Békesség mindenkinek!

Remisovszky Mátyás: Bundás látogatása (Syllabux, 2013)

[3 és fél százalékos választási részvétel]

Remisovszky Mátyás utópiáját (?) olvasva olyan érzésem támadt, mintha már legalább a harmadik fülkeforradalom után lennénk.

Egy homogénre maszkírozott, látszólag különbségek és konfliktusok nélküli társadalomban járunk, amit mindenre kiterjedő hivatali rendszer felügyel – természetesen szigorúan a polgárok érdekében.

A „társadalmi béke” a rendszer szent grálja, amit a társadalom tagjainak izolálásával és irányításával ér el. Mellette, a retorika szintjén, a mindenre kiterjedő píszí és a személyiségi jogok teljes védelme érvényesül, csakhogy ez nem ér semmit, mert tét nélküli. Ami nincs, azt nem lehet védeni. 

Működik a totális nemzeti konzultáció, már az ellenzék is a Párt. Az ország bezárkózik, önkéntes önfeladásba temetkezik, átlagos senkik létrehoznak és működtetetnek egy homogén semmit. A többség, a szabálykövetők, a birkák ülnek tort a gondolkodó emberek fölött.

Lázadj! 

[Érdekes, jó szándékú, meg minden, de azért inkább pamflet, mint regény.]

Street Fashion Múzeum

Simonovics Ildikó: Street Fashion Múzeum (BTM, 2012)

[4 örökké visszatérő ruhadarab]

Akár hiszitek, akár nem, divatról szóló könyvet olvastam. Egy kiállítási katalógust, amely régi fotók alapján végigvezetett az utcai öltözködés változásain, a 20. század elejétől a 70-es évekig, és az egykori viseletek mellé állította a mai megfelelőit. Kimondottan érdekes volt, főleg a történeti rész, csak a nyolcvanas-kilencvenes éveket hiányoltam belőle. Talán ezek még nem múltak el eléggé, ahhoz, hogy visszatérjenek. Mondjuk a mályvaszínű, kétsoros vállalkozó-zakó a fenének se hiányzik.
A férfidivatot idéző fotókból és ismertetőkből szemezgetek. Előbbiek a fortepan, utóbbiak Simonovics Ildikó jóvoltából.

Fiatal férfi 1903-06 körül 

„A férfi rövidebb zakója testhez simul, a váll keskeny, az ujj szűk. A keménygallér és a kézelő fehér, az ingek nappal világoskékek, rózsaszín csíkosak vagy kockásak. A nyakkendő legtöbbször gyárilag előre megkötött csokor vagy kendőszerűen elrendezett plasztron, esetleg a maihoz hasonló hosszú. A mellény legtöbbször az öltöny anyagából készül, de frakkhoz fehér selyem vagy piké, amelyet gyakran szép hímzés díszít. A nadrág kevésbé bő, alja keskeny, a vágott orrú cipőig ér.” 

Kiránduló úr 1910 körül 

„Az elegáns úr keménykalapban, rejtett gombolású felöltőben, kezében sétapálcával kirándul. Az 1910-es években nappal többnyire már puhakalapot viselnek, a keménykalapot csak ünnepélyes nappali alkalmakkor, a cilindert estélyi viseletként hordják, konzervatív urak azonban még jó ideig ragaszkodnak ez utóbbihoz. Az ingeknek legombolható, kikeményített vászonból vagy viaszolt papírkartonból készült keménygallérjuk és mandzsettájuk van, amit naponta cserélnek. A hétköznapokon a hosszú nyakkendő vagy az előre megkötött plasztron az elterjedt.”

Fiatal férfi kalapban 1915–1920 körül 

„Az 1910-es években a férfiak megjelenése lazábbá, sportosabbá válik. Hajukat tarkón felborotválják és vizes kefével hátrasimítva hordják, arcuk teljesen simára borotvált. A zakók, felöltők szélesebb vállúak, vattázott mellűek, a gallér mélyebben nyitott, és egyre jobban elterjed a kétsoros gombolás. A nadrág élére vasalt és bokáig ér. Általános a félcipő, a magas szárúhoz csak a nagypapák ragaszkodnak. Újra megjelenik a filcből készült világos színű, szürke, fehér vagy sárga bokavédő, a kamásni. Az ingek keménygallérja kihajtott formájú. Nyáron még az 1930-as évekig hordják a kerek, szalmából készült girardi kalapot.” 

Úrvezető 1925-27 körül 

„Az uraknál az 1920-as években széles körben terjed az előző évtizedben új formaként jelentkező hátul öves, derékban kissé ráncolt, tweedanyagból készült sportzakó, a szintén sortoláshoz (golf, motorozás, autózás) ajánlott bricsesz, valamint a kötött darabok (pulóver, mellény, kardigán és szvetter), illetve a micisapka viselete. Ezekhez már puhagalléros ing társul.” 

Ántigravitasziós ’ájtomű

via vasarnapihirek.hu

Trenka Csaba Gábor: Place Rimbaud (Syllabux, 2013)

[Három magyar összehajol Dzsibuti térképe fölött]

Már többször is szemeztem Trenka Csaba Gábor könyveivel. A Galaktikus pornográfia, vagy az Egyenlítői Magyar Afrika igencsak birizgáló címek voltak. Ezekhez képest a Place Rimbaud kifejezetten unalmas cím, mégis ez lett az első áldozatom. És sajnos nem csak a címmel volt bajom.

Pedig az alapötlet nagyon jó. Direkt ezért is csaptam rá, mert szeretem azokat a regényeket, amik átírják a történelmet. TCsG felvázol egy alternatív huszadik századot, de csak vázol. Abból indul ki, hogy Napóleon megnyerte a orosz hadjáratot, és ez teljesen megváltoztatta Európát. Elmaradt az 1871-es német egyesítés, a regény jelenidejében, 1997-ben is csak kis német államok léteznek. Ha jól követeztetek, akkor elmaradt a bolsevik forradalom, az első és a második világháború is. Európa inkább az iszlám államokkal háborúzik. Franciaország köztársasági elnökét Napkirálynak szólítják. És általában, egész Európa sokkal inkább frankofón, mint angolszász (az autók, az internet, a popkultúra). Az iszlám sokkal erősebben jelen van az öreg kontinensen, mint most, Ázsiát felosztotta Japán és Kína, az USÁ-t American Black and White States-nek hívják. Szóval izgalmas ez (még akkor is, ha Ausztráliáról semmit sem tudunk meg), és erről olvastam még volna sokkal többet is, de ez inkább csak a felskiccelt háttér.

Az előtérben van egy kalandosnak szánt történet egy bizonyos Askoni Gaabor nevű újságíróról, aki amatőr létére Le Czart (James Bond) megszégyenítő ügyességgel ered egy feltételezett összeesküvés nyomába, csak a nőkkel nincs akkora szerencséje, mint a nagy titkos ügynöknek.  És ennyi. 

És tús sok Rejtőt olvasott.

A történetvezetésében kimondottan idegesített a sok ismétlés, a stílusában az időnként felszínre törő fellengzősség, és a nagyon csinált kifejezései.

Szóval az első találkozásunk TCsG-ral felemásra sikeredett, de kap még esélyt.

Hova álljanak a belgák?

Tom Naegels: Válófélben (Silenos, 2011. Fordította: Bérczes Tibor)

[2 bugris flamand + 2 balhés marokkói + 1 meghasonlott européer = 5 belga]

Tom Naegels belga újságírónak elege lett abból, hogy a 233. cikket írja a számára fontos témákról, amiket aztán nem olvas el senki, ezért írt egy regényt. Hogy önéletrajzi-e vagy sem, azt nem tudom, de nem is nagyon érdekel. Így is, úgy is jól sikerült. Naegels egyszerre tud elgondolkodtatóan és szórakoztatóan írni, olyan bonyolult és fájdalmas kérdésekről, mint az eutanázia, a bevándorlók, a rasszizmus.

Hablatyolhatnék még struktúráról, narrációról, de egyrészt ebben az esetben nem tartom fontosnak, másrészt meg ez a regény egyszerű, mint a bot.

Inkább idézek egy hosszabb részt, ami szerintem jól jellemzi a stílusát és a gondolkodásmódját is.

"Miért veszem észre, hogy ezek karácsonyi gyertyák? Miért nem tudom egyszerűen azt gondolni: Nahát, gyertyák, milyen romantikus? Honnan ez a szellemdús mosoly (Mármint gúnyos! Valld csak be!) a műanyag magyallevelek láttán? Tán különbnek tartom magam a magyalleveleknél? Különbnek tartom magam Nadiánál, mert tudom, melyik gyertya melyik alkalomra való? Lenézem az általa kedvelt marcipándobozos romantikát? És ha igen, miért? Mert nem valódi? De hát neki igen! Számára a karácsonyi gyertyák hitelesen fejezik ki azt, hogy szeret és hogy szeretné kellemesen tölteni az estét velem. Erre mit lépek én, möszjő felsőbbrendű? Olyannak látom magunkat, mint egy francia tragikomédia szereplőit, a boldog leányt és a balga legényt, akik egy nyárvégi este vigasztalan konyhájukban elalélnak a gyertyafény keltette gyönyörtől.

Nadia egy egészen újfajta szerelemmel ismertetett meg, a szavak nélkülivel. Sokak számára ez a legmagasabb rendű forma, egy írónak viszont szoknia kell. Borzasztóan vágyom rá, hogy nála legyek, de sose tudok mit mondani neki. Ez nem nyelvi probléma.

Mindketten jól beszélünk angolul, és a hollandja is egyre jobb. A téma jelenti a problémát. Miről beszélgessen az ember valakivel, aki tavalyig Pakisztánban élt?

— Na, milyen volt a koncert? — kérdi.

— Jó — felelem.

(Most mesélnem kell valamit a koncertről. Az örök csendeket csak akkor tudjuk áttörni, ha beszélgetünk egymással.)

— Ez egy antwerpeniekből álló együttes.

— Antwerpeniek?

— Igen. Énekesek. Négyen. És viccesek!

— Miért?

(Jó kérdés. Hogyan magyarázzam el az antwerpeni népi dialektusban rejlő szellemességet egy olyan valakinek, aki még a köznyelvet sem beszéli?)

Antwerpeni dialektusban énekelnek. Vesznek egy ismert dalt, és eljátsszák, csak más szöveggel. Vicces szöveggel. Ismered a Gipsy Kingstől a „Bambolerót”?

— Nem.

Na, itt vagyunk. Először eléneklem a „Bambolerót”, aztán a dallamára a „Manuela paelláját”, utána lefordítom a dal szövegét angolra, elmagyarázom, mi az a paella, meg mi az a flamenco, és hogy a flamencoénekesek nyögni szoktak — nyögök egyet, mint egy flamencoénekes —‚ és hogy vicces, amikor a De Strangers énekesei ugyanígy nyögnek. Flamencósan nyögdösve eléneklem a „Nekem nem kő’ a paellá!”-t, dobbantok a lábammal, elmagyarázom, milyen vicces, amikor négy idős antwerpeni ugyanígy veri a ritmust a lábával, kibetűzöm, hogy írják azt, hogy „garnírung a nő garnéláján”, és végül már egész komoly elméleti tudással rendelkezik a Spanyolország, a flamenco, a paella, a Gipsy Kings, az idős énekesek és az antwerpeni dialektus közötti kapcsolatról, és hogy ezek kombinációjában számomra mi a vicces.

— A belgák szeretnek jelmezt — nevet Nadia. — Azt szeretnek a belgák.

Tényleg ezt magyaráztam volna az imént?" (54-56 old.)

Samba de Budapest

Chico Buarque: Budapest (Athenaeum, 2005. Fordította: Pál Ferenc)

[4 nehéz magyar szó]

Mindig is érdekelt, hogy látnak minket mások, mi a véleményük a kedvenc városomról, ezért aztán nagy kedvvel vágtam bele ebbe a brazil regénybe, ami a Budapest címet viseli.

Kezdetben csalódtam. Budapestről annyi derült ki, hogy hol szürke, hol sárga és kettéosztja a Duna, a magyarokról meg annyi, hogy sok pálinkát isznak és semmihez nem hasonlítható nyelvet beszélnek.

Kezdetben nem találtam a szereplők motivációit sem, de aztán megleltem őket. Rájöttem, hogy rosszul kezdtem bele. Nem Budapest-regényként kell olvasni, hanem identitás-regényként, és akkor minden a helyére kerül. 

„José Costa vagyok, aki annyira vigyáz a hírnevére, hogy a világ minden kincséért sem lépne ki a névtelenségből.”

José Costa brazil ghostwriter, aki remekül elvan újságcikkek és politikai beszédek írogatásával, amíg az egyik önéletrajzi regénye miatt be nem üt a siker, amit persze nem ő arat le. Ezt már rosszul kezeli. Tévés felsége felívelő karrierje, és beteg fia is nyomasztja, ezért elmenekül előlük Budapestre. 

Costa brazil ghostwriterből magyar ghostköltővé, majd celebíróvá változik, és közben persze szerelmes is lesz, sőt a történet végére még egy csattanó is érkezik, de erről nem mondhatok többet. 

Nem találtam nyomát Chico Buarque életrajzában annak, hogy hosszabb időt töltött volna itt, valószínűleg csak egy nyelvileg kellően egzotikus helyszínt keresett, mert a nyelv végig fontos szerepet játszik a regényben. 

Buarque kiváltságos, értelmiségi családba született a 40-es évek közepének Brazíliájában. Apja történész-szociológus volt, anyja festő és zongoraművész. Chico megpróbálkozott az építészettel, de jobban érdekelte a zene, a politika és a foci. Eleinte inkább zenészként és politikai aktivistaként tűnt ki. Rendszeresen bírálta a katonai diktatúrát, egyszer börtönbe is zárták, és többször kellett elhagynia a hazáját, ilyenkor főleg Olaszországban élt. Az irodalmi sikert a Budapest hozta meg neki, amivel elnyerte a Premio Jabutit, egy a Man Booker Prizehoz hasonló brazil irodalmi díjat. 

Chico Buarque most 69 éves. Még aktívan zenél, sőt saját állítása szerint még focizik is. 

A foci a regénybe is beszivárog, pedig magáról a játékról nincs szó benne. Na de! 

Kocsis Ferenc költő nevén még simán átsiklottam, de Hidegkuti István íróra már felvontam a szemöldököm, és Buzanszky Zoltán kritikus eloszlatta minden kétségemet. Gondolom, már ti is rájöttetek, honnan vette a magyar szereplők neveit. Aztán jött még Bozsik sugárút, Zakariás szálloda, Grosics felügyelő, Lantos, Lorant & Budai könyvkiadó. (Idézetek itt.)

Szóval így. A végére egész jó kis regény kerekedett belőle. 

Malleus maleficarum

Busch Péter: Boszorkánypöröly (Oriold, 2013)

[3 falusi tanító]

Ez a második olyan könyvem, amit a megakrimi pályázatra beérkezett alkotások közül olvastam el, és ez határozottan jobb volt az előzőnél. 

Van benne fantázia. Tetszik, ahogy az elbeszélő felveszi a falusi tanító modorát, és az is, ahogy időnként kiszól belőle, a történetváz is rendben van, de némi izom még kellett volna rá. 

A téma és a helyszín miatt elkerülhetetlen az összevetés a Rubin Szilárd aprószentjeivel és Szilasi Szentek hárfájával és azokkal szemben alul marad.

Viszont ezt tudtátok-e?

„Megszerezte az erdészek ide vonatkozó kerületi tervrajzait, a földhivataltól a kiparcellázás dokumentumait, és így tovább. Tudta, hol van kút, dögkút, hagyásfa, határkő, hol futnak a földutak, melyek a megműveletlen, parlagon hagyott területek…” 149. old.

Hagyásfa 1.: A szélerdők levágása alkalmával sok esetben a vágás területén egyes fákat oly célból hagynak meg, hogy a következő vágásforduló végéig ezek erőteljes, értékes fákká növekedjenek; ezek a H.-k. Ha egy erdő területén a kihasználások alkalmával a vágásokon sok ily fát hagynak állva a következő vágásforduló végéig, keletkezik a kétkorú szálerdő. (Pallas Nagylexikon)

Hagyásfa 2. : hasznos gyümölcsöt termő fa (vadalma, vadkörte, berkenye, som, szelíd gesztenye, mogyoró stb.), melyet erdőirtás alkalmával meghagynak, hogy a szántóföldeken, legelőkön, utak mentén, mezsgyéken tovább teremjen. A hagyásfákat a napfény jobban éri, más fák nem nyomják el őket, a lombjuk alatti földet a pihenő állat megtrágyázza, törzsüket simára dörzsöli, s így a kártevő rovarok elpusztulnak. Mindezek következtében a hagyásfa gyümölcse élvezhetőbb lesz, mint azoknak a vad fáknak a gyümölcse, amelyek a sűrű erdőben növekednek. A hagyásfa gyümölcsét rendszeresen összegyűjtik. A Dunántúlon, a palócoknál, a Zempléni-hegyekben és a Székelyföldön főleg a legelőkön nagy számban találunk ilyen hagyásfákat. Gyakran még a falusi kertekben is meghagynak egy-egy hagyásfát. A hasznos gyümölcsöt termő erdei fák kivágását a 17–18. sz.-ban a székely falutörvények tiltották. A hagyásfákhoz különböző jogszokások fűződnek. A Hargita-hegységben, aki bő termést hozó vadalma- vagy vadkörtefát talál, de a gyümölcs még éretlen, a fa törzsét ágakkal, szalma-, vagy szénakötéllel körülköti, a fa tövéhez kőhalmocskát rak s ezzel jelzi, hogy a termés le van foglalva. Idegen utasok, vándorjuhászok, borvizesek, fazekasok a szokásjog alapján azonban szabadon szedhetnek egy keveset a megjelölt fák gyümölcséből. A Kisalföldön a falu közös legelőjén álló vadkörtefákra ki-ki rávési a maga tulajdonjegyét, s ezzel jelzi, hogy igényt tart a fa gyümölcsére, de magát a fát nem vághatja ki. A hagyásfára tett tulajdonjegy csak a gyümölcs leszedéséig védi a fát, a következő évi termést bárki lefoglalhatja. Ha a hagyásfa a gazda szántóföldjén áll, akkor gyümölcse a föld tulajdonosáé, de az utas zavartalanul szedhet a termésből. A hagyásfák a Kárpátok szlovák, román, ukrán lakosai körében is ismeretesek. A Kaukázusban, Turkesztánban az erdőirtók egyes fákat szintén megkímélnek, helyben hagynak, s az ilyen hagyásfák a szántóföldön a települések közelében tovább teremnek, települések alakulnak ki körülöttük. A hagyásfa – a vad gyümölcsfákra tett tulajdonjegy tulajdonképpen a gyümölcstermesztés kezdetét jelzi – a mesterséges kiválogatás egyik formája. (Magyar Néprajzi Lexikon)

Két egyestés

Kerékgyártó István: Rükverc (Kalligarm, 2012)
[3 és fél sebességfokozat]

Már az előző Kerékgyártó regénnyel, a Trüffel Milánnal is gondban voltam. Nem nagyon tudtam eldönteni, hogy tetszik-e, vagy nem. Akkor azt írtam föl magamnak úgy száz oldal után, hogy biztosan rengeteg anyaggyűjtés van mögötte, és ez sajnos látszik is. Merthogy nem gördült. Időnként krúdys volt, időnként mikszáthos, de arra ugye ott van Krúdy és Mikszáth. Éreztem benne végig valami esetlegességet, úgyhogy nem lepődtem meg különösebben, amikor a Kerékgyártó István azt mondta, hogy többször a fellelt háttéranyag formálta a figurát és a történet irányát. 

A Rükverc egy fejezetét (Reggeli látogató) hallottam élőben a szerző felolvasásában, és bátran állíthatom, hogy ez a legjobban sikerült rész. A többi sem rossz, még azt is megkockáztatom, hogy jó, de azért mégsem annyira jó. Hiányzik belőle valami eredetiség. Szerintem többet ki lehetett volna hozni ebből a hétköznapi Benjamin Button-variációból, de azt el tudom képzelni, hogy színházban jobban él. (Nem láttam.)

Ray Loriga: Égből pottyantak (Európa, 2008. fordította: Mester Yvonne)

Közepes road movie-könyv (bár ez képzavar) Thelma és Louise nyomdokain. "A" kategóriás filmet is csak akkor lehetne belőle rendezni, ha mondjuk az ifjú Joaquin Phoenix lehetne a főszereplő. Loriga úgy járt, mint a főszereplője, csak három golyója volt a tárban. Sőt, inkább csak két és fél. 

Azért néhány jó mondat, amiből jó filmes beszólás lehetne:

"A strand fogalma kikészítette." 

"Anyám szerint közvetlen összefüggés van a szakadt farmer meg aközött, hogy valaki embert öl." 

"Ha valamitől kikészülök, hát ettől az apás történettől igen. Millió idiótát ismerek, akinek van apja."

"(mamának) tetszett, hogy zajongunk. Egy férfit hallani kell. Ilyen a természete. Sose bízz olyan férfiban, aki nem csap zajt."

Cosmo

Don DeLillo (photo: Michael O'Brien)

Don DeLillo: Cosmopolis (Libri, 2012. Fordította: Barabás András)
[3 limuzin húz el a naplementébe]

„Eric Packer, a fiatal milliárdos egy átlagosnak tűnő áprilisi napon kilép New York-i lakásából, és beszáll a csúcstechnikával és luxuscikkekkel fényűzően berendezett fehér limuzinjába. Ezen a napon két komoly küldetés áll előtte: világrengető spekulációs támadást kell intéznie a japán jen ellen – és el kell jutnia Manhattan túlsó végébe a fodrászához.
Ericnek hol az amerikai elnök motoros kísérete, hol egy zenészbálvány temetési menete, hol egy erőszakos politikai tüntetés állja útját. A kocsi kényelmes bőrülésén egymást váltják a látogatók: biztonsági, műszaki és pénzügyi szakértők, sőt Eric menyasszonya és szeretője is, miközben a limuzin az egyre bizonytalanabb jövő felé araszolgat.”

Egy Ember negyvenes könyvtáros egy átlagosnak tűnő áprilisi napon kilép budapesti lakásából és beszáll a hangosbemondóval és üzemen kívüli légkondival fényűzően berendezett sárga villamosba. Ezen a napon két komoly küldetés áll előtte: rendbe kell raknia a pszichológia – szociológia részleget, mert már erősen szétcsesződött – és este haza kell jutnia a Belváros túlsó végébe, hogy hajvágógépével kissé rendbe szedje magát.
Embernek hol a parlamenti etikai bizottság elnökének motoros kísérete, hol egy erdélyi író temetési menete, hol egy erőszakos politikai tüntetés állja útját. A villamos gyanús foltoktól tarkálló üléseit csak magasból látja. Mobiljában egymást váltják a látogatók: telemarketingesek, a vízvezeték szerelő, a hiteltanácsadója, sőt Ember felesége és anyja is, miközben a villamos az egyre bizonytalanabb jövő felé araszolgat.

Eriket és Embert „egyre gyakrabban kerülte az álom, nem heti egy-két alkalommal, hanem négyszer, ötször.” A két férfi „megpróbálta álomba olvasni magát, de csak éberebb lett tőle. Természettudományos szövegeket olvasott, meg verseket.” Mindkettőjükből „hiányoztak a szerzetesi adottságok.” Úgy érezték, „minden egyes cselekedet mesterséges, és ott kísért benne saját” maguk. Erik és Ember is úgy vélte, „semmi sem létezett körülötte. Csak a zaj a fejében, s az elméje az időben.” Egymástól függetlenül, de szinte egy időben mondták ki: „Az élet túlságosan egyidejű velünk.” Nincs távlat, rálátás. „Nincs semmiféle kétely. Manapság már senki sem kételkedik.” Pedig „érdekesebb kételkedni, mint cselekedni. A kételyhez több bátorság kell.” Lassan eljutottak „addig a pontig, ahol már egyetlen megalapozott ítélet sem születik.”

A rock’n’roll halott, a posztmodern halott, és a világpiac is gyengélkedik, dünnyögte Erik a limuzin ablakán át a lenyugvó napba. Ember gondolatban rábólintott.

Alagutak az időben

Urs Widmer (cop. Michael Oreal)

Urs Widmer: A kék szifon (Bookart, 2012. Fordította: Kurdi Imre)
[5 hadizsákmányból származó bringa]

Akinek nem volt nagyon elcseszett a gyerekkora, annak biztosan megfordult már a fejében, hogy milyen lenne felnőttként visszamenni húsz, harminc vagy akárhány évet, és körülnézni. 

Ha visszamehetnék, mondjuk hároméves koromba, mint ennek a történetnek a főhőse, akkor az én történetemben 1973 lenne (az övében 1941). Már idősebb lennék, mint a szüleim. Elbeszélgethetnék velük a felnőtt dolgokról. Megnézhetném apámat, ahogy dohányzik. Anyámat hosszú hajjal, amit állítólag annyira szerettem fogdosni. Nem ismernének meg. És én sem ismernék már meg egy csomó embert, akik pedig akkor fontosak voltak az életemben, például az óvónőmet. 

Megnézném a lakásunkat. Akkortájt költöztünk az új lakótelepre. Olajkályha volt, a fürdőszobában meg egy hatalmas, hengeres bojler, amit összepréselt, olajjal áztatott faforgáccsal lehetett befűteni. Szeletelni kellett, mint a szalámit. A konyhafalon zöld olajfesték volt. De arra már nem emlékszem, hogy milyenek voltak a bútorok. Megnézném a játékautóimat, a műanyag katonáimat, és azt a kis lyukat a tapétán, amit sikerült eltitkolnom. 

Ha meg mondjuk nyolcéves koromba mennék vissza, akkor a balatoni kis házba mennék. Kora reggel elbeszélgetnék nagyapámmal a pékség előtti hosszú sorban. Még fekete lenne a bajsza. Tekernék egyet az öreg német biciklivel. Hadizsákmány. Elmennék nagyapámmal, meg a többi öreg mesterrel a környékbeli házakhoz dolgozni. Cipelném helyettük a malteros vödröt. Lemennék a strandra, és megnézném a jövendőbeli feleségemet, mert már akkor is ismertem látásból, de egyszerűen nem tudom felidézni, hogy milyen volt. 

Tulajdonképpen, ha belegondolok, ezeket már meg is tettem. Mert igenis létezik időutazás. Az emlékeink, a kollektív emlékeink is, alagutak az időben, és amikor beülünk egy filmre, meglátunk egy arcot, ami kísértetiesen hasonlít valakire, megérezzük valahol a vattacukor illatát, beleharapunk a magunk madeleine-süteményébe, akkor ezek az alagutak hirtelen kitisztulnak, és járhatóvá válnak. 

Jó bejárni ezeket az utakat, csakhogy mindig vissza kell térni, mert nagy egészben gondolkodva igaz, hogy mindenki pótolható, az emberek felcserélhetők, de a saját jelenünk nem működik nélkülünk. A magunk történetében pótolhatatlanok vagyunk.

(Ha nem derült volna ki, ez egy remek kisregény, csavaros narrációval, a romantikusokra utaló mesevilággal, posztmodern kikacsintásokkal.)

Levél

Kjell Askildsen: A thesszaloniki kutyák (Noran, 2004. Fordította: Pap Vera Ágnes)
[5 öreg, rühös eb]


Ha lesz rá időm, mindent elrendezek,
hogy ne neked kelljen majd.
A könyveket odaadom egy könyvtárnak.
Ami kellett, már úgyis elvitted.
És talán elvitted azt is,
amit mondani akartam neked.
Majd kiderül.
A ruhákból is csak néhány szükségeset tartok meg,
a többit lassanként elhordom a konténerbe,
van itt egy nem messze, kell annyi séta.
Nem akarok hordalékot magam után.
Sok mindent nem tudok már rólad, és ez bánt.
De te sem tudsz már mindent rólam, és ennek örülök.
Nincs is rá szükséged.
Idővel úgyis csak az emlékek maradnak meg.
Majd válaszd te is a szépeket.
Ölellek, apád.