Május könyvtárosa

A múltkori ifjak után most egy öööö régebbi, mondhatnám klasszikus vonalvezetésű modell.

Május olvasója: Hugh Laurie

de lehetne Serena Williams is, vagy YoYo Ma, vagy bárki aki a nevét adta az amerikai könyvtárosok (ALA) kampányához.

Könyvtáros cuccok

Via Zazzle.

Vágy nélkül. Boldogtalan?

Robert Menasse: Don Juan de la Mancha avagy A vágy iskolája (Kalligram, 2010) fordította: Szijj Ferenc

Persze, hogy a szexről szól, az ég szerelmére, még a Piroska és a farkas is a szexről szól! De azért nem csak arról. Egy ötvenes férfi minden büszkesége és balítélete benne van ebben a regényben.
Nathan igazi határeset-ember, nincs egyik oldalon sem, egy lázadó, aki egyben szeretne normális kis része lenni a rendszernek, de amikor meg azzá válik akkor elégedetlen. Egy Don Juan, aki hódításaival próbálja féken tartani a benne tomboló kételyt és zavarodottságot, és egy Don Quijote, aki szélmalomharcol a körülötte sarkosodó világgal.
Számvetés ez, az ötvenes férfi visszatekintése az élete történetére, illetve arra, amit ő annak tart. Mert a két történet nem feltétlenül fedi egymást. Nathan gyakran épít be kitalált elemeket az élettörténetébe, így aztán sosem tudjuk biztosan, hogy mi az, ami valóban megtörtént vele, állandó bizonytalanságban tartja analitikusát, Menasse pedig az olvasót.
Nathan vágyakozásának majd vágytalanságának története természetesen visszanyúlik a gyerekkorra. Anyjára, akivel tulajdonképpen boldogan élt, bár visszatekintve a romantikus eszmények giccses királynőjének látja, aki mindennel elégedetlen. És a ritkán látott apára, aki az élet élvezetének elérhetetlen példaképe.
Az élet élvezete az, amire Nathan képtelen, neki még az egyetemistaként megélt, hetvenes évekbeli szexuális forradalom sem élvezet, hanem komoly munka és társadalmi állásfoglalás. Elemző alkat, na. Az élete rendezett, de valahogy mégis fenyegetettnek érzi, belülről fenyegetettnek. Elege van a munkájából, az egész teljesítménykényszeres, képmutató társadalomból, a fiatalos öregekből. Egy olyan „Thomas Bernhard”, akit nagyon foglalkoztat a saját szexualitása, de túl kispolgár a felszabadult és felszabadító szexhez. Kisszerű viszonyok, kisszerű körülmények, és persze az örök dilemma, hogy marad-e még (élet)vágy, ha már kielégítettük a vágyainkat. Hogy vágy nélkül halottak vagyunk-e, vagy inkább boldogok, hogy kell-e nekünk ez az egész vágyakozás dolog.

(Idézetek a molyon.)

BOOKSULE - Önnek találtuk ki!

Szeretne művelt, olvasott ember lenni, aki otthonosan mozog a világirodalomban, de nincs ideje olvasni, vagy nincs kedve végigrágni magát hosszú szövegeken?
Akkor önnek a BOOKSULE kell!
Termékfejlesztőink több év kemény munkája árán hozták létre ezt a varázslatos pirulát. Önnek csak annyi a dolga, hogy lefekvés előtt beveszi a kiválasztott kapszulát, és amikor felébred, Ön töviről hegyire ismerni fogja az abban „feloldott” mű cselekményét, és kialakult, karakteres véleménye is lesz róla! Az alkalmazott segédanyagoknak köszönhetően a műről kialakult álláspontja harmonizálni fog az Ön személyiségével!
A BOOKSULE-nak nincs semmilyen mellékhatása! A készítmény teljesen veszélytelen altatót tartalmaz, amely Önt kellemes alvásba ringatja, és míg Ön pihen, a tudás mintegy felszívódik az Ön szervezetében. (A biztos felszívódás érdekében kérjük, hogy hetente maximum három kapszulát vegyen be!)
A BOOKSULE első szériája a világirodalom nagy műveit tartalmazza, de hamarosan piacra kerül kortárs irodalmi sorozatunk, és tudományos gyűjteményünk is.
Kérjen INGYENES termékmintát!

Elkísérjük Önt a Tudás Útján!
Booksule Pharma Zrt.

(X – fizetett hirdetés)

Almák Bulgáriából

Gyurisa Eszter képe

Almák - kortárs bolgár elbeszélők antológiája (Napkút, 2009)

 

Tizennyolc éves voltam már, mikor először láttam tengert, nem voltunk túl jól eleresztve. 1988 volt, az utolsó szocialista nyár, érettségi után voltunk és biztosra vettük, hogy bármit is írtunk a felvételi lapra, elvisznek minket katonának augusztusban. Talán ezért is vágytunk valami nagy dobásra. Ketten indultunk útnak, a határig vonatoztunk, a vasutas felmenőknek is volt valami előnye, belföldi ingyenjegy. A határ után stoppoltunk, kezdetben könnyen ment, kiírtunk egy magyar helynevet a kartonra, és már föl is vettek, aztán ahogy beljebb hatoltunk Romániába, már nem volt minden ilyen egyszerű, de időnk volt, sokkal több, mint pénzünk. Végül is három nap alatt értünk Várnába, ott már szerencsénk volt, találtunk egy olcsó kempinget a város mellett.
És aztán ott volt a tenger. Hatalmas volt, zajos, halszagú és kurva sós. A parton több volt a szemét, mint a napernyő, de ki a faszt érdekelt. Ott voltunk, megcsináltuk. Egy hétig nem mentünk ötszáz méternél messzebbre a parttól, ittuk az olcsó és vacak sört, fürödtünk és feküdtünk a homokban. A nap kegyetlen volt, a víz haragos, a lányok engedékenyek. Nekem azóta Bulgária az alig korlátozott szabadságot, és a guggolós vécéket jelenti. Nem is nagyon kívánkozok vissza, félek a csalódástól, és egy életre elegem lett azokból a budikból.
(Hogy mi köze ennek a könyvhöz? Az égvilágon semmi.
Akik igazán tetszettek a kötetből: Bojan Biolcsev, Palmi Rancsev, Dejan Enev, Petar Csuhov, Krisztin Dimitrova, Alek Popov, Milen Ruszkov, Georgi Goszpodinov)

Gyurisa Eszter blogja

Koszos fehírek

fotó: Katie Vandyck

Bernardine Evaristo: Ófrika Rulez! (K.u.K. Kiadó, 2010) fordította: Boda András

Kezdjük azzal, hogy elképzeltek egy országot, ami nagyon hasonlít a középkori Angliára. Hatalmas erdőségekkel, földesurakkal, káposztaföldeken görnyedő, nehéz sorsú, de jókedvű jobbágyokkal. Eddig nem nehéz. Most képzeljetek el egy virágzó, fejlett civilizációval rendelkező afrikai országot Ambosszát, de elég lesz csak a fővárost Londolot is. Széles sugárutakkal, kenyérfákkal, hatalmas épületekkel, sárkunyhókkal. A metrót már nem használják, mert sok helyen megrongálódott, van internet, a feketék ágyékkötőben járkálnak, kagylópénzzel fizetnek. A gazdagoknak több feleségük is lehet, és fehér, pontosabbal fehír, rabszolgákat tartanak. És képzeljetek el még egy ehhez eléggé hasonló Amerikát, 21. századi nagyvárosokkal és rabszolgaültetvényekkel. Na. Bernardine Evaristo is megpróbálta elképzelni, de sajnos nem nagyon sikerült neki. Kár, mert ezek lehetnének a regény legjobb részei. Evaristo nem csak a színeket, szerepeket és a kontinenseket cserélte fel, hanem némiképp megbolygatta a történelmi idősíkokat is. Ez izgalmas játék lehetet volna, ha a rendesen kidolgozta volna a környezetet, de inkább csak odavetett utalásokból építette fel. Ez viszont csak egy erős közepes regényhez elég, mert e a történet csak egy „sima” rabszolga saga, és ha nem figyelmeztetne minket rendszeresen, hogy itt kérem a négerek az urak és a fehírek a rabszolgák, az ember hajlamos lenne erről megfeledkezni olvasás közben.
A történelemben nincsen ha, de azért el lehet játszani a gondolattal, hogy mi lett volna ha nem születik meg Napóleon, ha Hitler sikeres festő lesz, vagy Sztálin befejezi a papi szemináriumot. Vagy hogy milyen lett volna egy fasizálódó Amerika a negyvenes években, amit Philip Roth írt meg egy regényben.
Evaristo gondolatkísérlete érdesen indul, de a végére ellaposodik, és kiszámíthatóvá válik, de azt meg kell neki adni, hogy a bőrszínek felcserélésével remekül rávilágít a kulturális sztereotípiákból építkező egysíkú gondolkodás gyengeségeire.
Szerintem érdekesebb lett volna megírni egy olyan Amerika történetét, ahol soha nem volt rabszolgaság, vagy ahol még most is van…
(Ja, és ez, hogy Ambosszai Egybesült Sirályság, ez megbocsájthatatlan.)

Április könyvtárosai

Az utánpótlás:

Április olvasója

Azonosít(hat)atlan krimiolvasó.

Olyan könnyű lenne lefeküdni és meghalni

Helen Dunmore: Ostrom (Európa, 2010) fordította Czine Erzsébet.

Regény ez, de ilyen lehetne egy színdarab a leningrádi blokádról. Nagyjából öt főszereplőre és egy kis lakásra redukált történetvezetés és jellemábrázolás, ami mögött tökéletesen kirajzolódik a 20. század orosz történelmének emberi életekbe nyomott mása. És kihallatszik a több hónapig tartó félelem, fagyoskodás, éhség nyöszörgése, és az egymással farkasszemet néző százezres hadseregek csörömpölése. Szóval lehetne egy színpadi verziót csinálni belőle, de kár lenne Dunmore néhol egészen 19. századi stílusban megírt leírásaiért (Tolsztoj) és gyönyörű lélekbúvárkodásaiért (Woolf), amiket brutális történeti és nyelvi részletek szakítanak meg.
A több síkon zajló történetben Mihail Levin a belső disszidens író és Maria Petrovna az egykor híres, de nemkívánatos személlyé vált színésznő többször megidézi az 1917 előtti „békeidőket”, kettejük különös szerelmét, Levin halott feleségét. A fiatalabbaknak, Levin két gyerekének, a családot ellátó huszonéves Annának, a kis Koljának, és a hozzájuk keveredő orvostanhallgatónak, már csak a csengőfrászos húszas évekről vannak személyes tapasztalataik, amikor egyetlen rossz helyen elejtett szónak is végzetes következményei lehettek. Ezzel párhuzamosan, a történet jelenidejében, vihar előtti csendben, valami dermedt bénultságban élnek az emberek, ami csak akkor múlik el, amikor a németek már megközelítik Leningrádot. Ekkor mindenki pánikszerű felhalmozásba kezd. A blokád, és a folyamatos ágyúzások zárják össze az öt embert Levinék lakásában. A kényszerű összezártságban, az egymásra utaltságban csak Kolja, helye állandó, a többiek egyre szűkülő körökben kerülgetik egymást, folyamatosan változnak viszonyaik. A bármelyik nap az utolsó lehet hangulatában az érzelmek erőteljesebbek lesznek, az addigi értékek másodlagossá válnak a túléléssel szemben. A szereplők hangulata pillanatonként változik, az éppen megszerzett kevés élelem, vagy tüzelő dönthet feladás és kitartás között. Életükben minden bizonytalanná válik, nincs jó döntés, csak szerencsés döntés, és minden egyes döntés és cselekedet önmagán messze túlmutató, aránytalanul súlyos következménnyel jár. Az emberek olyan dolgokat tesznek meg, amiket soha nem gondoltak volna magukról, és örökre megváltoznak. Egyszerűbb és kényelmesebb meghalni, mint túlélni, de van akinek nincs választása.
A 1941. szeptemberétől 1943 januárjáig tartó blokád alatt több, mint egymillió ember halt meg Leningrádban és környező falvakban.
Nem lehet vitatkozni a Anthony Beevor állításával: lenyűgöző, rémületes és gyönyörű. Az egyik legjobb könyv, amit a második világháborúról olvastam, pedig volt egy pár.

Földközelben sűrű, csípős, sárga füst gomolyog, elnyeli az úton gyalogszerrel igyekvőket. Égnek a kunyhók szerte a környéken, vagy a bombázás következményeként, vagy mert menekülő gazdáik felgyújtották őket. Valahogyan, valahonnét mintha úgy emlékeznének, hogy így kell. Vonulj vissza, ha muszáj, de semmit se hagyj az ellenségnek, csak hamut. Ne hagyj neki ételt, ne hagyj neki menedéket.

Újabb élelmiszerraktárakat ért bombatalálat, de senki sem tudja pontosan, hol. Most már tudjuk, hogy nem egyszerűen le akarnak győzni bennünket. El akarnak pusztítani. Az égvilágon semmi sincs, ami számítana nekik Leningrádban. Se egy kő, se egy gyerek. Karthágót el kell pusztítani.
De felszabadító a tudat. Többé nem köthetünk alkut velük. Részünkről ennyi. Nincs több választásunk. Csak az ellenállás. Tehát kikelek az ágyból, és két órán a kanapén fekszem. Ez azért nem tűnik olyan szörnyű nagy ellenállásnak, ugyebár? Vajon nem rémítené-e halálra a németeket, ha tudnák, hogy Mihail Iljics Levin még él, és egy verses beszélyt idézget magában?

Anna már nem szívesen halad el a park mellett. A padokon emberek ülnek, hóba burkolózva, hóba ültetett gumókként várják a tavaszt. Ott vannak nap nap után. Senki sem jön, hogy elvigye őket. (…) Semmi sem tűnik meglepőnek többé, még a Karpov-csatorna partján vagy a temetők előtt halomba rakott holttestek sem. Andrej beszélt neki róluk. Falat alkotnak az úttest két oldalán. (…) Anna élettelen csenden keresztül hatol előre. Nincsenek kutyák, nincsenek galambok, nincsenek macskák, nincsenek pufók, rózsás arcú gyerekek…