben lévő törvények megsértése nélkül következett be. Akkor ki a felelős? Mindenki vagy senki? Miért lenne a gázcsapot kinyitó munkás inkább felelős, mint az, aki a kazán mellett, a kertben vagy a járművekkel dolgozik? És ez érvényes eme hatalmas vállalkozás minden egyes elemére. Például: bűnös-e a vasúti váltóőr azoknak a zsidóknak a halálában, akiket egy tábor felé irányított? Ez a munkás csak hivatalnok, huszonöt éve ugyanazt a munkát végzi, egy adott terv szerint irányítja a vonatokat, nem kell tudnia, mi van a vagonokban. Nem az ő hibája, ha ezeket a zsidókat egy A pontból az ő váltóján keresz­tül egy B pontba szállítják, ahol azután megölik őket. Pedig ennek a váltóőrnek központi szerepe van a zsidók kiirtásában: nélküle a zsidók vonata nem érkezhetne meg B pontba. És ez a helyzet a hivatalnokkal, akinek az a dolga, hogy lakásokat foglaljon le a kibombázottak számára, a nyomdásszal, aki a deportálási végzéseket nyomtatja, a szállítóval, aki betont és szöges kerítést ad el az SS-nek, a hadbiztosság őrmesterével, aki a benzint szállítja az SP egyik Teilkommandójának, és Is­tennel az égben, aki mindezt eltűri. Természetesen a büntető­jogban viszonylag pontosan meg lehet határozni az eltérő szintű felelősségkategóriákat, ezek alapján egyeseket elítélhe­tünk, az összes többit pedig a saját lelkiismeretére bízhatjuk, már ha van neki ilyen; ez már azért is könnyű, mert általában az események megtörténte után írják a törvényeket, mint pél­dául Nürnbergben, de még ott is összevissza kapkodtak. Miért akasztották fel Streichert, azt a tehetetlen parasztot, és miért nem azt a sötét lelkű von dem Bach-Zelewskit? Miért az én felettesemet, Rudolf Brandtot akasztották fel, és nem az ő fe­lettesét, Wolffot? Miért akasztották fel Frick minisztert, és miért nem az ő alárendeltjét, Stuckartot, aki a tulajdonképpe­ni munkát végezte? Boldog ember az a Stuckart, aki csak tin­tával mocskolta össze a kezét, vérrel sohasem. Még egyszer, csak hogy tisztán lássunk: nem azt akarom mondani, hogy nem vagyok bűnös ebben és ebben az eseményben. Én bűnös vagyok, maguk nem, nagyon helyes. De mégis ki kell tudniuk mondani, hogy amit én megtettem, maguk is megtették volna. Lehet, hogy kevésbé lelkesen, de talán kevésbé kétségbeesetten is, mindenesetre vagy így, vagy úgy. Azt hiszem, bátran kije­lenthetem: a modern kori történelem által lefektetett tény, hogy bizonyos körülmények együttes fennállása esetén min­denki, vagy majdnem mindenki azt csinálja, amit mondanak neki; és bocsássák meg nekem, de kevés esély van rá, hogy ma­guk jobban ki tudják magukat vonni e törvény alól, mint én. Ha olyan országban és időben születtek, amikor nem egysze­rűen csak nem akarja senki megölni a feleségüket és a gyerme­küket, de senki nem is kéri maguktól, hogy öljék meg más fele­ségét és gyerekeit, adjanak hálát Istennek, és menjenek békével. De soha se feledkezzenek meg róla: talán több szerencséjük volt, mint nekem, de nem jobbak nálam. Mert ha olyan gőgö­sek, hogy azt képzelik: de igen, ott kezdődnek a bajok. Szíve­sen állítjuk szembe a (totalitárius vagy nem totalitárius) Álla­mot az aljas vagy gyenge átlagemberrel. De azt elfelejtjük, hogy az Állam is emberekből áll, többé vagy kevésbé átlagos embe­rekből, mindnek megvan a maga élete, története, és ott a vé­letlenek sorozata, amely eldöntötte, hogy egy napon a puska vagy egy papírlap jó oldalán találták magukat, míg mások a rossz oldalra kerültek. Ez az út nagyon ritkán választás, vagyis valamire való hajlandóság eredménye. Az áldozatokat az esetek jelentős többségében nem azért kínozták vagy ölték meg, mert ők voltak a jók, és a hóhéraik nem azért kínozták meg őket, mert gonoszak voltak. Naivság lenne így képzelni, és elég meg­ismerkedni bármelyik bürokráciával, akár a Vöröskeresztével is, hogy meggyőződjünk róla. (…) Márpedig az Állam gépezete ugyanabból az omladozó homokkupacból épül, amelyet meg­őröl, szétmorzsol, porrá tör, szemről szemre. Azért létezik, mert mindenki egyetért abban, hogy léteznie kell, gyakran még az áldozatai is, a legeslegutolsó pillanatig. Az olyanok nél­kül, mint Höss, Eichmann, Goglidze, Visinszkij, de akár a vál­tóőrök, betonszállítók, minisztériumi könyvelők - egy Sztálin vagy egy Hitler nem lenne más, mint gyűlölettel és tehetetlen rettegéssel felfújt tömlő. Ma már közhelynek számít, hogy a népirtó műveletek hivatalnokainak legtöbbje egyáltalán nem volt szadista vagy abnormális. Természetesen akadtak szadis­ták és elmeháborodottak is, mint minden háborúban, és el­képzelhetetlen szörnyűségeket követtek el, ez az igazság. És az is igaz, hogy az SS tehetett volna nagyobb erőfeszítéseket is, hogy ellenőrizze az embereit, bár többször megtette, mint ál­talában gondolják; és ez nem olyan könnyű: kérdezzék csak meg a francia tábornokokat, hogy nekik mennyi gondjuk akadt Algériában az alkoholistáikkal, az erőszaktevőikkel és a tisztgyilkosaikkal. De nem itt van a probléma. Mindig, min­denhol akadnak elmeháborodottak. Nyugodt külvárosaink pedofilektől és pszichopatáktól hemzsegnek, éjszakai mene­dékhelyeink megalomán dühöngőktől; néhányan valódi gon­dot jelentenek; megölnek két, három, tíz, olykor ötven embert is - és azután ugyanaz az Állam, amely szemrebbenés nélkül használja őket egy háborúban, szétnyomja őket, mint egy vér­rel telt szúnyogot. Ezek a beteg emberek semmit nem számí­tanak. De a közönséges emberek, akikből egy Állam felépül - főleg bizonytalan időkben -, ők jelentik az igazi veszélyt.

Csontváz a szekrényben

Philippe Grimbert: Titok (Magvető, 2008) ford. Tóth Réka

„Egyetlen gyerek voltam, sokáig mégis volt egy bátyám.” Így kezdi Philippe története elbeszélését. Az ügyetlen, gyenge, félős gyerek, kitalál magának egy erős, vagány testvért. Az ötvenes évek Párizsában vagyunk, Philippe már a háború után született, de az ott kísért még a mindennapokban. A fiú nem ismeri szülei múltját, nem érti a tágabb család viszonyait, de érzi, hogy valami nincs rendben körülötte. Nem kérdez, alkalmazkodik a hallgatáshoz, bűntudata van, bár nem tudja miért. Abból a kevésből, amit tud, megalkot egy törtétet, a szülei és saját maga legendáját. Aztán egy nap, az iskolában levetítenek egy filmet a koncentrációs táborokról, és Philippe-ben megváltozik valami. Kérdezni kezd – nem a szüleitől, hanem a család egy régi barátjától – és fokozatosan megismeri az igazságot, amit hosszú éveken keresztül elhallgattak előle.

Philippe Grimbert 1948-ban született, Párizsban, gyakorló pszichoanalitikus. Önéletrajzi regényében identitásról, gyászról, bűntudatról ír precíz, tömör stílusban (nem véletlenül nyerte el a Gimnazisták Goncourt-díját).

Ha kíváncsiak vagytok a titokra, és arra, hogy mihez kezd Philippe, olvassátok el ezt feszültséggel teli regényt!

Lehet-e Porschét vezetni Auschwitz után?

Leon de Winter: SuperTex (Gondolat, 2008, Akcentusok sorozat) ford. Gera Judit

rajz: Siegfried Woldhek

Adorno szerint Auschwitz után nem lehet verset írni. Jól hangzó mondás, csak semmi értelme. Mindenesetre Leon de Winter nem is verset írt, hanem Memorbuch-ot, az Emlékezés Könyvét. Leon de Winter csaknem tíz évvel a háború után született olyan apától és anyától, akik családjukból egyedüliként élték túl a koncentrációs tábort, és még csak tizenegy éves, amikor az apja meghal.
A SuperTex főhőse Max Breslauer már felnőtt, amikor elveszti apját. Simon Breslauer – és felteszem de Winter apja is – a holokauszt túlélő egyik típusát testesíti meg, a feltörekvő üzletembert, akiben nagyon erősen dolgozik a bizonyítási vágy. Nem foglalkozik a múlttal – bár minden vitában ez a végső érv –, így nem is tudja feldolgozni, és annak terhét átörökíti gyerekeire, akik az elhallgatásoktól, sejtésektől szenvedve szorongóvá válnak. Az apák kielégítetlen vágyaikat, megvalósulatlan álmaikat fiaikon keresztül akarják átélni, akkor is, ha nekik más elképzelésük van az életről. Az anyák pedig igazi jiddische mámék lesznek, akik úgy viselkednek, mintha a kozákok Amsterdam kapui előtt állnának.
Max látszólag sikeres üzletember, kis túlsúllyal, de szép szeretővel, ám egy apró hiba is ki tudja hozni a sodrából, hogy aztán kis híján halálra gázoljon egy fél haszid családot. Ez a megrázkódtatás viszi vissza az analitikusához, akihez apja halála után is járt. Max szinte egész nap beszél, és a hosszú analízis során fény derül neurózisára, elfojtásaira, identitásválságára. A Max elbeszéléséből előbukkanó szereplők – apja, anyja, öccse, szerelme, szeretője – egy-egy zsidó sors megtestesítői. Történeteik összefonódnak, egymásra utalnak, így lesz a SuperTexből supertext.
Ez a regény leginkább a bűntudatról, és az identitás kereséséről, megőrzéséről szól – és ebben a műfajban a zsidók nagyon jók. Egyszerre lehet rajta nevetni és sírni, egyszerre karikatúra és emlékmű.
De Wintert hazájában gyakran éri az a vád, hogy kiárusítja zsidóságát. Kíváncsi vagyok, vajon ezek az emberek mit szólnak Woody Allenhez.

„Ott álltunk, a kisebbik haszid fiú meg én, s néztük, hogyan távolodik a mentő. Mögöttünk az elcsúfított Porsche, mi az úttest kellős közepén, kora reggel.
Amikor a mentő eltűnt a láthatárról, a gyerek megkérdezte: – Hogyan lehetséges, hogy egy zsidó szombat reggel ilyesmit képes előidézni? Maga nem tartja be a törvényeket.
– Nem – Ez volt minden, amit mondhattam.
– Egy zsidónak be kell tartania a törvényeket. – mondta a fiú.
– Igen – válaszoltam neki.
– Mózes hatszáztizenhárom szabályt kapott – oktatott a gyerek –, háromszázhatvanöt tilalmat, kétszáznegyvennyolc parancsot. A jó zsidó ezeknek a szabályoknak megfelelően él.
– Na persze, kisebb gondom is nagyobb. Még hogy több ezer évvel ezelőtti szabályokkal foglalkozzam. Ráadásul egy sivatagi nép szabályaival.
A gyerek felemelte a mutatóujját, és fenyegetően integetett felém.
– A levegő, amelyet belélegzünk, az új talán? Fejünk felett a nap ma született?
Mit mondhattam?
– Indulnom kell a zsinagógába. Az Úr bocsásson meg magának.
Fontossága teljes tudatában vonult el, apró, gyors léptekkel. Az utca sarkán egy pillanatra visszafordult. Láttam, hogy megáll, és megvető pillantást vet az autómra.
– Hogy kerül egy zsidó egy Porschéba? – kiáltotta fejcsóválva. Aztán továbbment.”

„Zsidó vagyok, egy Porschéban parádézó zsidó. Josselének igaza van: szörnyeteg vagyok, egy szárnyas-pikkelyes lény, amely se repülni, se úszni nem tud.”

„– De magát zsidónak nevelték!
– Igen, zsidónak, de inkább erkölcsi értelemben, bizonyos szokásokkal és a súlyos, elementáris múlttal megspékelve. De Max Breslauerként azért nyugodtan járhattam moziba, és a Dynasty étteremben gond nélkül rendelhettem magamnak oldalast, anélkül, hogy úgy éreztem volna, bármit is megtagadtam az identitásomból. Egyszerűen csak arról van szó, hogy a zsidók családjához tartozom. Ez egy család, ott, Izraelben. Azok a nagyszakállú, pajeszos férfiak (…) azok is a családhoz tartoznak, akármilyen bolondoknak is tartom őket. A család család marad. Valahogy úgy, mint a Keresztapában. (…) De én itt élek! Holland vagyok! (…) Egyszerű ügyvéd voltam, nem is rossz ügyvéd, aki beleszeretett egy lányba, aki szintén a családhoz tartozott, de aki olyan válaszokat keresett, amelyeket én nem tudtam megadni. Én még csak a kérdéseket sem fogalmaztam meg, amelyek őt gyötörték.
– Miféle kérdéseket?
– Ki vagyok én, mit csinálok ezen a földön, hová igyekszem, mindenre választ akart kapni.
– Maga nem tesz fel ilyen kérdéseket?
– Értelmetlenek.
– Azért még felteheti őket.
– Én ugyan nem.”

„Itt, Casablancánban kívülálló vagyok, Max, és ez a zsidóság lényege. Én vagyok az idegen, a másik, a kalapos-kabátos különc. Az egyetlen, akihez tartozom: Ist-n.”

A pápával kaszinózni

Anthony Burgess: Földi hatalmak (Cartaphilus, 2008) frod. Bényei Tamás

Konfabuláció – ez lesz a címe Kenneth Marchal Toomey visszaemlékezéseinek. „… a szó a pszichiátriában azt a folyamatot jelöli, amikor a szétzilált emlékezetben megjelenő hézagokat képzelet alkotta, de igaznak vélt felidézett élményekkel helyettesítjük.” De ez csak a regény végén derül ki, a 959. oldalon. Mire idáig eljutunk, végig kísérhetjük a sikeres, de középszerű írót hosszú élete állomásain. Az emlékek sora az első világháborús Londonban indul, ahol az ifjú Ken irodalmi és szerelmi próbálkozásainak leszünk tanúi. Ken képtelen összeegyeztetni homoszexualitását katolikus hitével, megválik az egyháztól, de ez életre szóló vívódással jár majd. Félig-meddig önkéntes száműzetésbe vonul. Bekerül a párizsi művészvilágba, Joyce, Hemingway és Ezra Pound társaságába.
Toomey valahogy mindig ott van, ahol történik valami. Megismeri a Brit Birodalom világát Malajziában, még mielőtt az felbomlik, onnan – Ausztrálián át – a szesztilalomtól sújtott New Yorkba kerül. Épp akkor él Olaszországban, amikor a feketeingesek hatalomra kerülnek. Ausztriában van az Anschluss idején, ahol a nácik internálják, és csak egy kis hazaárulás révén szabadulhat, amiért a háború után büntetésből őt bízzák meg a koncentrációs táborok borzalmainak megírásával. Az ötvenes évekre nemzetközi hírességgé válik, Hollywoodban dolgozik, tévészerepléseket vállal, a hatvanas években belekeveredik Fekete-Afrika felszabadító háborúiba.
Toomey azért kezdi „rendezgetni” emlékeit, mert a Vatikán felkéri, hogy tanúskodjon sógora Carlo Campanati, az elhunyt XVII. Gergely pápa szentté avatási eljárásában. Ken tanúja volt a későbbi pápa egyik csodatételének. Carlo és Kenneth testvéreik házassága révén kerülnek kapcsolatba, ami annak felbomlása után is megmarad. Kettejük élete hol lazábban, hol szorosabban kapcsolódik egymáshoz. Ken érzései meglehetősen ambivalensek. Carlo egyszerre lenyűgöző és félelmetes jelenség, aki egyre magasabbra emelkedik a papi ranglétrán. Nagy tervei vannak a katolicizmus megreformálására, egy új ökumenikus szemlélet kialakítására, még a marxizmussal is kacérkodik. Kettejük életszemlélete, hite gyakran kerül összeütközésbe. Toomey meg van győződve az ember gonoszságáról, míg Carlo szerint mindenki eredendően jó. „Isten hibátlannak teremtette az embert, de azzal a képességével együtt teremtette meg hogy, szabadságában álljon tökéletlenné válnia.” A szabad akarat Isten „legnagyobb és legiszonyatosabb” ajándéka, ez az ami a leginkább isteni az emberben, de ez az ami bűnbe is viheti. Toomey végül igazolja a csodatételt, bár a birtokába került információk inkább az Ördög, mint Isten művére utalnak.
Burgess igazi nagyregényt alkotott, terjedelmében és ambíciójában is. Sok síkja van ennek a műnek. Enciklopédikus regény, ami végigjárja az elmúlt századot térben és időben egyaránt. Zavarba ejtő, ahogy a valós történelmi tények és a kitalált epizódok keverednek egymással. A katolikus egyház túlhangsúlyozott történelmi szerepe, a kitalált osztrák Nobel-díjas író, Streher, akiért Toomey lelkesedik. Carlo, amint részt vesz a Lateráni Egyezmény aláírásán, vagy Ken, amint megmenti Himmler életét.
Művészregény, aminek főhőse egy középszerű író, de szereplőként megjelennek a nagyok is. Toomey alakja néhány életrajzi elemben megegyezik Burgessel, de nem önéletrajzi regényt olvasunk, hanem fikciót. A lehetséges modellek között emlegetik Sommerset Maughamot és Norman Douglast.
A homoszexualitás és a bűntudat regénye is. Bemutatja azt a küzdelmet, amit Toomey folytat, hogy elfogadtassa magát egy homofób világban, és el tudja fogadni magát olyannak amilyen.
És persze leginkább a gonosz, a metafizikai értelemben vett rossz, illetve az erre adott erkölcsi-teológiai válaszok regénye.
Nagy és nehéz kérdéseket feszeget tehát Burgess, mégis jól olvasható a kötet. A cselekmény végig feszült, a figurák aprólékosan kidolgozottak, a stílus és a humor nagyon angol. Senkit ne riasszon el a terjedelem, megéri!

UI: A sok hanyag fordítás és kiadás között jó egy ilyen alapos és szép munkát találni. A fordítás, a jegyzetek és az utószó Bényei Tamás munkáját dicsérik.