Lehet-e Porschét vezetni Auschwitz után?

Leon de Winter: SuperTex (Gondolat, 2008, Akcentusok sorozat) ford. Gera Judit

rajz: Siegfried Woldhek

Adorno szerint Auschwitz után nem lehet verset írni. Jól hangzó mondás, csak semmi értelme. Mindenesetre Leon de Winter nem is verset írt, hanem Memorbuch-ot, az Emlékezés Könyvét. Leon de Winter csaknem tíz évvel a háború után született olyan apától és anyától, akik családjukból egyedüliként élték túl a koncentrációs tábort, és még csak tizenegy éves, amikor az apja meghal.
A SuperTex főhőse Max Breslauer már felnőtt, amikor elveszti apját. Simon Breslauer – és felteszem de Winter apja is – a holokauszt túlélő egyik típusát testesíti meg, a feltörekvő üzletembert, akiben nagyon erősen dolgozik a bizonyítási vágy. Nem foglalkozik a múlttal – bár minden vitában ez a végső érv –, így nem is tudja feldolgozni, és annak terhét átörökíti gyerekeire, akik az elhallgatásoktól, sejtésektől szenvedve szorongóvá válnak. Az apák kielégítetlen vágyaikat, megvalósulatlan álmaikat fiaikon keresztül akarják átélni, akkor is, ha nekik más elképzelésük van az életről. Az anyák pedig igazi jiddische mámék lesznek, akik úgy viselkednek, mintha a kozákok Amsterdam kapui előtt állnának.
Max látszólag sikeres üzletember, kis túlsúllyal, de szép szeretővel, ám egy apró hiba is ki tudja hozni a sodrából, hogy aztán kis híján halálra gázoljon egy fél haszid családot. Ez a megrázkódtatás viszi vissza az analitikusához, akihez apja halála után is járt. Max szinte egész nap beszél, és a hosszú analízis során fény derül neurózisára, elfojtásaira, identitásválságára. A Max elbeszéléséből előbukkanó szereplők – apja, anyja, öccse, szerelme, szeretője – egy-egy zsidó sors megtestesítői. Történeteik összefonódnak, egymásra utalnak, így lesz a SuperTexből supertext.
Ez a regény leginkább a bűntudatról, és az identitás kereséséről, megőrzéséről szól – és ebben a műfajban a zsidók nagyon jók. Egyszerre lehet rajta nevetni és sírni, egyszerre karikatúra és emlékmű.
De Wintert hazájában gyakran éri az a vád, hogy kiárusítja zsidóságát. Kíváncsi vagyok, vajon ezek az emberek mit szólnak Woody Allenhez.

„Ott álltunk, a kisebbik haszid fiú meg én, s néztük, hogyan távolodik a mentő. Mögöttünk az elcsúfított Porsche, mi az úttest kellős közepén, kora reggel.
Amikor a mentő eltűnt a láthatárról, a gyerek megkérdezte: – Hogyan lehetséges, hogy egy zsidó szombat reggel ilyesmit képes előidézni? Maga nem tartja be a törvényeket.
– Nem – Ez volt minden, amit mondhattam.
– Egy zsidónak be kell tartania a törvényeket. – mondta a fiú.
– Igen – válaszoltam neki.
– Mózes hatszáztizenhárom szabályt kapott – oktatott a gyerek –, háromszázhatvanöt tilalmat, kétszáznegyvennyolc parancsot. A jó zsidó ezeknek a szabályoknak megfelelően él.
– Na persze, kisebb gondom is nagyobb. Még hogy több ezer évvel ezelőtti szabályokkal foglalkozzam. Ráadásul egy sivatagi nép szabályaival.
A gyerek felemelte a mutatóujját, és fenyegetően integetett felém.
– A levegő, amelyet belélegzünk, az új talán? Fejünk felett a nap ma született?
Mit mondhattam?
– Indulnom kell a zsinagógába. Az Úr bocsásson meg magának.
Fontossága teljes tudatában vonult el, apró, gyors léptekkel. Az utca sarkán egy pillanatra visszafordult. Láttam, hogy megáll, és megvető pillantást vet az autómra.
– Hogy kerül egy zsidó egy Porschéba? – kiáltotta fejcsóválva. Aztán továbbment.”

„Zsidó vagyok, egy Porschéban parádézó zsidó. Josselének igaza van: szörnyeteg vagyok, egy szárnyas-pikkelyes lény, amely se repülni, se úszni nem tud.”

„– De magát zsidónak nevelték!
– Igen, zsidónak, de inkább erkölcsi értelemben, bizonyos szokásokkal és a súlyos, elementáris múlttal megspékelve. De Max Breslauerként azért nyugodtan járhattam moziba, és a Dynasty étteremben gond nélkül rendelhettem magamnak oldalast, anélkül, hogy úgy éreztem volna, bármit is megtagadtam az identitásomból. Egyszerűen csak arról van szó, hogy a zsidók családjához tartozom. Ez egy család, ott, Izraelben. Azok a nagyszakállú, pajeszos férfiak (…) azok is a családhoz tartoznak, akármilyen bolondoknak is tartom őket. A család család marad. Valahogy úgy, mint a Keresztapában. (…) De én itt élek! Holland vagyok! (…) Egyszerű ügyvéd voltam, nem is rossz ügyvéd, aki beleszeretett egy lányba, aki szintén a családhoz tartozott, de aki olyan válaszokat keresett, amelyeket én nem tudtam megadni. Én még csak a kérdéseket sem fogalmaztam meg, amelyek őt gyötörték.
– Miféle kérdéseket?
– Ki vagyok én, mit csinálok ezen a földön, hová igyekszem, mindenre választ akart kapni.
– Maga nem tesz fel ilyen kérdéseket?
– Értelmetlenek.
– Azért még felteheti őket.
– Én ugyan nem.”

„Itt, Casablancánban kívülálló vagyok, Max, és ez a zsidóság lényege. Én vagyok az idegen, a másik, a kalapos-kabátos különc. Az egyetlen, akihez tartozom: Ist-n.”