A sajt és a kukacok

Carlo Ginzburg: A sajt és a kukacok - Egy XVI. századi molnár világképe (Európa, 2011. Fordította: Galamb György János) [5 kukacangyal]

Menocchio 1532-ban született Friuliban, egy kb. 600 lelket számláló kis faluban Monterealéban. Néhány rövid utat és a börtönt leszámítva az egész életét ott töltötte. Molnár volt, hét gyermek apja. Bérlet földön gazdálkodott és időnként tisztségeket töltött be a falujában. Volt plébániai adminisztrátor és bíró, tudott írni-olvasni. Nem volt szegény, de gazdag se. 

52 éves volt, amikor először följelentették eretnekség vádjával. Soha nem titkolta, sőt terjesztette egyházellenes, humanista nézeteit. Vallásfelfogásában voltak hasonlóságok a reformáció, főleg az anababtisták tanaival, de egészen egyedi gondolatai voltak. (Vagy nem ismerjük azt a közösséget, ahonnan származtak.) 

Mária nem lehetett szűz, Jézus csak egy jóravaló ember fia, a papok haszonleső kufárok, a világ és Isten a káoszból született. Ilyeneket beszélt, mégsem volt vele senkinek különösebb baja évtizedeken keresztül. Nem a falusi társadalom perifériáján élt.

Menocchio szeretett beszélni, szerette, ha odafigyelnek rá. Az inkvizíció előtt sem fogta vissza magát. Felszólalt a kizsákmányolás ellen. Kifejtette egy szerény, szegény, gyakorlatias, fölösleges rítusaitól megfosztott egyház ideáját. Védte jogát a független véleményre és az önálló gondolkodásra. Egy dologban hitt feltétel nélkül: az evilági jócselekedetben. 

Menocchio gondolatai részben olvasmányélményeiből származtak, részben az orális hagyományból. Könyvek leginkább véletlenszerűen kerültek hozzá, és elolvasott mindent, amihez hozzáfért. Ezeket Ginzburg filológusi alapossággal számba veszi, sőt megpróbálja megfejteni Menocchio olvasási kódját, azt a szűrőt, amin keresztül lepárolja a számára fontos dolgokat. A másik összetevő a tradíció, egyfajta paraszti radikalizmus, ami racionalizmusból, szkepticizmusból, materializmusból, egalitárius utópizmusból tevődik össze. 

A könyv egyik nagy erénye, hogy remekül bemutatja ezt a gondolkodási folyamatot. És bemutatja Ginzburg gondolkodási folyamatát is. Bepillantást enged a történészi munkába. 

Amit ez a könyv tud, azt ma már sok másik is tudja, de amikor a 70-es közepén megjelent, egészen kivételesnek számított. Addig egy ilyen eset nemhogy könyvtémának nem számított, de még kutatási témának sem volt elég fajsúlyos. A történettudomány hagyományosan a nagyságra koncentrált – a nagy eseményekre, a főszereplőkre, nagy számokra. 

Megjelentek már az új történettudomány kezdetei a francia Annales-körben, de Ginzburg náluk is radikálisabb volt. Szakított a kvalitatív és strukturalista szemlélettel, és legyőzte az Annales idegenkedését az eseménytörténettől. Az uralkodók helyett az alárendeltek, a széles adattömegből merítő makro vizsgálatok helyett egyetlen ember életére és gondolkodására koncentrált. Életrajzot adott egy olyan embernek, aki az alávetettek közé tartozott, és erre addig nemigen volt példa a történettudományban. Ahogy ő kifejezte: a megfigyelés léptékének csökkentése azt eredményezte, hogy könyvvé változott valami, ami egy másik kutatónál legfeljebb lábjegyzet lehetett volna. 

Ginzburg ebben a könyvben egy üldözött, eltörölt, elfeledett paraszti kultúra nyomainak biztosítására törekszik, egy rendhagyó figurán keresztül. Mert az nyilvánvaló, hogy Menocchio rendhagyó volt, viszont a rendhagyó mindig több, mint az átlag, a kivételes magában foglalja az átlagost, és így arról is képet ad. 

Ginzburg kitalált valami új dolgot, de természetesen voltak előzményei: Georges Duby magyarul sajnos nem olvasható, az 1214-es bouvines-i csata egyetlen napját feldolgozó művét, és Le Roy Ladurie Montaillou című munkáját szokás előzményként említeni. (Ami szintén remek!) Amiben Ginzburg az említettek fölé kerekedik az a módszertani alaposság és a kritikai óvatosság. Nemcsak a történettudomány módszereivel dolgozik: beolvasztja a filológiát, a vallástörténetet, az antropológiát, az etnográfiát. 

Ginzburg 1976-os könyve nagyban hozzájárult, hogy az ún. mikrotörténelem mára a történetírás meghatározó ágává fejlődött.

Sztárság, hatalom, Real

Jimmy Burns: Beckham és Spanyolország (Európa, 2005. Fordította: Szabó László Zsolt)
[4 és fél galaktikus]

Vannak csapatok, amik örökre beégnek az ember focimemóriájába. A Platini-féle francia válogatott, a Fradi BL_t megjáró csapata, a Bergkamp-féle Arsenal, a Van Basten-féle Milan.

A Zidane-féle Real és a Beckham-féle ManU – Giggsel, a két Neville-el, Buttal.

Én kedvelem Beckhamet, mint játékost. Az a MU, amiben ő meghatározó ember volt, az egyik legjobb csapat az általam látott futballtörténetben. Éppen ezért sajnáltam, mikor elment a Realhoz. Becks leigazolását ráadásul semmilyen sportszakmai indokkal nem lehet megmagyarázni. A posztján akkor Figo játszott Madridban, aki szintén a legjobbak közé tartozott, viszont kellet egy skalp Florentino Perez galaktikus-gyűjteményébe, aki ráadásul marketingszempontból értékesebb volt még Zidane-nál és Ronaldonál is. (Természetesen most a brazilról van szó és nem C.-ről.)

Beckham már akkor sem csak egy jó focista volt, hanem egy márkanév, egy popsztár, amit a Real maximálisan kihasznált, olyannyira, hogy Perez még a reklámbevételei egy részére is rátette a kezét.

Ez a könyv jóval több, mint egy focistaéletrajz, sőt tulajdonképpen nem is az. Aki Beckham életére kíváncsi az ne ezt olvassa. 

Ez a könyv sokkal inkább szól a 20. századi Spanyolország történelméről és politikájáról a foci szemüvegén át. A labdarúgást behálózó politikai és gazdasági érdekekről, a Francohoz hű és államilag támogatott Realról és persze ezzel párhuzamosan és megkerülhetetlenül a magát a katalán függetlenség harcosaként aposztrofáló Barcelonáról. 

Bemutatja azt a folyamatot, ahogy az európai perifériára szorult Spanyolország, futballklubjainak is köszönhetően, visszakapaszkodott a nagy hajóra, és ahogy a spanyol belügynek számító bajnokság La Liga néven világmárkává vált. (És ugyanez elmondható az angol bajnokságról, és többé-kevésbé a németről és az olaszról is.)

Szól a Real kiválasztottság-tudatáról, politikai felhangjairól arroganciájáról, az őket körülvevő imádat és gyűlölet okairól. 

Egy hibája van a könyvnek: Burns időnként elveti a sulykot és túlrészletezi a történeteit, csapong, messze távolodik a témájától, de ettől eltekintve kitűnő. 

Legtávolabb a haláltól

Fotó: Juha Salminen

Elina Hirvonen: Legtávolabb a haláltól (Magvető, 2012. Fordította: Huotari Olga) [5 hasba rúgás]

Gyerekeket látsz az utca szélén állni. Mereven néznek a semmibe, körülöttük zajlik az élet, de nem fognak semmit belőle. Rongyokba öltözöttek. Arcukon kosz és takonycsík, kezükben ragasztós zacskó.

Egy kamerát látsz, be van kapcsolva. Ha felemeled a tekintetedet, meglátod a szobát is. Ócska berendezés, vetetlen ágy. Az ágyon egy még majdnem gyerek lány. Paróka van a fején, az arcát durván sminkelték ki. Majdnem meztelen, testén mindenhol véraláfutások.

Egy repülő követ látsz. Aztán még sokat. Egy férfit dobálnak, aki ellopott pár paradicsomot a piacon. Napok óta nem evett. 

Egy fehér fiút látsz a fürdőszoba tükrében, a kezében fogkefe. Megmerevedett. A fölszintről lövések zaját hallja. Tudja, hogy milyen az.

Egy bakancsot látsz. Túl közelről, egészen az arcodnál. Tudod, hogy az egy Martens. Szép a varrása. Tudod, hogy vasalva van az orra.

Mikor vagyunk legtávolabb a haláltól? Mikor nem vagyunk rémisztően közel hozzá?

Mikor lép be az életünkbe a halál? Amikor rádöbbenünk, hogy a szeretteink halandók? Vagy amikor rájövünk, hogy mi is azok vagyunk, sőt olykor kéjesen eljátszunk saját halálunk gondolatával? Amikor gyerekünk születik? Amikor már a kapujában állunk? Szerintem tudat alatt ott van folyamatosan.

Bennünk van a halál félése, tagadása és kívánása is. A magváltó halál tudata. A kegyetlen és váratlan ismerete. Az áldozat öröme. A gyász. Az idegenek halála fölött érzett furcsa, személytelen döbbenet. A tömeges halálok elkeserítő, gyomorforgató tudása. 

Ismerjük az úr adta, az úr elvette fatalista ostobaságát, és a tíz körömmel kapaszkodást az életnek már alig nevezhető szenvedésbe. A halál jó ismerősünk, mégis a lehető legtávolabb akarunk lenni tőle.

A halál: a lelki, testi fájdalom, amit egy másik ember okoz.

A halál: a tehetetlenség.

A halál: a kisebb-nagyobb árulások, amik összeadódva az életet alkotják.

Ez a mosolygós, szőke finn nő megint hasba rúgott. 

A vágy árnyéka

Szaigjó szerzetes - Villányi G. András: Tükröződések (Scolar, 2011) [3 és fél lehulló cseresznyevirág]

Szató Norikijo 1118-ban született, tehetős, de nem igazán befolyásos szamuráj családban. Amikor elérte a felnőtt kort a visszavonult császár testőrségének tagja lett. Majd 23 éves korában a, ha nem is fényűző, de kényelmes, világi pályafutás helyett a szerzetesi életet választotta. Miért tette ezt? Több változat is része a legendáriumnak: rájött, hogy minden látszat; nem tudott beilleszkedni a testőrség (homoszexuális) hierarchiájába; szerelmes lett egy császári ágyasba. Nem lehet biztosan tudni, a lényeg az, hogy felvette a Szaigjó nevet  és vándorlásra adta a fejét.

A vándorszerzetes a kor emblematikus figurája volt. A megvilágosodást kereső ember, aki a szerzetesség mellett gyakran esztéta és művész is. Egy zenitjén túl lévő, pusztuló kor gyermeke, amely meghatározza a benne élők tudatát. Költészetében nagyon erős az elmúlás, a pusztulás érzete. 

Sok más városi entellektüel választott ezt az utat, sokan csatlakoztak a buddhizmus olyan ezoterikus iskoláihoz, amelyek a vallás és művészet egységét, harmonizálását hirdették. Azt tanították, hogy szent és profán szétválasztása nem lehetséges, sőt a megvilágosodás éppen a földi szenvedélyekben és az azokról való lemondásban érhető el.

Szaigjó hosszú élete (1190-ben halt meg) során hatalmas távolságokat járt be, és hatalmas életművet hagyott maga után. Szankasú című válogatáskötetében 1500 vakát gyűjtött össze. Hatása felbecsülhetetlen a vaka-költészetre. Új tapasztalataival kitágította annak addig többnyire városi/udvari kereteit és fogalomnyelvét. 

Már életében kultikus alaknak számított. Halála után a róla keringő történetekből összeállt egy kitalált és valós elemeket egyaránt tartalmazó legenda (Szaigjó monogatari), amely buddhista szentként ábrázolja őt. 

Költészetének alapérzése a folyékonyság. A vándorlás, a sodródás, a múlás. Cáfolja egy szilárd és megfogható „én” valószínűségét. Az emberi állapot „betegsége”: a hit a dolgok fontosságában. Ez hozza magával a ragaszkodást és a vágyat, ezek pedig a taszítást és a gyűlöletet. Le kell küzdeni a vágyak földhözragadt világát. Szaigjó nem áltat azzal, hogy ez könnyű lenne, a kísértések erősek, az „én” hatalma csak keserves harccal törhető meg, de a feloldódás és a szemlélődés útján elérhetjük a közömbösség ideális állapotát.

Nálam ezek a nagyon japán, nagyon buddhista, nagyon zen dolgok többnyire nem működnek jól, de láthatjátok, erősen próbálkozok, és ez tulajdonképpen tetszett is. 

És szép a könyv, mint tárgy.

Omega minor

Paul Verhaeghen: Omega minor (Gondolat, 2011. Fordította: Fenyves Miklós)
[5 különlegességében is tipikus sors, ami vagy igaz, vagy nem]

„Sok dolog történt, de egyik sem igaz. Más dolgok igazak, de nem történtek meg.”

Berlinben vagyunk, 1995-ben. A poszt-NDK apokalipszis díszleteit leöntötték némi rothadó 

kapitalizmussal. 

Itt hozza össze a véletlen a regény főhőseit: Goldfarbot, a Nobel-díjas fizikust, aki részt vett az atombomba kifejlesztésében, De Heert, az auschwitzi túlélőt, Paul Andermanst, a posztgrad pszichológust, aki az emlékezet működést kutatja (beszélő nevek), Donatellát, Goldfarb asszisztensét, aki a mágneses monopólust keresi, és Nebulát, a bosszú angyalát.

Párhuzamos életrajzok is lehetne a címe, ha az már nem lenne foglalt. 

A történet kezdetén Andermans az elbeszélőnk, aki bekerül a potsdami egyetemi világba, a posztgradok, a modern kor nomádjai, a tudomány vándorcigányai közé. Összetűzésbe keveredik egy csapat neonácival, és így találkozik De Heerel, aki öngyilkossága után lábadozik egy kórházban. De Heer felhasználja Andermans figyelmét, hogy elmondja neki egy túlélő tipikus, univerzális történetét. Egy túlélőét, aki per definitionem nem lehet boldog. Épp attól, hogy túlélő. Neki az a feladata, hogy elmondja az elmondhatatlant, feldolgozza a feldolgozhatatlant. 

Közben Godfarb életével is ismerkedünk. (Az elbeszélői nézőpont gyakran változik, ami kissé megnehezíti az olvasást, bevallom volt egy fejezet, amikor fogalmam sem volt, hogy épp ki beszél, és a történetet gyakran szakítják meg tudományos és esztétikai fejtegetések – művészetről, matematikáról, fizikáról, csillagászatról, történelemről.) Goldfarb még gyerekként hagyja el Németországot 1933-ban, színésznő anyjával, aki mindenféle munkát elvállal, hogy megéljenek valahogy. A nemnémetből nemamerikaivá váló, gyökértelen fiú, aki siránkozó bevándorlókkal van körülvéve, a tanulásban találja meg a kitörés lehetőséget. Bekerül a Harvardra, és onnan némi szerencsével Los Alamosba.

Csakhogy ebben a történetben senki sem az, aminek látszik. Olyan ez, mint egy 5000 darabos kirakós, aminek bizonyos részei hamar összeállnak, de az utolsó elemek csak nem akarnak a helyükre kerülni, egészen a szó szerint bombasztikus befejezésig. 

A huszadik század két borzalmas tengelyen forog. Auschwitz és Hirosima. Ez a két árny lebeg, sokáig kimondatlanul, a könyv felett (Auschwitz csak valahol regény félideje után jelenik meg, Hirosima csak legvégén.) És a legnagyobb borzalom ebben az, hogy ezt mind emberek követték el, akik előtte és utána is ettek, ittak, nevettek, dugtak. Az áldozat és a túlélő nem kiválasztott, mitikus hős, hanem ember. A gyilkos és a közreműködő nem metafizikai gonosz, hanem ember. Méghozzá mind megnevezhető ember. De Heer azt mondja, lehet, de nem érdemes áttekintést adni a XX. század borzalmairól, mert abban épp az egyéni felelősség veszik el. A történelem szószában az egyének típusokká lesznek, és minden elmaszatolódik. Egyébként is, már alig emlékszik valaki az egészre, eltelik még kétszáz év és a holokauszt csak lábjegyzet lesz a történelemkönyvekben. Az egyéni felelősség feltárása mellett van egy erős relativizmus is a könyvben. A túlélők és emlékezők tanúságtétele egyre nehezebben ellenőrizhető. A véletlen dönti el, hogy az ember melyik oldalra kerül, és így tulajdonképpen senki nem felelős a tettiért. Akár ez is kiolvasható egyes megnyilatkozásokból.

Verhaeghen nagyon precízen ábrázolja az egyéneit, a legkisebb lelki rezdülésüket is bemutatva. (Pszichológiaprofesszor, ha még nem mondtam volna.) Ez a legnagyobb ereje a könyvnek, meg a szimbólumok bonyolult hálója. És persze a történet. Verhaeghen 550 oldalon keresztül megkonstruál egy hihetetlenül összetett sztorit, hogy aztán a könyv utolsó 100 oldalán az egészet lebontsa, és romjaiból felépítsen egy másikat. Egy ilyen hosszú regénynek elkerülhetetlenül vannak gyengébb pontjai, amik kissé erőltetettre sikerültek, de ezen is átlendít a stílus, és többségben vannak a sokáig emlékezetes részek. Például, ahogy De Heer szemén keresztül látjuk az auschwitzi szelektálás folyamatát, az egészen hátborzongató. Főleg, ahogy leírja a jobbra irányítottak önfeledt boldogságát. És az is hasonlóan emlékezetes, ahogy Goldfarb nézőpontjából látjuk a Los Alamosban dolgozó atomfizikusokat, a tudományos felfedezés részegítő örömét, amivel világra játsszák a bombát, mintha csak egy rádiót barkácsolnának össze a cserkésztáborban. Vagy említhetem még a századvég német neonáci kultúrájának aprólékos leírását.

Monumentális mű, ami nem kevesebbre törekszik, mint az egész XX. századi történelem magyarázatára. Megpróbál „Szabadulni a mimézistechnika parancsától és a narratíva kényszerzubbonyától, vállalni a zuhanórepülést, bele a radikális reflexivitásba, az öntudatba, a Daseinről való meditációba, amely a Daseinnél is előbbre való…” 

És miközben „Szentül hisszük, hogy ez a világ megérthető, holott erre semmi ok sincs, ha csak az nem, hogy a koponyánkban rejtőző apparátus odavan a jelentésért meg az összefüggésért.” mégiscsak megpróbál valami magyarázatot adni a felfoghatatlanra.

(A fordítás is nagyszerű és a szerkesztés is jól sikerült, de azért én szívesen vettem volna a sok német szövegrész fordítását. Még szerencse, hogy a feleségem németes, bár lehet, hogy ezt az olvasás alatt ő másként gondolta.)

Hercule Poirot naplóiból V.

1928. február 13. London 

Ez a pár nap éppen elég volt a téli Londonból. Borzalmas. Hála Istennek holnap indulok vissza Nizzába.

1928. február 14. a vonaton 

Ma este egy érdekes hölgy volt a társam az étkezőkocsiban. Miss Kartherine Grey St. Mary Meadből. Csinos, harminc körüli nő, gyönyörű szürke szemmel. Hastings egészen biztosan beleszeretne. Bűnügyi regényekről beszélgettünk. Okos nőnek tűnt. 

A Filet de sole á la Jeanette egészen kiváló volt.

1928. február 15. Nizza 

Ez már szinte misztikus, hogy én még nyaralás alatt is bűnügybe botlok! Megöltek egy nőt a vonaton. Az arca össze van roncsolva, de minden bizonnyal Mrs. Ruth Kettering az. Természetesen fölajánlottam a segítségemet a helyi rendőrségnek. Rablógyilkosságra gyanakodnak, de én nem hiszem, hogy az volt, akkor miért törték volna össze az arcát? És hová tűnt a szobalány? 

Kiderült, hogy Miss Grey hosszan beszélgetett az áldozattal, ezért ismét találkoztunk.

1928. február 16. Nizza 

Megérkezett az áldozat apja, Rufus Van Aldin. Igazi amerikai, és igazi milliomos. Úgy fest a lányának viszonya volt egy bizonyos Comte de la Roche-al. Comte. Hát persze! Ismerjük az ilyen Comte-okat. M. Van Aldin szerint eltűntek a lánya rubinjai. 

Ebben lehet, hogy bűnös de la Roche, de nem hinném, hogy gyilkolt. Óvatos szélhámos ő. A másik, akinek indítéka lehetett a férj, Derek Kettering. Egy bohém, sőt lump. Nem vagyok oda az ilyen emberekért. 

Megkerült a szobalány. Állítólag úrnője utasította, hogy maradjon Párizsban, és látott a vonaton egy ismeretlen férfit Ruth Kettering fülkéjében. Nahát. 

George kérés nélkül kitisztította a barna utcai öltönyömet. Elégedett vagyok ezzel az emberrel. Ráadásul annyira angol, és annyira inas, hogy az kimondottan szórakoztató.

1928. február 20. Nizza 

Ma teniszmérkőzésen voltunk. Igazi csemege volt! Henri Cochet játszott René Lacoste ellen. Az 1926-os párizsi döntő visszavágója! Ismét Cochet nyert, méghozzá könnyedén 6:4, 6:3, 6:3-ra. Hiába, ő a jobb, de úgy hallom M. Lacoste viszont ügyes üzletember. 

De nem csak szórakoztam, bár ezt vetették a szememre. Természetesen mindenki jelen volt, aki számít, és aki érdekelt ebben az ügyben. A nézőtéren feltűnt nekem az ismert ékszerszakértő M. Papopopuolos, és ő nem szokott csak úgy véletlenül megjelenni valahol. Meg fogom látogatni. Tartozik nekem egy szívességgel. 

Mlle. Mireille, Derek Kettering szeretője tovább keveri a, öööö, szálakat.

1928. február. 21. Monte-Carlo 

Az obligát kaszinólátogatás. Nem szeretem, túl sok a véletlen az én ízlésemnek. 

Aggódom Miss Grey miatt. Nyilvánvaló, hogy M. Kettering és M. Knighton is kivetette rá a hálóját. Remélem, helyesen dönt, majd! M. Papo (nem fogom még egyszer leírni az egész lehetetlen görög nevét) használható tippet adott. Utána kell járni ennek a Márkinak. Azt hiszem, M. Ketteringet, és de la Roche-t kihúzhatom a listáról. Túl nyilvánvaló az indítékuk, és ennyire nem ostobák.

1928. február 25. London 

Hasznos beszélgetés „színházi tanácsadómmal” Mr. Aaronssal. Szóval Kitty Kidd… Ezek a művésznevek! Egészen borzalmasak. 

Teljesen új elméletet kell felállítanom! Szóval Kitty Kidd és a Márki! Nagyon rafinált, de nem elég egy Hercule Poirot ellen. Holnap visszatérünk Nizzába a Kék Vonattal, Van Arden társasában. Úgy kell intéznem, hogy minden érdekelt velünk tartson, és akkor a vonaton mondhatom be a szanzadut!

1928. március 20. St. Mary Mead 

Látogatóban Miss Greynél. Egészen kivirult. Kicsit szentimentális ez, de nagyon boldoggá tesz a boldogsága. Remélem, meghív az esküvőjére! (Hát persze, hogy meg, a világ egyik leghíresebb emberét ne hívná meg!)

Agatha Christie: A titokzatos Kék Vonat (1928) (Európa, 2011. Fordította: Békés András)

[Poirot győz 4 szettben]

Vízművek

Jean-Luc Outers Vízművek (L'Harmattan, 2011. Fordította: Schultz Ádám)
[4 gömbölyödő pocak]

Egy szerelmi háromszög története. Nem is akármilyené, mert a két férfi Valére és Maxime testvérek. 

Valére kutató. A hüllők szaporodása a szakterülete. Ámulatba ejti a tojás, sőt mindenféle szaporodás, a termékenység misztériuma. A terhes nők. Ebből aztán gyakran származik probléma. 

Maxime kockafejű. A Belga Államadósságkezelő Hivatalban dolgozik. Így aztán rálát az ország valódi pénzügyi helyzetére. Az elszabaduló pénzpiacok okozta közelgő katasztrófára. Precíz munkatárs, magánpénzügyeiben viszont hanyag. Szorongó, analízisbe jár. 

A fiúk nem mindig értik meg egymást – az egyik a természet, a másik a civilizáció. Elsőre nagyon különbözőnek tűnnek, de ahogy egyre több gondolatukat ismerjük meg, kiderül, hogy nagyon is hasonlítanak egymásra. 

Maxime felesége Eva, már gyerekkorától ismeri a fiúkat. Mindenki neki udvarolt, Valére is, csak Maxime nem. Eva őt választotta. Valére viszont egy idő óta csak a terhes nőkre gerjed, így aztán mikor Eva másodszor is teherbe esik, és ez egybe esik egy érzelmi megrázkódtatással, (A fiúk apjának halála, aki politikus volt, de utolsó éveit afáziás betegként élte) Valére menthetetlenül szerelmes lesz. Kialakul a szerelmi háromszög. Pontosabban nem is háromszög ez, inkább kör. A tökéletesség. Tökéletesen kiegészítik egymást. Maxime némileg idegenkedik terhes, megváltozott feleségétől, Valére viszont rajong érte és dédelgeti. Ráadásul Valére tökéletes nagybácsi, akire bármikor rá lehet bízni az első gyereket, és Maxime tisztában van vele, hogy csak addig érdeklődi Eva iránt, amíg terhes. 

A történet másik síkján, a háttérben kirajzolódik a folyton szakadó Belgium szarkasztikusra rajzolt képe. A szellemesség és humor mögött ott van az a kilátástalan küzdelem, amit a kezelhetetlenre növekedett gazdasággal és állammal, meg fajunk romboló és gyilkos ösztöneivel folytatunk. Ott van benne az a keserűség, amit a fölött érzünk, hogy az emberiség által évszázadok alatt a múltja, kultúrája megőrzésére felépített intézményrendszer (múzeumok, könyvtárak) a korrupt és felelőtlen politika miatt veszélybe került. 

Könnyed, levegős, örömteli próza, de azért végig érződik benne, hogy milyen hihetetlenül abszurd világban élünk.

Hallgass könyvet!

Rákaptam mostanában a hangoskönyvekre. (Így azt az egy órát amit naponta gyaloglással töltök, most már olvasásra is használhatom :)

Először olyanokkal próbálkoztam, amiket már ismertem papírról, mert fő a biztonság...

Így hát jött velem az Őfelsége pincére voltam.

Jól figyeljenek arra, amit most mondok!
Ezt én már többször olvastam, láttam filmen is, és most csak bele akartam hallgatni, hogy milyen a Galkó Balázzsal, aztán úgy maradtam. És jött velem munkába, szervizbe, korcsolyapályára…
Mert talán az összes olvasott könyvem közül ez ébreszt rá leginkább, hogy az ember (férfi, én) micsoda pénz- és hatalomvágyó, önző és hiú kis pöcs. Ezzel együtt azonban filozófus is, humanista. És szent. Mert az élet hülye, mocskos és bűnös, de közben, ha egy kicsit is jól jön ki a lépés, olyan gyönyörű, mint egy szirmokkal díszített meztelen kisasszony. Mert néha valósággá válik a lehetetlen.
Na, elég lesz mára? Akkor abba is hagyom.

Aztán Az ötös számú vágóhíd.

Így egymás után hallgatva tűnt föl, hogy mennyire hasonlít a stílusa egy másik apostoléra, egy cseh férfiéra, aki nála csaknem tíz évvel korábban született Brnoban és tíz évvel korábban halt meg, kirepülve egy prágai kórházból.
Merthogy fecseg.
Ez itt kérem kilenc óra szószátyárkodás, de az ember a végén mégis úgy érzi magát, mintha fejen kúrták volna egy bombával.
Hát mit lehet erre mondani? Csak azt, hogy csip-csirip. 

És ez után már eléggé fölbátorodtam, hogy olyat is meghallgassak, amit  korábban nem olvastam. Ez lett Tóth Krisztinától a Vonalkód.

Hallgattam.
Naponta egy-egy novellát munkába menet, munkából jövet, sétálva a télbe vedlő utcákon.
Hallgattam.
Pedig fényképek. Nagyon részletgazdag, nagyon élesre exponált, nagyon szomorú felvételek.
Most hallgatok. Csendben. Vagyok.

Most Boris Viant hallgatok. A Tajtékos napokat. Zene füleimnek :) 

Kerceréce

avagy Vándorsólyom kisasszony újratöltve avagy nézzétek, mit találtam. Ebből is lehetne regényt írni.

Képek innen: Leletek - A magyar fotográfia történetéből (Képzőművészeti Kiadó, 1983)

Hercule Poirot naplóiból IV.

Részlet M. Hercule Poirot naplójából [Zárójelben a közreadó megjegyzései.]

[Mivel a Négyes utáni nyomozás hosszú időre lekötötte M. Poirot-t, a most következő részletben hosszú szakaszokat hagyunk ki a naplóból, amik napi eseményekről és kisebb, számunkra most lényegtelen ügyekben lefolytatott nyomozásokról tudósítanak.]

1926. július 4. London

Micsoda meglepetéssel kezdődött ez a nap! Egyszer csak betoppant Hastings. Vagy másfél éve nem láttam, már rettenetesen hiányzott. Ezt be kell vallanom. De ahogy Cicero mondta: „A barátsággal sosem szabad betelni úgy, mint egyéb dolgokkal: minél régebbi, annál édesebb, miként a borból is az, amelyik kiállta az idő múlását.”

De micsoda pech! Ő éppen megérkezett Argentínából, én éppen indultam Rióba. Méghozzá, akkor úgy gondoltam, örökre. Bár a hajózás megrémített nagyon vártam ezt az utat, a rám váró nyomozást, és igen, nem tagadom, a rengeteg pénzt.

Nem mondhatok mást, szerencsére közbejött valami. Egy sáros, félholt férfi esett be hozzám, aki menten elájult. Értesítettem Japp felügyelőt, a férfit Mrs. Pearson gondjaira bíztam, és útnak indultam, nehogy lekéssem a hajót. Csak útközben döbbentem rá, hogy az egész brazil ügy, csak elterelés, csak el akartak távolítani Londonból. Már megint a titokzatos Négyes! Sajnos a férfi kilehelte a lelkét mire visszaértünk. De öröm az ürömben, hogy Hastingst sikerült rávennem, hogy maradjon.

Japp szolgált néhány érdekes információval a halottról. Ezen a nyomon elindulhatunk.

1926. július 14. London

Ma találkoztunk Mr. Inglessel, aki megerősítette Li Chang Yen létezését. Ennél az embernél senki nem tud többet Kínáról Angliában. Hinnem kell neki. Sajnos a nyom kihűlt, és egy ember meghalt, de legalább egy másik életét megmentettem. Egy napra legyen elég ennyi. Azt hiszem, ez lassú nyomozás lesz, sokat kell majd tétlenül várakoznunk és figyelnünk a Négyes jeleit.

1926. szeptember 29. Párizs

Három napja Párizsban vagyunk a fiatal fizikus [Mr. Halliday] nyomát követve. Tegnap megpróbáltak megvesztegetni. Egy Hercule Poirot-t! Könnyelmű voltam és csapdába estünk, de sikerült magamat kivágni. A kuráre mindig bejön! Bevallom, csak találgatok, nem sikerül logikus láncot létrehoznom az eseményekből, de azt hiszem, sőt biztos vagyok benne, hogy megvan a Négyes egyik tagja. Hastings persze beleszeretett, kénytelen voltam emlékeztetni Dulcyra.

1926. október 20. Market Handford.

Hiába is tagadnám, Hastingsnek igaza van. Ebben a játszmában még nem nagyon szereztünk pontot. Hiába tudom, hogy ki az Egyes, a Kettes, és a Hármas, ha érinthetetlenek. De a rendőrségek és a titkosszolgálatok minden lépésüket figyelik, hála az angol és a francia kormánynak. Na meg nekem. A Négyes viszont minden egyes alkalommal, amikor már közel járunk hozzá, kicsúszik a kezünk közül. Na de van egy tervem, és rengeteg embert megbíztam, hogy szimatoljon körül a Sohoban.

1926. december 15. London

Örömmel olvastam az újságban, hogy megkerült Mrs. Christie, aki már három nyomozásom történetét megírta, és hosszú távú közös munkát tervezünk. Természetesen én tudtam, hol van, de szavamat vette, hogy nem árulom el senkinek.

[Mrs Christie december 3-án tűnt el, majd tizenegy nap után akadtak a nyomára egy bejelentés nyomán Harrowgate-ben.]

1927. január 15. London

Ó szegény Hastings, milyen lelki fájdalmakat kellett kiállnia, de Poirot papa most felkészült! Igaz a Négyes megint meglépett. Merde! Kezd elegem lenni ebből az ügyből. Azt hiszem, aktivizálnom kell „Achille”-t…

[M. Poirot „ikertestvére”.]

1927. március. 21. London

Nos, érdekes élmény volt végignézni a temetésemet. Kockázatos volt, de nem maradhattam távol, tudnom kellett, hogy ki jön el. Hiúság, Hercule Poirot a neved!

1927. május 15. tanya az Ardennekben

Miért nem megy már haza az a szamár Hastings?! Még a végén hősiességből és becsületességből megöleti magát! El kell távolítanom Londonból, ide fogom hozatni.

1927. június 25. Bolzano

Vége. A Négyes minden tagja halott. Legalábbis azt hiszem. Az újságok napok óta csak erről írnak. Megkeresett ma egy bizonyos Ian Flemming nevű igen fiatal ember, hogy megírná ezt a történetet, de megváltoztatná benne a karakteremet, valami titkos ügynökre. Eh, badarság, Hercule Poirot nem holmi izompacsirta szupekém. És még hogy nem vagyok elég jóképű! Maradok Mrs. Christie-nél, de remélem nem vettem el Mr. Flemming kedvét az írástól. Alapvetően kedves embernek tűnik.

1927. augusztus 10. London

Emlékeztető: Meg kell majd kérnem magyar barátaimat, hogy ha majd megjelennek náluk a nyomozásaimat feldolgozó könyvek, és efelől szemernyi kétségem sincsen, figyeljenek oda, hogy kinek adják őket fordításra és kiadásra. Nem szeretem a trehányságot.

Agatha Christie: A titokzatos Négyes (Hungalibri, 1993. Fordította: Ceglédi Anita)
[Igaz hogy Négyes de ez csak 3-as]