Március könyvtárosa

Az új raktárosunk és néhány tetoválása.

Söröző szellemek

Ezzel sajnos mellényúltam. A szép, japánlányos borító meg a fülszöveg felkeltették a figyelmemet, de elaltatták az éberségemet. Persze az első harminc oldal után már látszott, hogy baj lesz, de nem adtam fel.

Röviden összefoglalva: Harada, a 47 éves tv-sorozat író válása után magányos, depressziós. Egy hatalmas irodaépületbe költözik, ahol estére csak két lakó marad, ő és egy titokzatos, magányos nő. Születésnapján ellátogat abba a városrészbe, ahol gyermekkorát töltötte, és egyszerre csak szembe találja magát rég halott szüleivel, akiket 12 évesen veszített el. Apja és anyja most tíz évvel fiatalabb, mint ő. Harada képtelen eldönteni, hogy csak a képzelete játszik vele, vagy szellemekkel találkozott. Miközben küzd a megőrülés ellen, egyre rosszabb fizikai állapotba kerül. Eddig jól hangzik, igaz? Az ötlet remek, csak sajnos a regény- és forgatókönyv író Yamada Taichi semmit nem bíz az olvasójára. Mindent megmagyaráz, és ettől még a „végső csavar” is kiszámíthatóvá válik.

A stílus és a fordítás is több sebből vérzik. A magyarítás, úgy ahogy van pocsék, és erre az sem mentség, hogy nem az eredeti kiadásból készült, hanem az angolból. És gyanítom, hogy már Yamada szövegével sem volt minden rendben. Az első húsz-harminc oldal alig olvasható a sok önismétlés, fölösleges szószaporítás miatt. Hadd idézzem az egyik kedvenc bekezdésem, ami a kaputelefonok működésének misztériumába vezet be: „Amikor beléptem az épületbe, semmi különöset nem éreztem. Az apartman kulcsát az ajtó melletti biztonsági zárba kellett beilleszteni. A kulcs elfordításával a zár húsz másodpercre engedett. Ha valaki otthon volt, kulcs nélkül is be lehetett menni a kaputelefon használatával. Ilyenkor meg kellett nyomni a keresett apartman számát, és miután a vendég azonosította magát, a bérlő ki tudta nyitni a zárat a szobájából úgy, hogy megnyomta a saját ajtaja melletti gombot. Ebben az esetben is húsz másodperc állt a vendég rendelkezésére, hogy kinyissa az ajtót és belépjen a hallba. Amióta az épületgondnok éjszakára hazament, ez nyilvánvalóan biztonsági intézkedés volt az épület védelmére.” (Reviczky Béla fordítása) Hát így! És ennek ráadásul semmi, de semmi jelentősége nem lesz a későbbiekben.
Kár érte! Talán filmen jobb.

Yamada Taichi: Idegenek (Trivium, 2007)

A könyvről a Tücsökségeken.

Sült? Zöld? Paradicsom?

Ez a könyv még az „egyszer majd elolvasom” listámra sem került volna föl. A kiadó is megtett mindent, hogy férfiember kezébe ne vegye. A fülszöveg szerint „romantikus, kifejezetten női olvasóknak szánt regény”, és hát a borító is… Na hagyjuk! De annyian ajánlották, hogy úgy döntöttem teszek vele egy próbát, és az a helyzet, hogy tetszett.

Evelyn a középkorú feleség és csokoládéfaló – akinek élete éppen kezd bedőlni - véletlenül találkozik Mrs. Cleoval egy otthonban. Néhány beszélgetés alatt összebarátkoznak, és az idős asszony megállíthatatlan beszédfolyamából kibontakoznak egy alabamai porfészek mindennapjai, az ott élő családok – fehérek, és négerek – örömei és bánatai. Szerencsére Flagg rendszeresen megvonja a szót hősétől, így az nem válik unalmassá. A két nő beszélgetéseinek leírását rendszeresen megszakítják korabelinek álcázott újsághírek, más szereplők által elmesélt történetek. Nagyon szépen, gördülékenyen változnak a néző- és időpontok, a gyakori előre- és visszautalásoktól mozgalmas lesz a szöveg. Flagg elegánsan húzza be az újabb és újabb cselekményszálakat.

A történet két nő, a fiús, vagány Idgie és a szelíd Ruth barátsága/szerelme körül bonyolódik. Kettejük étterme válik a városka életének középpontjává a válságtól sújtott húszas-harmincas években. Rajtuk keresztül ismerjük meg a kiterjedt família többi tagját, a szolgálatukban álló feketéket. Az ötvennél is több évet felölelő történet, ha csak villanásokon keresztül is, végigvezet minket minden szereplő sorsán. És ebbe az ötven évbe nagyon sok minden belefért – gazdasági válság, világháború, női emancipáció, polgárjogi mozgalmak, Ku Klux Klán – a világban, és gyilkosság, betegség, szerelem, barátság a kisvárosban. Alabama története alulnézetből. És ezzel párhuzamosan bepillantunk Evelyn életébe is (két gyerek, akiket nem ért, egy férj, akit nem érdekel, egy világ, ami elment mellette), ami fenekestül felfordul az idős nő hatására.

Csak egy bajom volt a regénnyel, hogy a szereplők fekete-fehérre sikeredtek, és nem csak a bőrszínük miatt, de ennek ellenére „él” az egész könyv, működik. Olyan, mint egy példabeszéd az ember nagyszerűségéről, keserédes mese egy kisváros és egy életforma eltűnéséről.

(Ja és a végén van egy csomó recept…)

És most hallgassátok meg a Sweet Home Alabama című számot:

- egy klasszikus Lynyrd Skynyrd felvétel

- egy Leningrad Cowboys feldolgozás, Vörös Hadsereg Kórussal

- egy szétzuhant Cindarella, sok hajjal

- és egy reppelős verzió Nellytől, jóval a rabszolgafelszabadítás utánról

A férfi, aki munkát talált

Nemrég Cs. P. könyvblogján kialakult egy kis pengeváltás Brusselmans könyve kapcsán. Így aztán leemeltem a polcról és újra átfutottam, már sokadszor, hogy billentyűzetre hányhassam a benyomásaimat.

A férfi, aki munkát talált, Louis Tinner, egy nagy cég kis könyvtárának feledhetetlen könyvtárosa. Tinner antiszociális, szexista, hipochonder, krónikus hazudozó. Sokszor még magának is hazudik, történeteket agyal ki, amik összekeverednek benne a valósággal. Állandóan fixírozza önmagát, teste és agya reakcióit, egy pillanatra sem rejtőzhet el saját figyelme elől. Látszólag nem érdekli a körülötte zajló élet, a többi ember nyüzsgése hidegen hagyja. Egyedül a nők tudják kizökkenteni ebből az állapotból ,de ők is inkább csak dühöt ébresztenek benne, amit aztán a könyveken vezet le. Hol közömbös, hol mérges álarca alatt azonban félelem lakik. Tinner fél kapcsolatba kerülni a többiekkel, holott a vágyik az emberi kapcsolatokra. Undoksága, agresszivitása mögött a magány, a szorongás, az unalom, az élet értelmetlensége rejtőzik.

Herman Brusselmas, a „szép ifjú főisten”, az angry young belgians írógenereció egyik legismertebb tagja. Önéletrajzi ihletésű regényének cinikus, ironikus stílusa, hihetetlen párbeszédei és gondolattársításai letehetetlenné teszik a könyvet.
Az egyik kedvencem!

„- A szorongás velemszületett – dünnyögte -, minden tünet felfedezhető: bambulás, csillagok megjelenése, remegés, dünnyögés, kiszáradt száj, szívzörejek, izzadás, tünetek felsorolása. Szorongás, szorongás, szorongás. De egy pszichoanalízis hét évig tart, és egész kis vagyonba kerül.
Megadta, csak úgy magának, a vagyon méreteit, azáltal, hogy a két kézfejét bizonyos távolságra tartotta egymástól.
Addig állítgatta a kézfejeit, míg eltalálta a tökéletesen pontos távolságot. A mérésnek Louis szerint pontosnak kell lennie, különben nincs semmi értelme.” (Wekerle Szabolcs fordítása)

Hát nem zseniális?

Herman Brusselmans: A férfi, aki munkát talált (Jelenkor, 1997)

Hosszú farok

Ez nem az, amire gondolsz! De akkor mi is? Chris Anderson szerint a hosszú farok (long tail) az internet üzleti modellje. Olyan keresleti görbe, amelyeknek csak “feje” és “farka” van. Azt állítja, hogy a kultúra (filmek, televízió, újságok, könyvek stb.) területén a nagy piacok ezzel a bizonyos “fej plusz farok” görbével írhatók le. Egy piac meghatározó részét néhány nagy szereplő uralja, a maradékon viszont nagyon sok osztozik. A gazdaság és a kultúra elmozdul a domináns „győztesektől” a „sokaság” felé.

Nézzük ezt a gyakorlatban! Vegyük, mondjuk a zenei CD-k forgalmát. Pontosan egy ilyen görbét látunk magunk előtt. A függőleges tengely mutatja a népszerűséget a forgalommal mérve, a vízszintesre pedig felkerülnek a CD-k címei, forgalom szerint csökkenő sorrendben, vagyis elöl a legnépszerűbbek, a végén pedig azok, amelyekből csak pár darab kelt el. A görbe elején, vagyis a fejben vannak a nagy slágerek. A fej azonban viszonylag rövid: a görbe meredek, majdnem függőleges lejtésbe kezd, majd jön a farok, a “futottak még” kategória. Anderson szerint mindezidáig a farok általában rövid volt, pontosabban nem sokkal a fej után, ahol a görbe már a vízszintes tengelyhez közelít, el volt vágva. Mi vágta el? A gazdaság törvényei, amelyek azt diktálták, hogy foglalkozni csak a slágerekkel érdemes, azzal, amit a nagy tömegek akarnak, a többi nem kifizetődő, csak foglalják a drága helyet a polcokon. Az eredmény: magasan tartott fej, rövid, lenyisszantott farok. Slágerekre épülő tömegkultúra: néhány film, amit mindenki megnéz, néhány tévéműsor, amelyeket másnap minden hivatalban kitárgyalnak, néhány dal, amit mindenki fütyül.

Mi változott? Ami eddig nem volt kifizetődő, az a technikai fejlődésnek köszönhetően az lett, vagyis olyan dolgokkal is érdemes foglalkozni, amelyekre eddig a menedzserek felhúzták az orrukat. Itt a digitalizálás, itt az internet, itt van egy sor más technológia. A kultúra területén “demokratizálódik” a termelés: mindenki írhat, mindenki zenélhet, mindenki filmezhet, akinek van egy számítógépe, egy mikrofonja meg egy kamerája. Demokratizálódik a forgalmazás is: az internetre, a hálóra feljutni nem ügy, lehet elektronikus boltot nyitni, lehet mindenféle közösségi portálokat, hálókat használni, olcsó díjú piacterekhez csatlakozni. Készlet nincs, drága polc nincs, raktár nincs, fuvar nincs. Az eredmény: a farok benépesül, meghosszabbodik, megvastagszik. Az eddigi “slágeralapú” piacok fej utáni része sok kis részpiacra bomlik. Olyan dalokkal, könyvekkel, műsorokkal is érdemes foglalkozni, amelyeknek csak pár vevője van. Ez a sajátos ízlésű vevőket és eladókat tömörítő részpiacokból álló valami a „long tail”

Mit hoz a jövő? Anderson azt mondja: a farok tele van szeméttel, és ez szükségszerű is, hiszen ilyen a farok természete. Ahol ennyi ember egyszer csak alkotni, publikálni kezd, ott ezerszer több lesz a szemét, mint a gyöngy és a gyémánt. A kígyó-görbe valószínűleg megmarad, de a feje alacsonyabban lesz, a farka hosszabbá és vastagabbá válik.

A long tail megváltoztathatja az információszerzés gyakorlatát is. Az információhoz való hozzáférés bármely témában leginkább néhány jelentős forrás segítségével történik (például az indexet vagy az origót olvassuk, a híradót nézzük, ha hírekre van szükségünk), azonban létezik még a hozzáférésnek egy fokozatosan kisebb gyakoriságú, de annál változatosabb formája, melyet a mainstream médiumok nem tudnak lefedni. Ez játékteret, megélhetési lehetőséget nyújt kisebb tartalomszolgáltatók számára is. (Például speciális témájú híroldalak böngészése, vagy (hír)keresők használata, vagy akár az Irakban szolgáló amerikai katonák blogjai.) Anderson arról is ír, miért érezzük magunkat kényelmetlenül a Wikipedia, a Google, vagy a blogok használatakor. A hagyományos, nagy tudású, tekintélyes szerkesztők által hitelesített médiával szemben ezek az információforrások valószínűségi elven működnek, kis mintával elég rossz eredményt adnak, de a minta növekedésével egyre pontosabbak lesznek. A blogok olyan szűk érdeklődési területeket képesek lefedni, amire a mainstream sajtó soha nem lenne képes. Egy jó blog nem akar mindenkinek mindent elmondani és ez így is van rendjén.

Chris Anderson: Hosszú farok: a végtelen választék átírja az üzlet szabályait (HVG Kiadó, 2007)

Ajándékok könyvtáros-gyerekeknek

Igaz, hogy még messze a karácsony, de ezeket szerettem volna megosztani...

Abroszfej

Jasira átlagos amerikai tizenéves, csak annyiban különleges, hogy az apja, Rifat, keresztény családból származó libanoni bevándorló. (A többség szemében egyszerűen arab.) De ez nem is nagyon érdekli a lányt, mert a szülei már régen elváltak, és őt az anyja, Gail, neveli. Csakhogy van egy kis probléma. Az anya új barátja túl közel kerül Jasirához és Gail a pasit választja, Jasirát pedig száműzi Texasban élő apjához, akivel a lány normál esetben évente csak egyszer találkozik. A serdülő lány, egyedülálló apa párosítás még akkor is bajos, ha az apa megértő és rutinos, hát még akkor, ha egyik sem. Rifat hirtelen haragú, morcos, folyton szabályokat állító, hagyományokhoz ragaszkodó férfi, akinek időnként eljár a keze is. Súlyosbításnak ott van még Mr. Vuoso a szomszédban lakó tartalékos tiszt (a regény az Öböl-háború idején játszódik), akinek megtetszik a 13 éves lány - és Jasirát nem hagyja közömbösen az érdeklődés. A lány helyzetét bonyolítja, hogy az új iskolában rászállnak a többiek. Egyedül a fekete Thomas áll ki mellette, aki viszont mindkét szülő szemében szálka. A felmentő sereg egy odaköltöző fiatal házaspár személyében érkezik.

Előbb-utóbb aztán mindenki konfliktusba keveredik mindenkivel, és ahogy a történet előre halad Jasira és apja egyre nehezebben bírja ki egymást. A mindenkire féltékeny Gail megjelenése sem könnyít a lány helyzetén, aki nem akar hozzá visszaköltözni, és ebben a döntésben legalább olyan fontosak a Thomashoz, Vuosohoz és apjához fűződő ambivalens érzései, mint az anyja iránt érzett harag.Jasira törődést, gyengédséget, vigasztalást vár a szüleitől, de ezeket csak mástól kapja meg. Szeretethiányos, érzelmeinek kiszolgáltatott, irányításra vágyó serdülő, akinek nem csak a lelke, a teste is háborog. A nővé érő Jasira megtapasztalja a gyönyört és a fájdalmat is.

Az egyiptomi apától és amerikai anyától származó Alicia Erian kényes témákról ír nagyon őszintén. Háborúról, rasszizmusról, pedofiliáról, serdülőkori szexualitásról. Aki ezek után fekete-fehér figurákra számít, az kellemesen fog csalódni. Erian szereplői nagyon is árnyalt jellemek egyikük sem egyértelműen jó, vagy rossz. A könyv vicces és szomorú, örömtelei és nyomasztó egyszerre, olyan, mint kamasznak lenni. Remek volt!

(A regény megfilmesítése nem váratott sokáig magára. A filmet Érzékeny pont címen keressétek. A rendezés Alan Ball - Sírhantművek - munkája.)

Alicia Erian: Abroszfej (Palatinus, 2008)

Memento Mori!

„… szárnyas ördögök bontják Mátyás palotájának köveit, visítva tépik, szaggatják a tornyok födémgerendáit, és az erőlködéstől kéneset finganak. Halál, nagy úr, ez a te birodalmad. A nap torzulva hull a kusza fákhoz.”Péterfy Gergely regényének sorai Buda 1686-os visszavételéről szólnak. A könyv olvasható történelmi regényként is, de ennél jóval több, inkább az emlékezet, és a halálkeresés regénye. A mű főszereplője Michele d’Aste nápolyi báró, őt kísérhetjük el kalandos útján Bécs ostromától Buda megvívásáig.Az első részben barátja Solari lovag levelei mutatják be a tökéletes katonát, Bécs ostromának borzalmait, „a kétségbeesés és a halál pokoli díszleteit”, felvonultatva több - a korabeli leírásokra emlékeztető - fantasztikus elemet is. Az események mellett olvashatjuk Solari elmélkedéseit az idő és az emlékezet végtelen bugyrairól, a „szóméhekről”, Bécs zegzugos utcáiról, ahol nem csak térben, de időben, emlékeiben és szavaiban is eltévedhet az ember. Megjelenik még elbeszélőként az író is aki a google earth távlatából figyeli figuráit, mintha azok egy térképen jelennének meg. A térkép, mint a valóság magasabb rendű absztrakciója rendszerez, eltávolítja a mellékest, feleslegest, amit aztán a képzelet visszapótol. Úgy gondolom, ez sokat elmond a szerzői szándékról is.

A második rész elbeszélője egy ifjú angol utazó, aki kalandvágyból csatlakozik a Budára vonuló császári seregekhez, miután hallott a legendás Micheléről. Átvonulnak a törökök, németek, kurucok által kifosztott, elnéptelenedett vidéken, megostromolják Párkányt, majd téli szállásra térnek. Michele szerelembe esik özvegy szállásadójával, de ez sem tartja vissza a háborútól, ahol a dicsőséget és halált keresi. Ez a rész megvilágítja a Solari által elbeszélt események hátterét, leleplezi annak hazugságai, tévedéseit, és őt magát is egészen más színben mutatja be.

A befejező részben már Buda ostroma zajlik. Az egymás mellé állított szövegdarabok bevilágítanak a történet még sötétben hagyott zugaiba, megmutatják az időközben eltűnt szereplőket, az ostromot madártávlatból, de úgy, hogy egyes jeleneteit, mintha távcsövön néznénk, egészen közel hozzák. Például az öreg Izsákot, aki az ostromlott vár falán áll és a császári sereget figyeli. „Jól nézd meg őket, Simeon, fiam. Mert hisz a lelkemben s a szívemben jól tudom úgyis, eljön a nap, mikor elpusztul gyönyörű Buda vára. Ledőlnek a karcsú minaretek, tűz emészti el a zsinagógát, elpusztulnak a rózsakertek, szökőkutak, minden ami szép volt, örökre elvész.”

Nem egyszerű olvasmány Péterfy Gergely regénye, de érdemes nekigyürkőzni!

Péterfy Gergely: Halál Budán (Kalligram, 2008)

Hullamerev

A halállal való fogalakozásnak hatalmas irodalma van, ám ezek a könyvek főleg a meghalás és gyász lélektanával foglalkoznak. Mary Roach riportkönyve azonban a testekre koncentrál. Mi lesz a corpusszal? „Hé! Azzal sincs semmi baj, ha csak heversz hanyatt fekve. A maga módján a rothadás is érdekes dolog, majd meglátod. De töltheted másképp is az időt, ha már egyszer meghaltál. Gyere, nyomulj a tudományban! Legyél kiállítási tárgy! Ez egy jó csapat, gyere tartozz közéjük! Kihagyhatatlan ajánlat, csak gondold végig.” (Falcsik Mari fordítása)

Boncolás, oszlás, temetés
Első színhelyünk - nyilván a megdöbbentés szándékával - egy kórház, ahol plasztikai sebészeknek tartanak műtéti gyakorlatot. Levágott fejeken. Első hallásra talán borzalmasnak tűnik, de ha jobban belegondolunk, be kell látni, hogy a plasztika már kikerülhetetlen része a sebészetnek, és még mindig jobb így gyakorolni, mint élő fejeken kísérletezni. Abszurd és morbid helyzet, mégis sikerül szellemesen, humorosan megírni, ahogy az egész könyvet.
A holttest többi része is „hasznosul” , orvostanhallgatók tanulnak rajtuk. Roach bemutatja azt a változást, ami végbement a testek kezelésében az utóbbi évtizedekben, és egy sor érdekes epizódot idéz fel a boncolások történetéből. (Ptolemaiosz boncolásait, hullarablásokat, a „boncolással büntethető” jogi kategória kialakulását - láthatóan komoly kutatómunka előzte meg az írást.)
Következő utunk a helyszínelők - illetve törvényszéki orvosszakértők - kedvenc helyére vezet. Egy szabadtéri laborba, ahol a hullák oszlását vizsgálják, hogy minél pontosabban megállapítható legyen a halál beálltának időpontja. Van itt „natúr”, elásott, bebetonozott, csomagtartóba rejtett, vízbe dobott, és még ki tudja milyen test. Ezután egy balzsamozóba látogatunk és végül olvashatunk egy vidám leírást a hamvasztásról.

Ütközik, zuhan, robban
A könyv második részében olyan emberekkel beszélget a szerző, akik tudományos kutatásokhoz használnak holttesteket. Ellátogat egy laborba, ahol az autóbalesetek testekre gyakorolt hatását vizsgálják. Az olyan sérüléseket, amiket nem lehet bábuval modellezni. (Természetesen a testek egykori „gazdái” hozzájárultak ehhez.) Megismertet minket a kísérletek történetével is. Beszélget a TWA 800-as repülőjárat katasztrófájának okait kutató sérülésvizsgálóval. Megtudhatjuk, miért nem biztonságosabbak a repülőgépek. Utána a lőfegyverkísérletek történetével és jelenével foglalkozik. Kiderül, hogy olyan fegyvereken is dolgoznak amiknek nagy a „megállító erejük” de nem okoznak halált, vagy maradandó sérülést, és persze olyanokon is amik annál inkább. De legalább ilyen fontos a védőfelszerelések tesztelése is. Például a golyóállómellények és az aknaszedőcsizmák kifejlesztésénél nem lehet bábokat alkalmazni, mert egyszerűen másként reagálnak, mint az emberi szövet és csont.

Hit, lélek, horror
A harmadik rész a szervátültetés/adományozás kapcsán foglalkozik azzal, hogy hol lakik a lélek (agy, szív, esetleg máj?). Egy „élő szívű tetem” szerveinek felhasználása során Roach bemutatja azokat a lelki nehézségeket, amiken a donoroknak, befogadóknak (és családjaiknak) valamint az orvosoknak át kell esniük a transzplantáció alatt. Megismerhetjük néhány őrült kísérlet részleteit levágott fejek „életben tartásról”, a torinói lepel titkainak kutatásáról, a lélek súlyának megméréséről. Megoszt velünk néhány gyomorforgató részletet a múmiák, hulladarabok, és mindenféle emberi végtermék gyógyszerészeti alkalmazásáról is. (Kedvenceim a mézzé változtatott arabok!) Valamint bemutat néhány alternatív temetkezési módot, pl. a lúgos szövetemésztést és a humánkomposztálást. (Biztatóan hangzik, igaz?)
A végén szerzőnk elgondolkozik - és minket is erre bíztat - a tenni vagy nem tenni kérdésén. Azon, hogy legyünk-e donorok, illetve ajánljuk-e föl testünket a tudománynak. Én (most) azt mondom, igen.

Mary Roach: Hullamerev - A holttestek lenyűgöző élete (Atheneum 2000 Kiadó, 2004)

Az arany jegyzetfüzet

Valószínű, bele se kezdek ebbe a csaknem ezer oldalas monstrumba, ha nem tetszett volna annyira Az ötödik gyerek. A fülszöveg szerint a Nobel-díjas írónő főműve, a huszadik század egyik legfontosabb regénye. Hát lássuk!

Anna Wulf az ötvenes évek Londonjában él. Elvált, van egy lánya, és írt egy regényt, ami sikeres lett, ennek jogdíjaiból tartja fönn magát. Barátnőjével Mollyval az angol kommunista párt tagjai, mert ők legalább tesznek valamit, ellentétben a többiekkel. Független, gondolkodó, baloldali nők, de ez nem annyira tudatos választás, inkább reakció a világra, a társadalomra. Büszkék függetlenségükre, női identitásukra, de önmagukat még mindig a férfiakhoz képest határozzák meg, erre utal a visszatérő „Férjezetlen nők” fejezetcím is. Ezekben a fejezetekben zajlik a regény tulajdonképpeni cselekménye. Anna és Molly élete, problémáik gyermekeikkel, volt férjeikkel, barátságaik, szerelmeik, politikai akcióik. Anna attól fél, hogy csak egy klisé, felvett szerepeinek összessége. Csömört és zűrzavart talál magában, mély „erkölcsi kimerültséget”, a semmi sem számít állapotát. Folyamatosan retteg a szétcsúszástól (skizofréniától?), attól, hogy elveszíti a kontrollt az élete és a gondolatai fölött, ezért nyitja meg a jegyzetfüzeteket. Ezekben rendszerezi életét. A feketébe kerülnek a múltjával kapcsolatos feljegyzései, és regényének utóélete. Ez a regény Rhodesiában játszódik a második világháború alatt. Egy csoport jó szándékú, de naiv fehér életét mutatja be, akik arra azért rájönnek, hogy elég visszás keresztes háborút viselni Hitler ellen, amikor a gyarmatok nagy része hitleri elveken működik.

A pirosban a kommunista párttal kapcsolatos feljegyzéseit vezeti Anna. A háború utáni nyugati értelmiség egy jelentős része szimpatizált a kommunizmussal, de az ötvenes évek vége már inkább a kiábrándulás korszaka. A koncepciós perek után már nehéz egy kisebbség hibáinak látni a rendszer bűneit. Ennek ellenére sokan maradnak kommunisták, mert a kilépéssel egész életüket tagadnák meg, magánmítoszokat alkotnak, hogy igazolják döntésüket. (Koestlertől ismerős ez a világ.)

A sárga füzetbe kerülnek az Anna zűrzavaros érzelmi életével kapcsolatos jegyzetek, valamint egy önéletrajzi regény vázlatai. A kékbe pedig a mindennapok történései, újságkivágások, pszichoanalíziséről írt feljegyzései.

Hiába próbálja az élet áttekinthetetlenségét rendszerbe foglalni a füzetek is csak káoszról, fájdalomról, magányról tudósítanak, meglehetősen lehangoló képet festve a kor társadalmáról. „…ez korunk sötét titka, senki se beszél róla, de valahányszor az ember kinyit egy ajtót, fülsiketítő, elkeseredett, artikulálatlan sikoly fogadja.” (Tábori Zoltán fordítása)

A címadó arany jegyzetfüzet Anna kísérlete, hogy újra birtokba vegye saját életét, hogy ismét tudjon írni, lehessen szerelmes, azonban ez csak vágyainak kivetítése, egy lehetséges párhuzamos valóság. Anna megbirkózik a zűrzavarral, de ez egyediségének elvesztését is jelenti.

Remélem ebből az írásból kiderül, hogy egyszerűen „túl sok” a regény. Az egymásra utaló szövegsíkok egy ideig izgalmasak, de a vége felé már inkább fárasztóak, csakúgy mint a folytonos pszichologizálás. A nők társadalmi helyzetére, a kommunizmusra vonatkozó megállapításai 1962-ben biztosan sokkal érdekesebbek és fontosabbak voltak mint ma.

Azt hiszem 3-400 oldallal kevesebb több lett volna. Persze vannak a regénynek remek részei. A Férjezetlen nők fejezetek és az afrikai részek remekül megírt párbeszédeit élvezet olvasni. Talán csak eljárt fölötte az idő…
Doris Lessing: Az arany jegyzetfüzet (Ulpius-ház, 2008)

Spanyol válogatott

Az Espanyol kapusa Jaume Cabré hosszú évek óta stabil tagja a válogatottnak. Gyakorlatilag hibátlanul véd és nagy bravúrokra is képes.

A védelem közepét a Barcelona adja. Falcones a hagyományos védőjáték képviselője. Nem vállal kockázatot, de a feladatát tökéletesen végrehajtja. Erős, jól fejel. Mendoza képes váratlan megoldásokra is, elegáns játékát élvezet figyelni. Mindketten a Barca nevelései, évek óta játszanak együtt, nagyon összeszokott párost alkotnak. A baloldalon a kisebbik madridi klub kiváló védője Marías játszik. Elsöprő lendülete a támadásoknál is aranyat ér. A másik oldalt Pérez-Reverte uralja, aki nemrég került a válogatottba. Pályafutását a Murciában kezdte, jelenleg a nemrég feljutott – és idén is jól teljesítő – Alméria játékosa.

A középpálya két szélén a klubhűség két mintaképe játszik. Atxaga a Bilbaoban kezdte pályafutását és azóta is a baszkok alkalmazottja. Tomeo pedig akkor sem hagyta ott a Zaragozát, amikor az visszacsúszott a másodosztályba. (Ellentétben a klub másik csillagával Diego Militoval, aki már a Genoa játékosa.) Középen a Vadkan becenévre hallgató Porcel gyűjti be a labdákat. A Mallorca játékosa a világ egyik legjobb védekező középpályása. Az irányító az a Loriga, aki nemrég szorította ki a lassan kiöregedő Xavit a válogatottból. A Real üdvöskéjének játéka néha még súlytalan, de ő a jövő nagy ígérete. Gyakran hasonlítják a Romában focizó Tarantinohoz.

Csatárposzton a bőség zavarával küzd Miguel de Cervantes szövetségi kapitány. A két legjobb formában játszó támadó jelenleg barcelonai Ruiz Zafón és a fiatal Sierra. Ruiz Zafón a katalán klub saját nevelésű játékosa, briliáns technikájú csatár, aki gyakran választja a bonyolultabb megoldást, megoldhatatlan feladat elé állítva a védőket. Sierra sokáig játszott szülővárosa Teruel kis csapatában, és ő sem hitte volna, hogy valaha válogatott lesz, de a Valencia megfigyelőinek feltűnt az ügyes fiú és azóta töretlenül fejlődik. Rejtélyes cseleivel őrületbe kergeti az ellenfeleket.

Emlékezetes megmozdulásaik:
Jaume Cabré: Őméltósága; Az eunuch árnyéka; A Pamano zúgása
Javier Marías: A szívem fehér; Holnap a csatában gondolj rám; Amikor halandó voltam
Ildefonso Falcones: A tenger katedrálisa
Eduardo Mendoza: A csodák városa
Arturo Pérez-Reverte: A flamand tábla rejtélye; A Dél Királynője; Dobpergés Sevillában
Bernardo Atxaga: A magányos ember
Baltasar Porcel: A vaddisznó szíve
Ray Loriga: Égből pottyantak
Javier Tomeo: Szerelmes szörnyeteg; Gyilkosság az Orient moziban
Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka; Angyali játszma
Javier Sierra: A titokzatos vacsora; A kék dáma titka

(Bocs Xavi!)

Félelem a köbön

Hét végére három, egy este alatt felfalható regényt ajánlok nektek, ami közös bennük, az a FÉLELEM. Jó borzongást!

Patrick Süskind: A galamb (Európa, 1989)

Jonathan Noelnek nincs jó napja. Csaknem húsz éve minden reggele egyforma, de ez a mai más. Nagyon más. Kénytelen a csapba vizelni, mert egy galamb foglyul ejtette saját lakásában. Jonathan egy kis lyukban lakik (WC a folyosó a végén), de őt ez egyáltalán nem zavarja, sőt. A biztosnak hitt menedék azonban egyszerre csapdává válik. A galamb ott áll az ajtó előtt…
Patrick Süskind kisregénye tökéletesen ábrázolja a Noelben lejátszódó lelki folyamatokat. Az irracionális félelmet és elvakult dühöt, a gyerekkori frusztrációkat és az egzisztenciális rettegést.

Doris Lessing: Az ötödik gyerek (Ulpius, 2007)

Harriet és David egy hivatali összejövetelen ismerkednek meg. A két régimódi, konzervatív fiatal hamarosan összeházasodik. Úgy tervezik, egy nagy házban élnek majd és lesz öt gyerekük. Minden megy is a terv szerint. Sorban megszületik négy tündéri gyermek, házuk lesz a tágabb család életének középpontja, elfogadják őket olyanoknak, amilyenek. A nagy boldogságnak akkor lesz vége, amikor Harriet újra teherbe esik. Már a terhesség alatt érzi, hogy valami nincs rendben, és amikor Ben megszületik, legrosszabb félelmei válnak valóra…
Nagyszerűen megírt, tömör regény egy család belháborújáról, egy anya félelmeiről, árulásáról és lelkifurdalásáról.

Amélie Nothomb: Vádirat (Jószöveg Műhely Kiadó, 2008)

„Semmit sem tudunk önmagunkról.” Így kezdi története elmesélését Émile, a nyugdíjas középiskolai tanár. Feleségével éppen most költöztek frissen vásárolt vidéki házukba, hogy végre csendben és nyugalomban élvezhessék egymás társaságát, a vidéki életet. Gyerekük nincs, ezentúl csak magukkal kell majd foglalkozniuk, nyugodtan élhetnek kedvteléseiknek. Gondolják ők! Csakhogy nem számoltak Bernardin úrral, a szomszéddal. Bernardin minden nap felkeresi őket, és a udvarias házaspár képtelen megszabadulni az idegesítő szomszédtól és titokzatos feleségétől. Saját jólneveltségük, (kis)polgári értékrendszerük csapdájába esve, hagyják, hogy szomszédjuk megmérgezze életüket. De egyszer betelik a pohár és Émile kénytelen megismerni másik énjét…
Amélie Nothomb belga írónő nagyszerűen ábrázolja a házaspár morális válságát, a rendezett életükbe betörő zűrzavart, a baljóslatú titkokat. Csakúgy, mint korábban megjelent könyveiben.

Shakespeare-krimi

Szezonja van mostanában a történelmi környezetben játszódó krimiknek (Saylor, Doherty), illetve a múltba vezető összesküvéseknek, amik a jelenben is szedik áldozataikat. (Dan Brown nyomán). Ezek az összesküvések időnként írókhoz vezetnek, legutóbb Poe és Dante volt soron (Matthew Pearl), most pedig Shakespeare.

Jennifer Lee Carrell a Harvardon szerzett nagydoktorit angol irodalomból, tehát otthonosan mozog a témában. A történet az újjáépített Globe színház leégésével veszi kezdetét. A tűz eloltása után megtalálják Roz Howard professzor holttestét. Roz halála előtt egy kis csomagot bíz egykori tanítványára a színházi rendező Kate Stanleyre, aki elkezdi követni a múltba vesző nyomokat. (Ismerős?) Két segítője is akad, az idős színész Sir Henry Lee, és Ben Pearl a sármos és bátor Roz-rokon. (Szerelem borítékolható.) A nyomok először egy elveszett Shakespeare drámához vezetnek, majd olyan iratokat találnak, amikből végre kiderülhet, ki írta a darabokat. Elő kerül az összes esélyes jelölt: maga a Dárdarázó a startfordi közember, Sir Francis Bacon, Christopher Marlowe, Edward de Vere Oxford earlje, William Stanley (!) Derby earlje és néhány esélytelenebb is.

A nyomok a Vadnyugatra(!) vezetnek a konkvisztádorok, és aranyásók földjére, miközben szép számban hullnak a Shakespeare-kutatók. Ez a könyv legérdekesebb része, megtudhatjuk, hogy az Avoni Hattyú igen népszerű volt a cowboyok között, sok amatőr előadást tartottak, de profi színészek is járták a vidéket, valamint rengeteg helynév is köthető Shakespeare-hez. A cselekményt időnként közjátékok szakítják meg, amik visszavisznek az Erzsébet és Jakab kori Angliába, bevezetve minket a korszak mindennapjaiba, az udvari intrikákba, és a vallási konfliktusokba.

Néhány logikai ugrástól és Erzsébet-kori elkavarodástól eltekintve egy végig izgalmas és fordulatos krimit kapunk, amiben csak ironikus utalásként szerepelnek templomosok és szabadkőművesek.
Jennifer Lee Carrell: A Shakespeare-titok (Alexandra, 2008)

Nem CSI - Brunetti

Az előző "nem CSI" bejegyzésben ígéretet tettem, hogy lesznek még európai krimik, nos ha kicsit késve is de itt a második rész. És rögtön meg is szegem az ígéretemet, mert itt félig-meddig amerikai krimikről lesz szó. Donna Leon ugyanis amerikai, de húsz évig élt Velencében, ahol történetei játszódnak. A krimik állandó szereplője Brunetti felügyelő sok mindenben ellentéte a szicíliai Montalbanonak. Nem politizál, de azért szimpatizál a Lega Norddal, nem különösebben szereti a bevándorlókat, főleg szicíliai főnökét. Nincs nagy véleménnyel az EU-ról. Szegény családból származik, felesége azonban egy régi velencei arisztokrata család sarja - ami gyakran konfliktusok forrása. Brunetti mániákusan törekszik az igazság kiderítésére, teljesen belefeledkezik az ügyekbe, legyenek akármilyen jelentéktelenek is. Úgy érzi, nem csak a törvénytelenségek ellen kell küzdenie, hanem minden bűn ellen, ha már nem létzik isteni igazságszolgáltatás. Ennek ellenére nem inkvizitor, hanem megértő, szociálisan érzékeny ember.

A regények másik állandó szereplője maga a Város. A helybeliek Velencéje, ami legtöbbször rejtve marad a túristák elől, a környék ipartelepei, az omladozó épületek, az Aqua Alta, amikor csak gumicsizmában lehet közlekedni, a mindenen átfújó hideg szél.

Donna Leonnak hat regénye jelent meg magyarul. Az első kettő még Tandori Dezső fordításában az Ab Ovo kiadónál: Halál idegenben, Cián Velencében (ennek második kiadása Méregpohár az operában címen). A többi az utóbbi két éveben a Geopennél: Bíbornál is sötétebb, Gyilkosság receptre, Végzetes áradás, Nemesi kisugárzás.

Tangó!

Argentínáról nekem a foci után rögtön a tangó jut eszembe. Ez a hihetetlenül feszült és erotikus zene. A tangó Buenos Aires és Montevideo (ami persze Uruguay) külvárosaiból indult világhódító útjára. A szegénynegyedek, bordélyházak, stricik és kurvák zenéje volt. Hogy honnan bukkant elő egyszerre ez a zene, máig is vitatott. Leginkább a kubai habanerából eredeztetik, amire hatott az argentin népzene - a milonga -, a fekete rabszolgák zenéje és - talán meglepő módon - a német bevándorlók zenéje, a polka. A németek hozták a tangó egyik alaphangszerét a bandoneónt (tangóharmonikát) is. A kezdetekről keveset tudunk, a zenészek lejegyzett kotta nélkül játszották a dalokat, amiknek sikamlós, erotikus szövegei illettek a környezethez.
A tangó aztán hosszú utat járt be, míg mára része lett a komolyzenének, a jazznek, de ezzel együtt megmaradt Argentína nemzeti zenéjének, ahol minden évben megrendezik a tangófesztivált. Az, hogy a tangó komoly hatást gyakorolt a huszadik század zenéjére nagyrészt Astor Piazzollának köszönhető. Piazzolla 1921-ben született Mar del Platában, de gyermekkora nagy részét Bronxban töltötte. Komolyzenei tanulmányokat folytatott, megismerte a kortárs szerzők műveit, és rengeteg zenét szerzett. A tangót és a bandoneónt ő emelte be a komolyzene világába. (Például a Concerto para bandoneón lemezével.) Több, mint ezer darabja ismert. (Jó bevezetés az életműbe a The rough guide to Astor Piazzolla című lemez.) Nagy követői és népszerűsítői is akadtak, akik megismertették életművet a közönséggel. Az argentin Ernesto Arenson, aki a Liszt Ferenc Zeneakadémián is tanult (Che Tango). A francia harmonikás Richard Galliano, aki a komolyzene és a jazz világában is ismert (Piazzolla forever). A vibrafonos Gary Burton (Libertango), vagy az orosz hegedűművész Gidon Kremer (Tango ballet). De említhetem a Magyarországon is jól ismert Gotan Projectet, akik az elektronikus zenével házasították össze a tangót (La revancha del tango).

Richard Galliano Luz Negra című lemeze egyszerre tangó, jazz, francia sanzon. Megidézi a párizsi kávéházak és a buenos airesi lebujok hangulatát. Galliano 1950-ban született Cannesban, harmonikázni apjától tanult, a tehetséges fiút korán a jazz felé írányították tanárai. 1983-ban talákozott Piazzollával és annak haláláig tartó szoros barátságot kötöttek. Az évek során rengeteg neves zenésszel dolgozott. (Chet Baker, Ron Carter, Martial Solal, Bireli Lagrene, Joey Baron, hogy csak néhányat említsek.)

Nézd meg az album nyitó felvételét a YouTube-on! Tangaria

Ti urak, ti urak

A svéd irodalom egyik kultuszregényével folytatja a skandináv irodalom bemutatását a Scolar kiadó. Klas Östergren regényéből több mint 300 000 példány kelt el hazájában. Nem csoda, hiszen minden megvan benne, ami a sikerhez kell.

A regény főszereplői a Morgan (Morgonstjärna) fivérek: Henry a bokszoló és zongorista, és Leo az egykori gyereksztár és mostani alkoholista költő, valamint Klas Östergren, Henry barátja, a történet elbeszélője. Ők a dzsentlmenek, úriemberek, akik bár szegények, nem dolgoznak. Szimpatikus bohémek, akik élnek bele a világba, és időnként egy titkos alagútrendszer kiásásán dolgoznak. Kalandorok, akik kijáratot keresnek a valóságon egy jobb életbe. A cselekmény 1978-ban kezdődik Klas és Henry megismerkedésével. A két fiatalember hamar összebarátkozik, és miután Klas beköltözik Henry lakásába minden idejüket együtt töltik. Henry kiapadhatatlan mesélőkedvvel osztja meg új barátjával családja történetét. Visszatérünk a háború utáni Svédországba, ahol a testvérek gyerekkora telt, megismerjük Henry szerelmét, aki miatt megszökik a katonaságtól. Elkísérjük száműzetése helyszíneire: Londonba, a fallal elválasztott Berlinbe – ahol „titkosügynöki” feladatai lesznek –, ’68 forrongó Párizsába. Közben Leo is színre kerül, a kissé furcsa, beteges, szorongó fiú, aki már gyerekként ismert költő lesz, később a rockzene felé fordul, megpróbálkozik az újságírással. Így kerül kapcsolatba a regényben lépten-nyomon felbukkanó titokzatos Wilhelm Sternerrel, és máris egy politikai krimiben találjuk magunkat.

Van itt tehát krimi, fejlődésregény, társadalmi regény, családregény. Kicsit talán soknak is tűnik, és időnként valóban túlzsúfolt a szöveg, de ezen átlendít Östregren nagyon olvasmányos, anekdotázó stílusa. A bennfentes elbeszélő ironikus, önironikus hangja, amivel bemutatja a svéd „nagy generáció” nagy nekibuzdulásait, és kudarcait, a nagy eseményeket és az apró mindennapokat.

Klas Östergren: Dzsentlmenek (Scolar, 2008) fordította Péteri Vanda

Könyvtáros pólók

Lucha Librarian (A lucha libra az kb. ketrecharc)

Support your radical militant librarian.

I love boooks so much! I married a librarian.

Don't judge a book by its moovie!

Take me to your Library!

Librarians do it quietly

Reading is sexy

Trust me I'm a librarian

For a well-rounded education you could try curling up with good book and bad librarians.

(a képeket innen szedtem)

Hank gyermekkora

Ez egy punk regény! Ha nagyon röviden össze akarom foglalni, így hangzik: Dögöljön meg mindenki, aki szebb, gazdagabb nálam, vagy jobban baseballozik! Persze ennél azért többről van szó. Aki olvasott valamit a korábban megjelent Bukowski regények közül, már megismerkedett a szerző alteregójával Henry Chinaskival, a szépreményű alkoholistával és sikertelen íróval – most megismerheti a családi hátteret, Hank gyermekkorát. Ez a gyerekkor minden csak nem felhőtlen és boldog. Egyrészt ott van a gazdasági világválság, a sok szegény munkanélküli, aki csak ténfereg a felbolydult világban, másrészt Hank erőszakos, folyton dühös apja, akinek soha semmi nem jó. Erősen önéletrajz szag!

Bukowski 1920-ban született, frissen bevándorolt családjában az alkoholizmus szinte kötelező volt. A nagyapa, az apa testvérei mind problémásak voltak. És problémás lett az ifjú Charles (Henry) is. A fiú kezdetben csak apjával nem találja a hangot, később az óvodában, az iskolában a kirekesztettek közé kerül, akivel csak a hasonló lúzerek barátkoznak. Henry válasza a rosszaság, ha nem fogadják el őt, akkor ő sem fogadja el a játékszabályokat. Ahogy Henry egyre idősebb lesz, úgy múlik el fölüle fokozatosan az apa hatalma, de úgy darálja be egyre inkább a társadalom gépezete. Amikor már úgy tűnik sikerül elfogadtatnia magát, egy ronda betegség taszítja ismét körön kívülre…

A valódi író és a kitalált figura is egész életében megőrizte kívülállását, amivel végül is sok rajongót szerzett, bár őt ez egyáltalán nem érdekelte.

Ez egy metszően éles könyv a felnövésről, a dühről, a barátságról, a nőkről és a piáról.

Charles Bukowski: A kezdő (Cartaphilus Könyvkiadó, 2008)

"Hallottam, hogy apám hazaér. (…) Pár pillanattal később kinyílt a szobám ajtaja. Száznyolcvahét centi magas volt, nagyon nagy ember. Ahogy belépett minden megszűnt létezni, a szék, amiben ültem, a tapéta, a falak és a gondolataim is. Ő volt a sötétség, ami elnyelte a napot, a benne lévő erőszak mindent eltüntetett maga körül. Az egész ember fülből, orrból, szájból állt, nem mertem a szemébe nézni, csak a nagy, vörös, ideges arcát láttam. (…) Úgy éreztem, a nap is apámé, nekem semmi közöm hozzá, mert apám házára süt. Olyan voltam, mint a rózsái: valami, ami az övé, nem önmagamé. (…) Úgy tett, mintha mi sem történt volna, mintha nem az imént vert volna meg. Amikor visszamentem a szobámba, arra gondoltam, hogy ezek az emberek nem lehetnek az én szüleim, biztosan csak örökbe fogadtak, most meg boldogtalanok, mert nem olyan lettem, mint amire számítottak.

Nem tudom, hogy mi volt velünk, de volt valami bennünk, és ezzel tisztában voltunk. Látszott a járásunkon, hallatszott a beszédünkön. Nem beszéltünk sokat, maximum a következtetéseket vontuk le, ez viszont mindenkit kiakasztott. Az, hogy azt képzeltük, miénk a világ. (…) Jó érzés volt. Szerettem, ha úgy néznek rám, mint hangadóra, rossz gyerekre. Jó érzés volt rossznak lenni. Jó akárki lehetett, ahhoz nem kellett bátorság. (…) Eszem ágában sem volt olyannak lenni, mint az apám. Ő csak eljátszotta, hogy rossz. De ha az ember valóban rossz, nem kell megjátszania, mert akkor az benne van. Én szerettem rossz lenni. Azoktól meg rosszul voltam, akik megpróbáltak jók lenni.

Láttam, mi vár rám. Szegény vagyok, és az is maradok. De igazából nem is vágytam pénzre. Nem tudtam, mire vágyom. Vagyis dehogynem. Egy helyre, ahol elbújhatok, és ahol semmit nem kell csinálnom. Annak gondolata, hogy valaki legyek, nemcsak hogy megrémisztett, de undorodtam is tőle. Még csak belegondolni is lehetlen volt számomra abba, hogy ügyvéd, tanácstag vagy mérnök legyek. Vagy hogy megházasodjak, és gyerekeim legyenek; hogy csapdába ejtsen a családi struktúra. Hogy mindennap elmenjek dolgozni valahová, hogy aztán este hazamehessek. Képtelenségnek tűnt. Hogy ezt vagy azt csináljam, családi piknikekre menjek, karácsonyozzak, július negyedikézzek, május elsejézzek, anyák napjázzak… Tényleg arra született az ember, hogy végigszenvedje ezeket a dolgokat, aztán meghaljon? Akkor már inkább eljárok mosogatni egy étterembe, este meg hazamegyek egy kicsi szobába, és álomba iszom magam."

(Pritz Péter fordítása)

Pacasrác

Tim Burton olyan nagyszerű filmekkel szerzett rajongótábort, mint a Karácsonyi lidércnyomás, Nagy hal, Az Álmosvölgy legandája, A halott menyasszony és még sorolhatnám. Ebben a kötetben rajzokkal kisért rövid verseket ad közre. Rajongóknak kötelező!

Egész jók a versek, viccesen szomorúak, melankolikusak. Szegény Tim Burtonnek nem lehetett könnyű gyerekkora - bár ez már a filmjei alapján is nyilvánvaló volt. A Pacasrác, az Osztrigasrác, a Vudulány, a Szennysrác és a többiek mind-mind meg nem értett gyerekek. Egyes versek csak a rajzokkal együtt érthetőek - inkább képregények - például a kedvencem A bámuló lány. Szép kötet, egy dolog azonban zavar: miért nem kétnyelvű? Az igencsak szellősen szedett 119 oldalon simán elfért volna az eredeti változat is. (A veresek eredeti címe sem szerepel a kötetben. Ejnye!)

A versek angolul itt, Pacasrác videók pedig itt!

Tim Burton: Rímbörtön, avagy az Osztrigasrác mélabús halála (Magvető, 2008)