2010. január 19., kedd

Lótolvajok

fotó: Berit Roald
Per Petterson: Lótolvajok (Scolar, 2009) fordította Földényi Júlia

Egyetlen pillanat elég, hogy darabokra hulljon minden. Trond Sander életében ez a pillanat a baleset, amiben elveszti feleségét. Trond akkor már hatvan fölött jár, olyan korban, amikor az időnek már különös jelentősége van az életben. Attól a naptól a „bármikor meghalhatok” állapotában él, és ettől a dolgok egyszerre lesznek sürgősek és ráérősek. Trond otthagyja addigi életét, vásárol egy tóparti kunyhót, ezzel akarva-akaratlanul apja nyomdokaiba lép. Egy olyan apa nyomdokaiba, aki fia tizenöt éves korában elhagyta a családját, aki azóta is központi helyet foglal el Trond gondolataiban.
Ez az alaphelyzet Per Petterson aparegényében, férfiregényében, amiben nők csak díszletként bukkannak fel. Ezzel senkit nem akarok elriasztani az olvasástól, ez egy remek regény. Petterson Osloban született 1952-ben, 1990-ben egy balesetben elveszette szüleit és egyik testvérét, attól kezdve a szülőkhöz való viszony és a baleset központi témák az írásaiban. 1987-ben adták ki első novelláskötetét, amit két, hazájában sikeres regény követett, ezek után jelent meg a Lótolvajok, ami nemzetközi elismerést hozott neki. A Lótolvajokban együtt van minden, ami a huszadik század végi norvég prózát jellemzi. A 2. világháború, a család, mint fikció, megbomlott struktúra, és a társadalomba beilleszkedni képtelen ember. A szikár, mégis lírai elbeszélői hang, a felszín alatt lappangó nyugtalanság, feszültség, a kimondás helyett a sejtetés.
A két idősíkon, 1999-ben és 1948-ban, játszódó regény egyrészt Trond kamaszkorának azt a nyarát követi végig, amit apjával kettesben töltenek egy hegyi faluban, másrészt az idős Trond felemás kivonulását a világból. Petterson mesterien állítja párhuzamba a két idősík cselekményét, motívumait. A regény tele van feszültséggel, titkokkal, sejtetésekkel, amik utólag értelmezik, átalakítják a cselekményt. És tele van érzelemmel is, bár ezeket az érzelmeket férfiasan eltitkolják, a bajtársiasság álruhájába bújtatják a szereplők. Az egész regényben nagyon erős a természet jelenléte, a hol barátságos, hol barátságtalan táj, időjárás fontos szerepet játszik Pettersonnál. Ez a jelenlét olykor aprólékos, de egyáltalán nem unalmas leírásokba torkollik, mint ahogy aprólékos az idős Trond mindennapjainak ábrázolása is.
Trond egyszerre főhőse és narrátora is a történetnek, az önmagára kényszerített szabályok szerint, magányosan eltöltött napok rezignált elbeszélése váltakozik a kamaszkori emlékek impulzív felidézésével. Az 1948-as nyár Trond életének legboldogabb időszaka lehetett volna. Kiválasztottnak érezte magát, hogy az egyébként gyakran távol levő apával, anyját és nővérét Osloban hagyva, az eldugott, folyóparti faluban töltheti idejét. Barátot is talál magának, akivel titkos kalandokba keverednek. Csakhogy egy váratlan tragédia véget vet az idillnek, és olyan láncreakciót indít el, ami nem csak Trond életét változtatja meg örökre, hanem az egész közösségét, és apja árulásához vezet. Attól kezdve az a kérdés, Trond lehet-e saját életének főszereplője, vagy kénytelen megismételni apja sorsát, pótolhatja-e az emlékezés az életet.
Szenvedély, szerelem, féltékenység, árulás, félelem, düh és keserűség kavarog ebben a regényben. Ősi, időtlen érzelmek, épp olyan időtlenek akár a természet, ami körülveszi hőseinket. Sok titokra fény derül, de legalább ennyi rejtve is marad, Petterson nem mond el mindent szereplőiről, a történet végén nincs katarzis, egyszerűen véget ér, további gondolkodásra, sőt önvizsgálatra késztetve az olvasót.
Nagyon-nagyon jó! (És külön köszönet a Scolarnak az igényes kiadásért.)

Annamarie is szerette.
Az ikrek viseltes ruháikban és elnyűtt cipőikben aznap reggel lent játszottak a pincében. Amikor elunták a játékot, nevetgélve felszaladtak a lépcsőn, és a pinceajtón át egymást lökdösve rontottak be az előtérbe. Pillantásuk a kampón lógó nyulakra és a falnak támasztott puskára esett. Jól tudták, hogy a puska Joné, bátyjuk az ő szemükben hős volt (…) Jont utánozni nagyszerű mókának ígérkezett.
Lars volt a gyorsabb, odaugrott a puskához, megragadta, meglóbálta és így kiáltott:
- Ide süss! – azzal tüzelt. Óriási csattanás hallatszott, a puska olyan keményen megrúgta Larsot, hogy a kisfiú a kiáltással egy időben a földre penderült. Vaktában lőtt, hiszen csak a kezében akarta tartani a csodálatos puskát, szeretett volna Jon helyében lenni. Eltalálhatta volna a padládát vagy a küszöbre néző kis ablakot. Esetleg a hosszú szakállú nagyapa fényképét, amely kanárisárgára mázolt keretben függött pontosan a kampó fölött, vagy a csupaszon himbálódzó lámpakörtét, amely örökké égett, hogy a ház lakói, ha odakint járnak, meglássák a fényt, és ne tévedjenek el. Nem így történt. Közvetlen közelről Oddot találta szíven. Ha egy indiánregény szereplői lettek volna, az állt volna az olcsó papírra nyomot oldalon, hogy a kilőtt golyóra Odd neve volt vésve, vagy hogy a végzete meg volt írva a csillagokban vagy a Sors Könyvében. Sem szó, sem tett nem befolyásolhatta azt, ami abban a lángba borult pillanatban történt. Emberfeletti erők irányították a puska csövét Oddra. Csakhogy ez nem indiánregény, ezzel Jon is tisztában van, amikor összekuporodva fekszik ott a domboldalban, és nézi az udvarra kilépő apját, karjában az ő öccse. Az egyetlen könyv, ahova Odd nevét beírták, a templom halálozási anyakönyve volt.

10 megjegyzés:

1sx írta...

Köszönöm, meggyőzve.

egy ember írta...

Nem fogod megbánni!

kamill köpke írta...

Még csak a felénél tartok, de szinte biztos, hogy benne lesz a 2010-es top 10-ben! Adalékként ajánlanám a Max Manus c. filmet, a norvég ellenállókról.

szamárfül írta...

hát, én megbántam.
nálam biztos nem lesz benne...

hmm

egy ember írta...

Eltér az irodalmi ízlésünk, van ilyen, de sört szeretjük mindketten. :)

szamárfül írta...

hmm, florescu is A-t ad rá a Kblogon, nem értelek titeket... nekem nem volt annyira magával ragadó. Néha talán untam is.

egy ember írta...

hiányzik belőled a skandináv férfilélek, de most akciós az ikeaban :)

szamárfül írta...

de ha ennyire sokan... muszáj lesz újtaolvasni

annamarie írta...

Jó, most az egyszer nem köszöntem meg, de tőled jött az ötlet.
Szamárfüles Murci szavára is sokat adok, de most feléd billent a mérleg nyelve.

szamárfül írta...

most még felé, da ha majd elolvastad! :)))