Békesség mindenkinek!

Remisovszky Mátyás: Bundás látogatása (Syllabux, 2013)

[3 és fél százalékos választási részvétel]

Remisovszky Mátyás utópiáját (?) olvasva olyan érzésem támadt, mintha már legalább a harmadik fülkeforradalom után lennénk.

Egy homogénre maszkírozott, látszólag különbségek és konfliktusok nélküli társadalomban járunk, amit mindenre kiterjedő hivatali rendszer felügyel – természetesen szigorúan a polgárok érdekében.

A „társadalmi béke” a rendszer szent grálja, amit a társadalom tagjainak izolálásával és irányításával ér el. Mellette, a retorika szintjén, a mindenre kiterjedő píszí és a személyiségi jogok teljes védelme érvényesül, csakhogy ez nem ér semmit, mert tét nélküli. Ami nincs, azt nem lehet védeni. 

Működik a totális nemzeti konzultáció, már az ellenzék is a Párt. Az ország bezárkózik, önkéntes önfeladásba temetkezik, átlagos senkik létrehoznak és működtetetnek egy homogén semmit. A többség, a szabálykövetők, a birkák ülnek tort a gondolkodó emberek fölött.

Lázadj! 

[Érdekes, jó szándékú, meg minden, de azért inkább pamflet, mint regény.]

Street Fashion Múzeum

Simonovics Ildikó: Street Fashion Múzeum (BTM, 2012)

[4 örökké visszatérő ruhadarab]

Akár hiszitek, akár nem, divatról szóló könyvet olvastam. Egy kiállítási katalógust, amely régi fotók alapján végigvezetett az utcai öltözködés változásain, a 20. század elejétől a 70-es évekig, és az egykori viseletek mellé állította a mai megfelelőit. Kimondottan érdekes volt, főleg a történeti rész, csak a nyolcvanas-kilencvenes éveket hiányoltam belőle. Talán ezek még nem múltak el eléggé, ahhoz, hogy visszatérjenek. Mondjuk a mályvaszínű, kétsoros vállalkozó-zakó a fenének se hiányzik.
A férfidivatot idéző fotókból és ismertetőkből szemezgetek. Előbbiek a fortepan, utóbbiak Simonovics Ildikó jóvoltából.

Fiatal férfi 1903-06 körül 

„A férfi rövidebb zakója testhez simul, a váll keskeny, az ujj szűk. A keménygallér és a kézelő fehér, az ingek nappal világoskékek, rózsaszín csíkosak vagy kockásak. A nyakkendő legtöbbször gyárilag előre megkötött csokor vagy kendőszerűen elrendezett plasztron, esetleg a maihoz hasonló hosszú. A mellény legtöbbször az öltöny anyagából készül, de frakkhoz fehér selyem vagy piké, amelyet gyakran szép hímzés díszít. A nadrág kevésbé bő, alja keskeny, a vágott orrú cipőig ér.” 

Kiránduló úr 1910 körül 

„Az elegáns úr keménykalapban, rejtett gombolású felöltőben, kezében sétapálcával kirándul. Az 1910-es években nappal többnyire már puhakalapot viselnek, a keménykalapot csak ünnepélyes nappali alkalmakkor, a cilindert estélyi viseletként hordják, konzervatív urak azonban még jó ideig ragaszkodnak ez utóbbihoz. Az ingeknek legombolható, kikeményített vászonból vagy viaszolt papírkartonból készült keménygallérjuk és mandzsettájuk van, amit naponta cserélnek. A hétköznapokon a hosszú nyakkendő vagy az előre megkötött plasztron az elterjedt.”

Fiatal férfi kalapban 1915–1920 körül 

„Az 1910-es években a férfiak megjelenése lazábbá, sportosabbá válik. Hajukat tarkón felborotválják és vizes kefével hátrasimítva hordják, arcuk teljesen simára borotvált. A zakók, felöltők szélesebb vállúak, vattázott mellűek, a gallér mélyebben nyitott, és egyre jobban elterjed a kétsoros gombolás. A nadrág élére vasalt és bokáig ér. Általános a félcipő, a magas szárúhoz csak a nagypapák ragaszkodnak. Újra megjelenik a filcből készült világos színű, szürke, fehér vagy sárga bokavédő, a kamásni. Az ingek keménygallérja kihajtott formájú. Nyáron még az 1930-as évekig hordják a kerek, szalmából készült girardi kalapot.” 

Úrvezető 1925-27 körül 

„Az uraknál az 1920-as években széles körben terjed az előző évtizedben új formaként jelentkező hátul öves, derékban kissé ráncolt, tweedanyagból készült sportzakó, a szintén sortoláshoz (golf, motorozás, autózás) ajánlott bricsesz, valamint a kötött darabok (pulóver, mellény, kardigán és szvetter), illetve a micisapka viselete. Ezekhez már puhagalléros ing társul.” 

Ántigravitasziós ’ájtomű

via vasarnapihirek.hu

Trenka Csaba Gábor: Place Rimbaud (Syllabux, 2013)

[Három magyar összehajol Dzsibuti térképe fölött]

Már többször is szemeztem Trenka Csaba Gábor könyveivel. A Galaktikus pornográfia, vagy az Egyenlítői Magyar Afrika igencsak birizgáló címek voltak. Ezekhez képest a Place Rimbaud kifejezetten unalmas cím, mégis ez lett az első áldozatom. És sajnos nem csak a címmel volt bajom.

Pedig az alapötlet nagyon jó. Direkt ezért is csaptam rá, mert szeretem azokat a regényeket, amik átírják a történelmet. TCsG felvázol egy alternatív huszadik századot, de csak vázol. Abból indul ki, hogy Napóleon megnyerte a orosz hadjáratot, és ez teljesen megváltoztatta Európát. Elmaradt az 1871-es német egyesítés, a regény jelenidejében, 1997-ben is csak kis német államok léteznek. Ha jól követeztetek, akkor elmaradt a bolsevik forradalom, az első és a második világháború is. Európa inkább az iszlám államokkal háborúzik. Franciaország köztársasági elnökét Napkirálynak szólítják. És általában, egész Európa sokkal inkább frankofón, mint angolszász (az autók, az internet, a popkultúra). Az iszlám sokkal erősebben jelen van az öreg kontinensen, mint most, Ázsiát felosztotta Japán és Kína, az USÁ-t American Black and White States-nek hívják. Szóval izgalmas ez (még akkor is, ha Ausztráliáról semmit sem tudunk meg), és erről olvastam még volna sokkal többet is, de ez inkább csak a felskiccelt háttér.

Az előtérben van egy kalandosnak szánt történet egy bizonyos Askoni Gaabor nevű újságíróról, aki amatőr létére Le Czart (James Bond) megszégyenítő ügyességgel ered egy feltételezett összeesküvés nyomába, csak a nőkkel nincs akkora szerencséje, mint a nagy titkos ügynöknek.  És ennyi. 

És tús sok Rejtőt olvasott.

A történetvezetésében kimondottan idegesített a sok ismétlés, a stílusában az időnként felszínre törő fellengzősség, és a nagyon csinált kifejezései.

Szóval az első találkozásunk TCsG-ral felemásra sikeredett, de kap még esélyt.

Hova álljanak a belgák?

Tom Naegels: Válófélben (Silenos, 2011. Fordította: Bérczes Tibor)

[2 bugris flamand + 2 balhés marokkói + 1 meghasonlott européer = 5 belga]

Tom Naegels belga újságírónak elege lett abból, hogy a 233. cikket írja a számára fontos témákról, amiket aztán nem olvas el senki, ezért írt egy regényt. Hogy önéletrajzi-e vagy sem, azt nem tudom, de nem is nagyon érdekel. Így is, úgy is jól sikerült. Naegels egyszerre tud elgondolkodtatóan és szórakoztatóan írni, olyan bonyolult és fájdalmas kérdésekről, mint az eutanázia, a bevándorlók, a rasszizmus.

Hablatyolhatnék még struktúráról, narrációról, de egyrészt ebben az esetben nem tartom fontosnak, másrészt meg ez a regény egyszerű, mint a bot.

Inkább idézek egy hosszabb részt, ami szerintem jól jellemzi a stílusát és a gondolkodásmódját is.

"Miért veszem észre, hogy ezek karácsonyi gyertyák? Miért nem tudom egyszerűen azt gondolni: Nahát, gyertyák, milyen romantikus? Honnan ez a szellemdús mosoly (Mármint gúnyos! Valld csak be!) a műanyag magyallevelek láttán? Tán különbnek tartom magam a magyalleveleknél? Különbnek tartom magam Nadiánál, mert tudom, melyik gyertya melyik alkalomra való? Lenézem az általa kedvelt marcipándobozos romantikát? És ha igen, miért? Mert nem valódi? De hát neki igen! Számára a karácsonyi gyertyák hitelesen fejezik ki azt, hogy szeret és hogy szeretné kellemesen tölteni az estét velem. Erre mit lépek én, möszjő felsőbbrendű? Olyannak látom magunkat, mint egy francia tragikomédia szereplőit, a boldog leányt és a balga legényt, akik egy nyárvégi este vigasztalan konyhájukban elalélnak a gyertyafény keltette gyönyörtől.

Nadia egy egészen újfajta szerelemmel ismertetett meg, a szavak nélkülivel. Sokak számára ez a legmagasabb rendű forma, egy írónak viszont szoknia kell. Borzasztóan vágyom rá, hogy nála legyek, de sose tudok mit mondani neki. Ez nem nyelvi probléma.

Mindketten jól beszélünk angolul, és a hollandja is egyre jobb. A téma jelenti a problémát. Miről beszélgessen az ember valakivel, aki tavalyig Pakisztánban élt?

— Na, milyen volt a koncert? — kérdi.

— Jó — felelem.

(Most mesélnem kell valamit a koncertről. Az örök csendeket csak akkor tudjuk áttörni, ha beszélgetünk egymással.)

— Ez egy antwerpeniekből álló együttes.

— Antwerpeniek?

— Igen. Énekesek. Négyen. És viccesek!

— Miért?

(Jó kérdés. Hogyan magyarázzam el az antwerpeni népi dialektusban rejlő szellemességet egy olyan valakinek, aki még a köznyelvet sem beszéli?)

Antwerpeni dialektusban énekelnek. Vesznek egy ismert dalt, és eljátsszák, csak más szöveggel. Vicces szöveggel. Ismered a Gipsy Kingstől a „Bambolerót”?

— Nem.

Na, itt vagyunk. Először eléneklem a „Bambolerót”, aztán a dallamára a „Manuela paelláját”, utána lefordítom a dal szövegét angolra, elmagyarázom, mi az a paella, meg mi az a flamenco, és hogy a flamencoénekesek nyögni szoktak — nyögök egyet, mint egy flamencoénekes —‚ és hogy vicces, amikor a De Strangers énekesei ugyanígy nyögnek. Flamencósan nyögdösve eléneklem a „Nekem nem kő’ a paellá!”-t, dobbantok a lábammal, elmagyarázom, milyen vicces, amikor négy idős antwerpeni ugyanígy veri a ritmust a lábával, kibetűzöm, hogy írják azt, hogy „garnírung a nő garnéláján”, és végül már egész komoly elméleti tudással rendelkezik a Spanyolország, a flamenco, a paella, a Gipsy Kings, az idős énekesek és az antwerpeni dialektus közötti kapcsolatról, és hogy ezek kombinációjában számomra mi a vicces.

— A belgák szeretnek jelmezt — nevet Nadia. — Azt szeretnek a belgák.

Tényleg ezt magyaráztam volna az imént?" (54-56 old.)

Samba de Budapest

Chico Buarque: Budapest (Athenaeum, 2005. Fordította: Pál Ferenc)

[4 nehéz magyar szó]

Mindig is érdekelt, hogy látnak minket mások, mi a véleményük a kedvenc városomról, ezért aztán nagy kedvvel vágtam bele ebbe a brazil regénybe, ami a Budapest címet viseli.

Kezdetben csalódtam. Budapestről annyi derült ki, hogy hol szürke, hol sárga és kettéosztja a Duna, a magyarokról meg annyi, hogy sok pálinkát isznak és semmihez nem hasonlítható nyelvet beszélnek.

Kezdetben nem találtam a szereplők motivációit sem, de aztán megleltem őket. Rájöttem, hogy rosszul kezdtem bele. Nem Budapest-regényként kell olvasni, hanem identitás-regényként, és akkor minden a helyére kerül. 

„José Costa vagyok, aki annyira vigyáz a hírnevére, hogy a világ minden kincséért sem lépne ki a névtelenségből.”

José Costa brazil ghostwriter, aki remekül elvan újságcikkek és politikai beszédek írogatásával, amíg az egyik önéletrajzi regénye miatt be nem üt a siker, amit persze nem ő arat le. Ezt már rosszul kezeli. Tévés felsége felívelő karrierje, és beteg fia is nyomasztja, ezért elmenekül előlük Budapestre. 

Costa brazil ghostwriterből magyar ghostköltővé, majd celebíróvá változik, és közben persze szerelmes is lesz, sőt a történet végére még egy csattanó is érkezik, de erről nem mondhatok többet. 

Nem találtam nyomát Chico Buarque életrajzában annak, hogy hosszabb időt töltött volna itt, valószínűleg csak egy nyelvileg kellően egzotikus helyszínt keresett, mert a nyelv végig fontos szerepet játszik a regényben. 

Buarque kiváltságos, értelmiségi családba született a 40-es évek közepének Brazíliájában. Apja történész-szociológus volt, anyja festő és zongoraművész. Chico megpróbálkozott az építészettel, de jobban érdekelte a zene, a politika és a foci. Eleinte inkább zenészként és politikai aktivistaként tűnt ki. Rendszeresen bírálta a katonai diktatúrát, egyszer börtönbe is zárták, és többször kellett elhagynia a hazáját, ilyenkor főleg Olaszországban élt. Az irodalmi sikert a Budapest hozta meg neki, amivel elnyerte a Premio Jabutit, egy a Man Booker Prizehoz hasonló brazil irodalmi díjat. 

Chico Buarque most 69 éves. Még aktívan zenél, sőt saját állítása szerint még focizik is. 

A foci a regénybe is beszivárog, pedig magáról a játékról nincs szó benne. Na de! 

Kocsis Ferenc költő nevén még simán átsiklottam, de Hidegkuti István íróra már felvontam a szemöldököm, és Buzanszky Zoltán kritikus eloszlatta minden kétségemet. Gondolom, már ti is rájöttetek, honnan vette a magyar szereplők neveit. Aztán jött még Bozsik sugárút, Zakariás szálloda, Grosics felügyelő, Lantos, Lorant & Budai könyvkiadó. (Idézetek itt.)

Szóval így. A végére egész jó kis regény kerekedett belőle. 

Malleus maleficarum

Busch Péter: Boszorkánypöröly (Oriold, 2013)

[3 falusi tanító]

Ez a második olyan könyvem, amit a megakrimi pályázatra beérkezett alkotások közül olvastam el, és ez határozottan jobb volt az előzőnél. 

Van benne fantázia. Tetszik, ahogy az elbeszélő felveszi a falusi tanító modorát, és az is, ahogy időnként kiszól belőle, a történetváz is rendben van, de némi izom még kellett volna rá. 

A téma és a helyszín miatt elkerülhetetlen az összevetés a Rubin Szilárd aprószentjeivel és Szilasi Szentek hárfájával és azokkal szemben alul marad.

Viszont ezt tudtátok-e?

„Megszerezte az erdészek ide vonatkozó kerületi tervrajzait, a földhivataltól a kiparcellázás dokumentumait, és így tovább. Tudta, hol van kút, dögkút, hagyásfa, határkő, hol futnak a földutak, melyek a megműveletlen, parlagon hagyott területek…” 149. old.

Hagyásfa 1.: A szélerdők levágása alkalmával sok esetben a vágás területén egyes fákat oly célból hagynak meg, hogy a következő vágásforduló végéig ezek erőteljes, értékes fákká növekedjenek; ezek a H.-k. Ha egy erdő területén a kihasználások alkalmával a vágásokon sok ily fát hagynak állva a következő vágásforduló végéig, keletkezik a kétkorú szálerdő. (Pallas Nagylexikon)

Hagyásfa 2. : hasznos gyümölcsöt termő fa (vadalma, vadkörte, berkenye, som, szelíd gesztenye, mogyoró stb.), melyet erdőirtás alkalmával meghagynak, hogy a szántóföldeken, legelőkön, utak mentén, mezsgyéken tovább teremjen. A hagyásfákat a napfény jobban éri, más fák nem nyomják el őket, a lombjuk alatti földet a pihenő állat megtrágyázza, törzsüket simára dörzsöli, s így a kártevő rovarok elpusztulnak. Mindezek következtében a hagyásfa gyümölcse élvezhetőbb lesz, mint azoknak a vad fáknak a gyümölcse, amelyek a sűrű erdőben növekednek. A hagyásfa gyümölcsét rendszeresen összegyűjtik. A Dunántúlon, a palócoknál, a Zempléni-hegyekben és a Székelyföldön főleg a legelőkön nagy számban találunk ilyen hagyásfákat. Gyakran még a falusi kertekben is meghagynak egy-egy hagyásfát. A hasznos gyümölcsöt termő erdei fák kivágását a 17–18. sz.-ban a székely falutörvények tiltották. A hagyásfákhoz különböző jogszokások fűződnek. A Hargita-hegységben, aki bő termést hozó vadalma- vagy vadkörtefát talál, de a gyümölcs még éretlen, a fa törzsét ágakkal, szalma-, vagy szénakötéllel körülköti, a fa tövéhez kőhalmocskát rak s ezzel jelzi, hogy a termés le van foglalva. Idegen utasok, vándorjuhászok, borvizesek, fazekasok a szokásjog alapján azonban szabadon szedhetnek egy keveset a megjelölt fák gyümölcséből. A Kisalföldön a falu közös legelőjén álló vadkörtefákra ki-ki rávési a maga tulajdonjegyét, s ezzel jelzi, hogy igényt tart a fa gyümölcsére, de magát a fát nem vághatja ki. A hagyásfára tett tulajdonjegy csak a gyümölcs leszedéséig védi a fát, a következő évi termést bárki lefoglalhatja. Ha a hagyásfa a gazda szántóföldjén áll, akkor gyümölcse a föld tulajdonosáé, de az utas zavartalanul szedhet a termésből. A hagyásfák a Kárpátok szlovák, román, ukrán lakosai körében is ismeretesek. A Kaukázusban, Turkesztánban az erdőirtók egyes fákat szintén megkímélnek, helyben hagynak, s az ilyen hagyásfák a szántóföldön a települések közelében tovább teremnek, települések alakulnak ki körülöttük. A hagyásfa – a vad gyümölcsfákra tett tulajdonjegy tulajdonképpen a gyümölcstermesztés kezdetét jelzi – a mesterséges kiválogatás egyik formája. (Magyar Néprajzi Lexikon)

Két egyestés

Kerékgyártó István: Rükverc (Kalligarm, 2012)
[3 és fél sebességfokozat]

Már az előző Kerékgyártó regénnyel, a Trüffel Milánnal is gondban voltam. Nem nagyon tudtam eldönteni, hogy tetszik-e, vagy nem. Akkor azt írtam föl magamnak úgy száz oldal után, hogy biztosan rengeteg anyaggyűjtés van mögötte, és ez sajnos látszik is. Merthogy nem gördült. Időnként krúdys volt, időnként mikszáthos, de arra ugye ott van Krúdy és Mikszáth. Éreztem benne végig valami esetlegességet, úgyhogy nem lepődtem meg különösebben, amikor a Kerékgyártó István azt mondta, hogy többször a fellelt háttéranyag formálta a figurát és a történet irányát. 

A Rükverc egy fejezetét (Reggeli látogató) hallottam élőben a szerző felolvasásában, és bátran állíthatom, hogy ez a legjobban sikerült rész. A többi sem rossz, még azt is megkockáztatom, hogy jó, de azért mégsem annyira jó. Hiányzik belőle valami eredetiség. Szerintem többet ki lehetett volna hozni ebből a hétköznapi Benjamin Button-variációból, de azt el tudom képzelni, hogy színházban jobban él. (Nem láttam.)

Ray Loriga: Égből pottyantak (Európa, 2008. fordította: Mester Yvonne)

Közepes road movie-könyv (bár ez képzavar) Thelma és Louise nyomdokain. "A" kategóriás filmet is csak akkor lehetne belőle rendezni, ha mondjuk az ifjú Joaquin Phoenix lehetne a főszereplő. Loriga úgy járt, mint a főszereplője, csak három golyója volt a tárban. Sőt, inkább csak két és fél. 

Azért néhány jó mondat, amiből jó filmes beszólás lehetne:

"A strand fogalma kikészítette." 

"Anyám szerint közvetlen összefüggés van a szakadt farmer meg aközött, hogy valaki embert öl." 

"Ha valamitől kikészülök, hát ettől az apás történettől igen. Millió idiótát ismerek, akinek van apja."

"(mamának) tetszett, hogy zajongunk. Egy férfit hallani kell. Ilyen a természete. Sose bízz olyan férfiban, aki nem csap zajt."

Cosmo

Don DeLillo (photo: Michael O'Brien)

Don DeLillo: Cosmopolis (Libri, 2012. Fordította: Barabás András)
[3 limuzin húz el a naplementébe]

„Eric Packer, a fiatal milliárdos egy átlagosnak tűnő áprilisi napon kilép New York-i lakásából, és beszáll a csúcstechnikával és luxuscikkekkel fényűzően berendezett fehér limuzinjába. Ezen a napon két komoly küldetés áll előtte: világrengető spekulációs támadást kell intéznie a japán jen ellen – és el kell jutnia Manhattan túlsó végébe a fodrászához.
Ericnek hol az amerikai elnök motoros kísérete, hol egy zenészbálvány temetési menete, hol egy erőszakos politikai tüntetés állja útját. A kocsi kényelmes bőrülésén egymást váltják a látogatók: biztonsági, műszaki és pénzügyi szakértők, sőt Eric menyasszonya és szeretője is, miközben a limuzin az egyre bizonytalanabb jövő felé araszolgat.”

Egy Ember negyvenes könyvtáros egy átlagosnak tűnő áprilisi napon kilép budapesti lakásából és beszáll a hangosbemondóval és üzemen kívüli légkondival fényűzően berendezett sárga villamosba. Ezen a napon két komoly küldetés áll előtte: rendbe kell raknia a pszichológia – szociológia részleget, mert már erősen szétcsesződött – és este haza kell jutnia a Belváros túlsó végébe, hogy hajvágógépével kissé rendbe szedje magát.
Embernek hol a parlamenti etikai bizottság elnökének motoros kísérete, hol egy erdélyi író temetési menete, hol egy erőszakos politikai tüntetés állja útját. A villamos gyanús foltoktól tarkálló üléseit csak magasból látja. Mobiljában egymást váltják a látogatók: telemarketingesek, a vízvezeték szerelő, a hiteltanácsadója, sőt Ember felesége és anyja is, miközben a villamos az egyre bizonytalanabb jövő felé araszolgat.

Eriket és Embert „egyre gyakrabban kerülte az álom, nem heti egy-két alkalommal, hanem négyszer, ötször.” A két férfi „megpróbálta álomba olvasni magát, de csak éberebb lett tőle. Természettudományos szövegeket olvasott, meg verseket.” Mindkettőjükből „hiányoztak a szerzetesi adottságok.” Úgy érezték, „minden egyes cselekedet mesterséges, és ott kísért benne saját” maguk. Erik és Ember is úgy vélte, „semmi sem létezett körülötte. Csak a zaj a fejében, s az elméje az időben.” Egymástól függetlenül, de szinte egy időben mondták ki: „Az élet túlságosan egyidejű velünk.” Nincs távlat, rálátás. „Nincs semmiféle kétely. Manapság már senki sem kételkedik.” Pedig „érdekesebb kételkedni, mint cselekedni. A kételyhez több bátorság kell.” Lassan eljutottak „addig a pontig, ahol már egyetlen megalapozott ítélet sem születik.”

A rock’n’roll halott, a posztmodern halott, és a világpiac is gyengélkedik, dünnyögte Erik a limuzin ablakán át a lenyugvó napba. Ember gondolatban rábólintott.

Alagutak az időben

Urs Widmer (cop. Michael Oreal)

Urs Widmer: A kék szifon (Bookart, 2012. Fordította: Kurdi Imre)
[5 hadizsákmányból származó bringa]

Akinek nem volt nagyon elcseszett a gyerekkora, annak biztosan megfordult már a fejében, hogy milyen lenne felnőttként visszamenni húsz, harminc vagy akárhány évet, és körülnézni. 

Ha visszamehetnék, mondjuk hároméves koromba, mint ennek a történetnek a főhőse, akkor az én történetemben 1973 lenne (az övében 1941). Már idősebb lennék, mint a szüleim. Elbeszélgethetnék velük a felnőtt dolgokról. Megnézhetném apámat, ahogy dohányzik. Anyámat hosszú hajjal, amit állítólag annyira szerettem fogdosni. Nem ismernének meg. És én sem ismernék már meg egy csomó embert, akik pedig akkor fontosak voltak az életemben, például az óvónőmet. 

Megnézném a lakásunkat. Akkortájt költöztünk az új lakótelepre. Olajkályha volt, a fürdőszobában meg egy hatalmas, hengeres bojler, amit összepréselt, olajjal áztatott faforgáccsal lehetett befűteni. Szeletelni kellett, mint a szalámit. A konyhafalon zöld olajfesték volt. De arra már nem emlékszem, hogy milyenek voltak a bútorok. Megnézném a játékautóimat, a műanyag katonáimat, és azt a kis lyukat a tapétán, amit sikerült eltitkolnom. 

Ha meg mondjuk nyolcéves koromba mennék vissza, akkor a balatoni kis házba mennék. Kora reggel elbeszélgetnék nagyapámmal a pékség előtti hosszú sorban. Még fekete lenne a bajsza. Tekernék egyet az öreg német biciklivel. Hadizsákmány. Elmennék nagyapámmal, meg a többi öreg mesterrel a környékbeli házakhoz dolgozni. Cipelném helyettük a malteros vödröt. Lemennék a strandra, és megnézném a jövendőbeli feleségemet, mert már akkor is ismertem látásból, de egyszerűen nem tudom felidézni, hogy milyen volt. 

Tulajdonképpen, ha belegondolok, ezeket már meg is tettem. Mert igenis létezik időutazás. Az emlékeink, a kollektív emlékeink is, alagutak az időben, és amikor beülünk egy filmre, meglátunk egy arcot, ami kísértetiesen hasonlít valakire, megérezzük valahol a vattacukor illatát, beleharapunk a magunk madeleine-süteményébe, akkor ezek az alagutak hirtelen kitisztulnak, és járhatóvá válnak. 

Jó bejárni ezeket az utakat, csakhogy mindig vissza kell térni, mert nagy egészben gondolkodva igaz, hogy mindenki pótolható, az emberek felcserélhetők, de a saját jelenünk nem működik nélkülünk. A magunk történetében pótolhatatlanok vagyunk.

(Ha nem derült volna ki, ez egy remek kisregény, csavaros narrációval, a romantikusokra utaló mesevilággal, posztmodern kikacsintásokkal.)

Levél

Kjell Askildsen: A thesszaloniki kutyák (Noran, 2004. Fordította: Pap Vera Ágnes)
[5 öreg, rühös eb]


Ha lesz rá időm, mindent elrendezek,
hogy ne neked kelljen majd.
A könyveket odaadom egy könyvtárnak.
Ami kellett, már úgyis elvitted.
És talán elvitted azt is,
amit mondani akartam neked.
Majd kiderül.
A ruhákból is csak néhány szükségeset tartok meg,
a többit lassanként elhordom a konténerbe,
van itt egy nem messze, kell annyi séta.
Nem akarok hordalékot magam után.
Sok mindent nem tudok már rólad, és ez bánt.
De te sem tudsz már mindent rólam, és ennek örülök.
Nincs is rá szükséged.
Idővel úgyis csak az emlékek maradnak meg.
Majd válaszd te is a szépeket.
Ölellek, apád.

A nevem Polt. Simon Polt

Alfred Komarek: Polt felügyelő sírdogál (Napkút, 2012. Fordította: Szalai Lajos) [4 és fél deci zöld veltelini]

Azt hiszem Simon Brenner és Rex felügyelő után újabb kedvenc osztrák rendőrt avattam.

A borospincéjében holtan találják Albert Hahnt, akivel alighanem az erjedési gáz végzett. Senki nem bánkódik miatta. Hahn közutálatnak örvendett a faluban. Elhanyagolta a pincéjét, átverte a vendégmunkásokat, és mindenki mást is, verte a feleségét, és egy gyerekmolesztálás árnyéka is rávetült. Szóval tüchtig kis bürger volt. Az ügyben a helyi csendőrőrmester, Simon Polt kezd vizsgálódni, akinek általában csak a szokásos ügymenettel kell megbirkóznia: részegek hazafuvarozása, verekedés a diszkóban, a helyi motoros „banda” hangoskodása. 

Hamar lezárhatná az ügyet, azzal, hogy baleset történt, de hát Hanh pincéjében nem erjedt a must, hogy kaphatott szén-dioxid mérgezést? Poltot nem hagyja nyugton a gyanú, hogy gyilkosság történt, csak az a baj, hogy ha így van, akkor azt valamelyik falubeli ismerőse, barátja kellett, hogy elkövesse…. 

Polt nagydarab, nehézkes fickó, már nem éppen fiatal, és erősen kedveli a helyi borokat. Meg a sört is. Meg a disznósültet, szaftosan. A libát is, meg a sült kolbászt, a rántottát… 

A maga mafla módján szerelmes lesz az új tanítónőbe, ez sem javít sokat a kedélyállapotán. Egyébként eléggé magának való ember, egy kis kertvégi házban éldegél Czernohorsky nevű túlsúlyos kandúrjával. 

A nyomozás során Polt fokozatosan elszigetelődik, kirekesztődik a helyi közösségből, amelyik zárja sorait, az emberek fedezik egymás hazugságait. Polt nem nagyon jut előre. Mondjuk nem is az a durrbele fajta, szereti a kerülőutakat, munkamódszere a „céltudatos tévelygés”. Baráti, ismerősi környezetben hivatali emberként kell fellépnie és folyamatos konfliktus- és humorforrás. 

Ha a nagyok közül keresek rokont, akkor Maigret jut eszembe. Polt figurájában van valami a párizsi rendőr bumfordiságából, szolid alkoholfüggőségéből, szarkasztikus humorából, makacs igazságkereséséből. A miliő fontossága is Simenonhoz teszi hasonlatossá Komarek regényét. A határ menti borvidéknek, és lakóinak bemutatása is a francia mester alaposságát idézi. 

Olvasás közben muszáj volt kinyitnom egy üveg bort, mert annyit ittak benne, hogy nem lehetett már szárazon kibírni. Várom a következő részt.

(Egy fél csillagot levontam egy szerkesztési hiba miatt.) 

(Magyar írók miért nem tudnak ilyen krimiket írni, mint ez, vagy a Brenner-sztorik. Nem álnéven, magyar szereplőkkel, kolorlokállal, mindennapi bűnügyekkel Vagy csak én nem ismerek ilyet?)

Háromszögelés

Carl Frode Tiller (cop. Ole Morten Melgard)

Carl Frode Tiller: Bekerítés (Gondolat, 2011. Fordította: A. Dobos Éva) [4 deviáns személyiségzavar]

Én inkább a Háromszögelés címet adtam volna ennek a regénynek. Mert itt az történik. Csakhogy amíg a geometriában a háromszögelés egzakt dolog (egy háromszög két csúcsának és belső szögeinek ismeretében meghatározható a harmadik csúcs helye), addig az emberi lélekkel nem megy ez a mérnökösködés. Pedig megpróbálják. 

Ebben a regényben Daniel a harmadik, meghatározásra váró csúcs. Daniel elvesztette az emlékezetét (persze ez nem biztos, mert az elég hamar világossá válik, hogy ebben a regényben nincs bizonyosság, az új megszólalók mindig felülírják a már elkönyvelt ismereteinket), és most három hozzá közel álló ember felidézi a közös múltjukat, hogy segítsenek neki emlékezni. Jon, a középiskolai barát, az elvetélt zenész, és ifjúkori homoszexuális partner, Arvid, a lelkész nevelőapa, és Silje a régi barátnő, fogyasztógéppé szelídült művészpalánta. Ennek a három embernek az elbeszélése ad végül is egy viszonylagos pontot, ami Daniel. Lehet. De lehet, hogy nem. De ez nem is annyira fontos, mert a Danielhez intézett levelekben, és a cselekményben elbeszélt eseményekben nem Daniel a fontos. Inkább ő lesz egyfajta viszonyítási pont, ami arra szolgál, hogy a beszélők újra és újra maghatározzák önmagukat. Másokhoz képest. Mert csak másokhoz képest lehetünk önmagunk. Minden egyes új szituációban elmondják maguknak, hogy kik is ők, vagy inkább azt, hogy mit tartanak magukról. 

Szerintem magasan a legjobb az első rész (Jon), és utána egy kicsit kifárad, körülményessé válik, mind a történet, mind a stílus. A történet azért végig érdekfeszítő tud maradni, a nézőpontok váltogatásával, és a jól adagolt új információkkal. Remekül megragadja az a mindennapi tapasztalatot, hogy a gyerekeimmel, vagy a szüleimmel képesek vagyunk ugyanazt a párbeszédet, eseménysort homlokegyenest ellenkezően értelmezni. A stílus viszont kissé mesterkélt, ami a második harmadik részben néha már fárasztó. Nem tudom, hogy alapvetően ilyen-e Tiller stílusa, és ehhez választotta az eléggé stilizált levélformát, vagy a szereplők stílusát akarta ezzel a mesterkéltséggel érzékeltetni (két elvetélt művész és egy lelkész). 

Ha csak Jon története lenne, és abba beleépítve az utolsó pár oldal, akkor egyértelműen ötös lenne, így viszont egy kicsit túlírtnak érzem.

Na, vége az EB-nek. Pótlások.

Mario Gomez

Sofi Okasanen: Baby Jane (3)

Na szóval: tudom én, hogy a tablettákon élő emberek többsége nem szórakozásból él így, tudom, hogy a depresszió, a pánikbetegség, a fóbiák tönkre tehetik egy ember életét. (De azt is gondolom, hogy valami értelmes elfoglaltság sokat segítene.) 

Szóval értem én, hogy fontos dolgokról szól ez a könyv, de úgy látszik, valami érzéketlen macsó időszakban vagyok, mert ennek a két hp-nek a nyervogása most kurvára idegesített. Nőjetek már föl, baszdmeg!

Niccolo Ammaniti: Én és te (3,5)

Vannak olyan miérttel kezdődő kérdések, amikre egyszerűen nem lehet választ adni. Még magunknak sem 

Vannak olyan dühök és elkeseredések, amikre nincs értelmes megoldás. Talán még értelmetlen sem. 

Vannak olyan percek, napok, amikor a magány látszik az egyetlen járható útnak. És vannak olyanok, amikor éppen a másik ember közelsége. 

Vannak olyan regények, amik nagyszerűek lehetnének, ha rendesen kidolgoznák őket.

Juan Pablo Villalobos: Bunkerzsúr (4)

„Egyesek azt mondják koravén vagyok. Főleg azért mondják ezt, mert szerintük kicsi vagyok még ahhoz, hogy nehéz szavakat tudjak. Olyan nehéz szavakat tudok például, mint hogy szégyenletes, baljós, kifogástalan, fellengzős és káprázatos.” Így kezdi a történetet az elbeszélő kisfiú. 

Alkalmazzuk ezt a regényre: 

szégyenletes – igen 

baljós – igen 

kifogástalan – nem 

fellengzős – igen 

káprázatos – nem 

És van még egy szó, amit a kissrác még nem ismer, de az író már remekül: 

szatirikus. 

Mindenesetre első regénynek több, mint: 

kecsegtető.

Agnete Friis - Leene Kaaberbol: Gyerek a bőröndben (4)

Még egy skandináv krimi pecséttel ellátott könyv, ami nem is az. Thriller, ha nagyon akarom. De ha lenne még a könyvtárakban olyan polc, hogy társadalmi regények, akkor én oda tenném. 

Leginkább a kiszolgáltatottságról szól (gyerekek, menekültek), és a posztszovjet Baltikum meg az északi jóléti társadalmak egymással összefonódó szociális gondjairól. 

A regény összes szereplőjét a kétségbeesés, az elkeseredés mozgatja. A társadalmi tabló fölrajzolásában emlékeztet Fossumra, ami határozottan előny, de nem vagyok biztos benne, hogy Nina Borg elég karakteres figura ahhoz, hogy egy egész sorozatot alapozzanak rá. Nina olyan ember, aki képtelen közömbös maradni a gyengébbek szenvedése láttán, vagy legalább azzal áltatni magát, hogy nélküle is mennek a dolgok. Képtelen a könnyebb megoldást választani, és ez jó, csak kemény.

Majd kiderül, merre alakítják a figurát a szerzők, mert a következő, magyar vonatkozású részt még mindenképpen elolvasom.

Wolf Haas: A Brenner és a Jóisten (4,5)

Bizony mondom néktek a Brenner feltámadt haló poraiból és visszatért hozzánk Simon Péter úr alakjában, és nagyobb balfasz mint valaha de még nincs válogatott formában, hiába a vérmisztika vérdopping. 

Mert írva vagyon, hogy engedjétek hozzám a gyerekeket. Erre ő mit csinál? Elveszít egyet. Hát keresztény az ilyen? Hát csoda, hogy szarba kerül? 

Hogy ennek lesz-e folytatása, annak csak a Jóisten a Wolf Haas a megmondhatója, de ha az imáim meghallgatásra találnak de ha számít a szavazatom Herr Haas, akkor igen. 

Menjetek békével és olvassatok Brennert. Tolle, lege. In aeternum amen. Ésatöbbi ésatöbbi.

Christian Futscher: Magunkfajta férfiak (4)

Az a baj a magunkfajta férfiakkal, hogy megisszuk a magunkét. Hogy már nem vagyunk fiatalok, és ez látszik is rajtunk. Hogy a kor követelményeihez képest túl nagy az intellektusunk. Hogy folyamatosan reflektálunk a világra, és benne magunkra, és ez a reflexió egyre többször csúszik dühös fröcsögésbe. Hogy a vesztesek közé sorolnak minket. Hogy túl sokat olvasunk. Túl sok Bernhardot és Bukowskit. 

És mi a jó a magunkfajta férfiakban. Hát pont ezek. Egyszer még megint kelendőek lesznek a magunkfajta férfiak.

Leena Lehtolainen: Az első gyilkosságom (3)

Az a helyzet, hogy 

a, vagy ez volt gyengusz 

b, vagy skandi krimi túladagolásom van.

Legyen mondjuk: a.

Szabó Róbert Csaba: Fekete Dacia (3,5)

Rémtörténeteket ígér az alcím, tehát nincs abban semmi meglepő, hogy vízi hullákkal, szellemekkel , vadakkal, fekete autókkal, élőhalottakkal találkozunk. A történelem szörnyeivel és belső rémeinkkel, amiket a kiszolgáltatottság és a rossz lelkiismeret teremt. 

Rémtörténetektől az ember nem vár különösebb egyediséget, de mivel érzésem szerint ezeknek az írásoknak magasabbra volt belőve az irodalmi mércéje, azért mégiscsak vártam volna valami egyediséget. 

És egy kicsit több bátorságot. Nyugodtan lehetett volna nagykisfiúként tekinteni az olvasóra, aki már nem ijed meg egy átlagosan bonyolult elvonatkoztatástól, viszont ha egy nagy kanál megmagyarázást akarnak letolni a torkán, attól kicsit durcás lesz. 

Azért van benne valami.

Fortélyos félelem igazgat

Umberto Eco: A prágai temető (Európa, 2012. Fordította: Barna Imre) [4 hamis közjegyzői okirat]

Állítolag Borges azért nem írt soha regényt, mert egy regény óhatatlanul tele van üresjáratokkal. Eco éppen az üresjáratok miatt ír regényt. Merthogy az a helyzet, hogy amit itt megírt, azt sokkal elegánsabban megírta már az esszéiben, vagy az éppen nemrég kiadott alkalmi beszédeiben, csakhogy azokban nincs fabula, itt meg van. 

Laza csuklóval kever „valóságot” és „kitalációt”. Sőt „bizonyítja”, hogy a „kitaláció” bármikor „valósággá” válhat, ha beépül a kortársak vagy utódok gondolkodásába. Amit elég ember valóságnak vél, az valósággá válik, vagy legalábbis befolyásolja azt (lásd: Cion bölcseinek jegyzőkönyve) 

Umberto mestert gyakran elkapja a lista mámora, és összehord egy halom felesleges információ – hogy ne mondjam: tárgyi tudást –, aminek sem a cselekményben, sem a történetben nincs különösebb jelentősége, viszont ettől lesz ez a regény éppen ecós és nem brownos vagy dossantosos. 

Azért amikor zabolátlanul kiéli a szabadkőműves mániáját, az már kicsit sok, és az utolsó ötven oldal is nyugodtan elmaradhatott volna, de attól függetlenül, hogy a regény a XIX. századot öleli föl, a XXI.-ben is aktuális. A mechanizmus nem sokat változott: ma is kell ellenséget alkotni, sőt a manipuláció és az (ön)áltatás egyre kifinomultabb technikáival vagyunk kénytelenek szembenézni.

Extensa

Jacek Dukaj: Extensa - regény az EPR-paradoxonra ( Typotex, 2012. Fordította: Mihályi Zsuzsa) [3 fényév magas asztráltest]

Megfigyelő. Ember és módszer. Megfigyelő. Nevezzük így a főhősünket, mert időnként ő is így nevezi magát.

Megfigyelő a történet során gyerekből fiatal felnőtté, majd öregemberré válik. Mondhatnátok, hogy ebben nincs semmi különös, de közben extensa tulajdonos is lesz. Na ugye!

Megfigyelő egy posztapokaliptikus világban él, egy elszigetelt állattenyésztő kolóniában, amelyik csak alkalmanként kerül kapcsolatba más kolóniákkal a Vásáron. Életük normális mederben zajlik, család, szerelem miegymás, de időnként furcsa természeti jelenségek és szörnytámadások színesítik a mindennapokat. 

És vannak még Azok. Azok (Istenek? Egy fejlettebb civilizáció? A háború győztesei?) adják mindazt, amit a kolónia nem tud előállítani, vagy csere útján megszerezni. És mit kérnek érte? Semmit. Se egy lelket, se egy szűzlányt, semmit. De akkor miért tartják őket gonosznak? Pont azért mert nem kérnek semmit, és így nem igazodnak az emberi elvárásokhoz,? Vagy azért, mert teljesítik a titkos vágyakat, és ebben a társdalomban a lemondás erény?

Valami baljós hangulat lengi be ezt az egész XIX. századi világot, amiben egy kutató szellem kibontakozásának lehetünk tanúi. Az empirizmus azonban már csak egy régi életforma emléke. 

Megfigyelő egyre jobban fél a megfigyelése tárgyától, a világ ürességétől, az érzelmek változékonyságától, a dolgok kimondhatatlanságától és megnevezhetetlenségétől, a döntések felelősségétől. 

Eddig a regény első, és jobbik fele.

Ekkor a Megfigyelő megissza a mentorától kapott kék fényt, ettől belekerül az extensa (kiterjedés?) és egy újfajta, kozmikus érzékelésre tesz szert, ami neki jó, én viszont kezdem elveszteni a fonalat a kvazárok és bazárok között. Valamilyen asztrális testet növeszt, ami kölcsönhatásban van a valódi testével. 

Megfigyelő mindenféle bonyodalmakba keveredik, amik végül oda vezetnek, hogy Ők meg akarják szerezni az extensáját, úgy, hogy maguk közé fogadják a Megfigyelőt. Ő ezt nem akarja, de nem nagyon van választása.

Ők lassan elemésztenek mindent, kivéve Zöldvidéket, ami mintha valami játszóterük lenne.

Nekem ez túlságosan enigmatikus, mert azt nem állítanám, hogy nem volt koncepciója. Úgy látszik, nem való nekem a science fiction.

Piazza Bucharest

(fotó: Dalum Astrid)

Jens Christian Grøndahl Piazza Bucharest [4 emigráns a piazzán]

Szabadság és idegenség – e két fogalom körül forog ez a némileg köldöknézős regény. 

Két főhőse elsőre egymás antipódusának tűnik: a szabad Amerikából érkező Scott és a kommunista Romániából menekülő Elena; a szemlélődő Scott és a cselekvő Elena. A végére nekem úgy tűnt, nincs is akkora különbség közöttük. 

Scott a vietnámi háború miatt marad Dániában, és megszereti, vagy inkább megszokja a helyet. Idegen marad, de próbál beilleszkedni. Neki azt jelenti a szabadság, hogy nem kell feltétlenül részt vennie az eseményekben. Hogy megúszhatja a történelmet. Csak akkor kell tennie valamit, ha akar, egyébként meg ellehet a világ megfigyelésével a kis belső emigrációjában. Tulajdonképpen még az életében sem muszáj részt vennie, csak hagynia kell megtörténni a dolgokat. Azt hiszem, Scott nem hajszolja, hanem megéli a szabadságot.

A másik oldal Elena. Őt Scott segíti ki a már omladozó diktatúrából. Elena az, aki hajszolja a szabadságot, és el is ér belőle annyit, amit ott és akkor (Bukarestben, a nyolcvanas évek végén) lehet: egyfajta belső függetlenséget, rendszeren kívüliséget, némi ellenzékiséget. Csakhogy Elena nem a rabság elől menekül, hanem a hétköznapiság, a kilátástalanság elől. Ez a rendkívüliség iránti hatalmas vágy legyőzi benne még az anyai ösztönt is, de az új szabadság a múló hónapok során puszta hontalansággá válik, ahonnan már nincs visszaút. 

Amikor olvastam, nem tetszett, inkább idegesített ez a könyv. Utólag kezdett bennem megérni. Lehet, hogy nem véletlenül, mert ebben a regényben minden valahogy utólag történik. 

Mint amikor hirtelen észrevesszük, hogy az életünkből elveszett valamennyi idő, sok meg nem valósult lehetőség, és furcsa módon pont ez a hiány válik valamivé, ami fontos. Egyszerre a meg nem történt valóságosabbnak tűnik, mint ami megtörtént.

Léggyökerek

W.G. Sebald: Kivándoroltak (Európa, 2006. Fordította: Szijj Ferenc) [4 élettérkép, de 5 irány]

Négy, korántsem eredeti, gondolat a könyv kapcsán:

Az ember nagyon szívós élőlény. Bárhová veti is a sorsa azonnal elkezd gyökereket ereszteni az új földbe, van aki mélyebbre, van, aki csak a felszínre. De a gondolatai többnyire abba az irányba mutatnak ahonnan jött, mint az állandóan egyfelől fújó szélnek kitett faágak.

A világ, a társadalom, a többi ember számtalan módon tör az elpusztításunkra. Nekünk az a feladatunk, hogy ezeket kikerüljük, hogy aztán, mintegy a szabadság legfelső fokán, magunk dönthessünk a halálunk idejéről.

Egyre többet tudunk az agy kapcsolási rajzairól, de még mindig nem tudunk szinte semmit. Az emlékezet a legkétesebb tanú. Az emlékezet egy szajha, aki mindig a kedvünket keresi.

Minden, ami egy életből megmarad, legyen az egy emberé, egy városé, egy civilizációé, csak hordalék. 

Rút pusztulás. 

Szép pusztulás.

A sajt és a kukacok

Carlo Ginzburg: A sajt és a kukacok - Egy XVI. századi molnár világképe (Európa, 2011. Fordította: Galamb György János) [5 kukacangyal]

Menocchio 1532-ban született Friuliban, egy kb. 600 lelket számláló kis faluban Monterealéban. Néhány rövid utat és a börtönt leszámítva az egész életét ott töltötte. Molnár volt, hét gyermek apja. Bérlet földön gazdálkodott és időnként tisztségeket töltött be a falujában. Volt plébániai adminisztrátor és bíró, tudott írni-olvasni. Nem volt szegény, de gazdag se. 

52 éves volt, amikor először följelentették eretnekség vádjával. Soha nem titkolta, sőt terjesztette egyházellenes, humanista nézeteit. Vallásfelfogásában voltak hasonlóságok a reformáció, főleg az anababtisták tanaival, de egészen egyedi gondolatai voltak. (Vagy nem ismerjük azt a közösséget, ahonnan származtak.) 

Mária nem lehetett szűz, Jézus csak egy jóravaló ember fia, a papok haszonleső kufárok, a világ és Isten a káoszból született. Ilyeneket beszélt, mégsem volt vele senkinek különösebb baja évtizedeken keresztül. Nem a falusi társadalom perifériáján élt.

Menocchio szeretett beszélni, szerette, ha odafigyelnek rá. Az inkvizíció előtt sem fogta vissza magát. Felszólalt a kizsákmányolás ellen. Kifejtette egy szerény, szegény, gyakorlatias, fölösleges rítusaitól megfosztott egyház ideáját. Védte jogát a független véleményre és az önálló gondolkodásra. Egy dologban hitt feltétel nélkül: az evilági jócselekedetben. 

Menocchio gondolatai részben olvasmányélményeiből származtak, részben az orális hagyományból. Könyvek leginkább véletlenszerűen kerültek hozzá, és elolvasott mindent, amihez hozzáfért. Ezeket Ginzburg filológusi alapossággal számba veszi, sőt megpróbálja megfejteni Menocchio olvasási kódját, azt a szűrőt, amin keresztül lepárolja a számára fontos dolgokat. A másik összetevő a tradíció, egyfajta paraszti radikalizmus, ami racionalizmusból, szkepticizmusból, materializmusból, egalitárius utópizmusból tevődik össze. 

A könyv egyik nagy erénye, hogy remekül bemutatja ezt a gondolkodási folyamatot. És bemutatja Ginzburg gondolkodási folyamatát is. Bepillantást enged a történészi munkába. 

Amit ez a könyv tud, azt ma már sok másik is tudja, de amikor a 70-es közepén megjelent, egészen kivételesnek számított. Addig egy ilyen eset nemhogy könyvtémának nem számított, de még kutatási témának sem volt elég fajsúlyos. A történettudomány hagyományosan a nagyságra koncentrált – a nagy eseményekre, a főszereplőkre, nagy számokra. 

Megjelentek már az új történettudomány kezdetei a francia Annales-körben, de Ginzburg náluk is radikálisabb volt. Szakított a kvalitatív és strukturalista szemlélettel, és legyőzte az Annales idegenkedését az eseménytörténettől. Az uralkodók helyett az alárendeltek, a széles adattömegből merítő makro vizsgálatok helyett egyetlen ember életére és gondolkodására koncentrált. Életrajzot adott egy olyan embernek, aki az alávetettek közé tartozott, és erre addig nemigen volt példa a történettudományban. Ahogy ő kifejezte: a megfigyelés léptékének csökkentése azt eredményezte, hogy könyvvé változott valami, ami egy másik kutatónál legfeljebb lábjegyzet lehetett volna. 

Ginzburg ebben a könyvben egy üldözött, eltörölt, elfeledett paraszti kultúra nyomainak biztosítására törekszik, egy rendhagyó figurán keresztül. Mert az nyilvánvaló, hogy Menocchio rendhagyó volt, viszont a rendhagyó mindig több, mint az átlag, a kivételes magában foglalja az átlagost, és így arról is képet ad. 

Ginzburg kitalált valami új dolgot, de természetesen voltak előzményei: Georges Duby magyarul sajnos nem olvasható, az 1214-es bouvines-i csata egyetlen napját feldolgozó művét, és Le Roy Ladurie Montaillou című munkáját szokás előzményként említeni. (Ami szintén remek!) Amiben Ginzburg az említettek fölé kerekedik az a módszertani alaposság és a kritikai óvatosság. Nemcsak a történettudomány módszereivel dolgozik: beolvasztja a filológiát, a vallástörténetet, az antropológiát, az etnográfiát. 

Ginzburg 1976-os könyve nagyban hozzájárult, hogy az ún. mikrotörténelem mára a történetírás meghatározó ágává fejlődött.

Sztárság, hatalom, Real

Jimmy Burns: Beckham és Spanyolország (Európa, 2005. Fordította: Szabó László Zsolt)
[4 és fél galaktikus]

Vannak csapatok, amik örökre beégnek az ember focimemóriájába. A Platini-féle francia válogatott, a Fradi BL_t megjáró csapata, a Bergkamp-féle Arsenal, a Van Basten-féle Milan.

A Zidane-féle Real és a Beckham-féle ManU – Giggsel, a két Neville-el, Buttal.

Én kedvelem Beckhamet, mint játékost. Az a MU, amiben ő meghatározó ember volt, az egyik legjobb csapat az általam látott futballtörténetben. Éppen ezért sajnáltam, mikor elment a Realhoz. Becks leigazolását ráadásul semmilyen sportszakmai indokkal nem lehet megmagyarázni. A posztján akkor Figo játszott Madridban, aki szintén a legjobbak közé tartozott, viszont kellet egy skalp Florentino Perez galaktikus-gyűjteményébe, aki ráadásul marketingszempontból értékesebb volt még Zidane-nál és Ronaldonál is. (Természetesen most a brazilról van szó és nem C.-ről.)

Beckham már akkor sem csak egy jó focista volt, hanem egy márkanév, egy popsztár, amit a Real maximálisan kihasznált, olyannyira, hogy Perez még a reklámbevételei egy részére is rátette a kezét.

Ez a könyv jóval több, mint egy focistaéletrajz, sőt tulajdonképpen nem is az. Aki Beckham életére kíváncsi az ne ezt olvassa. 

Ez a könyv sokkal inkább szól a 20. századi Spanyolország történelméről és politikájáról a foci szemüvegén át. A labdarúgást behálózó politikai és gazdasági érdekekről, a Francohoz hű és államilag támogatott Realról és persze ezzel párhuzamosan és megkerülhetetlenül a magát a katalán függetlenség harcosaként aposztrofáló Barcelonáról. 

Bemutatja azt a folyamatot, ahogy az európai perifériára szorult Spanyolország, futballklubjainak is köszönhetően, visszakapaszkodott a nagy hajóra, és ahogy a spanyol belügynek számító bajnokság La Liga néven világmárkává vált. (És ugyanez elmondható az angol bajnokságról, és többé-kevésbé a németről és az olaszról is.)

Szól a Real kiválasztottság-tudatáról, politikai felhangjairól arroganciájáról, az őket körülvevő imádat és gyűlölet okairól. 

Egy hibája van a könyvnek: Burns időnként elveti a sulykot és túlrészletezi a történeteit, csapong, messze távolodik a témájától, de ettől eltekintve kitűnő. 

Legtávolabb a haláltól

Fotó: Juha Salminen

Elina Hirvonen: Legtávolabb a haláltól (Magvető, 2012. Fordította: Huotari Olga) [5 hasba rúgás]

Gyerekeket látsz az utca szélén állni. Mereven néznek a semmibe, körülöttük zajlik az élet, de nem fognak semmit belőle. Rongyokba öltözöttek. Arcukon kosz és takonycsík, kezükben ragasztós zacskó.

Egy kamerát látsz, be van kapcsolva. Ha felemeled a tekintetedet, meglátod a szobát is. Ócska berendezés, vetetlen ágy. Az ágyon egy még majdnem gyerek lány. Paróka van a fején, az arcát durván sminkelték ki. Majdnem meztelen, testén mindenhol véraláfutások.

Egy repülő követ látsz. Aztán még sokat. Egy férfit dobálnak, aki ellopott pár paradicsomot a piacon. Napok óta nem evett. 

Egy fehér fiút látsz a fürdőszoba tükrében, a kezében fogkefe. Megmerevedett. A fölszintről lövések zaját hallja. Tudja, hogy milyen az.

Egy bakancsot látsz. Túl közelről, egészen az arcodnál. Tudod, hogy az egy Martens. Szép a varrása. Tudod, hogy vasalva van az orra.

Mikor vagyunk legtávolabb a haláltól? Mikor nem vagyunk rémisztően közel hozzá?

Mikor lép be az életünkbe a halál? Amikor rádöbbenünk, hogy a szeretteink halandók? Vagy amikor rájövünk, hogy mi is azok vagyunk, sőt olykor kéjesen eljátszunk saját halálunk gondolatával? Amikor gyerekünk születik? Amikor már a kapujában állunk? Szerintem tudat alatt ott van folyamatosan.

Bennünk van a halál félése, tagadása és kívánása is. A magváltó halál tudata. A kegyetlen és váratlan ismerete. Az áldozat öröme. A gyász. Az idegenek halála fölött érzett furcsa, személytelen döbbenet. A tömeges halálok elkeserítő, gyomorforgató tudása. 

Ismerjük az úr adta, az úr elvette fatalista ostobaságát, és a tíz körömmel kapaszkodást az életnek már alig nevezhető szenvedésbe. A halál jó ismerősünk, mégis a lehető legtávolabb akarunk lenni tőle.

A halál: a lelki, testi fájdalom, amit egy másik ember okoz.

A halál: a tehetetlenség.

A halál: a kisebb-nagyobb árulások, amik összeadódva az életet alkotják.

Ez a mosolygós, szőke finn nő megint hasba rúgott.