"Tegye fel a kezét, aki sosem félt attól, hogy a gyereke nem lesz normális.Senki sem tette fel a kezét.
Mindenkinek megfordul a fejében, ahogyan mindenki gondol a földrengésre, ahogyan mindenki gondol a világ végére, valamire, ami csak egyszer fordul elő.
Én kétszer éltem át a világvégét."
Mindenkinek megfordul a fejében, ahogyan mindenki gondol a földrengésre, ahogyan mindenki gondol a világ végére, valamire, ami csak egyszer fordul elő.
Én kétszer éltem át a világvégét."
Jean-Louis Fournier író, színész, rendező. Ennek ellenére magánélete nem zajlik a nyilvánosság előtt. A róla szóló wikipédia oldalon is néhány szóban foglalják össze életrajzát, de semmi sem olvasható a családjáról. Negyven év elteltével írt először két fogyatékos fiáról, akik a hatvanas években születtek, bár sérült gyerekekről több tévéműsort is készített.
Megrázó könyv, és nyilván lesz olyan, akit megbotránkoztat a hangvétele. Álszentekből sosincs hiány. De a morbid, keserű viccelődés az apa túlélési technikája. A gyerekek kigúnyolása „apai kiváltság”, az időnként előtörő gyűlölet és harag (MIÉRT? MI LEGYEN? KI A HIBÁS?) után feltámadó bűntudat álcázása. De mögötte mindig ott van a – feltétel nélküli – szeretet.
"Nem volt szerencsénk, sem nektek, sem nekünk. Titeket pottyantott ránk az Ég, de hát lehetett volna az ominózus féltégla is.
Félre a siránkozással.
Ha fogyatékkal élő gyerekekről beszélünk, az alkalomhoz illő képet vágunk, mint amikor valami katasztrófa kerül szóba. Most az egyszer szeretnék mosolyogva beszélni rólatok. Ti megnevettettek engem, és nem mindig akaratlanul.
Nektek köszönhetem, hogy némi előnyt élveztem azokkal a szülőkkel szemben, akiknek normálisak a gyerekeik. Nem kellett foglalkoznom a tanulmányaitokkal, sem pedig a pályaválasztásotokkal. Nem kellett döntenünk, reál vagy humán tagozatba járjatok-e. Nem okozott fejtörést, mit fogtok csinálni később, egy-kettőre kiderült, mit: semmit.
Ami szintén fontos, sok-sok éven át ingyen matricát kaptam a kocsimra. Nektek köszönhetem, hogy nagy amerikai kocsikat vezethettem.
Thomas tízévesen ült be először a Camaróba, azóta mindig megkérdezi:
-Hova megyünk, papa? Eleinte azt válaszoltam neki:
-Hazamegyünk.
Egy perc múlva, ugyanolyan édesen teszi fel ugyanazt a kérdést, nem jegyez meg semmit. A tizedik 'Hova megyünk, papára' nem felelek...
Nem is nagyon tudom, hova megyünk, szegény Thomas-m.
A vesztünkbe rohanunk. Egyenesen a falnak megyünk.
Egy fogyatékos gyerek, azután kettő. Miért nem mindjárt három...
Nem számítottam rá. Hova megyünk, papa?
Az autóútra megyünk, a forgalommal szemben.
Alaszkába megyünk. Megsimogatjuk a medvét. Felfalatjuk magunkat.
Gombászni megyünk. Gyilkos galócát szedünk, csinálunk egy jó rántottát.
Uszodába megyünk, leugrunk a legmagasabb tram-bulinról, abba a medencébe, amelyikben nincs víz.
A tengerpartra megyünk. A Mont-Saint-Michelre megyünk. Sétálunk a futóhomokban. Elsüllyedünk benne. A pokolba megyünk.
Thomas rezzenetlenül folytatja:
- Hova megyünk, papa?
Lehet, hogy csúcsot javít. Századszorra csakugyan nem lehet ellenállni neki. Mellette az ember nem unatkozik, Thomas a running gag (visszatérő poén) bajnoka.”
Félre a siránkozással.
Ha fogyatékkal élő gyerekekről beszélünk, az alkalomhoz illő képet vágunk, mint amikor valami katasztrófa kerül szóba. Most az egyszer szeretnék mosolyogva beszélni rólatok. Ti megnevettettek engem, és nem mindig akaratlanul.
Nektek köszönhetem, hogy némi előnyt élveztem azokkal a szülőkkel szemben, akiknek normálisak a gyerekeik. Nem kellett foglalkoznom a tanulmányaitokkal, sem pedig a pályaválasztásotokkal. Nem kellett döntenünk, reál vagy humán tagozatba járjatok-e. Nem okozott fejtörést, mit fogtok csinálni később, egy-kettőre kiderült, mit: semmit.
Ami szintén fontos, sok-sok éven át ingyen matricát kaptam a kocsimra. Nektek köszönhetem, hogy nagy amerikai kocsikat vezethettem.
Thomas tízévesen ült be először a Camaróba, azóta mindig megkérdezi:
-Hova megyünk, papa? Eleinte azt válaszoltam neki:
-Hazamegyünk.
Egy perc múlva, ugyanolyan édesen teszi fel ugyanazt a kérdést, nem jegyez meg semmit. A tizedik 'Hova megyünk, papára' nem felelek...
Nem is nagyon tudom, hova megyünk, szegény Thomas-m.
A vesztünkbe rohanunk. Egyenesen a falnak megyünk.
Egy fogyatékos gyerek, azután kettő. Miért nem mindjárt három...
Nem számítottam rá. Hova megyünk, papa?
Az autóútra megyünk, a forgalommal szemben.
Alaszkába megyünk. Megsimogatjuk a medvét. Felfalatjuk magunkat.
Gombászni megyünk. Gyilkos galócát szedünk, csinálunk egy jó rántottát.
Uszodába megyünk, leugrunk a legmagasabb tram-bulinról, abba a medencébe, amelyikben nincs víz.
A tengerpartra megyünk. A Mont-Saint-Michelre megyünk. Sétálunk a futóhomokban. Elsüllyedünk benne. A pokolba megyünk.
Thomas rezzenetlenül folytatja:
- Hova megyünk, papa?
Lehet, hogy csúcsot javít. Századszorra csakugyan nem lehet ellenállni neki. Mellette az ember nem unatkozik, Thomas a running gag (visszatérő poén) bajnoka.”
Fournier volt felesége létrehozott egy honlapot, hogy elmondja a saját verzióját.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése