Mindennapi halálunkat add meg nekünk ma

„Isten nem olyannak teremtette a világot hogy mindenkinek jó legyen benne nem igaz?” Hát bizony nem egy nagy játszótéren bolyonganak McCarthy regényének szereplői. Az 1840-es években járunk Texas és Mexikó határvidékén, a Vadnyugaton, de ez nem a westernekből ismert környezet. Nincsenek magányos hősök, sem nemes indiánok. Itt végtelen és lakatlan préri van, rommá lett települések, szürkeség, homok és por, eső után pedig mindent ellepő sártenger. Itt születik a névtelen gyerek, akinek útját végigkísérjük. Ez a számkivetettek, nyomorultak, koszos és büdös éhezők világa. Istentől elhagyatott vagy éppen egy bosszúálló Isten által teremtetett világ.

A gyerek minden ok nélkül belekeveredik egy gyilkosságba és ettől kezdve sorsa elrendeltetett. Menekülők, vándorok csoportjához csatlakozik, akiket lemészárol egy csapat indián. Ő túléli, és jobb híján beáll egy skalpvadász bandába, akik félig hivatalosan, a mexikói kormány támogatásával indiánokra vadásznak. Egy ideig üldözik is az indiánokat, de aztán már mindegy lesz, kit skalpolnak meg, csak fekete legyen a haja. De egyik csapat sem jobb a másiknál, az indiánok, a mexikóiak, a texasiak ugyanolyan erőszakos, állatias vademberek, akik kiszolgáltatottságukat, elhagyatottságukat öncélú kegyetlenkedéssel és ivászattal próbálják feledni. Egyszerű, műveletlen, kevés szavú emberek, akiknek olcsó az élet, a másoké is, a maguké is.

A kivétel a bíró, a csapat „szellemi vezére”, akit McCarthy mitikus figuraként ábrázol. A hatalmas termetű, szőrtelen bölcselkedő és gyakorló pszichopata (egy kövér Buddha, Kurtz ezredes és egy hadisten keveréke) A kiszabott sors, az eleve elrendelés igehirdetője, az örök háború prófétája. „Nem számít hogy az emberek mit gondolnak a háborúról – mondta a bíró. Az a háborúnak mindegy. Akárha azt kérdeznénk tőlük hogy mi a véleményük a kőről. Háború mindig volt. Ember se volt még de a háború már akkor itt várta a Földön. A legfőbb mesterség a legfőbb mesterét. Mindig így volt és mindig is így leszen. Csakis így és sose másképp.” Minden borzalom az ember lelkéből fakad.

A gyerek és a bíró között végig érezni valami erős vonzalmat és taszítást, mintha egymás ellenpólusai lennének. A bandát felszámolják, a gyerek úgy-ahogy jó útra térve vándorol tovább, de végzete újra összehozza a bíróval…

A szereplőkről alig derül ki valami, nem sokat tudunk meg az előéletükről, jellemük nem változik, a cselekmény nagy része néhány hónap alatt zajlik aztán két bekezdésen belül eltelik 30-40 év. Az erőszak naturális ábrázolása ellenére a szöveg már-már szakrális. A biblikus hang, a régies szavak használata hihetetlenül erős atmoszférát teremt. (A vesszők teljes száműzése a szövegből hamar megszokható. Aki olvasta a Nem vénnek való vidéket, már tapasztalhatta, hogy McCarthy egyénien bánik az írásjelekkel.)

McCarthy világában sok kegyetlenség van és egy kevés hit, humor viszont semennyi. Ezek az emberek olyan kemények, hogy még a seggüket is kaktusszal törlik ki.

Cormac McCarthy: Véres délkörök (Magvető, 2009) ford. Bart István

„Reggel felé lángokat pillantottak meg a horizonton. Glanton kiküldte a delavárokat. A hajnalcsillag már csak alig pislákolt a keleti égen. Amikor visszatértek odakuporodtak Glaton és a bíró meg a Brown testvérek közé és nagy hadonászás közben előadtak valamit aztán mindnyájan nyeregbe szálltak és folytatták az utat.
Öt üszkös szekér parázslott a sivatag homokjában és a lovasok leszálltak a lovukról és némán végigjárták a leölt argonauták tetemeit – a névtelen jámbor kivándorlókat kik most ott hevertek a kövek közt szörnyű sebeikben kiontott zsigerekkel és nyílvesszőktől tüskés mezítelen törzsükkel. Némelyik a szakálla szerint férfi lehetett mégis mintha a havi vérzés nyomait viselte volna a két lába közén s nem volt hímtagja mert lemetszették neki és most feketén és rettentőn vicsorgó szájából lógott ki. A koponyájukra száradt alvadt vér parókája alól bámuló majomszemmel meredtek felfelé keleten felkelő naptestvérükre.
A szekerekből csak a megfeketedett vasalás meg az elgörbült abroncsok és a még izzó kerékagy maradt a füstölgő faszénkupacba ágyazódva. A lovasok odaguggoltak a pislákoló tüzekhez és kávét ittak húst sütöttek aztán lefeküdtek aludni a halottak közé.”

Az idézetek Bart István fordításai.