Geronimo - a legendás apacs vezér önéletrajza. Lejegyezte: S.M. Barrett. (Szenzár, 2002. Fordította: Tóth Andrea)
[4 csendben osonó bendonkohe harcos]
A nevem Goyaalé. Apacs vagyok a bendonkohe törzsből.
1829-ben születtem azon a földön, amit a fehér emberek Arizonának neveznek. Van, aki azt állítja, hogy 1823-ban Middle Fork környékén. Nem számít. Ezek csak nevek és dátumok. Mankók a fehérek emlékezetének. Amikor születtem még nem létezett sem Middle Fork, sem Arizona, és a szememben még most sem létezik. Ez az apacsok földje, ahol az őseink születtek és haltak, és ahol a szent helyeink vannak.
A mexikóiak neveztek el Geronimonak, azok a rühös kutyák, akik megölték az anyámat, a feleségemet, és három gyermekemet. Megneveztek, mert rettegtek tőlem.
Én is sokat megöltem közülük. A mexikóiak már régóta keserítették az apacsok életét, elrabolták asszonyainkat, megölték a harcosainkat. De mi nem maradtunk adósaik. Az apacsok harcosok.
Én is harcos vagyok. Voltam. Annyi portyát vezettem a hitszegő mexikóiak földjére, hogy azt is megbánták, hogy valaha apacsra néztek. Voltak sikerek, és voltak kudarcok is. Sok harcost vesztettünk, de mindig több skalpot szereztünk, mint a mexikóiak.
Aztán jöttek a fehér emberek. Kezdetben csak kevesen, és barátságosak voltak. Aztán jöttek a katonák, és eleinte velük sem volt bajunk. Élelmet osztottak és ruhát. De aztán azt akarták, hogy ne vándoroljunk, hanem maradjunk mindig egy szálláson, és termesszünk növényeket. De az apacsok vándorok. Amióta Uszen megteremtette a népünket, mindig arra mentünk, amerre akartunk.
Később sokszor harcoltunk a fehér emberekkel, és arra hamar rájöttünk, hogy nem tudjuk majd őket legyőzni. Próbáltunk velük egyezségeket kötni, de mindig megszegték azokat. Valamennyire kiismertük őket, de egyre nem számítottunk: bármennyit is adsz neki, a fehér embernek sohasem elég. Neki az egész kell.
Az ő fegyvereiktől is halt meg feleségem és gyermekem, én mégis mindig megtartottam a nekik tett ígéreteimet.
A legtöbb apacs hajlandó lett volna letelepedni Fort Bowienál, mert az legalább a mi földünk volt, de amikor el akartak minket telepíteni onnan, a bendonkohék és a csirikavák még egyszer harcba szálltak.
Legyőztek minket. Miles tábornok megígérte, hogy letelepedhetünk a földünkön, és hadifoglyokként kezelnek majd minket, de nem így történt. Már megint. Rabok lettünk, dolgoztattak minket, elválasztottak a családunktól, és mutogatni való vadállatként bántak velünk.
Mint ma is. Ez talán életem legmegalázóbb napja. Itt lovagolok egy menetben az új elnökük ünnepségén, Quanah Parker és Amerikai Ló mellett. Bár lenne még velünk ötven fiatal harcos! Megmutatnánk, hogy milyen az indián, amikor még nem halott.
[Ez nem egy lexikonszócikk, még csak nem is wikipédia, és bár életrajzi tényeken alapszik, objektivitásra nem törekedtem.]
