Vízművek

Jean-Luc Outers Vízművek (L'Harmattan, 2011. Fordította: Schultz Ádám)
[4 gömbölyödő pocak]

Egy szerelmi háromszög története. Nem is akármilyené, mert a két férfi Valére és Maxime testvérek. 

Valére kutató. A hüllők szaporodása a szakterülete. Ámulatba ejti a tojás, sőt mindenféle szaporodás, a termékenység misztériuma. A terhes nők. Ebből aztán gyakran származik probléma. 

Maxime kockafejű. A Belga Államadósságkezelő Hivatalban dolgozik. Így aztán rálát az ország valódi pénzügyi helyzetére. Az elszabaduló pénzpiacok okozta közelgő katasztrófára. Precíz munkatárs, magánpénzügyeiben viszont hanyag. Szorongó, analízisbe jár. 

A fiúk nem mindig értik meg egymást – az egyik a természet, a másik a civilizáció. Elsőre nagyon különbözőnek tűnnek, de ahogy egyre több gondolatukat ismerjük meg, kiderül, hogy nagyon is hasonlítanak egymásra. 

Maxime felesége Eva, már gyerekkorától ismeri a fiúkat. Mindenki neki udvarolt, Valére is, csak Maxime nem. Eva őt választotta. Valére viszont egy idő óta csak a terhes nőkre gerjed, így aztán mikor Eva másodszor is teherbe esik, és ez egybe esik egy érzelmi megrázkódtatással, (A fiúk apjának halála, aki politikus volt, de utolsó éveit afáziás betegként élte) Valére menthetetlenül szerelmes lesz. Kialakul a szerelmi háromszög. Pontosabban nem is háromszög ez, inkább kör. A tökéletesség. Tökéletesen kiegészítik egymást. Maxime némileg idegenkedik terhes, megváltozott feleségétől, Valére viszont rajong érte és dédelgeti. Ráadásul Valére tökéletes nagybácsi, akire bármikor rá lehet bízni az első gyereket, és Maxime tisztában van vele, hogy csak addig érdeklődi Eva iránt, amíg terhes. 

A történet másik síkján, a háttérben kirajzolódik a folyton szakadó Belgium szarkasztikusra rajzolt képe. A szellemesség és humor mögött ott van az a kilátástalan küzdelem, amit a kezelhetetlenre növekedett gazdasággal és állammal, meg fajunk romboló és gyilkos ösztöneivel folytatunk. Ott van benne az a keserűség, amit a fölött érzünk, hogy az emberiség által évszázadok alatt a múltja, kultúrája megőrzésére felépített intézményrendszer (múzeumok, könyvtárak) a korrupt és felelőtlen politika miatt veszélybe került. 

Könnyed, levegős, örömteli próza, de azért végig érződik benne, hogy milyen hihetetlenül abszurd világban élünk.

Hallgass könyvet!

Rákaptam mostanában a hangoskönyvekre. (Így azt az egy órát amit naponta gyaloglással töltök, most már olvasásra is használhatom :)

Először olyanokkal próbálkoztam, amiket már ismertem papírról, mert fő a biztonság...

Így hát jött velem az Őfelsége pincére voltam.

Jól figyeljenek arra, amit most mondok!
Ezt én már többször olvastam, láttam filmen is, és most csak bele akartam hallgatni, hogy milyen a Galkó Balázzsal, aztán úgy maradtam. És jött velem munkába, szervizbe, korcsolyapályára…
Mert talán az összes olvasott könyvem közül ez ébreszt rá leginkább, hogy az ember (férfi, én) micsoda pénz- és hatalomvágyó, önző és hiú kis pöcs. Ezzel együtt azonban filozófus is, humanista. És szent. Mert az élet hülye, mocskos és bűnös, de közben, ha egy kicsit is jól jön ki a lépés, olyan gyönyörű, mint egy szirmokkal díszített meztelen kisasszony. Mert néha valósággá válik a lehetetlen.
Na, elég lesz mára? Akkor abba is hagyom.

Aztán Az ötös számú vágóhíd.

Így egymás után hallgatva tűnt föl, hogy mennyire hasonlít a stílusa egy másik apostoléra, egy cseh férfiéra, aki nála csaknem tíz évvel korábban született Brnoban és tíz évvel korábban halt meg, kirepülve egy prágai kórházból.
Merthogy fecseg.
Ez itt kérem kilenc óra szószátyárkodás, de az ember a végén mégis úgy érzi magát, mintha fejen kúrták volna egy bombával.
Hát mit lehet erre mondani? Csak azt, hogy csip-csirip. 

És ez után már eléggé fölbátorodtam, hogy olyat is meghallgassak, amit  korábban nem olvastam. Ez lett Tóth Krisztinától a Vonalkód.

Hallgattam.
Naponta egy-egy novellát munkába menet, munkából jövet, sétálva a télbe vedlő utcákon.
Hallgattam.
Pedig fényképek. Nagyon részletgazdag, nagyon élesre exponált, nagyon szomorú felvételek.
Most hallgatok. Csendben. Vagyok.

Most Boris Viant hallgatok. A Tajtékos napokat. Zene füleimnek :) 

Kerceréce

avagy Vándorsólyom kisasszony újratöltve avagy nézzétek, mit találtam. Ebből is lehetne regényt írni.

Képek innen: Leletek - A magyar fotográfia történetéből (Képzőművészeti Kiadó, 1983)

Hercule Poirot naplóiból IV.

Részlet M. Hercule Poirot naplójából [Zárójelben a közreadó megjegyzései.]

[Mivel a Négyes utáni nyomozás hosszú időre lekötötte M. Poirot-t, a most következő részletben hosszú szakaszokat hagyunk ki a naplóból, amik napi eseményekről és kisebb, számunkra most lényegtelen ügyekben lefolytatott nyomozásokról tudósítanak.]

1926. július 4. London

Micsoda meglepetéssel kezdődött ez a nap! Egyszer csak betoppant Hastings. Vagy másfél éve nem láttam, már rettenetesen hiányzott. Ezt be kell vallanom. De ahogy Cicero mondta: „A barátsággal sosem szabad betelni úgy, mint egyéb dolgokkal: minél régebbi, annál édesebb, miként a borból is az, amelyik kiállta az idő múlását.”

De micsoda pech! Ő éppen megérkezett Argentínából, én éppen indultam Rióba. Méghozzá, akkor úgy gondoltam, örökre. Bár a hajózás megrémített nagyon vártam ezt az utat, a rám váró nyomozást, és igen, nem tagadom, a rengeteg pénzt.

Nem mondhatok mást, szerencsére közbejött valami. Egy sáros, félholt férfi esett be hozzám, aki menten elájult. Értesítettem Japp felügyelőt, a férfit Mrs. Pearson gondjaira bíztam, és útnak indultam, nehogy lekéssem a hajót. Csak útközben döbbentem rá, hogy az egész brazil ügy, csak elterelés, csak el akartak távolítani Londonból. Már megint a titokzatos Négyes! Sajnos a férfi kilehelte a lelkét mire visszaértünk. De öröm az ürömben, hogy Hastingst sikerült rávennem, hogy maradjon.

Japp szolgált néhány érdekes információval a halottról. Ezen a nyomon elindulhatunk.

1926. július 14. London

Ma találkoztunk Mr. Inglessel, aki megerősítette Li Chang Yen létezését. Ennél az embernél senki nem tud többet Kínáról Angliában. Hinnem kell neki. Sajnos a nyom kihűlt, és egy ember meghalt, de legalább egy másik életét megmentettem. Egy napra legyen elég ennyi. Azt hiszem, ez lassú nyomozás lesz, sokat kell majd tétlenül várakoznunk és figyelnünk a Négyes jeleit.

1926. szeptember 29. Párizs

Három napja Párizsban vagyunk a fiatal fizikus [Mr. Halliday] nyomát követve. Tegnap megpróbáltak megvesztegetni. Egy Hercule Poirot-t! Könnyelmű voltam és csapdába estünk, de sikerült magamat kivágni. A kuráre mindig bejön! Bevallom, csak találgatok, nem sikerül logikus láncot létrehoznom az eseményekből, de azt hiszem, sőt biztos vagyok benne, hogy megvan a Négyes egyik tagja. Hastings persze beleszeretett, kénytelen voltam emlékeztetni Dulcyra.

1926. október 20. Market Handford.

Hiába is tagadnám, Hastingsnek igaza van. Ebben a játszmában még nem nagyon szereztünk pontot. Hiába tudom, hogy ki az Egyes, a Kettes, és a Hármas, ha érinthetetlenek. De a rendőrségek és a titkosszolgálatok minden lépésüket figyelik, hála az angol és a francia kormánynak. Na meg nekem. A Négyes viszont minden egyes alkalommal, amikor már közel járunk hozzá, kicsúszik a kezünk közül. Na de van egy tervem, és rengeteg embert megbíztam, hogy szimatoljon körül a Sohoban.

1926. december 15. London

Örömmel olvastam az újságban, hogy megkerült Mrs. Christie, aki már három nyomozásom történetét megírta, és hosszú távú közös munkát tervezünk. Természetesen én tudtam, hol van, de szavamat vette, hogy nem árulom el senkinek.

[Mrs Christie december 3-án tűnt el, majd tizenegy nap után akadtak a nyomára egy bejelentés nyomán Harrowgate-ben.]

1927. január 15. London

Ó szegény Hastings, milyen lelki fájdalmakat kellett kiállnia, de Poirot papa most felkészült! Igaz a Négyes megint meglépett. Merde! Kezd elegem lenni ebből az ügyből. Azt hiszem, aktivizálnom kell „Achille”-t…

[M. Poirot „ikertestvére”.]

1927. március. 21. London

Nos, érdekes élmény volt végignézni a temetésemet. Kockázatos volt, de nem maradhattam távol, tudnom kellett, hogy ki jön el. Hiúság, Hercule Poirot a neved!

1927. május 15. tanya az Ardennekben

Miért nem megy már haza az a szamár Hastings?! Még a végén hősiességből és becsületességből megöleti magát! El kell távolítanom Londonból, ide fogom hozatni.

1927. június 25. Bolzano

Vége. A Négyes minden tagja halott. Legalábbis azt hiszem. Az újságok napok óta csak erről írnak. Megkeresett ma egy bizonyos Ian Flemming nevű igen fiatal ember, hogy megírná ezt a történetet, de megváltoztatná benne a karakteremet, valami titkos ügynökre. Eh, badarság, Hercule Poirot nem holmi izompacsirta szupekém. És még hogy nem vagyok elég jóképű! Maradok Mrs. Christie-nél, de remélem nem vettem el Mr. Flemming kedvét az írástól. Alapvetően kedves embernek tűnik.

1927. augusztus 10. London

Emlékeztető: Meg kell majd kérnem magyar barátaimat, hogy ha majd megjelennek náluk a nyomozásaimat feldolgozó könyvek, és efelől szemernyi kétségem sincsen, figyeljenek oda, hogy kinek adják őket fordításra és kiadásra. Nem szeretem a trehányságot.

Agatha Christie: A titokzatos Négyes (Hungalibri, 1993. Fordította: Ceglédi Anita)
[Igaz hogy Négyes de ez csak 3-as]

Hem és Fitz

James Aldridge: Még egy utolsó pillantás (Magvető, 1980. Fordította: Nemes László)
[4 levadászott fajdkakas]

Párizs, 1929. Egy ifjú titán (Kit = James Aldridge) megérkezik a fény városába. Az ausztrál vadonból jött, de nem vadember. Szerencséje vagy balsorsa (igazából egy újságíró barátja) Hemingwayhez irányítja, aki éppen egy kirándulásra indul, F. Scott Fitzgerald társaságában, hogy eldöntsék, ki a jobb író, Balzac vagy Hugo. Ha őszinték akarnak lenni magukhoz, akkor azért, hogy eldöntsék, ki a faszább gyerek. Scott ráveszi a fiatalembert, aki egyiküket sem ismeri, hogy tartson velük, legyen aki vezet, ha mindketten berúgnak. 

Persze egyáltalán nem erre kell nekik a fiú. Az első sikereiket élő írók épp próbálják feldolgozni, azt, hogy nem ifjú titánok többé, és Scott a saját egykori ártatlanságát véli felfedezni a tizenkilenc éves srácban (és Bo-ban, az angol lányban, aki később csatlakozik hozzájuk.) 

Hem és Fitz egyfolytában baszogatják egymást. Kötekedő, személyeskedő vitákat folytatnak, próbálják morális alapon elkapni a másikat. Vadásznak egymásra, egyszer szó szerint. Mindketten adják a szerepüket, Fitz az érzékeny, sérülékeny, romantikára hajló piást, Hem a kemény férfit, aki szerint minden csak felszín. És Jamest használják erkölcsi játszmáik mérőműszerének. 

Nem rossz, nem rossz, csak az a baj, hogy az első negyven oldalon ellövi a poént, hogy mi is a gond, hogy viszályban állnak a felvett szerepek és a vélt önazonosság (már ha többek vagyunk, mint a magunkra vett szerepek). 

(Fitzgerald): "…pontosan olyan tiszta fejű és olyan szilárd jellemű, olyan megbízható és olyan hajthatatlan valakire van szükségünk, mint amilyen te vagy (Kit) ebben a remek zakódban, arra az esetre, ha Ernest meg én egyszerre isszuk le magunkat. Mert nem akarom, hogy Ernest megöljön, és Ernest sem akarja, hogy én megöljem őt. És képzeld, mi lenne akkor, ha valamelyikünk elütne egy figyelmetlen, gondtalan, részeg franciát? – Megborzongott, úgy folytatta: - Még rágondolni is iszonyú. Azt mondanák, hogy részegek voltunk, és rámenne az utolsó ingünk is.

 …Hemingway meg én olyasvalakikké kezdünk átalakulni, akik valójában nem mi vagyunk. És ez nagyon komisz dolog, Kit, mert ezt a folyamatot, minden jel szerint, egyikünk sem képes megállítani.

…Ha az ember kezd sikert aratni, ha valóban ér valamit, mint Ernest meg én, akkor nagyon szerényen veheti csak igénybe a saját egyéniségét. Gyakorlatilag hozzá kell fognia, hogy létrehozza önvédelmi másodpéldányait, amelyeket abból rak össze, ami sebtiben a keze ügyébe kerül: alkoholból, hencegésből, fogvicsorításból, útszéliségből, elveszettségből nőügyekből, hazugságból, bármiből, csupán azért, hogy elrejthesse azt az egyetlen egyet, ami csak neki adatott meg, senki másnak.

… Csak egy a baj, hogy amivel védeni akarjuk magunkat, kikezdi azt, ami a legjobb bennünk. Ernest már valóban olyan, mint egy hivatásos bokszoló, úgy is beszél, én pedig kezdek megrögzött iszákosnak látszani. Nézz csak a szemembe!" (26-31. old) 

És innen már „csak” egy ügyesen megírt jó sztori Hemigwayről és Fitzgeraldról.

Erdős Virág gyorsolvasó

Lenni jó (Magvető, 2000) (4,5) 

Az Erdős Virág az egy nő. Kedves, okos, figyelmes. Megsimogat, és elmagyarázza neked a dolgokat. Mélyen a szemedbe néz, amikor olvasod. Gyengéden két keze közé fogja a fejedet – meleg a tenyere –, és hipp-hopp elroppantja a nyakcsigolyádat.

Másmilyen mesék (Magvető, 2003) (4,5)

Az Erdős Virág az a „Kedves Versmondó lány!” a Zsebtévéből. 

Előperdül, pukedlizik. Ha megkéred, mesél a gyerekeidnek, sőt még ő ajánlkozik. Csak azt szeretné kérni, hogy legyél a háta mögött, és onnan figyeld csendesen, nehogy véletlenül felfalja őket. 

Aztán csak mondja, csak úgy áradnak belőle a szavak. De ha a háta mögött összekacsintasz a gyerekeiddel, vagy grimaszolsz, pisszegsz, de akár csak a szemedet forgatod, akkor előkapja a mesekönyvéből, és hipp-hopp beléd vágja a kisfokosát.

Eurüdiké (Magvető, 2007) (4)

Az Erdős Virág az egy ufó. De ha mégsem az, akkor egy barbatrükk. 

Csak hüppög egy kicsit így: hüpp-hüpp-hüpp, és az lesz, ami lenni akar. 

Frajdzsigmond, meg se született gyerek, szomorú kiskirálylány, (hopp, te) Zsiga!, kutyaúristen, áldozati bárány, no jé bárka!, fáradt őrangyal, párom ladikja. 

Vigyázz, nehogy azt mondja egyszer: hüpp-hüpp-hüpp én vagyok te!

Paulo & Petrus

Paulo Coelho: A zarándoklat (Athenaeum, 2007. Forította: Palkó Katalin)
[2 tűzoszlop a pusztaságban]

Az volt ebben a legnehezebb, hogy előítélet nélkül olvassam. Mert egyrészt olvastam én Coelhot régebben, másrészt a miszticizmus elég messze áll tőlem. De hát megígértem egy barátomnak, hogy elolvasom, és nem vagyok én politikus, hogy a vakvilágba ígérgessek. 

Nagyjából tudtam, mire számítsak (Redfield, Millman, Morgan & Young – és ez nem egy ügyvédi iroda, hanem hasonló beavatás-regények szerzői), úgyhogy nagy meglepetés nem ért. 

Amikor az elbeszélő Paulo előadta, hogy ő egy mágustanonc, és a beavatásának mittudoménhanyadik szintjén jár, akkor már tudtam, hogy nem a Szent Jakab úton vagyunk, hanem meseföldjén, és felkészültem mindenféle óriásokra meg tündérekre. (Ezek nem jöttek, csak egy ördögi kutya és egy jelentőségteljesen néző bárány. Ja meg Astrain.) 

Szerintem ez a könyv csak annak való, aki már átélt hasonló spirituális élményt, aki hiszi, hogy az élet egy csoda és Isten mindenben ott van. Én nem hiszem. Maradtam szkeptikus. 

Na mindegy. Elindultak, mentek, közben mindenféle torna- és spirituális gyakorlatokat végeztek, amik meglehetősen nevetségesek voltak, kivéve a lassújárást. Könnyen olvasható volt, nem lett unalmas, annak ellenére, hogy egyhangú volt és kiszámítható. A gyalogláshoz mindenesetre kedvet csinált, akárcsak Tolvaly Ferenc könyve. Mondjuk én eleve szeretek gyalogolni. 

Nézzük a szellemi részt! Nekem a kísérő, Petrus vallásfelfogása kimondottan ellenszenves volt. Túlságosan rugalmasan hajlítgatta az Istent a saját pillanatnyi szükségleteihez, tanítása igazolásához. Egyébként sem az kimondott tanító típus. Inkább emlékeztetett egy jó zsaru – rossz zsaru párosra vagy egy kiképzőőrmesterre. 

Ami a tanítása velejét illeti – higgy abban, amit csinálsz –, azt bármelyik edző elmondhatta volna Paulonak. Ez a Paulo meg végig arról beszél, hogy az Átlagember – nagy Á-val – is elérheti a Rendkívülit, a Beavatást, csakhogy az egész figura ezzel ellentétben áll. Paulo tagja egy kiválasztottakból álló társaságnak (Tradíció), egy mágus, aki hatalma jelképéért zarándokol. A zarándoklatot nem egyedül teszi meg, mint annak a rendje, hanem egy csak neki kirendelt vezetővel. Egy VIP zarándok. Az meg már milyen! 

Nem ébresztette föl a bennem szunnyadó Istent, de készséggel elhiszem, hogy van, akiben igen.

Olvasók - vintage

Nina Leen: Jo Ann Kemmelring fürdőkádban olvas, 1954
via Mehreen Kasana

Alfred Eisensteadt: Egy farmer lánya olvas az ágyában
via art.com

Alfred Eisensteadt: William Somerset Maugham, 1944
via AllPoster.com

Alfred Eisensteadt: Dorothy McGuire forgatókönyvet olvas
via art.com

Alfred Eisensteadt: J. Robert Oppenheimer a fiának olvas
via art.com

Martha Holmes: Buff Cobb színésznő képregényt olvas, 1946
via art.com

Yale Joel: Óvónő magyaráz a csoportjának, 1956
via art.com

Philip Ross felfedezi az ABC-t, 1960
via Book Patrol

Az Utolsó Ítélet mestere

Leo Perutz: Az Utolsó Ítélet mestere (Jelenkor, 2011. Fordította: Tatár Sándor)
[4 látomásos magánapokalipszis]

Ez egy bűnös kíváncsiságból elkövetett olvasás volt. Mert hát, kezet föl, ki hallott már Leo Perutzról? Hát ez az. Ráadásul a kiadó is megtett mindent, nehogy eladja ezt a könyvet. Nekem ugyan bejön ez nagyon minimál borító, de figyelemfelkeltőnek nem nevezném, és a fülszöveg is csak néhány életrajzi adatra korlátozódik, és semmit nem ír az izgalmas cselekményről.

Na de épp az egyik életrajzi adat miatt tettem a polcomra: született 1882 Prága. Hoppá, mondom, ez Kafka. Egy évet tévedtem ugyan, mert Kafka 1883-as, de egyébként ugyanaz a kör. Nem igazán vallásos, németül beszélő, prágai, kereskedő zsidó család. Perutz Kafka cimbijével Max Broddal járt iskolába, amíg ki nem rúgták rossz magaviselete miatt. Krumlovban és – a család költözése után – Bécsben folytatta az iskoláit, de ott sem fejezte be. Ez egyébként úgy tűnik, a dilije volt: semmit sem befejezni. Diplomát nem szerzett, ennek ellenére sikeres biztosításmatematikus volt, széles körben használt táblázatokat tervezett, szakfolyóiratokban publikált. 

Első regénye 1915-ben jelent meg, és rögtön a sikeres és keresett szerzők közé repítette. Már a következő évben új könyvvel jelentkezett és forgatókönyveket is írt. Legsikeresebb regénye az 1923-as Az Utolsó Ítélet mestere, amiről Adorno, Walter Benjamin és Borges is elismerően nyilatkozott.

Felesége halála után okkultista körökbe keveredett, az anschluss után emigrált, és bár szívesebben maradt volna Európában, vagy ment volna Amerikába, végül Palesztinában kötött ki, ahonnan csak 1952-ben tért haza Ausztriába. Ott is halt meg, 1957-ben.

Az Utolsó Ítélet mestere úgy kezdődik, hogy egy baráti társaság érkezik a neves színészhez, Bischoffhoz, aki éppen tönkre ment, de a többiek ezt igyekszenek eltitkolni előle. A társaság tagjai: báró Yosch kapitány, Solgrub mérnök, Gorski doktor, Dina, a színész felesége és annak öccse Felix. Zajlik a művelt társalgás, közös zenélés, de a felszín alatt érezhető a feszültség. Bischoff elmesél egy bizarr története egy öngyilkos festőről, akinek bátyja – hogy kiderítse az öngyilkosság körülményeit – felveszi a személyiségét, és pár nappal később ő is öngyilkosságot követ el. Aztán a többiek ráveszik Bischoffot, hogy adjon elő egy részt az éppen próbált darabból. A színész, hogy felkészüljön, kimegy a kerti a lakba, és nemsokára lövések dördülnek. Öngyilkosság. Felix  megvádolja Yosch kapitányt, hogy valami köze van az ügyhöz, mert régebben viszonya volt Dinával. Yoschnak furcsa misztikus látomásai vannak, mintha valóban ott lett volna az öngyilkosságnál. Ő maga is elhiszi, hogy bűnös, legalábbis meggyőzi magát erről, és vállalja a következményeket, ami csak egy megoldást jelenthet egy tisztnek. Csakhogy Solgrub mérnök közbelép. Az urak nyomozni kezdenek, újabb öngyilkosság történik, és a helyzet egyre bonyolódik. A nyomok Giovani Simone Chigi festményéhez Az Utolsó Ítélethez illetve egy régi atlaszhoz vezetnek, amiben egy bizonyos Pompeo di Bene feljegyzéseit találják a térképek hátoldalán. Na de elég ennyi…

Perutz regénye a tízes-húszas évek divatos irányvonalát követi egyszerre művészregény, krimi, lélektani és misztikus regény. A regényvégi „elmagyarázom, hogy mit kellene értened” rész egy kicsit zavaró volt, fölösleges. Ennek ellenére jó könyv. Izgalmas, de a vampire generation-nek talán már kicsit avítt. Bár a végére Perutz még bedob egy posztmodern viccet és elhitelteleníti addigi elbeszélőjét Yosch bárót. 

Csak azért, hogy legyen min töprengeni.

Hercule Poirot naplóiból III.

1925. szept. 17. King’s Abbot 

Már hónapok óta nem írtam naplót, tulajdonképpen azóta, hogy ideköltöztem, és elkezdtem úritököt termeszteni. Akkor jó ötletnek tűnt, úgy éreztem elfáradtam, elegem volt a nagyvárosból, a bűnügyekből, de az utóbbi napokban elkezdett mindez hiányozni. És Hastings is. Ki tudja, mit művel Argentínában! Itt nagyon visszavonult életet élek, az egyetlen kapcsolatom a külvilággal a sajtó – már hónapok óta csak a bányászsztrájkról írnak –, és a házvezetőnőm. Tőle tudok arról is, hogy a falu egyik gazdag özvegye tegnap éjjel meghalt. Öngyilkosságról pletykálnak. Mrs. Ferrars Roger Ackroyd barátja volt, Roger A. pedig az egyetlen ember King’s Abbotban, aki tudja, hogy ki vagyok. 

Fölzaklatott ez az ügy, kíváncsi vagyok, mi lesz belőle.

1925. szept. 27. King’s Abbot 

Gyilkosság lett belőle! Megölték Roger Ackroydot. Szegény ember! Tegnap éjjel történt. Ma reggel felkeresett Flora Ackroyd, dr. Sheppard társaságában, és megkért, hogy nyomozzak az ügyben. Úgy látszik Roger kifecsegte a titkunkat. Kicsit kérettem magam, de csak a forma kedvéért. Unatkoztam, az az igazság. 

A nyomozást egy bizonyos Raglan felügyelő vezeti. Buta. Egyelőre mindenki a Roger A. nevelt fiát gyanúsítja, de ez nevetséges. Nem veszik figyelembe a telefonhívást. 

És kételkednek bennem, látom én, de majd megmutatom nekik, hogy kicsoda Hercule Poirot! A doktort, aki egyébként a szomszédom, segédemmé fogadom ebben az ügyben. Kicsit emlékeztet Hastingsre, bár kétségtelenül racionálisabb elme. Azért az furcsa, hogy Hastings-pótlékra van szükségem… 

Megkértem a doktort, hogy utazzon el Marbyba, és nézzen utána annak a szobalánynak Gyanús, de nem a 40 font miatt. 

Jól felforgatta King’s Abbot életét ez a gyilkosság, ha nem lenne a Balfour-formula, másról nem is beszélnének.

1925. szept. 28. 

Míg a jó doktor Marbyban időzött, meglátogattam a nővérét. Idegesítő pletykafészek, de mint ilyen nélkülözhetetlen hírforrás.

1925. okt. 1. King’s Abbot 

Lezajlott a halottkémi eljárás. Mindenki titkolózik, pedig minden apróság fontos lehet. Bevallom feldühítettek. Lehet, hogy tényleg öreg vagyok már ehhez. Eh! 

Tegnap fogorvos Cranchesterben. 

Ma pedig Liverpoolba utaztunk, Charles Kent miatt (a titokzatos idegen, akit a doktor látott a gyilkosság estéjén). Az ő felbukkanásával minden bábu a helyére került. Szegény Raglan eldobhatja az elméletét. Pedig én próbáltam segíteni neki.

1925. okt. 4. King’s Abbot 

Nos, én megadtam az esélyt, és ő élt vele. Minden bevégeztetett. Bravúros nyomozás volt, de biztos, hogy innen el kell költöznöm. Annyi baj legyen, már úgyis untam a tököket!

Agatha Christie: Az Ackroyd-gyilkosság (Európa, 2000. Fordította: Szilágyi Tibor)

[5 gramm kokain receptre]