Csiki László: Ajakír (Magvető, 2008)
A mi családunkban a politika a nicht vor dem kind kategóriába tartozott. A kivétel az egyik nagyapám volt, aki minden alkalmat megragadott a komcsik és a ruszkik szidására - és alkalomnak ugyanolyan jó volt, ha Brezsnyevet mutatták a tévében, mint ha kikapott a Fradi -, de olyan reflexszerűen csinálta, hogy nem lehetett komolyan venni. (Persze most már értem én. A német név és a kisgazda múlt a háború után nem volt kimondottan ász pár leosztás. Az öccsét elvitték malenkij robotra, és soha nem jött vissza.) Szóval nem voltam teljesen naiv politikailag, de engem is beszippantott a hetvenes-nyolcvanas évek létező szocialista virágkora. Átléptünk a rendszerhibákon, beléptünk a KISZ-be, hogy majd mi, fiatal csegevarák belülről… Na persze! Aztán amikor érettségi előtt, 1988-ban, javasolták, hogy mennyek pártfőiskolára, elküldtem őket a francba, persze nem így, mert a tekintélytiszteletet azért belénk nevelték.
Szürreális világ volt, látszatvilág. Minden köznek szánt kijelentésnek volt egy második értelme is. Az ember akaratlanul megtanult a sorok között olvasni, figyelni a hangsúlyokra, a metakommunikációra.
Egy ilyen látszatvilágba, egy lepusztult, hóborított Kelet-Európai országba érkezik meg Konstantin az illatszer(vagy titkos)ügynök. Hazajön. Ebben az országban élt huszonöt évig, de megszökött. De akkor miért jön vissza? Valóban titkos ügynök, akit a Deuxiéme Bureau küldött, vagy csak honvágya van, vagy önigazolást keres? Talán mindegyik.
Nyugtalanító, egyszerre otthonos és idegen világba csöppen, ahol mindenki vár tőle valamit, csak mert odaátról jött. Unatkozó ügynökök gyakorolnak rajta, és közben feltárulnak a Vezér és a Rendszer köré szőtt mítoszok. A félelemből, megtévesztésből és öncsalásból eredő belső rend, ami független a valóságtól.
Konstantin, miközben belekeveredik a Vezér megbuktatására szőtt összeesküvésbe, egy természettudós érdeklődésével vizsgálja az otthon maradt rokonait, barátait. Az alkalmazkodásuk, együttműködésük okait kutatja, hogy miért nem akarják megváltani a világot, miért elégszenek meg azzal, hogy kiszorítsanak maguknak egy meleg és kényelmes helyet a szarban. De nem biztos magában sem. Lehet, hogy benne van a hiba? Lehet, hogy inkább alkalmazkodnia kellett volna, mint vállalni az idegenséget, az akol melege helyett?
Nincs válasz, csak önkínzás van, és megrendezett forradalom, hatalomátmentés, egymásnak ellentmondó hírek.
Néhol olyan szép, hogy már fáj, máshol leül kicsit, és az utolsó harmadában, mintha az író is elvesztené a fonalat Konstantinnal együtt, de érdemes elolvasni, megismerni a korszak egyik lehetséges történetét, főleg azoknak, akik már nem éltek benne.
Akadt benne Tücsök és bogár."Az apámra már életében emlékeztem csupán, talán mert ő is csak emlékeztetett magára. Ott volt, megvolt, ugyanolyan volt, megszoktam, még kedveltem is, mint egy ajándék karórát, hajamban a borjúnyalást. A megszokás tehette, hogy elképzelni sem bírtam, nem hogy elgondolni: egyszer csak nem lesz.
- Miért beteg?
- Nem beteg, csak hal meg.
Észre sem vettem. Talán, mert állandóan ezt csinálta, vagy erre készült, gyakorolt. Amikor aztán megláttam, megértettem az okát, de még a célját is. Eljutott odáig, hogy egybeesett a kettő, nem maradt közöttük semmi, mondjuk egy életnyi hézag. Csak az akarása maradt meg, minden más helyett. Tiltakozásként haldoklott. Vagy a bátorságát bizonygatta. Vagy meg akarta próbálni; mindig is nagyon kiváncsi volt.
Feküdt az ágyban, melegen öltözve, mint ki útra készül vagy vadászni, bakancsa kilógott a paplan alól. Nagy, fekete bakancs a lepedőn.
Arra vártam, azt mondja: most majd megmutatom. De nem szólt. Némán erőlködött. Élethossziglan gyűjtögetett, megtakarított erejét összpontosítva igyekezett átjutni valahova. A boldogság előérzete fénylett az arcán: hogy most majd sikerül.
Lehet, hogy sok szerencsét kellett volna kívánnom neki. Roppant bátor dolgot művelt, és roppant jól csinálta.
- Azt szeretném - mondta jól csengő, mély hangon -, ha ezek a rohadtak tudnák, hogy ellenükre teszem. Hadd sápadjanak el tőle. Eszembe is jutott, hogy közzéteszem az újságban, de aztán mégse tettem. Rajtad és az anyádon torolnák meg. Őszintén szólva, igyekeztem, hogy senkim se legyen, se barátom, se szeretőm, néha a rokonaimat is letagadtam, hogy ne essen bajuk, ha mégis megteszem.
Elégedett volt, elég volt neki, hogy ő tudja. Jól elő is készítette, annál hősiesebben, minél hosszabban: vigyázott, nehogy megszeressük, hogy ne kelljen megsiratnunk. Hősies és rohadt dolog volt."
